Babilon, Karácsony, Húsvét | Albert Lüscher

Albert Lüscher

(1896-1971)

svájci református lelkész

A könyv eredeti címe: Babylon, Weihnachten und Ostern

Babilon, Karácsony, Húsvét

C) 1991 Pflugverlag, CH-4900 Langenthal, Svájc

BABILON

A János apostol által írt Jelenések könyve részletesen foglalkozik az Úr Jézus és a Sátán között lejátszódó végső küzdelemmel. A Sátán az évezredek folyamán óriási hatalmat épített ki magának, és amikor eljön az idő, teljes erejét latba vetve áll majd ki a végső harcra. Félelmetes hatalmának egy részét a Jelenések 17. fejezete a következő szavakkal ábrázolja:

„…és láttam egy asszonyt ülni egy skarlátvörös fenevadon, amely tele volt istenkáromló nevekkel, amelynek hét feje és tíz szarva volt, az asszony pedig bíborba és skarlátba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve, kezében aranypohár, tele utálatossággal és paráznaságának tisztátalanságaival, és a homlokára írva ez a titokzatos név: »A nagy Babilon, a föld paráznáinak és undokságainak anyja«” (17,3-5).

Ez a leírás három dolgot jelent ki:

1. az aranypoharat,

2. az asszony a pohár tartalmával minden nemzetet megrészegít,

3. az asszony nevei:

a. titok (görögül: mysterion)

b. a nagy Babilon

c. a föld paráznáinak és utálatos bálványainak anyja.

Először is nagyon fontos számunkra annak a kérdésnek a megválaszolása, mit jelent a „misztérium” kifejezés, mi az eredete, mit rejt magában, továbbá mi a jelentősége a pohárnak, s hol jelenik meg először az asszonnyal kapcsolatban.

A 1Mózes 10. fejezetében található Noé három fiának, Sémnek, Hámnak és Jáfetnek a nemzetségtáblázata (10,1-10). Nimród, Hám unokája volt Babilon építője. Feleségét Szemiramisznak hívták, varázslatosan szép, ugyanakkor erkölcstelen asszony, parázna nő volt. Eusebius, az egyházatya (Krónika 1-2 kötet) azt írja, hogy Ninus (azaz Nimród) és Szemirámisz Ábrahám idejében uralkodtak. Ábrahám a héber időszámítás szerint Kr. e. 1996-ban született. Kilenc éves volt tehát, amikor Nimród uralma Kr. e. 1987-ben véget ért. Szemiramisz 42 évvel élte túl férjét. Nimród és Szemiramisz uralkodásának idején az — élő, teremtő Istenbe vetett — patriarchális hit még többé-kevésbé elevenen élt, hiszen Sém, Nimród dédnagybátyja az özönvíz után még 502 évig, azaz Kr. e. 1846-ig élt (1Móz 11,10-11).

Nimród és Szemiramisz, az atyáktól örökölt hittel szemben, titkos tant alapítottak. A titkos tan korrupt babiloni rendszerének bevezetését és elterjesztését az ún. papokra bízták. Ők voltak az új rend — különösen a vallási ismeretek — egyedüli letéteményesei és irányítói. Csak ők voltak az igazi hagyomány birtokában, amellyel az írásokat és jelképeket meg lehetett magyarázni, továbbá a tudás minden területén nekik volt igazán mély ismeretük. A tudás eme titkát csak azokkal osztották meg, akik felvétették magukat a misztériumokba, vagyis akiket annyira előkészítettek, hogy képesek voltak megvédelmezni ennek az ördögi rendszernek az érdekeit. A rendszer és a papok iránti vak és föltétlen engedelmesség nélkül senki sem szerezhetett tudomást a „szabaduláshoz” szükséges tanításról. Így ahol csak a babiloni rendszer elterjedt (és ez az évezredek folyamán az egész világon végbement), a nép kötődött a papokhoz.

A babiloni misztériumok jelképe egy aranypohár volt. A Jelenésekben (17. fejezet) szereplő asszony képe, kezében az aranypohárral, parázna Szemiramiszra vezethető vissza, hiszen őt ábrázolták így, mint nagy tanítómestert, aranypohárral a kezében.¹ Aki meg akarta ismerni a misztériumokat, annak innia kellett e pohárból. Ezt a titokzatos italt borból, mézből, vízből és lisztből, és még más, mérget is tartalmazó anyagokból erjesztették. Ameddig a jelölt nem ivott a pohárból, amelynek a tartalma elködösítette az értelmet és felkorbácsolta a szenvedélyeket, nem várhatta, hogy a titkos tanításba bevezetik. Akit pedig beavattak a misztériumokba, annak szigorú büntetés kilátásba helyezése mellett meg kellett őriznie a titkokat. Nehogy azonban egy gyönge pillanatában abba a kísértésbe essék, hogy valamit eláruljon, kertelés nélkül meg kellett vallania minden tettét. Ily módon a papok nagy hatalmat nyertek a beavatott fölött, akinek száját az a félelem zárta be, hogy a pap elárulja meggyónt titkát. Ha a jelöltet például gyilkosság vagy valamilyen másik bűntény terhelte, csak akkor vették fel a misztériumba, ha a pap feloldotta gonosz tettei alól és megtisztította. Ezzel még erősebb lett a paphoz fűződő kötelék.

Babilon titkos tana többek között — tisztán elméleti alapon —, tartalmazta az istenség egységét. Vagyis: bár a régi Babilon számtalan kis istenséget (bálványokat) imádott, elismert egy végtelen és mindenható Teremtőt, aki mindenek fölött áll. A babiloniaiaknak ez az egy istene három személyt ábrázolt. Az egység tanításának szimbólumaként — amint Layard „Babilon és Ninive” című művében rámutat — az egyenlő oldalú háromszöget használták fel, amit, mint sok minden mást, a római egyház is átvett. Layard könyvében egy rajzra hívja fel a figyelmet, amelyet Asszíriában találtak. Ez a rajz a következőképpen ábrázolja a hármasságot: Egy idős embert, akinek csak feje és törzse van, őt egy kör veszi körül, s a férfi hátán két szárny látható. A kör Káldeában a nullát, továbbá a „magot” jelenti. A kép tehát a következőt ábrázolja: az idős férfi feje az atyaisten, a kör a magot, vagyis a fiúistent, a madárszárnyak pedig a szent szellem-istent jelképezik.² Ez az istenkáromló mód maradt fenn a Szentháromság képi ábrázolásában és ennek imádásában. lzráel később átvette ezt a mérgező babiloni bálványimádást, ezért kellett Ézsaiásnak figyelmeztetnie a népet: „Elpusztulnak mindazok, akik megszentelik és megtisztítják magukat csak azért, hogy kertekben áldozzanak egy középen álló körül, és akik disznóhúst, undok állatot és egeret esznek — így szól az Úr” (Ézs 66,17). „Ugyan kihez hasonlíthatnátok engem, kivel vethetnétek egybe, akihez hasonlítanék?” (Ézs 46,5). A háromságnak ez a bálványimádó ábrázolása elárulja, hogyan torzult el, milyen istenkáromló módon a patriarchális hit, hogy egy még nagyobb istenkáromlás alapját vesse meg.³

