IV: Az a cappella ellenvetések megválaszolása

Purely Presbyterian Perspective

Az első bejegyzésünkben gyakorlati megállapításokkal kezdtük. A második bejegyzésben bemutattuk a kizárólag énekalapú, a cappella dicsőítés pozitív érveit a nyilvános istentiszteleti alkalmakra nézve. Az előző bejegyzésünk pedig az egyháztörténetből vett idézetek felsorakoztatásából állt, melyek a gyülekezeti hangszerhasználat elutasítását vették célul. A mostani, utolsó bejegyzésünkben pedig a csak énekalapú gyülekezeti dicséret elleni, gyakori ellenvetésekre fogunk válaszokkal szolgálni.

1. ELLENVETÉS.

Nincs olyan konkrét igevers, amely szerint a hangszeres éneklés hatályon kívül helyeztetett volna.

1. Korábban már bemutattuk, hogy a hangszeres éneklés eredendően a lévita hivatalhoz és az ószövetségi szertartásos istentisztelethez volt köthető. Ha az Újszövetség a lévita hivatalt és az ószövetségi szertartásos istentiszteletet hatályon kívül helyezi, akkor szükségszerű következményként mindezzel a hangszeres éneklés is megszűnik. Ha egy elrendelést hatályon kívül helyeznek, akkor szükségszerűen az adott elrendelés összes részletét azzal együtt is. vö. II: Rövid értekezés az a cappella istentisztelet mellett.

2. Vannak bizonyos kijelentések állatáldozatokra és étkezési törvények hatályon kívül helyezésére nézve, de emellett ismertek még oly további szertartási elemek is, amelyek hatályon kívül helyezését senki sem tagadná, ám konkrét szentírási kijelentéssel mégsem bírnak, ilyen például a tömjénfüstölés, a kétféle szövetű ruhahasználat, a hétévenkénti szombat- és jubileumi év, a lévita papság, az Urim és Thummim, az olajjal való felkenés gyakorlata, a ceremoniális tisztálkodás, és a templom/Jeruzsálem felé irányuló istentisztelet és imádkozás végzése stb. Általában minden különösebb vita nélkül beláthatjuk, hogy a teljes szertartási törvények eltörlésének tényéből szükségszerűen következik, hogy annak egyes részei is eltöröltettek – anélkül, hogy az egyes részek kifejezett felsorolására külön szükség volna. Erre vonatkozóan Alexander Blaikie a következőket jegyezte meg:

“Az újszövetségi írók azt jegyezték le, hogy Isten milyen előírásokat követel meg az evangélium ideje alatt, és nem azt, hogy mely intézmények szűntek meg. Megtanítanak minket arra, hogy az úrvacsorával szüntelenül élnünk kell, de arról már nem írnak, hogy húsvétot többé már ne tartsunk meg; nem beszélnek kifejezetten arról, hogy az istentiszteleti alkalmakon a hangszereknek némának kell maradniuk, arra viszont utasítanak és megparancsolják azt, hogy “ő általa vigyünk dícséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét“; hogy “énekeljük kegyesen Krisztus igéjét, szívünkben dallamot zengve“, ami pedig a Zsoltárok könyvében található meg (Zsid 13:15; Jak 5:13)”.” [1]

A szombat, valamint a szövetségi jegy és pecsét csecsemőkre való átadása például kifejezett kijelentés nélkül tevődik át az új szövetségbe, mivel ezek erkölcsi és szövetségi vonatkozású sajátosságok, amik szükségszerűen az erkölcsi törvénnyel, illetve a kegyelmi szövetséggel járnak együtt. De az ideiglenes és szertartási rendelkezések, mint például a templomi vagy nemzeti Izrael sajátosságához tartozó rendelkezések ily módon önmagukban nem rendelkeznek erkölcsi vagy szövetségi jelleggel. vö. Are Only Explicit Scripture Proofs Valid? (Csak a kifejezett szentírási bizonyítékok érvényesek?)

2. ELLENVETÉS.

Ha a hangszerek használata hatályon kívül lett helyezve, akkor az éneklés is, mert a kettő együtt található meg az Ószövetségben.

