Az egyház megreformálásának szükségességéről II: Az istenitiszteletről | Kálvin János

II. Az istenitiszteletről

AZ EGYHÁZ MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

A LEGLEGYŐZHETETLENEBB CSÁSZÁRHOZ, V. KÁROLYHOZ, A NAGYTEKINTÉLYŰ FEJEDELMEKHEZ S A MÁS RENDEKHEZ, KIK MOST SPEYERBEN BIRODALMI GYŰLÉST TARTANAK

ALÁZATOS BUZDÍTÁS,

HOGY AZ EGYHÁZ HELYREÁLLÍTÁSÁNAK GONDJÁT KOMOLYAN VEGYÉK FÖL. MINDAZOK NEVÉBEN, AKIK KRISZTUS URALMA UTÁN VÁGYÓDNAK.

ÍRTA: KÁLVIN JÁNOS.

1543.

részlet

Általam kiemelve a mai egyházaknak is aktuális kálvini gondolatok (a teljesség igénye nélkül) – a szerk.

S mivel megígértem, hogy azokról az orvosszerekről is szólok, melyeket a bajok gyógyítására használtunk, itt az alkalom, hogy ezt a dolgot tárgyaljam, nem az út leírása céljából, melyen haladtunk (mert erről későbben szólunk), de annak megmutatására, hogy a mi tanulmányaink nem irányúlnak másra, csak arra, hogy az egyház nyomorú helyzetéből legalább valami jobb sorba kerüljön. Sok ember sok, kegyetlen rágalommal támadta tanunkat. s támadja most is minden nap. Mások egyházi beszédekben szónokolnak hevesen ellene. Megint mások könyvek kiadásával rohanják meg és gúnyolják. Mindenfelől temérdek dolgot összehordanak, amiről hiszik, hogy a becstelenek előtt meggyalázta tanunkat. De ott van az emberek kezében a mi hitvallásunk, mit Fenségednek felajánlottunk, Győzhetetlen Császár, s ez nyilván bizonyságot tesz arról, hogy mily érdemtelenül vádolnak minket annyi gyűlöletes váddal. Eddig is mindig készen voltunk arra, hogy tanításunkról számot adjunk, s ma is készen vagyunk. Egyszóval: az egyházunkban nem hirdettünk egyetlen oly tant sem, melyről a nyílvánosság előtt ne tehetnénk vallást. Azon pontok, melyek ellenzést támasztottak, hitvallásunkban becsülettel és világosan meg vannak magyarázva, nincs egy oly pont sem, melyet feleink alaposan ne tárgyaltak, szorgalmasan ki ne fejtettek volna. Igaz bíró előtt ezekből világos, hogy minden istentelenségtől messze állunk. Azt meg igaz s igaztalan egyformán belátja, hogy feleink a tekintetben nem kevéssé használtak az egyháznak, hogy egyrészt a világot a tudatlanság mély sötétségéből az Írás olvasására gerjesztették, másrészt nagy odaadással készítgették elő annak megértését s a keresztyén tan némely ismerésre érdemes helyét először világíták meg nagy szerencsével. Egyházi beszédben azelőtt alig hallott az ember mást, mint vénasszonyoknak való meséket s egyéb haszontalan hazugságot. Az iskolákban szóharcok folytak. Az Írásról alig történt ott említés. Akik az egyház kormányzatát kezükben tartották, nem volt egyéb gondjuk, csak hogy a kereset ne apadjon. Nem volt nehéz tűrniök tehát, ha valami történt is maguk fajta között. Hogy az ily bajokon a mi feleink nagyban segítettek, még legnagyobb ellenségeink is elismerik, ha aztán tanunkat sok váddal rágalmazzák is.

