A Zsoltárok éneklésének szükségessége

2021.07.18. Off By neilnejmed

English: The Necessity of Singing the Psalms

A Bay Psalm Book egy metrikus zsoltárkönyv, amelyet először 1640-ben adtak ki a Massachusetts állambeli Cambridge-ben. Ez volt az első Észak-Amerikában kiadott zsoltárkönyv

Bay Zsoltáros könyvének előszava(1640)

Az előszó, mely Isten gyülekezeteiben nemcsak a szentírási Zsoltárok éneklésének mennyei rendtartásának törvényességét, hanem annak szükségességét is tárgyalja.

A Zsoltárok éneklése, noha semmi mást nem lehel ki mint szent harmóniát és dallamot: mégis az ellenség oly nagy ravaszságát és természetünk az Úr és útjai elleni ellenségességét bizonyítják mindazok, hogy szívünk e szent harmóniában is tud viszálykodásra okot találni, és e szent dallamban is találhat a széthúzásra szolgáló cirádát [azaz fantáziadús elképzeléseket].

Ugyanis három kérdés különösen is felkavaró kérdéssé vált az énekléssel kapcsolatban. Először is, hogy milyen zsoltárokat is énekeljünk a gyülekezetekben: Dávidéit és más szentírási zsoltárokat, vagy az egyház minden korszakából istenfélő emberek jóvoltából kiötlött zsoltárokat is. Másodszor, hogy a szentírási zsoltárokat akár saját szavainkkal megformálva, akár olyan verseléssel, ami az angol lírai művekben is használatos? Harmadszor, kik énekeljék őket: az egész gyülekezet közösen zengje őket, vagy egyedül egyvalaki énekeljen, a többiek pedig csendben kövessék és a végén arra áment mondjanak?

Ami az elsőt illeti, Dávid zsoltárainak éneklése bizonyára elfogadható istentisztelet volt, nemcsak az ő idejében, hanem az azt követő időkben is, mint Salamon idejében (2Krón 5:13), Jósáfát idejében (2Krón 20:21), Ezsdrás idejében (Ezsdrás 3:10-11) és a szövegből nyilvánvaló, hogy Ezékiás idejében is meg lett parancsolva nekik, hogy Dávid és Aszáf szavaival dicséretet énekeljenek (2Krón 5:13; 29:30), ami egy helyen egyszerre két kérdés (az első és az utolsó) megoldására is szolgálhat, mert megkérdezhető, hogy ez a parancsolat vajon ceremoniális vagy morális természetű volt-e. Néhány dolog benne valóban ceremoniális volt, mint például a hangszerek használata stb, de milyen szertartásosság volt abban, hogy Dávid és Aszáf szavaival énekeljenek dicséretet. Ha Dávid ugyanis Krisztus előképe volt, akkor Aszáf is az volt? Minden, ami Dávidnak tulajdonítható, mintakép volt-e? Vajon az ő szavai (amelyek erkölcsi, egyetemes és örök érvényűek minden nemzetben és korban) mintaképek-e? Milyen formát képzeljünk el abban, hogy az ő énekeit felhasználva dicsérjük az Urat? Ha azért voltak mintaszerűek, mert hangszerek szertartása kapcsolódott hozzájuk, akkor imáik is mintaszerűek voltak, mert a tömjénezés szertartása kapcsolódott ahhoz: de tudjuk, hogy az ima akkoriban a tömjénezés ellenére is erkölcsi kötelesség volt; így az éneklés is az említett zsoltárokban a hangszerek jelenléte ellenére is. Azonkívül, ami típusos volt (mint hogy hangszerekkel énekelték őket a papok és leviták huszonnégy rendje 1Krón 25:9), annak erkölcsi és lelki megvalósulása kell, hogy megtalálható legyen az Újszövetségben is, elsősorban a szentek minden gyülekezetében, akik királyokká és papokká lettek (Jel 1:6), és az Isten első zsengéi (Jel 1:6; 14:4), mint ahogy a leviták is azok voltak (4Mózes 3:45), akik szívvel és ajkakkal, hangszerek helyett dicsérik az Urat; akiket, ahogy egyesek okosan gondolják, miszerint huszonnégy vén (Jel 4:4) által állítanak be az egyház érett korában (Gal 4:1-3), a papok és leviták huszonnégy rendjének megfelelően (1Krón 25:9). Ezért nem néhány kiválasztott tagnak, hanem az egész egyháznak lett megparancsolva, hogy tanítsák egymást Dávid zsoltárainak mindenféle fajtájára, némelyiket ő maga mizmorimnak: zsoltároknak, némelyiket tehillimnek: himnuszoknak, némelyiket shurimnak: lelki énekeknek nevezi. Ha tehát Dávid zsoltárainak éneklése erkölcsi kötelesség és ezért örökkévaló; akkor az Újszövetség szerint nekünk is éppúgy kötelességünk énekelni azokat, mint az Ószövetség szerint; ha pedig kifejezetten meg van parancsolva, hogy Zsoltárokat, Himnuszokat, Lelki énekeket, akkor vagy Dávid zsoltárait kell énekelnünk, vagy pedig állíthatjuk, hogy azok nem lelki énekek: amelyeket a Lélek rendkívüli ajándékaival írtak, különösen Isten lelki Izráelének kedvéért, és nem csak azért, hogy olvassák és hirdessék (mint a Szentírás más részeit is), hanem hogy énekeljék is, ezért ezek a legnagyobb mértékben lelkiek, és még mindig énekelnie kell Isten egész Izráelének: és bizony, amint kiváltképp nagy a bűnük azoknak, akik megengedik hogy Dávid zsoltárait (mint más írásokat) a templomokban felolvassák (ami azok egyik célja), de ne prédikálják azokat, ami a másik fő céljuk, úgy égbekiáltó a bűnük Isten előtt azoknak is, akik megengedik hogy olvassák és prédikálják őket, de igyekeznek megfosztani az Urat annak harmadik elrendelt céljától és dicsőségétől, mégpedig attól hogy énekelhessék azokat a keresztyén gyülekezetekben.