A babiloni háromságban nagyon hamar változás állt be. A babiloniaiak az idők folyamán egy istenanyát imádtak fiával, vagyis karjában a gyermekkel, akiket képeken és szobrokon mindenütt ábrázoltak. Hogyan állhatott be ekkora változás? Korábban megállapítottuk, hogy Szemiramisz 42 évvel élte túl férjét, Nimródot. Ez utóbbi halálát többé-kevésbé homály fedi. A hagyomány szerint erőszakos halállal halt meg. Életében hősként ünnepelték, káldeusok lélektana szerint Nimród egy fiú személyében jelent meg újra, aki természetfölötti módon született, mégpedig felesége, Szemiramisz által. Szemiramiszt, a nagy paráznát is istenként tisztelték halála után. Minden hatalmát istenné nyilvánított fiától kapta, vagyis ugyanarra a fokra emelték, mint amelyen „emberré lett” s istenként tisztelt fia volt. Így történhetett, hogy a babiloniaiak a köznép vallásában általában egy anyaistenséget imádtak, és egy fiút, akit képeken és szobrokon anyja karjában ülő gyermekként ábrázoltak. Az anya és gyermek imádata Babilonból kiindulva az egész földön elterjedt. Egyiptomban az anyát és gyermekét Izisz és Ozirisz néven-tisztelték, Indiában még ma is Izi és Iszvara néven, Ázsiában Kibele és Deoiusz néven, a pogány Rómában pedig Fortuna és Jupiter-puer (Jupiter-fiú) volta neve, míg Görögországban Cerasz, a nagy anya keblén fiával, vagy mint Irene, a béke istennője fiával, Plutusszal.⁴ A jezsuita misszionáriusok (Le Pére Lafitan: Les moeurs des sauvages amériquains) még Tibetben, Kínában és Japánban is meglepetéssel látták a Madonnát a gyermekkel. Kínában Sing Moo „szent” anyát a gyermekkel együtt glóriával ábrázolják.⁵

Már megjegyeztük, hogy Nimród és Szemiramisz idejében a nép körében ismert volt a patriarchális hit, amely többek között a következő ígéretet tartalmazta: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő (a férfi) a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod” (1Móz 3,15). Amikor az istennővé nyilvánított Szemiramiszt, mint a gyermekét karjában tartó égi anyát, vagy az ég királynőjét imádták, a világnak a megígért utódot adó asszonynak tekintették. Így alakult át Szemiramisz alig észrevehető, ugyanakkor azonban istenkáromló módon az isteni ígéret szerinti asszonnyá: „…ő (az asszony) a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.”⁶ Diodórusz elmondja, hogy a Babiloni Belosz templomában három kép állt, amelyek Babilon nagy istenségeit ábrázolták.⁷ Az egyik egy asszonyt ábrázolt, aki egy kígyó fejét tartotta kezében. A régi görögök is ismerték ezt a képet. Artemisz istennőt (a görög Szemiramiszt), egyik kezében kígyót tartva ábrázolták, amelynek nem volt feje. — Később, amikor a történelmi babiloni Szemiramisz alakja egyre inkább homályba borult, „alma mater”-nek, szűzanyának nevezték. Az „alma” (szűz) kifejezést Ézsaiás prófétánál találhatjuk meg. Ezt a Babilonba elhurcolt zsidók magukkal vitték a száműzetésbe, s amelyet a bálványimádók a gyermekét karjában tartó Szemiramiszra értelmeztek.⁸ Emellett a legmagasabb címmel ruházták fel:„Ég Királynője.”. Megrázóak Jeremiás próféta könyvében olvasható szavak. Megmutatják, hogy a zsidók bálványimádatukban mennyire az ég királynőjéhez fordultak: „Akkor mindazok a férfiak, akik tudták, hogy feleségeik más isteneknek szoktak tömjénezni, és mindazok az asszonyok, akik nagy tömegben ott álltak, mert az egész nép, amely Egyiptomban, Patrószban lakott, így válaszolt Jeremiásnak: Nem engedelmeskedünk neked abban, amit az ÚR nevében hirdettél nekünk, hanem mindazt megtesszük, amit kimondtunk: tömjénezünk az Ég Királynőjének, és italáldozatot mutatunk be neki, ahogyan tettük mi és atyáink, királyaink és vezetőink Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin. Mert akkor jóllaktunk kenyérrel, jó dolgunk volt, és nem kerültünk veszedelembe. De amióta abbahagytuk a tömjénezést az Ég Királynőjének, és nem mutatunk be neki italáldozatot, azóta mindenben szűkölködünk, fegyver és éhínség miatt pusztulunk. És ha az Ég Királynőjének tömjénezünk — mondták az asszonyok —, és italáldozatot mutatunk be neki, talán férjeink tudta nélkül készítünk áldozati süteményeket, amelyek őt ábrázolják és úgy mutatunk be neki italáldozatot?”

Jeremiás pedig így válaszolt: „Nem tűrhette tovább az ÚR gonosz tetteiteket és utálatos szokásaitokat, amelyeket követtetek. Ezért lett országotok rommá és pusztasággá, gyalázatossá és lakatlanná, amilyen az ma is! Mivel tömjéneztek, vétkeztek az ÚR ellen, és nem hallgattatok az ÚR szavára, nem éltetek az ő törvénye, rendelkezései és intelmei szerint, azért ért utol benneteket ez a veszedelem. Így van ez ma is!” (Jer 44,15-19:22-24 kk.).

Egyiptomban a babiloni „Ég Királynőjét” „Athor”-nak, azaz isten lakóhelyének, templomának nevezték. Ezzel kijelentették, hogy Isten teljessége lakik benne. Görögországban „Hesztia”, a rómaiaknál pedig a „Vesta” volt a neve; mindkét szó „lakóhely”-et jelent. Az orfeuszi himnuszok Hesztiát vagy Vestát így szólítják meg:

Saturnus lánya, tiszteletre méltó szűz,

aki nagy és örök tűz lángjai, között lakozol:

az istenek benned választottak maguknak lakóhelyet,

a halandók fajának szilárd nyugvópontjában.

Babilonban az istenanyának még „Szakku” vagy „Szakta”, azaz a szentség címe is volt. Így kapta a nagy indiai istennő, akié volt Isten minden hatalma — a „Szakti” nevet, ahogyan még ma is hívják (Kennedy és Moor). Az Ég Királynőjét tekintették a központnak, akiben nemcsak minden hatalom, hanem minden kegyelem és jóság is lakozik. Amikor Szemiramisz meghalt és istenné nyilvánították, galambbá is változott, és „D’Juné” vagy „Galamb” néven lett ismertté.⁹ Ebben az alakban imádták Babilonban. A galambot általában olajággal a csőrében ábrázolták.¹⁰ Az ág az istenné emelt fiút jelképezte.

