II: Rövid értekezés az a cappella istentisztelet mellett

2022.08.03. Off By neilnejmed

Purely Presbyterian Perspective

A kérdés felvezetése

Vajon elfogadható dolog hangszerek újszövetségi istentiszteleten való alkalmazása? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adhassunk, pontosan meg kell határoznunk, hogy mit is akarunk vizsgálni. A kérdés ugyanis nem az, hogy élvezhető-e hangszeres zene magánéletben, vagy hogy engedélyezett-e világi, tehát nem egyházhoz köthető társadalmi összejöveteleken. Természetesen igen, és ilyen keretek között nagy áldással is bírnak. Ahogyan Kálvin János is hitte:

Valóban nincs megtiltva a számunkra, hogy a magánéletben hangszereket használjunk, de a gyülekezeteinkből a Szentlélek világos parancsa száműzte ezeket” [1].

A kérdés konkrétan itt az, hogy hangszerelt zene egyházi nyilvános istentiszteletein való használata indokolt-e. Valóban Isten akarata hangszeres zenét használni napjaink közösségi istentiszteletein? Ez a cikksorozat ennek a gondolatnak elutasítása mellett fog érveket felsorakoztatni.

Elsődleges megállapítás.

A legfőbb érveink összefoglalva a következők:

1.ÉRV: Az ószövetségi szertartásos istentisztelet megszűnt, és az az újszövetségi nyilvános istentiszteletnek többé már nem része.

2.ÉRV: A hangszeres zene az ószövetségi szertartásos istentiszteletnek volt a része.

Következtetés. A hangszeres zene megszűnt, így többé már nem képezheti részét egy újszövetségi nyilvános istentiszteletnek.

Az istentisztelet regulatív elve (RPW).

Elöljáróban fontos, hogy felismerjük azt a Szentírás által tanított elvet, amely szerint a közösségi istentiszteletet szabályozni kell. Amikor a tanításról, istentiszteletről és egyházkormányzásról van szó, nem azt kell kérdeznünk, hogy “mit szabad tennünk?“, hanem azt, hogy “mit kell tennünk?“. Hogyan kívánja meg Isten, hogy őt imádjuk? Isten Igéje arra tanít minket, hogy a közösségi istentisztelet minden egyes része a Szentírásból való felhatalmazást igényel, vagy kifejezett kijelentésekből, vagy a Szentírásból levezethető jó és szükségszerű következtetés által. A Westminsteri Hitvallás 21. fejezetének 1.része így határozza meg a regulatív princípiumot (RPW, továbbiakban: regulatív elv – a ford.):

“Azonban az igaz Isten tiszteletének megfelelő módját Ő maga rendelte el, meghatározta saját, kijelentett akarata által, hogy Ő nem tisztelhető emberi elképzelések és elgondolások, a Sátán javaslata szerint, látható kiábrázolás vagy bármilyen más módon, amely nincs előírva Isten Igéjében. (2Móz 20:4-6; 5Móz 4:15-20; 12:32; Máté 4:9-10; 15:9; ApCsel 17:25; Kol 2:23).”

Nem elég ha valami célravezető, elősegíti az áhítatot vagy más egyéb erényt, az sem ha törvényes, vagy közömbös, mert ez önmagában se nem jó, se nem rossz – ezen indokok közül egyik sem elégséges Szentírás általi felhatalmazás vagy igazolás arra nézve, hogy Isten tiszteletébe bármit is bevezessünk. Azt az Isten Igéjének kell parancsolnia. Ahogy Samuel Rutherford írta, “ami Isten Igéje mellől származik, az Isten Igéje ellen való”, így az istentiszteleti cselekményekre, Isten szemszögéből nézve “nem parancsolni annyit jelent, mint megtiltani”. [2]

John Girardeau kiválóan és tömören támasztja alá a regulatív elvet a Szentírás számos didaktikus kijelentéséből, valamint számos, a Szentírásban feljegyzett konkrét esetből, amelyek ezt szemléletesen illusztrálják. Ezt a fejezetet teljes terjedelmében közöltük, úgyhogy itt nem fogunk már a regulatív elv mellett vitába szállni. Feltételezzük azonban, hogy az olvasó a következőkben már tisztában van ennek kategóriáival és bibliai alapjaival. vö. Az istentisztelet regulatív elve a Szentírás általi bizonyítva (The Regulative Principle of Worship Proven From Scripture) c. cikkel.

Hangszerek szentírási használata.

Most vizsgáljuk meg a nyilvános istentiszteleten használt hangszeres zene történetét a teljes megváltásra vonatkozó történelem folyamán. Ebben a rövid áttekintésben látni fogjuk, hogyan parancsolja meg Isten a hangszeres zene használatát az ószövetségi szertartásos istentiszteleten, és hogyan helyezi azt hatályon kívül az Újszövetségben.

A pátriárkák korszaka.

Az első hangszereket még az özönvíz előtt Ádám egyik leszármazottja találta fel (1Mózes 4:21), de Isten akkor még nem rendelte el azokat nyilvános istentiszteletre. Később találunk hangszereket, amelyeket Isten népe használt (1Móz 31:27; Jób 21:11-12), de szintén nem közösségi istentiszteleten. Figyelembe véve, hogy a Szentírás hallgat az istentiszteleten használt hangszeres zenéről a pátriárkák korszakában, nem következtethetünk arra, hogy ezen időszakban Isten azokat jóváhagyta volna.

Mózestől Dávidig.

Még a Mózestől Dávidig terjedő időszakban sem bizonyos hogy a hangszeres zenét a szokásos gyülekezeti dícsérethez rendszeresítették volna. Amikor “szóla az Úr Mózesnek, mondván: Csináltass magadnak két kürtöt…” (4Mózes 10:1-2) kifejezetten meg is határozta, hogy a kürtöket mikor és hogyan kell használni: “a gyülekezet összegyűjtésére és a táborok megindítására” (2. v.), hadi riadó fújására (9. v.), a kijelölt szent napok és az egyes hónapok kezdetének jelzésére, valamint a sátor égő áldozataira, és hálaáldozatainak kísérésére (10. v.). Ezt Isten határozottan megparancsolta, és kizárólag a lévita papok voltak feljogosítva használatukra: “A kürtöket pedig Áron fiai, a papok fújják; és legyen ez nektek örökkévaló rendtartás a ti nemzetségeitek között.” (4Mózes 10:8).

