Az egyház megreformálásának szükségességéről IV: A sákramentumokról | Kálvin János

IV. A sákramentumokról

AZ EGYHÁZ MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

A LEGLEGYŐZHETETLENEBB CSÁSZÁRHOZ, V. KÁROLYHOZ, A NAGYTEKINTÉLYŰ FEJEDELMEKHEZ S A MÁS RENDEKHEZ, KIK MOST SPEYERBEN BIRODALMI GYŰLÉST TARTANAK

ALÁZATOS BUZDÍTÁS,

HOGY AZ EGYHÁZ HELYREÁLLÍTÁSÁNAK GONDJÁT KOMOLYAN VEGYÉK FÖL. MINDAZOK NEVÉBEN, AKIK KRISZTUS URALMA UTÁN VÁGYÓDNAK.

ÍRTA: KÁLVIN JÁNOS.

1543.

részlet

Általam kiemelve a mai egyházaknak is aktuális kálvini gondolatok (a teljesség igénye nélkül) – a szerk.

A tan után következnek a sákramentumok, amelyeken mi semmi oly javítást nem végeztünk, mit meg nem védelmezhetnénk Isten erős, bizonyságtevő tekintélyével. Azt hiszik, hogy hét sákramentum van, de mi ezek közül ötöt elhagytunk és bebizonyítottuk, hogy ezek az emberi agy kieszelte szertartások a házasság kivételével, amiről ugyan elismerjük, hogy Isten rendelte, de nem sákramentum gyanánt. Mert nem semmiről folyik a vita akkor, amikor az emberi értelem által létrehozott cselekményeket, ha egyéb tekintetben nem rosszak és haszontalanok is, elkülönítjük azon szent jelképektől, melyeket Krisztus saját ajakával ajánlott nekünk, s azt akarta, hogy lelki javak tanúbizonyságai legyenek, oly javaké, melyekről, amint nincsenek emberek hatalmában, ember a legkevésbé tanúskodhatik. Bizonyára nem közönséges dolog, ha szíveinkre Isten titkos jóakaratának pecsétét nyomjuk, szíveink előtt Krisztust ajánljuk, s látható alakot adunk mindazon áldásnak, minek Őbenne örülünk. Ha Krisztus sákramentomainak ily jelentőségük van, akkor különbséget nem tenni köztük s az emberiség által kieszelt cselekmények között annyi, mint az eget a földdel vegyíteni. E téren két hiba volt elterjedve. Nem tartva különbséget emberi és isteni között, felettébb kevésre becsülték Isten szent igéjét, miben pedig a sákramentum egész ereje gyökerezik. Másrészt meg Krisztust helytelenül tartották oly cselekmények szerzőjének, melyek eredetüket emberektől vették.

A keresztségről hasonlóan sok, részben haszontalan, részben a babonaság miatt káros függeléket levágtunk. Tudjuk, hogy Krisztustól a tanítványok minő keresztelési alakot vettek át, tudjuk, hogy minőt alkalmaztak korukban s minőt hagytak utódaikra. Az az egyszerűség, melyet Krisztus tekintélye, az apostoli szokás hitelesített, a későbbi századokat nem elégítette ki. Nem vitatkozom a jelenben afelől sem, hogy mily jogszerű okok vezéreltek némelyeket a kenet, só, nyál és viaszgyertyák használatára. Azt mondom, ami senki előtt sem titok: e hozzáadások által a babonaság, vagy az esztelenség oly magas fokra hágott, hogy előtte az ily járulékok sokkal többet érnek, mint maga a keresztség benső igazsága. Iparkodtunk azt a fonák hitet is megszüntetni, mely a külső cselekményre szögeződve, Krisztusra nézett a legkevesebbet. Mert úgy az iskolákban, mint az egyházi szónoklatokban a jelek hatását annyira kiemelték, hogy az embereket Krisztushoz nem is vezették, hanem arra tanították, hogy látható elemekben higgyenek. Továbbá új életre keltettük egyházainkban azt a régi szokást, hogy a sákramentumokat tanítással szolgáltatták ki. Megmagyarázzuk a sákramentumok kiszolgáltatásakor szorgalmasan és legjobb meggyőződésünk szerint hasznukat, mely belőlük ránk hárul, másrészt törvényszerű kiszolgáltatásuk módját, hogy e tekintetben ne legyen ellenségeinknek mit a szemünkre vetniök. A sákramentomok természetétől semmi oly messze nem áll, mintha valaki üres látványosság gyanánt, titokzatuknak megmagyarázása nélkül osztja ki őket a népnek. Tudjuk, hogy Augustinustól tanulva mit is mond Gratiánus: “Ha hiányzik az ige, a víz csak elem.” Hogy itt mely igéről van szó, a folytatásban kiderül, mikor Gratiánus azt mondja: “Ez a hit igéje, melyet prédikálunk.” Ellenfeleink előtt hát új gyanánt nem tűnhetik fel, ha mi a jelnek a sákramentom mély értelmének megmagyarázása nélkül való kiosztását helytelenítjük. Mert szentségtörő szakítás az, mely a Krisztus által létrehozott rendet megbontja. Ezenkívül egy másik hiba is uralkodik a sákramentumok közönséges, másutt való kiszolgáltatásában, ti. az, hogy a meg nem értést a valláshoz tartozó dolognak tartják, amint a varázsló ráolvasásoknál szokott történni.