Így kapta a babiloni istennő egyben az „Ághordozó” nevet is, és a testet öltött béke és szeretet szent szellemeként is tisztelték. A szíriai Hierapolis templomában állt Junó istennő egyik híres szobra, amelyhez a nép nagy tömegekben zarándokolt el. Az istennőt a szobor gazdag öltözékben ábrázolta, fején arany galambbal, és külön néven „Szemeion”-nak,„Lakhely”-nek hívták.¹¹ Így az ,,Istenek Anyjá”-nak nevezett babiloni királynőt úgyszólván az egész világ tisztelte. Az „Istenek Anyját” a perzsák, a szírek, Európa és Ázsia minden királya a legnagyobb hódolattal imádta.¹² Tacitus „Germania” (IX) című könyvében bizonyítékkal is szolgál, hogy a babiloni istennőt a germánok földjén is imádták. És Caesar, amikor behatolt Britanniába, megállapította, hogy a papok ugyanezt az istenséget a „druidák” alatt szolgálták.¹³ Hérodotosz, a történetíró elmondja, hogy Egyiptomban ez az „Ég Királynője” volt „minden istenség között a leghatalmasabb és a leginkább imádott isten.”¹⁴ Ne csodálkozzunk, ha János, a pátmoszi látnok, a Titokról, a nagy Babilonról, vagyis egy asszonyról beszél, akinek részegítő aranypohár van a kezében.

Fontos a következő összefüggés is: A Jelenések 17-ben egy asszonyról, „a nagy Babilonról” van szó. A 18. fejezet pedig egy várost említ, amely ugyanazt a „nagy Babilon” nevet viseli, mint az asszony. Világos, hogy az asszony és a város nem ugyanazt jelképezi, hiszen amit az Ige az asszonyról ír, nem vonatkozik egy városra, és amit a városról jegyez fel, nem mondható el az asszonyról. A Jelenések 17. fejezete leírja, hogyan öli meg a tíz király az asszonyt. A 18. fejezetben ellenben a föld királyai sírva gyászolják a város pusztulását, amelyet földrengés és tűz pusztított el, három és fél évvel az asszony meggyilkolása után.

Különösen jelentősek a következő megállapítások: Isten először Pál apostolnak jelentette ki, hogy Krisztusnak „menyasszonya” van (Ef 5,23-32), és másrészt Jánosnak jelentetett ki, hogy az Antikrisztusnak is lesz menyasszonya. Talán kicsit zavaró, hogy az Antikrisztus asszonya Babilon városának nevét viseli. János a Jelenésekben azonban megoldja a rejtélyt. „Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya” — olvashatjuk (Jel 19,6-7). A Jelenések 21,9-10 pedig ezt írja: „Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét. Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely az Istentől, a mennyből szállt alá.” János az asszony helyett egy nagy várost, a mennyei Jeruzsálemet látta alászállni a mennyből. A város önmagában azonban még nem a menyasszony, az asszony. A város lakói miatt nevezik menyasszonynak”. Ebből látszik, hogy a Titok, a „Nagy Babilon”, az Antikrisztus menyasszonya nem igazi város, hanem egy rendszer! Sőt, ahogyan Jézus Gyülekezete, Krisztus menyasszonya újonnan született emberekből áll, akik a Bárány vérében bűnbocsánatot kaptak, úgy „Babilon Titka”, az Antikrisztus menyasszonya is emberekből áll, akik a hazug vallás követői, akik nem hajlandók a bűnbánatra.

Ha vesszük magunknak a fáradságot, hogy a katolikus egyház bizonyos dogmái (hittételek, tantételek) és intézményrendszerei eredetének utánanézzünk, mélyen megrendülünk ama tény miatt, hogy mennyire megnyilvánul bennük Babilon. Már felhívtuk az olvasó figyelmét a Madonna és a gyermek pogány-babiloni eredetére, arra, hogy az Istenné nyilvánított Szemiramiszt imádja, újra gyermekké lett férjével, Nimróddal! Arra is utaltunk, hogy ugyanazt a Szemiramiszt az „Ég Királynőjévé” emelték. Később közbenjáró (!) is lett az emberek és fia között. A római egyház ezt a pogány kultuszt Máriára és a gyermek Jézusra vitte át. Majd meghirdették Mária testi mennybemenetelének dogmáját is (1950). Legközelebb már az istenné nyilvánítás dogmája következik, Szemiramisz istenné nyilvánításának megfelelően.

A „rózsafüzér” sem a római egyház találmánya, sőt, nagyon régi, hiszen már Krisztus előtt szinte valamennyi pogány nemzet ismerte. A régi mexikóiak szent eszközként használták. A hindusztáni brahmanok szintén ismerték, és a hinduk szent könyvei ismételten hivatkoznak a rózsafüzérre. Tibetben és a buddhizmus több millió követőjénél szintén megtalálható. Görögország ázsiai területein is használták, ahogyan az efézusi Artemisz istennő képe világosan mutatja. Róma tehát a rózsafüzért a pogányoktól babiloni vallási örökségként vette át.

A „szent szív” eredete is Babilonban keresendő, ahogyan Egyiptom is, amely átvette Babilon rendszerét, világosan mutatja. A szív Ozirisz (Nimród) Isten egyik szent jelképe volt, amikor újra megszületett. Ekkor „Harpokratesz”-ként, azaz isteni gyermekként jelent meg anyja, Izisz karjában. Ezt az istengyermeket gyakran ábrázolták kezében egy szívvel, vagyis egy szív alakú gyümölccsel, a perszeával.

A római katolikus egyházban nagy teret kap az ereklyék tisztelete. Bárhol szenteljenek is fel egy templomot vagy kápolnát, az épületet egy ereklye avatja szentté. Az ereklyék imádatának babonáját többek között a régi görögöknél is megtalálhatjuk. A trójai Hektor földi maradványait értékes ereklyeként őrizték Thébában. Pauzaniász elmondja, hogy Hektor csontjait az alábbi jóslat alapján hozták Trójából Thébába:

„Thébaiak, akik Kadmusz városát lakjátok!

Ha új hazátokban kívántok lakni,

óriási gazdagsággal megáldva

hozzátok el Hektor, Priamosz fiának maradványait

Ázsiából földetekre,

és tiszteljétek a hőst

Jupiter parancsa szerint.”

