Kálvin a születésnapról és a születésről

Kálvin János

Jean Calvin (1509-1564)

Prédikációk Jób könyvéről

A tizenegyedik prédikáció, ami az első a harmadik fejezetről

Luana Alves kisasszonynak ajánlva születésnapja alkalmából | Dedicado à Srta. Luana Alves por ocasião de seu aniversário (No canto superior direito, é recomendável selecionar Português)

Jób 3:1-10:

Ezekután megnyitá Jób az ő száját, és megátkozá születésének napját. És felkiálta Jób s monda: Elvesszen az a nap, mellyen én születtem, az éjszaka is, mellyen azt mondották: férjfi gyermek fogantatott! Az a nap legyen setétség; az Isten onnét felűl azt meg ne látogassa, és a világosság is azon ne fényljék. A setétség meghomályosítsa azt és a halálnak árnyéka; azon a felhő lakozzék, a napnak hévsége háborítsa meg azt. Azt az éjszakát homályosság fogja bé, ne örüljön az esztendőnek napjai között, ne számláltassék a hónapokhoz. Ímé az az éjszaka legyen magának való; ne legyen örvendetes éneklés azon. Átkozzák meg azt, kik a napot átkozzák, és a kik készek siratni születések napját. Megsetétüljenek az ő estvéjének tsillagai; várja a világosságot és el ne jöjjön, és ne lássa a hajnalnak feljövetelét. Mert nem zárta bé az én anyám méhének ajtait; sem pedig az én szemem elől nem rejtette el a nyomorúságot.

