III: A hangszerelt egyházzene és a történeti tanúság

2022.08.10. Off By neilnejmed

Purely Presbyterian Perspective

Legutóbbi bejegyzésünkben láthattuk tehát, hogy az istentisztelet regulatív elve [RPW] az a mérce, ami alapján az egyház közösségi istentiszteletében a hangszeres zenei kérdést meg kell közelítenünk. Aztán láthattuk, hogy a hangszerhasználat – mint az ószövetségi szertartásos istentisztelet része – az új szövetségben hatályon kívül helyeztetett, így többé már nem része a nyilvános istentiszteletnek. A most következő írásunkban ezt a bibliai értelmezést az egyháztörténelem elsöprő tanúságtételével fogjuk megerősíteni.

3. Hangszerhasználat a keresztyén egyháztörténelemben

A keresztyén egyház az egyháztörténelem nagy részében elutasította a hangszerek használatát istentiszteleten, két időszak kivételével: a római katolicizmus sötét korszakát a 14. és kora 16. század közötti (néhány korábbi elszigetelt esetet leszámítva), valamint a 19. századtól napjainkig terjedő időszakban. Nem túlzás így azt állítanunk, hogy az egyház öröksége túlnyomórészt elutasítója a nyilvános istentiszteleti hangszerhasználatnak. Ezt a tényt a történészek is széles körben elismerik [15], és nyilvánvaló abban a tényben is, hogy az a cappella kifejezés az olaszon keresztül a latinból ered, ami azt jelenti, hogy “templomi [kápolnai] stílusban”. [16] R. Scott Clark pedig arról ír, hogy “a korai poszt-apostoli egyház kizárólag ihletett énekeket énekelt kíséret nélkül… a patrisztikus egyház pedig, bár támogatta a zenés istentiszteletet, meglehetősen ellenezte a hangszerhasználatot a dicséret éneklésekor“. [17] Míg a nyugati latin egyház a késő középkorban bevezette a hangszerelt éneklést, addig a keleti ortodox egyházak továbbra is a cappella módon énekelték dicséretüket, ahogyan ezt a mai napig is teszik. [18] Clark még így folytatja,

“A középkori egyház a reformáció előtti ezer év során fokozatosan, és rendre állítja vissza a mózesi szertartásos kultusz egyes aspektusait, beleértve a hangszerek beiktatását is, amik a X. századig ki voltak tiltva a gyülekezetekből. Visszavezetésük viszont rendkívül ellentmondásosnak tekinthető… a hangszerek istenimádatba történő bevezetése a középkori istentiszteletben ugyanis együtt járt a szentségimádás térhódításával. A reformáció nemcsak az istentisztelet bibliai mintáját, hanem a korai, poszt-apostoli egyház gyakorlatát is visszaállítja. Az istentisztelet reformációja szakaszosan történik. Az istentisztelet reformációjának első szakasza létrehozza a reformáció formális alapelvét: a Sola Scriptura elvét. A református egyházak az istentisztelet gyakorlatában alkalmazták a legteljesebben ezt a szentírási elvet”. [19]

Charles Spurgeon megfigyelte, hogy a hangszerhasználatot a reformációtól fogva “protestáns istenfélők egész serege utasította vissza és ítélte el” [20], a lutheránusok és számos anglikán egyház kivételével, akik elutasítják a regulatív elvet. Ez az általános gyakorlat viszont egészen a 19. századig fennmaradt.

Ha a keresztyén egyház széles körben elterjedt tanúsága az istentiszteleti hangszerhasználat ellen szól, akkor nagyon óvakodjunk ezen álláspontot kritika nélkül elutasításától, úgy gondolván, hogy az ellenkező modern gyakorlat hitelesebb. Különösen is, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogyan és miért vezették újra be a hangszereket, ezt Clark így fogalmaza meg: “Amikor a református egyházakban újra bevezették a hangszersználatot, az nem bibliai exegézis, -elvek vagy hitvallás alapján jött létre, hanem a célszerűség és pragmatizmus jegyében“. [21] A következő bejegyzésben számos konkrét egyháztörténeti idézetet fogunk előhozni.

Bár az ősegyház ismert tanítása vagy gyakorlata nem lehet elegendő alap, amire tanításunkat és gyakorlatunkat építhetjük, a rendelkezésre álló ősegyházi hangszeres zenetörténet igen erős tanúságtétel, ami megállásra kell, hogy késztessen bennünket, amikor ezt a témát megközelítjük. Bár nagyon óvatosnak kell lennünk a korai egyházatyák tanulmányozásában, a hangszerek közösségi istentiszteleten való használatának elítélése közöttük egy valóban uralkodó és általános vélemény volt. Mégpedig három fő okból, ahogyan John Price fogalmaz:

“1) Úgy vélték, hogy a hangszerek és az ószövetségi templom egyéb szertartásai az egyház gyermeki korszakára volt jellemző, de most, Krisztus eljövetelével az egyház elérte érettségét, és ezeket többé már nem szabad használni; 2) Úgy gondolták, hogy az Ószövetségben a hangszerekre való számos utalást képletesen kell értelmezni; valamint 3) Hitték, hogy a hangszerek pogány kultuszokkal és erkölcstelen szokásokkal kapcsolatosak. Úgy tűnik, ez utóbbi volt a leggyakoribb ellenvetés az egyházatyák körében, és sokukat késztetett a hangszerhasználat elutasítására, nemcsak a nyilvános istentiszteleten keretein belül, hanem még a magánéletben is”. [8]

Ez a bejegyzés, némi kommentárral vagy anélkül, a hangszeres zenével szembeni évszázados egyházi tanúságtételekből fog idézni. Itt nem teszünk többet, mint bemutatjuk az általunk talált történelmi forrásokat a nyilvános istentiszteleti hangszeres zene témájáról. Bár nem támogatjuk teljes mértékben minden szerző érveit vagy indoklását, ezek az idézetek mégis kitűnően illusztrálják azt az egyhangúságot és hevességet, amit az istentiszteleten használt hangszerekkel szemben tanúsítottak. A bizonyságok fellegét szemlélve Price arra kéri az olvasókat, hogy emlékezzenek az a cappella istentisztelet fő elveire:

“1) Az ószövetségi templomi istentisztelet minden külső szertartásában és rituáléjában megszűnt. 2) Egyedül Krisztusra és apostolaira kell tekintenünk az egyház istentiszteletét illetően. 3) Mivel az Úr Jézustól nincs semmilyen parancs, példa vagy bármilyen utalás arra nézve, hogy a hangszerhasználat egyházában kívánatos lenne, nincs felhatalmazásunk azok használatára. Bár mindezen elveket nem találjuk meg azonos kifejezésekkel, mégis világos azokat látva, hogy a háttérben ugyanezen elvek állnak, és az egyházatyák hangszerelutasításának teológiai alapját is túlnyomórészt ezek képezik”. [9]

Történelmi idézetek

Jusztinusz mártír

“A keresztyén egyházakban nem engedélyezték a hangszerekkel való éneklést, mint ahogy azt a zsidók gyermeki korszakukban végezték, hanem csakis az egyszerű éneket”. (Pszeudo-Jusztinusz mártír, idézi: Bingham, Antiquities of the Christian Church, 1. kötet, 189. o.).

“A egyszerű ének nem gyermeki ének, mert csak az élettelen orgonával, tánccal, cimbalommal stb. való éneklés az. Ezért az ilyen hangszerek és más, gyermekekhez illő dolgok használata félretétetik, és csakis az egyszerű éneklés tartatik meg”. (Pszeudo-Jusztinusz mártír, Resp. ad Orthodox, q. 107).

Alexandriai Kelemen (150-215 körül).

“A Lélek, megkülönböztetvén az isteni szolgálatot ettől a mulatozástól, így énekel: Dicsérjétek Őt harsonaszóval, mert harsonaszóval támasztja fel a halottakat. Dicsérjétek Őt zsoltárral; mert a nyelv az Úr zsoltára. És dicsérjétek Őt lírával. A líra alatt a Lélek által megütött szájat kell érteni, mintegy pengetőt. A dobokkal és tánccal való dicséret arra utal, hogy az Egyház a halottak feltámadásáról elmélkedik a zengő bőr által. Dicsérd Őt akkordokkal és orgonával. Testünket Ő orgonának nevezi, és annak idegei a húrok, melyek által harmonikus feszültséget nyernek, és amikor a Lélek megpengeti, emberi hangokat ad ki. Dicsérjétek Őt csendülő cintányérokkal. A nyelvet a száj cintányérjának nevezi, ami az ajkak lüktetésével együtt zeng. Ezért kiált így az emberiséghez: Minden lehelet dicsérje az Urat, mert Ő gondoskodik minden lélegző dologról, amelyet teremtett. Mert az ember valóban békés eszköz; míg más eszközök, ha megvizsgáljátok, azt találjátok, hogy harciasak, vágyakra gyújtanak, szerelmeket szítanak, vagy haragot gerjesztenek… A békesség egyetlen eszközét, egyedül az Igét használjuk, amellyel tiszteljük az Istent. Nem pedig az ősi lantot, harsonát, dobot vagy fuvolát…” (Alexandriai Kelemen, Paedagogus 2.4).

“Háborúikban az etruszkok a trombitát, az árkádiaiak a dudát, szicíliaiak a pektidákat, krétaiak a lírát, lakedaimóniak a fuvolát, a trákok a kürtöt, az egyiptomiak a dobot, az arabok pedig a cimbalmot használják. A béke egyetlen hangszerét, mi egyedül az Igét használjuk, amivel Istent tiszteljük. Mi már nem használjuk az ősi lantot, trombitát, dobot vagy fuvolát, amiket a háborúban jártasak és az istenfélelemmel szembeszegülők az ünnepi gyűléseiken kórusokban is használni szoktak, hogy mindazok dallamával felemeljék levert lelküket. De az ivásban való jókedvünk a törvénynek megfelelően legyen kettős. Mert ha szereted az Urat, a te Istenedet, és azután felebarátodat, akkor annak első megnyilvánulása Isten felé a hálaadásban és zsoltáréneklésben legyen, a második pedig felebarátunk felé való illő közösségben. Mert így szól az apostol: az Úr beszéde lakozzék bennetek gazdagon. [Kolossé 3:16] Ez az Ige pedig alkalmazkodik és igazodik különböző évszakokhoz, személyekhez és helyekhez is.

“Jelen esetben Ő vendégeskedik nálunk. Az apostol ugyanis ismét hozzáteszi: tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak. És ismét: Bármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, és adjatok hálát az Atyaistennek általa! Ez a mi hálaadó ünneplésünk. És még ha énekelni és hárfán vagy lírán akartok játszani, az sem kifogásolható. Utánozzátok az igazságos héber királyt az Istennek való hálaadásban. Örvendezzetek az Úrban, ti igazak, az igazaknak jólesik a dicséret – mondja a próféta. Hárfán gyónjatok az Úrnak, tízhúros lanton játsszatok neki. Énekeljetek Neki új éneket. A tízhúros lant pedig nem az Igét, Jézust jelenti, aki a tízhúros elem által nyilvánul meg? Mert ahogyan az étel elfogyasztása előtt illik áldani a mindenség Teremtőjét, úgy az ivásnál is illik dicsérni Őt, amikor teremtményeiből részesülünk. A zsoltár ugyanis egy dallamos és kegyes áldás. Az apostol a zsoltárt lelki éneknek nevezi. [Efézus 5:19; Kolossé 3:16]” (Alexandriai Kelemen, Paedagogus 2.4.).