A buddhista rendszer kezdettől fogva ismerte a „csodatevő” ereklyéket. Az ereklyetisztelet eredete újra csak Babilonra vezethető vissza, azoknak a szertartásoknak a részét képezik ugyanis, amelyek a babiloni rendszerben Nimród tragikus halálára emlékeztetnek. Nimródot — a legenda szerint — tizennégy részre vágták, és tizennégy vidékre küldték el testének részeit, hogy önistenítésével hasson mindazoknál, akik példáját akarták követni. Izisz (Ozirisz, azaz Nimród felesége) miután elkészítette papiruszhajóját, elindult, hogy férje szétszórt csontjait összegyűjtse. Kutatását siker koronázta. Valahányszor rátalált férje egy-egy csontjára, egyiptomi sírban temette el. Egyiptomot elárasztották a mártír isten sírjai, és sok karról, lábról és koponyáról híresztelték, hogy „eredeti”, úgyhogy végül egy egész halottasházat meg lehetett volna tölteni Nimród földi maradványaival. Ezeket a maradványokat az egymással versengő temetkezési helyeken állították ki, hogy az ókori Egyiptom hívői tiszteljék és imádják azokat. Ezenkívül ezek az ereklyék megszentelték azt a helyet és földet, ahol el voltak temetve. Így a temetkezési helyek csodatevő zarándokhelyekké lettek, amelyeket a zarándokok gyakran fölkerestek.¹⁵

Sokatmondó az a tény is, hogy a római egyház feje „Pontifex Maximus”-nak, azaz főpapnak nevezi magát. Ez a megkérdőjelezhető cím önmagában még nem lenne feltűnő, ha nem ismernénk az eredetét. Amikor Attalosz, Pergamosz papja és királya Kr. e. 133-ban meghalt, a babiloni papság vezetését Rómára hagyományozta. Amikor az etruszkok Lydiából (Pergamosz vidéke) Itáliába jöttek, a babiloni vallást is magukkal hozták szertartásaival együtt. Egy „pontifex”-et neveztek ki, aki a papság feje volt. Később a rómaiak ezt a pontifexet polgári uralkodójuknak ismerték el. Julius Caesar az etruszkok rendje szerint Kr. e. 74-ben pontifex lett. Kr. e. 63-ban pedig „babiloni rendtartás” szerinti pontifex maximus. Ezzel örökölte Attalosz, Pergamosz pontifexének jogait és címeit, aki Rómát tette meg örökösének. Így lett az első római császár a babiloni papság feje, és Róma Babilon utódja. A római császárok egészen Kr. u. 376-ig gyakorolták a pontifex maximus hivatalát, amikor is Gratianus császár keresztyén okokból (!) visszautasította ezt a címet. Ezután a római egyház püspökét, Damasust választották erre a tisztségre. Tizenkét évig volt püspök.¹⁶ Kr. u. 378-ban így lett a római egyház uralkodója a babiloni rendtartás szerinti egyházfő. Ezzel a Sátán Rómát és Babilont egy rendszerbe egyesítette! Ne csodálkozzunk tehát, ha a római egyház 85-90 %-ban a babiloni misztériumok elemeiből áll.¹⁷

Aki nyitott szemmel jár a világban, láthatja, milyen nagy a babiloni istenné nyilvánított Szemiramisz befolyása. Ennek a rettenetes befolyásnak a protestáns egyházak is nagy mértékben engedtek, sőt még a hívők is leróják adójukat nagy Babilonnak anélkül, hogy sejtenék azt. A keresztyén egyház két legnagyobb ünnepéről, a karácsonyról és a húsvétról van itt szó.

KARÁCSONY

Először is arra a kérdésre kell választ találnunk, hogy miért december 25-én ünnepeljük Isten emberré lett Fiának születésnapját. A Bibliában egyetlen időpontot sem találunk, amely támpontot adna az Úr születésnapjának megállapításához. Semmiképpen sem lehet azonban december 25! Az évnek ebben a szakában a nyájakat nem legeltették a Betlehem körüli mezőkön, ahhoz túlságosan hideg volt. Palesztina éghajlata természetesen más, mint a mienk. Decembertől februárig azonban ott is hideg van. A nyájakat általában legkésőbb október végén behajtják a legelőkről, és istállóban telelnek át. A híres Joseph Mede bosszú, gondos kutatómunka után kijelentette: „A népszámlálás miatt Krisztus születésekor minden asszonynak és minden gyermeknek abba a városba kellett mennie, amilyen illetőségű volt, bár sokaknak hosszú utat kellett megtenniük. A tél közepén azonban egy ilyen út túlságosan nehéz volt csecsemőkkel utazó asszonyok és gyermekek számára. Jézus nem születhetett tehát a tél derekán. Születésekor a pásztorok a mezőn tartózkodtak, a nyájaikat őrizték, ami télen lehetetlen volt. És ha valaki úgy gondolná, hogy a tél az évnek ebben a szakában ezen a vidéken nem kemény, annak jussanak eszébe Jézus szavai: „Imádkozzatok, hogy ne kelljen télen, sem szombaton menekülnötök” (Mt 24,20). Ha pedig a tél ilyen kellemetlen időszak a menekülésben, nem tételezhetjük fel, hogy a pásztorok nyájaikkal kint tartózkodtak a mezőn, és hogy asszonyok és gyerekek hosszú, fáradságos úton voltak.”¹⁸

Fontos az a tény is, hogy a 3. évszázadig a keresztyén egyházban nem ünnepelték a karácsonyt, ez a szokás csak a 4. évszázadban kezdett elterjedni. Krizosztómusz, Jézus bátor bizonyságtevője és mártírja írja 380-ban: „Még tíz éve sincs, hogy megismertük ezt a napot (karácsonyt).” Tertullianus egyházatya a 3. században ezt írja: „A zsidóknak a Szentlélek szemrehányást tesz ünnepeik miatt.” Majd így folytatja: „Szombatjaitokat — olvashatjuk —, újholdjaitokat és szertartásaitokat gyűlöli az én lelkem. Mi azonban, akiknek a szombatok, újholdak és az egykor Istennek tetsző napok semmit sem számítanak, szaturnáliákat (december 25-ét), Janus-ünnepeket (újév) téli napfordulókat és matronáliákat ünnepelünk. Ajándékok áradata érkezik, és az újévi pénz csak úgy csörög, mindenütt a játékok és lakomák zaja hallatszik. A pogány hit mégiscsak jobban bánik híveivel, egyetlen keresztyén ünnepet sem vesz igénybe a maga számára. A pogányok sem az Úr napján (vasárnap), sem pünkösdkor nem ünnepelnének velünk, még ha tudnának is róla, mert attól tartanának, hogy keresztyénnek tartanák őket. Mi azonban nem szégyelljük, ha bennünket pogányoknak neveznek.”¹⁹