Bár látható hogy az intézményes egyháznak e korai fázisában hangszerek kísérik az istentisztelet szertartásos elemeit, például az “ünnepnapokat“, az égőáldozatokat, a hálaáldozatokat és békeáldozatokat, ezeket a trombitákat mégsem a gyülekezeti éneklés kíséretére tervezték. Ebben az értelemben azokat nem teljes értékű hangszerként való használatra szánták. Még ha ilyen hangszereknek is tekinthetnénk őket, Isten aki parancsba adta hogy mit, mikor, hogyan és kiknek kell használniuk. Ez egy világos példa arra, hogy ez egy pozitív és szertartásos előírás volt, amely Izrael népére mint korabeli egyházra vonatkozott, nem pedig valami, ami az evangélium szerinti rendes vallásos istentiszteletre is alkalmazható volna.

Dobok és táncolás.

Mi a helyzet Miriámmal, a dobokkal és a tánccal? “Akkor Miriám prófétaasszony, Áronnak nénje dobot vőn kezébe, és kimenének utána mind az asszonyok dobokkal és táncolva.” (2Mózes 15:20). Talán ez volna a nyilvános istentiszteleti hangszerelt zenélés példája, anélkül, hogy azt Isten elrendelte volna? Vajon ez a gyülekezeti istentisztelet normatív mintáját jelzi? Nem. John L. Girardeau két indokkal magyarázza, hogy egy ilyen állítás miért túl erőltetett:

1. “Ha e példából a hangszeres zene alkalmazása törvényességére lehet következtetni a zsidó egyház nyilvános istentiszteletében, akkor a női tisztviselők hivatalba állítitására is következtethetnénk ebből. De ezen istentisztelet kijelölésének története [2Móz 25:40; Zsid 8:5] mégsem szolgáltat bizonyítékot az utóbbi helyességére. Az ellenkezője viszont bizonyítást nyert. A mózesi korszakban az asszonyok ki voltak tiltva az Isten háza szolgálatában betölthető minden kiemelkedő, de legalábbis minden hivatalos tisztségből [4Mózes 3:5-10].”

2. “Ha a ‘táncok‘ kifejezés helyesen lenne fordítva, ez azt is bizonyítaná, hogy a szertartásos tánc Isten népe előírt istentiszteletének egyik eleme volna. A következtetés azonban megcáfolja ezen állítást.” [3]

Továbbá, ezen alkalom és még számos más hasonló, teokratikus, polgári vagy világi eseményekként értelmezhetők a szó legszorosabb értelmében, nem pedig egy közösségi istentisztelet normatív, folyamatos mintáiként. Girardeau így ír erről:

“Amit az állam mint olyan művelt, azt az egyház még nem tehette, és ez fordítva is igaz. Ha pedig ez igaz, akkor ebből következik, hogy mindez a népre is érvényes. Amit nemzeti minőségben tettek, azt nem feltétlenül tehették egyházi minőségben. Amikor tehát Mirjám és a vele lévő asszonyok [2Mózes 15:20], akik a diadalról hazatérő Sault és Dávidot köszöntötték [1Sám 18:6], Jefte lánya, aki apja győzelmét ünnepelte [Bír 11:34], és az a néptömeg, ami a frigyládát a Jeruzsálembe szállításkor kísérte [2Sám 6:5], mikor hangszereken játszottak, egy nemzeti eseményről emlékeztek meg, ennek megfelelő nemzeti örömmel. Nem tartottak úgy istentiszteletet, mintha egyház vagy annak tagjai volnának”. [4]

Végül el kell ismernünk azt is, hogy ez az alkalom rendkívüli és átmeneti időszak volt. Különleges prófétai céllal, a szokásos vallásos istentiszteleten kívül. Prófétanőként Mirjámnak nyilvánvalóan isteni felhatalmazása volt arra, hogy dobokat használjon, ahogyan a Szentírás más prófétákról is feljegyzi, hogy ezt tették (1Sám 10:5; 2Kir 3:15). Ez egy rendkívüli és spontán, próféta által vezetett, polgári ünneplő és dicsérő alkalom volt. Ideiglenes és nem egy nyilvános istentisztelet folyamatos formáját írja le – sem az ószövetségi, de a jelenlegi egyházra nézve sem.

“Mint prófétanő és Áron nővére az asszonyok kórusát vezették, akik a férfikórusra dobokkal és tánccal válaszoltak, az ének első strófájának átvételével, és ilyen formában vettek részt az ünnepen; ez a szokás a későbbi időkre is fennmaradt a győzelmi ünnepeknél (Bír 11,34; 1Sám 18,6-7; 1Sám 21,12; 1Sám 29,5).” [5].

Összefoglalásként a hangszeres zenehasználatról a Mózestől Dávidig terjedő időszakban, a megváltás történetében G. I. Williamson a következőket írja,

1) az Úrnak végzett igaz és elfogadható istentiszteletet sokáig mindenféle hangszerhasználat nélkül végezték; 2) nem találunk bizonyítékot arra, hogy már Dávid kora előtt ezeket használták volna a gyülekezeti istentisztelet elemeként; továbbá 3) még erre az időre is igaz, ahol lehet némi bizonytalanság (mint például a kürtök pontos funkciójában), hogy az Isten imádatába semmit sem vezettek be, csakis Isten kifejezett parancsára”. [6]

Dávid királysága és a fogság időszaka.

Először csak Dávid király korában fordult elő, hogy Isten hangszeres zenét írt volna elő a rendes nyilvános istentiszteletre. Az ószövetségi istentisztelet ebben az időszakban válik egyre inkább kidolgozottabbá. Isten bevezette népét az ígéret földjére, megnyugvást adott nekik ellenségeiktől, hozzálátott a Sion hegyi lakóhelyének megalapításához, valamint a szertartásos istentisztelet kibővítéséhez, amelyet Mózes által vezetett be (1Krón 23:25-26). Összefoglalva Dávid doxológiai szerepét Isten egyháza istentiszteletre vonatkozó, kifejlődés alatt lévő tervének időszakában, Bruce Waltke professzor az alábbiakat írja: “Dávid a mózesi liturgiát operává alakította át. Dávid volt Izráel Mozartja, egy tökéletes zseni… Dáviddal a mózesi liturgia életre kel, és eléri esztétikai csúcspontját“. [7]

Az 1. Krónika 13-16 leírja, hogy Dávid két szakaszban vitte a frigyládát Jeruzsálembe, az első kísérlet kudarcot vallott, mivel az nem “a rendtartás szerint” (1Krón 15,13) történt, azaz nem Isten parancsának megfelelően, a regulatív elvet megsértve. A második kísérlet sikerrel járt, amikor a frigyládát visszavitték Jeruzsálembe, mert az Isten törvénye szerint történt (1Krón 15:13-15). Mindkét esetben hangszeres zenét használtak a frigyláda kísérésénél (13:8; 15:16). A láda Isten jelenlétét jelképezte, és az általa kijelölt istentiszteleti hely volt, ahol “áldozának egészen égő és hálaáldozatokkal az Isten előtt.” (1Krón 16:1). Jeruzsálembe szállításakor kíséretként beállítottak lévita “éneklőket éneklőszerszámokkal, lantokkal, citerákkal és cimbalmokkal, hogy énekeljenek felemelt szóval, nagy örömmel. ” (1Krón 15:16). A hangszereken csak a leviták játszhattak (1Krón 16:4-6). Ezek a szertartások később a templomi istentisztelet állandó részévé váltak.