92-96. oldal – részlet

„S most térjünk rá az előttünk levő szövegre, miképpen átkozta meg Jób a születése napját. Egyesek teljes mértékben felmentenék Jóbot, mintha csak a nyomorúsága miatt ragadtatott volna el anélkül, hogy káromolta volna Istent. Mások úgy vélik, hogy megfeledkezett a türelemről, amivel korábban rendelkezett, s teljesen dühbe gurult, mert többé nem gondolt Isten dicsőítésére, hanem elragadták a saját indulatai, s úgy szólt, mint valaki, aki a maga feje után megy. Eddig korholta a feleségét a bolondsága miatt, most viszont duplán bolondnak mutatkozott a születése napjának megátkozásával. De biztos, hogy Jób nem jutott el eddig a szélsőségig, mert a célja mindig is az Isten iránti engedelmesség volt, mint azt majd látjuk. Mindazonáltal van benne egy keverék, azaz a csatájában nem maradt el a sebesülése, továbbra sem szűnt meg csapásokat kapni, tántorgott és félrelépett. Figyeljük hát meg ezt a keveréket: Jóbnak már nem volt akkora a szilárdsága, mint korábban. De bár a nyomorúsága sorvasztotta őt, s már-már olyan volt, mint akinek az útja felénél kell elcsüggednie, mégis teljes erejével kitartott az Isten iránti engedelmességének útján, noha közben nem azt a jót tette (mint szent Pál mondja a Rm7:19-ben), amire vágyott. Pál ezen a helyen önmagáról beszélt, s megvallotta, hogy bár minden vágya az volt, hogy átadja magát Istennek, ez mégsem így lett, mert a saját természete akadályozta, ami túlságosan gyenge volt. Ha szent Pál mindezt elismerte önmagáról, akkor mi se furcsálljuk, ha hasonló történt Jóbbal is, azaz Isten jóakaratához akar igazodni, de a ragaszkodása mégsem tökéletes minden pontban, hanem kénytelen megállni és legörnyedni. S itt látjuk, mi történt ősatyánkkal Jákobbal (1Móz32-34), amikor Isten az értésünkre akarta adni, hogy valahányszor csak kísértéssel találják szembe magukat az istenfélők, az nem múlik el néhány súlyos csapás elviselése nélkül, melyek nyomokat hagynak maguk után. Látjuk, miképpen küzdött Jákob Isten Angyalával, s nem azért, mert Isten ellensége volt, hanem azért, mert az Úr, Aki próbára teszi az övéit, a saját gyermekeit is próbára akarja tenni, mint azt láttuk az első fejezetben. Ezért mondja, hogy Jákob pátriárka küzdött és harcolt az angyallal. Ebből kiderül, hogy Isten akarta őt próbára tenni, s Jákob is hajlandó volt elhordozni a csapásokat, amiknek alá kellett vetnie magát, mert Isten megtisztelte őt az Izrael név megadásával, aminek a jelentése Isten harcosa. De vajon úgy ment tovább a győzelemmel, hogy semmi baja sem lett? Nem, hanem úgy összezúzódott a combja, hogy utána egész hátralévő életében sánta maradt. A győzelem az övé lett, de kénytelen volt megalázkodni. Íme, miképpen állják ki a kegyesek a kísértéseket: nevezetesen, adott ponton meggörnyedhetnek, sőt, Isten akár az egész hátralevő életükre megalázhatja őket, hogy alkalmuk legyen megismerni a saját gyengeségeiket, amíg nyögni nem kezdenek ismét, de mindezek ellenére megszerzik a győzelmet az összeütközésben és Isten nem engedi meg a végleges elnyomásukat. Ezért Isten gyermekeinek azzal kell vigasztalni magukat, hogy valahányszor csak valami megpróbáltatást küld rájuk Isten, akkor joggal érezhetik az elme olyasféle elnehezülését, amely miatt azt sem tudják, merre forduljanak, sőt túl is lőhetnek a célon olyan szavak használatával, amik megbocsáthatatlanok, de minden gyengeség ellenére Isten ereje továbbra sem szűnik meg bennük lakozni és megtartani őket oly módon, hogy mindig úgy érzik, van bennük némi jó hangulat. S bár a lábaik csődöt mondanak, a szívük mégis tarja magát, ahogyan a közmondás mondja. Látjuk tehát, mit kell megjegyeznünk ebből a mondatból. De hogy jobban értsük, miben és hogyan lőtt túl Jób a célon, vegyük fontolóra, miképpen törvényes az emberek számára megunni a saját életüket. Sok pogány volt, akik ismervén ennek a földi életnek