Az egyház megreformálásának szükségességéről V: Az egyházkormányzatról, papi tisztségekről, cölibátusról, fülbegyónásról, stb.. | Kálvin János

2022.11.03. Off By neilnejmed

AZ EGYHÁZ MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

A LEGLEGYŐZHETETLENEBB CSÁSZÁRHOZ, V. KÁROLYHOZ, A NAGYTEKINTÉLYŰ FEJEDELMEKHEZ S A MÁS RENDEKHEZ, KIK MOST SPEYERBEN BIRODALMI GYŰLÉST TARTANAK

ALÁZATOS BUZDÍTÁS,

HOGY AZ EGYHÁZ HELYREÁLLÍTÁSÁNAK GONDJÁT KOMOLYAN VEGYÉK FÖL. MINDAZOK NEVÉBEN, AKIK KRISZTUS URALMA UTÁN VÁGYÓDNAK.

ÍRTA: KÁLVIN JÁNOS.

részlet

1543.

Általam kiemelve a mai egyházaknak is aktuális kálvini gondolatok (a teljesség igénye nélkül) – a szerk.

Az egyház kormányzatára vonatkozólag mástól nem különbözünk semmi oly dologban, mire magunk előtt a legjobb ok meg ne volna. A lelkipásztori hivatalt újjá alakítottuk, hogy megegyezzék egyrészt az apostoli rendtartással, másrészt a régi egyházi szokással: hogy ti. akik az egyház élén állanak, tanítsanak. S a hivatalban csak azokat óhajtottuk megtartani, akik buzgók kötelességük teljesítésében. Egyrészt mindeneket figyelmeztettünk arra, hogy a lelkipásztorok megválasztásában nagyobb gonddal és lelkiismeretességgel járjanak el, másrészt magunk is igyekeztünk így cselekedni. Tudja mindenki, hogy a püspökök alantasaik és helyetteseik révén milyen vizsgálatokat szoktak tartani. Ezen eljárás gyümölcseiből szabad következtetést vonnunk értékére is. Szükségtelen felemlítenem, hogy mily hitvány és semmi embereket emeltek szerteszét papi tisztségre. Ha nálunk is találtatnak nem nagy tudású lelkipásztorok, legalább senkit nem alkalmazunk, ha középszerű képességgel nem bír a tanításra. Hogy mindannyian nem magasabb képzettségűek, azt nem annyira nekünk, mint e szerencsétlen időknek kell felróni hibául. Azzal azonban jogosan dicsekedhetünk most s ezután mindig, hogy a mi egyházaink lelkészeit gondosan választottuk meg egyéb egyházak lelkészeivel szemben. Ha azonban lelkészeink megvizsgálásában s választásában csak valamivel vagyunk is előbbre, abban bizonyára nagyon kiválunk, hogy nálunk lelkipásztori helyet egy olyan férfiú sem tölt be, aki egyúttal az azzal járó tisztséget is ne végezné. Nem láthat nálunk senki egy gyülekezetet sem Isten igéjének rendes prédikálása nélkül.

