Elutasítjuk a keresztszülői intézményt a keresztségnél | Samuel Miller
Samuel Miller
(1769. október 31. – 1850. január 7.) presbiteriánus teológus, a Princeton Theological Seminary egykori tanára
Presbyterianism the truly primitive and Apostolical Constitution of the Church of Christ
77–79. o.
Philadelphia, 1835.
III. rész. Elutasítjuk a keresztszülői intézményt a keresztségnél.
Köztudott, hogy a presbiteriánus egyház a római katolikusoktól és az episzkopálisoktól is különbözik a keresztségi támogató-személyekre nézve. Két tekintetben áll fenn különbség. Először is abban, hogy a gyermekek megkeresztelésénél nem követeljük meg, illetve nem is bátorítjuk más támogatók megjelenését, mint a szülőkét, amennyiben még élnek, és alkalmasak is arra, hogy ezen minőségükben jelen legyenek; másodszor pedig abban, hogy felnőttek megkeresztelésénél nem követelünk, sőt egyáltalán nem is engedünk meg semmilyen támogatót jelen lenni. Ezt az elvet és gyakorlatot pedig a következő okok miatt tartjuk fenn:
1. Az Újszövetségben az erre való bizonyítéknak árnyéka sincs, hogy az apostoli egyházban a kereszteléskor a szülőkön kívül valaha is más támogatók felelősséget vállaltak volna gyermekeikért, és e gyakorlat legbuzgóbb barátai sem kísérelnek meg egyetlen szentírási textust sem felhozni mindezek alátámasztására. Amikor a filippi börtönőr megkeresztelkedett „mind háznépével egybe”; vagy amikor Lídia „mind háza népével egybe” keresztelkedett meg, nem olvashatunk más támogatókról e családfőkön kívül, akiknek hite által lettek feljogosítva arra, hogy a családjukkal megjelenjenek, a hit megfelelő pecsétjének elnyerésére.
2. A Krisztus utáni első 500 évben sem találjuk nyomát a szülőkön kívüli más támogatóknak. Amikor a negyedik század végén, és ötödik század elején virágzó Augustinus idejében egyesek azt állították, hogy a természetes szülők jelenlétén kívül senkinek sem szabad a gyermekeket keresztségben részesíteni, a tanult és kegyes egyházatya megcáfolja őket azon véleményét hangoztatva, hogy rendkívüli esetekben, mint amilyen a szülők elhalálozása, ha nem vallják magukat keresztyéneknek; amikor egyesek kegyetlen módon elhagyták és magukra hagyták utódaikat; vagy amikor keresztyén uraknak fiatal rabszolgákat adtak gondozásukra; ezekben az esetekben (és a kegyes egyházatya nem említ mást) állítása szerint bármely hitvalló keresztyén, aki hajlandó vállalni a felelősséget, méltányosan magához veheti ezeket a gyermekeket, megkeresztelésre viheti fel őket, és felelősséget vállalhat keresztyén neveltetésük felől. Ezen hitelvre és gyakorlatra nézve minden értelmes és következetes presbiteriánus személy egyetért. A tanult Bingham, egy nagy szorgalommal és műveltséggel rendelkező kegyes püspök úgy tűnik, hogy az „Egyházi antikvitások” című művében fáradhatatlanul igyekezett összegyűjteni minden elérhető tanúságtételt a támogatók korai eredete mellett. De teljesen kudarcot vall arra nézve, hogy olyan bizonyítékot is fel tudjon mutatni e kérdésben, ami még hihető is; és végül őszintén elismeri, hogy a korai egyházkorban minden általános esetben a szülők voltak saját gyermekeik jótállói és kezesei; és hogy a gyermekeket csak rendkívüli esetekben mutatták be mások, mint a már említett példákban láttuk, amikor a szülők nem tudtak jelen lenni bemutatásukon. Csak a kilencedik században, a mainzi zsinaton tiltotta meg a római egyház, hogy a szülők saját gyermekeik kezeseiként jelenjenek meg, és követelték, hogy ezt a szolgálatot mások kezébe adják át.