a nyomorúságait, azt mondták, hogy a születésnapot nem a jókedv és az öröm napjának, hanem inkább a szomorúság napjának kell tekinteni, mert amikor az ember odajut, sírni kezd. Íme, a teremtmény telve van tisztátlansággal, s olyan aljas és nyomorult, amilyet csak elképzelni lehet. Sőt, ha jól fontolóra vesszük a dolgokat, az összes nyomorúság feneketlen örvénynek vagyunk kitéve. Így ha van szemünk a jelenvaló élet milyenségére és állapotára, akkor lesz okunk azt mondani, hogy sírnunk kell, amikor a gyermekek születnek, s inkább örvendeznünk kell, amikor az emberek meghalnak, mert akkor nagyon sok gonoszságtól szabadulnak meg. A pogányok így beszélnek, mert az ismereteik nem voltak képesek elhatolni olyan messzire, ahová Isten vezet minket az Ő Ígéjével. Ők ugyanis nem kerestek mást ebben a mostani életben, mint annak folytatását, bár nemcsak az evést és az ivást, hanem a tisztességet is, hogy megbecsülést vásárolhassanak maguknak, s azt, hogy mindenki megfuthassa a maga pályáját. Nekünk viszont itt van a Szentírás, ami elmondja nekünk, hogy Isten, Aki elhelyezett minket ebben a lenti világban, a saját képmását véste belénk, ezért ügyelnünk kell arra a nemességre és méltóságra, amit minden teremtmény felett adott meg nekünk. Ha nem volna más, csak annyi, hogy Isten a saját képmására és hasonlóságára alkotott meg minket, amivel azt akarta, hogy az Ő dicsősége ragyogjon bennünk, könyörgöm, nem kellene már akkor is örvendeznünk magunkban és ezzel Őt magasztalnunk? Hisz miért termi meg a föld a maga nagy bőségét? Azért, hogy azzal tápláljon minket. S ez nem véletlenül történik, hanem Isten rendelte el. S miért? Mert Atyaként akar mutatkozni előttünk. Látjuk tehát, hogy a minket itt lenn fenntartó segítségek valamennyien a mi Istenünk atyai szeretetének a megerősítései és bizonyítékai. Vajon nem kell figyelembe vennünk ezt a jótéteményt, vagy inkább, figyelembe vesszük annyira, ahogyan megérdemli? Sőt, Isten itt lenn a mennyei élet reménységében gyakoroltat minket, hogy megadja nekünk annak némi előízét. Arra hív el minket, hogy szolgáljuk és tiszteljük Őt azért, hogy megtudjuk: az Övéi vagyunk, a saját házanépeként és családjaként fogadott be minket. Akkor, ha mindent jól fontolóra veszünk, vajon nincs jó okunk magasztalni a kegyelmet, amit megad nekünk, amikor elküld ebbe a világba, hogy élvezzük ezt a jelenvaló életet? Mégis igaz az is, hogy van okunk sóhajtozni és zokogni, mert a nyomorúságok feneketlen gödrében vagyunk mindvégig, amíg itt tartózkodunk. De mi van akkor? Ebből is ugyanarra kell következtetnünk. A pogányok nem tudnak többet annál, hogy az emberek állapota nyomorúságos, de nekünk meg kell gondolnunk, miért tett ki minket Isten oly sok kényelmetlenségnek: a bűn miatt. Vissza kell mennünk ugyanis az első ember teremtéséhez, s meg kell fontolnunk, hogy Isten nem volt szűkmarkú a javaival, hanem nagylelkűen árasztotta ki azokat, mivel Ő minden nagylelkűség forrása. Akkor hát több mint nagylelkűnek mutatkozott az emberiség iránt Ádám személyében. De meg lettünk fosztva azoktól az áldásoktól és szükségessé vált, hogy Isten fogja vissza a nekünk adott áldásokat, mivel ősatyánk, Ádám, a saját hálátlanságával gonoszsággá tette azokat. Ezért tehát azt kell mondanunk, hogy a jelenvaló élet minden nyomorúsága a bűneink gyümölcse, így van okunk sóhajtozni. Nem azért, mert olyan nyomorultak vagyunk, vagy mert az állapotunk oly kemény és vesződséges, hanem mert úgy átadattunk a nagyfokú önfejűségnek és lázadásnak Isten ellen, hogy bár az Ő képmásának kellene ragyogni bennünk, mi látszólag összeesküdtünk, hogy rosszat tegyünk Neki. S ez az oka annak, amiért szent Pál siránkozik (Rm7:24), s itt azt a valódi szomorúságot látjuk, aminek a keresztyének sajátjának kell lennie. Nem azért, mert a hideg és a meleg éri őket, nem azért mert betegségeket és más csapásokat szenvednek