Az egyház megreformálásának szükségességéről III: Az üdvösségről | Kálvin János

III. Az üdvösségről

AZ EGYHÁZ MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

A LEGLEGYŐZHETETLENEBB CSÁSZÁRHOZ, V. KÁROLYHOZ, A NAGYTEKINTÉLYŰ FEJEDELMEKHEZ S A MÁS RENDEKHEZ, KIK MOST SPEYERBEN BIRODALMI GYŰLÉST TARTANAK

ALÁZATOS BUZDÍTÁS,

HOGY AZ EGYHÁZ HELYREÁLLÍTÁSÁNAK GONDJÁT KOMOLYAN VEGYÉK FÖL. MINDAZOK NEVÉBEN, AKIK KRISZTUS URALMA UTÁN VÁGYÓDNAK.

ÍRTA: KÁLVIN JÁNOS.

1543.

részlet

Általam kiemelve a mai egyházaknak is aktuális kálvini gondolatok (a teljesség igénye nélkül) – a szerk.

A tan másik főrészében, mely arról szól, hogy az emberek hol találhatják meg üdvösségüket s mily úton juthatnak el hozzá, sok kérdés foglaltatik. Mert amint azt tanítjuk, hogy az embernek magán kívül, azaz egyedül Krisztusban kell igazságot és életet keresnie, mivel magánál senki mást nem találhat, csak vétket és halált, mindjárt harcba szállanak velünk az akarat szabadsága és tehetségei felett. Mert ha az ember Istennél valami érdemre tehet szert, akkor az üdvösséghez nem egészen Krisztus kegyelméből jut, hanem annak elnyerésében magának is része van. Másrészt, ha azt tanítjuk, hogy az üdvösséget kizárólag csak Krisztus kegyelme által lehet megnyerni, akkor az ember számára nem marad semmi oly erény, mellyel önmagának mintegy segítségére lehetne az üdvösség elnyerésében. Ellenfeleink azonban azt tartják, hogy a Szentlélek az embert a jó cselekvésben annyira elősegíti, hogy az illető számára nem is kívánnak szerepet benne. Ez azért van, mivel nem értik meg, hogy első szülőink vétke mily mély sebet ütött természetünkön. Vallják ugyan velünk együtt az eredendő bűnt; de később e tannak erejét elveszik, azt tanítva, hogy az ember lelki erői csak meggyengültek, de teljesen meg nem romlottak. Ennél fogva azt állítják, hogy az ember, kit eredendő vétek fertőztetett meg, nem képes a jó cselekvésére tehetségeinek erőtlensége folytán, azonban, mivel Isten kegyelme segíti, valami támogatást önmagában is lelhet. Mi azonban, ámbár nem kételkedünk abban, hogy az ember saját, szabad akaratából cselekszik, mikor a Szentlélek vezérli, mégis azt mondjuk, hogy az az első bűn az ember egész természetét megfertőztette, úgy, hogy a jó cselekvésére magától egyenesen képtelen. Mi tanbeli ellenfeleinktől tehát csak annyiban különbözünk, hogy míg azok az embert eléggé meg nem alázzák, sem az újjászületés jótéteményét méltóképpen ki nem emelik, addig a mi tanunk az embert lesújtja, úgy, hogy a lelki megigazulásra vonatkozó dolgokban megsemmisülve tanulja meg, hogy azt nem részben, hanem egészében kell kérni Istentől. Talán kevésbé méltányos bírák előtt túlzóknak tűnhetnénk fel. De nincs tanunkban semmi képtelenség, semmi oly dolog, mely a Szentírástól vagy a régi egyház felfogásától elütne. Sőt képesek vagyunk arra is, hogy minden nehézség nélkül kimutassuk tanunknak az Augustinus féle nyilatkozatokkal való megegyezését. Tehát sokan azok közül, akik a mi ügyünk iránt egyébként ellenszenvvel viseltetnek, ha valamivel józanabb értelmük van, e részben nem mernek nekünk ellentmondani.