Míg ezt ellenfeleink szégyenlik eltagadni (mert ha ilyen világos dologról van szó, mi hasznuk volna a tagadásból?)‚ elsősorban a kijelölés jogáról és hatalmáról, aztán annak alakjáról vitáznak velünk. Idézik a régi kánonokat, melyek e dolog élére a püspököket és a papi rendet állították. Ezzel kapcsolatban emlegetik a folytonos következést, melynek révén e hatalom maguktól az apostoloktól eredőleg kézről kézre származott át rájuk. Tagadják, hogy jog szerint másra is átmehetett volna. Pedig vajha érdemükkel tartották volna meg annak birtoklását, amivel olyan nagyra vannak. De ha figyelemmel kísérjük, hogy már néhány évszázad elteltével mily rendben jutnak a püspökök e méltósághoz, aztán közelebbről, hogy mint viselik magukat annak birtokában, milyen egyéneket választanak ki az egyházak kormányzására, beláthatjuk, hogy a folytonos következés, melyre büszkék, már régen megsemmisült. A régi kánonok szerint igazságos szigorral meg kell vizsgálni annak, akit a püspökségbe vagy a presbitériumba be akarunk venni, úgy tanát, mint életét. A negyedik afrikai zsinat határozataiban e dologra vonatkozólag fényes bizonyíték maradt fenn. Sőt a népnek és a hatóságnak kezében volt hatalom arra, hogy akit a papi rend kinevezett, azt vagy elfogadja, vagy visszataszítsa, nehogy akaratuk s megegyezésük ellenére valakit úgy erőszakoljanak rájuk. Leó 90. levelében azt mondja, hogy “aki mindenek élén áll, azt mindenek válasszák.” 87. levelében így szól: “Kell, hogy meglegyen a tisztesebbek tanúságtétele, a papi rendbeliek aláírása, a rend s a nép közös megegyezése. Nincs ok, mely más eljárásra vezessen.” Ugyanezt akarja kifejezni Cyprianus, csakhogy kissé erélyesebb szavakkal, mikor azt állítja, hogy Isten tekintélye szentesítette azt a szabályt, mely szerint a papot a nép jelenlétében mindenek szeme előtt kell választani, hogy mindenek tanúságtétele alkalmas és méltó volta mellett tegyen bizonyságot. Míg fennállott e tan, addig tűrhetőbb volt az egyház állapota. Hasonlóképpen Gergely levelei is tele vannak bizonyítékokkal, melyek azt mutatják, hogy e szabályt abban a korban lelkiismeretesen megtartották.

Amint az Írásban a Szentlélek minden püspöknek kötelességévé teszi a tanítást, úgy a régi egyházban is csodaszámba ment volna az olyan püspök, aki tanítással ne bizonyította volna az ő pásztor voltát. Más feltétellel nem bocsátották őket azon rendbe. A presbiterekkel szemben is ugyanezen elv érvényesült, aminthogy mindegyiket külön egyházi szolgálathoz be is osztották. Innét vannak azon határozatok, melyek tiltják, hogy világi dolgokba bonyolódjanak, egyházuktól messzebb távozzanak és soká távol legyenek. Zsinati határozatok szentesítették azt az eljárást, hogy a püspök kijelölésére az egész tartományból össze kellett jönniök a püspököknek, s ha valami akadály gördült ezen összejövetel elé, legalább háromnak kellett jelen lennie. S ez a végből történt, hogy senki zavart támasztva hatalmába ne kerítse a hivatalt, titkon bele ne csússzék vagy aljas eszközökkel meg ne kaparintsa. A presbiter kinevezésekor minden püspök meghallgatta presbitereinek tanácsát is. E dolgokat, miket különben értekezésben hosszabban elő lehetne adni s alaposabban megokolni, itt csak futólag említem fel, mivel már ezekből könnyű lesz megítélni, hogy mily jelentőséget kell tulajdonítanunk a folytonos következés ama füstjének, mellyel a mi püspökeink meg akarnak vakítani bennünket.

Azt mondják, hogy Krisztus apostolai hagyták rájuk örökség gyanánt, hogy az egyházak élére azokat állítsák, akiket akarnak s panaszkodnak, hogy mi, mivel az ő tekintélyüktől függetlenül szolgálunk, szentségtörő vakmerőséggel rontottunk be az ő birtokukba. S hogyan bizonyítják ezt? Azzal, hogy ők megszakítatlan sorrendben következtek az apostolok után. Vajon elég ez, hol minden más különböző? Nevetséges még beszélni is felőle. Mégis ezt mondják. Megválasztásuk alkalmával nem veszik figyelembe sem életüket, sem tudományukat. A néptől elragadták a szavazati jogot. Sőt kizárva a többi egész papi rendet, a kánoni papok magukhoz ragadták az egész hatalmat. A római főpap kiragadva tartományi püspökeinek kezéből a jelölést, egyedül magának követeli e jogot. Aztán, mintha köztük összeesküvés jött volna létre arra nézve, hogy köztük, az apostolok s a szent atyák között semmi hasonló ne legyen, leplezik magukat azzal a színezettel, hogy ők amazoktól megszakítatlan sorban származnak le. Mintha valaha hozott volna oly törvényt Krisztus, hogy bárminők lesznek is az egyháza élén álló pásztorok, apostoloknak kell őket tartanunk s mintha az apostolok foglalkozása valami örök birtok volna, mely átszármazhatik méltóra és méltatlanra egyaránt. Vegyük figyelembe, hogy mint a miletusiakról mondják, vigyáztak maguk között arra, hogy valamiképp jó embert gyülekezetükbe ne bocsássanak, vagy ha tévedésből már beeresztették, maguk közt meg ne tűrjék. A többségről beszélek. Nem tagadom, hogy néhány jó is van köztük. De ezek vagy félelemből hallgatnak, vagy nem hallják őket. Akik Krisztus tudományát tűzzel s vassal üldözik, akik nem engedik, hogy bárki büntetlenül beszéljen igazán Krisztus felől, akik az igazság pályáját minden tőlük telhető eszközzel megakadályozzák, akik az általuk lesújtott egyházat felkelésében vitézkedve gátolják, akik mindenkit, kiről azt gyanítják, hogy kegyes szívvel érdeklődik az egyház üdve iránt, távol tartanak a papi hivataltól s ha egyszer már felvették őket, kivetik maguk közül: ezektől ugyan lehetett várni, hogy saját kezükkel hű szolgákat helyeznek a papi hivatalokba, akik majd a népet az igaz vallásosságban oktatják.