el, hanem azért, mert mondhatni a bűn börtönében és rabszolgaságában érzik magukat. „Ó én nyomorult ember!”, mondja szent Pál. S vajon azért mondja, mert türelmetlen, vagy mert szembeszállt Istennel? Nem, hanem azért, mert ő a Szentlélek eszköze, s megmutatja nekünk, hogy ebben a jelenvaló életben van okunk szüntelenül sóhajtozni és nyögni. S miért? Mert halálos börtönbe vagyunk zárva, s úgy ki vagyunk téve megannyi gonosz vágynak, hogy semmiképpen sem vagyunk képesen önmagunkat Istennek szentelni a sok-sok romlottságunk folytán, melyek nem szűnnek meg minket folyamatosan a gonoszra ösztönözni. Látjuk, miképpen kell elsiratnunk a saját helyzetünket szent Pál mintájára, aki megadja nekünk ennek szabályát. Itt azonban látjuk, miképpen átkozta meg Jób a születése napját, ami miatt nem kell neki megbocsátani és nem lehet azt mondani, hogy nem lőtt túl a célon. S miért? Mert nekünk mindkét dolognak örvendeznünk kell, azaz, hogy amikor Isten megteremtett minket, akkor a saját képmását is belénk véste, s tette ezt azért, hogy a tisztességünk meghaladja minden más teremtményét. Ebben a vonatkozásban van okunk folyamatosan áldani az Ő nevét. S bár ez az élet tele van nyomorúságokkal annyira, hogy több már nem is lehet benne, mégis az a helyzet, hogy nem vagyunk képesek eléggé értékelni azokat a felbecsülhetetlen jótéteményeket, amiket Isten ruházott ránk, megadva nekünk ezt a jelenvaló életet. Mert fenntartva minket benne a tapasztalatból is megérezteti velünk, hogy gondoskodik rólunk és semmiképpen sem feledkezik meg rólunk, bármerre is haladjon a világ. Látván ezt a helyzetet, vajon nem kell örvendeznünk még a nyomorúságaink kellős közepén is? Ezért az istenfélő ember, aki józan bölcsességgel szól, soha nem átkozza meg a születése napját, akármilyen nyomorúságokat szenved is el. Jób tehát hálátlanul viselkedett Istennel szemben, megátkozva a születése napját, s nem mondható, hogy nem szolgált rá a szemrehányásra, amiért átlépte a határait. Továbbá azt is jegyezzük meg, hogy Isten gyermekei áldhatják is a születésük napját. Úgy értem, nem a szükségleteiket mérlegelve, szent Pállal együtt siratva magukat, hanem egyszerűen csak a jótéteményekre tekintve, amiket Isten adott nekik, amikor a világba küldte őket. Igaz, hogy a pogányok visszaéltek ezekkel, mert amikor megünnepelték a születésük napját, tették azt megannyi ostobasággal eltúlozva és felesleges pompával (1Pt2:4, Júd6). De a születésnapok megünneplésének eredete s kútfője az volt, hogy a szent ősatyák tudták: jó okuk volt köszönetet mondani Istennek. Ezért ünnepnapnak tartották azt a napot abból a célból, hogy imádkozásra serkentsék magukat Istenhez. Valóban, amikor már megéltük az életünk néhány évét, akkor szüntelenül emlékeznünk kell Isten jótéteményeire, s az is szükséges, hogy a világba történt belépésünk napján fenntartsuk ezek örök emlékezetét, hogy elmondhassuk: Isten tartott fenn engem mindezidáig. Én sok módon sértettem Őt meg, ezért illik most Tőle bocsánatot kérnem. De mindenekelőtt nagy kegyet tanúsított irántam, mindig megtartott az üdvösség reménységében, amit megadott nekem, s megszabadított megannyi veszélytől. Ezért illik nekem mindezeket az emlékezetembe idéznem. S most, hogy újabb évbe lépek, jó, ha felkészítem magam Isten szolgálatára. Mert a gonosz események, amiket magam mögött tudhatok, megmutatták nekem, milyen nagy szükségem van az Ő támogatására, s Nélküle százezerszer is elpusztulnék. Látjuk tehát, hogyan szokták a szent ősatyák ünnepelni a születésnapjukat, s miképpen lesz ez jó és hasznos gyakorlattá. A pogányok visszaéltek ezzel, s látjuk, miképpen nevezik magukat keresztyéneknek azok, akik kifejezetten gúnyünnepnapot tartanak Istennek, amikor megünneplik a születésnapjukat. Mert nem törődnek az imádkozással, sem a hálaadással, sem a bűneik elismerésével, sem Isten jótéteményeivel, hanem