Futkározó hamis atyafi vagy a leálcázott baptista | Könyves Tóth Kálmán

Könyves Tóth Kálmán (1837-1924)

Futkározó hamis atyafi vagy a leálcázott baptista

Népszerű elmélkedés

IV. KIADÁS

Debreczen

Kiadó: nyomatott a város könyvnyomdájában

1882.

Vezérigék : Galat : II. 2. 4. 5.

Fölmentem vala pedig isteni jelenésből és eleikbe adám az evangyéliomot…. tudniillik a futkározó hamis atyafiakért, kik mi közénk bejöttek vala alattomban a Krisztus Jézusban való szabadságunk megkisértésére, hogy minket szolgálatra köteleznének. Kiknek csak egy szempillantásig sem engedtünk, hogy magunkat alájok adtuk volna : hogy az evangéliomnak igazsága megmaradna ti közöttetek.

Galat : I. 9. Másodszor is mondom : Ha valaki néktek hirdet valamit azon kivül, a melyet vettetek ; átok legyen.

Keresztyén Testvéreim! Nehezen hiszem, hogy találkoznék közületek csak egy is, a ki ha éjnek idején észrevenné, hogy valami éretlen gyermek vagy szerencsétlen elmeháborodott tűzzel ólálkodik háza tája körül, nem hiszem, hogy legyen egy is — a ki oda nem rohanna s a tüzet bármily parányi szikra volna is az, eloltani nem igyekeznék. Vagy még ennél is világosabb példákra utalok. Tizen-husszan eveznek egy hajóban s egyszer csak azon veszik észre, hogy az eddig száraz hajófenék nedvesedik lábaik alatt. Vajjon nem keresik-e mindjárt fürkészve: hol lehet a nyilás? S ha ráakadnak, nem elkövetnek-e mindent, hogy azt elfojtsák. Ha netán a hajósok közül egyik azt hozná föl: „miért töltitek az időt ily csekélységgel, csak evezzünk tovább, hiszen az a nyilás alig vehető észre,“ vajjon hallgatnának-e rá? Bizony! aligha. S ha igen, akkor veszve vannak menthetetlenül, mert azon a parányi nyiláson lassanként betódul a víztömeg, s elsülyeszti a hajót s azzal együtt a gondatlan legénységet.

Ezt előre bocsátva, nem lehet előttetek feltünő, ha én mint az egyház őrállója „tüzet!“ kiáltok. Kicsiny szikra ugyan még, de a kicsiny szikra is épen oly tűz ám, mint az, mely egész falvakat pusztit el, s kicsiny szikrából tűztenger válhatik. Nem lehet előttetek feltünő, ha mint őrálló fölhívom figyelmeteket, hogy résen álljatok, mert mikor az emberek alunnának, akkor jőve el az ő ellenségök és vete konkolyt a gabona közé és elméne. (Máté XIII. 25.)

Nem valami ijesztő ellenség rettenetes fegyverzettel. Óh! korántsem. Szelid arczu, egyszerü, jámbor ember, az írás ihletett igéivel ajkain, a buzgóság fényes zománczával külmagaviseletén. De mindjárt rá ösmerünk, hogy a ragadozó farkas juhoknak ruhájában jött hozzánk, (Máté VII. 15.) mihelyt baptistának adta ki magát s igazolványán, mint rajongó nazarénus ajánltatott a hatóság figyelmébe.

Tudom, hogy hallottatok már egyet-mást e mostanában elharapózott vallási kórságról; nem is méltattuk volna figyelmünkre, ha közzülök egy futkározó hamis atyafi alattomban közénk nem téved a Jézus-Krisztusban való szabadságnak megkisértésére. De most már lelkipásztori kötelességünk földeriteni azt, hogy miért nem engedtünk nékie egy szempillantástig is itten tartózkodást. Azért t. i. hogy az evangyéliom igazsága megmaradjon köztetek. Mivel tehát ujabban a nazarénusok mint baptisták jelennek meg, szükség megösmerkednünk a baptisták történetével, tanaikkal párhuzamba állítván ezeket az evangyéliomi reform. egyház tanaival, hogy aztán tévedéseik felől meggyőződvén, azokat eltávoztassátok.

Hallom az Urnak szavát, mely azt parancsolja nekem: „ez okáért prófétálj ő ellenök, prófétálj embernek fia“ (Ez. XI. 4.)

I.

Miután a baptisták felekezetökbe akarják olvasztani s olvasztották is a nazarénusokat, mi is bátran kimondhatjuk, hogy a baptismus a törzs, a nazarénismus pedig e fának fattyuhajtása a mennyiben hitelveik sok tekintetben elvitázhatatlan vérrokonságról tanuskodhatnak. A mai kor nazarénusait azonban össze ne tévesszük valahogy az ó-szövetség tiszteletre méltó nazireusaival, (IV. Móz. VI.; Amós I. 11.) kik nem képeztek külön felekezetet, nem szakadtak ki Izrael anyaszentegyházából, sőt inkább egyenesen a papság felügyelete alá tartoztak, s nazireusságuk a nazireus fogadás teljesítése után megszünt. Ily értelemben nazarénus volt Sámuel próféta, Sámson, Keresztelő János, sőt hitünk dicső bajnoka Pál apostol is. Az ó kor nazireusa s a mai nazarénusok közt ég és föld különbség létezik; mindjárt meggyőződünk erről, mihelyt belátjuk, hogy ezek az átkos emlékű anabaptisták gyülevész csordájának juhoknak ruhájokba öltözött, szétszóródott farkasai.

A betükhöz szolgailag ragaszkodó vak elme a szentirás legegyszerübb igazságait is elferdítheti. A dicső reformátorok figyelmeztették a világot ezen igékre: „szabadságban, mellyel Krisztus minket megszabaditott, álljatok meg s ne kötelezzétek le magatokat szolgálatnak igájával, (Gal. V. 1.) a lelkiismereti szabadságot vitték ki az emberiség közkincsévé. Ekkor Storch, Stübner és Münzer nevü egyének 1521-ben Németországban szövetkezve egymással, a lelki szabadság szent eszméjét s az apostol emez igéit „ne legyetek embereknek szolgái (I. Kor. VII. 23.) oda ferdítették, hogy semmiféle jogot, törvényt vagy felső hatalmasságot ne ösmerjenek el. Tűzzel-vassal pusztítottak mindenütt, míg-nem Németországból kiszoríttatván, Hollandiába menekültek, hol egyik főnökük Leyden János messiásnak adta ki magát s azokat kik őt nem ösmerék el, saját kezeivel öldökölte le. Míg többen részint Helvéciában, részint Angliában kerestek s találtak menedéket; azonban erkölcs- s államellenes tanaik miatt ez országból is kiüzetettek.

