I: Gyakorlati megfontolások az a cappella istentisztelet kapcsán

2022.07.20. Off By neilnejmed

Purely Presbyterian Perspective

Vajon elfogadható dolog hangszerek újszövetségi istentiszteleten való alkalmazása? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adhassunk, pontosan meg kell határoznunk, hogy mit is akarunk vizsgálni. A kérdés ugyanis nem az, hogy élvezhető-e hangszeres zene magánéletben, vagy hogy engedélyezett-e világi, tehát nem egyházhoz köthető társadalmi összejöveteleken. Természetesen igen, és ilyen keretek között nagy áldással is bírnak. Ahogyan Kálvin János is hitte:

Valóban nincs megtiltva a számunkra, hogy a magánéletben hangszereket használjunk, de a gyülekezeteinkből a Szentlélek világos parancsa száműzte ezeket” [1].

A kérdés konkrétan itt az, hogy hangszerelt zene egyházi nyilvános istentiszteletein való használata indokolt-e. Valóban Isten akarata hangszeres zenét használni napjaink közösségi istentiszteletein? Ez a cikksorozat ennek a gondolatnak elutasítása mellett fog érveket felsorakoztatni.

A kérdés világos és pontos megfogalmazásával először néhány előzetes megállapítást fogunk megvizsgálni, mielőtt a következő bejegyzésünkben a legfőbb érveinkre rátérünk. Ezen megállapításokat még nem tartjuk bizonyító erejűnek, hanem inkább gyakorlati szempontoknak, hogy a fennálló kérdésben a nyitottságot segítsék elő . [2] Jelen korunkban ugyanis nagyon különös, sőt egyesek szerint törvényeskedő is lehet az a javaslat, hogy ne használjunk hangszereket a gyülekezet közösségi istentiszteletein. Reméljük, hogy eme szkeptikus olvasók megfontolják majd az elkövetkező érveket, és ráébrednek arra, hogy hangszerek gyülekezeti használatának helyessége nem is olyan nyilvánvaló dolog, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk.

Gyakorlati megfontolások.

Jó béraiakhoz méltóan a Szentírás fényében kell önvizsgálatot tartanunk és kritikusan kell szemlélnünk hagyományainkat. Csak azért, mert valamit mindig is csináltunk valahogy, és nem ismerünk senkit, aki azt másképp tenné, még nem jelenti automatikusan hogy tanításunk vagy gyakorlatunk biblikus volna. Mindig nyitottnak kell lennünk a Szentírás által felhozott érvekből való korrekcióra. Mielőtt az a cappella istentisztelet bibliai érveit tárgyalnánk, fontoljuk meg először a következő gyakorlati észrevételeket.

1. Szükségesség.

Hangszeres zenére nincs szükség egy szabályozott keretek között zajló istentiszteleten, bármennyire is élvezzük vagy kedveljük azt. Egy a gyülekezetet vezető hangos és magabiztos énekhang is elegendő. Michael Ives lelkipásztor így vall erről,

Egyszer egy olyan gyülekezetben fordultam meg, ahol elektromos orgonát tartottak. Viszont egy adott ponton épp ott ment el az áram, amikor elkezdték volna a dicséret éneklését. Vajon mit kellett volna tenniük? Mindig ahhoz szoktak, hogy orgonával kísérik dícséretüket. Nos, néhány testvér, aki ismerte a dallamot, egyszerűen belekezdett az éneklésbe, majd mindenki azonnal hozzájuk csatlakozott. Nagyon nagy élmény volt hallani, hogy mintegy nyolc-kilencszáz ember hangszerkíséret nélkül énekelte Isten dicséretét.” [3]

A hangszerek drágák és körülményesek tudnak lenni, és sok gyülekezet nem is rendelkezik olyan tagokkal, akik képesek volnának hangszereket beilleszteni az istentiszteletükbe. Egy a cappella éneklés a gyülekezetek számára tehát sokkal könnyebben megvalósítható.