Dr. Candlish szerint két okból kifolyólag nem állja meg a helyét ez az ellenvetés:

“…először is, az ének nem kapcsolódott az áldozatbemutatáshoz olyan sajátosan, mint ahogy a trombitaszó; másodszor, a hangszerhasználat a templomi szolgálat sajátja volt, az éneklés viszont nem. Az állítás csak az istentisztelet némely bizonyos és ideiglenes részeire vonatkozik, az általános és állandó elemekre viszont nem”. [2]

Thomas Ridgeley hasonlóképpen állapította meg, hogy az instrumentális zene “különösen annak az [ószövetségi] diszpenzációnak szólt“, mert “annak a lelki örömnek volt előképe, amit az evangélium ideje alatt élő egyháznak Krisztus által kellett elnyernie“; míg másrészt a dícsérő éneklés nem csak az ószövetségi Izrael sajátja, hanem “továbbra is kötelesség, mivel az az erkölcsi törvényen nyugszik“. [3] Majd így folytatja:

“Bár gyakran olvashatunk arról, hogy az Ószövetségben zenét használtak Isten dicséretének éneklésénél, mégis, ha igazak az elmondottak arról, hogy ez annak a lelki örömnek típusa, ami Isten dicséretét kíséri a Krisztus által megvásárolt szabadítás kiváltságáért, akkor számomra ez az ellenvetés erejét veszti, mivel ez az előkép a szertartási törvényekkel együtt eltöröltetett. Továbbá megjegyezhető, hogy bár olvashatunk templomi istentiszteleten használt hangszeres zenéről, mégsem egyértelmű, hogy zsidó zsinagógákban ezt valaha is alkalmazták volna, ugyanis ott az istentiszteleti rend a mi mai nyilvános gyülekezeteinkéhez hasonlít inkább. Ami azonban kellőképpen meghatározó lehet ebben a kérdésben az az, hogy erre vonatkozó előírást vagy precedenst az Újszövetségben sem Krisztus, sem az apostolok gyakorlatából nem találunk.”

Azt is megállapítja, hogy ez az ellenvetés túlzásokat eredményezne, ha következetesen alkalmaznák az erkölcsi istentiszteleti cselekmények más tipológiai kiegészítéseire is:

“Ugyanígy lehetne azt is kifogásolni, hogy mivel mi már nem áldozunk tömjénfüsttel, amit a ceremoniális törvény szerint együtt járt a templomi imádsággal (Lk 1,9-10), ebből következően az imádkozást is félre kéne tennünk; ami viszont – mint mindenki sajátja – erkölcsi törvényen alapuló kötelességünk.” (Lk 1,9-10). [4]

3. ELLENVETÉS.

A hangszeres zene a gyülekezeti éneklés kísérője és egyfajta istentiszteleti körülmény is, ezért ez még nem sérti meg az istentisztelet regulatív elvét.

Erre Girardeau már teljes mértékben választ adott (vö. Circumstances of Worship & Musical Instruments), azonban röviden mi is összefoglaljuk kifejtéseit.

1. Ez az ellenvetés megsérti a Hitvallás körülményekre vonatkozó eredeti értelmét (WH 1:6). Ezen elvet a nyilvános istentiszteleten használt hangszeres zenére alkalmazni annyit tesz, “mint azt állítani, hogy ez az egyedüli kérdés amiben [westminsteri eleink] önmagukkal is ellentmondásba keveredtek és e témával kapcsolatos minden tanításukat felforgatták“. [5] Ezen túl elmondható, hogy a hangszeres kíséret nem felel meg az istentiszteleti körülményeket leíró kritériumoknak.

2. Az istentisztelet megparancsolt cselekedeteinek elvégzéséhez a körülmények egyaránt szükségesek és nélkülözhetetlenek. A hangszerek azonban nem szükségesek sem a magasztaló éneklés aktusánál, sem annak tisztességes és szabályos elvégzésében, ezért az nem is lehet körülmény. Ez csak egy cselekményre való ráerőltetés, nem pedig annak szabályos elvégzéséhez szükséges velejáró dolog. A történelem ezt azzal az egyszerű ténnyel is alátámasztja, hogy az egyház túlnyomórészt soha nem élt hangszerek használatával. Girardeau felteszi a kérdést,

