A keresztény szabadságról II. A külső ember szabadsága

Luther Márton (1483–1546)

A keresztyén ember szabadságáról

1520.

Budapest

Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája

1901

[A külső ember szabadsága], ami a ami a mű második fele

* * *

(19) Legyen elég a benső emberről, az ő szabadságáról és igazságosságáról, a melynek se törvényre, se cselekedetre semmi szüksége, sőt amelynek mindez kárára van, ha akad valaki, aki elbizakodva ezáltal akar szert tenni a megigazításra.

Most térjünk át a másik részre, a külső emberre. Itt meg akarunk felelni mindazoknak, akik az imént mondottakon megbotránkozva így szólnak: „No hát, ha a hit minden, s magában elégséges arra, hogy minket kegyesekké tegyen, mire valók akkor a jó cselekedetek? Hiszen akkor el is lehetünk nélkülük!” Nem úgy, édes atyámfia! Igazad volna, ha te merőben benső ember és egészen lelki és benső lény volnál: ámde arról szó se lehet az utolsó napig. Úgy van és úgy is marad, hogy a földön csak kezdjük és folytatjuk azt, ami a másvilágon éri el a tökéletességet. Azért beszél az apostol „primitia Spiritus”-ról, vagyis „a lélek zsengéjéről”. (Róm. 8, 25.) Ezért is ide vág az, amit fentebb mondtunk: a keresztény ember mindeneknek kész szolgája és alattvalója; ami annyit tesz, hogy amennyiben szabad vagy, semmit sem kell tenned; amennyiben azonban szolga vagy, sokfélét kell tenned. Hogyan, miként? – mindjárt meglátjuk.

(20) Bár az ember belsőleg, lélek szerint a hit által elégségesen meg van igazítva, és bír mindent, amit bírnia kell, kivévén, hogy a hitének és elégségének folyton növekednie kell egész a más életig: mégis, itt e földön, testi életében kötelessége, hogy saját teste felett uralkodjék és embertársaival együtt éljen. Ezzel függenek össze immár a cselekedetek; itt már nem renyhélkedhetik, itt bizony a testet böjttel, virrasztással, munkával és mindenféle mérsékletes figyelemmel fékeznie és edzenie kell, hogy az a benső ember a hit és engedelmesség szolgálatába álljon, hogy ne akadályozza, sem ellene ne szegüljön, mint szokása, hogyha féken nem tartják. Mert a benső ember Istennel egyesüle, minden gyönyörűségét abban találja, hogy Krisztusért, aki érette annyi jót tett, ő is viszontszolgálja az Istent ingyen való szabad szeretetből; ámde a testben egy más, ellenszegülő akaratra talál, amely (ami neki kedves) a világot szeretné szolgálni, és ahhoz ragaszkodik. Hát a hit ez nem tűrheti, azért hévvel reáveti magát, hogy őt megfékezze és útjába álljon, amint Szt. Pál (Róm. 7, 22, 23) mondja: „Gyönyörködöm Isten törvényében az én benső emberem szerint; de látok testemben egy más törvényt, amely engem rabul ád a bűnnek fogságába”. Szintúgy (I. Kor. 9, 27): „Megsanyargatom testemet és rabságra vetem, nehogy míg másoknak hirdetem az igét, magam előtt megvetetté váljak”. S viszont (Gal. 5, 24): „Mindazok, akik a Krisztuséi, megfeszítik a testet a maga gonosz kívánságaival egyetemben”.

(2) Ámde ezeket a cselekedeteket nem azzal a gondolattal kell végrehajtanunk, mintha általuk Isten előtt kegyesekké lennénk, mert ezt a hamis felfogást a hit meg nem tűri, kizárólag ő maga lévén kegyesség Isten előtt, hanem csak abban a meggyőződésben, hogy ekként leszen a test engedelmes, és ekként megtisztul minden ő gonosz kívánságaitól, és hogy a gonosz kívánságokat csak azért kísérjük szemmel, hogy azokat kipusztítsuk. Mert minthogy a lélek a hit által tiszta és Istent szereti, örömmel azon van, hogy körülötte is minden tiszta legyen, elsősorban a saját teste; és hogy vele együtt ki-ki Istent szeresse és dicsérje. Innét, hogy az ember saját teste miatt nem renyhélkedhetik, és hogy sok jó cselekedetet hajt végre, hogy azt kényszerítse; és a cselekedetek mégsem az igazi jó, amely minket Isten előtt kegyesekké és igazakká tenne, hanem végezzük azokat ingyen szabad szeretetből, hogy Istennek tessünk; nem akarunk mi azokkal mást, nem is vesszük számba azokat másként, mint hogy az Istennek így tetszik; az ő akaratára örömest tesszük a legeslegjobbat.