A vad, rajongó anabaptisták, azokat, kik hozzájuk önként vagy kényszerültségből átléptek, nem keresztelték meg, de ujra bemeritették, s innen nyerték „anabaptista vagy is ujra bemeritő“ nevöket. Münzer és Leyden a szentiráson kivül minden más könyvet máglyán égettettek el.

Irtózatos kegyetlenségeket követtek el; s évek teltek bele, mig őket az egyesült német hadak szét tudták verni. De végképen még sem enyésztek el. A farkasok juhoknak ruhájokba öltöztek. Egy katholikus pap Mennó Simon állott előkre. Határozottan állitotta, hogy az ő egyházuk tagjai egytől egyig szentek. Tagadta az anabaptistákkal való rokonságot s csak mint baptista lépett föl. A szentek, talán visszaborzadva ama vértengertől, melybe őseik fulasztották az országot, fegyvert nem fogtak, kivonták magokat minden állami hivatal alól s esküt nem tettek, s a hozzájuk áttérőt ujra bemeritették. Csak a vér hiányzik, egyéb vonása szakasztott mása az anabaptismusnak, bármennyire tagadják is. Oly országokban aztán, hol a katonáskodás nem kötelezettség, csak hamar sátort ütöttek s számuk ma már mintegy négy millióra rug. Az északamerikai szabadságharc alkalmával azonban, a közvélemény őket hazaárulóknak bélyegezte meg, mert hazájuk védelmére fegyvert nem fogtak. Csaknem az utólsóig a kivándorlott német családok alkotják e vallásfelekezetet, mely templomot nem épit, az egy vasárnapot kivéve más ünnepet nem tart; a házasságot sem esküvel kötik, elég a puszta kézadás.

II.

Most már hasonlitsa össze bárki, de részrehajlatlanul a mi nazarénusaink összekuszált tanait a baptisták rendszerével, perczig sem kételkedhetik a felől, hogy ez a két felekezet egy és ugyanaz csakhogy amaz e vadfának rothadtabb gyümölcse; s nem csodáljuk ha nálunk is összeolvadni óhajtanak. Igazán! az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket!

A fáról tudjuk már, hogy az németföldön gyökeredzett meg innen terjedtek szét egyes ágai, innen ágazott az el hozzánk magyarokhoz is. Még évtizedekkel ezelőtt Hackl, Krämmer és Schmidt futkározó német atyafiak kóboroltak faluról falura, s nem egy helyen széditették el egyfelől a könnyen hivőket, másfelől az elégedetleneket. Azonban 1863-ig alig mutattak némi életjelt, s miután egyik apostolunk Kalmár megtébolyodott, már azt hitte minden józan gondolkozásu ember, hogy a felekezet is fölbomlott. Ekkor egy Ethei Károly nevü lakatos legény, miután rablógyilkosságért a tizenkét évi börtönt kiállotta volna, onnan kikerülvén, azt hirdette, hogy őt egyenesen az Isten küldötte. A szentirást fogságában könyv nélkül megtanulván, hirdette a nazarénusok zagyva elveit. Terünk szük volta miatt a történeti vázlatot korlátoznom kell, de ez a rövid vázlat is meggyőzhet minden józaneszű magyart s igaz evangyeliomi keresztyént arról, hogy ez a németországi s hozzánk behurczolt vallásos rajongás homlokegyenest ellenkezik a nyilt, őszinte magyar jellemmel.

S még inkább visszaborzadunk attól, ha tanaikat kisérjük figyelemmel. Lelki kevélységöket szinlett alázatossággal palástolják el. Ez az alázatosság, hogy ugy szóljunk, szolgai meghunyászkodás, csak külső máz, festett koporsó. Mert vajjon nem lelki kevélyek-e azok kik magokat bünnélkül valóknak tartván, e szavak kisérétében avatják fel a megtérőt: „föliratott neved a mennyben, bevétettél a kegyelembe, büneid eltöröltettek, kimentél az állatok közül, s Isten fiává lettél egyszerre!“ Hát avagy nem ama Leyden János anabaptista messiás példáját utánozta-e Brösszel János kolozsvári szabó, ki azt állitotta magáról; miként őt isten azért hivta s küldötte el, hogy csudákat tegyen s arczképét árulgatván, — hirdette, hogy már maga ez arczkép kisegiti a nyomorból a szenvedőt. Csodálatos vakság! Nagy lelki kevélység!

S mily szeretetlenek saját gyermekeik iránt! Megtagadják ezektől a keresztséget, hivatkozván arra, hogy Jézus a kisdedek megkereszteltetését nem hagyta utasitásul. Igaz, hogy az apostolokhoz intézett emez igéiből: „elmenvén, tanitsatok minden népeket, megkeresztelvén őket Atyának, Fiunak s Szentléleknek nevébe,“ (Máté XXVIII. 19.) a kisdedek megkereszteltetésének kötelező voltát kiolvasni nem lehet. De mikor és hol tanitották a protestánsok, hogy a keresztség szertartása magában véve üdvözitő erőt rejtene magában? Ez mintegy szent fogadás külső pecsétje, hogy gyermekeinket Jézusnak szenteljük. A holt betükre épitő nazarénusok ne felejtsék el, a mire Pál apostol figyelmeztet: (II. Kor. III. 6.) „a betü megöl a lélek pedig megelevenit.“ Mi nem a betünek, de az uj testamentomnak csak ugy lehetünk alkalmatos szolgái ha kisdedeinket mindjárt születésük után a keresztyén egyház tagjaivá avatjuk föl. A baptistáknál a gyermek nem lehet egyháztag, csak olyan mint a pogány… az embert csak akkor meritik be, mikor hisz és megtér. S ugyan melyik halandó láthat be a sziv mélyére, melyik szent olvashatja ki a kebelből, hogy ez vagy amaz megtért. Ezt csak a nagy Isten látja s tudja egyedül s az éjféli órában is idvességet ád, s hol a világ itél szigoruan, irgalmának éltető sugára oda is elragyog. Mi különbséget teszünk a látható és láthatatlan egyház között. A keresztség által gyermekeinket a látható egyház tagjaivá avatjuk, a láthatatlan egyház tagjainak névsorát Jézusunk a mennyben irja föl.