1. Ellenvetés. Egyesek azt állítják, hogy az ősegyházban a szentek saját maguk állították össze a lelki énekeket [vagyis kompozíciójukat] és énekelték azokat az egyház előtt (1Kor 14,15-16).

Válasz: Először is azt válaszoljuk erre, hogy azok a Szentek a Lélek rendkívüli (akkoriban gyakori) ajándékai által állították össze ezeket a lelki énekeket, amelyek által képessé váltak arra, hogy idegen nyelveken dicsérjék az Urat, amiről a tanult Paraeus bizonyítja, hogy azok a zsoltárok hangzottak, az említett helyhez fűzött kommentárjában, a 14. versben, amely rendkívüli ajándékok ha még mindig jelen lennének az egyházakban, most is illene nekik megengednünk hasonlóan nagy szabadságot. Másodszor, ha feltételezzük hogy azokat a zsoltárokat közönséges ajándékkal énekelték (amit feltételezzük, hogy nem lehet kimutatnunk [azaz bizonyítani]), következik-e ebből hogy nem énekelték, és hogy nekünk sem szabad Dávid zsoltárait énekelnünk, szükségszerű-e ugyanis, hogy egy magánember közönséges ajándékai elnyomják a Lelket, amely még mindig szól hozzánk szolgájának, Dávidnak rendkívüli ajándékai által? Nincs a legcsekélyebb példa vagy előírás, vagy árnyaltnak tekinthető indok sem erre a merész gyakorlatra.

2. Ellenvetés. A lelkészeknek megengedett, hogy általuk megfogalmazott imákat imádkozzanak, akkor miért ne énekelhetnének saját magunk által megfogalmazott zsoltárokat? Nem kell-e énekelnünk Lélekben éppúgy, mint Lélekben imádkoznunk?

