Az egyház megreformálásának szükségességéről I: Az egyház bűnlajstroma | Kálvin János

I. Az egyház bűnlajstroma

AZ EGYHÁZ MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

A LEGLEGYŐZHETETLENEBB CSÁSZÁRHOZ, V. KÁROLYHOZ, A NAGYTEKINTÉLYŰ FEJEDELMEKHEZ S A MÁS RENDEKHEZ, KIK MOST SPEYERBEN BIRODALMI GYŰLÉST TARTANAK

ALÁZATOS BUZDÍTÁS,

HOGY AZ EGYHÁZ HELYREÁLLÍTÁSÁNAK GONDJÁT KOMOLYAN VEGYÉK FÖL. MINDAZOK NEVÉBEN, AKIK KRISZTUS URALMA UTÁN VÁGYÓDNAK.

ÍRTA: KÁLVIN JÁNOS.

1543.

részlet

Általam kiemelve a mai egyházaknak is aktuális kálvini gondolatok (a teljesség igénye nélkül) – a szerk.

Összehívtad ezt a gyűlést, Felkent Császár, hogy végre határozz és dönts a Birodalom nagytekintélyű Fejedelmeivel és rendeivel az egyház jelen állapotának ügyében, melyről mindannyian tudjuk, hogy siratni való. Tehát, midőn e tanácskozásra összeültök, alázatosan kérlek téged, Császár, egyúttal könyörgök előttetek, nagytekintélyű Fejedelmek, hogy ne terheltessetek elétek terjesztett írásomat olvasni és komolyan megfontolni. Az ügy elég komoly és fontos arra, hogy figyelmeteket felhívja. Én pedig mondanivalómat úgy adom elő színetek előtt, hogy könnyen határozhattok, bármely párthoz tartoztok is. Akárki legyek, bevallom, hogy én itt a kegyes tudomány és az egyház védelmére kelek. Azt hiszem, hogy ilyen minőségemben azt az egyet legalább elérem, hogy figyelmeteket mindaddig nem vonjátok meg tőlem, míg kitűnik, hogy jogtalanul vallok-e ily hivatást vagy pedig hűségesen előadom s igazában tárgyalom, amit magam elé tűztem. Ámbár tudom, hogy az ily feladat erőimet felülhaladja, mégis nem félek, hogy hallva kötelességem eredő okát, engem akár esztelenséggel, akár vakmerőséggel vádoltok, hogy ily szándékkal merészlek megjelenni előttetek.

Két dolog van, amivel az emberek, bármit cselekesznek, dicsérni vagy legalább igazolni iparkodnak, mert egyrészt, amit kegyes buzgalommal, becsülettel cselekszünk, dicséretre méltónak tartjuk, másrészt legalább abban sem találunk kivetőt, ha valamely cselekedetünk a közszükség hatása alatt jő létre. Mivel pedig ez mind a kettő áll rám nézve, azért nem is kétkedem, hogy szándékomat szívesen helyesli méltányosságtok. Mert ugyan hol fejthetném ki jobban, tiszteletre méltóbban erőmet, mely dolog szorulhatna támogatásomra ez időben inkább, mint Krisztus egyháza, melytől semmit sem szabad megtagadni, mely most szenved, mely a tönk szélére jutva kívánja, hogy egész férfiúi erőmmel segélyére keljek? Hallgassátok meg, amit mondok, olyképpen, mintha mindazok kiáltanának felétek egy hangon, akik az egyház jó rendben való helyreállításáért hevülnek, vagy már gondjukba is vették a helyreállított gyülekezetet. Ebben az állapotban van sok nem legalsóbb méltóságú herceg, nem kevés kiváló város, állam. Mindezeknek érdekében én magam úgy szólok, hogy inkább ők valamennyien beszéljenek általam egy ajakon. Gondoljátok el, hogy ezen kívül a keresztyén világ részeiben mily sok kegyes ember él szétszórva, akik egy érzelemben magukévá teszik ez ügyben való véleményemet. Végül gondoljátok el azt is, hogy ez mindazok közös esedezése, akik az egyház jelen megromlását oly komolyan gyászolják, hogy tovább szinte tűrni sem tudnak, s a bánkódással nem is hagynak alább, míg valamelyes tisztulást nem látnak. Jól tudom, hogy mily gyalázatos neveken jelölnek bennünket a becstelenségre. De nevezhetnek bennünket akármi néven, ha az ügyünket meghallgatjátok. Aztán döntsétek el, mily helyre vagyunk méltók.

Először nem az jő kérdésbe, hogy az egyház sok és nehéznyavalyában szenved, (mert ez mind azok előtt tisztán áll, akik csak valamelyes ítélőképességgel bírnak), de, hogy a nyavalyái olyszerűek, melyeknek gyógyítása hosszú ápolást nem bír el, s amelyekkel szemben sem nem hasznos, sem nem ésszerű felettébb lassan ható gyógyszerekre várni. Vakmerő és istentelen újítással vádolnak, mivelhogy elég merészek voltunk az egyházban a régi állapotból némely dolgot kimozdítani. Hogyan? Hát ha nem is ok nélkül s nem is rosszul történt a dolog? Amint hallom, némelyek azért is könnyen ítéletet mondanak felettünk, mert a javítást ugyan követelnünk kellett volna, de megkísérelnünk szükségtelen volt. Ezektől a jelenben semmi egyebet nem kérek, mint hogy egy kis időre még függesszék fel ítéletüket, míg magából az ügyből kimutathatom, hogy mi idő előtt nem siettünk, semmit megfontolatlanul nem tettünk, kötelességünktől idegen dolgot nem erőszakoltunk, s hogy végül minden cselekedetünkre a végső kényszer bírt bennünket. Hogy ezt megtehessem, lássuk, mely pontok körül forog a küzdelem.

Azt állítjuk, hogy midőn küzdelembe szólította Isten Luthert és másokat, akik az üdvösség útjának feltalálásában fáklyát vittek előttünk, és kiknek buzgalma alapította és állította fel a mi egyházainkat. Akkor a keresztyén tudomány ama kútfejei, melyekből a mi vallásunk igazsága, melyekből Isten tiszta és törvényes tisztelete, melyekből az emberiség üdvössége csörgedezik, majdnem végképp meg voltak semmisítve; azt állítjuk, hogy a sákramentomokkal való élés sokféleképpen meg volt rontva és fertőztetve; azt állítjuk, hogy az egyház kormányzata az utálatos és tűrhetetlen zsarnokság képére volt változtatva. Azonban talán e beszéd még nem elég arra, hogy némelyekre hasson, míg jobban meg nem magyarázom. Teszem, pedig ezt nem oly mértékben, mint amennyire az ügy megkívánná, hanem amennyire tehetségem engedi. Mégsem az a szándékom, hogy minden ellentétet megítéljek és megszüntessek, mert ebben hosszú vitatkozásra volna szükség, s annak itt nincs helye. Csak azt akarom előterjeszteni, hogy mily jogos és szükségszerű okok kényszerítettek bennünket az újításra, melyet nekünk vétek gyanánt rónak föl. Azért mégsem lehet elkerülnöm, hogy három dolgot fel ne öleljek elmélkedésemben. Először nyílván fel kell említenem azokat a bűnöket, melyek az orvosszerek keresésére sarkalltak. Aztán beszélni fogok magukról a gyógyszerekről, amelyeket a mieink alkalmaztak, melyek annyira alkalmasak és üdvösek. Utoljára megvilágosítom a helyzetet, mely összetett kezeket és halogatást már nem tűr, mivel az egyház gyors tisztítást kíván.