Az 1Krónikák 23-25. fejezete Dávidnak a templom fenntartására és a templomi istentiszteletre vonatkozó ihletett utasításait rögzíti. Ezek a dolgok nem Dávid fantáziája vagy szeszélye szerint zajlottak, hanem “az Úrtól volt a parancs az ő prófétái által“, vagyis Isten sugallatára Dávidnak, Gádnak, a látónak és Nátán prófétának (2Krón 29:25). E bonyolult templomi kultusz részeként Dávid király Krisztus előképeként, “üle.. az Úr székébe” (1Krón 29:23) “Isten énekének szerszámaival” (1Krón 16:42), “az Úrnak [minden] zengő szerszámaival” (2Krón 7:6) együtt. Dávid mindezt “és mindennek formáját, amelyeket szívében elgondolt vala [Dávid]… Mindezek az Úr kezétől írattattak meg, aki.. az egész alkotmány formájára” megtanította őt. (1Krón 28:12 és 19). A leviták a templom mindenféle szolgálatára lettek kijelölve (1Krón 23:28-32), akik közül négyezer embert alkalmaztak zenészként, hogy hangszerekkel dicsérjék az Urat (1Krón 23:5, 30). Ezeket a zenészeket (24 rendre osztva, 1Krón 24-25) arra rendelték, hogy “hogy prófétáljanak citerákkal, lantokkal és cimbalmokkal.” (1Krón 25:1). “Fehér ruhákban, cimbalmokkal, lantokkal és citerákkal állanak vala napkelet felől az oltárnál, és ővelük százhúsz kürtölő pap” (2Krón 5,12). Ezékiás ideje alatti megújulás isteni története részletesebben is beszámol arról, hogyan is használták ezeket a hangszereket:

És megparancsolá Ezékiás, hogy egészen égő áldozatot áldozzanak az oltáron. És mikor megkezdődött az áldozás, ugyanakkor megkezdődött az Úrnak éneke is és a trombiták [harsonája] Dávidnak, az Izrael királyának szerszámaival. És az egész gyülekezet leborula, az énekesek énekelének, és a trombitások trombitálának mindaddig, míg az egészen égő áldozatnak vége lőn. És amikor elvégezték az áldozatokat, a király és mindnyájan a vele valók leborulván [arccal], imádkozának. ” (2Krón 29:27-29).

Ebből a leírásból is nyilvánvaló, hogy az állatáldozatok kísérésére hangszeres zenét rendeltek el. G. I. Williamson megjegyzi: “Mivel a Szentírás kifejezetten állítja, hogy hangszerek szóltak ‘míg az egészen égő áldozatnak vége lőn’, az ezt követő gyülekezeti dicsőítésnek a cappella jellegűnek kellett lennie“. A hangszeres zene eredendően az ószövetségi szertartásos istentisztelethez kapcsolódott.

Miközben az áldozatokat bemutatták, a leviták kórusa dicséretet harsogott, miközben a rézfúvósok és a zenekar játszott; kétségtelenül leírhatatlan és elsöprő élmény volt ezt látni. A véres áldozat, amit a tornyosuló oltáron tűzben égettek el, a csípős illat, a zsoltárok és hárfák finom harmóniája, a teljes férfikórus harsogása, a trombiták királyi merészsége, a cintányérok kakofonikus zúgása – ez bizonyára a lelki valóságok drámai megjelenítése volt, “a mennyei dolgok árnyéka” (Zsidók 8:5), “Ami példázat a jelenkori időre… a megjobbulás idejéig kötelezők. ” (Zsidók 9:9-10).

A Dávid után megmaradt istenfélő királyok és papok Júdában a babiloni fogságig vagy folytatták vagy visszaállították ezeket a rendelkezéseket, beleértve a négyezer lévita zenészt is a templomi szolgálatok körül: pl. Salamon (2Krón 8:14), Asa (2Krón 15), Jójada (2Krón 23:18), Ezékiás (2Krón 29) és Jósiás (2Krón 34:12, 35:4).

A babiloni fogság, a diaszpóra és a templom Kr. e. 586-ban történt lerombolása a kezdete annak az időszaknak, amelyre egyes tudósok a zsidó zsinagógák eredetét datálják. Valószínűleg azonban valamilyen formában már jóval korábban is léteztek (3Mózes 23:3; 2Királyok 4:23; 2Krón 17:7-9; Zsoltárok 74:8; Zsoltárok 87:2; ApCsel 15:21). [8] Felállításuk azonban bármikor is kezdődött, köztudott, hogy hangszeres zenét ott nem használtak, ahogy azt G. I. Williamson is kifejti:

“Mivel a hangszerek használata isteni parancsra papi és lévita feladat volt – és szigorúan a templomi áldozathoz tartozott -, nem meglepő, hogy a zsinagógai istentisztelet a legkorábbi ismert időktől fogva hangszerek nélkül zajlott. Még ha a zsinagógák a fogság idején jöttek volna létre, sem jelentene ez meglepetést. Amint a 137. zsoltár is jelzi, a kegyes izraelitáknak eszükbe sem jutott, hogy a templomi istentisztelet elveszett dicsőségét egy idegen földön megismételjék!… közismert tény az is, hogy a zsinagógákban egészen az újkorig nem használtak hangszereket. Az ortodox zsidó zsinagógák még mindig nem is használnak, mert – mint még mindig vallják – ez “a zsinagóga és a templom megkülönböztetésére szolgál.”” [9]

Izrael családjainak többi fői” (Ezsdrás 4:3), akik felügyelték a fogságból Jeruzsálembe való visszatérést és a templom újjáépítését, a szertartási előírásokat ismételten visszaállítják, beleértve a hangszeres zenét is: pl. Zorobábel, Júda kormányzója, Jésua pap (Ezsdrás 3:10) és Nehémiás (Neh 12:27, 35-36). Míg sok száműzött zsidó visszatért Izrael földjére, sokan mások még mindig szétszóródva éltek a pogány nemzetek között, és továbbra is hangszeres zene nélküli zsinagógákban imádkoztak.

