A keresztény szabadságról I. A belső ember szabadsága

Luther Márton (1483–1546)

A keresztyén ember szabadságáról

1520.

Budapest

Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája

1901

[A belső ember szabadsága], ami a mű első fele

Jézus. [13]

Hogy alaposan megtudhassuk, mi a keresztyén ember és hogyan áll a dolog azzal a szabadsággal, melyet Krisztus szerzett s adott neki, s amelyről Szent Pál annyit beszél: [14]

(1) Először is két tételt állítok fel:

A keresztyén ember mindeneknek szabados Ura és nincsen senkinek alája vetve.

A keresztyén ember mindeneknek készséges szolgája, és mindenkinek alá vagyon vetve.

E két tétel világosan olvasható Szt. Pálnál, I. Kor. 9, 19: „Én mindenkivel szemben szabad vagyok és mindenkinek szolgájává tettem magamat”. Viszont Róm, 13. 8: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, kivévén, hogy egymást szeressétek”. A szeretet pedig szolgálatkész, és aláveti magát annak, amit szeret. Ugyanezt olvassuk Krisztusról is, Gal. 4, 4: „Az Isten a maga Fiát el-kibocsátotta, ki asszonytól született és a törvény alá vettetett”.

(2) Hogy a szabadságra és szolgálatra vonatkozó e két ellentmondó tételt megérthessük, tudnunk kell, hogy minden egyes keresztyén embernek kétféle, ti. szellemi és testi természete vagyon. Lelke szerint szellemi, új, benső embernek mondatik; teste és vére szerint pedig testi, ó, külső embernek mondatik. És e különbség alapján beszél az Írás róla egymással merőben ellenkező tételekben, olyanformán, amint a szabadságról és szolgálatról most mondtam.

(3) Ha vizsgálat alá vesszük a benső, szellemi embert, hogy meglássuk, mi szükséges oda, hogy valaki kegyes, szabad keresztyén ember legyen és annak mondassék: úgy nyilvánvaló, hogy nincs oly külső dolog, amely őt szabaddá, avagy kegyessé tehetné, bármi tegyen is az, hanem csakis az ő kegyessége és szabadsága; viszont az ő gonoszsága és szolgasága szintén nem testi, sem nem külső dolgon fordul meg. Hiszen mi haszna abból a léleknek, hogy a test szabad, ép és egészséges, hogy eszik és iszik és él, ahogy neki tetszik? S viszont, mi kára abból a léleknek, hogy a test fogoly, beteg és nyavalyás, hogy éhezik, szomjúhozik és szenved, bárha kelletlen is? Ezek a dolgok a lelket nem érintik, se szabaddá, se fogollyá, se kegyessé, se gonosszá nem teszik.

(4) Tehát a léleknek semmit sem használ, ha a test szent ruhákat ölt fel, miként azt a papok teszik és a lelkipásztorok; az sem, ha a templomokban és szent helyeken van; az sem, ha szent dolgokkal foglalkozik; az sem, ha test szerint imádkozik, böjtöl, búcsút jár, és hogyha test által és testben, bárha szüntelenül, mindenféle jócselekedeteket hajt végre. Kell, hogy legyen még valami egészen más, ami a léleknek kegyességet és szabadságot szerezzen és nyújtson. Mert mindezen fent említett dolgokat és cselekedeteket magában véve bírhatja és gyakorolhatja egy gonosz ember, egy színeskedő és képmutató is. Sőt ez úton-módon nincs nép, amely csupa képmutatóvá ne válnék. Viszont mit árt az a léleknek, ha a test közönséges ruhát visel, ha közönséges helyen időz, eszik, iszik, kénye-kedve szerint él, ha nem imádkozik és mellőzi mindama cselekedeteket, miket ama fent említett képmutatók űznek.