Azonban azt kívánom, hogy bűneinken az se könnyítsen, hogy munkáinkból sok hasznot húzott az egyház, ha valami más tekintetben ártottunk. Vettessék hát vizsga alá egész tanításunk, sákramentomi szokásunk, egyházkormányzati elvünk. E három dologban nézze meg akárki semmit a régi formán nem változtattunk, csak ott, ahol változtatásunk által az Isten igéje adta szabályt véltük megközelíthetni. Hogy visszatérjünk előbbi felosztásunkhoz: minden, a tanra vonatkozó nézeteltérésünk vagy Isten törvényes tiszteletével, vagy üdvben vetett szilárd bizakodással van kapcsolatban. Bizonyára hévvel és odaadással buzdítjuk az embereket Isten tiszteletére, és ennek módját meghatározva, sem a céltól el nem tévelyedünk, sem figyelmen kívül nem hagyjuk azt, ami célunkra segít. Hirdetjük Isten dicsőségét nagyszerűbben, mint azelőtt szokták hirdetni; komolyan nekiláttunk, hogy mindazon tökély, miben Isten dicsősége tündöklik: ismertebb legyen. Oly ékesszólással magasztaljuk irántunk való jótéteményeit, aminővel csak tudjuk. Ebből az emberek felbuzdulnak fensége tiszteletére, az Ő nagyságához méltó tisztelet megadására, igaz lelki hálára, dicsérete közös vallására. Ebből lelkükben támad Istenbe vetett hit, ami aztán imádságot hoz létre. Ebből mindenki megtanulja az önmegtagadást, hogy ti. akaratát Isten parancsainak követésére használva saját vágyait odahagyja. Egyszóval, amint Isten azt akarja, hogy lélekben imádjuk, úgy mi teljes buzgalommal rajta vagyunk, hogy az embereket minden lelki áldozatra bírjuk, amit nekünk ajánl.

Elleneink sem tagadhatják el, hogy igaz buzgósággal buzdítjuk az embereket arra, hogy ami jót csak várnak, egyedül Istentől várják, az ő hatalmában bízzanak, az ő jóságában nyugodjanak meg, az ő igazságától függjenek; szívük egész érzésével hozzá vágyódjanak, teljes reménnyel őbenne pihenjenek meg, keressék őt a szükségben, azaz minden pillanatban, minden nyert jót neki tulajdonítsanak, s erről tegyenek bizonyságot dicsérése közös hirdetésével. Hogy pedig a hozzá való nehéz eljutástól el ne ijedjenek, hirdetjük: minden jónak forrása van adva nekünk Krisztusban, kiből mindazt meríthetjük, amire szükségünk van. Tanúk rá könyveink, egyházi beszédeink, hogy mi minden lépten nyomon, igaz buzgalommal ajánljuk a valódi bűnbánatot: hogy ti. az emberek testük tisztátalan vágyainak és egészben véve maguknak mondjanak ellent, s így Isten szolgálatába szegődve ne maguknak, de neki éljenek. Nem hagyjuk figyelmen kívül a külső kötelességeket és a keresztyéni szeretetmunkákat, melyek az ilyszerű újítás nyomában járnak. Mint mondtam, Isten tisztelésének az a legkevésbé csalékony alakja, melyről tudjuk, hogy Ő helyesli, s mintegy igéjével Ő írt elő. S a keresztyén egyháznak egyedül ezek a szentségei, melyek mellett Ő tesz bizonyságot.

Ha hát gyülekezeteinkben az egy Istent igaz vallásosságból, minden képmutatástól menten imádják, ha hát bölcsességét, hatalmát, jóságát és igazságát s többi tökélyeit hatalmasabban prédikálják, mint máshol bármikor, ha hát Krisztus nevében igaz hittel könyörögnek hozzá, ha mind lélek, mind nyelv jótéteményeit hirdeti, ha szüntelen arra hívják az embereket, hogy egyszerű s tiszta engedelemmel viseltessenek iránta, ha mást ott nem lehet hallani, csak ami neve megszentelésének növekvését célozza: mi az oka annak, hogy irántunk oly ellenszenvvel vannak eltelve, akik magukat keresztyéneknek vallják. Először az, hogy az annyira goromba bálványimádást, mely szerteszét mutatkozik a világban, oly hévvel támadtuk meg, amint kellett, s ezt nem tudják eltűrni, akik jobb szeretik a sötétet, mint a világosságot. Mert nyilván szólottunk arról, hogy Istent képekben imádják, nevében kieszelt istentiszteleti cselekményeket hoznak forgalomba, hogy a szentek képeihez könyörögnék, holtak csontjait istenitiszteletben részesítik és egyéb hasonnemű bűneiket valódi színükben lefestettük. Ezért mindazok ránk támadnak, kik gyűlölik tanunkat; eretnekeknek tartanak bennünket, kik az egyház által már régtől helyeselt istenitiszteletet megrontani elég merészek vagyunk. Hogy az egyház nevét mi módon használják lépten nyomon pajzs gyanánt, arról későbben lesz szó. Aztán minő elvetemedettség az, hogy ahol csak Isten tiszteletének bűnös megromlása mutatkozik, nemcsak védelmére mennek, hanem mintegy eltitkolására szemérmetlenül azt hozzák fel, hogy mindez Isten igaz tiszteletéhez hozzátartozik.