Ebből tehát ki-ki véleményt formálhat s eligazodhatik a test sanyargatására vonatkozólag; mert böjtölünk, virrasztunk, dolgozunk annyit, amennyit a test érdekében szükségesnek látunk, hogy önkényét megtörjük. Mások azonban, akik azt hiszik, hogy a cselekedetek által kegyesekké lesznek, ügyet se vetnek az önfegyelmezésre, hanem csak a cselekedetekre néznek, és hiszik, hogy ha azokból sokat és nagyot végeznek, már ez elég, jót tettek és kegyesek; olykor agyongyötrik magukat, s ráadásul testüket is tönkreteszik. A keresztyén hitnek és életnek dolga szempontjából bizony nagy ostobaság és tudatlanság, mikor hit nélkül, cselekedetek által akarnak kegyesekké lenni és idvezülni.

(22) Hogy néhány példával világosítsuk meg a dolgot: a keresztyén ember cselekedeteit, aki hit által és tisztán Isten ingyen való kegyelméből igazíttatott meg és idvezült, nem szabad másként felfognunk, hanem csak mint amilyenek Ádám és Éva cselekedetei voltak a paradicsomban. Erről (I. Móz. 2, 12) meg vagyon írva: hogy „Isten a teremtett embert a paradicsomba helyezte, hogy művelje és őrizze azt”.

Nos hát Ádám Isten előtt kegyes és bűn nélkül való volt, hogy ne legyen szüksége a maga munkája és vigyázása által kegyessé és igazzá lenni; ámde hogy ne renyhélkedjék, dolgot adott neki az Isten, ültetnie, művelnie és őriznie kellett a paradicsomot. Mindez merő szabad cselekedet lett volna, amit semmi másért nem végezett, csak hogy az Istennek tessék és nem hogy amit már bírt vala, elnyerje azáltal a kegyességet; ami természetesen velünk mindnyájunkkal is velünk született volna.

Így a hívő embernek, aki hite által ismét a paradicsomba helyeztetett és újra teremtetett, miután nincs szüksége semmi cselekedetre, hogy kegyessé legyen, hanem hogy ne renyhélkedjék és teste dolgozzék és megőriztessék: azért hagyatott meg neki, hogy ily szabad cselekedeteket végezzen egyedül az Isten tetszésére.

Hasonlatosképpen a felszentelt püspököt, mikor templomot szentel, bérmál vagy tisztének egyéb dolgát végzi, e cselekedetek nem teszik püspökké, sőt ha előbb nem szentelték volna fel püspökké, e cselekedetek egyike sem érne semmit, és tisztára bolondság volna. Így az a keresztyén, aki hit által felszenteltetve jó cselekedeteket mível, ezek által nem lesz jobbá, avagy inkább felszenteltté (ezt semmi más, csak a hit növekvése cselekszi), keresztyénné; sőt ha előbb nem hitt volna és keresztyén nem lett volna, minden ő cselekedetei semmit sem érnének, hanem merő bolondos, büntetésre méltó, kárhozatos bűnök volnának.

(23) Annakokáért igaz e két mondás: Jó, kegyes cselekedetek sohasem tesznek senkit jó, kegyes emberré; hanem a jó, kegyes ember jó, kegyes cselekedeteket mível. Gonosz cselekedetek sohasem tesznek senkit gonosz emberré, hanem a gonosz ember gonosz cselekedeteket mível. Úgy, hogy mindenesetre elébb a személynek kell jónak és kegyesnek lenni minden jó cselekedetet megelőzőleg, akkor aztán a kegyes és jó személytől jó cselekedetek származnak. Amint Krisztus mondja (Mát. 7, 18): „A rossz fa nem terem jó gyümölcsöt. A jó fa nem terem rossz gyümölcsöt”. S az is világos, hogy nem a gyümölcs tartja a fát; a fák sem nőnek a gyümölcsön: hanem megfordítva, a fa tartja a gyümölcsöt, és a gyümölcs nő a fán. Valamint hát fának elébb kell lenni, mint gyümölcsnek; és a gyümölcs nem teszi a fát se jóvá, se rosszá, hanem a fától függ a gyümölcs minősége: azonképpen az embernek is a maga személye szerint elébb kegyesnek vagy gonosznak kell lennie, mielőtt jó vagy rossz cselekedeteket mívelhetne; és az ő cselekedetei nem teszik őt jóvá avagy rosszá, hanem ő követ el jó avagy rossz cselekedeteket.