A hangszerek ószövetségi használatának e rövid áttekintéséből nyilvánvaló, hogy a hangszeres zene az Isten nyilvános imádásában a lévita tisztségekhez, az áldozatokhoz, a frigyládához, a sátorhoz és a templomi istentisztelethez kötődő, az ószövetségi rendtartásban bevett ceremónia volt. Ez a szertartásos istentisztelet azonban csupán “a jövendő jóknak árnyéka” (Zsid 10:1), így az Újszövetségben ezt hatályon kívül helyezték.

A szertartási törvények megszűntek.

Az egész ceremoniális rendszer mindig is ideiglenesnek volt szánva (Dán 9:27), mert annak a előképe és árnyéka volt, ami az új szövetségben következendő (Ef 2:15-16; Kol 2:14, 16-17). “Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett” (Gal 3:24). Ez “ami példázat a jelenkori időre, mikor áldoznak oly ajándékokkal és áldozatokkal, melyek nem képesek lelkiismeret szerint tökéletessé tenni a szolgálattevőt,… melyek testi rendszabályok, a megjobbulás idejéig kötelezők. “. (Zsid 9:9-10). A lévita papság tökéletlen volt (Zsidók 7:11), de “a törvény vége Krisztus” (Róma 10:4), vagyis a végső cél, amelyre a törvény azért készült, hogy rámutasson, és amely által beteljesedik, így Krisztus “Pap.. örökké Melkisedek rendje szerint. ” (Zsoltárok 110:4; Zsidók 5:6, 6:20, 7:17, 21). John Owen a Zsidók 9:10-et magyarázva a következőt észrevételt teszi:

“Az összes erre vonatkozó törvények testi, tehát ‘testi rendelések‘ voltak; olyanok, amelyek tárgyuk, végrehajtásuk módja és céljuk miatt testi természetűek. Mivel ilyen a természetük, nyilvánvalóan következik belőlük, hogy csak egy bizonyos időre lettek felállítva, és annyira távol álltak attól, hogy önmagukban képesek legyenek tökéletessé tenni az egyház állapotát, hogy nem voltak összhangban a lelki dolgok azon tökéletességével, amit Isten csak később vezetett be, és amit meg is ígért.”” [10]

Mózes volt “[aki] leplet borított az orcájára, hogy ne lássák Izrael fiai az elmulandónak végét. ” (2Kor 3,13). Dániel a szinekdochét használva megjövendölte, hogy az eljövendő Messiás formálisan véget vet az egész intézményesített istentiszteleti rendszerüknek: “És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget, de a hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak…” (Dániel 9:27). Krisztus megerősítette ezt a kútnál lévő asszonynak, amikor így szólt: “Asszony, hidd el nekem, hogy eljő az óra, amikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. … De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres az ő imádóiul. “. (János 4:21 és 23). Az Úr azt tanította, hogy többé nem lesz meghatározott helye az imádatnak, és hogy az imádat jellege többé nem testi, hanem lelki lesz. “Isten igazi imádata az evangélium alatt nem a szertartások és előírások külső pompájában áll, hanem lelki, egyszerű és lényegi, mert lélekben és igazságban imádják az Atyát”. [11]

Mert a papság megváltozásával szükségképpen megváltozik a törvény is.” (Zsidók 7:12). A lévita papsággal kapcsolatos összes szertartásnak és rendelésnek szükségszerűen meg kellett változnia a papság átalakulásával együtt. Ezek természetüknél fogva egy egységben kapcsolódnak össze. Az egész szertartási törvény, ami az ószövetségi egyház istentiszteleti rendszabálya volt, a lévita papsággal együtt elavulttá vált. “Mikor újról beszél, óvá tette az elsőt; ami pedig megavul és megvénhedik, közel van az enyészethez. ” (Zsidók 8:13). Akkor kezdett el bomlani, amikor Krisztus megtestesült, és elkezdte betölteni; akkor öregedett, mikor Krisztus megkezdte nyilvános szolgálatát; akkor kezdett meghalni, mikor Krisztus meghalt népe bűneiért; akkor halt meg teljesen, mikor Krisztus feltámadt a halálból, és bár megavult, a zsidók szenvedték el, amikor új keresztyén szabadságuk teljes megragadására tértek át (ApCsel 16:3; Róm. 14:5-6; 1Kor 9:20; Gal 4:9; Kol 2:16-17); végül pedig azután vált ártalmassá és halálossá, amikor Isten az Ő gondviselésével eszkatologikusan megszüntette a régi szövetséget és annak minden szertartását a templom Kr. u. 70-ben történt lerombolásával, ahogyan azt Krisztus is megjövendölte (Máté 24:1-2). [12] Nemcsak ezek a “erőtlen és gyarló elemek..” (Gal 4:9) tűnnek el, hanem az új szövetség szerinti lelki istentisztelet ragyogása is sokkal dicsőségesebb lesz: “Mert ha dicsőséges az elmulandó, sokkal inkább dicsőséges, ami megmarad. ” (2Kor 3:11). Eképpen az Újszövetségben:

“Nem lehetséges visszatérés a templom, papság és a szertartás régi formáihoz. Krisztus papi szolgálatának tökéletességét az új szövetség mennyei szentélyében soha nem lehet helyettesíteni vagy kiegészíteni a régi szövetség árnyékokkal teli, időben és térben korlátozott szolgálatának gyengeségeivel… Jézus Krisztus papsága az új szövetség mennyei templomában állandó és örökkévaló, és a régi szövetség földi formái közül egy sem képes helyettesíteni vagy kiegészíteni azt”. [13]

Mint láttuk, a hangszeres zenét az egyház istentiszteleti szolgálatába Dávid vezette be, isteni utasításra. A lévita papság számára engedélyezték a közös istentiszteleteken. A templom áldozati rendszerének kísérő tartozéka volt. Az istentiszteleti rendszer szerves része, amely mindig is testi, tipológiai és ideiglenes jellegűnek volt szánva. Amikor mindez beteljesítette célját, Krisztus által betöltetett, és ezáltal meg is szűnt. Nem csak az állatáldozatok és az étkezési törvények lettek hatályon kívül helyezve, hanem az egész szertartásos istentiszteleti rendszer, annak minden külsődleges szolgálatával, szertartásával és tartozékával együtt. A frigyláda, a sátor, a templom, az áldozatok és a lévita papság eltörlésével az Újszövetségben “mindeneket azon minta szerint.., amely a hegyen mutattatott” [Mózesnek] (Zsid 8:5), valamint “és mindennek formáját, amelyeket szívében elgondolt vala [Dávid] az Úr házának pitvarai felől” (1Krón 28:12) ezzel együtt eltöröltetett, beleértve a közösségi istentiszteleti hangszeres zenét is (1Krón 16:4-6; 23:1-5; 2Krón 7:6). [14]