(5) Nincs más dolog sem égen, sem földön, a mely a léleknek életet adna, amely őt kegyessé, szabaddá és keresztyénné tenné, csak egy: ti. a szent evangélium, Istennek Krisztusról szóló igéje, miként ő maga mondja, (János 11): „Én vagyok az élet és a feltámadás; aki hisz én bennem, él örökké” ; szintúgy (14): „Én vagyok az út, igazság és az élet”; szintúgy (Máté 4): „Az ember nem csupán kenyérrel él, hanem minden Isten szájából eredő igével”. Jegyezze hát meg minden ember, hogy a lélek minden nélkül ellehet, csak Isten igéje nélkül nem, és hogy Isten igéjén kívül semmi sem segít őrajta. Míg ha Igéje, akkor mindene van; van az Igében eledele, öröme, békessége, világossága, igazságossága, igazsága, bölcsessége, szabadsága, van minden java fölös bőséggel. Így olvassuk a Zsoltárban, különösen a 118. Zsoltárban, [15] hogy a próféta semmi más után nem kiált, hanem csak az Isten igéje után. És az Írás szerint az Istennek legeslegnagyobb csapása és legeslegnagyobb haragja, amikor Igéjét vonja meg az emberektől; viszont nincs nagyobb kegyelme, mint mikor Igéjét közli, miként ezt a 106. Zsoltárban [16] olvassuk: „Kibocsátotta igéjét, hogy segítsen rajtuk”. Krisztus is egyedül azért jött e világra, hogy hirdesse az Istennek Igéjét. Ez az összes apostolok, püspökök, papok és az egész lelki rend kizárólagos hivatása és tiszte, bárha jelenleg, sajnos, nagyot változott a dolog.

(6) Ámde kérded: melyik hát az az Ige, amely ily nagy kegyelmet nyújt és hogyan éljek azzal? Felelet: semmi más, mint a Krisztusról való beszéd, úgy, amint az az evangéliumban foglaltatik, melyet olybá kell venned és amely olyan is, mintha Istenedet hallanád teveled beszélni, hogy minden te, életed és cselekedeted Isten előtt semmi, ellenkezőleg, hogy neked mindazzal, ami benned van, örökre el kell kárhoznod. Ha te ezt, amint tartozol, igazán hiszed, önmagad felett kétségbe kell esned és hinned, hogy igaz Hóseás mondása (13, 9): „Ó, Izrael, nincs benned más, mint a te romlásod, egyedül nálam vagyon segítséged”. Hogy pedig te magadból és magadtól, vagyis a te romlásodtól kiszabadulhass, odaállítja eléd az ő szerelmetes fiát, a Jézus Krisztust, és élő vigasztaló Igéje által értésedre adja, hogy rendíthetetlen hittel neki add át magadat, és belé vesd erős bizalmadat. Akkor ezen hitedért minden te bűneid megbocsáttatnak, minden romlásod véget ér, és te igazságos, igaz, boldog, kegyes léssz, és minden parancsolatot betöltesz, mindenektől szabad leszesz, amint Szent Pál mondja (Rém. 11, 17): „Az igaz keresztyén egyedül az ő hitéből él. És Róm. 10, 4: „Krisztus az összes parancsolatok vége és teljessége azokra, akik hisznek”.

(7) Annakokáért valójában minden keresztyénnek egyedül abban kellene foglalatosnak lennie, hogy az igét és Krisztust mélyen szívükbe véssék, ezt a hitet szüntelenül ápolják és erősítsék, mert semmi más foglalatosság sem tehet minket keresztyénekké, amint Krisztus (Ján. 6, 26, 29) a zsidóknak mondja, kik mikor kérdik, „mit cselekedjenek, hogy cselekedetük isteni legyen”, Ő így felelt:

„Higgyetek abban, akit Isten küldött”, akit Isten, az Atya egyedül rendelt avégre.

Azért az igaz hitnek fölötte igen bőséges gazdagsága vagyon Krisztusban, mert ő üdvöt nyújt, és minden kárhozatot elvesz. amint Márk (16, 16) mondja: „Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül, aki nem hisz, elkárhozik”. Azért Ézsaiás próféta (10. 22), ugyanezen hitnek gazdagságára gondolva, mondá: „Isten röviden végez a földön, és e rövid végzés mint özönvizet árasztja ki az igazságosságot” vagyis a hitet, amelyben minden parancsolat betöltése röviden benne vagyon; ez bőségesen megigazítja mindazokat, akik birtokában vannak, úgy, hogy semmi másra nem lesz szükségük. Hasonlóképpen mondja Szt. Pál (Róm. 10,10): „Az tesz igazzá és kegyessé, hogy szívből hiszünk”.