állati módon járnak a saját maguk kedvében. Nekünk azonban (mint említettem) mindig áldanunk kell Istent a születésünk napján. S miért? Mert Isten azért helyezett minket ebbe a világba, hogy a gyermekei legyünk: nem ökrökként vagy kutyákként, hanem értelemmel rendelkező teremtményekként, akik az Ő képmását viselik. Továbbá, mivel a mi Urunk Jézus Krisztus nevére keresztelkedtünk meg, s a teremtésünk mellett Isten a mi javunkra a képmását is felvéste ránk azzal a szándékkal, hogy a kedves barátai legyünk és befogadást nyerjünk az Ő egyházába, ezért duplán van okunk Istent áldani. Így azok, akik megátkozzák a születésük napját a nyomorúságaikon és a bajaikon rágódva, amiket eltűrnek, jól kimutatják, hogy hálátlanok, s a saját érzelmeik nagyon is uralkodnak rajtuk. Ez volt a helyzet Jóbbal is. Ezért még több okunk van Istenhez imádkozni, hogy kegyeskedjen minket visszatartani, s ha hébe-hóba engedi, hogy néhány gonosz szó kicsússzon a szánkból, hogy ne legyünk annyira szilárdak, mint kellene, mindazonáltal még ha meg is rendülünk, akkor se essünk el, hanem álljunk talpra ismét és tanuljuk meg jobban összeszedni a józan eszünket, valamint megzabolázni magunkat. Amikor pedig bármiféle törékenységet látunk önmagunkban, ítéljük el a hibát azért, hogy fokozatosan visszatérhessünk a helyes útra. Látjuk tehát, mit kell itt megjegyeznünk. De mikor elhangzik, hogy Átkozott legyen az az éjszaka, a melyen azt mondták: fiú fogantatott, akkor úgy tűnik, Jób is szidni akarta Istent ezen a módon. Mert bár van okunk (mint korábban mondtam) áldani Istent, amiért a saját képére és hasonlóságára teremtett meg minket, mégis az a helyzet, hogy a férfiakat többre becsülik a nőknél az emberek között. Tudjuk, hogy Isten a férfit rendelte főnek, s méltóságot és kiválóságot adott neki az asszony felett. S ebből látjuk, miért mondta szent Pál (1Kor11:7), hogy a férfinak fedetlen fővel kell járnia, mert ő Isten dicsősége, az asszony pedig az ember dicsősége. Igaz, hogy Isten képmása mindkettőjükre fel van vésve, de az asszony mégis alacsonyabb rendű a férfinál, s nekünk ama fokozatok szerint kell járnunk, amiket Isten szabott meg a természet rendjében. Ez az oka annak, miért Istent áldani kell mind a férfiakban, mind a nőkben. Jóllehet főleg egy fiú születésekor kell Őt áldani, Jób mégis világosan az ellenkezőjét mondta: Átkozott legyen az éjszaka, amelyen hírt hoztak, hogy fiú született. S miért tette ezt? Vajon nem kellett volna alaposan végiggondolnia mindezeket a dolgokat annak megfelelően, ahogyan Isten elrendezte a napokat? De igen, Jób azonban mindent a visszájára fordított. S itt látjuk, amit futólag már említettem. Nevezetesen, úgy elragadták a saját indulatai, hogy megfeledkezett Isten könyörületességéről, amiről korábban beszélt. Mert ezt mondta: nagyon jó, látjuk, hogy elvettük Isten kezéből a jót, miért ne vennék el hát a rosszat is? Hiszen alá kell magunkat vetni Neki. Jóbnak jól észben kellett volna tartania ezeket a dolgokat. Mivel azonban kiválóbb dolog egy fiú születése, mint egy leányé, ezt mondja: átkozott legyen az éjszaka, amelyen fogant. De (mint azt korábban mondtam) mindez arra tanít minket, hogy imádkozzunk Istenhez: fegyverezzen fel, s adjon nekünk erőt és hatalmat kiállni a kísértéseket, fontolóra véve, hogy ő is, aki a türelem mintaképe volt, így elragadtatta magát. Ezért, ha bármikor gátol minket valamiféle szélsőség és a testünk oly módon ösztökél minket, hogy nem engedelmeskedünk olyan nyugodt elmével Istennek, mint szeretnénk, az ne csüggessze el a szívünket, hisz látjuk, hogy ugyanaz a dolog megtörtént Jóbbal is. Akkor hát meg kell alázkodnunk, elismerve a saját törékenységünket, s közben pedig bátraknak kell lennünk, amíg Isten meg nem adja a teljes győzelmet. Emellett azt is meg kell jegyeznünk, hogy azok, akiknek gyermekeik vannak úgy kell örvendezniük a