De ha egyszer közmondás gyanánt szerepel közöttük Gergely azon véleménye, hogy megérdemlik az előjogok elvesztését, kik az előjogokkal visszaélnek, vagy gyökeresen meg kell változniok, az egyház kormányzására más embereket választaniok, más választási módszert behozniok, vagy abba kell hagyniok a panaszt, hogy őket a megillető jogtól ok nélkül s igazságtalanul megfosztották. Ha azt akarják, hogy nyíltan beszéljek: más módon jussanak a püspökségre, mint eddig jutottak, más szokás és erkölcs szerint történjék a jelölés, ha azt akarják, hogy püspöknek elismerjük őket, töltsék be hivatásukat népük legeltetésével. Hogy a kijelölés és kinevezés jogát elismerjük náluk, állítsák helyre a jelöltek életére és tudományára vonatkozó ama komoly vizsgálatot, mely sok évszázadokon keresztül már feledésbe ment közöttük. Az egyházban mindenki elvesztette tekintélyét, aki az igaz tan ellenségének mutatta magát, bármi címmel tetszeleg is: ezen egy mondás maga ezerrel ér fel. Tudjuk, hogy az eretnekekről mint intézkednek a régi zsinatok, hogy ugyan mi hatalmat hagynak meg kezükben. Határozott szavakban meg van tiltva azok közül bárkinek felavatása is. E jogot hát senki nem őrizheti meg, ki nem védi az egyház egységét a tan tisztaságában. S mi azt mondjuk, hogy akik manapság püspök néven az egyház élén állanak, annyira nem hű őrei és szolgái a kegyes tudománynak, hogy a legkegyetlenebb ellenségei gyanánt tekinthetjük őket. Mi azt mondjuk, hogy egyedüli vágyuk Krisztusnak s az ő evangéliumának igazságát kioltva, a bálványimádást, az istentelenséget, a leggonoszabb s halálos tévelyeket megerősíteni. Mi azt mondjuk, hogy ők nemcsak szóval harcolnak makacsul a kegyesség igaz tudománya ellen, hanem őrülten dühöngenek még azok ellen is, akik azt a sötétségből napfényre akarják hozni. Annyi akadály ellen, amennyit ők hengerítettek bizakodva utunkba, keresztülvisszük munkánkat az egyház érdekében. Ez oknál fogva kérik tőlünk számon, hogy tilos úton az ő birtoklásukba rontottunk.