Válasz: Először is azért nem, mert nem rendelkezik minden jó lelkipásztornak a lelki költészet ajándékával mindarra, hogy rögtönzött zsoltárokat komponáljon, mint az az imádságnál is felfedezhető. Másodszor, ha volna is neki, akkor sem volna lehetséges, mivel a zsoltárokat az egész egyház közös egyetértésével és harmóniájával kell énekelni szívünkben és hangunkkal (amint ezt be fogjuk bizonyítani), és ez nem történhet meg, hacsak nem úgy, hogy aki zsoltárt komponál, behozza az egyházba e zsoltárok saját kitalált formuláit; erre viszont nem találunk semmiféle igazolást vagy precedenst az egyház egyetlen rendes tisztségviselőjénél sem a Szentírásból. Harmadszor, mivel a Zsoltárok könyve a zsoltárok azon teljes rendszere, amelyet maga a Szentlélek végtelen bölcsességében úgy alakított ki, hogy minden korban az emberek minden körülményének, szükségletének, kísértésének, lelki rezdülésének stb. megfeleljen; (amint azt a zsoltárokkal foglalkozó legtöbb értelmező teljeskörűen és különös gonddal is egyértelművé tett) ezért úgy tűnik, hogy az Úr ezzel minden ember szájának és elméjének rendesen megálljt parancsolt, nehogy bármilyen más zsoltárokat kezdjen összeállítani vagy énekelni (azzal a színezettel, hogy az egyházi alkalmak és körülmények már újak) stb. Az egyház nyilvános használatára, látván, hogy – legyen a mi állapotunk bármilyen is – az Úr maga sokkal jobbakkal látott el bennünket; és ezért Ezékiás idejében is, bár kétségtelenül voltak közöttük olyanok, akiknek rendkívüli adottságaik voltak új énekeket összeállítására, új alkalmakra, mint Ézsaiás vagy Mikeás stb. mégis azt olvassuk, hogy azt a parancsot kapták, hogy Dávid és Aszáf szavaival énekeljenek, amelyeket általában az Isten nyilvános imádatában használtak: És nem kételkedünk abban sem, hogy a bölcsek könnyen belátják, hogy a zsoltárok Isten által elrendelt meghatározott formáit, nem pedig ember által kiötlött ajándékot vagy erőlködést, énekelték azok a szent léviták Lélekben, ahogyan azokat az imáikat is Lélekben énekelték, amelyeket ők maguk fogalmaztak meg, az Úr akkoriban nem kötötte őket semmilyen meghatározott formához; így az Istentől rendelt zsoltárok meghatározott formáit ne énekeljük most is Lélekben, ahogyan azt akkor mások is tették?

Kérdés. De miért ne lehetne zsoltárt komponálni és valakinek egyedül, hangosan énekelni, a többiek pedig csendben csatlakoznának ahhoz, hogy a végén áment mondjanak rá?

Válasz: Ha volt is ilyen gyakorlat a korinthusi gyülekezetben, amikor valakinek rendkívüli adomány által sugallt zsoltárt kellett énekelnie; a közönséges zsoltárok éneklésénél viszont az egész gyülekezetnek szívvel és hanggal kellett együtt dicsérnie az Urat. Mert-

Először is, Dávid zsoltárait, ahogy már kimutattuk szívben és hanggal együtt énekelte a templom huszonnégy rendű zenésze, akik a huszonnégy vén típusai voltak, vagyis az összes tagnak is, különösen is a keresztyén egyházakra nézve (Jel. 5:8), akiket Isten királyokká és papokká tett, hogy úgy dicsérjék őt, ahogyan amazok is tették: mert ha a nép egészének testén kívül más éneklő Kórista rend is létezett volna, akik azok helyébe lépnek, az Úr kétségtelenül adott volna evangéliumi útmutatást képesítésükre, kiválasztásukra, fenntartásukra stb. vonatkozóan, ahogyan a Templom zenészeinek esetében is megtette, és ahogyan hűsége elvégezte ezt az újszövetségi egyház összes többi tisztségviselői hivatalára nézve is.