Miként történhetett, hogy a karácsony december 25-i megünneplése a keleti egyház tiltakozása ellenére bekövetkezhetett? A válasz éppannyira lesújtó, mint amennyire jellemző. A pogányok már jóval a keresztyénség megjelenése előtt megünnepelték ezt a napot, mégpedig a babiloni királynő fia születésének tiszteletére. A december 25-i karácsony eredetileg pogány ünnep volt, Egyiptomban Izisznek, az egyiptomi „Ég Királynőjének” fia a téli napforduló körül született.²⁰ Annak a napnak a tulajdonképpeni neve, amelyen a karácsony nálunk meghonosult, a „Yul – nap”, ami bizonyítja babiloni eredetét. „Yul” a gyermek vagy kisgyermek káldeus neve. A pogány világban széltében-hosszában megülték ezt a születési ünnepet. Mindig azt hitték, hogy a december 25. ünnepe pusztán csillagászati jellegű. A Nap győzelmét jelképezte a legrövidebb nap (invictus sol = legyőzhetetlen Nap) fölött. Emellett azonban még egy sokkal jelentősebb háttérről van szó, mégpedig — ahogy már korábban említettük — Nimródnak, a „nagy szabadítónak” a születésnapjáról. Babilonban a Napot, ahol az egyébként is az imádat tárgya volt, ezen az ünnepnapon főleg nem mint világító égitestet imádták, hanem mint testté lett istent.²¹ A babiloni vallás szerves részét képezte, hogy a Nap vagy „Baál (Nimród) a nagy isten.²² A pogány Rómában Saturnus ünnepének nevezték. Az a mód is világosan mutatja eredetét, ahogyan a szaturnáliákat Rómában ünnepelték. Caligula, a hírhedt keresztyénüldöző elrendelte, hogy a szaturnáliákat öt napig kell tartaniuk. A féktelenség és kicsapongás napirenden volt. Ez idő alatt a rabszolgák szabadok voltak, uraik ellen mindent megengedhettek maguknak. A szaturnáliák nagy kicsapongásaikkal megfelelnek Bacchusz nagy ivászattal egybekötött ünnepének, amelyet Babilonban thebet (december) hónapjában tartottak „Szokásban volt — írja Berosus —, hogy az urak öt napon keresztül engedelmességgel tartoztak rabszolgáiknak; a házban az egyik rabszolga parancsolt, és bíborba öltözött, akár egy király:”

Hogy a december 25-ét az egyház elismerte a karácsony ünnepének, annak első jelét 354-ben a Philokalianus-naptárban találjuk. Ezzel igazodik a római gyakorlathoz, amely december 25-ét már 336-ban az Úr születésnapjaként állapította meg. A jeruzsálemi egyház ezzel szemben január 6-án ünnepelte Jézus születését és megkeresztelését. Jeruzsálem püspöke, Cirill, megkérdezte Juliust, Róma püspökét a pontos dátum felől. Julius válaszként egy számítást küldött el, amely december 25-e mellett szólt. A jeruzsálemi egyház azonban egészen 549-ig, vagy talán még tovább is ellenállt ennek a föltételezésnek, amikor is ragaszkodott a január 6-hoz. Az igazi oka Róma ragaszkodásának a december 25-höz az alkalmazkodás taktikájában rejlett, vagyis össze akarták olvasztani a szaturnáliák és brumáliák pogány ünnepét Jézus születésnapjának keresztyén ünnepével, éppen úgy, ahogy az a Madonnával és a gyermekkel stb. történt. Jézus születésnapját összekapcsolták december 25-ével, hogy a keresztyénné lett pogányokat ne fosszák meg régóta megszokott ünnepeiktől. A Kelet keresztyén igehirdetői tiltakoztak e nyilvánvaló felszínesség ellen, amellyel az Úr születésnapját ünnepelték, míg a mezopotámiai keresztyének nyugati testvéreiket bálványimádással és napimádattal vádolták! A karácsony december 25-ei megünneplése azonban nemsokára a római egyház szerves része lett. Ezt az ünnepet még a reformáció sem tudta megtisztítani babiloni elemeitől.

A KARÁCSONYFA

A karácsony ünnepéhez hozzátartozik a karácsonyfa, amely a keresztyénség európai részében annyira meghonosodott, hogy az Úr születésnapjának biztos és szinte megváltozhatatlan elemévé vált. Mi lenne a karácsony karácsonyfa nélkül?! Vegyük el az ünnepből a karácsonyfát az ajándékokkal, az ünnepi vacsorával és a szokásos felhajtással együtt, úgy nem marad más, mint ásító üresség. Az átlag keresztyénnek csak akkor van „szép” karácsonya, ha az ünnepélyes fényben álló fa alatt átveheti ajándékait, és át tudja adni magát az ünnep „varázsának”. Az már mellékes, hogy Jézus emberré lett, hogy mint Megváltó az embereket megszabadítsa a bűnből és a Sátán rabságából. Ennek a csodálatos igazságnak nem szabad megzavarnia a babiloni szentimentalizmusra hangolt keresztyén ünnepet. Ha vége az ünneplésnek, folytatódnak a megszokott hétköznapok, és Krisztus, az Úr, továbbra sincs a trónon a „keresztyének” szívében. Ebből is nyilvánvaló, hogy a keresztyén karácsony mennyire átvette a pogány ünnepek zűrzavarát.

A karácsonyfa, amely az idők folyamán segített „megszépíteni” a karácsonyt, a pogány Rómában és a pogány Egyiptomban egyaránt ismert volt. Egyiptomban a pálmafa, Rómában a fenyőfa. A pálmafa a pogány Messiást jelképezte, „Baál-Támárt” (a pálmafa urát), a fenyőfa pedig „Baál-Serit-re (a szövetség urára) vonatkozott. Adonisz (a napisten) anyja, a nagy „közbenjáró istenség” rejtélyes módon fává változott, és ebben az alakjában hozta elő isteni fiát.²³ Ha az anya fa volt, a fiúnak ágnak kellett lennie. Az asszony magvát ráadásul „Zero-Astá”-nak nevezték! „Zero” a káldeusok nyelvén magot, „Asta” pedig tüzet és asszonyt jelent. „Zero-Asta” tehát azt jelenti: a tűz fia vagy magva. Amikor a karjában gyermekét tartó Szemiramiszt imádták, a gyermek a ,,Zero-Asta” nevet kapta. Zero-Astának, az asszony magvának, akinek egy másik neve „Ignigens”, a tűzből született volt, az „Anyák éjszakáján” fatuskó alakjában be kellett mennie a tűzbe, ahonnan másnap mint Isten ága vagy fa jött elő, hogy az embereknek isteni ajándékot adjon. Miért kellett azonban egy fatuskó alakjában a tűzbe mennie? Az „isteni” gyermek, aki a téli napfordulókor a nagy „Isten” új megtestesüléseként született — miután ezt az istent darabokra aprították —, azzal a céllal jelent meg, hogy halálát megbosszulja gyilkosain. A nagy „istent”, akit legjobb éveiben és ereje teljében öltek meg, hatalmas faként ábrázolták, amelyet megfosztottak minden ágától, és törzséből alig egy csonkot hagytak. „Aszklépiosz”, a nagy kígyó azonban, a helyreállító élet jelképe, körbecsavarodott a fatönkön, és mellette egy fiatal fa nőtt ki a földből — teljesen másfajta fa, amelyet ellenségei nem tudtak kivágni. Ez volt a pálmafa, a győzelem jelképe.