Oracula Sibyllina (170 körül).

“Ezért mi, akik Krisztus szent nemzetségéből származunk…

Soha nem közelíthetjük meg a templomok belső szentélyeit,

Vagy hogy áldozati ajándékot öntsünk képeknek, vagy imával tiszteljük őket,

vagy virágok sokféle illatával, vagy ragyogással…

fáklyák fényével, sem pedig hogy kenyéráldozatokkal lássuk el őket;

Sem az oltár lángját tömjénfüsttel felengedni,

Sem bikaáldozatra, hogy levágott juhok vérét küldeni…

Hanem szent értelemmel, vidám szívvel örvendezve,

Bőséges szeretettel és bőkezűséggel,

Kegyes zsoltárokkal és énekekkel, melyek Istenhez méltóak.

Néked, a halhatatlannak és hűségesnek énekelni hívogatunk”.

(VIII., 483-499).

Órigenész (kb. 185-254).

“A kithara [lant/líra] az a tevékeny lélek, amelyet Isten parancsai, a psalterion [hárfa] a tiszta elme, amit a lelkiismeretek mozgatnak. Az Ószövetség hangszerei spirituálisan értve ránk is alkalmazhatók. A kithara képletesen szólva a test, a psalterion a lélek. Ezek összhangban vannak egy bölcs ember számára, aki a test tagjait és a lélek erőit húrként használja. Aki a lélekkel dallamot [psallon] szerez, az jól dallamot [psallei] szerez, lelki énekeket mond, és szívében énekel Istennek [Ef 5:19].” (Órigenész a Zsoltárok 33:2. verséről; Patrologia Graeca 12:1304 B-C; ford. Everett Ferguson).

“Azok, akik a földön tagjaikat leeresztik, és a fejedelemségeket és hatalmakat a keresztre viszik, hogy Krisztussal együtt keresztre feszítsék őket, dallamot [psallousi] zengnek dobbal Istennek. Akik teljesek és harmóniában élnek, azok ezt a psalterionon [hárfán – a ford.], a lélek hangján teszik”. (Órigenész, a 149,3 zsoltárról; Patrologia Graeca 12,1680C).

Pszeudo-Klementin irodalom.

“De az idők folyamán az Isten imádatát és igazságosságot a hitetlenek és gonoszok megrontották, amint azt majd később részletesebben is be fogjuk mutatni. Sőt, perverz és tévelygő vallásokat vezettek be, amelyeknek az emberek nagyobb része át is adta magát, ünnepek és megemlékezések alkalmával, italozást és lakomákat rendeztek, sípok, furulyák, hárfák és különféle hangszerek után mentek, és mindenféle részegeskedésnek és fényűzésnek hódoltak. Ennél fogva mindenféle tévelygés ütötte fel fejét.” (Pszeudo-Kelemen, Recognitions of Clement IV.xiii; ANF 8, 137. o.).

Kaiszareiai Euszebiosz (263-339).

“A régi időkben, amikor a körülmetélkedéshez tartozók szimbólumokkal és előképek által imádkoztak, nem volt illetlenség hegedűvel és lanttal[kitharával] himnuszt küldeni Istennek, és ezt szombati napokon tenni… Mi azonban belsőleg tartjuk meg a zsidó énünket, az apostol mondása szerint… (Róm 2,28f.) Élő hegedűvel és élő lanttal, lelki énekekkel adjuk elő himnuszunkat. A keresztyének egybehangzó hangjai sokkal kedvesebbek Isten előtt, mint bármilyen hangszer. Ennek megfelelően Isten minden gyülekezetében, lélekben és magatartásban is egyesülve, egy lélekkel, a hit és kegyesség egyetértésében, a zsoltárok szavaival egyhangú dallamot küldünk fel. Azért szoktunk ilyen zsoltárokat és lelki citerákat használni, mert az apostol ezen mondást tanítja: “zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki énekekkel“. [Ef 5,19] Különben a kithara lehetne az egész test, amely mozdulatai és tettei által a lélek méltó himnuszt szolgáltat Istennek. A tízhúros hegedű lehet a Szentlélek által a test öt érzékszervén keresztül végzett istentisztelet (ami a lélek öt erejének felel meg)”. (Eusebius, Commentary on the Psalms, 91:2-3; Patrologia Graeca 23:1172D-1173 A).

Alexandriai Atanáz (293-373 körül).

“‘Dicsérjétek őt a harsona hangjával’, az ő prédikálásával. ‘Dicsérjétek őt hárfával és kitharával‘. Dicsőítsétek őt a Szentlélek kegyelme által szívvel, nyelvvel és ajkaitok által. ‘Dicsérjétek őt dobbal és tánccal‘. Magasztaljátok őt egész testetekkel. ‘Dicsérjétek őt húrokkal és orgonával. A vonósok, azt hiszem az idegeket jelentik. Amikor ezek elhalnak, és egy bizonyos fadarabhoz vannak rögzítve majd egy zenész megszólaltatja őket, akkor hoznak létre hangot. Az orgona sípok halmaza, amelyek egybe vannak kapcsolva, és megosztják egymással a levegő által fújt dallamot, amikor valaki játszik rajtuk. Dicsérjétek tehát őt a könnyű parancsolatokban, de a nehezekben is – azokban a dolgokban, amelyek a test megalázása által hiányoznak, és a Szentlélek által megvalósított szeretetben….. ‘Dicsérjétek őt kellemes cimbalmok hangjával. Dicsőítsétek őt testi ajkatok által.” (Athanasius, On the Titles of the Psalms 150; Patrologia Graeca 27:1341B-D).

Názianzi Gergely (329-390).

“Názianzi Gergely V. orációjában, II. Julianus ellen arról beszél, hogy a pogány szokásokkal szemben milyen dolgai vannak a keresztyéneknek, ő így szól: “Vegyük fel a dícséreteket a dobok helyett, a zsoltározást a buja táncok és énekek helyett, a hálás éljenzést a színpadias taps helyett…” (Patrologia Graeca 35:709B). A 232. (193.) levelében ellenzi, hogy “püspökök beszéde nevetéssel, az imák tapssal, a zsoltáréneklés hangszeres kísérettel” keveredjen az esküvőkön (Patrologia Graeca 37:376A).”” (Everette Ferguson, A Cappella Music in the Public Worship of the Church).

Remesianai Niketasz (335-414).

“Itt az ideje, hogy az Újszövetséghez forduljunk, hogy megerősítsük az Ószövetségben mondottakat, és különösen hogy rámutassunk arra, hogy a zsoltáréneklés hivatalát nem szabad eltöröltnek tekintenünk pusztán azért, mert a régi törvény sok más szertartása elévült. Csak a testi intézményeket vetették el, mint a körülmetélést, szombatot, az áldozatokat, az ételek megkülönböztetését. Így a kürtöket, hárfákat, cintányérokat és dobokat is. Ezek hangjára most jobb pótlékunk van az emberek szájából származó muzsikában. A napi mosakodások, az újholdi szertartások, a lepra gondos vizsgálata teljesen elmúltak és eltűntek, mindazzal együtt, ami csak egy bizonyos ideig volt szükséges – úgymond a gyermekek számára. Természetesen ami az Ószövetségben lelki volt, például a hit, kegyesség, imádság, böjt, türelem, tisztaság és zsoltáréneklés – mindez az Újszövetségben inkább kiterjedtebbé vált, mint lecsökkent volna.” (Remesianai Niketasz (335-414), On the Utility of Hymn Singing; ford. Gerald Walsh, Fathers of the Church, 7. kötet, 71. o.).

Milánói Ambrus (340-397 körül).

“Ezért mondhatjuk joggal: “Jaj azoknak, a kik jó reggelen részegítő ital után futkosnak“, amikor pedig Istennek kellene dicséretet mondaniuk, mert ezért még a hajnal előtt fel kellene kelniük és rohanniuk kellene az igazság Napja elé, aki meglátogatja az övéit és felkel ránk, ha Krisztusért és nem borért vagy fényűzésért tüsténkedtünk. Ők himnuszokat énekelnek – ragaszkodsz-e a hárfádhoz? Zsoltárokat énekelnek; mi közöd van neked a lanthoz és dobhoz? Jaj nektek, amiért az üdvösségeteket elhagytátok, és a halált választottátok”. (Patrologia Latina 14:717).

Jeromos (347-420).

Jeromos a “cantare“-t a Szentírásban úgy határozta meg, hogy “elmélkedve énekeljünk, vagyis gondolkodjunk az isteni Szentírás misztériumáról és értelméről. A ‘psallere‘ viszont azt jelenti, hogy jó cselekedet által énekeljük az Isten dicséretét: például hogy hallószervünk felajánlja szolgálatát, és hasonlóképpen a száj, a szem és kéz is, a test minden tagja mintegy összehangolódnak, és ezáltal nemes cselekedetekben pengetik egy lant akkordjait”. (Jerome, Homily 7 On Psalm 67 [68]; Homilies of St. Jerome, vol. 1, p. 51).

“”Tíz húrú hegedűvel és lanttal, hárfán való zengedezéssel.” – átfogalmazom ezt egyszerű nyelvre: Valahányszor tiszta kezet emelünk fel imádságban, szándékos zavar- és viszálykeltés nélkül, tízhúros hangszerrel játszunk az Úrnak…. Testünk, lelkünk és szellemünk – a hárfánk – mind harmóniában vannak, minden húrjuk egymásra van hangolva.” (Jerome, Homily On Psalm 91 [92]; uo., p. 166).

Augustinus / Hippói Ágoston (354-430).

Dicsérjétek az Urat cziterával; tízhúrú hárfával zengjetek néki.” Mert ezt énekeltük most is, egy szájjal kifejezve oktattuk szíveteket. Vajon e vigíliáknak Krisztus nevében való bevezetése nem azt eredményezte, hogy a hárfákat száműzni kell erről a helyről? De íme, ugyanazoknak megparancsoltatott, hogy hangozzék: “Dicsérjétek az Urat – mondja – cziterával; tízhúrú hárfával zengjetek néki.“. Senki se merészelje szívét színházi hangszerek felé fordítani”. (Augustinus, Exposition on the Book of Psalms (1-36. zsoltárról), 311. o.).

Augustinus a Zsoltárokban a hangszeres zenére tett utalásokat allegorikusan a keresztyének jó cselekedeteire vonatkoztatta: “‘Dicsérjétek az Urat cziterával’: dicsérjétek az Urat, élő áldozatul bemutatva neki testeteket. ‘Tízhúrú hárfával zengjetek néki.’: legyenek tagjaitok az isteni és felebaráti szeretet szolgája, melyben mind a három, és mind a hét parancsolatot [azaz az első és a második táblát] megtartjátok.” (a 33. zsoltárról; NPNF 1.8, 71. o.). A 92. zsoltárban a tízhúrú hangszer a tíz parancsolat, az “ének” és a “hárfa” a szavakat és tetteket jelöli: “Ha csak szavakat szólsz, úgyszólván csak az ének van benned, a hárfa nincs; ha pedig dolgozol, és nem beszélsz, csak a hárfa van meg benned. Ezért mindkettőt jól beszéld és jól tedd, ha az éneket a hárfával együtt akarod bírni“. (a 92. zsoltárról; NPNF 1.8, 453. o.).