“Hogyan tartható fenn akkor annak szükségessége a dicséret éneklésénél? Lehet-e egy körülmény szükséges egy cselekmény elvégzésénél, ha a cselekmény mindenkor anélkül ment végbe, és most is szombatról szombatra, állandóan anélkül zajlik? Ha pedig valaki azt állítja, hogy a hangszerek a cselekmény végrehajtását elősegítik, azzal csak elferdítik ezt a kérdést. A kérdés ugyanis nem az, hogy segítséget jelentenek-e? hanem, hogy szükségesek-e?” [6]

3. A körülmények nem befolyásolhatják közvetlenül az istentiszteleti elemeket. Az idő, hely, ruházat, testtartás stb. nincsenek közvetlen hatással egy nyilvános istentisztelet részeire, de arra sem, hogy mindazok hogyan kerülnek végrehajtásra. A körülmények nem maguknak a cselekményeknek képezik a részét, hanem csak olyan szükséges feltételek, amelyek körülveszik azokat. Ez azonban nem mondható el a hangszeres zenéről. Ahogy John Owen is általánosságban az ilyen hamis körülményekről megjegyzi:

“Ezek nem olyan körülmények, melyek magának a dolog természetéhez tartoznak, hanem önkényesen járulnak hozzá mindazokhoz, amelyek kíséretére rendeltettek. Az emberek bárhogyan is nevezzék az ilyen tartozékokat, nem kevésbé részei az egésznek, amit szolgálnak, mint maguk a dolgok, melyekhez társítva lettek“. [7]

4. A körülmények a Szentírásból nem meghatározhatók. A valódi körülményeket, mint például az időt, helyszínt, ruházatot, testtartást stb. a Szentírás nem tárgyalja konkrétan. A Biblia nem tartalmazza a gyülekezet címét, mint utcát, házszámot, és nem írja elő, hogy mikor tartsák meg a gyülekezet istentiszteleteit, egy kultúrához melyik konkrét ruházat illik, szokás-e bizonyos részeknél leülni vagy felállni stb. Ezeket a dolgokat “az élet és a keresztyén világnézet…alapelvei szerint kell szabályozni” (WH 1:6). A Szentírás azonban kitér a hangszeres zenére, és világosan tanítja, hogy az egykor az istentisztelet előírt része volt, de mára már hatályon kívül helyeztetett, ahogy már láthattuk. Továbbá ellenmondásos dolog azt állítani, hogy a hangszerek az istentisztelet egyik körülményét képezik, miközben pl. a 150. zsoltárra vagy a Jelenések 5:8-ra hivatkozunk.

5. A körülmények is “közös vonásai az emberi cselekményeknek és társaságoknak“. Girardeau szerint az istentisztelet körülményei,

“olyan körülmények, amelyek nem valamely konkrét társaság cselekedeteinek sajátjai, hanem közösek minden társasági cselekményben. Következésképpen nem lehetnek csak az egyházra nézve úgy jellemzők mint egy bizonyos társaság cselekményeire. A hangszeres zene azonban egy olyan körülmény, amely a dicsőítő éneklés aktusának sajátos jellemzője egyes konkrét egyházakban. A következtetés nyilvánvaló. Vegyük például az időt vagy helyszínt, mint körülményt. Ezek minden egyes társaság összejövetelét és így tevékenységét is meghatározzák. Egy ember sem tud összejövetelt vagy tevékenységet végezni anélkül, hogy a gyülekezés ne rendelkezne kijelölt hellyel és időponttal. Ez egyaránt igaz az egyházra vagy egy nem vallásos egyesületre. Ebben a tekintetben mindkettő ugyanazoktól a feltételektől függ. Egyik sem tudna összejövetelt vagy tevékenységet végezni e feltételek teljesítése nélkül. Ez egy példa a Hitvallás olyan körülményeire, amelyek az emberi tevékenységekre és társaságokra jellemzőek. Azt állítani, hogy a hangszeres zene is ebbe a kategóriába sorolható, egész egyszerűen nevetséges dolog“. [8]

4. ELLENVETÉS.

János látomása a mennyei istentiszteletről magában foglal hangszereket is (Jel 5:8; 14:2; 15:2-4). Ezért az Újszövetség előírja vagy megengedi azokat az istentiszteleteken.