3. E gyakorlat későbbi története a babonaságnak elburjánzását is megmutatja. Az ötödik században Cirill, a hatodik században Fulgentius tesz említést a felnőttkeresztség néhány sajátos esetére vonatkozó támogatók jelenlétéről. Amikor a megkeresztelésre váró felnőttek némák, vagy betegség miatt delíriumban voltak, és természetesen nem tudtak megfelelni saját magukért, vagy a szokásos hitvallást letenni; ezen esetekben szokássá vált, hogy egy vagy több barát feleljen meg helyettük, és tanúságot tettek igaz jellemükről, valamint arról is, hogy kellő tudással bírnak, meg hogy korábban kifejezték a megkeresztelkedésük iránti óhajukat is. Erre kétségtelenül volt némi okuk; és ugyanezt talán most is meg lehetne tenni helytelen módon, bizonyos és elképzelhető körülmények között. Ebből az átmenetből azonban hamarosan bekövetkezett a felnőttkeresztségnél a támogatók mindenkori jelenléte. Ez azonban az előbbitől eltérő módon alakult ki. Amikor ugyanis azok a felnőttek, akik már megfelelési- és értelmi képességgel elégségesen rendelkeztek, így képesek voltak önmaguk helyett megfelelni, a számukra biztosított kezesek soha nem feleltek meg, vagy tettek hitvallást helyettük. Ezt mindig maga a felnőtt személy tette meg. Úgy fest, hogy az egyetlen feladatuk nekik annyi volt, hogy a megkereszteltek lelki életének egyfajta gondnoka vagy őrzői legyenek. Ezt a tisztséget minden gyülekezetben általában a diakónusok töltötték be, amikor felnőtt férfiakat kereszteltek meg; és diakonisszák, amikor asszonyok jelentek meg a szertartás kiszolgáltatására. Ezért a római katolikus és néhány protestáns felekezetekben végül az a gyakorlat alakult ki, hogy a felnőttkeresztség mellé minden esetben keresztapát és keresztanyát biztosítottak.
4. A középkorban a kegyes waldensek és albigensek között a szülőkön kívül nem voltak más támogatók alkalmazásban. De ahol a szülők elhaláloztak, vagy távol éltek, vagy az egyének bármilyen okból nem tudtak maguk eljárni, ott más olyan vallásgyakorlók, akik a felelősségvállaláshoz elég jó kvalitásokkal rendelkeztek, megjelentek, feleletet adtak, és cselekedtek is helyettük.
5. Ha tehát mivel a szülőkön kívüli keresztapák és keresztanyák keresztségi alkalmazásának gyakorlata nem található meg Isten igéjében; valamint ha Krisztus utáni első 500 évben az egyháztörténelemben ez ismeretlen volt; és ha eredetét tekintve babonáskodásból származik, továbbá kialakulásában még más babonákkal is összekapcsolódott; akkor kétségtelenül elegendő okkal rendelkezünk arra nézve, hogy e gyakorlatot elutasítsuk. Amikor a dolog rendszere szerint a szülőket félreállítják eme ünnepélyes eseményben; miszerint másokat kérnek fel arra, hogy azok helyét elfoglalják olyan kötelezettségek felvállalásával, amelyek kötelességei betöltésére nézve többnyire csak ők egyedül lehetnek alkalmasak; valamint ha e rendszer szerint naponta ezrek vállalnak magukra olyan kötelezettségeket, amiket soha nem is akarnak teljesíteni, és a legtöbb esetben nyilvánvalóan nem is áll módjukban azt megtenni, sőt, úgy tűnik, hogy nem is érzik különösebb kötelességüknek azokat, ez esetben mi kénytelenek vagyunk azt oly emberi találmánynak tekinteni, mint ami teljességgel megindokolhatatlan, és több aspektusból is inkább gonosz dolgokat terem, mint jót.
Az anglikán egyház egyik kánonja így hangzik: „A szülőket nem szabad arra ösztönözni, hogy jelen legyenek gyermekeik megkeresztelésekor, és nem szabad megengedni nekik, hogy saját gyermekeik támogatói lehessenek.” Vagyis azoknak a szülőknek, akikre Isten és a természet egyaránt a gyermekek felnevelését bízta, akiknek családjában azoknak fel kell nőniük, akiknek felügyelete és közvetlen gondoskodása alatt kell kialakítani világnézetüket, modorukat és jellemüket, nem szabad megengedni, hogy részt vegyenek az Isten szövetségébe történő megkeresztelkedésükben, és még csak arra sem szabad ösztönözni őket, hogy jelen lehessenek ezen ünnepélyes eseményen! A mi országunkban található protestáns episzkopális egyházban „a szülők jelen lehetnek támogatóként, ha ők ezt megkívánják.”
Ellenben mindkét országban kötelező rendelés az, hogy minden felnőttnek, valamint a gyermekeknek is, legyenek támogatói.
Forrás