“Mit jelent a “hárfával dícséret” és a lanton való dicsőítés?… Amikor Isten parancsai szerint teszünk valamit, engedelmeskedünk parancsainak és hallgatunk rá, hogy teljesítsük parancsait, amikor aktívak és nem passzívak vagyunk, akkor szól a zsoltár. Mert így tesznek az angyalok is, mert nekik nincs mit szenvedniük. De amikor mi valamelyest nyomorúságtól, megpróbáltatásoktól, sérelmektől szenvedünk ezen a földön (ahogyan szenvedünk önmagunk alantasabb részétől; vagyis attól a ténytől, hogy halandók vagyunk, hogy a nyomorúságból valamennyit eredendő bűnünknek köszönhetünk, és attól is, hogy sokat szenvedünk azoktól, akik nincsenek “odafent“); ez hát a “hárfa”. Ugyanis édes hangzást hallunk azon részünkből, ami “odalent” van: “szenvedünk“, de belecsapunk a hárfába, vagy mondjam inkább azt, hogy “éneklünk és belecsapunk a hárfába”. (a 43. zsoltárról; NPNF 1.8, 139. o.).

Küroszi Theodorétosz (kb. 393-457).

Dicsérjétek őt hegedűkkel és fuvolával” Ezeket a hangszereket a leviták használták korábban, amikor Istent magasztalták a templomban. De nem azért, mert Istennek tetszett volna a hangjuk, hanem mert elfogadta imádságuk rendeltetését. Mert hogy megmutassuk, hogy Isten nem leli örömét sem énekekben, sem hangszerhangokban, halljuk meg, amint így szól a zsidókhoz: “Távoztasd el tőlem énekeid zaját, hárfáid pengését sem hallgathatom.” (Ámósz 5:23). Azért engedte meg ezeket a dolgokat, mert meg akarta szabadítani őket a bálványok megtévesztésétől. Mivel ugyanis némelyikük szerette a színjátékot és nevettetést, és ilyeneket a bálványtemplomokban műveltek, ezeket azért rendelte el, hogy magához csábítsa őket. A kisebb rosszat használta fel, hogy megtiltsa a nagyobbat, a tökéletlent használta fel, hogy tökéletesítse őket.” (Theodoret, on Psalm 150:4; Patrologia Graeca 80:1996).

“Isten tehát nem áldozatokra vagy kívánatos illatokra való szükségből parancsolta meg nekik, hogy áldozzanak, hanem azért, hogy a betegek szenvedéseit gyógyítsa. Így engedélyezte a hangszerek használatát is, de nem azért, hogy gyönyörködjön a harmóniában, hanem hogy lépésről lépésre véget vessen a bálványok megtévesztésének. Ha ugyanis az Egyiptomból való szabadulásuk után azonnal tökéletes törvényeket ajánlott volna nekik, akkor lázadoztak volna, eltávoztak volna a gyeplőtől, és korábbi romlásukba igyekeztek volna visszatérni.” (Theodoret, On the Healing of Greek Afflictions 7.16; Patrologia Graeca 83:997B).

“K: Ha az énekeket a hitetlenek találták ki megtévesztési szándékkal, és a törvény alatt élők számára rendelték, elméjük gyermeki volta miatt, akkor azok, akik a kegyelem tökéletes útmutatásait kapták, amelyek a fent említett szokásokkal leginkább ellentétesek, miért énekelnek a gyülekezetekben mégis ugyanúgy, mint akik a törvény alatt gyermekként éltek?

Válasz: A puszta éneklés nem gyermekies, hanem csak az élettelen orgonákkal, tánccal, cimbalmokkal stb. való éneklés az. Melyből kifolyólag az ilyen hangszerek és más, gyermekekhez illő dolgok használatát félretették, és csak a puszta éneklést tartották meg”. (Theodoret, Quaestiones et Responsiones ad Orthodoxos 107; Patrologia Graeca 6.1353, ford. James McKinnon).

Evagriosz Pontikosz (346-399).

Dicsérjétek az Urat cziterával; tízhúrú hárfával zengjetek néki. stb. A citera az Isten parancsolatai által mozgásba hozott cselekvő lélek; a hárfa a lélek ismeretei által mozgásba hozott tiszta elme. Az Ószövetség hangszerei nem alkalmatlanok számunkra, ha lelki módon értjük őket; átvitt értelemben a testet citerának, a lelket pedig hárfának nevezhetjük, amelyeket zenei értelemben egy olyan bölcs emberhez hasonlítjuk, aki a test végtagjait és a lélek erőit húrként, illően használja. Édesen énekel az, aki értelemmel énekel, lelki énekeket mond, szívében zengedezik az Úrnak [Ef 5,19].” (Evagrius Ponticus (346-399), Selecta in Psalmos, 32.2-3, PG 12.1304, ford. James McKinnon).

Aranyszájú János (347-407).

“Dávid hajdan énekelt énekeket, ma is éneklünk dicséreteket. Neki élettelen húrokkal rendelkező, az egyháznak élő húrokkal rendelkező lantja van. A mi nyelvünk a lant húrjai, valóban más hangzással, de sokkal inkább összhangban a kegyességgel. Itt nincs szükség sem citerára, sem kifeszített húrokra, sem pengetőre, sem művészetre, sem bármilyen hangszerre; de ha akarod, te magad is citerává válhatsz, megalázva a test tagjait, teljes összhangot teremtve test és lélek között. Mert amikor a test már nem ágál a Lélek ellen, hanem aláveti magát parancsolatainak, és végre a legjobb és legcsodálatosabb útra vezettetik, akkor teremt majd lelki dallamot”. (Chrysostomus, Exposition of Psalm 41, Source Readings in Music History, ed. O. Strunk, W. W. Norton and Co.: New York (1950), p. 70).

“Ha valaki Isten szent kórusába lép, nincs is szüksége hangszerre… Minden helyen és minden időben lehet értelemmel énekelni [psallein]… Ha valaki kézműves, akkor a munkájánál ülve és munka közben is tud énekelni [psallein]… Hang nélkül is lehet énekelni [psallein] a bennünk lévő értelemmel. Mert nem embereknek zengünk dallamot [psallomen], hanem Istennek, aki képes a szív meghallására is”. (Chrysostomus, Exposition on the Psalms, 42.2-3; Patrologia Graeca 55:158-159).

“Ahogy a zsidók mindenféle hangszerrel dicsérték Istent, úgy nekünk is meg van szabva, hogy testünk minden tagjával, szemeinkkel stb. dicsérjük őt”. (Chrysostomus on Ps. 40; Ridgley, Body of Divinity, vol. 4, p. 85).

“Sokan allegorikusan értelmezik e hangszerek említését, és azt mondják, hogy a dob megköveteli testünk halálba vetését, a hárfa pedig azt, hogy felnézzünk az égre (mert ez a hangszer fentről szól, nem pedig lentről, mint a lant). Én azonban azt állítom, hogy a régi időkben az értelmük tompasága és a bálványoktól való nemrégiben történt megszabadulásuk miatt vezettettek ezen hangszerek által. Ahogyan Isten megengedte az állatáldozatokat, úgy engedte meg nekik ezeket a hangszereket is, leereszkedvén, hogy segítse gyengeségüket.” (Chrysostomus, on Ps. 150; Patrologia Graeca 55:494).

“A zsidóknak csak a lelkük nehézsége és durvasága miatt volt megengedett, mint ahogy az áldozás is. Isten leereszkedett gyengeségükhöz, mert nemrég még a bálványoktól távolodtak el: most pedig orgonák helyett saját testünket használhatjuk fel arra, hogy dicsérjük Őt”. (Chrysostomus, on Ps. 149. Tom. iii. p. 634; quoted in Spurgeon on Ps. 33:2, Treasury of David, vol. 1, part 2, 111; Bingham, Antiquities of the Christian Church, vol. 1, p. 189).

“Dávid akkoriban a Zsoltárok könyvében énekelt, mi pedig a jelenben Dáviddal együtt. Neki élettelen húrokból álló; az egyháznak élő húrokból rendezett kitharája van. A mi nyelvünk a mi kitharánk húrjai, amelyek más hangzást, mégis isteni harmóniát árasztanak. Mert valóban különböznek az asszonyok és férfiak, öregek és fiatalok hangjai, de a himnikus szavakban nem különböznek, mert a Lélek mindenkinek a hangját összekeveri, és egy dallamot teremt mindenkiben… A lélek kiváló zenész, művész; a test olyan hangszer, amely a kithara, az aulosz és a líra helyét foglalja el… Mivel szüntelenül imádkoznunk kell, a művésznél hangszere szüntelenül vele van”. (Chrysostomus, Homily on Psalm 146.2-3 in Patrologia Graeca 55:521-2).

Peluszioni Izidor (370-449 körül).

“A Bazil után élt Peluszioni Izidor úgy vélte, hogy a hangszeres zenét a zsidóknak Isten az ő gyermekiességük miatti leereszkedés okán engedte meg: “Ha Isten – mondja – az emberek akkori gyermekiessége miatt elviselte a véres áldozatokat, miért csodálkoztok azon, ha egy hárfa vagy zengő hangszer zenéjét is elviselte?“”. (Ridgley, Body of Divinity, 4. kötet, 86. o.; Lib. 2, 176. levél).

“Ha Isten megengedte a véres áldozatokat a nép gyermekkora miatt, mit csodálkoztok azon, ha a kithara és lant által zene is megszólalhatott?”. (Isidore, Epistles II.176; Patrologia Graeca 78:628C).

Apostoli Konstitúciók (375).

“Ha valaki, aki a színházhoz tartozik, az istenfélelem misztériumához úgy járul, hogy furulyán, lanton vagy hárfán játszik, az ilyen vagy térjen meg ezekből, vagy legyen kiutasítva közülünk”. (Apostolic Constitutions 8.32; ANF 7, p. 495).

Karthágói zsinat.

Suicerus “idézi az egyik karthágói zsinat egy kánonját, amely így szól: “Az Úr napján minden hangszert hallgattassanak el”; és megjegyzi, hogy az ő korában csak kevesen pártolták a hangszerek egyházi használatát”. (Girardeau, uo., 49. o.; idézi Johann Caspar Suicerus, Ecclesiastical Dictionary, az “oργανον” szóról, 501. o.).

Jeruzsálemi Hészükhiosz (meghalt 450 körül).

“Az egyház most azt ígéri, hogy nemcsak azt a dicséretet ajánlja fel, ami a fizikai teremtéssel közös, hanem énekkel dicsőíti, vagyis lelki és szellemi dícséreteket ajánl fel. Ez azt jelenti, hogy Istennek énekel megfelelő módon….. Az értelmes [λογικὴν] dicséret ugyanis jobban tetszik Istennek, mint a törvény szerinti istentisztelet”. (Fragments on the Psalms 98:30, 31 in Patrologia Graeca 93:1232C).

Cassiodorus (485-585).

“Milyen csodálatos szépség árad belőlük [a zsoltárokból] a mi éneklésünkbe. Emberi hangokkal vetekszenek az édesen hangzó orgonával, hatalmas kiáltásokkal adják vissza a trombita hangját, élő húrok egyesítésével hangos kitharát építenek, és amit korábban a hangszerek csak látszólag tudtak, azt most értelmes lényekben látható és bizonyítható is.” (Cassiodorus, Expositio Psalmorum).