1. A hangszerek itt nem szó szerint értendők. Mivel a Jelenések könyve egy eszkatológiai látomás, nagy része erősen átvitt értelmű, és sokszor az ószövetségi szertartásos típusokra és árnyékokra támaszkodik. G. I. Williamson ezt így magyarázza:

“Ugyanis az egyetlen hely az Újszövetségben, ahol az ószövetségi típusok és szimbólumok újra megjelennek, az a Jelenések könyve. Itt olvashatunk a frigyládáról (11:9), bárányról (5:6), trombitákról (4:1, 8:2 stb.), templomról (11:19), hárfákról (5:8), tömjénről (8:4) stb. Mégis mennyire nyilvánvaló, hogy ezek közül egyiket sem kell szó szerint venni. A tömjénfüstöt (a 8:4 szerinti görög szövegben) a szentek imádságainak nevezik. A trombita nem szó szerinti trombita, hanem a trombita hangjához hasonló hang (4:1). Hasonlóképpen a János által hallott zene (14:2, görög szöveg) sem hárfák hangja volt. Emberek hangja volt, melyeket hárfájukon játszó hárfásokhoz hasonlítottak. Pusztán e szertartásos szimbólumoknak alkalmazása – amelyek egy hatályon kívül helyezett rendszerből származnak – még inkább megerősítik azt a tényt, hogy ezek már nem részei az újszövetségi istentiszteletnek.” [9]

Szó szerint értelmezve a részt megkérdezhetnénk, hogy a huszonnégy vén hogyan tud egy időben hárfán játszani és füstölőtartót tartani, miközben meghajolnak és imádják a Bárányt? G. K. Beale kifejti, hogy János látomásának efféle szó szerinti és képi megközelítése nem helyénvaló, hanem a Jelenések könyvének egésze “az egymással nem teljesen összhangban lévő metaforák egymásra halmozása nem egy szép, szisztematikus képet kívánnak ábrázolni, hanem a kognitív hangsúlyokat hivatottak érzékeltetni“. [10] Beale megjegyzi, hogy a Jelenések könyve ószövetségi háttere döntő fontosságú az abban megidézett gondolatok megértéséhez. A “fehér ruhába öltözött“, “aranykoronákat” viselő “négy és húsz vén ül“(4:4), ami Beale szerint valószínűleg “a Krónikák első könyvében szereplő, Dávid által megszervezett templomi szolgák kultuszának huszonnégy rendre való felosztásán alapul“. “Ez a háttér lehet a legjobb magyarázat arra, hogy a vének miért töltenek be közvetítői feladatokat (pl. 5:8), és miért vesznek részt egy mennyei liturgiában egy kultikus templomi környezetben a Jelenések könyve egészében (Jel 4:10; 5:11-14; 11:16-18; 19:4)“. [11] A hárfán játszó huszonnégy vén “részben a leviták huszonnégy rendjének mintájára íródott, akiknek feladatuk volt, hogy “hálaadással és az Úr dicséretével prófétáljanak”, “énekelvén” “lantok, hárfák(!) és cimbalmok” kíséretében (1Krón 25,6-31; vö. Josephus Ant 7.363-67)“. [12]

A Genfi Biblia megjegyzi, hogy az arany hárfák “a dicséret szimbólumai vagy jelei, jó illatúak és Istennek tetszőek“. Hanserd Knollys (1599-1691) a Jel 5,8-hoz a következőket jegyzi meg: “‘Mindegyiküknek hárfája van’, ez azt jelenti, hogy a Szentlélekkel (Ef 5,18-19; 1Kor 14,14-15) teljes szívük van, felkészülve az Úr imádatára és dicséretére.” Ez a szöveg a következő. Wilhelmus à Brakel hasonlóképpen vélekedik:

“Hárfák és üvegcsék vannak náluk. Az Ószövetségben, ahol a vallást külsőségesebb eszközökkel végezték, hárfákkal, kellemes melódiájú hangszerekkel dicsőítették az Urat. Emellett voltak arany füstölők is, melyekben kellemes illatú fűszereket gyújtottak meg, az Istennek való hálaadás kifejezéseként. A gyülekezet itt tehát fel van szerelve, ami azt jelenti, hogy énekelnek, hálát adnak és imádkoznak, amit a hárfák és üvegcsék jeleznek. Imádságukat itt illatoknak nevezik, mert azok az Isten számára kedvesek”. [13]

Ismételten a Jel 15:2-ről:

“A szívük kész volt dicsérni Őt, ami a hárfákon keresztül mutatkozik meg. Ezeket a hárfákat Isten hárfáinak mondják, örömük magasztossága és az Istent dicsőíteni való hajlandóságuk miatt, és mert Isten adta nekik kezükbe az éneklés okát és a hárfákat is“. [14]

Thomas Goodwin is jó értékelést tesz a Jelenések könyve (Exposition of Revelation) című művében:

“A magasztalók, akik az emberek fiai közül valók, úgy szerepelnek, hogy (1) hárfákat és (2) arany üvegcséket tartanak: utalva a templomban végzett lévita szolgálatra, ahol hangszereket és tömjént tartottak tálakban vagy üvegcsékben, amiket ‘az oltár fazekainak‘ neveznek (Zak 14:20). Nem mintha most hangszerek szerepelhetnénk az Isten imádatában, mint ahogyan tömjén sem: ami az imádság és dicséret típusa volt: “Mint jóillatú füst jusson elődbe imádságom” (Zsolt 141:2); úgy azok a hárfák is annak a “lelki dallamnak” az előképe, ahogyan az apostol nevezi, amit szívünkben Istennek készítünk, “lelki énekekből” (Ef 5:19)”. [15]

2. Nem arra szolgál, hogy földi, nyilvános istentisztelethez szolgáljon mintául. Még ha a Jelenések könyvében szereplő hangszerek szó szerint értendők volnának is, és a mennyei, diadalmas egyház használná is őket, sem jelentene elegendő indokot arra, hogy a földi harcait vívó egyház nyilvános istentiszteletébe is bevonjuk őket. Girardeau részletezi:

“Mindaz, amit a megdicsőült szentek a mennyben majd megtapasztalnak, a dolog természetéből adódóan nem valósulhat meg a földön. Nekik nem kell majd megvallaniuk és siránkozniuk a folyton visszatérő bűneik felett, nekünk idelent ez viszont kötelességünk… Ők nem házasodhatnak és nem is teszik, de alig volna jogos az ő példájukból kiindulva a mi gyakorlatunkat is folytatni.. Nem elképzelhető bűnösök felé való könyörgésük sem, hogy béküljenek meg Istennel, viszont ha mi ebben is utánoznánk őket, a köztünk lévő hitetlen lelkekkel szemben nem teljesítenénk kötelességünket. De elég legyen most már! Világos, hogy ez az ellenvetés túl sokat próbál bizonyítani, épp ezért semmit sem ér el. A mennyei világból próbálja bizonyítani azt, amit már korában is láttunk, hogy némelyek a zsidó templomi szokásokból próbáltak bizonyítékokkal előrukkolni. Mindkét próbálkozás a maga teljességében esik földre. Ha Isten megparancsolta volna nekünk, hogy mennyeiekhez hasonló módon éljünk, akkor talán megkísérelnénk törekedni az engedelmességre, bármilyen siker vagy kudarc kövesse is azt; de amíg ilyen parancsot nem tudunk felmutatni, addig nincs jogunk hárfákat forgatni vagy azon játszani földi egyházunkban.” [16]

3. Ennek következetes alkalmazása számos abszurditáshoz vezetne.

Az efféle következetlen összefüggések levonása logikailag nagyon sok abszurd eredményre vinne. Ha hangszerek közösségi istentiszteleten pusztán azáltal indokolhatók volnának, hogy János apokaliptikus látomásában szerepelnek, akkor mi akadályozhatna meg minket abban, hogy a látomás többi más képi elemeit is átvegyük, mint például a liturgikus gyertyákat, arany füstölőket, tömjént, aranykoronát (vagy mitrát), és papi liturgikus ruhát viselő véneket, trónusokat (cathedrae), arany oltárt, cölibátusban élő papságot (Jel 14:4-5) stb. Ez teljesen nevetséges dolog, de mire jó ez a sok sajátos kérkedés? Ezek alkalmazását a római katolikus egyház ténylegesen is, következetesen végrehajtotta az istentiszteletére nézve. A középkori római egyház ugyanis számos babonás és bálványimádó gyakorlatát úgy igazolta, hogy hasonlóan gyenge összefüggéseket vezetett le a Jelenések könyvéből. Például a Jelenések 6:9 alapján, ami szerint a mártírok lelkét úgy ábrázolják, mint akik az oltár alatt fekszenek, a remiszták a következőket írták,