De a szentirással sem ellenkezik a mi eljárásunk, sőt egyenesen Jézus példáját követjük. Világot átölelő szerelme a gyermekekre is kiáradt; ölébe vette azokat, megáldotta őket, azt

mondván: „ilyeneké a mennyeknek országa; (Márk X. 14.) ha olyanok nem lésztetek, mint a kis gyermekek, semmiképen sem mehettek be a mennyeknek országába.“ (Máté XVIII. 3.) Hiszen ha nem vennők föl őket egyházunkban, Jézust száműznők ki onnan, azt a Jézust, ki igy szól hozzánk: „valaki a kis gyermekeket magához fogadja, engemet fogad be.“ (Luk. IX. 48.) S midőn Pál apostol I. Kor. VII. 14. versében a keresztyén család megszenteléséről értekezik, igy zárja be: „a gyermekeitek szentek,“ s viszont Róm. XI. 17. verseiben ezt olvassuk: „ha a gyökér szent, az ágak is szentek.“

Az apostolok csak addig nem kereszteltek gyermekeket, mig kizárólag felnőttek tértek át Jézus egyházába, de mihelyt egész családok vallották Jézust üdvözitőjüknek, azokat háznépestől együtt keresztelték meg. Háznépet pedig gyermek nélkül nem is képzelhetünk. Ha másképen lenne, nem szóltak volna igy: „tinéktek lett az igéret és a ti fiaitoknak,“ mikor aztán egyszerre háromezeren keresztelkedének meg. (Csel. II. 38. 39.) Péter apostol Kornélius századost házanépestől keresztelte meg. Olvassátok csak a Csel. XVI-ik részéből a tömlöczőrtartó történetét. Pál apostol éjnek idején az egész családot megkeresztelte, ugyan csak családostól lőn megkeresztelve Thiátirai Lidia, kinek az Ur megnyitá szivét, hogy figyelmezhessen azokra, a melyeket Pál mond vala. (Csel. XVI. 14.) Végül a Kor. I. lev. I. r. 16. versében e nagy apostol maga ekként szól: „kereszteltem pedig a Stefanának házanépét is.“ Ezek szerint a kisdedek felavatása egyáltalában nem ellenkezik az evangyéliomi tudománynyal, sőt idvezitőnk vallásának lelke, mely a tiszta szeretet, határozottan szivünkre köti, hogy háznépünk kicsiny tagjait is fölvegyük Istenünk látható szövetségébe.

Mennyire tévutra vezethet a gyarló embert a holt betühöz való rabszolgai ragaszkodás, napfénynél világosabban tanusitja az, hogy a baptisták, minden ünnepet, mint emberi találmányt, határozottan elitélnek. Jézus követőinek kiáltják ki magokat s még sem járnak az ő nyomdokán. Hiszen a mi édes megváltónk tanitványaival együtt gyakran fölment Jeruzsálembe az innepre, velök együtt ette meg a husvéti bárányt s még a szombatot is megszentelte, nem ugy mint a zsidók, de megszentelte nemesebb módon, t. i. tanitott és jót cselekedett. Ha tehát a baptisták annyira evangyéliomszerüleg akarnak élni, hogy külső életök is a régi életet tükrözze vissza, miért nem ülik meg a szombatot is, miért nem eszik meg a pascha bárányt? Miért tartják meg velünk együtt a vasárnapot, hiszen ezt a napot sem kötötte ki Jézus, s csak később lett az inneppé a föltámadás s a Szentlélek kitöltetésének emlékezetére?

Akkor érhetne bennünket a hálátlanság lesujtó vádja, ha Jézusunk emlékezetére innepet nem szentelnénk. A hálás kegyelet még egy nemzet bölcs törvényhozójának, fölszabadítójának vagy a szabadság vértanúinak emlékezetét is szem előtt tartja, hogy a későbbi nemzedék e dicsők példáján lelkesüljön s tettre hevüljön. S van-e, lehet-e széles e világon, ki méltóbban érdemelné meg, hogy viszontagos élete nevezetesebb forduló pontjait emlékezetben fölújítsuk, mint e világ Megváltó Ura, ki hősileg föláldozá magát, hogy halála legyen milliók örök élete, nem hagyta ugyan meg, hogy születése, halála, föltámadása s mennybemenetele évfordulóján innepet szenteljünk, de nem lennénk méltó testvérei, ha ilyenkor buzgó érzelmektől nem hevülne szivünk. S ha egykor a tanitványok imádkozás közben várták a megigért vigasztaló eljövetelét, vajjon megérdemelnők-e a Szentlélek isteni ajándékait, ha ilyenkor érzéketlenek, hidegek maradnánk.

De a baptisták ezzel mit sem törődnek, mert az irásból kiolvasni nem tudják. Rideg kősziv az, mely csak azt teljesiti, a mi elő van irva . . . a mi innepeinket a Jézus iránti szeretet s tisztelet hozta be, az a mindent megszentelő szeretet, melyet ő vallása s egyháza sarkigazságául mutatott ki.

Szólnunk kell még arról, hogy miért utálják meg a templomot, hogy mi rothadt rejlik még a festett koporsó alatt. Tovább kell kisérnünk a futkározó hamis atyafit; hogy egész valójában kiismerhessük. Föl kell azonban még említenem azt, hogy ez a futkározó hamis atyafi, ki alattomban jött közénk, s baptistának adta ki magát, e vallásfelekezet iratait szórta szét, annyira nem ösmerte az irásokat, hogy midőn magamhoz hivatván, véle szóba ereszkedtem, csaknem minden kérdésemre kitérőleg felelt. Tudta ugyan könyvnélkül az uj testamentom egyes részeit, hiszen önvallomása szerint hat év óta folyvást azt olvassa, de a szentirás lelkéhez annyit sem értett, mint egy józan értelmű iskolás gyermek. Fogalma sem volt a legegyszerűbb sark igazságokról, a vérkeresztségről, a látható s láthatlan egyházról; még azt sem tudta, mit jelent ez az idvezitő szó „Krisztus,“ ez a másik idvezitő szó „Evangyéliom.“ S mégis hogy miért mondtam nékie Máté XX. 14. versével emez igéket: „vedd föl a mi a tied s menj el“ azt, mindjárt bővebben földeritem.

III.