Metzi Amalarius (780-850).

“A mi kántoraink sem cimbalmot, sem lírát, sem kitharát, sem semmi más hangszert nem tartanak kezükben, hanem inkább a szívükben. Mert amennyivel a szív magasabb rendű a testnél, annyiban ott, ahol szívben történik, az Isten iránti odaadás jobban megnyilvánul, mint ahol test által. Éppen ezek a kántorok a trombita, ők a hárfa, kithara, timpanon, ők a kórus, ők a húrok és a hangszer teste is, ők a cimbalom. Augustinus ezért fogalmazott úgy a Zsoltárokról szóló könyvében az utolsó zsoltárról..” (Amalarius, De Ecclesiasticis Officiis, Libri IV).

Midrás Tehillim (900-1000) – héber.

“A rabbik határozottan kifejezték azon nézetüket, hogy az énekalapú zene magasabbrendű, mint a hangszerelt. ‘A Szent, áldott legyen az Ő neve, így szól hozzájuk: Hiába dicsértek Engem zsoltárjátékkal és hárfákkal, dicséretetek nem kedves számomra, amíg nem a szátokból származik’ (Midrás Tehillim a 149. zsoltár 5. verséről). És még egyszer: “A Szent, áldott legyen az Ő neve, így szólt: Nem hárfazenét kívánok Izráeltől, hanem ajkuk ünnepélyes hangját” (A 93. zsoltár 7. verséről).” (Everett Ferguson, A Cappella Music in the Public Worship of the Church (2013)).

Aquinói Tamás (1225-1274).

“Egyházunk Isten dicsőítésénél nem használ olyan hangszereket, mint amilyenek a hárfák vagy lantok, hogy ne mutatkozzanak judaizálóknak”. (Aquinói Tamás, Bingham’s Antiquities, 3. kötet, 137. o.).

“Az ilyen hangszerek inkább az elmét késztetik gyönyörködésre, mintsem lelki jó kedvet teremtenének. Az Ószövetség alatt azonban az efféle eszközöknek volt némi hasznuk, egyrészt azért, mert a nép keményebb és testiesebb volt, és szükséges volt, hogy ezekkel az eszközökkel rázzák fel őket, mint földi javak ígéreteivel, másrészt pedig azért, mert az ilyen testi eszközök is kiábrázoltak valamit”. (Aquinói, Summa Theologica II.ii.2, xci., A. ii., 4 et conclusio).

Cajetan bíboros (1469-1534) – római katolikus.

Aquinói hangszeres zenére vonatkozó észrevételeire hivatkozva Cajetan bíboros ezt a megjegyzést teszi: “Meg kell állapítanunk, hogy Tamás korában az egyház nem használt orgonákat. Ezért a római egyház még a mai napig sem használja őket a pápa jelenlétében. Valóban úgy is tűnik, hogy a hangszereket nem szabad megtűrnünk azokban az egyházi hivatalokban, melyek az Istentől lelki tanítást befogadását szolgáló gyülekezésekhez kapcsolódnak; és annál is inkább ki kell zárni őket, mert Isten lelki fegyelme felülmúl minden emberi fegyelmezést, amely által pedig ezeket a hangszereket kirekesztette.” (Cajetan bíboros, Cit. Hottm. Lex. voce Musica). Ridgley, Body of Divinity, 4. kötet, 87. o.

Rotterdami Erasmus (1466-1536) – római katolikus.

Erasmus a templomi hangszeres zenéről így írt: “Templomainkba bizonyos operás és színházias zenét hoztunk be; olyan zavaros, rendezetlen zagyvaságot, néhány olyan zengedező hangot, amilyen alig hiszem, hogy valaha is volt görög vagy római színházakban. A templom trombiták, dudák és dulcimerek zajától zeng; és az emberek szólama igyekszik ezekkel együtt kivenni részüket. Az emberek már lassan úgy futnak a templomba, mint egy színházba, füleik csiklandoztatására. Erre a célra pedig nagy fizetéssel alkalmaznak orgonistákat, meg egy csapat olyan legényt, akik minden idejüket ennek a nyöszörgő zajkeltésnek kitanulására pazarolják”. (Erasmus, Kommentár az 1Kor 14,19-hez).

“Nem vitás, de minden ilyen zene a törvény alatti pedagógia részét képezte. Isten ünnepélyes istentiszteleténél azonban nem találom alkalmasabbnak, mintha tömjénfüstöt, gyertyákat és a törvény egyéb árnyait hoznánk újra használatba. Még egyszer mondom, túlmenni mindazon, amit nekünk tanítottak, a leggonoszabb perverzitásnak számít”. (William Ames Erasmust idézi, A Fresh Suit Against Human Ceremonies in God’s Worship, 405-6. o.).

Andreas Bodenstein von Karlstadt (1480-1541) – lutheránus.

Andreas Bodenstein von Carlstadt (1480-1541), akit 1520-ban Luther Mártonnal együtt eretneknek bélyegeztek, írt egy “Disputáció a gregorián éneklésről” című értekezést, amelyben nemcsak a gregorián énekeket bírálta – “mert az érthetetlen szómorajlássá vált” (John Price, Old Light on New Worship, 88. o.), és ezért nem voltak építő jellegűek -, hanem a nyilvános istentiszteleten használt hangszeres zenét is. Azzal érvelt, hogy “a hangszeren való játékhoz szükséges koncentráció pszichológiailag lehetetlenné teszi a hangszerrel végzett istentiszteletet” (Price, ibid., 88. o.). Azt is írta: “Azon az alapon, hogy mindenütt akadálya az áhítatnak, a templomból ezeket a kimért kántálásokat teljesen kirekesztettük. Ezt az orgonával együtt, mint a trombitákat és fuvolákat is a színházi mulatságok közé és a fejedelmek termeibe száműzzük“. (idézve Charles Garside által, Zwingli and the Arts, 46. o.). Carlstadt Luther távollétében számos reformot hajtott végre az istentiszteleten, de ezek végül annyira népszerűtlenek voltak Wittenbergben, hogy visszavonták őket.

Péter Mártír Vermigli (1499-1562).

“A hangszerek a zsidó szertartásokhoz tartoznak, és nincs nagyobb közünk hozzá, mint a körülmetélkedéshez.” (Peter Martyr Vermigli, idézi Ames, Fresh Suit…, 405. o.).

Heinrich Bullinger (1504-1575).

“Mivel ezek sincsenek összhangban az apostolnak az 1. Korinthus 14. fejezetében foglalt tanításával, ezért a zürichi nagy székesegyházban lévő orgonákat az idén, vagyis 1527. december 9-én lebontották.” (Heinrich Bullinger, Reformationsgechichte, 1. kötet, 418. o.).

Kálvin János (1509-1564).

Nyilvánvaló, hogy a zsoltáros itt azt a heves és forró vonzalmat fejezi ki, amellyel a híveknek az Urat kell dicsérniük, mikor megparancsolja a zeneszerszámok használatát ebből a célból. Azt szeretné, ha a hívők nem hagynának el semmit, ami alkalmas az emberek elméinek és érzéseinek lelkesítésére Isten dicséretében. Isten neve a szó szoros értelmében valóban csak tagolt beszéddel dicsérhető, de nem ok nélkül teszi ehhez hozzá Dávid azokat a segédeszközöket, melyekkel a hívők még jobban lelkesítik magukat annak gyakorlására, főleg, ha azt is fontolóra vesszük, hogy itt az ókori népről beszélt. Egy különbségtételt azonban meg kell itt figyelnünk, hogy válogatás nélkül ne tekintsünk mindent magunkra is vonatkozónak abból, ami korábban a zsidóknak volt megparancsolva. Kétségem sincs felőle, hogy a játék a citerán, hárfán és lanton, melyet a zsoltárok oly gyakran említenek, az oktatás részét képezte, azaz mondhatni a törvény gyermekes parancsolatát: én a megszabott templomi szolgálatról beszélek. Mert még manapság is, ha a hívők úgy döntenek, hogy zeneszerszámokkal vidítják fel magukat, véleményem szerint törekedniük kell arra, hogy vidámságukat ne válasszák el Isten dicséretétől. Mikor azonban gyakorta látogatják a szent gyülekezéseiket, a zeneszerszámok Isten dicséretében nem lesznek alkalmasabbak, mint a füstölő áldozat elégetés, a lámpagyújtogatás, vagy a törvény egyéb előképeinek helyreállítása. A pápisták tehát ostoba módon vették ezt át megannyi más dolog mellett a zsidóktól. Azok az emberek, akik nagyon kedvelik a külsődleges pompát, örömüket lelhetik abban a zajongásban, de az egyszerűség, amit Isten ajánl nekünk az apostol által, az Ő számára sokkal jobban tetsző. Pál csak azt engedi meg nekünk a nyilvános gyülekezetekben, hogy ismert nyelven dicsérjük az Urat (1Kor14:16). Az ember hangja, noha a jelenlévők többsége nem érti, biztosan felülmúlja az összes élettelen zeneszerszámot, mégis látjuk, hogy Szent Pál mit határozott az ismeretlen nyelven való szólásról.” (Kálvin János a Zsoltárok 33:2-ről*).

Ismét hálaadásba kezd, mert tisztában van vele: Isten célja a szolgáinak ily nagylelkű támogatásával az volt, hogy az Ő jóságát ünnepeljék. A lant és a hárfa emlegetéséről beszélve ennek során az akkortájt általánosan uralkodó szokásra utal. Isten dicséretének éneklése lanttal és hárfával kísérve kétségtelenül a törvény által előírt gyakorlat, valamint Isten szolgálatának részét képezte az előképek és a jelképek korában, most azonban ez nem használatos a nyilvános hálaadás során. Valóban nincs megtiltva a számunkra, hogy a magánéletben hangszereket használjunk, de a gyülekezeteinkből a Szentlélek világos parancsa száműzte ezeket, mikor Pál az 1Kor14:13-ban megmásíthatatlan szabályként szögezi le, hogy csakis ismert nyelven szabad dicsérnünk Istent és imádkoznunk Őhozzá. ” (Kálvin János a Zsoltárok 71:22-ről*).

A dob, a hárfa és a citera vonatkozásában már korábban megjegyeztük, s később szükségesnek látjuk majd újra megismételni ugyanazt a megjegyzést, hogy a leviták a törvény alatt joggal használták a hangszeres zenét Isten tiszteletére. Az Ő akarata volt ugyanis a népe gyakoroltatása az efféle kezdetlegességekkel, amíg mondhatni kiskorúak és a gyermekekhez hasonlóak voltak Krisztus eljöveteléig. Mostanra azonban az evangélium tiszta fénye eloszlatta a törvény árnyékait, s megtanította nekünk, hogy Istent egyszerűbb formában kell szolgálnunk. Ezért bolond és téves dolog lenne azt utánozni, amit a próféta parancsolt meg a saját kortársainak. Ebből kiderül, hogy a pápisták majmokként viselkednek mindezt áttestálván önmagukra. ” (Kálvin János a Zsoltárok 81:2-ről*).

