Az emberek parancsolatairól [Az oltáriszentség két színe]

Luther Márton

(1483 – 1546)

a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkipásztor, reformátor

Az oltáriszentség két színe, részlet (390-393. o.)

[Az első rész]

[Bevezetés]

Jézus!

Először is tudnunk kell, hogy én itt nem afelett akarok vitatkozni, hogy az oltáriszentség mindkét szín alatt adandó és veendő-e, és hogy van-e joguk a laikusoknak azt kézzel venni és elfogadni, és hogy van-e jogunk azt más edényekben, mint kelyhekben, más ruhákban, mint miseruhákban, más házakban, mint templomokban kiosztani. Ezen és ehhez hasonló külső eljárásra nézve, történjék bár az a pápa ellenére vagy sem, nem sok vitatkozásra nyújt nekünk az Isten alkalmat; hanem nekünk, keresztényeknek arra van hatalmunk és jogunk, hogy Krisztus rendelését megtartsuk, bármi nekünk tetsző módon, mit sem törődve az egyház, az egyházi rend hamis, hazug címeivel és az összes zsarnokok egyházi és világi haragjával, és hogy mint alapra arra álljunk, aki nem hazudhat, és azt mondja: „Képmutatók, találóan prófétált rólatok Ézsaiás: Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem. De hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai.” (Mt 15,7–9; Ézs 29,13) A keresztény erre támaszkodjék vidám lelkiismerettel, és ehhez ragaszkodjék erősen: Krisztus nem hazudik. Ha pedig nem hazudik, úgy bizonnyal igaz, hogy mindaz hiábavaló tisztelet, amit e szentséghez Krisztus első rendelésén felül emberi tanítással hozzácsatolnak és megtartanak; dacára minden ördög ez ellen való berzenkedésének.

Immár bizonyos dolog tehát, hogy merő emberi koholmány és tanítás, hogy mindkét színnel ne éljünk, kezünkkel azt meg ne érintsük, <15> közönséges ruhában, közönséges házban és edényben ne osszuk: mert Krisztus, az apostolok és jó nagy ideig azután senki sem nem rendelte, sem nem tartotta meg ezt, hanem épp az ellenkezőt, amint az evangélisták világosan bizonyítják; éppen azért bizonnyal hiábavaló istentisztelet is az, ha ilyesmit mint szükséges parancsolatot tanítanak és tartanak meg.

Másik érvünket újra Krisztusra alapítjuk: „Az Emberfia ura a szombatnak is.” (Mt 12,8; Mk 2,28) Ez igéket Krisztus azért mondja, hogy tanítványainak hatalmat adjon a szombatot megtörni. Ugye minden egyes keresztény Krisztus testvére, amint Szent Pál (Róm 8,17; Gal 4,4–7) és ő maga (Zsolt 22,23) bizonyítja. Mert ő mindazoknak teljes hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek, akik az ő nevében hisznek (Jn 1,12). Éppen azért minden egyes keresztény is ura a szombatnak, még inkább minden emberi parancsolatnak, tanításnak és tételnek, amint Pál is mondja: „Minden a tietek. Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3,21.23)

Ezen az alapon, ellentmondást nem tűrve, urai vagyunk s akarunk lenni minden pápai és emberi tanításnak és parancsolatnak, és egyedül akaratunktól és tetszésünktől függ, hogy mi azokat megtartjuk-e vagy sem. Hadd lássuk, mit mondhat vagy tehet ez ellen újra minden ördög! Úgy érzem, megmondtam ezt most magyarán, és hogy az én beszédem nem enyém, hanem Krisztusé. Nem fogják ők, a kegyetlen urak Krisztust soha az égből letaszítani. Mert aki őt a maga jobbjára ültette, ott meg is akarja tartani. Erre támaszkodunk, és ebben keressük vigasztalásunkat, és ezen az alapon bátran szembeszállunk haragjukkal. Mindamellett ezt a mi keresztény uralmunkat, szabadságunkat és hatalmunkat kizárólag lelki értelemben kell felfognunk. Mert Krisztusnak semmi köze sem volt a világi uralomhoz, amelynek ő maga is alá volt vetve, és megadta az adót (Mt 17,27). A lelki szabadság pedig az, ha a lelkiismeret szabad.

<16> Úgy áll tehát a dolog, hogy én nem azért tartok valamit lelkiismereti dolognak, mintha én ezzel valami jócselekedetet végeznék, és Isten előtt valami érdemet szereznék, ha ahhoz ragaszkodom, mert Krisztus maga jelenti ki, hogy ez hiábavaló istentisztelet. Hanem olybá kell vennem minden ilyen emberi tanítást, mint az evést és ivást, alvást és járást, amit én mind megtehetek és abbahagyhatok szabadon, lelkiismeretem kára vagy haszna nélkül. Szóval, hogy egyedül a Krisztusba vetett hit legyen az én jócselekedetem, életem és érdemem, lelkiismeretem megvigasztalására, és azután a felebarátok iránt való szeretet.