Mindjárt az első pontot próbálom meg egy pár szóval érinteni; amennyi elég lesz, hogy utat találjunk a többi kérdésekhez. A szentségtörő vakmerőség és a lázadás vétkének lemosásánál, mintha féktelen sietséggel jogtalanul tapodtunk volna oly területeket, melyek nem a mieink, hosszabban fogok időzni. Ha valaki azt kérdi, hogy leginkább miben áll közöttünk a keresztyénség s miben van annak igazsága, bizonyos, hogy a két következő tulajdonság nemcsak hogy első helyet foglal el a többiek között, de a többi részeket, sőt a keresztyénség egész lényegét is magába foglalja: a keresztyénség ad utasítást arra, mint kell Istent igazán szolgálni, s hogy mint tudhatják meg az emberek, hol kell keresni üdvösségüket. S ha ezek hiányoznak, akkor ugyan dicsekedhetünk Krisztus nevével, de vallomásunk üres és haszontalan. Aztán következnek a sákramentumok és az egyház kormányzata, amelyek amint a keresztyén tan fenntartására vannak felállítva, úgy más cél szolgálatában nem is állhatnak: más szempontból méltányolni sem lehet őket, hogy vajon szentül, rendben vagy másként gyakoroltatnak-e, ha egyszer nem a fent jelzett cél szolgálatában állanak. Ha valaki még tisztább és meghittebb rajzot akar erről: az egyház igazgatása, a pásztori tisztség s a többi rendtartás, a sákramentomokkal együtt mintegy a testet képviseli. Az a tan pedig, mely megtanít bennünket az Isten helyes tiszteletére s megmutatja az emberek lelkiismeretének, hogy az üdvösségbe vetett bizodalmunkat hová kell irányítanunk: ez a tan a lélek, mely magát a testet áthatja, élénkké és tevékennyé teszi, és végre azt eszközli, hogy ne legyen halott és haszontalan holttetem. Mindaz, amit eddig mondtam a kegyes, józan és okos lelkületű emberek között vita tárgyát sem képezheti.

Most határozzuk meg az Isten törvényszerű tiszteletét. Ennek pedig kiinduló pontja és alapja az, hogy Őt minden erény, igaz ítélet, szentség, bölcsesség, igazság, hatalom, jóság, kegyesség, élet és üdv egyedülvaló forrásául ismerjük meg, s hogy ezért minden jó ember dicséretét egyedül neki szánjuk, mindent egyedül neki adjunk, mindent Őbenne keressünk, s ha valamire szükségünk van, Őreá tekintsünk. Ebből származik a felfohászkodás, ebből a dicséret és hálaadás, melyek jelei a dicsőségnek, mit neki tulajdonítunk. Ez az Ő nevének igaz megszentelése, amit elsősorban kér tőlünk. Ezekhez fűződik az imádás, mint amivel kifejezzük az Ő nagyságához, fenségéhez méltó tiszteletünket. Viszont ehhez tartoznak megint a ceremóniák s úgy a segédeszközök, mint a szerszámok, hogy az istenitisztelet végrehajtásában a test a lélekkel együtt legyen foglalatos.

Aztán következik a magunk megtagadása: hogy a testnek és a világnak ellenállván, átalakuljunk a mi értelmünk megújhodására, s ezáltal többé már ne éljünk magunknak, de adjuk át magunkat Őneki, hogy kormányozzon és igazgasson. Ezen önmegtagadás hajt bennünket az engedelmességre, az Ő akarata teljesítésére úgy, hogy félelme mintegy szívünkben székel, s igazgatja életünk minden cselekményét. Hogy pedig az Isten igaz és tiszta tisztelete ezen elemekből áll, hogy ezt helyesli, ebben gyönyörködik, tanítja egyrészt a Szentlélek mindenütt az Írásban, de erre vezérel másrészt hosszú vita elkerülésével a kegyesség érzése is. Kezdettől fogva nem is volt más az Isten tiszteletének módja: csakhogy az a szellemi igazság, mely előttünk lepel nélkül és egyszerűen áll, az ótestamentomban jelképekbe volt burkolva. S ez az, amire Krisztus szavai céloznak: “eljő az óra és az most vagyon, mikor az igaz imádók imádják az Atyát lélekben és igazságban.” (Ján. 4. 23.) Mert nem akarta Ő ezen szavakkal kétségbe vonni, hogy az ősök istentisztelete nem ilyen lelki módon történt, csak mintegy a külalakra vonatkozólag jelzi a különbséget, mely abban áll, hogy míg az ősök előtt a lélek különböző jelképek által beárnyékolva állott, addig előttünk közvetlenül megjelen. Egyébként mindenkorra állott, hogy az Istent, aki lélek, lélekben és igazságban kell imádni.

Továbbá egyetemes szabály az Isten helyes tiszteletének a helytelentől való megkülönböztetésére, hogy ne gondoljunk ki mi felőle semmit, ami csak előttünk tűnik fel jó dolognak, de azt vegyük figyelembe, amit Ő parancsol, akinek egyedül van hatalma a parancsolásra. Ha tehát a mi tiszteletünket neki tetszővé akarjuk tenni, akkor szorgalmasan meg kell tartanunk azt a szabályt, melyet Ő mindenütt a legnagyobb szigorral állít velünk szembe. Mert két oka van annak, hogy Isten megakadályozva és elítélve nevének minden hazug tiszteletét arra hív, hogy csak az Ő szavának engedelmeskedjünk. Mivel elsősorban nagy mértékben hozzátartozik az Ő fenségének megszilárdításához, hogy ne csak gondolatainkban szolgáljunk Neki, hanem egészen irántunk való jó indulatától függjünk, másodsorban meg olyan lelki vakságban élünk, hogy hogyha egyszer szabadra bocsátanak, nem tudunk mást: csak tévelyegni. Ha pedig egyszer letévelyedtünk az útról, tévelygésünknek aztán nincs határa, mígnem babonák mélyére temetkezünk. Ennélfogva az Úr, mivel teljhatalmú uralkodást követel a maga számára, méltán adja elénk úgy, hogy mily cselekedeteket kíván tőlünk, hogy egyúttal mindazt visszaveti, amit az Ő utasításán kívül költöttek az emberek. Ezért méltán cselekszi azt is, hogy az Ő szavával határokat szab elénk, nehogy Isten ellen való tiszteletet eszelvén ki, haragját magunkra vonjuk. Tudom, mily nehéz elhitetni a világgal, hogy az Isten nevének minden tiszteletét helyteleníti, amely igéjétől idegenül jött létre. Sőt elfogadottabb ama másik vélemény, és mintegy az embereknek csontjában és vérében gyökerezik, hogy bármit tesznek is, cselekedetükre elég elismerés rejlik abban, hogy ha valami hév áthatja őket az Isten dicsőítésére. Ha azonban Isten nemcsak haszontalannak tartja, bármibe kezdünk tisztelése céljától utasításán kívül, hanem az igéjétől idegen tisztelését nyilván meg is utálja: mi hasznunk van abból, ha ellenkező irányban törünk. Istennek tiszta és világos szavai (1. Sám. 15. 22; Máté 15. 9.) mondják, hogy az engedelmességet jobb szereti az áldozatnál, hogy őt hasztalanul imádják emberek rendelése szerint, hogy amit igéjéhez különösen e részben hozzátesznek, hazugság, hogy az “ethelothreskeia” (εθελοθρησκεια) (magaválasztotta istentisztelet) tisztára haszontalanság. Ahol egyszer a bíró ítélt a pörben, további perlekedésre nincs idő.