A pogány Rómában egy másik fa állt a középpontban, a fenyőfa, amelynek más neve is volt: Baál-Berit — a szövetség ura. Ezzel erejének állandó természetére utaltak, amely, bár ellenségei elpusztították, győzelmesen feltámadt. December 25-e a pogány Rómában annak a napnak az ünnepe volt, amikor a győzelmes isten újra megjelenik a földön. A „Natalis invicti solis” — a le nem győzött Nap születésnapja volt: vagyis a yul-fahasáb, a halott fatönk, vagyis Nimród, akit napistenné nyilvánítottak és ellenségei levágtak. A fenyőfa gyertyáival Nimród redivivust ábrázolja ki, azaz az új életre kelt Nimródot, az agyonvert, és az új életre támadt istent!

Mindebből láthatjuk, mennyire uralja a babiloni tanítás a keresztyénséget, és még a hívő körök is hagyják magukat gyanútlanul mérgezni. A hívő ember természetesen azt vetheti ellene, hogy december 25-én, amikor meggyújtja a karácsonyfán a gyertyákat, az Úr születésnapját ünnepli. Aki azonban őszinte, és az említett tényeket a Biblia tanítása szerint végiggondolja, annak le kell vonnia a következtetést, hogy a szép karácsonyfa teljesen idegen a keresztyén hittől, egészen eltekintve attól, hogy az ajándékok és a szokásos felhajtás igen nagy szerepet játszanak az ünneplésben!

De — szinte hallom az ellenvetést —, a bölcsek is ajándékokat hoztak napkeletről. Valóban. De kinek hozták az ajándékokat? Nem magának Jézusnak adták át?

Megint azt kérdezheti valaki, hogy akkor ne is ünnepeljük a karácsonyt? Már említettük, hogy a korai egyház ezt az ünnepet egyáltalán nem ismerte, és csak később, a keresztyénné lett pogányokkal összefüggésben — és sajnos pogány értelemben — ismerte meg. Természetesen minden hívó keresztyén megünnepelheti az Úr születésnapját, de nem föltétlenül a pogányoktól átvett december 25-én. És aki bibliai értelemben akarja a karácsonyt ünnepelni, az szegény hívó testvéreire gondoljon ajándékaival, hiszen „amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Mt 25,40) — mondja Jézus. Ilyen módon akár egész évben „ünnepelhetjük” az Úr születésnapját!²⁴

„Nem akarom elmulasztani a szép, hagyományos karácsonyt, hiszen gyermekkorom óta titokzatos varázslatot rejt magában, amitől sem gyermekeimet, sem magamat nem akarom megfosztani” — mondják sokan. Közben azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a babiloni pogányok ezt a „varázslatot” éppen úgy ismerték, és ugyancsak átengedték magukat annak. A menny üzenete így hangzik felénk, emberek felé: ”Üdvözítő (Megtartó) született ma nektek” (Lk 2,11). Mi köze ennek a csodálatos üzenetnek bármiféle varázshoz, ajándékokhoz és ünnepi alkalmakhoz, amelyek a fő dolgot mellékes dologgá teszik?!²⁵ Nincs időnk karácsonykor Jézus Krisztusra gondolni, sokkal fontosabb dolgunk van ennél, hiszen az előkészületek a szegény keresztyént teljesen igénybe veszik. Csak amikor hajlandók vagyunk a pogányságtól átvett hagyománnyal szakítani, ismerjük fel, hogy ezek a dolgok mennyire átjárják egész lényünket, sőt, mennyire foglyul ejtik még az újonnan született hívó embert is, és szinte már nem is tud szabadulni ettől a babiloni „varázstól” (amely elbűvöli az embert). — Nos, a világ továbbra is a pogány szaturnáliák példájára fogja ünnepelni a karácsonyt. Számára ez az ünnep üres és sivár lenne a pogány hagyományok nélkül — s ez újabb bizonyíték, hogy nem tud mit kezdeni az emberré lett Szabadítóval!

Amikor lzráelt Isten hatalmas kézzel kivezette Egyiptomból és a nép a pusztában vándorolt, aranyborjút készített, Egyiptom bálványimádásának jelképét, és Jahve nevében imádta azt! Éppen így a karácsonyfa sem más, mint Nimród, az új életre kelt bálvány öntudatlan imádata Isten nevében!

HÚSVÉT

A húsvétot a karácsonyhoz hasonlóan jobban átszövik a babiloni elemek, mint gondolnánk. Először is megállapíthatjuk, hogy a húsvét nem keresztyén elnevezés. Ez a szó az egész Bibliában nem fordul elő. A magyar bibliafordításokban azonban gyakran olvashatjuk: húsvét, húsvéti bárány, húsvét napja, a húsvét ideje. Az eredeti szövegben ehelyett mindig a páska, a páskaünnep, a páskabárány, a kovásztalan kenyér ünnepe áll, de sohasem húsvét! (A magyar húsvét szó a nagyböjt végével függ össze: azaz lehet már húst enni, fogyasztani. Fordító megjegyzése.)

Az őskeresztyén egyházban nagyon korán megünnepelték az Úr halálát és feltámadását, csak nem húsvét, hanem páska néven. Ezt az ünnepet semmilyen pogány elem nem szőtte át, mint például a később Rómától átvett böjt időszakát. Cassianus, a marseille-i szerzetes, az őskeresztyén egyházat az 5. század egyházával hasonlítja össze: „Tudnunk kell, hogy a 40 nap (a böjt ideje) megtartásának nem volt létjogosultsága, amíg az első gyülekezet sértetlen maradt.” A böjti időszakot, amelyet a római egyház átvett, közvetlenül a babiloni istennő imádóitól kölcsönözte. A böjtöt e tavaszi évszakban a jezidik népcsoport, Kurdisztán pogány ördögimádói is megtartják, amit mestereiktől, a babilóniaiaktól vettek át. — A pogányok a böjtöt mint az évi nagy ünnepre való elengedhetetlen felkészülést tartották meg Tammuz (Nimród) halálának és feltámadásának emlékére. Az egyház azért vette át, hogy a pogányoknak a keresztyénséget még ebben a tekintetben is elfogadhatóbbá tegye. Arnobius és Alexandriai Kelemen egyházatyák ezt a pogány böjti időszakot úgy írják le, mint ami semmiben sem különbözik a „keresztyén egyház” nagyböjtjétől, amelyet az egyház erkölcstelen babiloni karneváli ünnepségeivel együtt átvett.