Mindenki elismeri, hogy a bálványimádás Isten szemében kárhozatos bűn. De amint a képek tiszteletét érintjük, azonnal szembe szállanak velünk elleneink, hogy oltalmukba vehessék a bűnt, melyet velünk együtt szóval megítéltek. Sőt, ami a legnevetségesebb, bár a görög szóban velünk egyetértenek, de amint az latinra van fordítva, ellenmondásuk is azonnal megkezdődik. A képek tisztelését ugyanis erősen védik, ha a bálványimádást elítélik is. De e találékony nemzetség tagadja, hogy a képeit tiszteletben részeltetné. Mintha bizony a régi bálványimádókkal összehasonlítva őket, valami különbséget lehetne felfedezni. Azok is azt az ürügyet hozták fel, hogy az égi isteneket imádják, de oly emberi alakzatokban, melyek az égieket jelentik. S ezek mi más ürügyet hoznak fel? S vajon Isten engedi-e, hogy néki ilyfajta mentségekkel eleget tegyenek? Vajon azért abbahagyták-e a próféták az egyiptomiak esztelenségének a dorgálását, mivel az ő teológiájuk titokzatos homályából jelentőségteljes dolgokat hoztak elő, hogy megmeneküljenek? Gondolhatjuk-e, hogy a zsidók az érckígyót imádták volna, ha mint Isten jelképét nem részeltették volna tiszteletben: Ambrosius azt mondja, hogy a pogányok fát imádtak, azt vélve, hogy az az Istennek képe. De Isten láthatatlan alakja nem abban van, ami látható, hanem bizonyára abban, ami nem látható. S mi történik ma? Vajon nem a képek előtt borulnak-e le, mintha azokban jelen volna előttük Isten? Ha nem csatolnák Isten hatalmát s kegyét szobrokhoz és képekhez: vajon imádkozás végett hozzájuk menekülnének é?

S még a durvább képmutatást nem is érintettem, bár ezt sem lehet a tudatlanok hibájául felrónunk, ha egyszer a közvélemény is helyesli. Bálványképeiket egyszer virággal, koszorúval, máskor fátyollal, övvel, ruhával, erszénnyel és mindenfajta haszontalansággal díszítik. Előttük meggyújtják a viaszgyertyákat, tömjént égetnek, vállaikon díszben hordják őket. Messze vidékről összejönnek egy szobához, bár otthon éppen olyan van nekik. Aztán, ha a templomban több kép van is, vagy Máriáét, vagy másét tisztelik jobban, mintha égibb volna. Ha Christophorus vagy Barbara képéhez imádkoznak, az Úr könyörgését zengik nekik, angyali üdvözlettel. Mennél formásabb, vagy mennél füstösebb valamely kép, azt gondolják, annál nagyobb a kiválósága. Mesés csodákból új meg új ajánlás keletkezik. Azt regélik, hogy egyik beszélt, a másik a templomban keletkező tüzet lábbal tapodta el, a harmadik új hajlékába önként átment, a negyedik meg éppen az égből hullott alá. Mikor az egész világ hemzseg az ily balga beszédektől, s ez mindenki előtt nyilvánvaló, mégis minket vádolnak Isten tisztelete megsértésével, minket, akik az egy Isten tiszteletét igéje szerint visszaállítottuk, szorgalmasan végezzük, s akik magunk tiszták vagyunk, s gyülekezeteinket megtisztítottuk minden bálványimádástól, sőt minden képmutatástól. Vádolnak, pedig azért, mivel a képek tiszteletét, azaz ami magyarázataink szerint idololatriát, ellenfeleink magyarázata szerint az idoloduliát megszüntettük.

De a szentírás azon nyilvánvaló tanúságai mellett, melyekkel lépten nyomon találkozunk, a régi egyház tekintélye is mellettünk szól. A szebb kor minden írója éppen olyannak tünteti fel a pogányok bűnös bálványimádását, mint aminőt ma látni szerte a világon, s amit csak mondanak korunkra nézve, éppen úgy áll, mint azokra, kiket a maguk korában dorgáltak. Arra a vádra pedig, hogy mi megsemmisítettük a szentek képeit, csontjait, ereklyéit, könnyű a védekezés. Ezeket sem kellett többre becsülni, mint az érckígyót s megsemmisítésükre éppen oly jó ok volt, mint arra, hogy Ezékiás az érckígyót összetörte. S bizonyos, hogy a bálványőrületet – már amennyire most bilincsbe van verve az emberek esze – nem lehet másként gyógyítani, mintha az esztelenség tárgyát megsemmisítjük. S nekünk az elégnél több tapasztalatunk van arra, hogy Augustinus eme mondásai igazak: “Senki sem kér, vagy imádkozik képre tekintve azon érzés nélkül, hogy az meghallgatja őt.” A bálványképek többet érnek a boldogtalan lélek meghajlítására, mert szájuk, szemük, fülük, lábuk van, mint a megjavításra, mert nem beszélnek, nem látnak, nem hallanak, és nem járnak. A bálványok azt teszik, s tagjaik bizonyos alakulata azt hozza létre, hogy a testben élő lélek hiszi, mintha a bálványtest is élne, bár hasonló az saját testéhez.