Most lássa be velem együtt Császári Fenséged s ti, előkelő Fejedelmek, hallgassátok meg tőlem figyelemmel, hogy milyen homlokegyenest ellenkeznek ezen véleménnyel mindazon cselekmények, amelyekbe ma szerteszéjjel az egész keresztyén világ helyezi Istennek tisztelését. Szóval ugyan minden jó dicsőségét ráruházzák Istenre, tényleg azonban felerészben, vagy tán nagyobb részben meg is fosztják attól, mikor tökéletességeit megosztják a szentek között. Gúnyoljanak ellenfeleim, amint tetszik nekik, rágalmazzanak meg, hogy (amint ők elferdítik a dolgot) aprócska tévedéseket fúvok ilyen nagyra föl: én csak egyszerűen előterjesztem a dolgot, amint az mindenki előtt egészen áttekinthető. Isten munkái így a szentek között ki vannak osztva, úgy hogy a fenséges Isten mellé mintegy társakat adtak ez emberek, és sok dologban az Ő munkáját kell végezniök, amíg Isten látókörünkön kívül marad. Nem is panaszkodom más felől, csak amit egy népszerű szólás formában az egész világ elismer. Mert mit jelenthet ez a mondás, hogy az “Istent sem lehetett megismerni az apostolok előtt”, ha az apostolokat oly magasságba nem emeljük, hogy ez által Krisztus méltósága hanyatlik alá, vagy legalább homályosodik el. Ezen oktalanság következménye az, hogy a világ az élő víz forrásait odahagyva, mint Jeremiás mondja (2. 13.) tanult beomlott, összedőlt kutakat ásni, amelyekben nincsen víz. Mert hol keresik az üdvösséget, hol keresnek minden egyéb jót? Vajon magánál Istennél? És az egész életük nyilván ellentmond ennek. Azt mondják ugyan, hogy az üdvösséget és minden jót az Istennél keresnek, de ez hazug ürügy, mert másutt is keresik, nemcsak egyedül őbenne.

Ezen felfogásra vonatkozólag kézzelfogható bizonyítékul szolgál a sok vétek, melyek az Istenhez való imádkozást először megrontották, azután majdnem ledöntötték és megsemmisítették. Mondtuk, hogy az imádság nyújt kellő bizonyítást arra vonatkozólag, hogy az emberek megadják e Istennek a köteles tiszteletet. Tehát ebből lehet arra vonatkozólag is következtetést vonnunk, hogy vajon Istennek amaz elragadott dicsőségét ráruházzák e más teremtményekre. Továbbá az Isten igaz imádásában több foglaltatik ám valami kisebb felfohászkodásnál. Az imádkozónak lelkében tisztán kell éreznie, hogy az Isten amaz egyedül való létező, akihez menekülnünk kell, egyrészt azért, mert nyomorúságunkban egyedül csak Ő segíthet, másrészt azért is, mert Ő ezt megígérte. S ez a meggyőződés senkiben addig nem üthet tanyát, amíg nem fordítja figyelmét egyrészt azon hívogató szózatra, mellyel az Isten bennünket magához von, másrészt míg át nem látja az ígéretet, melyet a mi kérésünk meghallgatására vonatkozólag a hívogató szózathoz csatol. De mégis Isten hívogató szózatának annyi értéket sem tulajdonítottak, hogy angyalokat és elhalt embereket vegyesen imádott az emberi tömeg Istennel együtt. A bölcsebbek mégis, ha nem imádták is azokat Isten gyanánt, legalább közbenjáróknak tartották, kiknek közvetítése által megnyerhetik Istentől azt, amit kértek. Hol volt tehát akkor az az ígéret, amely egyedül Krisztus közbenjárására támaszkodott? Ennélfogva Krisztusnak, az egyedül való közbenjárónak mellőzésével mindenki a maga patrónusához fordult, akit persze csak úgy eszelt ki a maga számára, vagy ha valaha adtak helyet a Krisztusnak is, úgy eltűnt a tömegben, mint valami közpap. Bár az Isten igaz imádásával semmi annyira nem ellenkezik, mint a habozás és a bizalmatlanság, annyira uralomra került ez, hogy majdnem elfogadták az emberek szabály gyanánt a helyes imádkozásra. S miért történt ez? Bizonyára azért, mert a világ nem értette meg Isten kijelentésének erejét, s hogy Isten imádásunkat kívánja s megígéri mindazon dolgoknak teljesítését, melyeket csak hívogató szózatában és ígéretében bízva kérünk, s elénk állítja védőnk gyanánt Krisztust, kinek nevében kéréseink meghallgatásra találnak. Ezek után vizsgáljuk meg azon ünnepies imádságokat, melyeket szerteszét a gyülekezetekben alkalmaznak, azt találjuk, hogy azok számtalan folttal vannak beszennyezve. Ezekből ítélhetjük meg, hogy Isten tisztelése e részben mennyire volt megrontva. Nem kisebb megromlás észlelhető a hálaadásokban sem, milyenek a közhasználatú énekek, melyekben minden jó adományért való magasztalás a szenteknek van tulajdonítva, mintegy az Isten munkatársainak.