Azt már előbb mondtam, hogy az Úr szent vacsorája a keresztyén egyház második sákramentuma nemcsak megvan rontva, hanem majdnem teljesen tönkre van téve. Annál is inkább fáradnunk kellett hát annak helyreállításával. Először is le kellett fejtenünk az emberek lelkéről azt az istentelen hazugságot, hogy az úrvacsora áldozat, ami természetesen sok képtelenség szülőoka volt. Mert azonkívül, hogy a felajánlás cselekménye Krisztus világos intézményével szemben volt felállítva, még azon káros vélekedés is el volt terjedve, hogy e cselekmény kiengesztelés a bűnökért. Így a papi méltóságot, mely egyedül csak Krisztust illette meg, halandó emberekre, halála érdemét halandó emberek cselekményére vitték át. Mi hát az áldozás hazug képzetét kiirtva, visszaállítottuk a közlést, ami a legnagyobb mértékben feledésbe ment már. Mert egy évben csak egyszer járultak eddig az emberek az Úr asztalához, s azt gondolták, hogy egy év lefolyása elég, ha látják, hogy mit művel a pap az úrvacsorájának ürügye alatt, de úgy, hogy abban az Úr vacsorájának még csak nyoma sincsen. Mert mik Isten szavai? Vegyétek s osszátok szét magatok között. A misében pedig a jegyek vétele helyett megvan a felajánlás színlelése; nincs benne sem kiosztás, sem hívogatás: mert a pap, mint a többi test egyik levágott része, csak magának készíti a szent vacsorát, maga vesz belőle. Mily roppant a különbség e két dolog között. Azonkívül a kehely használatát visszaadtuk a népnek. Az Úr ezt nemcsak megengedte, hanem ajánlotta s bizonyosan nem más, hanem a sátán ragadta ki a nép kezéből. A ceremóniák közül sokat megszüntettünk: részben azért, mert már mérték felett elszaporodtak, részben azért, mert felettébb éreztették a judaizmus lehelletét; másokat meg azért, mert tanulatlan emberek találmányai voltak, a sákramentumok oly magas méltóságához egyáltalán nem illettek.