“Valószínű, hogy minden keresztyén forrás elismeri azt, hogy a hébereknél a nyilvános istentiszteleti hangszeres zene lényegében az áldozatokhoz kapcsolódott – a reggeli és esti áldozathoz, valamint a jeles és ünnepélyes napokon felajánlott hálaáldozatokhoz. De mivel a héberek minden áldozata teljesen eltöröltetett áldott Megváltónk halálával, így a hangszeres zene is… mivel az oly szorosan kapcsolódik az áldozathoz, és egy olyan istentisztelethez tartozott, ami szertartásos és típusos volt, így ezzel az istentisztelettel együtt kellett is eltörölni; és nincs semmi okunk a keresztyén egyházba való visszahozatalára, éppúgy, mint ahogy a zsidó vallás más, olyan eltörölt rítusainak felhasználására sem, melyeknek ez a rítus is részét képezi.” [15]

Ha az ószövetségi szertartási rendszer Krisztusban hatályon kívül helyeztetett, akkor ez a szertartási rendszer minden részét magában kell hogy foglalja, beleértve az oltárokat, állatáldozatokat, a lévita hivatalokat, a templomot, az étkezési törvényeket, szent napokat, tömjénezést, és a hangszeres zenét is, stb.

Az Újszövetség hallgatása.

Mindezeket megfontolva számíthatunk arra, hogy az Újszövetség hallgat majd a hangszerek egyházon belüli használatáról. Az újszövetségi gyülekezet istentiszteletében hangszerhasználatra nem is találunk sem parancsot, sem példát, csak kíséret nélküli a cappella éneklést. Annak ellenére, hogy az Újszövetség részletesen felsorolja a lelki ajándékokat és az egyházi tisztségeket, nem találunk rendelkezést semmi olyasmiről, ami a lévita tisztséghez hasonlítana “éneklőszerszámokkal, lantokkal, citerákkal és cimbalmokkal” (1Krón 15:16), vagy bármilyen hangszeres zenével kapcsolatos ajándékról, funkcióról vagy tisztségről. Az istentisztelet regulatív elve alapján a Szentírás kifejezett vagy következtetett hallgatása az istentiszteleti cselekményekre vonatkozóan egyenértékű az isteni tilalommal. Pozitív felhatalmazásra van szükségünk – ami a “rendelkezéseket egyértelműen megfogalmazza a Szentírásban, vagy ez a rendelkezés jó és szükségszerű következtetés által megállapítható a Szentírásból” (WH 1:6) – ahhoz, hogy bármilyen lényeges vagy jelentős cselekedetet felvehessünk a mennyei közösségi istentiszteletbe. A hangszeres zene külső pompája illeszkedett a korabeli egyház érzéki, földi és rituális istentiszteletéhez, de nem illeszkedik az újszövetség mennyei és lelki istentiszteleti formájához.

Alexander Blaikie (1804-1885) jól összefoglalta ezt,

“Ezek [a hangszerek] addig voltak jelen Jehova templomi szolgálatában, amíg ‘az első sátor még állt’, és nem tovább. Mert amint a szentek szentjébe vezető út megnyílt (Zsid 9:8), mindezen ‘erőtlen és gyarló elemeknek‘ (minden zsidó által kedvelt) kötöttsége örökre megszűnt az istentiszteleten. Ő, ‘akiben lakozik az Istenség egész teljessége testileg‘, egészen ‘eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást…és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára‘. A zenei eszközök Isten imádására nézve ekkor teljesítették küldetésüket, a bikák és kecskék vérével és az üszők hamujával együtt, és Jézus halálával be is fejezték földi pályájukat. Sem a ‘kosszarvak kürtjének’ fújása, sem más ‘élettelen hangszerek‘ [1Kor 14:7] nem kaptak többé helyet Jehova imádatában az elfogadott dolgok mellett. A szertartásos, érzéki és szertartásszerűségek az ő istentiszteletében ott örökre megszűntek Isten által elrendeltnek és elfogadhatónak lenni, amikor ő, akire így szóltak: ‘soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember‘, így kiáltott fel: ‘Elvégeztetett‘.” [16]

Az istentisztelet tipológiája.

Azon túlmenően, hogy láttuk a hangszeres zene ideiglenes és szertartásos jellegét a nyilvános istentiszteletre nézve, láttuk az áldozatok és felajánlások kíséretében betöltött szerepét, az ószövetségi istentisztelet hatályon kívül helyezését, valamint az újszövetségi istentiszteleten való pozitív igazolás hiányát, elmondható, hogy az efféle szertartásos istentisztelet tipológiai és metaforikus nyelvezete is megtalálható úgy, mint lelki valóságnak az újszövetségi kimutatása. A Szentírás gyakran hivatkozik a régi szövetség ceremoniális istentiszteletére az új szövetség lelki istentiszteletének tipizálásaként. Erre sok példát lehetne felhozni, de csak néhányat fogunk röviden megemlíteni.

Péter az új szövetség hívőinek írja: “Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.“. (1Péter 2:5). A Zsidókhoz írt levél hasonlóképpen jelenti ki, hogy “az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét“, “dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé” (13:15) vigyék. Ez a megfogalmazás Hóseás könyvére emlékeztet: “ajkaink tulkaival áldozunk [neked]. ” (14:2). És Jeremiás könyvére: “És bejőnek… hozván égő áldozatot, véres áldozatot, ételáldozatot és tömjént, és hozván hála[áldozat]ot az Úrnak házába.” (17:26; vö. 33:11). Ahol a “hálaáldozat” “általános megjelölése annak a dicséretnek és hálának, amit meghatározott áldozatokkal kívánnak kifejezni”. [17] Kálvin tovább fejtegeti ezt:

“Itt Jeremiás egyetlen szóba foglalja a fő dolgot az áldozatokban, ahogyan megtudhatjuk a zsoltárokból: „a dicséret áldozata Istennek”. Isten tehát elveti a zsidók által a helyes indíttatás nélkül felkínált áldozatokat. Megmutatja tehát, mi az, amit Ő megkövetel: a dicséret áldozatát. Így most Jeremiás azt tanítja nekünk, hogy az összes áldozat célja Isten nevének az ünneplése volt, azaz, hogy a zsidók elismerjék: mindent Neki köszönhetnek, az életüket és a biztonságukat ingyenesen kapták Tőle. Röviden, ezzel kellett bizonyítaniuk a hálájukat Isten előtt. Ez az igazság ma is ugyanaz marad, bár az előképek eltöröltettek: mi már nem kínálunk fel borjakat, vagy ökröket, vagy kosokat, hanem a dicséret áldozatát az Ő jótéteményeinek és áldásainak megvallásával és hirdetésével annak megfelelően, amit az apostol mond a Zsid13:15-ben. De aminek most előképek nélkül kell uralkodnia közöttünk, az korábban az előképek velejárója volt.”. [18]

Hasonlóképpen énekli Dávid a Zsoltárok 27:6-ban: “és én az ő sátorában örömáldozatokkal áldozom, énekelek és zengedezek az Úrnak. “. Henry Ainsworth puritán hebraista megjegyzi, hogy “az örömáldozatok”:

“… a törvényre vonatkoznak, amely az áldozatok felett a kürtök megszólaltatását rendelte el (4Móz 10:10), amelyek legfőbb, legharsányabb, örömteli és diadalmas hangját trughnah-nak, diadalnak, riadónak vagy ujjongásnak nevezték (4Móz 10:5-7). Így más hangszerekhez is hozzátartozik ez a diadalmas harsogás (Zsolt 33:3), de néha az ember hangját vagy kiáltását is jelenti (Józs 6:5; 1Sám 4:5; Ézs 3:11; vö. Zsolt 89:16, 47:6, 81:2, 100:1).”. [19]

Az istentisztelet módjáról Pál apostol a hangszeres zenére nézve analogikusan beszél, amikor arra kéri az efézusiakat, hogy “beszélgetvén egymás között zsoltárokban, és dicséretekben, és lelki énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szívetekben [ψάλλοντες ἐν τῇ καρδίᾳ] az Úrnak“. (Ef 5,18b-19). Annak illusztrálására, hogy őt mi módon kell imádnunk, az apostol egy hárfa képét festi le, amelyet dallamosan pengetünk, mint szívhúrokat lelkünk mélyén Isten dicsőítése közben. Ahogyan Euszebiosz is megfigyelte:

“A régi időkben, amikor a körülmetélkedéshez tartozók szimbólumokkal és típusokkal [előképekkel – a ford.] végezték az istentiszteletet, nem volt illetlen pszaltérionnal [hárfával] és kitharával [lírával] himnuszokat zengeni Istennek, és ezt szombati napokon tenni… Mi azonban belsőképpen, a zsidókhoz hasonlóan tartjuk magunkat az apostol mondása szerint (Róm 2,28-29)… Élő zsoltárral és élő kitharával lelki énekekkel adjuk elő dícséretünket. A keresztyének egyöntetű énekhangja sokkal kedvesebb Istennek, mint bármelyik hangszer. Ennek megfelelően Isten minden gyülekezetében, lélekben és értelemben egyaránt egyesülve, egy lélekkel, a hit és kegyesség egyetértésében, a zsoltárok igéivel azonos dallamot emelünk fel. Ezen zsoltárokat és lelki citerákat pedig azért szokásunk bevetni, mert az apostol is erre tanít: “zsoltárokban, dícséretekben és lelki énekekben“. [Ef 5,19] Különben a kithara az egész testet is jelölheti, aminek mozdulatai és cselekedetei által a lélek méltó himnuszt zengedez Istennek. A tízhúros pszaltérion jelentheti a test mind az öt érzékszervén (ami a lélek öt erejének megfelelő) keresztül végzett, Szentlélek általi istentiszteletet”. [20]

Órigenész szintén úgy értelmezte ezt a verset, hogy az a dicséret minőségét írja le: “Aki értelemmel dallamot énekel, az jól dallamot énekel, lelki énekeket mond, és szívéből énekel Istennek [Ef 5,19]”. [21] Az első században Római Kelemen sürgette, hogy: “Adjunk neki örök dicséretet, de ne csak ajkunkkal, szívünkből is, hogy fiaivá fogadjon minket”. [22] Hasonlóképpen írta Benjamin Keach: “Kétségtelen, hogy a régi hangszeres éneklésük annak az édes lelki dallamnak volt előképe, amelyet a szenteknek jól összehangolt szívből, egységes és dallamos hanglejtéssel kell együtt énekelniük az evangélium napjaiban…” [23] Az RPCNA 173. zsinata úgy nyilatkozott, hogy mind a Kolossé 3:16, mind az Efézus 5:19,

“tartalmazzák a parancsot, hogy szívből énekeljünk dicséretet Istennek. A Kolossé 3:16 arra utasít, hogy “zengedezzetek szívetekben az Úrnak“, az Efézus 5:19 pedig arra tanít, hogy “énekeljetek és ‘zsoltározzatok’ szívetekben az Úrnak“. A szív az egyetlen olyan, az Úr számára fontos hangszer, aminek egyházában megfelelően felhangoltnak kell lenni. Ez az egyetlen hangszer, amivel minden hívő képes zenélni az Úrnak, még a süketek és némák is. Az Úr által megkívánt zene pedig egy hálás szívből fakadó dícséret”. [24]

Thomas Goodwin felismerte, hogy a Jelenések 5:8-ban szereplő mennyei jelenet,

“a templomban végzett lévita istentiszteletre utal, ahol hangszereket és tömjént tartottak fazekakban vagy aranypoharakban, amelyeket ‘az oltár fazekainak’ neveznek (Zak.14:20). Nem mintha most hangszerek Isten imádatában jelen lehetnének, mint ahogyan tömjén sem: ami ahogyan az imádságnak és dícséretnek előképe volt: “Mint jó illatú füst jusson elődbe imádságom” (Zsolt 141,2); úgy a hárfák is azon “szívnek zengedezése”, ahogyan az apostol nevezi, amit szívünkben készítünk Istennek, a “lelki énekeknek” (Ef 5,19) előképe. [25]

A hangszeres zene tehát a lelki örömnek volt az előképe.