Mit szóljak most már az imádság felől? Vajon az emberek nem a szobrokat és a képeket részeltetik-e azon tiszteletben, melyben Istent akarják részesíteni? És mindenki téved, aki azt gondolja, hogy van valami különbség e közt és a pogányok oktalan bálványimádása közt. Mert Isten nemcsak azt tiltja meg nekünk, hogy köveket imádjunk, de még ezt is, hogy az ő isteni lelke székhelye gyanánt tekintsük azokat, mint amelyekben az ő imádása lakozik. Akik ezt az utálatosságot védeni akarják, ugyanazon ürügyeket hozzák fel, melyet hajdan már alkalmaztak a pogányok, hogy hitetlenségüket megvédjék. Azonkívül bizonyos, hogy a szenteket Isten gyanánt imádják, sőt csontjaikat, ruháikat, saruikat, képeiket is. Itt valami furfangos ember felhozhatja ellenem, hogy az imádásnak különböző fajai vannak: a dulia (amint mondják) a szentek s azok képei, csontjai számára fenntartandó tisztelet; a latria Isten tiszteletére szolgál, valamint csak őt illeti meg; végre mintegy növekvő őrültségben kieszelték a hyperdulia fokát, melynek magaslatára a többiek fölött a szent szüzet állították. Minthogyha ezek a pontos megkülönböztetések oly ismeretesek volnának s eszükbe jutnának azoknak, akik a szobrok előtt leborulnak! S így a világ telve van nem kevésbé vaskos, s hogy úgy szóljak, nem kevésbé hízelgő bálványimádással, mint hajdan Egyiptom, melyet minden próféta annyira fedd mindenütt a művében. Röviden érintek még néhány dolgot, mivel nem sokára bővebben kell ezzel foglalkoznom. Áttérek a ceremóniákra, melyeknek bár az Isten tisztelése nyomatékos bizonyítékainak kellene lenniök, sokkal inkább gúnyolódások Istennel szemben. Azon kívül, hogy egy új judaizmus támadt annak helyén, melyet Isten oly határozott igékkel törölt el, igen sok gyermekes képtelenséget gyűjtöttek az emberek egyrakásra, istentelen, világias szertartásokat, melyek inkább színi játékra, mint vallásunk méltóságára vannak összeállítva. Az első rossz ebben az, hogy oly ceremóniatömeg, melyet Isten fenségével egyszer s mindenkorra megtiltott, új életre kelt. Az is baj, hogy (míg a ceremóniáknak a kegyesség élő gyakorlásaképpen kell szerepelniök,) addig az emberek most egész sereggel el vannak látva belőlük, pedig hát teljesen haszontalanok. De mindezeknél nagyobb veszély rejlik abban, hogy az emberek, mikor így gúnyolják Istent az ő ceremónijukkal, egyúttal azt gondolják, hogy egészen jól végezték a dolgukat, mint ha a ceremóniákba volna belefoglalva a kegyességnek s Isten tisztelésének lényege.

Ami meg a magunk megalázását illeti – amitől az új életre való születés függ, ez az egész tudomány vagy teljesen ki volt törölve az emberek lelkéből, vagy legalább félig el volt temetve úgyannyira, hogy csak néhányan, s azok sem valami jól tudtak felőle. És ez ama lelki áldozat, melyet Isten első sorban kér tőlünk, hogy megöldökölvén a régi embert, alakuljunk át új emberré. Talán megeshetik, hogy ezen dologról ejtenek akadozva egy pár szót a hitszónokok. De hogy a dolog lényege felől nincsenek egészen tisztában, már abból is kiderül, hogy mindig hévvel szállanak velünk szembe, ha Isten tiszteletének emez ágát helyre akarjuk állítani. Ha a bűnbánásról szólanak, azt, ami fő, csak futólag érintik, csak a test külsőségeinél maradnak huzamosabb ideig, ami pedig Pál apostol szerint (Kol. 2. 23; 1. Tim. 4. 8.) nem valami hasznos dolog. S ez a bűnös eljárás annál kevésbé tűrhető, mert az emberek vétkes tévelyből a dolog helyett annak árnyéka után futnak, mikor az igazi bűnbánatról megfeledkezve egész buzgalommal a világtól való elzárkózásnak, a böjtnek s a vallásos ünnepléseknek, amint Pál apostol mondja az erőtlen, szegény elemeknek (Gal. 4. 9.) szeretnék magukat átadni.

Mivel azt mondottuk, hogy Isten igéje az az ismertető jegy, mely megkülönbözteti annak igaz tiszteletét, hibás és bűnös imádásától, könnyen levonhatjuk ebből azt a következtetést, hogy Isten tiszteletének manapság általánosan divatos formája teljesen meg van romolva. Mert nem is fordítanak figyelmet arra, amit Isten parancsolt, vagy helyesel, hogy Neki, amint illenék engedelmeskedjenek, hanem szabadságot vesznek arra, hogy istentiszteleti formákat eszeljenek ki, s ezt szeretnék engedelem gyanánt Istenre erőszakolni. Ha azt véli valaki, hogy kifejezéseim túlzottak, jöjjön velem, és vizsgáljuk meg mindazon műveleteket, melyekről a világ azt hiszi, hogy Isten tiszteletére szolgálnak. Alig merném ezeknek egy tizedét kiválasztani, s azt mondani felőle, hogy nem emberi agyban született. Mi kell még több? Isten visszaveti, elítéli és kárhoztatja nevének minden hazug tiszteletét. Igéje fékét ránk veti, hogy megtartson bennünket egyszerű engedelmességben. Mert hogyha széttörve igánkat, a mi eszünk ábrándképei után megyünk, s emberi vakmerőséggel kieszelt tiszteletet mutatunk be neki, bár előttünk tetszetős a dolog, az Ő színe előtt haszontalan beszéd, sőt utálatos fertő. Az emberi hagyományok védelmezőinek birtokában vannak élénk színek, hogy ezt az eljárást szép tarkán lerajzolják, sőt Pál is bevallja, (Kol. 2. 23.) hogy a bölcsesség látszata nem hiányzik munkájukból, de mivel Isten az engedelmességet többre becsüli, mint minden áldozatot, már magában ez elégséges, hogy minden tiszteletet visszavessen, ami nem alapszik valamely parancsolatán.

A keresztyén tan másik fő ágához jutunk most el, mely szerint vallásunk megtanít bennünket arra, hogy üdvösségünket hol keressük. Üdvösségünk megismerésének három foka van. Mert saját nyomorúságunk megismerésével kell kezdenünk s ennek oda kell vezetnie bennünket, hogy lelkünket olybá vegyük, mintha meghaltunk volna. Ez akkor történik meg, mikor kiderül a mi természetünknek öröklött és eredeti bűnössége, s hogy ez forrása minden rossznak, bizalmatlanságot, lázadást szül Isten ellen, gőgöt, fukarságot, szenvedélyeket és minden fajta rút vágyakat támaszt bennünk, minket, akik minden helyes úttól s igaz ítélettől elhajoltunk, a bűnnek igájába, fogságba vet. Mindez addig tart, míg le nem lepleződik szemünk előtt bűnös voltunk, úgyannyira, hogy bűneink rútságában kényszerülünk harcba állani magunkkal s magunkat és minden mi dolgainkat haszontalan semmiségnek állítani. Aztán másfelől a lelkiismeret idéztetik Isten ítélőszéke elé, hogy megismerve az átkot, mely sújtja, és egy pillanatra mintegy hallva az örök halálról szóló híradást, megtanuljon rettegni Isten haragjától. Mint mondtam, az üdvösséghez vezető úton az első lépés az, hogy az ember lesújtva és megrettenve önmagában a testiség minden biztatásáról lemondjon s ne szegüljön mégse az Isten ítélete ellen, ne tompuljon el lelkülete önmagában, hanem reszketve és kételkedőn nyögjön fájdalmában és sóhajtson szabadulás után. Ezen keresztül jutunk el a második lépcsőhöz. Ez abban áll, hogy a bűnös megismerve Krisztust ismét lélegzethez jut. Mert az ember számára, aki (mint mondottuk) oly mélyre sújtatott, nem marad egyéb hátra, mint, hogy Krisztushoz forduljon, nyomorúságából az Ő jótéteménye által szabaduljon meg. De Krisztusban üdvösséget éppen az keres, ki elismeri, hogy hatalma képes ennek megadására. Azaz, aki elismeri, hogy Ő az egyedülvaló főpap, ki által az Atyával megbékülünk, aki elismeri, hogy egyedülvaló áldozat, mely által meg vannak bocsátva bűneink, elég van téve Isten ítéletének, s meg van szerezve az igaz és tökéletes igazság; az talál üdvöt, ki végre nem akar osztozkodni az érdemben Krisztussal, hanem elismeri, hogy megigazulása teljesen ingyen való jótétemény. E fokról el kell jutnunk a harmadikra; ez abban áll, hogy aki megértette Krisztus halálának és feltámadásának hasznát, abban erős és szilárd bizalommal megnyugodjék, érezze szívében, hogy Krisztus egészen az övé, s Őbenne van igazsága, élete.