Valami hasonlatos dolgot észlelhetünk a különféle mesterségeknél is. Egy jó avagy rossz ház nem tesz senkit jó avagy rossz építőmesterré, hanem igenis a jó vagy rossz építőmester jó vagy rossz házat csinál. Nem a mű teszi a mestert, hanem: amilyen a mester, olyan a munkája is. Így vagyunk az ember cselekedeteivel is; aszerint, amint hívő vagy hitetlen az ember, lesznek cselekedetei is jók vagy rosszak. És nem megfordítva, amilyenek cselekedetei, aszerint lesz ő maga is kegyes avagy hívő. A cselekedetek, amint hívőkké, úgy kegyesekké sem tesznek minket. Hanem igenis a hit, amint kegyessé tészen, úgy cselekedetekre is indít.

A cselekedetek tehát senkit sem tesznek kegyessé és az embernek kell elébb kegyesnek lenni, mielőtt működik. Azért nyilvánvaló, hogy egyes-egyedül a hit, merő kegyelemből, Krisztus és az ő igéje által, teszi elégségesképpen kegyessé és boldoggá az embert, és hogy a keresztyénnek, az üdvösség végett semmi cselekedetre, parancsolatra nincs szüksége: hanem szabad ő minden parancsolattal szemben; és merő szabadságból, ingyen cselekszi mindazt, amit tesz. Hasznát avagy üdvösségét éppen nem keresi azzal; mert őt kielégítette és idvezítette hite és Isten kegyelme; hanem csakis azért végez jó cselekedeteket, hogy Istennek tessék.

(24) Viszont annak, akinek hite nincs, egy jó cselekedet sem lendít kegyességén avagy üdvösségén. Ámde másrészt egy rossz cselekedet sem teszi őt rosszá avagy kárhozottá; hanem a hitetlenség, amely a személyt, mint a fát rosszá teszi, az cselekszik gonosz és kárhozatos cselekedeteket. Azért ha valaki kegyessé avagy gonosszá leszen, nem a cselekedeteken kezdi, hanem a hiten és hitetlenségen, mint a bölcs (Sir. 10, 14, 15) mondja: „Minden bűn kezdete, hogy Istentől elhajlunk és benne nem bízunk”. Azt tanítja Krisztus is, hogy ne a cselekedeteken kezdjük, mondván (Mát. 12, 33): „Vagy tegyétek a fát jóvá és gyümölcse is jó; vagy tegyétek a fát rosszá és gyümölcse is rossz lesz”, mintha csak mondaná: aki jó gyümölcsöt akar, elébb a fán kezdje, azaz jót ültessen.

Tehát aki jó cselekedeteket akar mívelni, nem szükség, hogy a cselekedeteken kezdje, hanem a személyen, akinek cselekednie kell. Ámde a személy senkit sem tesz jóvá, hanem egyedül a hit; és senkit sem tesz rosszá, hanem egyedül a hitetlenség. Igaz ugyan, hogy a cselekedetek kegyessé vagy gonosszá tesznek az emberek előtt, vagyis külsőképpen megmutatják, ki a kegyes avagy gonosz, amint Krisztus mondja (Mát. 7, 20): „Az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket”. De ez mind csak a külső látszat, ami sokakat megtéveszt, akik leírják és tanítják, hogyan kell jó cselekedeteket mívelni és kegyessé lenni, mert hát ők a hitre éppenséggel nem gondolnak – s így esik meg aztán, hogy egyik vak a másikat vezeti, gyötrik magukat a cselekedetek sokával és igazán kegyesekké mégsem lesznek soha. Ezekről mondja Szt. Pál (II. Tim. 3, 5): „Ők a kegyességnek csak külső színét mutatják, de annak erejét megtagadják”; örökké tanulnak, de az igazságnak ismerésére még sem jutnak el soha.