A felavatás alakja és szertartása ismét méltó ok, hogy felettünk ítéletet tartsanak. Mivel a papok kezei nálunk nincsenek megkenve, mivel nem fúvunk orcájukba, mivel nem öltöztetjük őket fehér s egyéb hasonnemű öltözetbe, azt hiszik, hogy a felavatás nálunk nem törvényesen megyen végbe. Nem találunk egy sor írást afelől, hogy hajdan a kézfeltevésen kívül valami ceremónia szokásban lett volna. Új dolgok azok; egyéb körülmény nem is ajánlja őket, hogy manapság oly lelkiismeretességgel megtartják mindenütt. De mi értelme van ennek? Ily nagy dolgokban emberinél nagyobb tekintély szükséges. Ezért az embereknek a vallástól független találmányain, ahányszor a korviszonyok megkövetelik, szabad változtatnunk, azon szokások pedig nem is régen keletkeztek, sokkal kevesebb értékkel bírnak. Azonkívül az alkalmazandó lelkészek kezébe kelyhet és tányért adnak. Miért? Azért, hogy őket az áldozásba ünnepélyesen beavassák. De mily parancs alapján? Sem az apostolokra nem bízta Krisztus e cselekményt, sem azok utódaitól nem várta. Tehát képtelenség részükről támadást intézni a felavatás általunk gyakorolt formája ellen, mert e tekintetben Krisztus szabályától, az apostolok szokásától s a régi egyházban gyakorolt eljárástól a legkevésbé sem tértünk el, míg az általuk gyakorolt felavatási alakot, melynek figyelembe nem vételével minket vádolnak, sem Isten Igéjével, sem erős okkal, sem az ódonság ürügyével nem védhetik.

Az egyházkormányzat terén vannak törvények. Ezek közül azokat szívesen elfogadtuk, melyek nem kötelékei a lelkiismeretnek, vagy melyek a közrend fenntartására szolgálnak; azon törvényeket azonban, melyeket zsarnokilag hoztak a lelkiismeretek szolgaságba hajtására, vagy inkább babonaságra szolgáltak, mint épülésre, kénytelenek voltunk hatályon kívül helyezni. E helyen fitymálással s oktalan gyűlölködéssel vádolnak bennünket ellenségeink, aztán felhozzák ellenünk, hogy a testi szabadságra törekszünk, hogy lerázva a test jármát zabolátlankodhassunk, kedvünk szerint. De, mint mondtam, nekünk a legkisebb kifogásunk sincs az ellen, hogy az e tekintetben hozott törvények tiszteletben maradjanak, s ezáltal a hívők seregében minden jó rendben mehessen végbe. S ha vannak törvények, melyeket hatályon kívül helyeztünk, bizonyára nem hallgatjuk el az okát sem, amiért így kellett velük eljárnunk. Bizonyára nem nehéz bebizonyítanunk, hogy az egyház felettébb szenvedett az emberi hagyományok terhe alatt, ha segíteni akarunk rajta, szükségszerűleg könnyíteni kellett e terheken. Hallottuk Augustinus panaszát, ki szomorúan siratja kora nyomorúságát, mivel az egyház, melyet Isten irgalomból szabaddá akart tenni, már akkor oly elnyomatás alatt volt, hogy a zsidók állapota is tűrhetőbb vala (Ep. 2. ad Januarium). Valószínű, hogy az időtől fogva e szám megtízszereződött. A végrehajtásra irányuló szigor is sokkal nagyobbra nőtt. Hát ugyan ma mit szólana a szent férfiú, ha feltámadna s látná azt a roppant törvénytömeget, mely alá elmerülve nyög a nyomorult lelkiismeret? Mit szólna, ha újra látná, hogy a sok törvény megtartását mily szigorral viszik keresztül? Ellenfeleink erre talán azt mondják, hogy ha valami nem tetszik, csak sírjunk Augustinusszal; de kezünket mégsem kellett volna javításra felemelni. Könnyű ezt az ellenvetést megcáfolni. Ki kellett javítanunk azt a veszélyes tévedést, mely azt vélte, hogy az emberi törvényt szükséges megtartani. Nem tagadjuk, hogy azon törvényeket, melyeket a külső államszervezet érdekében hoztak, engedelmesen meg kell tartani. A lelkiismeret kormányzásában egyedül Isten a törvényhozó. Tehát egyedül az ő kezében marad meg az a tekintély, melyet számára a Szentírás sok helyen megkövetel. E téren felforgatták elsősorban Isten tisztelését, amit semmi módon sem szabad megkisebbíteni, aztán a lelkiismeret benső szabadságát; Pál a legnagyobb szigorral megtiltja, hogy ez utóbbit bárki emberi ítélet alá vesse. Amint kötelességünk volt a hívők lelkiismeretét a méltatlanul bilincsbe verő szolgaságból kimenteni, úgy tanítottuk is, hogy az az emberi törvényektől minden tekintetben szabad. Ezt a szabadságot, melyhez Krisztus vére által jutottunk, nem szabad pellengérre tennünk. Ha e tekintetben valaki bennünket vádol, szükséges, hogy ugyanazon vád elé hurcolja Krisztust és az apostolokat is. Nem sorolok elő több hibát, mi arra kényszerített minket, hogy az emberi hagyományokat megtámadjuk. Mégis két dolgot felemlítek, s azt hiszem, hogy ezzel azután minden méltányos olvasó meg is elégszik. Bizonyára van nem egy oly hagyomány, melynek végrehajtásához nincs meg a lélekben az erő, s így csak képmutatásra vezet, vagy kétségbeejti az embereket s mindanyiban valóságra vált, mit Krisztus a farizeusokban elítél, ti.: hatástalanokká tették Isten parancsolatait.