Most pedig lássátok: ez a tudomány fenekestől ki volt forgatva. Az eredendő bűnről fogós kérdezősködések folytak az iskolában, melyek az ember e halálos betegségének fullánkját (amennyire lehet) ki akarták tépni. Mert mikor erről vitatkoznak, valami olyan csekély dolognak tartják, mint pl. a falánkság vagy a kéjvágy mértéktelenségét. Az ész vakságáról és haszontalanságáról, melyből a hitetlenség és képmutatás származik, a lélek benső telhetetlenségéről, a gőgről, a csúszás mászásról, a megátalkodottságról és egyéb titkos vétkekről nem esik szó. A templomi beszédek semmivel sem jobbak. Mit tud véghez vinni a szabad akaratról való prédikálás, melyről Luther s a többiek előtt is lehetett hallani? Legfeljebb önerényünk hazug látszatával tölti el az embereket úgy, hogy felfuvalkodva nem adnak helyet a Szentlélek kegyelmének és segélyének. Minek hozzak fel sok dolgot? Nincs közöttünk semmiről nagyobb versengés, nem vádolnak semmi bűnnel inkább a mi elleneink, mint a megigazulás felől vallott nézetünkért. Hitből szerezzük-é azt meg, vagy cselekedetek által! Sehogy sem engedik meg, hogy Krisztust a mi igazságunknak nevezve tiszteljük, ha ebben az igazságban egyúttal cselekedeteink érdeme is nem játszik szerepet. Nem vitatkozunk mi itt afelől, hogy vajon kell é a kegyeseknek a jót cselekedniök, hogy az Isten elfogadja é a jócselekvést, van-é annak jutalma; de azt már vitatjuk, hogy a jó cselekvés kiengesztelne bennünket Istennel, az Ő fenségével, hogy ez áron megszerezhetnénk magunknak az örök életet, hogy ez volna amaz ellenérték, mely feloldaná Isten megalkotott ítéletét, s hogy az üdvről táplált hitünket ebbe kellene helyeznünk. Azt a tévelygést elítéljük, mely szerint az embereknek inkább a maguk cselekedeteire kell tekinteniük, mint a Krisztusra, ha Isten kegyelmét meg akarják szerezni, ha az örök életet akarják örökség gyanánt bírni s végre igazak akarnak lenni az Isten színe előtt.

Először cselekedeteiknek érdemére büszkék, mint ha velük Istent lekötelezték volna. S ez a gőg lehet é valami más, mint az értelem halálos kábulása? Mert magukhoz imádkoznak Krisztus helyett, s mikor a halál mély örvényébe merülnek, arról álmodnak, hogy megnyerték az életet. Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy én hevesen túlzok; de az már egészen bizonyos, hogy az iskolákban és valamennyi templomban erősen tárgyalták azt a tant, hogy jó cselekedetekkel kell megnyerni Isten kegyét, hogy jó cselekedetekkel kell megszerezni az örök életet, hogy vakmerő és gőgös dolog bizakodnunk az üdvösségben, ha jócselekedeteink nem szólanak mellettünk. Hogy jócselekedeteink elégtételt képezhetnek Isten előtt, a bűnbocsánatot nem ingyen nyerjük, hogy a jócselekedetek az örök üdvre nézve érdemszerzők nem azért, mert megigazulásunkba ingyen Krisztus érdeméért beszámítja őket az Isten, hanem a törvény megállapodása szerint. Valahányszor az emberek Isten kegyelmétől elidegenedtek, a bocsánatot megszerezhetik nem a bűnök ingyen való megbocsátása által, hanem (amint mondják) az elégtévő jócselekedetek által, s ezt még jobban elősegíti Krisztusnak és a vértanúknak érdeme; csak arra törekedjék a vétkes, hogy ebben legyen része. Bizonyos, hogy mielőtt Luther feltűnt, ezen istentelen vélemény az egész világot megigézte. Manapság is ellenségeink tudományunknak éppen ezen részeit támadják meg a legmakacsabb s legkitartóbb ostrommal.

Végre az a borzasztó tévedés is fennállott, (és nemcsak hogy szerteszéjjel elfoglalta az emberek szívét, hanem mintegy a hit egyik főtétele gyanánt szerepelt, amiről még kétkedni sem szabad,) hogy a hívőknek Isten kegyelmére vonatkozólag magukban szüntelen kételkedniök kell, s lelkiismeretüket állandóan függőben kell tartaniok. Ez az ördögi képzelődés aztán belülről kiirtotta a hit erejét, tönkretette Krisztus jótéteményét, felforgatta az embereknek üdvösségét. Mert Pál apostol szerint (Róm. 5. 2.) a keresztyén hit olyan, hogy szívünkben bizakodást támaszt, mellyel meg merünk állani az Isten színe előtt is. Különben nem állana meg, amit más helyen mond, hogy a Szentlélek bizonysága szerint meg van bennünk a fiúvá való fogadás tanúsága, melyben bízva Istent Atyánknak nevezzük (Róm. 8. 15, 16). Minek az az ingadozás, melyet a mi ellenségeink tanítványaiktól megkövetelnek, ha Isten ígéreteibe vetett hitünk egészen meg nem inog? Pál apostol azt véli, hogy a hit hiábavalóvá lenne, az ígéretek haszontalanokká, ha törvényből vagyon az örökség (Róm. 4. 14). Mire való ez? Bizonyára, mivel a törvény az embert állandó kétkedésben tartja, hogy bizonyos, erős hiedelemben megnyugodnia ne lehessen. Amazok azonban ellenkezőleg olyszerű hitről álmodoznak, mely az embert a Pál apostol szerint való bizonyosságból kizárja, s elűzve mérlegelő számítgatásokra kényszeríti, s hasonlóvá teszi az ingatag nádhoz. De nem is csodálatos, hogy ilyen képtelenségbe kerültek, mivel az üdvösségbe vetett hitet a jócselekedetek érdemére alapították. Másként nem is lehetett: ily meredélyből ily romlásba kellett hullaniok. Mert ugyan cselekedeteiben mit találna az ember kételkedésre, sőt kétségbeesésre késztető anyagon kívül ? Látjuk hát, hogy egyik tévedés maga után vonja a másikat.