Nemcsak a böjtöt vették át Babilontól, hanem a húsvéti tojást és a húsvéti kalácsot is. A húsvéti kalácsot az „Ég Királynőjének”, vagyis Astarténak áldozták. Jeremiás próféta is utal erre a kalácsáldozatra: „A fiak fát szedegetnek, az apák tüzet gyújtanak, az asszonyok pedig tésztát gyúrnak, hogy áldozati süteményeket készítsenek az Ég királynőjének”, és italáldozatot mutassanak be más isteneknek, és ezzel bosszantsanak.

Vajon nekem okoznak bosszúságot — így szól az Úr —, nem saját maguknak? Mert majd szégyen borítja arcukat! Ezért így szól az én Uram, az ÚR: Lángoló haragom kiárad erre a szent helyre, emberre és állatra, a mezők fájára és a föld gyümölcsére. Égni fog, nem alszik ki!” (Jer 7, 18-20).

A húsvét tojás eredete szintén babiloni. Bacchusz (a kicsapongás istene, Nimródnak egy másik neve) misztériumjátékain az egyik éjszakai szertartás a tojás „megszentelése” volt. A hinduknak aranytojásuk volt, a japánok pedig ércből készült tojást ismertek. Kínában a „szent” ünnepeken színes és festett tojásokat használtak. Az ókori Egyiptomban és Görögországban az istentiszteletek alatt szintén tojásokat akasztottak fel a templomokban. A heliopoliszi templomban a tojást egy félholddal állították fel, egy másik tojást pedig kígyóval csavartak körül. Higinusz, a tudós egyiptomi írja „Meséi”-ben: „Egy csodálatos nagyságú tojás — mondják — hullott alá az égből az Eufrátesz folyóba. A halak kigörgették a partra, ahol egy galamb ült rá, hogy kiköltse, és Venus jött elő belőle, a későbbi szír istennő, azaz Astarte!”

Így lett a tojás Astarte (Szemiramisz) szimbóluma! Bryant szerint a tojás a bárkát jelentette, amelyben az özönvíz idején az emberi faj védelmet talált, mint csirke a tojásban, mielőtt kikel. Ez a világtojás volt tehát az a tojás, amelybe az emberi faj be volt zárva. A tojás használata, amelyben a világ el volt rejtve, a következőt jelenti: a tojás héberül: „baitz”, nőnemű alakja: „baitza”. A káldeus és föniciai nyelvben a baitz „baith” vagy „baitha” lesz, ami házat jelent. A tojás, amely a vízben úszott, az új világ elemeit tartalmazta, és a tojáson ülő galamb a babiloni tanítás szerint a „szentlelket” jelképezte. Ezen az istenkáromló módon az 1,6-8-nak más magyarázatot adtak. A titokzatos tojást a babiloni istennőnek, Astarténak (Szemiramisznak) tulajdonították, akit a világ „jótevőjének” tekintettek. Astarte bálványimádó hívei azt tartották, hogy ő már az özönvíz előtti időkben is élt, és minden bántódás nélkül jutott át az özönvizen az új világba.

Sokat föltehették már maguknak a kérdést, vajon honnan származik a húsvéti tojás? Eredete valóban minden, csak nem keresztyén. Újra csak azt láthatjuk, hogy a Sátánnak mennyire sikerült Jézus Krisztus csodálatos feltámadását babiloni elemekkel elhomályosítania. A hivatalos keresztyénségben nem az Úr Jézus testi feltámadása, a bűn, a halál és az ördög fölötti győzelme áll a középpontban, bár a „húsvétot” minden évben megünneplik, hanem többek között a húsvéti tojás. A Sátán gondoskodik róla, hogy az emberek figyelmét elterelje. Karácsonykor eszköze a karácsonyfa, minden „varázslatos” felhajtásával, húsvétkor pedig az azt megelőző, gyökeréig romlott és erkölcstelen nagyböjti időszak és a húsvéti tojás. A „vallásos” embernek szüksége van a nagy érzelmekre, mivel a keresztyén ünnepek igazi tartalmával nem tud mit kezdeni, vagy mert Jézus Krisztust nem akarja befogadni mint személyes Szabadítót és Megváltót. Ha valakinek a szívében nem vetett horgonyt az emberré lett és feltámadott Megváltóban való hit, oda betér a pogány babona, és birtokba veszi azt.

Ezért figyelmeztet az Ige világosan (s éppen ezért e fontos és nagy jelentőségű részt még egyszer idézzük):

„És lélekben elvitt engem egy pusztába, és láttam egy asszonyt ülni egy skarlátvörös fenevadon, amely tele volt istenkáromló nevekkel, amelynek hét feje és tíz szarva volt, az asszony pedig bíborba és skarlátba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve, kezében aranypohár, tele utálatossággal, és paráznaságának tisztátalanságaival, és a homlokára írva ez a titokzatos név: ,A nagy Babilon, a föld paráznáinak és undokságainak anyja” (Jel 17,3-5).

Az, amit fentebb pár szóval leírtunk, csak kis része a nagy Babilon utálatosságainak és paráznaságának. Ez az utálatosság a jelenlegi korszak vége felé egyre nagyobb méreteket ölt, hiszen a nagy Babilon nemcsak a múlt jelensége, hanem a jelené és a jövőé is. Elérkezik majd az Isten örök tanácsvégzésében megállapított óra, amikor ezt a paráznát és mindazt a vallási rendszert, amely nem Isten ihletett Igéjének igazságára épült, eltapossa, és jaj azoknak, akik ebből a részegítő pohárból ittak. Az Úr mindnyájukat kiirtja, és sorsuk az örök kárhozat lesz (Jel 20,15). Áldás lesz azonban azokon, akik távol tartják magukat a babiloni befolyásoktól. Ezért olvashatjuk a gyülekezeteknek írott levelekben, éppen a babiloni erkölcstelenségre és tisztátalanságra való tekintettel:

„Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt” (Jel 3,5).

* * *

The World Book Encyclopedia, 6 kötet:

A húsvét ünnepe szorosan kapcsolódik a tavaszhoz. A tavasszal megjelenő, újonnan sarjadó élet azt az új életet jelképezi, amelyet a keresztyének Jézus keresztre feszítése és feltámadása által kapnak. Az Easter szó valószínűleg a korai angol Eastre szóból származik. Egyes tudósok azt állítják, hogy Eastre a tavasz egy pogány istennőjének, egy tavaszi ünnepnek vagy magának az évszaknak a neve volt. Más tudósok azt tartják, hogy az Easter szó az ősi germán eostarun szóból származik, amely hajnalt jelent. A szó lehet a latin albae szó helytelen fordítása is, ami mind hajnalt, mind fehéret is jelent. A húsvét napját a fehér szín napjának tekintették, hiszen a gyülekezet újonnan megkeresztelt tagjai fehér ruhát viseltek a húsvéti alkalmakon. A keresztyének a húsvétot sok európai országban páskának nevezik, amely a héber peszah szóból származik, ami páskaünnepet jelent.