Példákat hozok fel, ami által a dolog még áttekinthetőbbé válik. Különösen három dolog van, amiért ránk támadtak: hogy a húsevést bármely napon szabadnak nyilvánítottuk, hogy a papoknak megengedtük a nősülést, s végül, hogy a fülbegyónást megszüntettük. Válaszoljanak jó lélekkel ellenfeleink! Nem szigorúbban büntetik e azt náluk, aki pénteken húst evett, mint aki az év egész folyamán feslett nők között élt? Nem főbenjáróbb bűn e náluk, ha a pap megnősül, mint, ha százszor házasságtörésen fogják? Nem szívesebben elnézik e, ha valaki Isten sok parancsolatát megveti, mintha évente egyszer elmulasztja vétkeit a pap fülébe meggyónni? Kérdem: nem borzasztó dolog e, hogy, ha valaki Isten szent törvényét sérti meg, azt kis bűnnek s bocsánatra méltónak tartják, s ha valaki átlépi az ember alkotta szabályokat, kiengesztelhetetlen véteknek tartják? Az eset nem új: bevallom. Mert mint fentebb mondtam, Krisztus a farizeusokat azzal vádolja, hogy Istennek parancsolatát az ő rendelésük által haszontalanná tették (Máté 15. 6.). Továbbá az Antikrisztus gőgje, melyről Pál beszél, az, hogy Isten templomában, mint Isten, úgy ül, Isten gyanánt tartván magát” (2. Thess. 2. 4.). Mert hol van Isten összehasonlíthatatlan fensége, hogyha halandó ember oly magasra emelkedett, hogy törvényei fölötte állanak az örök Isten határozatainak? Figyelmen kívül hagyom, hogy az ételek és a házasság megtiltását Pál apostol ördögi tudománynak mondja (1. Tim. 4. 1-3.). Ebben is van ugyan elég rossz, de minden istentelenség betetőzése, ha embert állítanak magasabb fokozatra, mint Istent. Ha tagadják, hogy igazat mondok, magára a tényre hivatkozom.