Győzhetetlen császár, előkelő fejedelmek, emlékezetetekben fel kell itt újítanotok azt, amit előbb mondottam, hogy ti. az egyház üdve ettől a tantól épp annyira függ, mint az emberi élet a lélektől. Ha a tan tisztasága csak megromlott volna, az egyházat igen nehéz seb érte volna. Ha pedig azt bizonyítom be, hogy ez a tan a legnagyobb részben megsemmisült, annyit jelent, mintha azt mondanám, hogy az egyház végveszélybe döntő sebet kapott. Ezt azonban én mindeddig csak futólag érintettem; de azonnal tisztábban adom elő. Áttérek most azokra a dolgokra, melyeket szerintem a test jelképez: az egyházkormányzatra, a sákramentomok kiszolgáltatására. Ha ezeknek külalakjában semmi hiba nem volna; erejük és hasznosságuk a tan ama süllyedésével úgyis kihalt volna. Mit? Hát sem belül, sem kívül nincs semmi ép? Pedig nem is lesz nehéz ennek a dolognak a bebizonyítása. Ami először a sákramentomokat illeti, ilyenek gyanánt egyformán elfogadják a Krisztus rendelte szentségeket s az emberek által kieszelt ceremóniákat. Mert minden egyéb vitatás nélkül hét sákramentom van elfogadva, melyek közül csak kettőt rendelt Krisztus, a többit legfeljebb emberi tekintély alapította. Ezekhez nem kevésbé csatolták hozzá Istennek kegyelmét, mint hogyha beléjük lett volna zárva Krisztus. Továbbá az a kettő is, melyet Krisztus rendelt, borzasztó módon meg volt rontva. A keresztség annyi felesleges hozzáadással van átszőve, hogy az igazi keresztségnek halovány nyomait is nehezen ismernéd föl benne. A szent vacsora pedig nemcsak külső járulékaiban romlott meg, de éppen egyenest ellenkező alakra van változtatva. Tiszta és világos előttünk, hogy Krisztus mit, hogyan parancsolt e tekintetben. S most parancsát megvetve színészi cselekményt róttak össze, mely a szent vacsorát helyettesíti. Mert a misékben mi hasonló van az Úr igaz vacsorájához? Míg Krisztus parancsolata szerint a hívőknek egymás között kellene kiosztaniok az Úr teste és vérének jegyeit, az, ami a misében végbemegyen, inkább kiközösítésnek nevezhető. Mert eltávolodik a pap a gyülekezettől, hogy külön költse el azt, amit a község előtt tartozott volna kiosztani. Aztán mintha Áronnak valami utóda volna, színleli, hogy a nép bűneinek kiengesztelésére áldozatot mutat be. Hol tesz áldozatról valaha említést Krisztus? Azt parancsolja, hogy vegyünk és együnk. Ki engedi meg az embereknek, hogy a vételt felajánlássá változtassák? Honnét ez a változás, ha Krisztusnak örök és változ hatatlan parancsa meg nem hajol az emberek vakmerő vélekedése előtt. Ez bizonyára nagy baj. De még ennél is sokkal rosszabb az a képmutatás, hogy ezt az áldozatot élőkre és holtakra egyaránt alkalmazzák, az üdv elnyeréséhez feltétlenül szükséges eszköz gyanánt. És így Krisztus halálának hatását haszontalan színházi cselekményre ruházták át; az örök papság méltóságát Krisztustól elragadták, hogy embereknek adhassák. Ha pedig valaha úrvacsorára hívják a népet, csak fele részére bocsátják. Mi ez? Krisztus a poharat mindenkiért itta ki, s azt parancsolja, hogy mindenki igyék belőle: ezek az emberek ellenkezőleg: megtiltják a hívek gyülekezetének, hogy a kelyhet csak érintse is. Így ama jelek, melyeket Krisztus tekintélye feloldhatatlan kötelékkel fűzött össze, emberi önkény által szét vannak választva. Ehhez járul, hogy úgy a keresztség, mint a mise általában nemigen különbözik a bűvös ráolvasásoktól. Mert azt gondolják, hogy leheléssel, suttogással, érthetetlen hangokkal misztériumokat végeznek. Mintha azt akarta volna Krisztus, hogy szavait misztériumok végrehajtásánál csak úgy mormogják el, s ne hirdessék inkább érthető hangon. Az evangéliumban a keresztség ereje, természete és kiszolgáltatása nem homályos szavakban jut kifejezésre. Krisztus a végvacsorán nem mormog, de érthető szóval beszél apostolaihoz, míg előadja ígéretét és hozzácsatolja ama rendelését, hogy a hívek kölcsönösen vallást tegyenek. Most az igehirdetés helyében titokzatos ördögűzéseket súgnak-búgnak, melyek, amint mondám, alkalmasabbak bűvészcselekményekhez, mint a sákramentumokhoz. Most már elsőbben helytelen dolog, hogy a népet csak a ceremóniák látványosságában részesítik, anélkül, hogy annak értelmét és igazságát megmagyaráznák. Mert a sákramentumokban való részesítés nem eshetik másképpen, mint hogy kimagyarázzuk azt az értelmet, amit a kép szemre nézve jelent.