A negyedik versben közvetlenebbül szól a levitákhoz, akik az énekesi hivatalra lettek kijelölve, s felszólítja őket: használják a hangszereiket – nem mintha ez önmagában szükséges lett volna, mindössze csak hasznos volt elementáris segítségként Isten népe számára ezekben az ókori időkben. Nem úgy kell ezt felfognunk, hogy Isten szerette a hárfát, mert hozzánk hasonlóan érzett örömöt a hangok melódiájában, hanem hogy a zsidók, akik még nem voltak érettek, kényszerültek rá efféle eszközök használatára. Ezek arra a célra szolgáltak, hogy serkentsék az istentisztelet résztvevőit, és aktívabbá tegyék őket Isten szívbéli dicséretében. Emlékeznünk kell arra, hogy az istentiszteletet soha nem értették úgy, mint ezekben a külsődleges szolgálatokban foglalt valamit, melyek csak az Isten lelki tisztelete ismeretében még gyenge és kezdetleges népet voltak hivatottak szolgálni. Ebben a vonatkozásban különbséget kell tenni az Ő ószövetségi és újszövetségi népe között. Most azonban, hogy Krisztus már megjelent és az egyház felnőttkorba ért, csak az evangélium eltemetését jelentené, ha újra bevezetnénk a letűnt korok árnyait. Ebből kiderül, hogy a pápisták, amint majd máshol is lesz alkalmam megemlíteni, a hangszeres zene használatával nem annyira utánozzák Isten ókori népének gyakorlatát, mint inkább érzéketlen és abszurd módon majmolják azt, ostoba örömüket lelvén az ószövetségi dicséretben, mely jelképes volt, és az evangélium megjelenésével véget ért.” ( Kálvin János a Zsoltárok 92:4-ről*).

John Marbeck (1510-1585).

Kálvin érvei által meggyőzve John Marbeck, a windsori Szent György-kápolna egykori orgonistája 1550-ben a következőt írta: “De amikor szent gyülekezeteiket kísértik, úgy gondolom, hogy a hangszerek sem alkalmasabbak Isten dicséretének előadására, mintha valaki ismét füstölőket, gyertyákat és a törvény más efféle árnyait idézné vissza. A pápisták tehát ostoba módon kölcsönözték ezt és sok más dolgot is a zsidóktól. A külső pompára hajlamos emberek gyönyörködnek csak az ilyen lármákban, de Isten jobban szereti azt az egyszerűséget, amelyet apostola által is ajánl nekünk…” (A Book of Notes and Common Places (1550), 754-755. o.).

Theodore Beza (1519-1605).

“Ha az apostol joggal tiltja meg az egyházban egy ismeretlen nyelven való felszólalást, sokkal kevésbé tolerálja ezeket a mesterséges zenei előadásokat, amik csak a fülnek szólnak, de még maguknál az előadóknál is ritkán találnak megértésre”. (Theodore Beza, idézi Girardeau: Instrumental Music, 166. o.)

David Pareus (1548-1622).

“A keresztyén egyházban az elmét lelki örömre kell buzdítani, nem dudákkal, kürtökkel és dobokkal, amikkel Isten korábbi szívük keménysége miatt kényeztette ősi népét, hanem zsoltárokkal, dicséretekkel és lelki énekekkel”. (David Pareus (1548-1622), com. 1Kor 14,7).

Robert Bellarmine (1542-1621) – római katolikus.

“A második szertartás a hangszerek, amiket Vitaliánusz pápa idejében kezdtek el használni egyházi szolgálatban 660 körül, ahogy Platinu a Pontifikáléból elbeszéli, vagy ahogy Aimonius inkább véli, 820 után, I. (Jámbor) Lajos idejében.” (Robert Bellarmine, De Missa 2.15 tétel de bon. Oper. 1.17).

“Jusztinusz úgy tartja, hogy a hangszerhasználatot a zsidók tökéletlensége miatt engedélyezték, és ezért az ilyen hangszereknek semmi helyük az egyházban. Mi ténylegesen azt valljuk, hogy a hangszerhasználat nem egyezik sem tökéletessel, sem tökéletlennel, és hogy mindezért csak a későbbi korszakokban kezdték őket beengedni az egyházba”. (Robert Bellarmine, de bon. Operibus 1.17).

Hungarian Confessio Catholica (1562) / Debrecen–egervölgyi hitvallás.

Az orgona hangszerről. Bizonyos, hogy az ó egyházban a Salamon templomában a hangszerek használata be volt véve. Most Krisztus eljöven, a régi papsággal és áldozattal s a törvényhez tartozó többi ábrázolattal együtt megszünt mint az árnyék a hangszereknek a templomokban való használata. Mert a zenészek mindennemü hangszerei a választottak részeit s tagjait jelezték, hogy tudniillik a választottak szivvel, lélekkel, szóval s minden módon tartoznak tisztelni az urat. Igy emleget Dávid mindenféle hangszert, hogy az ember teljes erejéből, elméjével, tagjaival dicsérje az istent. Lélekből kellemmel kell szólni és énekelni a gyülekezetben. Mert Pál nem hogy a néma hangszerek használatát helyeselné, hanem még az emberi értetlen szavakat és épitő erővel nem biró énekeket sem engedi meg az egyházban; söt eszteleneknek állitja azokat, a kik mint barbárok idegen és nemértett nyelven tanitanak és énekelnek a gyülekezetben 1. Kór. 14. Ugyanezt tanitják az atyák is, Nincs is az orgonákról emlékezet az uj testamentomban, sem arról, hogy a tisztább egyház azokat bevette volna, hanem csak a szinészies misében, valamint a szemtelen játékokban kéjelgő pápák hozták azokat be a bohócok ugrándoztatására; s pápista krónikák Vitaliánusz pápának tulajdonitják az orgona behozátalát. És a zsinati határozatok Hieronymussal, a templomokban szinészek módjára orditozók stentori lármáját is kárhoztatják. A prófétáknál eltiltja az Ur a lant zengedeztetését és az orgonákat, s azt parancsolja, hogy emberi szóval; nem árnyakkal és ném a mesterekkel kell tanitani. Gonoszságot cselekesznek tehát, a kik a kánonszabta órákat, mint a cselekvény elvégzése folytán magokban is érdemmel biró babonás fecsegéseket, az isten elött bolondoskodva lemormolják és a szent gyülekezetben orgonát tartanak mint a pápisták és mások. Mát. 15. A mit az én atyám nem plántált, kiszakgattatik. Hétszer mondani pedig dicséretet az istennek, azt teszi, hogy az istent mindég imádjuk lélekben és igazságban, mindég imádjuk: mert hétszer azt teszi, sokszor, vég nélkül. Mát. 18. Luk. 17. Hieronym. Ágost. Hillár e helyek felől. — Amos. 5. 6.” (Hungarian Confessio Catholica (1562); 16th & 17th Century Reformed Confessions, vol. 2, pp. 565-566).

Debreceni zsinat (1567).

Az Antikrisztus táncoltató miséjéhez alkalmazott hangszereket pedig, a képekkel együtt, kihányjuk, mivel azok semmi hasznok nincsenek az egyházban, sőt jelei és alkalmai a bálványozásnak.” (Documents of the Debrecen Synod (1567), 3. kötet, 111. oldal).

Holland és Zeeland egyházainak tartományi zsinata (1574).

“50. Ami a templomi orgonajátékot illeti, azt állítják, hogy ezt teljesen meg kell szüntetni Pál apostol 1Kor 14,19-ben foglalt tanítása szerint. És bár néhány gyülekezet még mindig él vele az igehirdetés befejezését követően, amikor emberek eltávoznak, mégis általánosságban elmondható, hogy az a korábban hallottaknak elfeledtetését szolgálja. Attól is tartanak, hogy az orgonajáték babonasághoz is vezet, mint ahogy most a könnyelműséghez. Ha az orgonajátékot megszüntetnék, akkor célszerűbb volna még az adománygyűjtés is az eltávozáskor elvégezni, és nem az istentisztelet közepén, ami zavarja az istentiszteletet”. (Holland és Zeeland egyházainak tartományi zsinata, A Holland és Zeeland egyházainak Dordrechtben tartott, 1574. június 16-án kezdődő és június 28-án végződő tartományi zsinatának törvényei és határozatai, in: The Church Orders of the 16th Century Reformed Churches of the Netherlands Together with their Social, Political, and Ecclesiastical Context, ford. and collated by Richard R. Ridder with the assistance of Rev. Peter H. Jonker and Rev. Leonard Verduin (Grand Rapids: Calvin Theological Seminary, 1987), 159. o.).

[R. Scott Clark az 1Kor 14:19-re való hivatkozással kapcsolatban: “Ezt a verset a hangszerkérdésre is alkalmazzák azáltal, hogy az 1Kor 14:7 analógiájára az “idegen nyelveket” hangszerek hangjával teszik egyenlővé: “Továbbá az olyan az élettelen hangkeltő eszközök, mint a síp, vagy hárfa, hacsak nem tudják megkülönböztetni hangjukat, hogyan ismerik meg melyik síp és melyik hárfa?”. A zsinat állítja, hogy az orgona hangja egy idegen nyelvnek számít. Jobb Isten népét hallgatni hogy Isten Igéjét énekli, mintha valami idegen hangú (orgona) szólalna meg”].

Nassaui hitvallás (1578).

“A latin énekek, valamint az orgonák (amelyeket először Vitaliánusz pápa vezetett be a templomokba 665 körül) majd mindenhol kivettettek ezen ország gyülekezeteiből”. (Nassaui Hitvallás (1578), 3. kötet, 515. o.).

A holland, német és vallon egyházak nemzeti zsinata (1578).

“77. Nem tartjuk az orgonák templomban való használatát jónak, különösen az igehirdetés (istentisztelet) szempontjából. Ezért úgy ítéltük meg, hogy a lelkészeknek azon kell fáradozniuk, hogy ha az orgonákat egy ideig meg is tűrik, azokat a legkorábbi és legmegfelelőbb időben távolítsák el”. (National Synod of the Netherlands, German, and Walloon Churches…held at Dordrecht (1578), ibid., p. 220).

William Perkins (1558-1602).

“Ezekhez [“a pápista babonaságokhoz”] hozzátehetjük az olyan istentiszteleten való zenei társításokat is, ami a fület csiklandozza, de nem építi az elmét. (1Kor 14,15**) ‘Micsoda tehát? ha imádkozom a Lélek inditásából, értelemmel is imádkozzam; ha éneklek a Lélek által, értelemmel is énekeljek‘. Jusztinusz mártír a keresztyén kérdések és válaszok 107. részében így ír: “Az egyházaknak nem szokásuk, hogy a metrikus dallamokat ilyen-olyan hangszerekkel stb. énekeljék, hanem az a szokásuk, hogy egyszerű énekszóval énekeljenek. (William Perkins, A Golden Chain (1597), 69. o.).

“Isten országa az öröm helye (Róm 14,17). Az örvendezés Isten népéhez tartozik (Zsoltárok 68:3; 106:5). A templom zenéje típusos volt, és az egyetemes egyház örömét ábrázolta ki, ahol a bűnök bocsánatának és az örök életnek biztosítéka van”. (William Perkins, Commentary on Galatians (1617), Works II, 312. o.).

Genfi Biblia (1599).

“Csak arra buzdítja a népet, hogy örvendezzen Isten dicséretében, és említést tesz azokról az eszközökről, amiket Isten parancsa szerint a régi törvényben rendeltek el, viszont Krisztus alatt mindezek használata már megszűnt”. (Genfi Biblia (1599) jegyzet a Zsoltárok 150:3-hoz).

David Calderwood (1575-1650).