Aki tehát nem akar e vakokkal együtt tévelyegni, a cselekedeteknél, a cselekedetek parancsolatánál vagy tanánál tovább nézzen. Vizsgálja meg minden előtt, hogy a személy miként lesz kegyessé. Az pedig nem a parancsolat vagy cselekedet, hanem Isten igéje (vagyis az ő kegyelem-ígérete) és a hit által lesz kegyes és boldog; az éppen az ő isteni dicsősége, hogy minket nem a mi cselekedeteink, hanem a maga kegyelmes igéje által ingyen, merő irgalmasságból üdvözít.

(25) Mindebből könnyen megérthetjük, hogy a jó cselekedetek mennyiben állhatnak meg és mennyiben vetendők el, és hogyan kell mindazon tanokat értelmezni, melyek a jó cselekedetekről szólnak. Mert ha az a hamis gondolat és visszás nézet fűződik hozzájuk, hogy mi a cselekedetek által leszünk kegyesekké és boldogokká, akkor már helytelenek és egészen elvetendők; mert igazolhatatlanok és meggyalázzák Istennek kegyelmét, amely egyedül hit által tesz kegyesekké és igazakká, amire a cselekedetek képtelenek – és mégis erre vállalkoznak, és ezzel a kegyelem dolgába és dicsőségébe avatkoznak.

Azért elvetjük a jó cselekedeteket: nem maguk miatt, hanem ama gonosz pótlék és hamis visszás nézet miatt, melynél fogva elegendőnek tartják, ha azok csak jóknak látszanak, bárha magukban véve nem jók is, s mivel magukat csalják és mindenkit; mint a ragadozó farkasok a báránybőrben.

De ez a gonosz pótlék és visszás nézet a cselekedetek dolgában legyőzhetetlen ott, hol a hit hiányzik. Szükségképp megvan az a műkegyességben, míg nem jő a hit és kiirtja. A természet magamagától ki nem űzi azt, sőt fel sem ismeri; ellenkezőleg: drága, üdvösséges dolognak tartja: s ez az oka, hogy oly sokakat téveszt meg.

Annakokáért, bárha jó dolog bűnbánatról, gyónásról, elégtételről írni és prédikálni; ha tovább, egész a hitig nem jutunk, bizonyára csupa ördögi, csábító tan az. Nem csak az egyiket kell prédikálni, hanem Istennek mind a két igéjét. A törvényt hirdetni kell, hogy a bűnösöket megfélemlítsük és az ő bűneiket feltárjuk, hogy megbánják azokat és megtérjenek. De itt nem szabad megállni; a másik igét, a kegyelem ígéretét is hirdetni kell, mint amely nélkül a parancsolat, bűnbánat és minden más hiábavaló. Vannak ugyan még prédikátorok, akik bűnbánatot és kegyelmet hirdetnek: de nem ecsetelik úgy a parancsolatot és az Isten ígéretét, hogy megtanulnók, honnan és miként keletkezik a bűnbánat és kegyelem. Mert a bűnbánat a parancsolatokból származik; a hit az Isten ígéretéből: és így azt az embert, akit az isteni parancsolatoktól való félelem lesújtott és önismeretre ébresztett, az isteni ígéretbe vetett hit megigazítja és felemeli.

(26) Ennyit a cselekedetekről általában, tekintve azoknak különösen a keresztyén ember saját testéhez való viszonyát.