Amint fentebb megjegyeztem, a másik féltől egyébben nem különbözünk, legfeljebb abban, hogy mi az embert, meggyőzve szegénységéről és tehetetlen voltáról, jobban megtanítjuk a hálára is, hogy mindazt, mi birtokában van, Isten jóságának tulajdonítsa; aminthogy igazában tőle is származik. Amazok pedig önerényük hazug hiedelmétől megrészegítve döntik a romlásba, Isten ellen való, bűnös kétkedéssel töltik el, hogy önmaguknak se tulajdonítsanak kisebb dicsőséget, mint Isten megigazító kegyelmének. Ezekhez járul még egy harmadik baj is, ti. az, hogy az emberi természet romlottságáról szóló értekezéseikben csaknem végkép megállapodnak a test durvább szenvedélyeinél, a mélyebben gyökerező és sokkal veszélyesebb betegségeket, pedig nem érintik. Ezért van, hogy, aki azok iskolájában alaposan megismerkedik az ocsmány bűnökkel, ha az általa elkövetett bűn egyszer rejtve marad, könnyen megbocsátja magának, mintha nem is vétkezett volna.

Következik aztán a cselekedetek érdeméről és becséről szóló kérdés. Mi a jó cselekedetet igaz dicsérettel halmozzuk el, s nem tagadjuk, hogy rájuk Isten előtt jutalom várakozik. De három kivételt teszünk, melyeken még az emberek üdvösségére vonatkozó hátralevő értekezésünk egész lényege megfordul. Először azt mondjuk, hogy az ember cselekedetei akárminők is, másért Isten előtt igaz mégsem lehet, mint azon ingyen való kegyelemből kifolyólag, hogy Isten, tekintet nélkül cselekedeteire, önként Krisztusban magához ölelt, Krisztus igazságát mintegy neki is tulajdonítva. Ezt mi hitből való megigazulásnak nevezzük. Az ember tudniillik kiküszöbölvén önmagából a cselekedetekben való minden bizakodást, meg van győződve arról, hogy Isten előtt való megállhatásának egyedüli alapja azon igazság, mely magának nincs birtokában, hanem kölcsönként nyeri a Krisztustól. Az a téves hiedelem tartja a világot mindig elfoglalva (mert e tévedés minden időben uralkodott), hogy az ember, bár egy részben bűnt követ el, bizonyos tekintetben mégis szerezhet kegyelmet Istennél cselekedeteivel. De a Szentírás azt tanítja, hogy mindaz átkozott, aki az egész törvényt meg nem tartja. Ezen átok alá oda tartozik mindenki, akármint vélekedjék is a cselekedetek értéke felől: nincs kivéve alóla senki, csak az, aki a cselekedetekben való összes bizakodásról lemondva Krisztust öltözi fel, hogy Isten ingyen való kegyelméből Őbenne nyerjen igazságot. Megigazultak csak azért vagyunk tehát, mert Isten nem a mi cselekedeteinket, hanem Krisztust tekintve, megbékül velünk s a harag fiaiból ingyenes örökbefogadás által saját gyermekeivé tesz. Ha csak a cselekedeteinkre tekintene, nem lelne okot, amiért szeretnie kellene. S ez oknál fogva szükséges, hogy vétkeinket eltemetve, Krisztus engedelmességét tulajdonítsa nekünk, (mert szigorúsága előtt csak ez az engedelem állhat meg, s az ő érdeméért igazak gyanánt karoljon fel magához. Ez a Szentírásnak tiszta s örök tanítása, melynek, amint Pál nyilatkozik, van bizonysága a törvényben és a prófétákban is (Róm. 3. 21.), s melyet az evangéliom úgy megmagyaráz, hogy nála tisztább világosságot kívánni sem lehet. A törvényből való megigazulást az evangéliomból való megigazulással összehasonlítja Pál: azt helyezi a cselekedetekbe, emezt Krisztus kegyelmébe. (Róm. 10. 5.) Nem tesz osztást a cselekedetek és Krisztus között, hanem tisztán Krisztusnak tulajdonítja, hogy Isten előtt igazaknak találtatunk.