Az a cappella énekléshez minimális gyülekezeti zenei készségre és felfokozott lelki energiára van szükség. Itt minden az emberi hangon alapszik, mert nincsenek olyan hangszerek, amik az emberek hanyagságát vagy lelki bágyadtságát elfedhetnék“. [4]

2. Szórakoztatás.

A hangszeres zenehasználat az előadás és szórakoztatás révén könnyen emberközpontúvá fajulhat. A kortárs dicsőítő zenekarok és dicsőítésvezetők sok dala, sőt még a klasszikus “szakrális zene” nagy része is, amelyet Bach vagy Händel írt, kétségtelenül úgy vannak megalkotva, hogy a gyülekezet inkább passzívan hallgassa, mintsem részt vegyen benne. Ahelyett, hogy érvényesülne az “énekelvén és dicséretet mondván az Úrnak szivetekből.” (Efézus 5:19 KGRE), az előttük zajló előadás közönségévé válnak. Az érzelmeket a szórakoztatás köti le, az elme és a lélek pedig háttérbe szorul. Ahelyett, hogy az érzelmek az értelmet követnék, a természetes sorrend megfordul, vagyis az érzelmek fogják vezetni az értelmet. Ives tiszteletes a következő kérdést teszi fel:

Vajon a hivatásos dicsőítésvezetők kasztjával végzett előadásos istentisztelet tényleg illeszkedik a gyülekezeti dícsérethez vagy a hívők egyetemes papságának elvéhez? A szórakoztatásra összpontosító istentisztelet végső soron Istent vagy az embert szolgálja? Az istentiszteleti élmény nem gyakorta olyasvalami, amit előre megkonstruálnak?… Vajon van helye a szórakoztatásnak Isten imádatában?“.

3. A gyülekezeti éneklést akadályozza.

A hangszeres zene nemcsak szükségtelen és túlnyomórészt szórakoztató jellegű, hanem inkább még akadályozza, mint elősegítené a gyülekezeti éneklést. Egy evangelikál szerző és “istentiszteleti tanácsadó” írja le ezt a “Nine Reasons People Aren’t Singing in Worship.” [Kilenc ok, amiért az emberek nem énekelnek az istentiszteleten] című írásában. Bár ő egyértelműen a hangszeres zene mellett foglal állást, sok általa említett probléma megoldható lenne, ha egyszerűen követnénk az istentisztelet regulatív elvét [RPW – Regulative Principle of Worship – a ford.] és folytatnánk az a cappella dícséret történelmi keresztyén gyakorlatát. Megjegyzi, hogy sok istentiszteleti dallamot úgy komponálnak meg, hogy annak főszereplője egy dicsőítő zenekar vagy egy nagy hangterjedelmű énekes legyen, illetve vagy a hangnem túl magas, vagy a ritmus túl bonyolult egy padban ülő átlagember számára. A magas hangerő a gyülekezet hangját gyakran megfojtja illetve elnyomja, így az emberek nem hallják egymást énekhangját de a sajátjukat sem, és így már nem érvényesül a “beszélgetvén egymás között” (Ef 5:19), vagy a “tanítván és intvén egymást” (Kol 3:16) gyakorlati elv sem, amiket viszont Krisztus parancsolt meg.

A zenei és színpadi éneklés professzionális minősége még azt is eredményezheti, hogy a gyülekezet tagjai már nem is érzik hogy énekelniük kell, hanem inkább nézik a műsort, vagy “elmerülnek” a zenében, [5] az emberek tehát passzív nézőkké válnak. A letargikus éneklést akaratlanul is ösztönzik egy ilyen környezetben, ezért sok olyan embert (különösen férfiakat) lehet látni, akik lankadtan mormolják a szövegeket. John Price ugyanezeket a tendenciákat látja, és fel is teszi a kérdést:

Nem azért olyan szegényes az éneklés sok gyülekezetben, mert hangszerfüggővé váltunk? Azért nem ápoljuk úgy az éneklést, ahogy kellene, és azért nem foglalkozunk vele teljes szívvel, mert a hangszerek ezt feleslegessé tették. Ahelyett, hogy az éneklésünket elősegítenék, ahogyan azt sokan állítják, a hangszerek inkább olyan álarccá lesznek, ami elrejti lelki bágyadtságunkat és éneklésre való képtelenségünket. A hangszerhasználat gyakran kifejezett hátráltatója az éneklési készségek kibontakozásának“. [6]

De nemcsak egy nyilvános istentiszteleten, hanem még otthon is lehet az éneklés akadályozó tényezője. Az, hogy a hangszeres dícséret lett a norma, irreális elvárásokat támaszt azokkal szemben, akik nem tudnak játszani, vagy nincsen hangszerük. A családokat így elkedvetleníti az a tudat, hogy nélkülük képtelenek otthon dicséretet énekelni.