Bibliográfia:

Alexander Hislop: The two Babylons

Clarence Larkin: The book of Revelation

Prof. Oskar CuIlmann: Weihnachten in der alten Kirche

Die Religion in Geschichte und Gegenwart

Die Kirchenvater

…

1 Fontos tény, hogy XII. Leó pápa 1825-ben egy érmét veretett. Egyik oldalán az ő képe látható, a másikon Róma egyháza; amelyet egy ülő asszony jelképez, aki a bal kezében keresztet tart, jobbjában pedig egy poharat. Az érme fölirata körös-körül: „Sedet-super universum”, azaz: „ülőszéke az egész világ (vagyis az egész univerzum).”

2 Az 1Mózesben azt olvassuk, hogy Isten Lelke lebegett vagy szálldosott a mélység felett. Ezért szimbolizálják a szárnyak a Szentlelket.

3 India egyik legrégibb barlangtemplomában a legfőbb istenséget úgy ábrázolják, hogy egyetlen testen három fej van, neve pedig „Eko Deva Trimurtti” (egy Isten három alakban). Japánban a buddhisták nagy istenségüket, Buddhát, háromfejűnek ábrázolják és ,,San Pao Fu”-ként imádják.

4 Az efézusi Artemisz (Csel 19,23-27) nem más, mint a babiloni Szemiramisz (Layard: Ninive and its remains). Ezért figyelmezteti az elézusiakat Demetriosz: „…ő, akit egész Ázsia és az egész földkerekség tisztel, el fogja veszteni dicsőségét” (Csel 19,27).

5 A gyermekét karjaiban tartó istenanya különböző neveit tehát eredetileg a Szemiramisz-Nimród képből vették át.

6 A római katolikus egyház felvette dogmájába a nőnemű alakot, bár a Biblia eredeti szövege félreérthetetlenül a hímnemű egyes szám harmadik személyű személyes névmást használja!

7 Diodórusz: Bibliotheka 2. kötet

8 Az a tény is bizonyítja, hogy a római Madonna a gyermekkel nem keresztyén eredetű, hogy azok a jezsuita misszionáriusok, akik először hatoltak be Kínába és Tibetbe, nemcsak egy gyermekét tartó anya ábrázolásával találkoztak, hanem ezt az anyát „virgo”-ként, istenanyaként imádták. (J. F. Davis, China Bd. II. — Salverté, Des sciences occultes.)

9 Diodórusz: 2 kötet

10 Layard: Ninive and Babylon

11 Bryant: 2 kötet

12 Johannes Clericus: Philos. Orient 2. kötet

13 Caesar: De bello gallico, 6. kötet, 13. fejezet

14 Hérodotosz: 2. kötet, 66. fejezet

15 A vértelen áldozat (=mise), a cölibátus (=papi nőtlenség), az égő gyertya, a gyónás, a szerzetes – és apácarendek stb. is mind babiloni eredetűek!

16 Kármel-hegyi (babiloni vallású) Kollégium — amelyet eredetileg Jézabel papjai alapítottak —, befolyására választották Damasust római püspökké.

17 Sokatmondó az ökumené ama próbálkozása, hogy fölvegye a kapcsolatot a római egyházzal. Ez annak a jele, mennyire áthatotta a babiloni szellem már az evangélikus és a református egyházat is. Ahogyan Róma előtt nem létezett akadály, hogy a pogányokat fölvegye az egyházba, nem lesz most sem különösebb akadálya annak, hogy lehetővé váljék az evangélikus és a református egyházak „visszatérése” Róma „egyedül üdvözítő” egyházába. A protestáns egyházakban a reformáció elárulása már annyira előrehaladott, hogy a pontifex maximusnak (poros = híd, facio = csinálni), Róma „hídverőjének” lehetősége nyílik megépíteni a hidakat!

18 Mede: Discourse XLVII

19 A bálványimádásról, I. kötet, 14. fejezet

20 Wilkinson: Egyptians, 4. kötet

21 Plutarchos: De Iside, 2. kötet

22 Macrobius: Sat, 1. kötet

23 Ovid: Metam. 10 kötet

24 Teljesen mondjunk le egymás megajándékozásáról? Azt hiszem, mindig szép dolog, ha a család tagjai ajándékokkal örvendeztetik meg egymást. Jézus komoly követője azonban nem lesz hajlandó éppen az Úr születésnapját — ha egyáltalán megünnepli —, mások megajándékozásának napjává tenni.

25 De hogyan ünnepeljük a karácsonyt gyermekeinkkel, hiszen ezen a napon mindenütt égnek a karácsonyfán a gyertyák? Nem hagyhatjuk egyszerűen figyelmen kívül ezt a napot! — Azt hiszem, van jobb jelkép a karácsonyfánál, mégpedig a jászolbölcső! Alkalmas arra, hogy az emberré lett Megváltó születésének történetét a gyermekek elé állítsuk, ellentétben a Jézus születésével semmilyen kapcsolatban sem álló pogány „világító” fával. [Ezt az ötletet már nem tudjuk támogatni – a szerk.]

Albert Lüscher (1896-1971)

Teológiai tanulmányait Svájcban és Németországban végezte. 12 évig Langenthalban a svájci református egyház lelkésze volt.

A Bibliához való megalkuvás nélküli hűségével sokakban ellenszenvet keltett, ezért nem választották meg újra. Gyülekezetének egy része azonban ragaszkodott hozzá, igemagyarázatait sokan nagyra értékelték; önálló gyülekezetet alapítottak és egyre gyarapodtak. Zürichben is alakult gyülekezet, Winterthurban és Schaffhausenben pedig házi bibliakörök. Lüscher későbbi éveiben Zürich környékén telepedett le, ahonnan a langenthali és zürichi gyülekezeteket gondozta, míg 1971 nyarán 75. életévében Ura és Mestere hazahívta. Langenthalban és Zürichben a gyülekezetek – bár kis létszámmal – ma is megvannak. Laikus igehirdetők szolgálnak az Igével, vagy olvassák fel Lüscher lelkész igehirdetéseit és előadásait, melyeket már évtizedek óta nagy példányszámban sokszorosítottak.

Lüscher lelkész irodalmi téren is aktív volt, a Pflugverlag (Eke-Kiadó) az ő alapítványa. Széles körben elterjedt írásainak ma is van fontos mondanivalója.

E füzet magyar nyelvű kiadását a Pflügverlagnak köszönhetjük.

Forrás

Albert Lüscher: Babilon, Karácsony, Húsvét – Az EKE Kiadó engedélyével közzétéve. A könyv eredeti címe és kiadója: Babylon, Weihnachten und Ostem; C) 1991 Pflugverlag, CH-4900 Langenthal, Svájc