Az ereklyékben pedig szinte kimondhatatlanul szemtelen módon játszották ki a világot. Én Krisztusnak három öltözet ruháját is el tudnék számolni, hasonlóképen tizennégy szöget, melyről azt állítják, hogy a keresztrefeszítés alkalmával használták; három leplet, melyek azon varratlan ruha gyanánt szerepelnek, mely fölött a katonák sorsot vetettek; két keresztre való föliratot, három lándzsát, melyet Krisztus mellébe döftek, körülbelül öt gyolcsleplet, melybe sírba tételekor göngyölítették. Mutogatják azonkívül a szent vacsora alkalmával használt összes házi eszközeiket, s számtalan, hasonló nemű esztelenséget. Nincsen jóravaló szent, kinek két három tetemet ne tulajdonítanának. Megnevezhetem azt a helyet, ahol egy tajtkövet Péter agya gyanánt nagy tiszteletben részesítettek. A szégyenérzet tart vissza, hogy más, rútabb dolgokat el ne mondjak. Ez okoknál fogva igaztalanul vádolnak bennünket, mert mi Isten gyülekezetét ily gyalázattól akartuk megtisztítani.

A mi ellenfeleink aztán az istenitisztelet tekintetében azt is vád gyanánt hozzák fel ellenünk, hogy elvetve minden haszontalanságot, esztelenséget, ami csak képmutatásra volt alkotva, Istent egyszerűbben tiszteljük. Isten lelki tiszteletéből semmit el nem vettünk: tanúink a tények. Sőt midőn az istenitisztelet részben elavult, mintegy alapjából újraalkottuk. Mert ami a tant illeti, elmondhatom, hogy e tekintetben a prófétákkal egy dolgunk van; mert ők a bálványimádáson kívül semmit sem üldöztek erősebb szigorral népükben, minthogy az az Isten tiszteletét külső dolgokba és hamis balhiedelmekbe helyezte. Hiszen végeredményében mit prédikáltak? Azt, hogy az Isten a hitet és a szív igazságát nézi, s a ceremóniákat nem parancsolta más célból, nem is helyesli másképpen, ha nem a hitből s tiszta imádásból származnak, s Isten dicsérésének gyakorlásai. E mellett való érvekkel minden próféta írása tele van. Nincs más dologi, mint mondtam is, melyben nagyobb buzgóságot fejtenének ki. Nem lehet szemérmetlenség nélkül tagadni, hogy a lelki vakságban a világ soha jobban el nem süllyedt, mint éppen a mi korunkban. Tehát szükségszerűleg prófétai feddéssel kellett távol tartani s mintegy erőszakosan elszakítani az embereket ettől az őrülettől, hogy tovább ne legyenek abban a hiedelemben, mintha puszta ceremóniákkal, e gyermeki játékszerekkel eleget tehetnének Istennek. Föl kellett újítani Isten lelki tiszteletéről ama tant, mely az ember emlékezetéből kiveszett. S hogy kötelességünket eddig híven teljesítettük s teljesítjük a jelenben is, arról úgy könyveink, mint egyházi beszédeink világos tanúságot tesznek.

S hogy éppen a ceremóniákat helytelenítettük s azok nagy része ellen tiltakoztunk, e tekintetben megvallom, hogy nem vagyunk a prófétákkal egy nézeten. Mert azok népük ellen azért támadtak fel, mivel az Isten tiszteletét külső ceremóniákba zárta, melyeket azért mégis Isten rendelt: mi azt rójuk fel hibául, hogy ember kitalálta esztelenségeket részesítenek tiszteletben. Azok a képmutatást elítélvén, érintetlenül hagytak egy egész sereg ceremóniát, mely Istentől származott, s mely az idő szerint alkalmas és célszerű volt a nép nevelésére: mi sok vallásos szertartás megjavítását tartottuk szükségesnek, mivel vagy vakmerőn becsúsztak, vagy visszaélésre adtak okot, vagy végül a kor szellemének nem feleltek meg.