Már maga az, a mit eddig a baptistákról s ezek fattyuhajtásáról a nazarénusokról mondtunk, elég volna arra, hogy a Németországból hozzánk áthurczolt vallásos mételyt magunk között terjedni ne hagyjuk s egy szempillantatig se engedjünk e futkározó hamis atyafiaknak, kik alattomban jöttek közénk, de mivel a konkolyt több nyomtatott irataikban itt hagyták s ez iratok közkézen forognak, nem szabad még tőlük megválnunk.

Magam is átolvastam, komoly figyelemmel olvastam át a nép közé szórt emez iratokat s látva mindjárt, hogy czukorporral kevert méreghez hasonlitanak, mely először jól esik a szájnak, de aztán veszedelmet okozhat, elhatároztam, hogy a czukor közé kevert méreggel közelebbről megismertessem benneteket s fölhozzam a baptistákról azt is, mit németből leforditott irataikban nem emlitenek föl. (A nép közé szórt irat czime ez: „Kik a baptisták, mit hisznek s némi sajátságaik.“ Németből forditotta: Geissler Sándor.)

Igen, mert elhallgatnak sokat s épen ama tanaikat nem emlitik föl, melyekben a társadalmi békét fenyegető elveik burkolvák. Először édes borral akarják elszéditeni azokat, a kik figyelmeznek rájok, s midőn már tántorognak s józan eszök alszik, akkor keritik majd a keserű, undoritó söprűre. Ugy tesznek épen mint a furfangos tolvajok, a kik csak a kilátásba helyezett zsákmány mennyiségét emlitik azok előtt, kiket czinkostársakul akarnak szövetségükbe csábitani, de azt óvatosan eltitkolják, hogy az éj sötét palástja alatt titkon kell betörni a jól elzárt házba. Egyszóval juhoknak ruhájokban csusznak az emberek közé s farkasfogaikat csak későbben mutatják ki. Bizodalmat ébresztenek magok iránt s a kik nem vigyáznak, bele esnek a kivetett tőrbe. De mi látjuk a tört, melyet a farizeusi képmutatás bő köpönye alá rejtenek. Lerántjuk azt, hogy lássátok ti is, lerántjuk azt, hogy senki titeket meg ne csaljon.

Ha idvezitőnk boldogitó vallásának szellemében járunk el, mikor kisdedeinket az ő anyaszentegyház szövetségébe avatjuk, mikor Megváltónk s az általa közlött isteni áldások emlékezetére koronkint magasztos innepet szentelünk: bizony nyal őt követjük akkor is, ha Isten dicsőitésére épitett templomunkban szivünk szent érzelmeinek kiöntésére s a lelkiekben leendő közös épülés végett megjelenünk.

Nem igy a baptisták. Ezek mint a betű földhöz lánczolt rabjai templomról mit sem akarnak tudni, s még kevésbé a velök rokon nazarénusok, kik az Ur házát azért, mert szerintök ezt a bűnben élők látogatják: „Kö koporsónak“, „Bálházának“ nevezik, sőt megtörtént az is, hogy midőn a reformált hivek a templomból urvacsora vétele után hazatértek volna, a nazarénusok rájok mutatva gunyolódva mondák eme förtelmes igéket: „jönnek a Moslékról!“ Tehát szerintök az imádkozásnak háza olyan, mint valami ól!

Templomra, mint mondják, szükségök nincs, hiszen róluk szól az apostol I. Kor. III. 17. versében: „avagy nem tudjátok-é, hogy ti az Istennek temploma vagytok és az Istennek lelke lakozik ti bennetek.“ Ezért aztán azt tanitják, hogy bárhol gyüljenek is egybe, ott vagyon Istennek temploma.

Szerencsétlen lelki tévelygők! Hiszen mi is tudjuk, hogy Isten nem lakozik kézzel csinált templomokban, mi is épen azon szentirásból olvassuk, valahol ketten avagy hárman egybegyülnek a Jézus nevében, ott vagyon ő közöttük; (Máté XVIII. 20.) s távol legyen tőlünk, mintha a keménynyaku zsidókkal azt tartanók, hogy Jehovát a jeruzsálemi templomban lehetne legbuzgóbban imádni, vagy a samaritánokkal arra esküdnénk, hogy a Garizim hegyén lakik. Korántsem, Istent az ég s egeknek egei be nem foghatják, mennyivel kevésbé az a ház, melyet nékie épitünk. (I. Kor. VIII. 27.)

Azért gyülekezünk mi össze Istenünk házában, hogy olvassuk az irásokat, hallgassuk az igéket, melyekben örök élet vagyon, mert a hit hallásból vagyon, mimódon hallanának pedig predikáló nélkül. (Róm. X. 14.) Értenők a baptistáknak a templom iránti idegenkedésöket, ha Jézus csak egyetlen egyszer is kikelt volna a templom ellen, ha azt kerülte volna. De épen ennek ellenkezőjét tapasztaljuk, mert hiszen önmaga mondja: (Márk. XIV. 49.) „minden napon nálatok valék, a templomban tanitván;“ s az evangelisták egytől egyig bizonyitják, hogy az embernek fia a templomban is tanitott s az Urnak házát kedvelte, azért tisztitotta azt meg a galambárusoktól s pénzváltóktól. Ekkor gyult szent haragra a templomszentségtelenitők ellen, s ő a szent, az ártatlan, ostort vett kezébe. Bizony, ha a baptisták az Urat igazán követnék, nem utálnák meg az ő templomát, hol elszakadva minden világi gondtól, Istenünknek szolgálunk; arra törekedvén, hogy mi is egyen-egyen a szentlélek templomaivá dicsőittessünk. Mi azért életünknek minden idejében a 26. zsolt. eme igéit énekeljük:

„Uram! szeretem a te házadban való lakásomat, és a te dicsőséged hajlékának helyét.“

Ezeket tudva nem csudálkozhatunk a fölött sem, ha az igazság mellett Isten nevére hivatkozva esküt tenni nem akarnak. A nép között terjesztett iratukban ezt is tanácsosnak tartották elhallgatni, de fattyuhajtásaikról, a nazarénusokról határozottan tudjuk, hogy kényszeritéssel is alig birhatók eskütételre. Azonban, hogy a baptisták is tiltják az esküvést, bizonyos azért, mert alapitójuk Mennó Simon, kit ilyenkül magok is elősmernek, azt ki közülök a világi hatóság előtt megmert esküdni, a szentek közösségéből szigoruan kizárta.*) Ha pedig valamelyik mégis megesküszik, akkor a baptismus egyik legfontosabb hitágazatát töri meg; olyanná válik mint a küszöb, mely sem kivül, sem bent nincs.