Sok teológus rögzítette a hangszerek szertartási használatának tipologikus jellegét. Egyesek úgy vélték, hogy a hangszerek használata – ahogy David Dickson írta – “lelkünk és testünk minden erejével az Isten dicséretére való odafordulását” jelképezi. [26] Egy kissé eltérő nézőpontot képviselve mások pedig a hangszeres zenét a Szentlélek lelki örömének és rendkívüli kiáradásának újszövetségi előképének tekintették.

Johann Caspar Suicerus (1619-1684) megjegyzi, hogy Alexandriai Kelemen és Peluszioni Izidor “az ószövetségi hangszeres zenét az újszövetségi egyházon beteljesedett megváltás gazdag javaiért való örömteli dicséretének típusának tekintette”. [27] John Bunyan írta, hogy: “Ezeket az énekeket hárfákkal, pszaltérionokkal, cimbalmokkal és kürtökkel énekelték; ez a mi lelki örömmel, szívünkben lévő kegyelemből fakadó éneklésünk előképe”. [28] Thomas Ridgeley állítása szerint a hangszeres zene “annak a lelki örömnek az előképe, ami Isten dícséretét kíséri a Krisztus által megvásárolt szabadítás kiváltságáért”. [29] R. L. Dabney megjegyzi: “Mert ahogy a templomi papok és állatáldozatok Krisztust és az ő golgotai áldozatát példázták, úgy Dávid hangszerei a templomi istentiszteleten csakis a Szentlélek örömét annak pünkösdi kiáradásaiban”. [30] Girardeau kifejtette, hogy a templomi istentisztelet hangszeres zenéje,

“Isten hívő népének örömére és diadalára volt jellemző, ami a Szentlélek bőséges kiáradásából fakadt az újszövetségi időkben… Istennek tetszett, hogy a Szentlélek gazdagabb birtoklásából eredő lelki örömöt a vonós hangszerek szenvedélyes dallama és a cintányérok csattogása, valamint a trombiták harsogása és hárfák zengése által kiváltott érzéki elragadtatással jelképezze. Ez volt a gyermekek nevelése egy alacsony szintű iskolában, ami egy magasabb szintű intézményre készítette fel őket”. [31]

Ám még ha nem is tudjuk biztosan azonosítani a hangszeres zenének megfelelő konkrét antitípust, az még tipológiai jellegét semmiképp sem cáfolja meg. D. W. Collins ezt így magyarázza:

“Értsük meg mindjárt az elején, hogy mégha a hangszeres zenével tipizált konkrét dolgot nem is sikerül a zenészek megelégedésére teljesen kimutatnunk, a hangszerelt zene szertartásos jellegére vonatkozó állításunk még semmiképpen sem dől meg. Mert mi állítjuk, hogy sok szertartásos rítus és dolog határozott jelentését sem a modern zsidó, sem a keresztyén tudományos világ nem tudta teljes mértékben meghatározni. A tipológia ugyanis a prófécia rendszerét jelenti. Az előképek “előre megmutatják, míg a próféták előre jelzik” ugyanazon dolgokat, és ha sok prófécia konkrét jelentése nem állapítható meg, akkor még kevésbé sok előképé.” [32]

John Cotton ehhez hasonlóan úgy érvel, hogy a hangszeres zene tipologikus, de később kijelenti, hogy még ha nem is volna az, még mindig nem indokolhatja újszövetségi istentiszteleten való használatát:

“Vagy tegyük fel azt, hogy a hangszerrel kísért éneklés nem volt típusos, hanem csak az istentisztelet külső ünnepélyessége, ami a kiskorú gyermekek külső érzékszerveinek vigasztalására volt alkalmas (mint amilyenek az izraeliták voltak az Ószövetségben, Gal. 4:1-2); most azonban, az Újszövetség örököseinek felnőtt korában az ilyen külső pompás ünnepélyességek megszűntek, és semmilyen külső istentiszteletet nem tartanak fenn, hanem csakis olyat, ami egyszerűséget és komolyságot hordoz; így Krisztus egyházában most sem hallható semmi olyan hang, ami ne volna jelentéssel bíró vagy építő jellegű (1Kor 14:10-11, 26), amiket hangszerek képtelenek produkálni.” [33]

Következtetés.

Mindebből semmiképpen sem következhet, hogy azok, akik az istentisztelet regulatív elvét követik, és a cappella módon énekelnek dicséretet, gőgösen és megvetően viselkedhetnek azokkal szemben, akik nem így tesznek (Róma 14:10). Nem szabad azt feltételeznünk, hogy istentiszteletünk pusztán a regulatív elvnek való külső megfelelés által válik tisztává Isten előtt. Mint a Szentírás minden elve, az istentiszteletet szabályozó elv is “lelki, és így kiterjed az értelemre, az akaratra és az érzelmekre, és a lélek minden más cselekvő erejére, valamint a szavakra, a cselekedetekre és a megnyilvánulásokra.” (WN 99). Ugyanúgy kell rangsorolnunk az istentisztelethez tartozó dolgokat, ahogyan a Szentírás teszi, és nem szabad megfeledkeznünk “az Isten imádatának kötelességeiben a fokozatokról” sem:

“A szent istentisztelet első és legmagasabb fokát az első parancsolat írja elő, ezt jelenti pedig az Istent mindenek felett szeretni, őt félni és benne örvendezni, neki és minden ígéretében hinni. A szent kötelességek második fokozata hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, hogy békét és megbékélést keressünk mindazokkal, akiket megsértettünk vagy megbántottunk… A harmadik fokozat az első kőtáblán megparancsolt istentisztelet külső szertartási kötelességei, mint amilyen az istentisztelet külső cselekedetei és sabbath külső ünnepélyességei…” [34].

Az igazi hívők hibái ellenére az istentiszteletben – belsőképpen vagy külsőképpen,

Krisztus úgy jár közben értünk, hogy földi engedelmessége és áldozata érdeméért állandóan megjelenik emberi természetünkben az Atya előtt a mennyben, kinyilvánítva azt az akaratát, hogy földi engedelmessége és áldozata alkalmazva legyen az összes hívőre. Megválaszolja az ellenük felhozott vádakat, és naponkénti bukásaik ellenére a lelkiismeret nyugalmát, a kegyelem trónusához való szabad bejárást, valamint személyük és szolgálatuk elfogadását szerzi meg számukra.” (WN 55).

Összefoglalva, láthattuk tehát, hogy az istentisztelet regulatív elve az a mérce, ami alapján az egyház közösségi istentiszteletében a hangszeres zene kérdését meg kell közelítenünk. Aztán láttuk, hogy a hangszeres zene – mint az ószövetség szertartásos istentiszteletének része – az új szövetségben hatályon kívül helyeztetett, és többé már nem része a nyilvános istentiszteletnek. A következő írásunkban ezt a bibliai értelmezést az egyháztörténelem elsöprő tanúságtételével fogjuk megerősíteni, végül pedig az a cappella dicsérettel szembeni gyakori ellenvetésekre válaszolunk.