Ha nem akarunk mindent összezavarni, fenn kell mindig tartanunk az ó és újszövetség között fennálló ama különbséget, hogy azok a ceremóniák, melyeknek megtartása a törvény alatt hasznos volt, most nemcsak fölöslegesek, hanem végrehajtásuk képtelen s bűnös dolog is. Krisztus még távol volt, köztünk meg nem jelent, haloványan jelképezve alakját, az eljövetele felől való reménységet táplálták a hívők lelkében, de most csak arra szolgálhatnak, hogy jelenlevő és nyilvánvaló dicsőségét elhomályosítsák. Tudjuk, hogy mit tett Isten. Mindazon ceremóniákat, melyeket egy időre parancsolt, örökre megszüntette. Hallgassuk meg erre Pál véleményét! Mikor Krisztusban a test valósággá lett, távoznia kellett minden árnynak; aztán a gyülekezetet újabban Isten másként akarja tanítani. (Gal. 4. 3. stb. Kol. 2. 4., 14., 17.) Mikor Isten a gyülekezetet abból a szolgaságból, melybe vetette, megszabadította, van-e valami esztelenebb dolog, mint az embereknek ama régi helyére új szolgaságot teremteni. Mikor Isten biztos rendtartást írt elő, minő gőg kell ahhoz, hogy valaki előáll, s az ellenkező, Isten által nyilván elvetett rendtartást akarja erőre emelni. De a legrosszabb még az, hogy bár Isten annyiszor megtiltotta szigorú rendelkezésekkel hazug, emberi tisztelését, azért csak emberi találmányokkal tisztelték. Tehát mi jogon kiáltoznak ellenségeink, hogy a vallást e tekintetben megrontottuk? Mert mi az ujjunk hegyével sem érintettünk semmit, amit Krisztus haszontalannak nem mondott akkor, mikor azt hirdette, hogy Istent emberi hagyományokkal hiába tisztelik. Még talán valamennyire tűrhető lett volna a dolog, ha az emberek Isten ilynemű haszontalan tisztelésével csak a ráfordított munkát veszítették volna el, de mikor, amint jeleztem, Isten sok helyen megtiltja, hogy igéjén kívül új tisztelését hozzák létre, hangsúlyozza, hogy e merészség őt mélyen sérti, s nem éppen könnyű büntetéssel fenyeget: bizonyos, hogy az a javítás, melyet végeztünk, nagy szükségérzet következménye. Az sem kerüli ki figyelmemet, hogy mily nehéz a világnak megmagyarázni, hogy Isten elveti és utálja, bármit eszel ki emberi ész az ő tisztelésére. E tévelynek több oka van. A régi példaszó azt tartja: kinek-kinek szép a magáé. Ebből az lesz, hogy ami fejünkben támad, az tetszik jobban, s amint Pál apostol is elismeri: Isten tiszteletének hazug alakjai gyakran mutatják a bölcsesség látszatát. Aztán, mivel sok bennük a külső csillogás, ami foglyul ejti a szemet, jobban tetszenek nekünk, mint az, amit Isten rendelt, s amiben kevesebb a látványosság. Mert semmi az emberek értelmét jobban el nem homályosíthatja, hogy így ítéljenek a dolog felől, mint a képmutatás. Mert míg Isten igaz tisztelői gyanánt szívet és lelket kellene felajánlani, addig az emberek szeretnék feltalálni az Ő homlokegyenest ellenkező tisztelési módját: hogy tudniillik testi cselekményekkel leróva iránta való kötelességüket, lelküket maguknak tartják meg. Továbbá, míg külső pompát erőszakolnak rá, addig azt gondolják, hogy ezzel a mesterséggel megmenekültek azon kényszer alól, hogy magukat felajánlják Istennek. Az emberek ezért kezdenek számtalan istenitiszteleti cselekménybe szívesebben, bár vég és mód nélkül való fáradalomban van részük, s ezért kívánnak örökké inkább labirintusban tévelyegni, mint Istent egyszerűen lélekben és igazságban tisztelni.