S miért ilyen idegenek az eskü iránt? Azért mert a betűre esküsznek. Olvassák Urunk emez igéit: „Semmiképen ne esküdjetek, se az égre, mert az Istennek királyi széke; se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya, se Jérusálemre, mert az a nagy királynak városa, se a te fejedre ne esküdjél, mert nem teremthetsz egy fehér vagy fekete hajszálat, hanem a ti beszédetek légyen: ugy, ugy, nem, nem; ennek fölötte a mi esik, a gonosztól vagyon.“ (Máté V. 34.) Ezt aztán egybevetik Jakab apostol ugyan erre vonatkozó igéivel s mindenféle esküvést, mint kárhozatos cselekedményt vetnek el, nem gondolva meg, hogy az idézett helyeken mind Jézus mind az apostol a zsidók ama szokásos esküjét rosszalja, melyet ők a kereskedésben alkalmaztak, hogy a hiszékeny pogányokat annál könnyebben rászedhessék.

Jézus a törvényes és szabados esküt nem tiltotta, sőt maga is megesküdött, midőn a főpap eme kérdésére: „az élő Istenre kényszeritelek tégedet, mondd meg minékünk, ha te vagy-é ama Krisztus, az Isten fia!“ (Máté XXVI. 63.) nyilt bátorsággal ekként válaszolt: „te mondád!“ S ez a válasz egy volt az esküvel. Pál apost. is több izben megesküdött, mikor hűséges forgolódása mellett bizonyságul hivta föl Istent, s az esküt a keresztyéneknek is ajánlja emez igéiben: „az emberek magoknál nagyobbra esküsznek, és ő nékiek minden versengésnek vége minden dolgoknak megerősittetésére az esküvés.“ (Máté XXVI. 63.) Lehet-é e szerint sötétebb lelki hályog, mint az, mely a nazarénusok értelmére huzódott.

Innen aztán az is önként következik, hogy nálok a házasság, melyet eskü nem szentel meg, tulajdonképen csak ágyasság. A többi keresztyén felekezeteknél mindenek előtt tiszteletes a házasság. (Sid. VIII. 4.) Isten rendeléséül tekintvén ezt, nem feledjük el, mire Pál apost. figyelmeztet: „ti férfiak! szeressétek feleségeiteket, miképen Krisztus is szerette az anyaszentegyházat s önnönmagát adta azért.“ (Eféz. V. 25.) A férj s nő közötti házassági kötelék a Krisztus s anyaszentegyháza közötti viszonyhoz hasonlittatván, bizony méltó és érdemes arra, hogy Isten bizonyságul hivása mellett kapcsoltassék együvé. A nazarénusok, kik magokat szenteknek hirdetik, megelégesznek a kézadással, puszta igérettel; és igy őket csak a testiség füzi együvé, s a szövetséget eskü nem szenteli meg.

S Istenem! mivé süljed nálok a haza szent fogalma. Üres név csak, melyet még tiszteletben sem tartanak. Nekik, mint már e földön is egy más világ kiválasztott fiainak, kik folyvást mennyországról álmodoznak, nincsen, nem lehet földi hazájok. Jézus sirt, Jéruzsálem bekövetkező pusztulását látván lelke előtt, — ezek minden házat, minden népet, mely rajtok kivül esik, Babilonba helyeznek s örülnének a Babilon romjai fölött. Jézus szerette honfiait, de a nazarénusok hazát, nemzetet nem ösmernek, mert ennek védelmére fegyvert nem fognának; s ha mégis, a hol ki nem bujhatnak a törvény járma alól, kényszerültségből kardot rántanak, vallásuk sarkigazságát törik meg, mert apostoluk Mennó Simon megtiltotta a fegyverviselést. Mi is beösmerjük, hogy nagyon üdvös lenne az, ha valahára már az örök béke költöznék be hozzánk s a kardokból kaszát s kapát kovácsolnának nyugodt polgárok, de ezt nem hisszük egyhamar kivitelhetőnek, mert ha még egy pár ember sem fér el egymástól békésen e föld széles hátán, annál kevésbé érik ezt el az elszaporodott nemzetségek. A hatalmas jogtalanul is megtámadja gyöngébb szomszédját. Ah! ha a baptisták elve szerint fegyvert fognunk nem szabadna jogaink s hazánk védelmére, régóta feledve lenne még nevünk is, pusztulás vihara sodort volna el. E rajongók tana tehát már csak azért sem férhet össze a magyar jellemmel, mert ez a gyávaságtól iszonyodik, hazáját, egyházát mindenek fölött szereti . . . hazájáért, egyházáért kész volt mindenkor sikra szállani s élete sem volt előtte drága, ha ennek boldogsága s jóléte forgott a koczkán. A baptistának sem hazája, sem országa, futkározó hamis atyafi az, ki alattomban juhoknak ruhájokban jár szerte-szét.

Az oly vallás tehát, mely a családi élet szentségét támadja meg, mely a hazaszeretet utolsó csiráját is kitépi a szivből, nem emelkedhetik előtérbe, még ha oly tetszetős ruhába burkolja is magát, mint a baptismus, vagy a szinlelő nazarénismus.

Zavaros, tisztátalan forrás zagyva tanrendszerük, mely ha itt-ott fölbugyog, megposhasztja a légkört, mint egy időben Németországban. Hisszük Istent, ki századokon keresztül őrködött egyháza fölött, nem engedi meg, hogy e konkolyt hintő, futkározó hamis atyafiak megkisértsék a Krisztus Jézusban való szabadságunkat, kivált ha eszetekbe veszitek, hogy ezt az egész vallásfelekezetet olyan sajátságos lelki betegség gyötri, melyben csak a szem lát, csak a fül hall, csak az ajak mozog, de az értelem maga vak, siket és néma. A nazarénusok gyülekezetháza elmebetegek gyülhelye. A szerencsétlenek keresnék a Jézust, érzik, nagyon is érzik ennek szükségét.

Futkároznak ide s tova, s most a betűkből összeférczelt vakhithez, majd a farizeusi tettetésből összetákolt lépcsőre lépnek, azt álmodják, hogy mint Jákób álmában az angyalok, ők is a mennyország felé vezető létrán szállnak feljebb feljebb. Egyszer azonban föl kell ébredniök, mert megdördül a világ itélő birájának szava: „Jaj nektek vak vezérek! kik megszűritek a szunyogot, a tevét pedig elnyelitek. Lélek az, mely megelevenit, a betű megöl. Magad vesztetted el magadat Izrael. Csak futkároztatok a sötétben, hintsétek a konkolyt, hadd növekedjék az az aratásig a tiszta buzával. Látunk, ösmerünk, szánunk benneteket, de egyuttal ügyelünk magunkra, hogy meg ne csaljatok s ámitó hitetésetek nem szakit el minket ama szabadságtól, melyre minket Krisztusunk elhivott, kinek légyen örök dicsőség mennyen és földön.