Ha hát egyéb semmi sincs a nép előtt, mint haszontalan képletek, melyekkel csak a szemeit tarthatja jól, s nem hall semmi tanítást, mi az igazi célhoz vezérelhetné, magára a külső cselekményre szegezi egészen figyelmét és ezen csüng. Innét van aztán az a borzasztó tévely, hogy nem törődnek se bűnbánattal, se hittel, se magával Krisztussal, mintha a sákramentumok magukban elégségesek volnának az üdvösségre, a jegyeket az azok által jelképezett dolgok lényege gyanánt ragadják magukhoz. És valóban amaz istentelen dogma nemcsak a tudatlan nép közt terjedt el szerteszét, hanem az iskolákban is, hogy a sákramentumok magukban hatásosak, csak ne álljunk működésüknek ellent halálos bűnnel. Mintha a sákramentumok valami más célra és használatra adódtak volna nekünk, mint hogy kézen vezessenek bennünket Krisztushoz. Ehhez járul még, hogy a kenyeret, melyet inkább oktalan ráénekléssel, mint kegyes vallásossággal áldanak meg, szekrényben őrzik, néha néha díszmenetben körülhordozzák, hogy az emberek Krisztus helyett tiszteljék és imádják. Ennél fogva ha valami veszély közelít, e kenyérhez menekülnek, mint egyetlen oltalomhoz; minden ártalom ellen használják, mint valami amulettet; Isten megbocsátásának kieszközlésére úgy alkalmazzák, mint a legjobb engesztelő szert. Mintha Krisztus azt akarta volna, hogy midőn testét sákramentumban nekünk adta, azt mindenféle képtelenségekre használjuk. Mert mit tartalmaz az ígéret? Bizonyára azt, hogy mi valahányszor a szent vacsorát végrehajtjuk, az Ő testének és vérének részeseivé leszünk. “Egyétek és vegyétek” (mondja Ő) “ez az én testem, ez az én vérem: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” Nemde látjuk, hogy az ígéretnek mindenfelől zárt határai vannak, melyek közt meg kell maradnia annak, aki az ígéretben felhozott dolgokat venni akarja. Tévednek tehát azok, kik azt gondolják, hogy a szent vacsora törvényszerű kiosztásán kívül mást is vesznek, mint közönséges és köznapi kenyeret. Aztán minden vallásos szokást közönségessé tesz, hogy csúf adás vevés tárgyait képezik, mintha nem is más célra volnának megalkotva, mint hogy keresetet nyújtsanak. Ez az adás-vevés sem történik titokban vagy legalább az illendőség határai között, hanem nyilván, mint valami országos vásáron. Tudvalevő dolog, hogy némelyik vidéken mennyit jövedelmez a mise. Más vallási szokásoknak is még van állapítva az áruk. Így végre a templomok semmiben sem különböznek az üzleti helyiségektől, ha jobban szemügyre veszi az ember a dolgot, és nincsen a szentségeknek olyan neme, ami pénzért ne volna kapható.

Ha az egyházkormányzat hibáiról akarnék szólani, talán vége sem lenne a mondanivalómnak. Tehát csak néhány feltűnőbb dologról teszek röviden említést, mit rejtegetni nem lehet. A lelkészi tisztség úgy, amint Krisztus rendelte, régen kiment a divatból. A püspököket és lelkipásztorokat, (vagy nevezzük őket bármi más néven) Pál apostol tanúsága szerint Krisztus azért állította az egyház élére, hogy azt igaz tudománnyal építsék. Ezen szabály szerint az egyháznak nem igazi lelkipásztora az, aki a tanítás kötelességében nem foglalatos. S ma majdnem mindenki másra tolta a tanítás terhét, bár a pásztor nevet viseli. A püspökök közül talán a századik sem vállalkoznék szívesen a tanítás terhének hordozására. De ez nem is csodálni való. Mert a püspökségek satrapiákká süllyedtek; mert az alsóbbrendű papok vagy azt gondolják, hogy haszontalan, Krisztus parancsával ellenkező cselekményekkel betöltik tisztüket, vagy követve a püspökök példáját a rájuk nehezedő gondot mások vállára vetik. Ezért a papság bérbe adása éppoly szokásos, mint az ingatlan birtokoké. Mit hánytorgassam tovább? Az a lelki uralom, melyet Krisztus ránk bízott, tönkre van téve; új, hazug kormányzati alak nyert alkalmazást, mit, bárha az Ő nagy nevével próbálnak is forgalomba hozni, közte és Krisztus között semmi nagyobb hasonlóság nincsen, mint a világ és Krisztus uralma között. Ha már most valaki azt veti a szememre, hogy ha némelyek nem teszik kötelességüket, nem kellene ezt az egész rend hibájául felrónom: először azt válaszolom, hogy a baj szerteszéjjel uralkodván, közszokássá vált már. Másodszor, tegyük föl, hogy minden püspök és a többi alantasabb rendű presbiter saját állomásán székel, s teljesíti, amit ma kötelességének tart; mit használna ez Krisztus igaz utasítása betöltésének szempontjából? Énekelnének, mormognának a templomban. Színészi ruházatban mutogatnák magukat, végeznének sok ceremóniát. A tanításra kevés vagy semmi gond sem volna. Krisztus tanítása szerint püspök vagy pásztor címre nem tarthat számot az, ki nem legelteti nyáját az Úr igéjével.

Ha mármost a többiek felett példás szent életükkel kell kitűnniök azoknak, kik az egyház élén állanak, nézzük, hogy hivatásuknak e részben hogyan felelnek meg, kik manapság ezt a fokozatot elfoglalják. Bár a világ eljutott a romlottság tetőfokára, mégsincs rend, mely mindenfajta gaztettel jobban el volna árasztva. Vajha ártatlanságukkal cáfolnák meg, amit mondok! De mindenki szeme előtt tisztán áll piszkosságuk, nyilvánvaló fösvénységük és kapzsiságuk, nyilvánvaló tűrhetetlen gőgjük és kegyetlenségük. Szemérmetlen táncok zaja zúg házaikban, hevít a kockaszenvedély, mértéktelen lakmározások: mindez szokás és erkölcs nékik. Fényűzéssel s drága szenvedélyekkel dicsekesznek, mintha azok valami kiváló erények volnának. Hogy egyéb dolgokról ne szóljak: a papi nőtlenséget, amit köztiszteletre való címnek tartanak, mennyi tisztátalanság fertőzteti meg? Szégyenlek elmondani oly dolgokat, melyeket jobb szeretnék elhallgatni, ha csendben is lehetne rajtuk segíteni. Mégsem hozok nyilvánosság elé titkos üzelmeket: mikor úgyis több az elégnél az a sok becstelenség, ami a nyilvánosság előtt forog. Kérdem, hogy hány pap mentes a ledérségtől? Sőt: hánynak a házában nem üti fel tanyáját naponta a gyalázat is? Hány tisztességes családot becstelenítettek meg csatangoló szenvedélyükkel? De nem gyönyörködném bűneik felvonultatásában: nem is ez a szándékom. De azt igenis érdemes mérlegelni, hogy az az élet, melyet manapság szerteszét a papi rendben látunk, mennyire különbözik attól, mi Krisztus és az egyház igaz szolgálatához illenék.

Az sem a legjelentéktelenebb ága az egyházkormányzatnak, hogy a vezetők köteles rendben választassanak és jelöltessenek ki a hivatalra. Isten igéjében megvan az a szabály, amely szerint minden választásnak végbe kell mennie. Sok régi zsinat határozatai fennmaradtak, melyek pontosan s okosan körülírják, hogy a választás rendes alakjához mi szükséges. Ha ellenem egyetlen kánonszerű választást fel tudnak hozni, elismerem, hogy győztek. Tudjuk, hogy Pál apostol ajkán a Szentlélek minő pásztori vizsgát követel (Tim. és Tit. levelek) s tudjuk, hogy az atyák törvényei minők voltak. Vajon keresnek e valami ilyest a püspök választásoknál? Vajon azok között, akik ily fokozatra eljutottak, hány van legalább közepesen is ellátva azon követelményekkel, melyek nélkül az egyház alkalmas szolgája nem lehet? Tudjuk, hogy az apostolok az egyházi szolgák alkalmazásában milyen rendet tartottak, tudjuk, hogyan járt el a régi egyház, tudjuk, hogy a régi kánonok mit parancsoltak e tekintetben. Ha panaszkodnám, hogy ezt ma megvetik és figyelmen kívül hagyják, nemde jogos volna panaszom? Felemlítsem, hogy minden tisztességet lábbal tapodnak, s az előremenetel a legnagyobb becstelenség és bűn útjain érhető el? Hisz ezt mindenki jól tudja. Mert az egyházi tisztségeket vagy gyalázatos alku után nyerik el, vagy piszkos csúszás mászással kaparintják meg. Néha kerítésnek, vagy hasonló cselekményeknek díjai e hivatalok. Bizony, e téren sokkal erkölcstelenebb üzérkedés folyik, mint bármely világi birtokon!