Becstelen rágalom hát, hogy ellenségeink vádja szerint könnyelműséggel s nemtörődömséggel szedjük rá az embereket. Mert ha választás volna, a testi ember bármit inkább választana, mint hogy Istennek a mi tanunk által előírt tiszteletét fogadná el. Könnyű emlegetni hitet és bűnbánatot, de érezni és végrehajtani őket a legnehezebb dolog. Az hát, ki Isten tiszteletét ezekbe helyezi, legyen bárki, nem lazít a kötelékeken, de oly útra tereli az embereket, amelyen való járástól leginkább visszaborzadnak. Bőséges bizonyságot találunk erre magában a tényben. Az emberek hajlandók eltűrni, hogy sok kegyetlen törvényt szabjanak reájuk, sok nehéz szabályzatot szívesen elhordoznak, elviselik a rideg s nehéz igát is, s végül bármi terhet magukra engednek rakni: csak a szívről ne essék említés. Ebből kiderül, hogy az ember szelleme semmitől sem borzad annyira, mint ama lelki igazságtól, melyről mi szüntelen szónoklunk, s melynek nincs nagyobb ellensége ama csillogó felszerelésnél, melyet ellenfeleink oly diadalmasan birtokolnak. Isten fensége oly mértékben kívánja tőlünk tisztelését, hogy képtelenek vagyunk tisztelésétől visszavonulni. Ha már most nem tudjuk elkerülni a szükségérzetet az ő tisztelésére vonatkozólag, görbe utakon keresünk menedéket, hogy szeme elé kerülnünk ne kelljen: vagy még inkább szeretjük külső ceremóniákba, mint mutatós álarcokba elrejteni szívünk bensejének vonzóságát, s testi cselekményekből szeretnénk válaszfalat húzni, hogy szívünkkel ne kelljen hozzá járulnunk. Nehezen tűri a világ, ha ilyenfajta odúiból kiriasztják, s azért van a jajveszékelés, mert rejtekhelyeikből, melyekben Istennel bizonyságban játszadoztak, nyílt napfényre kényszerítettük jönni őket.

Az imádkozásban három dolgot javítottunk. Mert a szentek közbenjárását megcáfolva az embereket Krisztushoz visszavezettük, hogy egyrészt az ő nevében tanuljanak imádkozni az Atyához, másrészt tanulják meg, hogy mint közbenjáróra, rá kell támaszkodniok, s megtanítottuk őket egyrészt tiszta s erős hittel, másrészt értelemmel is imádkozni. Azelőtt bizony zavaros kéréseket mormogtak ismeretlen nyelven. Itt mindjárt keserű szemrehányásokkal rohannak reánk elsősorban azért, mert becstelenül viselkedtünk a szentekkel szemben, aztán mert a hívőket igen nagy jótéteménytől fosztottuk meg. Tehát semmi tiszteletet nem rablunk el tőlük azon kívül, amit emberek tévedéséből, oktalanul s hibásan tulajdonítottak nekik. Nem mondok egy szót sem, amire ujjal ne lehetne mutatni. Először az emberek, mikor imádkozni akarnak, azt gondolják, hogy Isten messze van s másként hozzá nem juthatnak, ha valami vezetőjük, patrónusuk nem akad. Ez a hamis hiedelem nemcsak az alsóbb, tudatlan nép között van elterjedve, hanem ily meggyőződést táplálnak azok is, akik a vakok vezetői gyanánt kívánnak feltűnni. Aztán a patrónuskeresésben ki-ki saját ízlése szerint jár el. Egyik választja Máriát, másik Mihályt, harmadik Pétert. Krisztusnak többnyire nem juttatnak helyet és számot a csoportban. Száz közül legfeljebb egy nem csudálkozik el, mint valami rémes csoda fölött, ha azt hallja, hogy valaki Krisztust nevezi védőjének. Krisztus mellőzésével hát mindenki megnyugszik a szentek védelme alatt. Mindjobban elharapózik az a titkos vétek, hogy a szentekhez éppen úgy imádkozik a nép, mint magához Istenhez. Elismerem, hogy, ha pontosabban fejezik ki gondolataikat, a szentekhez azért könyörögnek, hogy kérésüket támogassák Istennél. De gyakrabban e kis megkülönböztetést összezavarva, majd Istenhez, majd azokhoz fordulnak és könyörgenek, már ahogyan értelmük változása hozza magával. Minden szentnek megvan a maga hivatási köre: egyik esőt hoz, másik szárazságot; egyik láztól, másik hajótöréstől oltalmaz. De hogy ne szóljak többet e pogány őrjöngés felől, mely szerteszét a gyülekezetekben el van terjedve, elég felemlítenem azt az istentelenséget, hogy az egész világ megszerzi magának a maga védőjét, és Krisztussal, kit Isten igazában védelmünkre küldött, nem törődik, s jobban bizakodik a szentek oltalmában, mint Isten védelmében.