Végre is a papi nőtlenségről és a fülbegyónásról szóló törvény mi egyéb, mint a lelkek durva meggyilkolása? Fogadjon minden egyházi szolga örök szüzességet. Mikor egyszer a fogadalmat letették, feleséget nem szabad venniök. Mi lesz azzal, aki az önmegtartóztatás ajándékától megfosztva ég? Itt nincs kivétel, mondják ők. De a tapasztalat megmutatja, hogy mennyivel jobb lett volna, ha a papokra soha nem rakták volna ezt a jármot, minthogy így égetik őket a gyönyörök kemencéjében örök lángokkal. Ellenfeleink felszámlálják a szüzesség előnyeit, felszámlálják a papi nőtlenség előnyeit is annak bebizonyítására, hogy a papoknak nem valami elhamarkodott végzéssel tiltották meg a házasságot. Ürügyül felhozzák az illendőséget s a köztiszteletet. De igazolhatják-e mind e dolgokkal a lelkiismeret bilincsbeverését, melyet Krisztus nemcsak teljes szabadságban hagyott, de amelyeknek szabadságát saját tekintélyével s vére árán szerezte meg? Ezt nem meri megtenni Pál. (1. Kor. 7. 35.) Honnét van hát ez az új szabadság? De ha az égig magasztaljuk is a szüzességet, mi köze ennek a papi nőtlenséghez, melynek undokságától bűzlik az egész világ! Ha a szüzességet, melyről szóval vallást tesznek, valósággal is megtartanák, talán megbocsátanám, ha azt mondanák is, hogy ez a világ szemében illendőség! De most, mikor mindenki jól tudja, hogy a házassági tilalom a papokra nézve szabadság a rossz személyekkel való élésre, kérdem, hogy mily ábrázattal mernek említést tenni az illendőség felől? Kiknek erkölcstelensége pedig még nem hírhedt, azokat, mivel nem szükséges velük hosszan vitatnom a dolgot, Isten ítélőszéke elé hívom, hogy ott beszéljenek az ő szüzességükről. Valaki azt vetheti szememre, hogy e törvény senkire sem kötelező, ki magától fogadalmat nem tett. De micsoda nagyobb kényszer képzelhető, mint aminővel hajtják őket a fogadalomra? Mindenkinek elmondják azt a föltételt, hogy a papi rendbe senkit fel nem vesznek, míg magát fogadalommal nem kötelezi az örök nőtlenségre. Aki fogadalmat tett, akarata ellenére is kényszerítik megtartására annak, amit egyszer megfogadott: ellenkező irányban semmi mentség nem talál meghallgatásra. Aztán azt mondják, hogy az így keresztül vitt papi nőtlenség önkéntes. Engedjük át szónokaiknak azt a dicsőséget, hogy a házasság hátrányait, a papi nőtlenség előnyeit bírálgatva gyakorolják stílusukat az iskolákban. De bármit mondanak is, nem bizonyíthatják be annak jóságát, hegy a lelkeket halálos láncba kell verni, melyben azok mind a megfulladásig vergődhetnek. Nevetséges, hogy az ily elítélésre méltó hitványságban a képmutatás is helyet lel magának. Mert bárminők is, jobbaknak tartják magukat azon ürügy alatt, hogy nincs feleségük.

A fülbegyónással éppen így áll a dolog. Mert összegyűjtik a hasznokat, melyek abból származnak. Velük szemben nekünk éppoly könnyű felsorolni azon sok veszélyt, melytől igazán félniök kell, elszámlálnunk a sok és nehéz csapást, mely innét származott. Ezek azok az érvek, melyekről mindkét irányban lehet vitatkozni. De Krisztus örök szabálya, melyet sem egy, sem más irányban nem szabad megváltoztatni, sőt amelyről még nézeteltérést támasztani is tilos, hogy a lelkiismeretet szolgaságba hajtani nem szabad. Ezen kívül az ellenfeleink által előszabott törvény olyan, hogy a lelkeket csak kínozhatja, s utoljára meggyilkolhatja. Mert azt parancsolja, hogy az ember évenként minden bűnét vallja meg a papnak, s ha nem teszi, a bocsánat elnyerésére nem maradhat reménye. Azok, akik komolyan, azaz Isten igaz félelmében kísérletet tettek, úgy találták, hogy így bűneinknek századrészét sem lehet megvallani. A következmény az volt, hogy semmi módon menekvést találni nem tudván, a kétségbeesés karjaiba dőltek. Viszont, akik könnyen eleget akartak tenni Istennek, azok a képmutatáshoz a legalkalmasabb köpönyegnek találták a fülbegyónást. Mert azt hitték, hogy Isten ítélőszéke előtt is elvégezték dolgukat, ha egyszer a pap fülébe kitálalták bűneiket, s mivel a megkönnyebbedés oly kevés akadállyal van egybekötve, annál bátrabban vétkeztek. Aztán, míg elméjükben ez a vélemény gyökerezett, azt hitték, hogy a törvény parancsolatát teljesítik, ha bárminő előszámlálásban minden bűneiket összefoglalják, pedig tényleg ezeknek ezredrészét sem ölelték fel. Vajon miért hangoztatják ellenfeleink, hogy mi az egyház tanát forgattuk fel? Azért, mert mi a nyomorult lelkiismeret felsegélésére igyekeztünk, hogy a kegyetlen zsarnokság igája alatt el ne vesszenek, vagy azért, mert a képmutatókat nyílt napfényre hoztuk rejtekeikből, hogy magukat alaposabb vizsgálat alá vegyék, s Isten ítéletéről, mely alól előbb kibújtak, tisztább véleményük legyen.