Vajha az egyházkormányzat oly irányban vétkezett volna, hogy akik élén állanak, csak magukra nézve követtek volna el bűnt, s másnak egyébbel ne ártottak volna, csak rossz példájukkal! De az a szerencsétlenség minden egyéb bajt fölülmúlt, hogy igen kegyetlen zsarnokságot gyakorolnak, és pedig a lelkek felett. Mert hát az egyháznak manapság fényelgő hatalma mi más, mint önkényes, törvény és mérséklet nélkül való uralom a lelkek felett, mely leigázza őket a legnyomorultabb szolgaságra. Krisztus az apostoloknak hatalmat adott, minőt azelőtt Isten bízott a prófétákra, határok közé szorított hatalmat, ti. azt kívánta tőlük, hogy az ő követei gyanánt jelenjenek meg az embereknél. A követségnek örök törvénye az, hogy a küldött a rábízott üzenetet a legnagyobb hűséggel és becsülettel adja át.

Ez a kívánság különben szavakkal is ki van fejezve az apostolokhoz intézett eme felhívásban: (Máté 28. 19. Márk 16. 15.) “Elmenvén, tanítsatok minden népeket.” Azaz prédikáljatok nem akármit, hanem az evangéliumot. Hogy utódaik milyen hatalommal voltak felruházva, Péter apostol határozza meg, ki azt tanítja, hogy aki beszél a gyülekezetben, az Istennek beszédét szólja. (1. Péter 4.11.) Most pedig akik azt akarják, hogy a gyülekezet igazgatóinak tartsák őket, kierőszakolják maguknak azt a szabadságot, hogy beszélhessenek mindent, ami nekik tetszik, s egyúttal, hogy amit mondanak, minden bírálgatás nélkül meghallgatásra találjon. Majd azt fogják mondani, hogy ez rágalom. Mert hisz ők nem is vesznek maguknak más jogot, mint hogy tekintélyükkel szentesítik, amit a Szentlélek kijelentett. Ki fogják jelenteni, hogy nem hazudozásaik, vagy szenvedélyük járma alá hajtják a hívők lelkiismeretét, hanem a Szentlélek kijelentései alá, melyeket tanúságtételükkel bizonyítva isteni sugallat folytán közölnek másokkal. Bizonyára leleményes ürügy! Senki sem kétkedik abban, hogy annak, amit a Szentlélektől nyerve kézzel adnak át, késedelem nélkül engedelmeskedni kell. De midőn azt állítják, hogy mást nem is nyújthatnak, mint tisztán a Szentlélek kijelentését, mivel annak kormányzata alatt állanak, s amit csak előterjesztenek, mind csak igaz lehet, mivel az igazság székeiben ülnek, vajon így hatalmukat nem önkényszerűleg mérlegelik e? Mert ha kijelentés gyanánt kell vennünk, ami csak megnyeri tetszésüket, akkor hatalmuk végtelen. Vajon mely zsarnok élt vissza valaha alattvalói türelmével annyira, hogy amit parancsolt, azt égi szózat gyanánt fogadtatta volna velük? A zsarnokok, kétségtelenül bármi parancsot adnak ki, engedelmességet várnak. Ezek azonban sokkal többet kívánnak. Azt, hogy Szentlélek szózatának higgyük, midőn ránk akarják erőszakolni képtelen ábrándjaikat.

Ezért látjuk, hogy ily hatalommal felfegyverkezve, mily durva és méltatlan szolgaságra bilincselték a hívőknek lelkét. Törvényt halmoztak törvényre huroknak a lelkiismeret számára. Mert nemcsak külső rend céljából, hanem a lélek felett való benső s szellemi uralom céljából is készítették azokat. Mindennek nem volt addig vége, míg el nem jutottak a borzasztó törvénytömeghez, mely nem is nagyon különbözik a labirinthustól. Úgy tűnik fel, hogy némelyik egyenesen a lelkiismeretek gyötrésére s agyonkínzására készült. Aztán megtartásukat nem is kisebb szigorral követelik, mint ha a kegyesség egész lényege ebben rejlenék. Sőt, míg Isten rendelése megszegéséért vagy nem is esik szó, vagy elég egy kevésbé szigorú büntetés is, addig az emberi parancsok megrontása a legnagyobb bűn. Mikor az egyház ilyen zsarnoki iga alatt nyög, ha valaki egy szót mer szólani, eretnekséggel vádolják. Bizony, főbenjáró bűn a nyögést is szabadra bocsátani. S hogy e tűrhetetlen uralom birtokában megmaradjanak, vérszomjazó rendeletekkel tartják távol a népet a szent iratok olvasásától és megértésétől, villámokat szórnak azok ellen, kik hatalmukat vita tárgyává tették; folyton nő a mértéktelen szigor, lassanként már a kutatást sem engedik meg a vallás terén.

Mikor az Isten igéje ily sűrű ködbe volt fojtva, mikor a vallást annyi istentelen képmutatás fertőztette meg, mikor Isten tiszteletét borzasztó szentségtörések rontották meg, dicsősége ledöntve hevert, mikor a megváltás jótéteményét esztelen babonák tették tönkre. Mikor az emberek mintegy részegen, halálig bíztak cselekedeteikben, üdvösséget Krisztuson kívül kerestek, a sákramentumok kiszolgáltatása részben össze volt szaggatva, tépve, részben sok, költött hazugságtól megromlott, részben a piaci csereberélésben elvilágiasodott, mikor az egyházkormányzat a végső züllésre jutott, mikor éppen azok, kik a lelkipásztorok székében ültek, romlott életmódjukkal rontottak legtöbbet az egyházon, s hozzá kegyetlen, szinte gyilkos zsarnokságot gyakoroltak a lelkekkel szemben, s az emberek állatok módjára a tévely minden nemén keresztül a végveszélybe jutottak: feltűnt Luther, s jöttek a többiek, kik vállvetett tanulmányozással utat és módot kutattak arra, hogy a vallás megtisztuljon a sok szennytől, a kegyesség tana eredeti tisztaságába visszakerüljön, az egyház a roppant veszélyből valami tűrhető helyzetbe jusson.

Forrás

PÁPAI EPERFA KÖNYVEK 14. KÁLVIN JÁNOS: AZ EGYHÁZ MEGREFORMÁLÁSÁNAK SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL 1543. Fordította: CEGLÉDI SÁNDOR; Pápa, 1906.