De vegyük fel, hogy nem volt bennük semmi egyéb rossz, minthogy az egyház köztudatába ok nélkül becsúsztak: már ez is nem elég ok e megszüntetésükre, ha azt látjuk, hogy az emberek rájuk tekintve néma bámulatba estek? Az átlényegülés hazugságának elítélésére, a kenyér őrzése és körülhordozása szokásának megsemmisítésére még nagyobb kényszerűség vezetett bennünket. Ellenkezik ez Krisztus nyílt szavaival; de szemben áll aztán a sákramentumok örök, világos értelmével. Mert nem sákramentum az, ahol látható jegyet nem szemlélünk, mely hasonlóságot mutatna fel az általa jelképezett lelki igazsághoz. Világos dolog, amit Pál az Úr vacsorájáról mond: Egy kenyér és egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan egy kenyérből eszünk. (1. Kor. 10:17.) Hol van a látható jegy hasonlósága és megegyezése, s mi felel meg a szent vacsorában az Úr testének és vérének, ha nincs kenyér, melyet eszünk, ha nincs bor, melyet iszunk, hanem csak üres látványosság van, mely szemünkkel játszik? Gondoljuk el, hogy e hazugsághoz az a másik még nyomorúbb babonaság is fűződik, hogy a kenyérhez, mint Istenhez ragaszkodnak az emberek, azt Isten gyanánt tisztelik. Mi látjuk, hogy így történt. Mert, bár a sákramentomnak segítő eszközül kellene szolgálnia és égig emelni a kegyes értelmet, a vacsora szent jegyeivel a világ épen ellenkező irányban élt vissza, úgy ti., hogy azok tisztelésével és látásával megelégedve, értelmét Krisztusig nem emelte fel. Mert a kenyeret fényben körülhordani, kimagasló helyre tenni, hogy imádják: Krisztus intézményétől mindez felettébb idegen megromlás. Mert vacsorájában testét és vérét nyújtja nekünk az Úr, de avégből, hogy együk és igyuk. Ennélfogva az utasítást teszi első helyre, melyben azt parancsolja, hogy vegyünk, együnk és igyunk; aztán ehhez fűzi, csatolja az ígéretet, melyben bizonyságot tesz arról, hogy amit eszünk: teste, amit iszunk: vére. Akik hát a kenyeret tisztelés végett vagy kimagasló helyre teszik, vagy körülhordozzák, mivel az utasítást elszakítják az ígérettől, más szóval, a feloldhatatlan köteléket eltépik, azok azt hiszik, hogy Krisztus teste van birtokukban, pedig csak bálványkép, melyet úgy eszeltek ki maguknak. Ezért Krisztus amaz ígérete, melyben a kenyér és a bor jegye által a saját testét és vérét ajánlja fel nekünk, nem vonatkozik másokra, csak azokra, kik kezéből elveszik a jegyeket, hogy az általa parancsolt sákramentumot ünnepeljék. Azok pedig, akik saját véleményük alapján a kenyeret idegen cselekményekre használják, míg egyrészt elvesztik az ígéretet is, addig másrészt legfeljebb saját álmodozásuknak vannak birtokában. Új életre keltettük a tanítást s a sákramentum megmagyarázását, míg azelőtt a pap nemcsak hogy idegen nyelvet használt, hanem, midőn azon szavakhoz ért, melyek véleménye szerint a kenyeret és a kelyhet megszentelték, még a hangját is leeresztette. Itt a mi gáncsolóink egyebet nem vethetnek szemünkre, ha csak azt nem, hogy Krisztus rendelését egyszerűen teljesítettük. Mert nem hallgatag, ördögűző szókkal parancsolta meg a kenyérnek, hogy testévé legyen, de tiszta szóval hirdette az apostoloknak, hogy testét adja nekik.

Egyúttal hát, amint a keresztség kiszolgáltatásánál, úgy az úrvacsoránál is megmagyarázzuk hűséggel s a tőlünk telhető legnagyobb szorgalommal annak célját, hatását, hasznosságát s a kiszolgáltatás módját. Először mindenkit intünk, hogy hitet hozzon a szent asztalhoz, s ezzel bensőleg vegye, ami ott szemei előtt jelképezve van, ti. a lelki táplálékot, mely egyedül táplálja a lelkeket az örök életre. Bizonyságot teszünk, hogy az Úr ezen jegyekben semmit sem ígér, semmit sem mutat, amit valósággal ki ne szolgáltatna. Tehát tanítjuk, hogy a szent vacsorában Krisztus testét és vérét nyújtja nekünk, azaz vesszük mi tőle el. Nem tanítjuk a kenyér és bor jelképi voltát anélkül, hogy azonnal súlyt ne helyeznénk a hozzájuk fűzött s általuk jelképezett igazságra is. Nem hallgatjuk el, hogy milyen nagy és dicső gyümölcs tér ebből hozzánk, hogy az üdv és az élet mily kiváló záloga jut ez által lelkiismeretünk birtokába. Akikben valami kis őszinteség van, megvallják, hogy az Úrvacsorának sokkal kiválóbb magyarázatát hallották nálunk, annak méltóságáról sokkal teljesebb ajánló dicséretet, mint bárhol egyebütt szokás.

Forrás

PÁPAI EPERFA KÖNYVEK 14. KÁLVIN JÁNOS: AZ EGYHÁZ MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL 1543. Fordította: CEGLÉDI SÁNDOR; Pápa, 1906.