“A lelkipásztor ne szeresse a zenét Isten házában, csak olyat, amely építő, ezért dugja be fülét a hangszeres zene hallatán, mint ami a törvény alatt a rendetlen zsidók nevelésére szolgált, és amely annak a lelki örömnek a képmása, amelyre az evangélium alatt kell megnyílnia szívünknek. A prelátus jobban szeretné a fül testi és kíváncsiságot kielégítő éneklését, mint az evangélium lelki dallamát, és ezért a katedrálisok templomaiban az antifónát és orgonákat szeretné látni, nem különb okokból, mint a mózesi törvény más árnyait is; vagy kisebb hangszerek, mint lantok, citerák és sípok más gyülekezetekben való használatát”. (David Calderwood, The Pastor and the Prelate (1628), 9. o.).

David Dickson (1583-1663 körül).

“Nincs még egy gyakorlat, amiben nagyobb ösztönzésre volna szükségünk, mint ami a magasztalás gyakorlata; mert annyira unottak vagyunk, ez pedig oly kiváló és szükséges munka, mint amilyen mértékben a hangszerek szertartásos használata Mózes pedagógiájában jelel és jelentéssel is bírt; a vallásos használatát, bár a szertartási törvény többi részével együtt elvették (a természetes vagy polgári használat továbbra is ugyanaz maradt, mind a szertartási törvény előtt és után), de a jelzett dolog, vagyis lelkünk és testünk minden erejének Isten dicsőítésére való irányítása nem veszett el. ” (David Dickson, kom. A Zsoltárok 33:2-3. részhez).

John Bunyan (1628-1688).

“Ezeket az énekeket hárfákkal, lantokkal, cimbalmokkal és trombitákkal énekelték; ez a mi lelki örömmel teljes, szívünkből fakadó, kegyelemből való éneklésünk előképe (1Krón 25:6; 2Krón 29:26-28; Kol 3:16)”. (John Bunyan, Works 3. kötet, 496. o.).

Gisbertius Voetius (1589-1676).

Voetius úgy véli, hogy a hangszerelt muzsika “a judaizmusra emlékeztet, vagy az ószövetségi társadalom gyermeki állapotához illő istentiszteletre; és az Újszövetség gyülekezeteibe ugyanilyen joggal lehetne bevezetni Áron csengettyűit, a papok ezüst harsonáit, a jubileumi kürtöket, hárfákat, lantokat és cimbalmokat, a lévita énekesekkel, és így annak a rendtartásnak egész kultuszát, vagy a világ gyarló elemeit, az apostol Galata levelének negyedik fejezetének szavai szerint.” (Voetius, Ecclesiastical Polity, 2.2.3).

(Ebben a művében egy egész rész, a “De Organis et cantu Organico in Sacris” foglalkozik a hangszeres zene nyilvános istentiszteleti kérdésével, és megvédi a kíséret nélküli dicséret történelmi református tanítását és gyakorlatát).

Wilhelm Zepperus (1550-1607).

“A hangszeres zene a zsidók vallásos istentiszteletében a szertartási törvényhez tartozott, ami mostanra eltöröltetett”. (Wilhelm Zepperus (1550-1607), De Lege Mosaica, lib. iv).

Johann Heinrich Alting (1583-1644).

“1. Ami a zsidóság népének istentiszteletében szertartásos volt, az mind eltöröltetett. A hangszeres zene a zsidó nép isteni szolgálatában ceremoniális volt; ami tökéletesen nyilvánvaló, ha összehasonlítjuk az ószövetségi és újszövetségi egyházat. Ezért, &c.

“2. Az egyházi gyülekezetek célja és rendeltetése az építés és tanítás kell, hogy legyen, 1Kor 14:19, 26. Orgonák vagy hangszerek által nem lehetséges az építés vagy tanítás; mert ha az ismeretlen nyelvek erre a célra alkalmatlanok, még inkább ezek a zajosan megszólaló hangszerek. Ezért, &c.

“3. Az orgonákat először Vitaliánusz pápa találta fel, és hozta be a keresztyén egyházba, mikoris a babonaság uralkodott, Krisztus után 770 körül. Ezért számunkra gyűlöletesnek kell lenniük; és általunk ismételten és megérdemelten hajíttattak ki gyülekezeteinkből.” (Syllab. Controver. 160. o.).

Abraham Van de Velde (1614-1677).

“A dordti zsinatok, 1578, 77. cikk.; a middelburgi, 1581; a gelderlandi, 1640, 3. cikk., amikor az orgona helyét igyekeztek meghatározni az egyházban, mindegyik annak beszüntetését kezdeményezték. A dordti zsinat által tett kijelentés, az 1574, 50. cikkelye különösen is figyelmet érdemel; ezt olvashatjuk benne: “Ami az orgona gyülekezeti használatát illeti, úgy tartjuk, hogy az 1 Kor 14, 19 szerint nincs helye a templomban; és ahol pedig még mindig használják, ott semmi másra nem szolgál, minthogy az eltávozó emberek a korábban elhangzottakat gyorsan elfelejtsék.

“Azt tanúsítják, hogy ez nem más, mint könnyelműség. Az is figyelemre méltó, hogy lord Rivet a pápisták elleni vitájában több olyan szerzőjüket is megemlíti, akik az orgona újdonságát elítélik, és rámutatnak arra is, hogy az mennyire haszontalan. (André Rivet, Catholicus Orthodoxus Oppositus Catholico Papistae, tom. 1, p. 561).

“Hogy megtudd, miért kell az orgonákat távol tartani az egyháztól, olvasd el tanult teológusainkat és az orgonákról szóló, lutheránusok és pápisták elleni polemikus írásokat; lásd Faukee, a 45. zsoltárról, 20. o.. Továbbá Lodoc. Larenus az Ézs. 12 fej., 47. o., ahol Middelburg konzisztóriumának az orgona eltörlésére vonatkozó kötelességéről szóló történetet találhatjuk meg; Hoornbeek disput. 2, de Psalmodia. thes 7; Rivet, in Exod. cap. 15 vs. 12. Imprimis Gisb. Voetii. Polit. Eccl. part. 1, p. 548. Hospiniamus de Templis, 309. o. Mert jobb volna, ha ez és más újdonságok inkább szóba sem jönnének.” (Van de Velde, The Wonders of the Most High: A 125 Year History of the United Netherlands 1550-1675).

Matthew Henry (1662-1714).

“Dicsérjétek Őt tánccal, dobbal és hárfával, az ószövetségi egyház igen korai szokása szerint (2Mózes 15:20), ahol tánccal és dobbal imádták Istent. Akik ebből kifolyólag sürgetik a vallásos istentiszteleten való zenehasználatot, azoknak ugyanezen szabály szerint be kellene vezetniük a táncot is, mert ezek összetartoztak, mint Dávid tánca is a frigyláda előtt, és lásd még a Bírák 21:21. versét. De míg az Újszövetségben sok szentírási szakasz az éneklést evangéliumi rendtartásként tartja fenn, egyik sem rendelkezik a zeneszó vagy a táncolás fenntartásáról; az evangéliumi kánon a zsoltáréneklésre vonatkozóan azt tartja, hogy “éneklek a Lélek által, értelemmel is énekeljek“** (Matthew Henry, kom. 149. zsoltár 3. verséhez).

Henry Ainsworth (1571-1622).

“Az éneklés módja legyen szent, tiszteletteljes, kegyes, rendezett, értelemmel, érzelmekkel és vigasztalással teljes a gyülekezet építéséhez mérten… A templomi énekléshez oly módon csatolták a hangszereket, mint ahogyan az imádsághoz a tömjénfüstöt (2Krón 29) is. Ezek az árnyékok megszűntek, a lényeg viszont fennmaradt”. (Henry Ainsworth, Orthodox Foundation of Religion (1653), 405-406. o.).

William Ames (1576-1633).

“Túlságosan fárasztó volna számba vennem mindenkit, akik egyetértettek velük [vagyis azokkal a reformátorokkal, akik az általa idézett hangszereket elutasító reformátorokkal tartottak]. Csak azt a harminc és két további komoly tanult embert veszem figyelembe, akiket Edwards király idejében választottak ki az egyházjogi törvények reformjára, és a megfigyelésekhez illőnek találták ezt a törvényt: “Úgy tetszik nekünk, hogy ezt a fárasztó muzsikás féleséget el kell távolítanunk.””. (Ames, A Fresh Suit Against Human Ceremonies in God’s Worship, 405. o.).

John Cotton (1584-1652).

“Az ókori zsidó templomban található instrumentális zene csupán típusa vagy árnyéka az Újszövetségben jóváhagyott és gyakorolt szívvel és énekhanggal való építő, de nem színpadias éneklésnek”. (John Cotton, Singing of Psalms a Gospel Ordinance).

Oliver Cromwell (1599-1658).

“Az 1580-as évekre sok orgonát (különösen parókiás templomokból) távolítottak el, beleértve néhány egyetemi kápolnát is, mint amilyen például a cambridge-i King’s College is. Az 1590-es évek végétől kezdve az orgonákat újra felállították, elsősorban a kórusalapítványoknál. Sok helyen azonban, ahol a reformáció előtt vagy az 1570-es évekig rendelkeztek még orgonával, ezeket csak a XVIII. vagy akár a XIX. században tették ki… Az 1640-es évektől kezdve, amikor a parlament került hatalomra, a kórusokat feloszlatták, az orgonákat eltávolították, a katedrálisokat pedig végül bezárták.

. . .

Az orgonazene látszólagos hiánya 1640-től a resztoránista mozgalmak idejéig könnyen betudható a a polgárháború és a Commonwealth korszaka alatti, hangszerek elleni puritán támadásoknak. A parlament 1644. május 9-én kiadott rendelete, ami elrendeli minden babonásnak tartott orgona, kép és egyéb emlékmű lerombolását, sivár képet fest. Ennek ellenére John Evelyn számára lehetővé vált, hogy 1654. július 12-én meghallgassa Christopher Gibbonst az oxfordi Magdalen College orgonáján. Az orgona megmaradása a templomban szokatlan volt, és Evelyn is elismeri naplójában, hogy a legtöbb orgonát a gyülekezeti épületekből eltávolították. Bár Oliver Cromwell és a puritánok ellenezték az orgona liturgikus használatát, ez még nem jelentette azt, hogy világi használatuk ellen is tiltakoztak volna. Crowmwell a Commonwealth idején saját használatra a Magdalen College-ból Hampton Courtba költöztette azt az orgonát, amelyen Gibbons játszott, és ott a Great Gallery-ben állították fel. Ahogy a királyi udvarnak is voltak saját kinevezett orgonistái, úgy Cromwell is alkalmazta John Hingstont, akit lányai zenei nevelésével is megbíztak… Cromwell nem ellenezte a zenét – még a latin motettákat sem -, feltéve ha nem játszott szerepet az egyházi istentiszteleten”. (John Harper, Changes in the Fortunes and Use of the Organ in Church, 1500-1800, Studies in English Organ Music, szerk. Iain Quinn, 2018).

Cuthbert Sydenham (1622-1654).