Két kérdés merül itt föl. Az első az, hogy üdvözülésünk dicsősége magunk és Isten között megosztandó-e; a második arra vonatkozik, hogy vajon a mi lelkiismereteink bizton nyugodhatnak-e Istennek színe előtt a cselekedetek iránt való bizalomban. Az első kérdést illetőleg Pál apostol azt mondja: “Hogy minden száj bedugattassék, és az egész világ méltó legyen Isten előtt a kárhozatra, annak okáért a törvénynek cselekedeteiből egy test is nem igazul meg Isten előtt, mert a bűnnek ismerete a törvény által vagyon.” “Mert mindenek vétkeztek és Isten dicsőségétől elmaradtak. Megigazulnak pedig ingyen Isten kegyelméből a Jézus Krisztusban lett váltság által.” “S ez történik, hogy az Ő igazságát megjelentené e mostani időben, hogy ő igaznak ismertessék, és hogy megigazítsa azt, aki Jézusnak hitéből való.” (Róm. 3. 19., 22. stb.) Ebből azt a következtetést vonja le, hogy ki van zárva a test minden dicsekvése. Mi ezt a meghatározást egyszerűen követjük, ellenségeink mégis fenntartják azt, hogy az ember Isten kegyelméből csak úgy igazul meg, hogy e tény dicsőségének egy része az illető cselekedeteiben székel.

A másik kérdésről úgy intézkedik Pál, hogy: “Ha azok az örökösök, akik a törvényből vagynak, hiábavalóvá lett a hit, az ígéret is haszontalanná lett.” Amiből ő azt következteti, hogy “örökösökké hit által leszünk, hogy erős legyen az ígéret.” (Róm. 4. 14.) Ismét: “Megigazulván a hit által, békességünk vagyon Istennel, s többé nem kell félnünk tekintetétől” (Róm. 5. 1.). Ennek értelme szerinte a következő: mindenki tudja magáról, hogy míg cselekedetekből származó védelem után néz, más nem történhetik szívében, mint örök háborgás és égető lángolás, s hogy midőn Krisztushoz, mint a hit egyedüli biztos révéhez fordultak, akkor végre eljutottak a tiszta és békés nyugalom élvezéséhez is. E tanhoz mi semmit nem adunk. De a lelkiismeret azon nyugtalan kérkedését, melyet Pál apostol a legnagyobb képtelenségnek tart, ellenfeleink hitük első alapigazságai közé számlálják.

A második általunk felhozott kivétel a bűnök megbocsátására vonatkozik. Mert ellenfeleink nem tagadhatva azt, hogy az ember egész életében sántán jár s gyakran el is esik, akarva, nem akarva kénytelenek bevallani, hogy mindenkinek szüksége van a bocsánatra, hogy ez töltse be a megigazulás hiányait. De aztán úgy költik az elégtétel különböző módjait, melyekkel Isten kegyelmét minden vétkes megvásárolhatja. Ide tartozik első sorban a bűnvallás, aztán a cselekedetek, melyek opera supererogationis néven ismeretesek, s végül a büntetések, melyeket Isten kiszab a vétkesekre. Továbbá, mivel érzik, hagy ezek a kiegyenlítések az igaz mértéktől még messze állanak, máshonnét új fajtáját hívják segítségül az elégtételnek: tudniillik a kulcsok jótéteményére hivatkoznak. Azt mondják, hogy a kulcsokkal fel lehet nyitni az egyház kincstárát, s ami hiányunk van, Krisztus s a szentek érdeméből helyrepótolhatjuk. Mi pedig azt tanítjuk, hogy az emberek ingyért veszik bűneik bocsánatát, s nem ismerünk más elégtételt, mint amelyet Krisztus hozott létre, mikor az ő halálának áldozatával megengesztelte Istent a mi bűneinkért. Azt hirdetjük tehát, hogy Istennel való kibékülésünk egyedül Krisztus jótéteményéből történik, s nem is lehet más kielégítésről szó, mivel az égi Atya megelégedve Krisztus egyetlen kiengesztelésével tőlünk mást nem követel. E mi tanunk mellett a szent iratokban fényes bizonyítékok vannak; bár ezt a tant inkább az egyetemes (katholikus) egyházénak kellene mondanunk, mint a magunkénak. Mert az isteni kegyelem visszanyerésének egyedüli módja az apostol szerint az, hogy “Isten azt, aki bűnt nem teve, tevé érettünk bűnné, hogy mi lennénk Isten igazsága őbenne.” Másutt is, mikor a bűnök megbocsátásáról beszél, azt mondja, hogy ezáltal lesz sajátunk a cselekedetek figyelembe nem vevésével a megigazulás (Róm. 4. 5.). Mi tehát szigorral, de az igazságnak megfelelőleg hirdetjük, hogy az a tan, mely szerint ellenfeleink arról ábrándoznak, hogy elégtételükkel megérdemlik az Istennel való kibékülést, s hogy megvásárolhatják a büntetést, mellyel az ő ítéletének tartoznak: kárhozatos istenkáromlás, annál is inkább, mert lerontja azt a tant, melyet Krisztusra vonatkozólag Ézsaiás hagyott hátra, hogy ti. “a mi békességünknek veresége vagyon őrajta.” (Ézs. 3. 5.)