Szóljunk most azon különféle cselekedetekről, amiket más emberek iránt kell gyakorolnunk. Mert az ember nem egymagában, nem csupán a maga testében él, hanem együtt él más emberekkel a Földön. El sem is lehet hát ezek iránt való cselekedetek nélkül, hiszen mégiscsak kell velük beszélnie és érintkeznie, bárha neki ama cselekedetekre a saját kegyessége és üdvössége szempontjából semmi szüksége sincs. Azért e cselekedeteknél minden törekvésünknek szabadon és csakis arra kell irányulnia, hogy más embertársainknak általuk szolgáljunk és javukat munkáljuk, semmi másra nem tekintvén, csakis amire másoknak szükségük vagyon. Mert ebben áll az igaz keresztyén élet, és itt a hit jókedvvel és szeretettel lát dolgához, amint Szt. Pál a galatáknak mondja (Gal. 5, 6). Úgyszintén a filippibelieknek, midőn megoktatta őket, hogy a Krisztusban való hit teljes kegyelem és elégség nekik, azután ezt köti lelkükre, mondván (2, 1): „Ha van intés a Krisztusban, ha van szava a szeretetnek, ha van közössége a léleknek, ha teljessé akarjátok tenni az én örömömet, úgy hasson át titeket egyazon érzület, egyazon egymás iránt való szeretet, és szolgáljátok egymást, és senki se nézze a maga hasznát, hanem ki-ki a másét is, és azt, amire a másiknak szüksége vagyon”.

Íme, itt Pál a keresztyén életet egész világosan úgy állítja elénk, mint amelynek minden cselekedete kell, hogy a felebarát javát célozza, mert magára nézve kinek-kinek elegendő a saját hite, és minden más cselekedet és az egész élet csak arra való, hogy általa felebarátunknak szabad szeretetből szolgáljunk. E végből utal Krisztus példájára, mondván, (Fil. 2, 6, 7): „Ugyanazon érzület legyen bennetek, amely a Jézus Krisztusban is, aki bárha Isten alakjában vala” és maga magának elégsége vala, és életére, működésére és szenvedésére neki a végből, hogy az által kegyes és boldog legyen, semmi szüksége sem vala, „mégis mindenektől megüresítette magát, és szolgaalakot öltött fel,” mindent megtett és elszenvedett, nem tekintve másra, csak ami javunkra; és így, bárha szabad vala, mégis miérettünk szolgává lett.

(27) Tehát a keresztyén embernek, miként Krisztusnak, az ő fejének, meg kell teljesednie és be kell érnie a maga hitével, azt folyton növelnie, mint amelyben élete, kegyessége és üdvössége vagyon, amely neki mindazt megadja, amije Krisztusnak és Istennek van, miként fentebb mondtuk. Szt. Pál is mondja (Gal. 2,19): „Amely életet még a testben élek, azt is a Krisztusban, az Isten Fiában való hitben élem”. És bár már ő egészen szabad, önként ismét szolgává kell magát tennie, felebarátjának segítenie, vele élnie és bánnia, amiként Isten Krisztus által ővele bánt. És ezt mind ingyen, semmi mást nem keresve, mint Isten tetszését, ilyenformán gondolkodván: „Íme, az én Istenem engem, méltatlan és elkárhozott embert, minden én érdemem nélkül, ingyen való kegyelméből megajándékozott Krisztus által és Krisztusban minden kegyesség és üdvösség teljes gazdagságával, úgyhogy immár semmi másra nincs szükségem, mint hogy higgyem, hogy ez így van. No hát, ennek az én jó Atyámnak, aki engem fölös jókkal ígyen elhalmozott, megteszek én is önként, szabadon és ingyen mindent, ami neki tetszik, és leszek felebarátaim iránt én is keresztyén, amint Krisztus irántam lett, és nem teszek egyebet, csak amiről tudom, hogy nekik szükséges, hasznos és üdvösséges; hiszen nekem hitem által Krisztusban mindenem megvan bőséggel.”

Íme, így születik a hitből az Isten iránt való szeretet, és a szeretetből a szabad, szolgálatkész, vidám élet, amely ingyen munkálja a felebarát javát. Mert amiként egyik-másik embertársunk ínséget lát és ránk szorul, ugyanúgy valánk mi is Isten előtt ínségben, és úgy szorultunk rá az ő kegyelmére. Azért amint Isten Krisztus által ingyen segített rajtunk, úgy kell nekünk is és ennek cselekedései által felebarátainkon segítenünk. Tehát láthatjuk, mily dicső egy élet a keresztyén élet, csak az a sajnálatos, hogy ma már az egész világon nemcsak hogy pusztulóban van, hanem már nem is ismerik, sőt nem is hirdetik.