fiúgyermekeknek, hogy közben nem állnak ellene a leánygyermekeknek, mint azt teszi néhány beképzelt bolond. S mi célból? Azért, hogy megmaradjanak a vagyonukban, megbecsülést szerezzenek és tekintélyre tegyenek szert. Íme, miképpen hosszabbítanák meg az emberek a saját életüket mindörökre. Közben pedig, ha Isten leányokat ad nekik, az is a hasznukra van, de nem tudnak róla, ezért azt szeretnék, ha Isten is egyetértene az ostoba fantáziálásukkal. Isten pedig gyakran megbünteti ezt a vakmerőséget. Mert fiúgyermekeket ad azoknak, akik túlságosan vágynak arra, s azok végül a szemeiket is kivájják, s olyanok lesznek, mint a sirályok, ami szintén elnyelik, amijük van. Az atyák azon a véleményen vannak, hogy a gyermekeik majd növelik a vagyont, amikor fiaik vannak. De a leggyakrabban ez mégis ok, amiért a családi vagyon zűrzavarba roskad, mert olyan, mintha ujjal mutatnának rá. S mi ennek az oka? Az, hogy az emberek nem igazodnak Istenhez és az Ő akaratához. Amikor az emberek gyermekekre vágynak, az a vágyakozás jó, így jól szabályozott. De el kell jutni eddig a pontig: Uram, ha utódot adsz nekem, legyen az abból a célból, hogy a Te neved dicsőíttessék, amikor én eltávozom. S ha Te megadod nekem a dicsőséget, hogy apa lehetek, hadd neveljem fel a gyermekeket, akiket Te adsz nekem oly módon, hogy valóban a Tieid lehessenek és ők is megtanuljanak szolgálni Téged, s Te vezesd őket a jóakaratodnak megfelelően. Íme (mondom) mibe kell beleegyezniük az apáknak és az anyáknak. Amikor Isten csak egy gyermeket ad nekik, bár ők hármat, vagy négyet szeretnének, s amikor Isten leányt ad nekik, bár ők fiút szeretnének, akkor is mondják ezt: akárhogyan is legyen Uram, Te tudod, mi kell nekünk, s ehhez kell igazodnunk. Íme (mondom), itt mutatkozik meg Isten áldása. Mivel azonban az emberek mértéktelenek a kívánságaikban, ezért kell Istennek kigúnyolnia őket és az ostobaságaikat. Ez arra is megtanít minket, hogy ne vessük meg egymást. Mert Isten adta meg a férfiaknak azt a méltóságot, hogy az emberiség vezetői lehessenek, az asszonyokat pedig alacsonyabb rangra állította. Ezért ne legyenek erre büszkék a férfiak. S valóban hallottuk, miképpen mondta szent Pál, hogy az emberiség a férfitól származott (1Kor11:11), azaz Ádámtól. De hogyan folytatja? Az asszony közreműködésével. Ha a férfiak elkülönülnének az asszonyoktól, s egyedül ők tartanának fenn egy kis világot, akkor jó okuk lenne dicsekedni. De most, ha egy férfi megvizsgálja önmagát, nem mondhatja hamarabb: atyám, hanem idővel azt is kell mondania: anyám. Látva tehát, hogy az emberiség az asszonyok közreműködésével marad fenn, azt kell gondolnunk, hogy egymáshoz vagyunk kötve. Azonkívül, mi célból teremtetett az asszony? Azért, hogy a férfi segítsége legyen, s illik alávetnie magát neki. De mindazonáltal ő a férfi társa, amiképpen a Szentírás nevezi. Mert azt olvassuk, hogy az Isten által teremtett összes dolog között senki nem volt Ádámhoz illő segítőtárs (1Móz2:20). S miért? Mert ő nem olyan természetű volt, mint az állatok, hanem azoknál kiválóbb teremtmény volt. Ha pedig az asszonyoknak a férfiak társainak kell lenniük, akkor nincs ok a megvetésre, amiért a férfiaknak lábbal kellene taposniuk rajtuk, vagy le kellene rázniuk, illetve a gúny tárgyának kellene kitenniük őket, hanem az említett kölcsönös kötelékben kell egyesülniük, ezt mondván: Nos, Isten teremtett és alakított ki minket és a férfiak és a nők által tart fenn. S ezt abból a célból teszi, hogy együtt éljünk összhangban, tudván, hogy az Isten által megszentelt társas viszony köteléke köt össze minket elszakíthatatlanul. Látjuk tehát, mire kell emlékeznünk, ha becsületesen akarunk viselkedni. S most térjünk rá arra, ami itt hangzik el…”

Forrás

Kálvin János: Prédikációk Jób könyvéről, A tizenegyedik prédikáció, ami az első a harmadik fejezetről – Szabó Miklós fordítása