“A római és püspöki egyház nagy visszaélései ezzel a rendelettel kapcsolatban… 1. A hangszerekkel együtt, mint az orgonák, hárfák, brácsák stb. bevezetése ott, ahol az Újszövetségben Isten az énekhangot követeli meg az istentiszteleten, mint a szív egyetlen orgonáját. A zsoltárok, dícséretek és énekek újszövetségi énekléséhez nem társulnak ugyanis hangszerek. Az újszövetségi gyülekezet a zsinagógát és nem a templomot mintázza. A zsinagógában pedig nem voltak hangszerek, és amikor a templomot lerombolták, az ószövetségi használata külső istentiszteleten meg is szűnt. A zsinagóga azonban fennmaradt.” (Cuthbert Sydenham, A Gospel Ordinance Concerning the Singing of Scripture Psalms, Hymns, and Spiritual Songs).

Henry Hickman (1629-1692).

“[A hangszereket] a legtöbb református egyház félretette; a lutheránusoknál sem maradtak volna meg, hacsak nem mondtak volna le saját Lutherjükről, aki Eckard vallomása szerint az orgonákat Baál zászlóshajói közé számította. Hogy néhány holland gyülekezetben még mindig fenn tudtak maradni, az a lelkészek lelkiismerete ellen szól. Mert az 1581. évi middelburgi nemzeti zsinaton, valamint az 1594. évi holland-zélandi zsinaton bizonyos határozatok születtek. Ezekben igyekeznek az elöljáróságtól kikényszeríteni az orgonák félretételét, és az általuk való gyülekezeti éneklést még az istentisztelet idején kívül is, akár prédikációk előtt vagy után: annyira távol állnak ezek a zsinatok mindattól, hogy azokat esetleg az istentiszteleten is megtűrjék.” (Mr. Hickman, Apot. 139. o.; idézi Ridgley, Body of Divinity, 4. kötet, 87. o.).

Anonymus (1698).

“Hárfa, orgona vagy bármi más hangszer, amit az isteni dícséretek ünneplésénél használnak, nem része, és soha nem is volt a köznapi istentisztelet része; az instrumentális zene valóban egy közvetítő jellegű istentisztelet része volt; mely szertartások azzá válhatnak, ha egyszer az isteni tekintély bélyegét rájuk helyezték, hogy szent eszközként való használatukat megindokolják. Tehát nyilvánvaló, hogy a zsoltárok hangos éneklése az istentisztelet lényegi része; ez egy racionális cselekedet, és dallamosan fejezi ki az értelem gondolatait. A hangszeres zene azonban csak ceremoniális jellegű, mert az nem ésszerű cselekedet, és nem is fejezheti ki beszédesen az érzelmeket vagy a lélek mélyreható gondolatait”. (Anonymous, A Letter to a Friend in the Country Concerning the Use of Instrumental Music in the Worship of God (London, 1698), 16-17. o.). [Musical instruments are “things without life” (1 Cor. 14:7)]

John Brown of Haddington (1722-1787).

“Bár a Dávid és Salamon által szabályozott templomi istentiszteleten gyakori volt az instrumentális zene, mégsem tudunk róla, hogy az istentiszteleteken hangszereket használtak volna akár az egyház ősi, patriarchális vagy mózesi korszakaiban, kivéve azt a kórust, amit Mirjám és asszonytársai Mózes és az izraeliták diadalénekéhez fűztek a fáraó és serege Vörös-tengernél való legyőzését követően. Ez annál inkább figyelemre méltó a mózesi időszak tekintetében, ha figyelembe vesszük, hogy a kiváló törvényhozó milyen teljes körű és aprólékos utasításokat adott vallási szokásokra vonatkozóan az akkori berendezkedés alatt.

“Az ÚSZ-ben nem találunk utalást arra, hogy az apostoli idők keresztyénei használtak volna hangszereket. Egyszerűen csak éneklésről van szó… Ezek a passzusok [Jn 4,24; 1Kor 14,16; Ef 5,19; Kol 3,16; Jak 5,18] elég bizonyítékul szolgálhatnak arra, hogy az apostoli időkben a keresztyének között nem volt elterjedve a hangszeresen kísért zene; ezt meggyőzően megerősíti az a tény is, hogy csak korszakokkal később vezették be az egyházba….

“Most pedig, ha ezt a két tényt összekapcsoljuk, hogy az ÚSZ-ben nincs felhatalmazás hangszerek vallásos istentiszteleten való felhasználására, és hogy az egyházban csak évszázadokkal később került bevezetésre, meggyőző bizonyítéknak tekinthető arra vonatkozóan is, hogy az apostoli gyülekezetekben nem is volt gyakorlatban; mert bár az apostoli egyházak gyakorlatát sok esetben félretehették, ahogy az egyház egyre inkább romlásnak indult, teljesen valószínűtlen hogy hangszereket, ha már használták, félretették volna, az egyházi romlás előrehaladtával, mert ez csak egyike azon szokásoknak, amik kedveznek az emberi romlott természetnek, és amiket ennek megfelelően a pápaság legsötétebb korszakában honosítottak meg.

“Nincs okunk tehát állítani, hogy a hangszereket keresztyén egyházakban isteni tekintély illetné meg. Semmi okunk kételkedni abban, hogy emberi találmány – a magaválasztotta istentisztelet műve -, vagyis csak emberi próbálkozás Isten művének jobbítására vagy kiigazítására, mintha Istennél jobban tudnánk, hogy mitől lesz az emberi lélek a legfogékonyabb áhítatos érzések felkeltésére, és mi volna számára legelfogadhatóbb, mint istentiszteleti cselekedet…

“A hangszereket gyakran azzal az ürüggyel vezetik be a nyilvános istentiszteletbe, hogy az istentiszteleten résztvevők áhítatos érzéseit elősegítik; de gyanítjuk, hogy ennek ellenkezője az általános eredmény. Az emberek elméje annyira hajlamos arra, hogy lefoglalja és magával ragadja őket a zene, hogy az áhítatos érzések teljes mértékben el is maradnak. Úgy tűnik inkább, hogy az gyakorta zenei előadássá silányodik – de mondhatnánk azt is, hogy zenés mulatsággá”. (John Brown of Haddington (1722-1787), Dictionary of the Bible, a “praise”-ról, 452-454. oldal).

John Gill (1697-1771) – partikuláris baptista.

“Megfigyelhető, hogy Dávid zsoltárait régen hangszerekkel énekelték, mint például hárfával, dobokkal, cimbalommal és orgonával; de miért ne énekelnék most is ezekkel? Ha ezeket viszont mellőzni akarnák, miért nem magát az éneklést is? Azt felelem erre, hogy ezek nem nélkülözhetetlenek az énekléshez, és így félretehetők, de még ettől az ének továbbra is fennmaradhat; az imádság idején szokás volt tömjént égetni, ami Krisztus közbenjárására és az imádság általa való elfogadására volt jellemző; de ezt manapság már nem használják; viszont az imádság, mint erkölcsi kötelesség továbbra is megmaradt: a fenti hangszereket csak akkor vették használatba, amikor az egyház még gyermekkorában volt, és ami mutatós, díszes és pompás, az tetszik a gyermekeknek; és ahogy egy régi író is megjegyzi: “ezek alkalmasak voltak csecsemők számára, de a gyülekezetekben (az evangéliumi kijelentés alatt, ami férfiasabb) ezeket a csecsemők számára alkalmas eszközhasználatokat megszüntették, így a puszta vagy egyszerű éneklés maradt fenn”. Ami az orgonákat illeti… először egy római pápa, Vitaliánusz vezette be, mégpedig a hetedik században, és nem korábban.” (John Gill, A Complete Body of Doctrinal and Practical Divinity, 3. kötet, ‘Of Singing Psalms As A Part of Public Worship’ (1796), 384. o.).

“…ezeket [a hangszereket] az Ószövetség idején használták, és azok a lelki öröm és szívben lévő dallamok típusai voltak, ami az Újszövetség alatt hangos énekléssel fejeződik ki.” (John Gill, kom. Zsoltárok 81:2).

Philip Schaff – anglikán.

“Az orgonák gyülekezeti használatát Vitaliánusz pápának (657-672) tulajdonítják. Kónsztantinosz Kopronümosz 767-ben más ajándékokkal együtt egy orgonát küldött Pipin francia királynak. Nagy Károly is kapott egyet Haroun al Rashid kalifától ajándékba, amit az Aixia Chapelle-i székesegyházban állíttatott fel… Az egyházak orgonához való hozzáállása változó. Bizonyos esetekben a képek sorsában részesültek, leszámítva azt, hogy soha nem volt az istentiszteletek céltárgya… A görög egyház helytelenítette az orgonahasználatot. A latin egyház viszonylag általános módon vezette be, de nem tekintélyes emberek tiltakozása nélkül, ezért még a tridenti zsinaton is született egy indítvány, hogy az orgonálást legalább a szentmisék alatt tiltsák be, de ez végül nem került elfogadásra.” (Philip Schaff, History of the Christian Church (1858), 4. kötet, 439. o.).

“Az orgonakíséret szokása csak a XVIII. században vált általánossá protestáns körökben.” (Schaff-Herzogg Enciklopédia (1853-1868), 10. kötet, 257. o.)

PCUSA (1842).

“6. kérdés. Van-e a jelenlegi diszpenzáció alatt hangszereknek létjogosultsága Isten imádatában? Válasz: ” A legkevésbé sem, egyedül a zsoltárok, dicséretek és lelki énekek éneklését rendelték el az apostolok; az Újszövetségben egy árva szó sem szól a hangszeres zene mellett, és az egyházban sem vezették be egészen a nyolcadik század utáni időkig, miután a katolikusok testi találmányaikkal az evangélium egyszerűségét megrontották. A zsinagógákban, a zsidók községi templomaiban sem volt megengedett, kizárólag a templomi istentiszteletre korlátozódott, és annak a diszpenzációnak a szertartásaival együtt eltöröltetett.” (Questions on the Confession of Faith and Form of Government of The Presbyterian Church in the United States of America, kiadta a Presbyterian Board of Publications, Philadelphia, PA (1842), 55. o.).

Alexander Hislop (1807-1865).

“A szentírási érv hangszerek templomi istentiszteleti alkalmazása tekintetében az ószövetségi diszpenzáció alatt így hangzik: A hangszerhasználatra kifejezett isteni felhatalmazást találunk a templomi istentisztelet és áldozatbemutatás kapcsán (4Mózes 10:10; 1Krónika 15:16 és 16:4-6), kifejezetten meg vannak nevezve azok a családok, akik ezen hangszereket kizárólagosan használhatták ( 1Krónikák 25 ff.). Efféle hangszereknek istentiszteletre történő kijelölését, vagy erre nézve a legcsekélyebb utalást sem találjuk sehol. A szövegben foglalt elvnek megfelelően tehát: “Semmit se tegyetek az ígéhez, a melyet én parancsolok néktek, se el ne vegyetek abból“, a templomi istentiszteletet leszámítva a hangszeres zene használata az imádatra nézve meg volt tiltva. Ebből következik a már említett jelentős tény is, hogy a zsidó templom lerombolása óta, egészen a legutóbbi időkig érvényes maradt, hogy az instrumentális istentiszteleti zenét a zsidók egyhangúlag törvénytelennek tartották. Amióta csak a szántóvető áthaladt annak a Templomnak romjai felett, azóta általánosan mindenütt úgy vélték, hogy nincs olyan hely, ahol Isten imádatában hangos cintányérokat, kürtöket vagy hárfákat törvényesen használni lehetne, mint ahogyan olyan hely sincs, ahol égőáldozatra szolgáló oltárt fel lehetne állítani, vagy áldozatot lehetne bemutatni.” (Alexander Hislop, The Scriptural Principles of the Solemn League and Covenant (1858)).