Hivatkozások

[1] Kálvin János kommentárja a Zsoltárok 71:22-hez. [Szabó Miklós fordításában]

[2] Samuel Rutherford, The Divine Right of Church Government, 119. és 96. oldal.

[3] John L. Girardeau, Instrumental Music In The Public Worship Of The Church, 22. oldal.

[4] Girardeau, ibid. 25. o. Félreértjük, hogy mi a világi, ha azt gondoljuk, hogy annak nélkülöznie kell mindent, ami távolról is vallásos. A házasság polgári rendelet, de nyilvánvalóan vallási elemeket is tartalmaz. A református teológusok különbséget tesznek egyházi szent napok (pl. páska, újhold és más ünnepek) és polgári ünnepek között. Például sokan elismerték, hogy a Purim (Eszter 9:26-32) polgári ünnep volt, ahogy Gillespie mondja: “olyan, amilyet nálunk is szoktak tartani, amikor máglyákat gyújtunk, és a polgári öröm más jelét adjuk valamilyen emlékezetes jótéteményért, amit a királyság vagy a nemzetközösség kapott” (Dispute Against the English Popish Ceremonies, 245. o.). Semmit sem szabad Istenre való hivatkozás nélkül tenni, de az öröm és ünneplés polgári alkalmai, amelyek elismerik Isten gondviselő kezét, nem teszik ezeket az alkalmakat automatikusan közösségi istentiszteletté. Különösen egy teokrácia összefüggésében, és ott, ahol Isten “sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által” (Zsid 1:1).

[5] Keil és Delitzsch kom. a 2Móz 15,20. verséhez

[6] G. I. Williamson, Instrumental Music in Worship: Commanded or Not Commanded?, The Biblical Doctrine of Worship, Crown and Covenant Publications.

[7] Bruce Waltke, An Old Testament Theology, 474. o.

[8] Vö. Girardeau a zsinagóga létrehozása melletti ószövetségi érvekről, uo. 26-33. o.; Campegius Vitringa (1659-1722), The Synagogue and the Church: Being an Attempt to Show that the Government, Ministers and Services of the Church were Derived from those of the Synagogue. (A zsinagóga és az egyház: Kísérlet annak kimutatására, hogy az egyház kormányzása, lelkészei és szolgálatai a zsinagógáéból származnak.)

[9] Williamson, uo.

[10] John Owen a Zsid 9:10-ről, Works 20. kötet, 252. o.

[11] George Hutchinson, The Gospel of John, 64. o.

[12] vö. Ceremonial Law Fading Away.

[13] O. Palmer Robertson, The Israel of God, 72-73. oldal.

[14] Az 1Krón 28:12 héber szövege “mindannak a mintája, ami a lélek által adatott neki“, úgy tűnik, nem egyértelmű, hogy Dávid szelleméről/elméjéről vagy a Szentlélekről van-e szó. Szó szerint “a vele lévő lélek“. Mindazonáltal a legtöbb kommentátor megerősíti, hogy Dávidot a Szentlélek vezette minden, a templomra és annak tárgyaira vonatkozó utasításában (különösen a 19. verssel összehasonlítva), és sokan megjegyzik a hasonlóságot “a minta” között, amelyet Dávid kapott (12. és 19. v.), és “a minta” között, amelyet Mózesnek mutattak a hegyen (2Móz 25:9, 40; Zsid 8:5), még ha nem is ugyanúgy kapta, mint Mózes.

[15] Rev. Dr. Porteous, The Organ Question, 87-88. o.; idézi Girardeau, uo., 51. o.

[16] Alexander Blaikie, The Organ and other Musical Instruments, as noted in the Holy Scriptures.

[17] Keil & Delitzsch, kom. a Jer. 17:26. verséhez

[18] Kálvin János, kom a. Jer. 17:26. verséhez. [Szabó Miklós fordításában]

[19] Henry Ainsworth, Annotations Upon the Five Books of Moses, the Book of the Psalms and the Song of Songs, 969. oldal.

[20] Euszebiosz, Kommentár a Zsoltárokhoz, 91:2-3; (Patrologia Graeca 23:1172D-1173A).

[21] Órigenész a 33:2. zsoltárról; Patrologia Graeca 12:1304 B-C.

[22] Kelemen második levele 9:10, J. B. Lightfoot fordításában.

[23] Benjamin Keach, The Breach Repaired in God’s Worship, 131. oldal.

[24] Az RPCNA 173. zsinatának jegyzőkönyve (2004), 106. o.

[25] Thomas Goodwin, Works, 3. kötet, 13. o.

[26] David Dickson, komm. a Zsoltárok 33:2-3. verseihez

[27] Girardeau, uo. 49. o., idézi Johann Caspar Suicerus, Ecclesiastical Dictionary, az “oργανον” kifejezésre vonatkozóan, 501. o.

[28] John Bunyan, Works 3. kötet, 496. o.

[29] Thomas Ridgeley, Body of Divinity (1731), 2. kötet, 2.433, 438. o.

[30] R. L. Dabney, Presbyterian Quarterly, 1889. július, Review of Dr. Girardeau’s Instrumental Music in Public Worship.

[31] Girardeau, uo., 43-45. o.

[32] D. W. Collins, Musical Instruments in Divine Worship Condemned by the Word of God (1881), 57-58. o. Collins idézi Patrick Fairbairn-t:

“Távol álljon tőlünk, hogy úgy tegyünk, mintha a téma gyakorlati kezelésével kapcsolatos minden nehézségen úrrá lennénk, és túlságosan is egyértelmű és kétségtelen bizonyosságra redukálnánk azt. Ezt senki sem fogja elvárni, aki helyesen érti meg annak természetét, és figyelembe veszi akár annak a területnek a nagyságát, amelyre kiterjed, akár annak a talapzatnak a sajátos jellegét, amelyet felölel.”(Typology of Scripture, 69. o.).

[33] John Cotton, Singing of Psalms: a Gospel Ordinance (Zsoltárok éneklése: Egy evangéliumi rendelet), 6. o.

[34] William Perkins, An Exposition of Christ’s Sermon on the Mount, Works, 1. kötet, 277-278. oldal.

Forrás

A Concise Case for A Capella Worship | Purely Presbyterian Perspective blog