De a mi elítélőink, még azok is, akikben valamivel több méltányosság van, elítélnek bennünket azért, mivel az elhalt szenteknek említését imádságainkból végképp kihagytuk. De szeretném maguktól megkérdezni, hogy mi vétket foghatnak azokra, akik Krisztus, a legjobb mester, a próféták és az összes apostolok által kiszabott rendet tartják meg hűségesen, és semmit el nem hagynak, amit a Szentlélek az írásokban tanított, vagy Isten igaz szolgái a világ elejétől fogva az apostolok koráig érvényben tartottak. Alig oktat valamiről körülményesebben a Szentlélek, mint az imádkozás igazi alakja felől. De nincs beszédében egy szótag sem, mely arra tanítana, hogy az elhalt szentekhez kell menekülnünk segítségért. Sok hívő lélek kegyes imádsága fennmaradt. De a szentek segítségül hívására vonatkozólag nincs azokban egyetlen példa sem. Néha kérték ugyan az izraeliták Istentől, hogy emlékezzék meg Ábrahám, Izsák, Sára és Dávid felől. De e szavakkal nem akartak maguknak egyebet kieszközölni, mint, hogy megemlékezve az ősökkel kötött szövetség felől, ígérete szerint azoknak utódaival is jót cselekedjék. Mert azok a régi szent atyák saját nevükben s utódaik nevében a kegyelem szövetségét vették, mely végleg szentesíttetett Krisztusban. Ez oknál fogva az izraelita gyülekezetek hívő lelkei a szentatyák ily felemlítésével nem azt kérik a holtaktól, hogy mellettük szót emeljenek, hanem egyszerűen hivatkoznak az ígéretre, mely náluk volt letéve, míg Krisztus kezében általános érvényre emelkedett. Milyen esztelen újságvágy hát, ha valaki az imádkozás rendes alakját sutba dobja, melyet pedig maga Isten ajánlott nekünk, megelőző tanítás, követendő példa nélkül azt kívánja, hogy a szenteknek közbenjárását mi is szőjük bele imádságainkba? Hogy mondanivalómat itt röviden végezzem, Pál apostolnak azon véleményében vetem meg lábaimat, mely szerint Isten igaz imádása csak hitből származhatik, a hit pedig Isten igéjéből. (Róm. 10. 14.) Ha nem csalódom, e szavakban eléggé kifejezte, hogy az imádságnak sehol másutt erős alapja nincs, csak Isten igéjében. S bár azt tanítja, hogy életünk minden eseményében a hitnek, azaz a lelkiismeret biztató szavának kell vezetnie, kimutatja, hogy különösen az imádkozásban van szükség a hitre; nagyobb szükség, mint bármi másban. Ez a jelen esetre annál találóbb, mert kiderül belőle, hogy az imádkozás Isten igéjétől függ. Ez oknál fogva éppen úgy áll a dolog, mintha a hit az összes embereket megakadályozná szájuk kinyitásában, míg Isten a szívükbe nem adja igéit. Ez a mi ércfalunk, melyen a pokol kapui nem vehetnek diadalmat. Mikor hát az egy Isten imádása felől van már tiszta rendelkezés, mikor adatott nekünk közbenjáró, kinek segítségével biztosan teljesülnek kérelmeink, mikor mindannyian tudjuk, hogy, amit Krisztus nevében kérünk, megnyerjük: megbocsátanak az emberek is biztosan, hogyha inkább Isten biztos igazságát követjük, mint az ő ízetlen hazugságaikat.