Ráadásul maguk a zenészek többsége pszichológiailag sem képes arra, hogy játsszon hangszerén, és ezzel párhuzamosan részt is vegyen teljes lényével az istentiszteleten. Pozitronemissziós tomográfiával végzett neurológiai vizsgálatok “kimutatták, hogy a zongoristáknál a gondolkodásban és a döntéshozatalban részt vevő agyi régiók deaktiválódnak, amikor előadják zenedarabjaikat“. [7] Így nagyon megnehezítik számukra, hogy engedelmeskedjenek a Lélek parancsának: “ha éneklek a Lélek által, értelemmel is énekeljek“. (1Kor 14:15 KGRE).

Egy presbiteriánus egyházi zenész egy nemrégiben készült podcast-interjúban elmondta, hogy nemcsak játék közben, hanem még az istentisztelet többi részében is nehéz fókuszálnia, mert az ilyen előadások egyfajta általános szorongást hoznak létre:

“Személyesen is küzdöttem azzal a kérdéssel, hogy mikor zongorázol, nem is annyira az imádságra koncentrálsz, hanem arra, hogy akkor most a 642. oldalra kell lapoznom az énekeskönyvemben. Nem annyira a prédikációra koncentrálsz, mint inkább arra, hogy emlékezz, melyik doxológiát mondod ezen a héten. Nem is annyira az emberek között vagyok jelen, hanem inkább egy magasabb szintű szorongásban, mert próbálom felidézni, hogy mi is következik – és ez hajlamos számomra stresszesebbé tenni a gyülekezés idejét. Ezért én személy szerint szeretem azt, hogy néhány hónapra szüneteltethetem a zongorázást”. [8]

A podcast házigazdája hasonló anekdotát fűzött hozzá:

“Már korábban is kellett helyettesítenem a hangosítót, és a berendezésünk elég egyszerű, de azért eléggé figyelemelvonó is. Nem énekled az énekeket, nem követed a dallamot, mert azon kell aggódnod, hogy melyik gombot nyomd meg éppen… Ezek a dolgok elvonják a figyelmed. Néha az ilyen számtalan technológiával megbonyolított istentiszteletekkel, ilyen produkciókkal biztosítjuk, hogy a résztvevők egy bizonyos százaléka nem fog tudni igazán részt venni a dicsőítésben. Ezzel pedig terhet helyezünk az emberekre.” [8]

4. Egyházi tisztségviselők.

A hangszeres zene képzett zenészek egész hivatali csoportját hívta létre az egyházban. A nép nevében bonyolult szolgálatokat végző, képzett szakemberek hivatalának volt értelme még az Ószövetségben, ahol Isten papokat és levitákat különített el számos célra (amelyek közül az egyik, mint alább is látni fogjuk, a hangszeres játék volt), de ez nincs összhangban az újszövetségi hívők egyetemes papságának elvével (1Péter 2:5, 9). Az új-angliai puritán Samuel Mather (1626-1671) arról írt, amit ma csak dicsőítésvezetőknek vagy dicsőítő zenekaroknak neveznénk:

“Ez a katedrális zene Isten Egyházába az egyházi tisztségviselők egy olyan csürhéjét hozza be, akiket az Úr soha nem rendelt, és soha nem is voltak az Ő gondolataiban, a kóristákat és énekeseket, és ez rendkívül nagy gonoszság. Nem emberek hatalma alá, hanem Jézus Krisztus nagy előjoga az egyházi tisztségviselők kinevezése, aki nem is nevezett ki egyebeket, mint pásztorokat, tanítókat, véneket és diakónusokat.” [9]