“az ő [azaz a vértanúk] mennyei helyüknek vagy állapotuknak megfelelően az Egyház az ő testüket vagy ereklyéiket is általában az oltár közelébe vagy alá helyezi, ahol Megváltónk testét a szentmisében felajánlják; és külön kikötés is van rá, hogy nem lehet olyan oltár, amit egy szent teste vagy ereklyéinek egy része nélkül állítanának vagy szentelnének fel”. [17]

Scott Hahn római apologéta híres műve, a “The Lamb’s Supper: The Mass as Heaven on Earth” című művében részletesen érvel amellett, hogy a római mise “az Apokalipszis értelmezésének a kulcsa“. [18] Ha keresztyének ily gyarló összehasonlításokat használnak fel hangszereik igazolására, akkor semmilyen logikus akadály nem marad Dr. Hahn érveinek elfogadására nézve sem, és ezáltal beemelhetik a Jelenések könyvében visszatükröződő összes ősi szertartási előképet vagy árnyékot is. A különleges indoklás ténye nyilvánvaló. Nem elvszerű egy apokaliptikus látomás egyik részét szó szerint alkalmazni, miközben a többi részt csak képletesen kezeljük. Ez az érvelés nem több, mint egy egy törvénytelen gyakorlat megmentésére irányuló ad hoc kísérlet. Cotton Mather felismerte az ilyen érvelések valódi természetét, és retorikusan teszi fel a kérdést:

“Ha elfogadjuk a hangszerek használatát az istentiszteleten, hogyan leszünk majd képesek ellenállni az összes, ősi zsidó, bevett eszközök átvételének – vagyis a táncnak éppúgy, mint a játéknak, és számos más zsidó tevékenységnek -, vagy hogyan tudjuk majd visszautasítani az egyházi tisztségviselők egész csürhéjét, amelyeket hangszeres zenéhez bevezetni szükséges, azokat melyekre nézve a mi Urunk Jézus Krisztusunk semmiféle útmutatást nem hagyott nekünk?”. [19]

5. ELLENVETÉS.

A zsoltárok ismételten arra buzdítanak bennünket, hogy Istent hangszerekkel imádjuk. Ezért kötelező vagy megengedett azok egyházi használata.

1. Ha ezt az érvet a regulatív elv fényében értelmezzük, akkor pontosan ugyanazokat a hangszereket kellene használnunk, ugyanolyan módon, ahogyan eredetileg is el lettek rendelve. Nem válogathatunk közöttük, és nem helyettesíthetjük saját hangszereinkkel, zenészeinkkel vagy egyéb velejáróinkkal sem. Ha a zsoltárok valóban engedélyezik a hangszeres zenét az újszövetségi nyilvános istentiszteleten, akkor ez egy olyan parancs, amelyet precízen és pontosan be kell tartanunk, és nem valami ajánlás vagy jóváhagyás, amit ha szeretnénk, átvehetünk.

Ha a zsoltáros könyvben a hangszerekre való utalásokat olyan ajánlásoknak vesszük, hogy azok nem feltétlenül szükségesek, hanem csak megengedettek, akkor ez nem felel meg a regulatív elvnek. Lásd még az istentisztelet körülményeire vonatkozó ellenvetésre adott válaszunkat.

2. Általában nem erőltetjük a Zsoltárok könyvében található szertartásos utalások szigorú alkalmazását napjainkban, hanem inkább úgy értelmezzük, hogy ezeket az újszövetségi egyházban tipologikusan kell alkalmaznunk. Amikor például azt énekeljük, hogy “Kötelekkel kössétek az ünnepi áldozatot az oltár szarvához.” (Zsolt 118:27), akkor ezt átvitt értelemben értjük, amint arra John Brown zsoltáráhítata is bátorít bennünket: “Miközben énekelek… Örvendezzek [Krisztus] nagyságában, és magamat minden szolgálatommal együtt az ő oltárához kössem zsinórokkal“. [20]