IV.

Keresztyén testvéreim!

Ha megösmerjük a baptismus s ebből szétágazott nazarénismus fanyar és mérges gyümölcseit, önkénytelenül is ama kérdés veti föl magát vizsgáló elménk előtt: „ha ez ugy van, a miként állitod, miért akadnak mégis olyanok, kik e vad fa még vadabb gyümölcseit oly kapzsi mohósággal szedik s nyeldesik el, mintha egyenesen az égből aláhulló drága manna lenne?!“

Eddig rajzolt képünk nem lenne hű, nem lenne egész, ha e kérdést megoldatlan hagynók s fennmaradhatna talán sokaknál az az igazolható kétely: „ha mind ez igaz lenne, akkor nem sorakoznék hozzájok senkisem.“

Nem is emlitve azt, miről már fentebb szólottunk, hogy habár e vallás felekezetet mindjárt a hitjavitás után, mint ennek rémes árnyéka kisértett, mégis három százados tengődés után máiglan is vajudik, mig a protestánsok száma meghaladja a százmilliót, a baptisták világszerte alig számlálnak többet négymillió tévelygőnél, mi a 350 millió keresztyénséghez képest elenyésző parányi szám — elég legyen annyit mondanom, hogy nem igen lehet oly gondosan ápolt kert, hol egyik vagy másik illatos bokor alatt egy-egy gaz fel ne üsse fejét. Néha még a legtisztábban tartott szobában is el-elbuvik egy-egy pók s a szegletben félrevonulva észrevétlenül szövi hálóját. Ilyen bogácskóró a baptismus az anyaszentegyház kertjében, ilyen szegletben lévő pók a nazarénismus a Krisztus világtemplomában, mely aztán sötét éjjel alattomban jár szét, hogy hálójába keritse azokat, kiknek lámpájuk kialudván, nem látnak.

De mi meggyujtjuk a sz. irás és józan okosság lámpáját s annak fénye mellett mutatjuk ki, minémü szálakból szövik hálójukat s kik azok, kik e hálóba kerülnek.

a) Az izraelitáknál hajdanta, épen ugy mint később a római kath. egyházban a papság egészen külön osztályt képezett, melynek hatalmas kiváltságai voltak s vannak maiglan is. E természetellenesen bitorolt, jogtalan kiváltságok ellen izent hadat s vivott sikerrel a reformátió, kijelentve, hogy embernek, gyarló halandónak nem adatott hatalom arra, miszerint a lelkeken saját önkénye szerint uralkodjék.

Az anabaptisták egy lépéssel tovább mentek, de ez az egy lépés megingatta a társadalom alapját. Ezek minden hatalmat le akartak rázni nyakukról, eltörölvén még a tulajdonjogot is. Miután azonban e tervek nem sikerültek, későbben mint szelidebb baptisták kerültek elő, kik a fenálló társadalmi rendszer ellen csak elvileg küzdöttek, a mennyiben annak intézkedéseit nem fogadták el, p. o. fegyvert nem viseltek, esküt nem tettek, a haza érdekében hivatalt nem vállaltak.

Hogy a róm. kath. egyházban meggyökeresedett papuralmat elitélik, ez ellen kifogásunk nincs, de hogy a protestáns egyház életében is ezt a rémképet látják: ezt vagy rossz akaratnak, vagy talán inkább elmeháborodottság képzelgésének tulajdonithatjuk; mert hogy egyházszervezetünk evangyéliumi szabadelvű alapon nyugszik, ezt egyenesen szentiratunk igazolja. A lelkészek nálunk igehirdetők s mint az első ker. egyháznál, a sakramentomok kiszolgáltatói. A gyülekezet, mint hajdan amaz első diákonusokat, szavazat útján választja saját kebeléből egyházi elöljáróit s ezek intézik az ügyeket, hogy mindenek ékesen s jó renddel légyenek ti közöttetek. A királyi papság elve tehát nálunk is meg van valósitva. A mi egyházunk láthatatlan, de örökké élő feje s szegeletköve Jézus; mi nem neveztetünk emberekről, evangyéliomi keresztyének vagyunk.

A nép közé szórt iratukban azt hirdetik a baptisták, hogy ők nem ismernek különbséget papok s világiak között, s mégis egy pár sorral alább olvashatjuk, hogy kötelesek fölszentelt papot tartani, kinek a gyülekezet engedelmességgel tartozik s fizetése önkénytes adományból kerül ki. S milyen önkénytes adomány ez! Van például Angliában oly gyülekezetházuk, hová épen ugy mint nálunk a szinházakba, rendes belépti dij mellett eresztetnek be, — s több helyen a hivektől beszedett önkénytes adomány fölér huszszoros egyházi adóval.

Nyilvánosan nem, de titkosan követelik már nálunk is a baptisták a tagoktól, hogy jövedelmük egy tizedét a hivők szükségére szenteljék s Pesten egy szegény cselédtől, kinek havi bére 6 frt, havonként egy-egy forintot levontak. Ez aztán a magas egyházi adó. Sirva nézhet utána a szegény cseléd.

Pedig irataikban ugyancsak nagy súlyt fektetnek arra, hogy az ő lelkészeik nem fogadnak el szolgálattételükért semmi fizetést. Már ha fizetik őket, mint ezt be is ösmerik, állitásuk hamissága nyilvános. Ferditett igehirdetésen kivül ugyan minő szolgálatot tesznek. Hiszen egy-egy gyülekezet a legjobb esetben is alig számlál száz-kétszáz tagot. Itt ugyan nem sok dolguk akad. A szülötteket jegyezze az állam, nem esketnek; lelkész segédlete mellett nem temetnek. Halottaikat még a hozzájuk tartozók sem kisérik ki, azokat megsiratni, gyászolni nálok nem szokás, legfeljebb csak a hű eb kiséri ki sirjához régi gazdáját. A szenteknek nem szabad bánkódni azok fölött, kik egykor szivök szerelmesei valának. Iskolát a szó nemesebb értelmében, hol a gyermekeket hasznos polgárrá nevelhetnék, nem tartanak fenn. Gondoskodjék erről az állam, szerintök minden tudomány a sátán konyháján kotyvasztott méreg, mely a sátán agyvelejéből származott, s ha rajtok állana, megsemmisitenék, mint egykor az anabaptisták, az emberi szellem legdicsőbb termékeit. Nekiek ezekre szükségök nincs, mert ők nem e világnak élnek, a mennyország kiválasztott örökösei, kikről azt tanitá Mennó Simon, hogy már e földön elérhetik a tökéletességet.