A zenészek, dicsőítő zenekarok, kórusok és dicsőítésvezetők hajlamosak egy megosztó mentalitást szítani, mintha Isten egyes embereknek ajándékot adott volna az Ő imádatára, a zenei képességekkel nem rendelkezőkről viszont úgy vélik, hogy ők nem is tudnak igazán részt venni egy istentiszteleten, valamint nincsenek azonos lelki szinten sem az előbbiekkel. [10] Az egyházi zenészek hajlamosak közvetítőként működni emberek Isten trónja elé vezetésében, ahogy azt Bob Kauflin, a Sovereign Grace Music igazgatója is elismerte: “Úgy gondolom, hogy a “dicsőítésvezető” szerep túlságosan nagy hangsúlyt kapott az utóbbi években, ami odáig vezetett, hogy az emberek néha már papként szolgáló zenészt látnak maguk előtt, aki képes Isten jelenlétét elhozni, miközben énekelünk”. [11] Charles Haddon Spurgeon pedig egyszer így fakadt ki:

“Micsoda lealacsonyító dolog az egész gyülekezet értelemmel mondott énekét egy kvartett színpadias csinosságával, egy kórus kifinomult szépségével, vagy az élettelen fúvókákból és dudákból fújó fuvallatokkal kiszorítani! Éppen úgy tudunk imádkozni gépekkel, mint ahogyan dicsőíthetünk velük.” [12]

5. Megosztó.

A hangszeres zene kérdése képes egy gyülekezeten belül megosztást kelteni. Az emberek ugyanis különböző ízléssel és stílussal bírnak. A különböző preferenciák polarizálódást okozhatnak. Az idősebb gyülekezeti tagok talán jobban kedvelik a szimpla zongorát vagy orgonát, míg a középkorú gyülekezeti tagok a Keith Green stílusú zenét, a fiatalabb gyülekezeti tagok pedig a kortárs, legmodernebb fajtát, egy teljes indie rockzenekarral előadva. A Pew Research Center szerint a zenei stílus az egyik legfontosabb tényező az amerikai felnőttek körében egy új gyülekezet megválasztásakor: “körülbelül háromnegyedük nyilatkozta, hogy az istentiszteletek stílusa befolyásolta döntésüket abban, hogy melyik gyülekezethez csatlakozzanak“. [13] Egyes gyülekezetek többféle zenei ízlésnek és stílusnak megfelelő istentiszteletet is kínálnak. A keresztyén istentiszteleti zenei stílusok széles választéka áll rendelkezésre, és ez a választék egyre inkább bővül. Thom Rainer megjegyzi,

“Az istentiszteleti háborúk megosztották a gyülekezeteket. Lelkipásztorok és munkatársak elbocsájtását okozták. Keresztyéneket állítottak szembe egymással. A széthúzásnak, csüggedésnek, az elköteleződés hiányának, valamint a depressziónak vált forrásává… Azt kell mondanom, hogy a Sátán nagy örömmel hozta el nekünk ezt a megosztottságot…” [14].

Bár ez a választott dallamokra nézve még a cappella éneklés esetén is előfordulhat, a megosztottság kialakulási lehetősége sokkal kisebb, és az a cappella istentisztelet általában véve is sokkal nagyobb egységet hoz létre Krisztus testén belül. Ti “egyenlő indulattal legyetek, ugyanazon szeretettel viseltetvén, egy érzésben, egyugyanazon indulattal lévén; Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál. Ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.“. (Fil 2:2-4).

6. Történelmi előzmények.

A keresztyén egyház az egyháztörténelem nagy részében elutasította a hangszerek használatát istentiszteleten, két időszak kivételével: a római katolicizmus sötét korszakát a 14. és kora 16. század közötti (néhány korábbi elszigetelt esetet leszámítva), valamint a 19. századtól napjainkig terjedő időszakban. Nem túlzás így azt állítanunk, hogy az egyház öröksége túlnyomórészt elutasítója a nyilvános istentiszteleti hangszerhasználatnak. Ezt a tényt a történészek is széles körben elismerik [15], és nyilvánvaló abban a tényben is, hogy az a cappella kifejezés az olaszon keresztül a latinból ered, ami azt jelenti, hogy “templomi [kápolnai] stílusban”. [16] R. Scott Clark pedig arról ír, hogy “a korai poszt-apostoli egyház kizárólag ihletett énekeket énekelt kíséret nélkül… a patrisztikus egyház pedig, bár támogatta a zenés istentiszteletet, meglehetősen ellenezte a hangszerhasználatot a dicséret éneklésekor“. [17] Míg a nyugati latin egyház a késő középkorban bevezette a hangszerelt éneklést, addig a keleti ortodox egyházak továbbra is a cappella módon énekelték dicséretüket, ahogyan ezt a mai napig is teszik. [18] Clark még így folytatja,