Mégis azt mondhatná valaki, hogy bár sok volt a javításra szoruló visszaélés, az egyéb tekintetben szent, hasznos és hosszú használat által szentesített törvényeket ily hirtelenül s egészen megsemmisíteni mégsem kellett volna. A húsevésről legfeljebb azt mondhatom, hogy az erre vonatkozó tanunk teljesen megegyezik a régi egyházéval: tudjuk, hogy a régi egyház körében a hús evése, vagy a tőle való tartózkodás szabad volt.

A házassági tilalom a papok között (megvallom) régi: valamint az apácák és barátok között az örök önmegtartóztatási fogadalom is. Azt elismerik, hogy emberi szokásnál nagyobb súllyal bír Isten nyíltan kifejezett akarata. Hát akkor miért perlekednek velünk az intézmény régi voltára hivatkozva, mikor világos előttük, hogy Isten akarata részünkön van, s nyilván a mi ügyünknek fogja pártját. A tan világos: “Tiszteletes mindenek között a házasság.” (Zsid. 13. 4.) A püspökökről Pál nyíltan úgy beszél, mint feleséges emberekről (1. Tim. 3. 2, Tit.1. 6). Általában házasságra hívja mindazokat, akik élnek (1.Kor. 7. 9.), szerinte ördögi tudomány az, mely a házasságot megtiltja. (1. Tim. 4. 3.). A Szentlélek ily kifejezései ellenében mit használ emberi szokást állítani, hacsak az embert többre nem becsüljük Istennél.

De érdemes azt is figyelembe venni, hogy mily méltánytalan becslők azok, kik nekünk e dologban a régi egyházi szokást vetik szemünkre. Az egyház ókorának mely szakasza elsőbb, figyelembevehetőbb, mint az apostoli idők? Ellenfeleink nem fogják eltagadni, hogy akkor meg volt engedve s általában szokásban volt az egyházi szolgák házassága. Ha egyszer az apostolok meg voltak győződve afelől, hogy a papi nőtlenség hasznára válik az egyháznak, miért fosztották azt meg ily nagy jótéteménytől? E kortól körülbelül 250 év telt el a nicaeai zsinatig. Sozomenus feljegyzi, hogy ezen már szóba került az egyházi szolgák nőtlensége, de Paphnutius fellépésére az egész dolog abban maradt. Mert a feljegyzés szerint, mikor ő maga, mint nőtlen, a nőtlenségről nem akart törvényt hozni, kész örömmel csatlakozott hozzá az egész zsinat. Azonban, amint a babonaság növekedni kezdett, ezt az egykor visszautasított törvényt is végre elfogadták. Azon kánonok között, melyeket nem annyira régiségük, mint inkább a szerző bizonytalansága miatt apostoliaknak szokás nevezni, egy oly intézkedés is fennmaradt, melynek értelmében az éneklők és az olvasók kivételével a papoknak a hivatalba való felvétel idejétől kezdődőleg nem szabad megnősülniök. De egy előbbi kánonban meg van tiltva a papoknak és diakónusoknak, hogy a vallás ürügye alatt feleségeiket elküldjék maguktól.