Ez a kettős pókháló, hogy t. i. egyházra s iskolára nem kötelesek áldozni, továbbá, hogy ők szentek,*) vajmi könnyen körülfogja azokat; a kiknek értelmök a betű szük korlátain tul hatolni nem bir. Olvassátok bárhol a szentirást, midőn az az egyházi hivatal fentartásának nagy fontosságáról beszél, meggyőződhettek azon nazarénus baptisták kifacsamodott észjárásáról. A nagy apostol a II. Kor. VII. s IX-dik részében szent kötelességévé teszi a gyülekezeteknek, hogy világi javaikból az egyházat gyarapitsák, viszont midőn édes Idvezitőnk Izrael házának eltévelyedett juhaihoz küldi apostolait s Máté X. 8. versében ily utasitást ad nekiek a szentlélek ajándékaira czélozva: „ingyen vettétek, ingyen adjátok,“ ez alatt azt érti, hogy az igehirdetők ne kényszeritésből viseljenek gondot Isten seregéről, hanem örömest, nem kivánván éktelenül a nyereséget; (I. Pét. V. 2.) azokat érheti méltó rosszalás, kik megszaggatják az ő juhaikat, s nem gondolván semmit a Krisztussal és a nyájjal, csak önmagokat legeltetik. Hogy megváltónk maga is igy gondolkozott, kitünik onnan is, mert mindjárt utasitása után igy szól: „méltó a munkás a maga táplálására.“

Pál apostol több alkalommal figyelmezteti a gyülekezetet, hogy az egyházi szolgákat, kik egész életöket a nép javára szentelik, világi javaikból részeltessek. A vagy nem tudjátok-e — igy szól I. Kor. IX. 13. — hogy a kik a szent dolgokban munkálódnak, a szent helyből élnek, és a kik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részöket… Ha mi tinéktek lelkieket vetettünk nagy dolog-e, ha mi a ti testi marháitokat aratjuk. Ekképen rendelte az Ur is azoknak, a kik az evangyéliomot prédikálják;“ s megdicséri a buzgó és jótékony Epafroditószt, a ki kiszolgáltatta néki mindazokat, melyek nélkül szükölködött. (Filip II. 25.) Ugyancsak ő utasitja a keresztyéneket ekképen: az olyan ember, a ki tanittatik az evangyéliom tudományára, közölje minden javait azzal, a ki őtet tanitja. (Gal. V. 6. továbbá Róm. XV. 27. I. Tim. V. 18.) Magát az embernek fiát is, kinek hajléka nem volt, hol fejét lehajthatta volna, szerető tanitványai fogadták be s élelmezték.

Igy sorolhatnánk még föl számos idézetet sz. irásunkból annak igazolására, hogy az állandó egyházi szolgálat fentartása az isteni tiszteletnek már az első gyülekezetek alakulása alkalmával egyik fő s kiváló elmaradhatlan alkatrésze volt s mikor ezt a nazarénusok elferditik, egyenesen a szentirás ellenére járnak, hasonlitván Judáshoz, ki a kegyes lélek adományát e szavakkal ócsárolta: mirevaló e tékozlás? Judás eme szavait ismétlik maiglan is eme futkározó hamis atyafiak.

b) Azonban e fölött nem csudálkozhatunk, ha még közelebbről vesszük őket szemügyre. A nazarénusok lelki kevélységük fosztja meg józan eszüktől. Midőn dicsekedni merészelnek olyasmivel, mi szerintünk a földi életben elérhetetlen. A baptisták felekezetének egyik alapítója Mennó is azt hirdette, hogy az ember e siralom völgyébe is eljuthat a tökéletesség magaslatára, s hivei mint szintén a nazarénusok bűn nélkül való szenteknek kiáltják ki magokat, mert hiszen a szentirásban a megtért hivők gyakran szenteknek neveztetnek. Ha figyelemmel olvasnák a szent könyveket s nem felednék el, hogy mi por fiai naponként sokakban megesünk s rekesztett Isten mindeneket bűn alá, (Gal. III. 22. II. Kor. V. 21. Luk. V. 8.) sőt ha mindazokat megcselekeditek is, a melyek néktek parancsoltattak, ezt kellene mondanátok: haszontalan szolgák vagyunk, mert a mit kellett cselekednünk, azt cselekedtük (Luk. XVII. 10.) ekkor bizony-nyal tudhatnák, hogy az a szentség a láthatatlan egyház élőköveire vonatkozik, csak oly birtokjog, melynek élvezetébe jobb hazánkban lépünk.

De nekik ilyesmiről értelmök korlátoltsága miatt fogalmuk sincs. Ugy tetszik nekem, mintha gyülekezetházuk ajtaja fölé eme szavakat irnák föl: „Bemenetel a mennyországba.“ S a kik közéjök betévednek, hallhatják, a mint ez álszenteskedők a farizeusokkal ekként kiáltoznak: „Isten! hálákat adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamissak, paráznák, vagy minemű eme publikánus is.“ (Luk. XVIII. 11.) Hallják ezt a tudatlanok s készpénz gyanánt veszik, hallja egynéhány bűnös, kiket a lelkiismeret mint vad tigris kerget mindenünnen mindenhová… ide menekülnek s azt hiszik, mentve vannak, ha a farizeusi képmutatás köpenyébe burkolóznak, ha ezelőtt tisztátalan ajkaikról ezután nem hallatszik káromlás, ha ezután mindig azt kiáltozzák: „Uram! Uram!“ Holott mindez hiábavalóság, Krisztus vére és érdeme szabadit minket a bűn halálából.