Bizonyára azok, akik a holtak közbenjárására hivatkoznak Isten előtt, kéréseikben szükségszerűleg e következő két dolog közül egyiket fogadják el: vagy azt állítják, hogy Isten igéje így tanította őket, vagy azt vallják, hogy szabad az embernek tetszése szerint imádkozni. Az bizonyos, hogy az első pontban sem a Szentírás bizonyságtételére, sem a szentek példájára nem hivatkozhatnak, a második pontra vonatkozólag pedig Pál tart ítéletet felettük, aki azt állítja, hogy Istent csak az imádhatja, akit az ő igéje tanít az imádkozásra. Ettől függ a kegyesség, mellyel illik, hogy minden kegyes értelem meg legyen áldva és fel legyen ruházva, midőn imádkozásra készül. A világ Istenhez esd, de közben kétkedik az eredmény felől. Mert az ígéretben sem nyughatik; azt sem érti, mit jelent az, hogy van közbenjáró, kinek segélyével kérése tárgyát bizton megnyeri. Aztán Isten azt parancsolja, hogy minden késedelem nélkül jöjjünk. (Máté 21: 22.) Így az igaz hitből származott kérés kedvet talál Isten előtt, de az oly imádság, mely aggódó reszketéssel van egybekötve, elidegenít tőle. Mert ez az a sajátságos jel, mely az egy Isten igaz imádását megkülönbözteti a pogányok erkölcstelen és téveteg imádkozásától. Ha e jegytől meg van fosztva az imádság, megszűnik az Isten tiszteletére szolgálni is. S ez az, amit Jakab akar, midőn azt mondja, hogy akinek szüksége van a bölcsességre, kérje Istentől, de kérje hittel, semmit nem kételkedvén. Mert aki kételkedik, hasonlatos a tengernek habjához, mely a szelektől megmozdíttatik, és ide s tova hányattatik. (Jak. 1:6.) De nem is lehet csodálkozni rajta, ha valaki, elveszítvén Krisztusban a közbenjárót, bizonytalanságban s kétkedésben hányódik, mert ő az egyedüli, Pál szerint, (Róm. 5: 2; Ef. 11:18.) ki által van bátorságunk s hittel való menetelünk az Atyához. Mi tehát azt tanítottuk, hogy a Krisztustól vezérelt emberek többé ne ingadozzanak és tántorogjanak, amint eddig szoktak cselekedni; de szinte rájuk parancsoltunk, hogy nyugodjanak meg az Úr igéjében, s ha ez egyszer a lélekbe behatol, minden oly kétkedést, mely a hittel ellenkezik, messze elűz.

Még hátra van a harmadik hiba, melyről azt állítottam, hogy az imádságban megjobbítottuk. Mert mi azt tanítottuk, hogy értelemmel kell imádkozni, míg velünk egy időben idegen nyelven imádkoztak az emberek. Tehát tanunk mindenkit külön-külön oly imára oktat, melynél Istenhez intézett kérelmét érti is. Gyülekezeteinkben a közös imádságok úgy is vannak alkotva, hogy mindenki érthesse őket. Így parancsolná ezt a józan értelem is, ha Isten semmit nem rendelne e dologra vonatkozólag. Mert az imádságnak az a lényege, hogy az emberek Isten előtt bevallják az ő szükségeiket, s mintegy szívüket öntsék ki előtte. S e felfogástól semmi sem esik messzebb, mint ész és értelem nélkül mozgatni a nyelvet. S az esztelenség oly fokára süllyedtek az emberek, hogy a nép nyelvén való imádkozást majdnem sérelmesnek tekintették a vallás ellen. Meg tudnék nevezni egy érseket, aki valakit börtönnel s még nehezebb büntetésekkel is fenyegetett, hogyha az Úri imát másként is elmeri mondani, mint latinul. Különben az általános hiedelem ez volt: nem határoz, hogy odahaza az ember milyen nyelven imádkozik, csak alapjában kívánja az értelem az imádkozást, de a templomban – azt gondolta – a legnagyobb mértékben hozzátartozik a méltósághoz, hogy az ünnepélyes imádságok csak latin nyelven tartassanak.

Amint előbb mondtam, az is borzasztó, ha valaki Istennel akar beszélni a nyelv puszta zengése által. Ha Isten maga nem tenne is tanúságot afelől, hogy ez neki nem tetszik, a természetes értelem egyéb figyelmeztetés nélkül is visszautasítaná. Ezen kívül az egész Szentírás bizonyítja, hogy mennyire elítéli Isten az ily emberi találmányt. A gyülekezet közös könyörgéseire, vonatkozólag pedig tisztán előttünk állanak Pál apostol szavai, melyek szerint a tudatlan ember nem mondhat az imádságra áment, ha rá nézve idegen nyelven hallotta azt. (1. Kor.14. 16.) Mennyivel inkább csudálkozhatunk hát rajta, hogy, kik ezt az esztelen szokást először behozták, a szemérmetlenség oly fokára eljutottak, hogy amit Pál a legnagyobb képtelenségnek tart, azt ők úgy tekintik, mint ami az istentisztelet méltóságához tartozik. Hadd nevessenek hát ellenfeleink, hogy gyülekezeteinkben mindenki a saját anyanyelvén könyörög, hogy a zsoltárokat férfiak és nők egyformán éneklik, csak a Szentlélek tegyen mellettünk az égből tanúságot, a máshonnan felhangzó értelmetlen és zavart hangokat pedig utasítsa vissza.

Forrás

PÁPAI EPERFA KÖNYVEK 14. KÁLVIN JÁNOS: AZ EGYHÁZ MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL 1543. Fordította: CEGLÉDI SÁNDOR; Pápa, 1906.