“A középkori egyház a reformáció előtti ezer év során fokozatosan, és rendre állítja vissza a mózesi szertartásos kultusz egyes aspektusait, beleértve a hangszerek beiktatását is, amik a X. századig ki voltak tiltva a gyülekezetekből. Visszavezetésük viszont rendkívül ellentmondásosnak tekinthető… a hangszerek istenimádatba történő bevezetése a középkori istentiszteletben ugyanis együtt járt a szentségimádás térhódításával. A reformáció nemcsak az istentisztelet bibliai mintáját, hanem a korai, poszt-apostoli egyház gyakorlatát is visszaállítja. Az istentisztelet reformációja szakaszosan történik. Az istentisztelet reformációjának első szakasza létrehozza a reformáció formális alapelvét: a Sola Scriptura elvét. A református egyházak az istentisztelet gyakorlatában alkalmazták a legteljesebben ezt a szentírási elvet”. [19]

Charles Spurgeon megfigyelte, hogy a hangszerhasználatot a reformációtól fogva “protestáns istenfélők egész serege utasította vissza és ítélte el” [20], a lutheránusok és számos anglikán egyház kivételével, akik elutasítják a regulatív elvet. Ez az általános gyakorlat viszont egészen a 19. századig fennmaradt.

Ha a keresztyén egyház széles körben elterjedt tanúsága az istentiszteleti hangszerhasználat ellen szól, akkor nagyon óvakodjunk ezen álláspontot kritika nélkül elutasításától, úgy gondolván, hogy az ellenkező modern gyakorlat hitelesebb. Különösen is, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogyan és miért vezették újra be a hangszereket, ezt Clark így fogalmaza meg: “Amikor a református egyházakban újra bevezették a hangszersználatot, az nem bibliai exegézis, -elvek vagy hitvallás alapján jött létre, hanem a célszerűség és pragmatizmus jegyében“. [21] A következő bejegyzésben számos konkrét egyháztörténeti idézetet fogunk előhozni.

Ezek az előzetes megállapítások még nem tekinthetők perdöntőnek. Csupán olyan megfontolások, amelyek remélhetőleg arra késztetnek majd minket, hogy újragondoljuk a hangszerek modern egyházi gyakorlatát, és hajlandóak legyünk megvizsgálni a Szentírást, hogy megismerjük, biblikus-e ez a gyakorlat. Következő írásunkban éppen erre teszünk majd kísérletet. Röviden ismertetni fogjuk az istentisztelet regulatív elvét, majd bemutatjuk, hogy a hangszeres zene hogyan lett az ószövetségi szertartási törvénnyel egyetemben hatályon kívül helyezve. Harmadik írásunkban ezt a bibliai értelmezést az egyháztörténelem elsöprő tanúságtételével fogjuk megerősíteni, végül pedig válaszolunk az a cappella dicsérettel szembeni gyakori ellenvetésekre.

Hivatkozások

[1] Kálvin János magyarázata a Zsoltárok 71:22-hez. [Szabó Miklós fordítása]

[2] Ezen előzetes megfigyelések közül néhányat Michael Ives lelkipásztor “Instruments in Worship” (Hangszerek az istentiszteleten) című prédikációjából foglaltunk össze (Sermon Audio).

[3] Ives, uo.

[4] John Price, Old Light on New Worship (Régi fény az új istentiszteleten): Music Instruments and the Worship of God, a Theological, Historical, and Psychological Study, 148. o.