(28) Úgy olvassuk (Luk. 2, 22), hogy szűz Mária‚ templomba ment hat hét elmúltával, és a törvény szerint, miként más anyák, ő is megtisztult, holott oly értelemben, mint azok, nem volt tisztátalan, sem a tisztulásra kötelezett, erre szüksége sem vala. De megtette szabad szeretetből, hogy a többi anyákat meg ne vesse, hanem velük közösséget tartson. Hasonlóképp Szt. Pál Timóteust körülmetéltette, nem mintha az szükséges lett volna, hanem, hogy a gyenge hitű zsidóknak okot ne szolgáltasson balvélekedésre; míg ellenben Titust nem engedte körülmetélni csak azért, mert ki akarták erőszakolni, hogy körülmetéltessék, azt tartván, hogy szükséges ez az üdvösségre. És Krisztus (Mát. 17, 24), mikor tanítványaitól az adógarast követelték, megkérdezte Pétert, hogy vajon a királyfiak mentesek-e az adófizetéstől. És bár Szt. Péter igennel felelt, ő mégis odaküldte őt a tengerhez, mondván: „Hogy meg ne botránkoztassuk őket, eredj; vedd az első halat, amelyet fogsz és szájában találsz egy fillért, azt add oda érettem és magadért”. Ezt a dolgot igen szépen világosítja meg eme példa, amennyiben Krisztus magát és övéit szabad királyfiaknak mondja, akik semmire sincsenek kötelezve – és mégis készségesen enged, szolgál és megadja az adót. Hát amennyire szüksége vala Krisztusnak e cselekedetre, és amennyiben előmozdította az ő kegyessége és üdvössége dolgát, annyiban szükségesek minden ő s az ő híveinek többi cselekedetei is az üdvösségre; ezek mind mások hasznát és javát célzó szabad szolgálattételek. Így kellene minden papi, kolostori és alapítványi cselekedeteket is végezni, hogy másoknak javát munkálják és a maguk testét féken tartsák, hogy így másoknak, akiknek szintén szükségük van arra, hogy testüket fegyelmezzék, példát mutassanak hasonló cselekedetre. De mindenkor ügyelni kell arra, hogy el ne hitessük magunkkal, hogy ezáltal kegyessé és boldoggá leszünk, mert ezt egyedül a hit eszközölheti. Ilyenformán rendeli Szt. Pál (Róm. 13, 33 és Tit. 3, 1), hogy a világi felsőségnek engedelmeskednünk és szolgálnunk kell, nem mintha ezáltal kegyesekké lehetnénk, hanem, hogy másoknak és a felsőségnek szabadon szolgáljunk, és akaratuk szerint járjunk szeretetből és szabadságból. Aki immár ezt fel tudja fogni, az könnyen eligazodhatik a pápa, püspökök, kolostorok, alapítványok, fejedelmek és urak ezer meg ezer parancsolatai iránt, amiket egyik-másik eszeveszett főpap úgy hajszol, mintha azok az üdvösségre szükségesek volnának, és amiket, bárha helytelenül, az egyház parancsolatainak minősít. Mert a szabad keresztyén így gondolkodik: böjtölök, imádkozom, ezt meg azt megteszem, amint parancsolva van, nem mert szükségem van rá, vagy hogy általa kegyes és boldog legyek, hanem mert a pápának, püspöknek, a gyülekezetnek vagy felebarátomnak, uraknak kedvében akarok járni, példát adni, szolgálatot tenni és szenvedni, amint Krisztus is sokkal nagyobb dolgokat tett az én kedvemre, és szenvedett, noha arra neki még kevesebb szüksége volt. És bár a zsarnokok jogtalanságot követnek el, mikor ilyesmit követelnek, mindegy, nekem nem árt az, mert nincs Isten ellenére.