A harmadik érv Szent Pálnál: „Ti testvéreim, szabadságra vagytok elhíva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak!” (Gal 5,13) Ez megmondatott a keresztényeknek is, hogy semmivel adósok ne legyenek (Róm 13,8), hanem egyedül a szeretetben szolgáljanak egymásnak. Mert a hit által megvan mindenük, amit Istenért és a lelkiismeret szerint bírnak; urak a bűn, halál, ördög és minden dolog felett: éppen azért nem terhelhetők semmiféle parancsolattal, hogy azokban tiszta lelkiismeretük érdekében gyakorolják magukat, vagy hogy azok ellen vétkezhetnének. Mint ahogy nem lehet az egészséges embert az evés és ivás törvényével terhelni, hogy ezúton egészséges vagy beteg legyen, mert ő már egészséges, és az ilyen törvény nélkül is beteg lehet, és az ilyen törvényt szabadon teljesítheti vagy figyelmen kívül hagyhatja.

Mert nagy különbség van e három dolog között: Az emberi parancsolatot megtartani és az emberi parancsolatot kiszolgálni és az emberi parancsolat fölött uralkodni. Krisztus nem vetette el a szombatot, hanem azon úr akart lenni, hogy azt megtarthassa és meg ne tarthassa. Hasonlóképpen nem vetette el az emberi tanítást sem.⁴⁷ Hiszen mit árthatott az neki, ha megmossa kezét, amint a zsidók parancsolták? Ámde szolgálni akart azzal, és azt mondja, hogy az hiábavaló istentisztelet, vagyis azzal fogságba akarták vetni a lelkiismereteket, mintha az, aki megtartja, szükséges istentiszteletet végezne, <17> olyant, amit halálos bűn terhe mellett köteles volna végezni; ez a hamis és megtévesztő dolog.

Éppúgy ebben az esetben is, ha mi a pápa törvényeit, amennyiben nem Isten ellen valók, megtartanánk, ez magában véve nem volna gonosz dolog; éppúgy mint az evés, ivás stb., de mikor ő azt követeli, hogy azokat az egyház iránt való engedelmesség és halálos bűn terhe alatt teljesítsük, mert senki sem üdvözülhet, aki azokat meg nem tartja, és az olyan nem keresztény, az olyan eretnek stb., hát ez magának az ördögnek a dolga. Ebben az esetben érvénybe lép a mi szabadságunk, és azt mondjuk: ez hazugság; mi urak vagyunk az ilyen parancs fölött lelkiismeretünk szerint, és nem követünk el bűnt, ha azt áthágjuk, és oda az igazságunk, ha azt megtartjuk: így van, és nem másként. Visszatérünk tehát újra az első pontra, és azt mondjuk a mi Urunk, Jézus Krisztus parancsából és nevében, ámen!

Hogy azok, akik az oltáriszentséget kezükbe fogják,⁴⁸ vagy közönséges ruhában, edényben vagy házban osztották ki, vagy ezentúl osztják ki, akár Wittenbergben vagy Eilenburgban,⁴⁹ Csehországban vagy Magyarországon vagy a Reuss-grófságban vagy Poroszországban, üdvösségük kockáztatása mellett ne csináljanak abból lelkiismereti dolgot, mintha ezt rosszul cselekedték volna, már ami magát az eljárást magában véve illeti; hanem álljanak meg amellett szilárdan, és inkább tízszer ölessék meg magukat, mintsem hogy azt visszavonják, elkárhoztassák vagy jogtalanságnak ismerjék el, mit sem törődve azzal, hogy ez ellen hoztak és kiadtak-e valami pápai, császári, fejedelmi vagy akár ördögi tételt, végzést és parancsot. (Ámde én magáról a dologról beszélek, mert a visszaélésekről és személyekről azután beszélek.)

Mindennek alapja pedig az, hogy azok, akik az ilyesmit elkárhoztatták vagy pedig még elkárhoztatni fogják, nem tudják bebizonyítani, hogy az Krisztus első rendelése ellenére történik; hanem be kell vallaniuk, hogy maga Krisztus és az egész kereszténység hosszú ideig így járt el, és meghagyták nekünk a szabadságot, hogy mi is így járjunk el. <18> Azért kinek-kinek üdvössége forog kockán, hogy meg ne tagadja, sem mint jogtalan dolgot ne ócsárolja vagy engedje ócsárolni azt, amit maga Krisztus és az egész kereszténység hajdan cselekedett: mert ez éppen annyit jelentene, mint Krisztust megtagadni s kárhoztatni az összes apostolokkal és az egész kereszténységgel együtt, amely épp akkor a legjobb állapotban volt. Hogy pedig a pápisták ezt az eljárást eretnekségnek bélyegzik, és néhány dühös fejedelem a maga keresztény hírnevét arra alapítja, hogy ezt az eljárást káromolja és üldözi,⁵⁰ hát ez nekik nem éppen rosszul áll. Mit is tehetne jobbat Kajafás és Heródes, mint hogy Isten fiát megfeszíti és kigúnyolja?

A másik érv, hogy nekik is be kell ismerniük, miszerint mindaz, amire ők támaszkodnak, és amiért annyira dühöngnek, emberi törvény, vagy amint ők hazudva és csalva mondják, egyházi parancsolat. Mert azt ugyan még soká be nem bizonyítják, hogy Krisztus felszentelt edényekben, ruhákban, házakban osztotta volna ki a szentséget vagy rendelte volna el annak kiosztását, vagy hogy kezük helyett a szájukba adta volna azt.

Hivatkozások

47 Lásd alább: Az emberi tanítás kerülése (1522).

48 Vö. LVM 6: 233–234.

49 Gabriel Zwilling gyülekezete.

50 György szász herceg a fent említett rendeletben.

Forrás

LUTHER VÁLOGATOTT MŰVEI 2. Felelősség az egyházért, Luther Kiadó, 2017