Másodszor, a zsidó egyházban a levitákon (a fő énekeseken) kívül mások is énekelték az Úr énekeit; különben miért parancsolják nekik oly gyakran, hogy énekeljenek: mint a Zsolt 100:1-3-ban. Zsolt 95:1-3. Zsolt. 102. címében a 18. verssel és a 2Móz. 15:1-ben. Nemcsak Mózes, hanem egész Izráel énekelte ezeket az énekeket, megszólaltak, úgy szólván (ahogy az eredeti nyelv leírja) mindnyájan, ahogyan Mózes, úgy az asszonyok is, akárcsak a férfiak. 20-21. v. és Mózes 32. v., amire egyesek szerint János is utalt, akárcsak a 2Mózes 15:1-re, amikor a fenevad felett győzelmet arató protestáns egyházakat mutatja meg hárfákkal kezükben Mózes énekét énekelve (Jel. 15:3), ezt az éneket Mózes nemcsak a szívükbe hanem szájukba is parancsolja (5Móz. 31:19), ami amellett szól, hogy a szájjal is együtt énekeljenek, éppúgy mint szívükkel.

Harmadszor, Ézsaiás az Újszövetség idejére jövendöli, hogy Isten őrállói és az elhagyott, elveszett lelkek (a pusztaságok által jelezve) együtt énekelnek (Ézs 52:8-9), a Bárány énekét sokan éneklik együtt (Jel 7:9-10), és az apostol kifejezetten megparancsolja a zsoltárok, himnuszok stb. éneklését nem egyes kiválasztott keresztyéneknek, hanem az egész egyháznak (Ef 5:19; Kol 3:16). Pál és Szilász kettesben énekeltek (ApCsel 16,25), ellenben a nyilvánosságnak csak egy ember énekét kellene hallania? Mindezekhez hozzávesszük még az ősegyház gyakorlatát is; az ősi és szent Bazil tanúságtétele álljon itt sokak helyett.1 Amikor egy közülünk (mondja ő) nekikezd a zsoltárnak, a többiek mindnyájan hozzá csatlakoznak, hogy vele énekeljünk, mindannyian egy szívvel és hanggal; és azt is hozzáteszi, hogy ez az általános szokása az egyházaknak Egyiptomban, Líbiában, Thébában, Palesztinában, Szíriában és az Eufrátesz partján lakóinak, de általában mindenütt, ahol a zsoltárok éneklése bármilyen jelentőséggel bírt. Ugyanerről tesz tanúbizonyságot Euszebiosz is.2 Az ellene felhozott ellenvetések többnyire arra utalnak, hogy amennyiben az énekléshez szívvel és hanggal is csatlakozzunk, akkor az egyháztagokon kívül majd mások is énekelni fognak, mint ahogy azt is felhozzák érvként, hogy nem vagyunk mindig az énekelt dologhoz illő állapotban, és hasonlóan azt, hogy nem mindnyájan tudunk értelemmel énekelni; akkor nem kellene mindazoknak, akik tudnak értelemmel énekelni, szívvel és hanggal egymáshoz csatlakozniuk? Nem parancsolják meg minden teremtménynek az égen, földön, tengerekben: embereknek, állatoknak, halaknak, madaraknak stb. hogy dicsérjék az Urat, de ezek közül az embereken kívül van-e bárki más, tehát az istenfélő embereken kívül, aki ezt lelki értelemmel meg tudná tenni?

Ami azoknak kifogását illeti, amivel egyesek a Zsoltárok könyvének metrikusra való fordításával szemben támasztanak, miszerint Dávid zsoltárait saját szavaival, nem metrikusan énekelték: azt válaszoljuk: – Először is, Dávid több zsoltárában sok olyan versszak található, amelyek együttesen ritmikusak (ahogy a héberül tudósok és ahogy Buxtorf mutatja3), ami bizonyosan alátámasztja a zsoltárok angol verselésben való éneklésének törvényszerűségét.