A gangrai zsinat negyedik fejezetében átok van mondva mindazok ellen, kik a nős presbitert a többiektől megkülönböztetik, s ez oknál fogva az ő áldozásától tartózkodnak. Ebből az tűnik ki, hogy azon időben még valamivel több volt a méltányosság, mint a későbbi korban. De nekem nem szándékom, hogy ezt az egész dolgot felöleljem értekezésemben. Csak azt gondoltam, hogy futólag bebizonyítom, hogy az első és tisztább egyház nem olyan nagy ellenségünk, mint aminőnek ellenfeleink szeretik feltüntetni. De ha megengednők is, hogy e tekintetben igazuk van, miért vádolnak oly kegyetlenül bennünket, hogy szent és világi dolgot összekeverünk? Mintha nem volna könnyű a válasz, hogy mi a régi egyházzal sokkal könnyebben összhangba jövünk, mint ők. A papok nősülését, mit nekik megtiltottak a régiek, szabaddá tettük. De mit felelnek a rossz nőkkel való élés felől, mely szerteszét uralkodik közöttük? Azt mondják, hogy ők maguk sem helyeslik azt. Hanem sokkal, nagyobb szigorral kellett volna e bajt kiirtani, ha a régi kánonoknak engedelmeskedni akarnának. Ha a presbiter megnősül, a neo caesareai zsinat azt a büntetést hozta be, hogy rendjéről mondjon le, de ha házasságot tört, vagy paráználkodott, a büntetés sokkal szigorúbban volt megszabva, ti. rendjéről letéve még ki is közösítették. Most, ha valamelyik megnősülne, halálos bűnnek tartanák, de ha százszor paráználkodott is, kis pénzbírságra ítélik. Kétségtelen, hogy, ha a papi nőtlenség törvényének első megalkotói ma élnének, a jelen tapasztalataiból okulva, bizonyára először tiltakoznának ellene. Bármint legyen is, felettébb igaztalan dolog, hogy bennünket emberi tekintély ítél el, mikor Isten szava nyilván felold.

A fülbegyónás tanával szemben még rövidebb s kényelmesebb a védekezés. Ellenfeleink ugyanis nem tudják bebizonyítani, hogy a gyónás kötelezettsége a hívekkel szemben III. Ince előtt fennállt volna. 1200 éven keresztül hát a keresztyén világ szemében ismeretlen volt e zsarnokság, melynek érdekében velünk szemben oly heves harcra keltek. De van egy határozat a lateráni zsinat végzései között! Ebből a fajtából azonban van nagyon sok egyéb is. Akik a történelemben egy kissé jártasak, ismerik azon idők tudatlanságát, vadságát. Úgyis szokott mindig lenni: a legtudatlanabb feljebbvalók a legparancsolóbbak. Egyébként tanúm lesz nekem minden kegyes lélek, hogy mily labirintusba kell keveredniök mindazoknak, akik e törvény kötelékében érzik magukat. A lelkiismeretlen oly kegyetlen megkínzásához még az az istenkáromló gőg is járult, hogy a bűnök megbocsátását ettől tették függővé. Mert azt a valótlanságot állítják, hogy bocsánatot Istentől nem nyerhet más, csak aki hajlandó a gyónásra.

Hogyan van, kérdezem, hogy az emberek a maguk fejétől jelölik meg azon utat, melyen a bűnös Istennel megbékülhet? Hogy, mikor Isten bocsánatát egyszerűen kínálja, akkor ők megtagadják mindaddig, míg az általuk kitűzött feltétel teljesítve nincs? Másrészt a nép között az a szerencsétlen babona volt elterjedve, hogy ha egyszer a pap fülébe lerakták vétküket, akkor már megszabadultak minden vádtól. E hiedelem sokakat a bűn szabadabb gyakorlására csábított. Akik pedig nagyobb istenfélelemmel voltak megáldva, nagyobb tisztelettel tekintettek a papra, mint Krisztusra. Egyébként nincs épeszű ember, ki ne dicsérje s fel ne karolja a nyilvános és ünnepélyes beismerést (Cyprianus exomologesisnek hívja), melyet hajdan a bűnbánóknak kellett végezniök az egyház megengesztelése végett; csak a méltányosság nevében akarjuk a hívek nyakát megszabadítani egy nem is olyan régi eredetű igától. Nekünk nincs az ellen semmi kifogásunk, ha az, kinek vigasztalásra vagy tanácsra van szüksége, elmegy a lelkésze magánházához s őszinte szívvel annak keblébe rakja le félő kétkedése okait. Mindez kegyes és hasznos eljárás: csak a szabadságból kényszer ne legyen. Még egyszer mondom: hagyjuk meg kinek-kinek szabadságát, tegye azt, amit magára nézve legjobbnak tart: senki lelkiismerete ne legyen határozott törvénnyel kötelezve.

Forrás

PÁPAI EPERFA KÖNYVEK 14. KÁLVIN JÁNOS: AZ EGYHÁZ MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL 1543. Fordította: CEGLÉDI SÁNDOR; Pápa, 1906.