Szerencsétlen tévelygők. Azzal áltatják magokat, hogy a szenteskedés fényesre csiszolt apró kövecseiből ők épitik meg Istennek országát s ennek falain keresztül a tigris nem ugorhatik be. Nem bizony! mert azt magokkal viszik be, ha az szivökben lakott. Isten országa nem ugy jön el, hogy azt ember eszébe vehetné s nem mondják azt: imé itt vagy amott vagyon, mert imé Istennek országa tibennetek vagyon! (Luk. XVII. 21.) S a ki poklot hord szivében, ez a pokol minden kisérteteivel együtt még a paradicsomba is elkiséri. A megtérés üdvét keresik sok szerencsétlenek ama gyülekezetházban. Föltalálhatod azt bárhol, ha Jézust keresed, ha parancsolatait hiven követed. Élhetsz jámbor fedhetlen életet, megtartóztathatod ajkadat a káromlástól, mint kellene is, kezedet a tisztátalan ragadványtól, szeretheted embertársadat, mint tenmagadat, félheted Istent épen oly gyermeki ártatlansággal s bizodalommal, ha nem árulod is el őseid drága örökségét, melyért azok véröket, életöket áldozatul hozták. S bár nem is irjuk egyházunk ajtaja fölé: „bemenetel a mennyországba,“ sőt inkább leborulva imádkozunk a publikánussal: „Uram! légy irgalmas nekem bűnösnek. Mindemellett gyarlóságunk érzetében is magunkat megalázva, de Jézusra támaszkodva futunk a czél felé, tudva, hogy a ki magát fölmagasztalja, megaláztatik s ha valaki láttatik maga előtt valaminek lenni, holott semmi, az ilyen embert a maga gondolatja csalja meg.“ (Gal. VI. 3.)

Igy csalják meg magokat a betű rabszolgaságában nyögő nazarénusok, mert mikor vakbuzgóságukban vétket követnek el, azt hiszik, hogy szent dolgot cselekesznek. A kevélyeknek s tudatlanoknak eszöket veszti Isten, hogy Nabugonodozor módjára füvet egyenek. De hiszen Nabugodonozor szidalmazta az Urat s a nazarénusok ajkait szitok nem szennyezi, Igaz, szájjokkal nem káromolnak, de káromlássá változtatják életöket. Avagy nem káromolják-é Istent, nem-é keresztre feszitik Jézust, midőn csak önmagokat hirdetvén megtért szenteknek, mindenki mást sátán edényei, ördög fiai czimmel illetvén, az idvességből kizárni akarnak. Nem istenkáromlás-é az, midőn találkoznak közülök olyanok, kik természetellenesen csonkitják meg önmagokat, (Laczházán) olyanok, kik ellopják a templom kulcsát (mint Szalontán), hogy a más hitfelekezetiek istentiszteletét csúfság tárgyává tegyék, bezuzzák kővel a városházánál a nemzet ünnepely költőjének Arany Jánosnak s az egyház egyik oszlopának Balogh Péternek olajba festett arczképét. Avagy nem eszét veszté-é ama hódmezővásárhelyi nazarénus, ki látta álmot, hallá, hogy a Jehova parancsolá nékie, miként hajdanán Ábrahámnak, hogy áldozza föl magzatát. A kis gyermeket ágyából kirántva az asztalra fekteté, és zsoltárokat énekelve, az ártatlan nyakát egy éles bárddal vágta ketté.

Nem elmeháborodott-é az a nazarénus, ki sertvese eltört lábát imája csodatevő erejével akarta összeforrasztani, vagy mint a szent-miklósi baptista, ki háza tetejére mászott, hogy röpüljön de ugy leesett, hogy három hétig feküdt betegen. Igy sorolhatnánk elő a vakbuzgóságnak számos példáját, de ezekre kár a szót vesztegetni. Ennyi is elég annak kimutatására, hogy e szerencsétlenek még az államra nézve is veszélyesek, mert kevés kellene hozzá, hogy az anabaptisták példáját kövessék. Valóban nem lehet csodálkoznunk, ha a „fekete németek“ néven ösmeretes s Magyarországba is átvándorolt anabaptistákat országgyülési törvényczikkek számüzték hazánkból; viszont nem lehet eléggé csodálkoznunk, hogy idétlen gyermekeiket, a futkározó hamis atyafiakat kóborolni megengedik, kik alattomban ássák alá a társadalmi rend oszlopait.

Mi ne engedjünk nekik, azért halljátok meg végül, mire a Róm. XVI. 17. versével figyelmeztetlek: Kérlek atyámfiai, vegyétek eszetekbe, a kik háboruságnak és botránkozásnak okai volnának, kik más tudományra tanitanának azon kivül a melyet tanultatok, és azokat eltávoztassátok…. A békességnek Istene pedig megrontja a sátánt a ti lábaitok alatt hamar. A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen veletek. Ámen.

ZÁRSZÓ.

Rövid elmélkedésünknek nem lehet czélja, hogy e tévelygők szemét fölnyissuk. Tudjuk, hogy minden igyekezetünk oly sikertelen lenne, mintha vakon születettnek magyaráznók a szinek közötti különbséget. Czélunk az, hogy a józan gondolkozásu evangyéliomi keresztyének e hiven felmutatott képben ösmerjék meg s kerüljék el azokat, kiknek tanaikban annyi lelketölő méreg rejlik, kerüljék azokat, kik mint hálátlan gyermekek törnek édesanyjuk ellen . . . a mit elkövetnek Szentlélek ellen való bűn, s ezt csirájában elfojtani, ez ellen küzdeni keresztyéni s honfiui kötelességünk mindnyájunknak, mert ha közönyösen vesszük, fejünkre olvashatja mindenki a Jelenések könyve III. r. 15. 16. verseit.

Lábjegyzetek

*) Legközelebb is két hivő a ráczkevei járásbiróság előtt megtagadta az esküt.

*) Épen a napokban itélt el a ráczkevei m. kir. járásbiróság egy Biró Lajos nevű baptistát lopásért. Egy másik pedig igen ügyesen behálózott két elmeháborodott egyént, hogy fogadják magokhoz őt; majd megszentelődnek. A baptista ott lakik ez őrültek között; a szerencsétlenek megosztották vagyonukat az élelmes baptistával. Aztán van még más fogásuk is. Jó olcsóért hozzáférnek a vallásos iratokhoz s kettős áron adják el futkározásaik közben. Látni való hát, hogy ezek a futkározó atyafiak minden szentségök mellett is csalók, tolvajok . . . a legnagyobb rész pedig ámitó és ámitott.

Forrás

Debreceni Egyetem elektronikus Archívuma (DEA): Futkározó hamis atyafi vagy a leálcázott baptista; Fájlok (13.77 MB) Dátum: 1882; Szerzők: Könyves Tóth Kálmán (1837-1924); Kiadó: nyomatott a város könyvnyomdájában https://hdl.handle.net/2437/386026