Másodszor, a zsoltárokat olyan verselésben költötték, amelyek a héber nyelv költészetéhez illeszkednek, és nem az Ószövetség más, nem költői könyveinek szokásos stílusában; mivel most már egyetlen protestáns sem kételkedik abban, hogy a Szentírás minden könyvének Isten rendelése szerint, minden nemzetnél saját anyanyelvére fordítva kell megjelennie, hogy mindenki számára érthető legyen, ezért a zsoltárokat is le kell fordítanunk angol nyelvre; és a mi angol anyanyelvünkön kell énekelnünk őket, és ahogyan minden angol énekünk (az angol költészetünk rendje szerint) metrikusan szólal meg, úgy Dávid zsoltárait is metrikus alakra kell fordítanunk, azért hogy úgy énekelhessük az Úr énekeit, ahogyan a mi angol anyanyelvünkön is szokás, ami az angol fül számára is ismerős verselésű, amelyek általában metrikusak: és ahogyan nem sérti meg senki lelkiismeretét az, ha Dávid héber énekeit angolul énekeljük, úgy nem lehet az ő költői verseit nem angol metrummal énekelni: az emberek éppúgy megbotránkozhatnak azon, hogy a héber zsoltárokat a mi angol dallamainkkal énekeljék (és nem héber dallamokkal), mint amikor angol metrikus verselésben énekelnék őket (amilyenek a mi verseink is), és nem olyan verseléssel, amit Dávid általában a héber nyelv költészete szerint használt: De az igazság az, hogy ahogyan az Úr elrejtette előlünk a héber dallamokat, még pedig azért hogy ne érezzük magunkat kötelezve azok utánzására; úgy a héber költészetnek verselését és zenei kereteit is (nagyrészt), hogy szintén ne kössön minket azok utánzása, hanem minden nemzet gátlások nélkül követhesse saját hagyományának dalait, azon fennköltebb dallamokat, amelyek saját nemzeti költészetük szebb verseinél fellelhetők.

Senki se gondolja, hogy a verselési mód kedvéért vettük magunknak a bátorságot vagy költői szabadságot arra, hogy eltérjünk Dávid héber versekben lévő szavainak valódi és eredeti jelentésétől, mert nem; hiszen vallásos gondosságunk és hűséges törekvésünk része volt, hogy az eredeti szöveg közelében maradjunk.

Ami az Ainsworth dallamainak nehézségeiből és a közös zsoltárkönyveinkben található torzításokból származó egyéb ellenvetéseket illeti, reméljük, hogy a zsoltárok ezen új kiadása választ ad majd rájuk; amelyet ezennel bemutatunk Istennek és egyházainak. Mert bár sok tekintetben van okunk áldani Istent a zsoltárok metrumra fordítóinak vallásos buzgalmaiért, amelyek általában a Bibliához ragaszkodtak, mégsem ismeretlen az istenfélő tudósok előtt hogy inkább parafrázist, mint Dávid szavait adják vissza a 2Krón 2. 29: 30 szabálya szerinti fordítást követve, és hogy a szavakhoz való hozzáadásuk, a szavaktól való eltéréseik se nem ritkák, se nem csekélyek, hanem igen gyakoriak és sokszor szükségtelenek is (ha zsoltárokat így fordítanák prózába feltételezzük, hogy sokan nem helyeselnék azt), és hogy az értelmezéstől való eltérések és a szent szöveg túl gyakori megváltoztatása joggal sértheti mindazokat, akik képesek összehasonlítani a fordítást az eredeti szöveggel; mely hibák miatt egyesek gyakran panaszkodtak, mások pedig szomorkodtak, mire általában azt kívánták, hogy ahogyan mást is, úgy (ha az Úr is úgy kívánja) ezt a rendelést is a maga eredeti tisztaságában élvezhessük: ezért arra törekedtünk, hogy Dávid zsoltárainak és szavainak egyszerű és közérthető fordítását angol metrumra készítsük el, és még csak nem is merészkedtünk parafrázisokba futni, nehogy más szavakkal adjuk vissza azok értelmét; ezért itt legfőbb útmutatásként az eredetire figyeltünk, kerülve minden kiegészítést, kivéve azokat, amiket még a legjobb prózai fordítók is szolgáltatnak, elkerülvén a szavaktól vagy jelentésüktől való minden lényeges eltérést. A ו szót, amelyet mi “és“-nek fordítunk, mivel néha a héberben felesleges, ezért esetenként (bár nem túl gyakran) elhagytuk, de nem ott, ahol az az eredeti jelentésre hatással volna.