Adam Clarke (1762-1832) – metodista.

“Én már öreg vagyok de itt kijelentem, hogy sohasem ismertem el, hogy Isten imádásában bármi jót is eredményezne [hangszerek használata], sőt jó okom van azt hinni, hogy sok rosszat hoz magával. A zenét mint tudományt ugyan tisztelem és csodálom is, de a hangszerelt zenét Isten házában megvetem és irtózom tőle. Ez a zenével való visszaélés, és itt tiltakozom is a keresztyénség megváltója istentiszteleti szolgálatában elkövetett minden ilyen romlása ellen. A néhai tiszteletreméltó és legkiválóbb istenfélő, John Wesley tiszteletes a zene szerelmese és kifinomult költő is volt, viszont amikor megkérdezték véleményét a metodista kápolnákba bevezetett hangszerelés ötletéről, a maga tömör és erőteljes módján így felelt: “Nincs kifogásom a hangszeres zene ellen kápolnáinkban, feltéve ha azokat sem hallani, sem látni nem lehet majd”. Én is ugyanezt vallom.” (Adam Clark, Clarke’s Commentary, 4. kötet, 684. o.).

Charles Haddon Spurgeon (1834-1892) – partikuláris baptista.

Charles Spurgeon megfigyelte, hogy a hangszerhasználatot a reformációtól fogva “protestáns istenfélők egész serege utasította vissza és ítélte el” (Works vol. 2, pt. 1, p. 223).

“Micsoda lealacsonyító dolog az egész gyülekezet értelemmel mondott énekét egy kvartett színpadias csinosságával, egy kórus kifinomult szépségével, vagy az élettelen fúvókákból és dudákból fújó fuvallatokkal kiszorítani! Éppen úgy tudunk imádkozni gépekkel, mint ahogyan dicsőíthetünk velük.” (Spurgeon, Treasury of David, on Psalm 42:4).

“Old School” déli presbiteriánusok (19. század).

John L. Girardeau (1825-1898) írta a jól ismert gyülekezeti hangszerek ellen szóló irányadó értekezését, Instrumental Music in the Public Worship of the Church (1888) címmel. Robert Louis Dabney (1820-1898) a The Presbyterian Quarterly című folyóirat 1889. júliusi számában írt elismerő kritikát Dr. Girardeau művéről. Ő volt az az építész is, aki szándékosan úgy tervezte meg az egyházi épületeket, hogy templomi orgonák véletlenül se férhessenek el bennük (vö. Architect of Orthodoxy). Girardeau azt is megállapítja, hogy a presbiteriánus egyházak csak nemrég, az ő idejében fogtak hozzá a hangszerek befogadásához, majd retorikusan felteszi a kérdést:

“Hogy lehet az, hogy az amerikai presbiteriánus egyházban az olyan emberek, mint Breckinridge és Thornwell még ki sem hűltek sírjaikban, azon a helyen, ahol oly grandiózus gondolatok mellett érveltek, amik a tanításra, kormányzásra és az istentisztelet minden elemére nézve isteni igazolást követelnek meg, és ott ahol ennek az elvnek engedelmeskedve teljes mértékben elutasították a hangszerek egyházba történő beeresztését, az orgona máris diadalmasan harsog nézeteik felett? … Mit mondana most Gillespie és Calderwood, mit Chalmers és Candlish, Cunningham és Begg, Mason, Breckinridge és Thornwell – mit szólnának, ha sírjaikból feltámadhatnának, és újra meglátogathatnák munkájuk színhelyét, azokat a gyülekezeteket, amelyekért fáradoztak és imádkoztak? ” (p. 158 & 161).

Katolikus Enciklopédia (1907).

“Bár Josephus beszámol arról, hogy a templomban milyen csodálatos hatást váltott ki a hangszerek használata, az első keresztények túlságosan lelki beállítottságúak voltak ahhoz, hogy élettelen hangszerekkel helyettesítsék vagy az emberi éneklés kíséretére használják őket. Alexandriai Kelemen szigorúan elítéli a hangszerhasználatot még a keresztyén lakomákon is. Aranyszájú Szent János élesen szembeállítja a teljes szabadsággal rendelkező keresztények szokásait az ószövetségi zsidókéval”. (Katolikus Enciklopédia, 10. kötet, 648-652. oldal; 1907. március).

Martyn Lloyd-Jones (1899-1981).

“Semmire sincs égetőbb szükség, mint a XIX. század – számomra ebből a szempontból pusztító század – vallásos istentisztelet területén történt újításainak elemzésére. Minél hamarabb elfelejtjük a tizenkilencedik századot, és térünk vissza a tizennyolcadik, sőt még messzebbre, a tizenhetedik és tizenhatodik századhoz, annál jobban járunk. A tizenkilencedik század, annak mentalitása és szemlélete felelős a legtöbb mai bajunkért és problémánkért. Ekkor oly sok tekintetben végzetes fordulat következett be, ahogyan azt már láthattuk, és a bevezetett változások között igen kiemelkedő helyet foglal el a hangszerek különböző megjelenési formákban biztosított szerepe. Elég gyakori dolog, és különösen is a nem episzkopálisak egyházakra igaz, hogy azelőtt még orgonájuk sem volt. A vezetők közül sokan aktívan ellenezték az orgonát, és a Szentírásból próbálták igazolni álláspontjukat; ugyanígy sokan ellenezték a zsoltárokon kívülik bármi más eléneklését is. Nem célom most a vonatkozó szentírási versek egymással versengő értelmezéseinek kiértékelése, de a zsoltáréneklés ősiségéről való vitatkozás sem; a lényeg az, hogy míg a himnuszok éneklése a XVII. század végén, és különösen a XVIII. században vált népszerűvé, addig a hangszerelt zenének a múlt század közepe táján megjelenő teljesen újkeletű hangsúlya annak a tiszteletreméltóságnak és ál-intellektualizmusnak a része, amiről már korábban is szóltam.”(Dr. Martyn Lloyd-Jones, Preaching and Preachers (1971), 265-6. o.).

Reformed music journal / Református zenei folyóirat (1997).

“Erőteljesen és megindító módon csendültek fel a zsoltárok a megtisztult egyházi épületekben. A holland kálvinisták “lélekben és igazságban“, mintegy “egy emberként” énekelték dicséretüket, de az orgonák némák maradtak. Hallgattak, mert a 16. századi orgona képtelen volt a gyülekezeti ének kíséretére. Különben is, a gyülekezeti éneklés ilyen volumenű éneklése új volt, és ismeretlen volt az a szokás, hogy orgonahangokkal támogassák meg azt.

. . .

Az orgonát a római liturgiában való használata tette gyanússá. Ez egy “pápista hangszer” volt, “a sötétség fejedelmének találmánya“, “csábító szirénhangokkal“, és “azonos az ikonimádattal és bálványimádással“. A nagy orgona által nyújtott szórakozás római katolikusok és protestánsok haragját egyaránt kivívta. Harcoltak az olyan “botrányos, szemérmetlen és közönséges” dalok használata ellen – amelyek “gyalázatot hoztak a művészetekre“, és “az értelmes emberek gyűlölik is őket“. Erasmus annyira undorítónak találta a muzsika e királynőjét, hogy a világ legrégebbi mesterségének kifejezésével utal rá. ‘Egy molnárlegényben több hit van, mint… az összes pápában és szerzetesben az orgonáikkal együtt‘ – jegyezte meg Luther. Kálvin szerint pedig ‘az emberi hang… különb az összes halott orgonánál‘.” (Norma Kobald, The Psalms, the Organ, and Sweelinck, Reformed Music Journal vol. 9, no. 2, (1997)).

Everett Ferguson (2013).

“A legtöbb olyan megállapítás, ami a hangszerek egyházi használatának mellőzéséről értekezik, az ószövetségi és a keresztyén gyakorlat szembeállításában jelentkezik. Az Ószövetség azon passzusait kommentálva, amelyekben Isten hangszerrel való imádására utalnak, a keresztyén szerzőknek magyarázatot kellett adniuk. Különösen nagy problémát jelentettek a zsoltárok, mivel azokat a keresztyén istentiszteleten is használják. Az egyik megközelítést Aranyszájú János és az antiókhiai értelmező iskola más írói alkalmazták. Isten megengedte a zsidóknak a hangszerek használatát, ahogyan az állatáldozatot is, de nem azért, mert azt kívánta volna, hanem csak mint egy átmeneti szokást, hogy népét a bálványimádástól az igaz lelki istentisztelet felé vezesse.” (Everett Ferguson, A Cappella Music in the Public Worship of the Church (2013)).

(Következő, befejező bejegyzésünk az a cappella istentisztelettel kapcsolatos ellenvetések megválaszolásáról itt található – a ford.)

Hivatkozások

[1] vö. David W. Music, Instruments In Church: A Collection of Source Documents (Studies in Liturgical Musicology) (1998); James McKinnon, Music in Early Christian Literature (Cambridge Readings in the Literature of Music) (1989); Everett Ferguson, A Cappella Music in the Public Worship of the Church (2013).

[2] William C. Holmes, Oxford Music Online.

[3] R. Scott Clark, Recovering the Reformed Confession, 246. o.; idézi David W. Music, “Instruments in the Church: A Collection of Source Documents,” (Forrásdokumentumok gyűjteménye), 27. o. Clark lábjegyzetben megjegyzi, hogy ennek a tudósnak “a patrisztikus istentiszteletről szóló beszámolója azért érdekes, mert nem fűződik személyes érdeke ahhoz, hogy az atyákra hivatkozzon a regulatív el támogatására”. Clark idézi továbbá Johannes Quasten: “Music and Worship in Pagan and Christian Antiquity” (Zene és istentisztelet a pogány és keresztyén ókorban) című művét, 60., 72-75. o.

[4] Vö. Egon Wellesz, History of Byzantine Music and Hymnography (Oxford: Clarendon Press, 1961). Constantine Cavarnos, Byzantine Sacred Music: The Traditional Music of the Orthodox Church (Az ortodox egyház hagyományos zenéje) (1956). “A mai ortodox egyházban, akárcsak az ősegyházban, az éneklés kíséret nélküli, és hangszeres zene nem található, kivéve egyes amerikai ortodoxoknál – különösen a görögöknél -, akik mostanában előszeretetet mutatnak az orgona vagy a harmónium iránt”. (Kallistos Ware diokleiai püspök, The Orthodox Church (1997), 268. o.).

[5] Clark, uo., 246-7. o.; idézi Music, uo., 43., 47-51. o., és Hughes Oliphant Old, The Patristic Roots of Reformed Worship.

[6] Spurgeon, Works 2. kötet, 1. rész, 223. o.

[7] Clark, Is the Organ God’s Gift to Worship?

[8] John Price, Old Light on New Worship (Régi fény az új istentiszteleten): Musical Instruments and the Worship of God, a Theological, Historical, and Psychological Study, 68. o.

[9] Price, ugyanott, 70. o.

*[Szabó Miklós fordítása]

**[KGRE]: Itt a Bibliaversek a Károli Gáspár (revideálás előtti) fordításból származnak. Letölthető PDF-formátumban: Károli Szent Biblia, Kőszeg, 1840.

Forrás

History of instrumental music in the church | Purely Presbyterian Perspective blog