[5] A karizmatikus körökben valóban létezik egy Soaking” (áztatás) kifejezéssel elnevezett istentiszteleti stílus, amit azért gyakorolnak, hogy lényegében transzba ejtsék az embereket. Tipikus jellemzői közé tartozik a “spontán éneklés, a szabad dicsőítés és a hangszeres részek”, valamint “a strukturálatlan megközelítés, tágas helyen, nyugodt hangulatban. Egyszerű és dallamos dalokat használnak az ismétlések erős jelenlétével”. Íme egy példa erre: SOAKING IN HIS PRESENCE Instrumental Worship.

[6] Price, uo., 188. o.

[7] Price, uo., 153. o.; idézi Lawrence Parsons, “Music of the Spheres”, BBC Music Magazine, 2003. nov. 36. o.

[8] Jennifer Greenberg és “Chortles Weakly”, Presbycast, Music Matters—Minstrels for Hire?,, 2018. március 27., Time: 1:10:00 ff.

[9] Samuel Mather, The Figures or Types of the Old Testament (Az Ószövetség alakjai vagy típusai), 439. o.

[10] Mivel evangelikál kultúrában nőttem fel, és több gyülekezetben is játszottam istentiszteleti zenekarokban, köztük egy meglehetősen nagy megagyülekezetben Las Vegasban (NV), nagyon korán észrevettem ezt a problémát.

[11] Bob Kauflin, Entering the Presence of God, (Isten jelenlétébe való belépés), 2010. szeptember 9-i kommentár.

[12] Charles Haddon Spurgeon, Treasury of David a Zsolt. 42:4. verséről.

[13] Choosing a New Church or House of Worship. (Új gyülekezet vagy imaház kiválasztása.) Pew Research Center.

[14] Five Observations About the Current State of Worship Wars. (Öt megfigyelés a istentiszteleti háborúk jelenlegi helyzetéről). Thom S. Rainer. A Christianity Today több tucat cikket közöl az “istentiszteleti háborúkról”, lásd itt.

[15] Vö. David W. Music, Instruments In Church (David W. Music, Hangszerek a templomban): A Collection of Source Documents (Studies in Liturgical Musicology) (1998); James McKinnon, Music in Early Christian Literature (Cambridge Readings in the Literature of Music) (1989); Everett Ferguson, A Cappella Music in the Public Worship of the Church (2013).

[16] William C. Holmes, Oxford Music Online.

[17] R. Scott Clark, Recovering the Reformed Confession, 246. o.; idézi David W. Music, “Instruments in the Church: A Collection of Source Documents,” (Forrásdokumentumok gyűjteménye), 27. o. Clark lábjegyzetben megjegyzi, hogy ennek a tudósnak “a patrisztikus istentiszteletről szóló beszámolója azért érdekes, mert nem fűződik személyes érdeke ahhoz, hogy az atyákra hivatkozzon a regulatív el támogatására”. Clark idézi továbbá Johannes Quasten: “Music and Worship in Pagan and Christian Antiquity” (Zene és istentisztelet a pogány és keresztyén ókorban) című művét, 60., 72-75. o.

[18] Vö. Egon Wellesz, History of Byzantine Music and Hymnography (Oxford: Clarendon Press, 1961). Constantine Cavarnos, Byzantine Sacred Music: The Traditional Music of the Orthodox Church (Az ortodox egyház hagyományos zenéje) (1956). “A mai ortodox egyházban, mint az ősegyházban, az éneklés kíséret nélküli, és hangszeres zene nem található, kivéve egyes amerikai ortodoxoknál – különösen a görögöknél -, akik mostanában előszeretetet mutatnak az orgona vagy a harmónium iránt”. (Kallistos Ware diokleiai püspök, Az ortodox egyház (1997), 268. o.).

[19] Clark, uo., 246-7. o.; idézi Music, uo., 43., 47-51. o., és Hughes Oliphant Old, The Patristic Roots of Reformed Worship.

[20] Spurgeon, Works vol. 2, pt. 1, p. 223. o.

[21] Clark, Is the Organ God’s Gift to Worship?

*[KGRE]: Bibliaversek a Károli Gáspár (revideálás előtti) fordításból származnak. Letölthető PDF-formátumban: Károli Szent Biblia, Kőszeg, 1840.

Forrás

Practical Considerations on a cappella Worship | Purely Presbyterian Perspective blog