Ami a fordításainkat illeti, mi az angol Bibliáinkkal hasonló módon (amihez az eredeti mellett nagy gondossággal viszonyultunk) saját nyelvünk idiómáit használtuk a hebraizmusok helyett, nehogy azok angol barbarizmusnak tűnjenek.

A szinonimákat közömbösen használjuk: mint a népet az emberekre, és az Urat Jehovára, és néha (bár ritkán) Istent Jehovára; erre (mint az Újszövetségben idézett helyek néhány más értelmezésére is) a Szentírás tekintélyét élvezzük (Zsolt 14 az 53-mal; Zsid 1:6 a Zsolt 97:7-tel). Ahol egy kifejezés kétséges, ott azt követtük, ami (saját felfogásunk szerint) a leghitelesebb és legépítőbb:

Néha összevontuk, néha pedig kiterjesztettük ugyanazt a héber szót, mind a vers, mind a versszak kedvéért: mely kiterjesztést nem tekintjük parafrasztikus hozzáadásnak, mint ahogyan az igaz és teljes fordítás összevonását sem tekintjük hűtlen elvonásnak vagy kicsinyítésnek: ahogyan amikor kiterjesztjük a szót, aki gyógyít, és azt mondjuk, hogy ő az, aki gyógyít; hasonlóan az összevonások esetére, azokra, akik félnek Istentől, mondjuk, hogy istenfélők.

Végül, mivel egyes héber szavaknak teljesebb és hangsúlyosabb jelentésük van, mint amit egyetlen angol szó néha képes, vagy tud kifejezni, ezért megtettük azt, amit néha a hűséges fordítók megtehetnek, vagyis nem csak a szót, hanem annak hangsúlyát is lefordítottuk; mint a hatalmas Isten, Isten helyett; alázatosan áldani az áldani helyett; felállni, hogy megálljon (Zsoltárok 1.) a megállni helyett; igazság és hűség az igazság helyett. Bár a vers kedvéért nem mindig fogalmaztunk át a fentiek szerint, a szó jelentését valóságosan adjuk vissza, ha nem is teljes mértékben; mint amikor néha azt mondjuk, hogy örüljetek az örömkiáltás helyett.

Ami a számok, idők és beszédmódok minden más különbségeit illeti, ezek olyanok, amiket a héber nyelv vagy könnyedén elvisel, vagy a mi angol nyelvünk erősen megkövetel, vagy amik semmiképpen sem változtatják meg annak értelmét; és ezeket általában más karakterekkel adtuk vissza.

Amennyiben egyes versek nem mindig olyan egyenletesek és elegánsak, mint ahogyan azt egyesek megkívánnák vagy elvárnák; gondoljanak csak arra, hogy Isten oltárának nincs szüksége a mi vésővel végzett faragványainkra (2Móz. 20), mert mi inkább az egyszerű fordítást tartottuk tiszteletben, mintsem hogy verseinket bármilyen parafrázisok édességével simítsuk ki, és így inkább a lelkiismeretre, mint az eleganciára, inkább a hűségre, mint a költészetre ügyeltünk amikor héber szavakat angol nyelvre, Dávid költészetét pedig angol metrumra lefordítottuk; hogy így Sionban az Úr dícsérő énekeit énekeljük az ő akarata szerint; amíg el nem ragad minket innen, le nem törli minden könnyünket, és fel nem szólít bennünket arra, hogy bemenjünk Mesterünk örömébe, azért hogy ott majd örök halleluját énekeljünk.

[1] Basil, Epist. 63 [letter 207; sec. 3]

[2] Eusebius, Ecclesiastical History Lib. 2 cap. 17

[3] Johannes Buxtorf, Thesaurus Grammaticus Linguae Sanctae Hebraeae, p. 629.

[Back to article.]

Források

Purely Presbyterian Perspective: The Necessity of Singing the Psalms

https://purelypresbyterian.com/2017/01/02/the-necessity-of-singing-the-psalms/