Amikor mi égőáldozatokról, tömjénről, sátorról, papokról, a templom felé forduló istentiszteletről, újhold ünnepekről, frigyládáról, Sion hegyéről, zsákruhás gyászról, Jeruzsálem falairól, Izrael kánaáni ellenségeiről, esti áldozatokról, tulkokról, kecskékről, kosokról stb. énekelünk, akkor ezeket nem szó szerint alkalmazzuk az újszövetségi egyházra mézve. Amikor énekeljük, hogy: “Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek” (Zsolt 51:7), vagy “Fújjatok kürtöt új holdra, holdtöltekor, a mi ünnepünk napján” (Zsolt. 81:3), vagy “A szenteknek… [legyen] kétélű fegyver kezeikben; Hogy bosszút álljanak a pogányokon, és megfenyítsék a nemzeteket! Hogy lánczra fűzzék királyaikat, főembereiket pedig vas-bilincsekbe…” (Zsoltárok 149:6-8) stb. Megértjük, hogy ezek az ószövetségben szó szerint értendők voltak, ugyanakkor tipológiai és lelki jelentőségük továbbra is fennmaradt; és bár napjainkra a szertartási törvényeket hatályon kívül helyezték, de még mindig iskolamesterként szolgálnak nekünk azért, hogy megtanítsanak minket az antitípusokra. R. Scott Clark így következtet mindezekről:

“Nem következetes dolog a zsoltáros könyv nyelvezetének szó szerinti értelmére hivatkozni egy-egy olyan esetben, amikor egy régi szövetségi, tipológiai gyakorlat (hangszerhasználat) jelenkori alkalmazását igazolni akarjuk, ugyanakkor a zsoltár más gyakorlatát (pl. áldozatokat vagy vallási háborúkat) pedig csak képletesen kezeljük. A fennálló feszültség itt nyilvánvaló. Azok, akik a hangszerek védelmében ilyen eszközökkel lépnek fel, a Zsoltárok könyve rendkívül szelektív jellegű értelmezését gyakorolják. A zsoltárok minden kifejezése az Ószövetséghez tartozik; az egész a Krisztusban beteljesedett polgári és szertartási törvénykönyv részét képezi”. [21]

Hivatkozások

[1] Alexander Blaikie (1804-1885), Catechism of Praise, 3. fejezet.

[2] Dr. Candlish, The Organ Question (1856), 87-88. oldal.

[3] Thomas Ridgeley, Body of Divinity (1731), 4. kötet, 82. o.

[4] Ridgeley, uo., 86-89. o.

[5] John L. Girardeau, Instrumental Music in the Public Worship of the Church (Hangszeres zene az egyház nyilvános istentiszteletein), 107. o.

[6] Girardeau, uo., 109. o.

[7] John Owen, Discourse Concerning Liturgies, and their Imposition, 7. fejezet, Works 19. kötet, 437. o.

[8] Girardeau, uo., 110. o.

[9] G. I. Williamson, Instrumental Music in the Worship of God; Commanded or Not Commanded?

[10] G.K. Beale, The Book of Revelation, The New International Greek Testament Commentary (NIGTC), a Jel 9:19-ről.

[11] Beale, uo. a Jel 4:4 kapcsán.

[12] Beale, uo. a Jel 5:8-ról.

[13] Wilhelmus à Brakel, Commentary on Revelation, a Jel 5:8-hoz, 77. o.

[14] Brakel, uo., a Jel 15:2 kapcsán, 251. o.

[15] Thomas Goodwin, Works 3. kötet, 13. o.

[16] Girardeau, uo. 144-146. o.

[17] Idézi Thomas Cartwright, A Confutation of the Rhemists’ Translation, Glosses, and Annotations on the New Testament (1618), 719. o.

[18] Itt egy rövid interjú, ahol erről a hermeneutikáról értekezik: Dr. Scott Hahn, The Lamb’s Supper. Lásd még ezt a táblázatot, ami a Jelenések könyvének elemeit a pápista misével hasonlítja össze: The Mass in the Vision of the Revelation of St. John by Michal Hunt.

[19] Cotton Mather, The Great Works of Christ (1702) 2. kötet, 267. o.

[20] John Brown of Haddington, The Psalms of David in Metre with Notes by John Brown, 297. o.

[21] R. Scott Clark, Recovering the Reformed Confession (A református hitvallás visszanyerése), 267. o.

Forrás

A Capella Objections Answered | Purely Presbyterian Perspective blog