Van rá elég okunk, hogy az opera supererogativákról szóló képtelen hazugságot is visszautasítjuk. Csak két fontos okot említünk fel: nem lehet tűrnünk azt az állítást, hogy az ember Istennel szemben többre képes, mint amivel tartozik. Másik okunk, hogy azon név alatt többnyire önmaguktól kieszelt s Istenre csak ráerőszakolt tiszteleti tényeket értenek, melyekkel idejüket és munkájukat pazarolják, s nagyon messze állanak attól, hogy Isten haragja kiengesztelésének eszközei gyanánt szerepeljenek. Nem tűrhetjük, és nem tűrhettük Krisztus vérének a mártírok vérével való oly vegyülését, hogy abból érdemvegyülék vagy elégtételtömeg váljék azon büntetések megváltására, melyek a bűnökre várakoznak. Mert, amint Augustinus mondja, egy vértanú vére sem hullott a bűnök bocsánatjáért. Ez egyedül Krisztus munkája volt, és pedig nem azzal a rendeltetéssel, hogy utánozzuk, hanem, hogy áldásaiban részesüljünk. Az ő nézetével kitünőleg egyezik Leo, mikor így ír: “Bár Isten szeme előtt sok szent halála drága volt, mégis egy ártatlan megölése sem szolgált a világnak engesztelés szerzésére; az igazak vették s nem adták koszorújukat, s a hívek vitézségéből a türelem példái, nem a megigazulás ajándékai származtak. (Epist. 81.,97.)

A mi utolsó kivételünk a cselekedetek megjutalmazására vonatkozik; erre nézve mi azt állítjuk, hogy a megjutalmazás nem függ a cselekedetek értékétől vagy érdemétől, hanem inkább tisztán Isten kegyelmétől. Azt ugyan elismerik ellenfeleink, hogy a cselekvés értéke és jutalma közt nincs egyenlőség. Hanem azt, ami a fő ebben a dologban, nem veszik figyelembe: azt ti., hogy a hívők jó cselekedetei sohasem lehetnek oly tiszták, hogy bocsánat nélkül tetszést nyerhessenek. Nem veszik figyelembe, hogy a legjobb cselekedet is mindig be van mocskolva foltokkal és szeplőkkel, hogy soha nem származik Istennek abból a teljes és tökéletes szeretéséből, melyet a törvény megkíván. Mi hát azt tanítjuk, hogy a hívők jó cselekedeteiből mindig hiányzik az a legfőbb tisztaság, mely Isten tekintetét elhordozhatja: sőt bizonyos mértékben tisztátalanok, ha az igazság teljes szigorával mérjük őket. Hanem, ha egyszer Isten a híveket az örökbefogadás kegyelmébe vette, nemcsak személyüket öleli magához és szereti, de cselekedeteiket is arra méltatja, hogy jutalomban részesíti. Végeredményében, amint az emberről is mondottuk, a cselekedetekről is az a véleményünk, hogy nem saját méltóságuknál fogva, de az egy Krisztus érdeménél fogva igazulnak meg, míg hibás oldaluk, mely egyébként Isten tetszését nem nyerhetné meg, Krisztus áldozatában el van temetve. Ezen intés megismerése felettébb hasznos egyrészt a célból, hogy az embereket Isten félelmében megtartsa, hogy azok cselekedeteikre hivatkozva ne követeljék azt, ami Isten atyai jóindulatából származik; másrészt azért is, hogy az embereket a legédesebb vigasztalással emelje fel, hogy a kétségbeesés karjaiba ne süllyedjenek, ha elgondolják cselekedeteik tisztátalanságát vagy tökéletlenségét, mert hallhatják, hogy Isten atyai elnézése nem veszi azokat beszámítás alá!

Forrás

PÁPAI EPERFA KÖNYVEK 14. KÁLVIN JÁNOS: AZ EGYHÁZ MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL 1543. Fordította: CEGLÉDI SÁNDOR; Pápa, 1906.