(29) Ebből ki-ki biztos ítéletet formálhat és különbséget tehet minden cselekedetet és parancsolatot illetőleg, és a tekintetben is, hogy kik a vak és eszeveszett, avagy a józan felfogású és igaz főpapok. Mert amely cselekedetnek nem az a célja, hogy másnak szolgáljon, avagy hogy a saját akaratát megtagadja, amennyiben ti. nem Isten ellen való cselekedetről van szó, úgy az nem igazi keresztyén cselekedet. Innét az én aggodalmam, hogy kevés alapítvány, egyház, kolostor, oltár, mise, végrendelet keresztyéni, ehhez járulnak különösen a böjt és némely szentekhez intézett imák. Mert attól tartok, hogy mind ebben ki-ki csak a maga hasznát keresi, vélvén, hogy az által bűneiért eleget téve idvezül; ez a felfogás tisztán a hitre és keresztyén szabadságra vonatkozó tudatlanságból ered; és némely vak főpap a népet ide tereli, és ezt az eljárást magasztalja, bűnváltóval kérkedik és a hitről sohasem beszél. Én azonban azt tanácslom neked, hogy, ha valami alapítványt teszesz, ha imádkozol és böjtölsz, ne tedd abban a hiedelemben, hogy ezzel magadnak teszesz jót, hanem add oda azt szabadon, hogy mások élvezzék, és tedd az ő javukra, ekkor igaz keresztyén vagy. Mi szükség a te fölös javaidra és jó cselekedeteidre tested fegyelmezése és gondozása érdekében? mikor neked elég a hit, amelyben Isten neked mindent megadott. Íme, így kell Isten javainak egyiktől a másikra átszármnazniok és közössé lenniök, hogy ki-ki a maga felebarátja dolgát olybá vegye, mint önmagát. Krisztustól származnak azok ránk, mint aki felvett minket a maga életébe, mintha ő lett volna olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Belőlünk át kell származniok azokra, akiknek rájuk szükségük van, egészen oly módon, hogy nekem még az én hitemet és igazságosságomat is Isten elé kell állítanom felebarátomért, hogy az ő bűnét betakarjam, magamra vegyem és úgy tegyek, mintha az az én sajátom volna, egész olyanformán, mint ahogy Krisztus tett velünk mindnyájunkkal. Íme, ez a szeretet természete, hogyha az igazi; igazi pedig ott, ahol a hit igazi. Azért tulajdonítja a szent apostol a szeretetnek (1. Kor. 13, 5), hogy az nem keresi a maga hasznát, hanem a felebarátét.

(30) Mindebből a végső következtetés, hogy a keresztyén ember nem él önmagában, hanem Krisztusban és felebarátjában; Krisztusban a hit, felebarátjában a szeretet által. A hit által felemelkedik önmaga fölé, fel Istenhez; Istenből alászáll ismét önmaga alá a szeretet által, és mégis Istenben és az isteni szeretetben marad mindvégig, amint Krisztus mondja (Ján. 1, 51): „Még meglátjátok az eget megnyilatkozni és az angyalokat fel és leszállani az ember fiára”. Íme ez az igazi, lelki keresztyén szabadság, a mely a szívet szabaddá teszi minden bűntől, törvénytől és parancsolattól, amely minden más szabadságot felülmúl, mint ahogy felülmúlja az ég a földet. Adja Isten, hogy e szabadságot igazán megértsük és megtartsuk.

Ámen.[18]

Maga a pótlék egyébként újat nem mond. Előre látja, hogy két végletszerű felfogás fog képződni: azoké, akik a cselekedeteket ridegen elvetik, s magukat ez alapon minden rend és törvény fölé emelik; s azoké, akik éppen ellenkezőleg a cselekedeteket csak annál nagyobb hévvel fogják védelmezni.

Luther mindkét végletet elítéli, s ráutal a helyes keresztyén álláspontra, szemben mindenféle, a cselekedetek elvéből folyó ceremóniával. Nézete, hogy a ceremóniáknak a keresztyén életben igenis van helyük, de csak úgy, mint pl. az épületeknél az állványoknak, amelyeknek nem az a szerepük, hogy megmaradjanak, hanem hogy az építést lehetővé tegyék; s ha ez megtörtént s az épület kész: az állványokat ledöntik. Hogy e felfogása bárkinek tetszhetett, csak éppen a hierarchikus Rómának nem: az kézenfekvő dolog.

Forrás

http://leporollak.hu/egyhtori/luther/irasok/LUT_SZAB.HTM

A KERESZTYÉN EMBER SZABADSÁGÁRÓL ÍRTA Dr. LUTHER MÁRTON 1520. Luther eredeti kiadásai alapján fordította: Dr. MASZNYIK ENDRE pozsonyi theol. akadémiai tanár felülvizsgálta, bevezetéssel és magyarázó jegyzetekkel ellátta: STROMP LÁSZLÓ pozsonyi theol. akadémiai tanár, Budapest, Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája, 1901