(8) Úgy de hogyan lehetséges, hogy egyedül a hit tehet minket kegyesekké és részesíthet minden cselekedet nélkül oly bőséges gazdagságban, holott az Írásban annyi törvény, parancsolat, cselekedet, rend és mód van elénk írva. Itt pontosan meg kell jegyeznünk és komolyan megtartanunk, hogy egyedül a hit minden cselekedet nélkül tesz kegyessé, szabaddá és boldoggá, amint majd erről lejjebb még többet is hallunk.

És tudnunk kell, hogy az egész Szentírás tulajdonképp két Igéből áll s ezek: egyfelől a parancsolat vagy Isten törvénye, másfelől a jövendölés vagy Isten ígérete. A parancsolatok különféle jó cselekedeteket tanítanak és szabnak elénk, de ezzel azok még nincsenek ám végrehajtva. Utasítanak ugyan, de nem segítenek, megmondják, hogy mit kell tennünk, de erőt nem adnak hozzá. Azért csakis arra vannak rendelve, hogy az ember megismerje belőlük a jóra való tehetetlenségét, és megtanuljon önmaga felett kétségbe esni. És ezért mondatnak is ótestamentumnak és mind az ótestamentumba tartoznak. Miként ez a parancsolat: „Ne kívánj gonoszt” (Róm. 7, 7) bizonyítja, hogy mi mindnyájan bűnösök vagyunk, és egy ember sincs gonosz kívánság nélkül, tegye bár, amit csak akar; ebből tanulja meg önmaga felett kétségbeesni, és máshol keresni segítséget, hogy gonosz kívánság nélkül való legyen és így a parancsolatot másvalaki által betöltse, amire magamagától képtelen. Ugyanígy mind a többi parancsolatok teljesítésére is képtelenek vagyunk.

(9) Ha már az ember a parancsolatokból a maga tehetetlenségét megismerte és átérezte, úgyhogy immár aggódni kezd azon, hogy hogyan tesz eleget a parancsolatnak, mert hát a parancsolatot teljesíteni kell, avagy neki el kell kárhoznia: akkor eléggé meg van önmaga előtt alázva és a porig lesújtva, nem talál magában semmit, ami által kegyessé lehetne. S éppen ekkor hangzik fel a másik Ige, az isteni ígéret és jövendölés, mondván: „Akarsz minden parancsolatot teljesíteni, akarsz gonosz kívánságaidtól és bűneidtől szabadulni, amint ezt a parancsolatok kényszerítve követelik: nohát, higgy a Krisztusban, akiben én neked minden kegyelmet, igazságosságot, békességet és szabadságot felajánlok; ha hiszesz, mindez a tied; ha nem hiszesz, nem a tied. Mert amire a sok, de semmi haszonnal nem járó parancsolat összes cselekedetei által képtelen vagy, azt hit által könnyen és hamar eléred. Mert rövidre fogva: a hitbe helyeztem mindent, hogy akinek hite van, mindene legyen és idvezüljön; akinek nincs, semmije se legyen.”

Tehát Isten ígérete épp azt nyújtja, amit a parancsolatok követelnek, és teljességre viszi, amit a parancsolatok mondanak, hogy minden Istené legyen, a parancsolat és a teljesítés is. Egyedül ő parancsol, egyedül ő teljesít is. Azért az Isten ígéretei: az újtestamentum Igéje és az újtestamentumba is tartoznak.

(10) Márpedig Isten ezen és minden igéje szent, igaz, igazságos, békés, szabad és minden jókkal teljes. Azért aki igaz hittel csüng azokon, annak lelke oly teljesen és tisztára egyesül velük, hogy ez Ige összes erényei is a lélek sajátjává lesznek. És így a hit által a lélek Isten igéjétől szentté, igazságossá, igazzá, békéssé, szabaddá és minden javakkal teljessé, Isten valóságos gyermekévé lészen; miként János (1, 11) mondja: „Megadta nekik, hogy mindnyájan Isten gyermekeivé legyenek, akik ti. az ő nevében hisznek”.

Ebből könnyen megérthetjük‚ honnét van a hitnek ez a hatalma, és honnét van, hogy azzal egy jó cselekedet sem ér fel. Mert egy jó cselekedet sem fogódzik úgy bele az Isten Igéjébe, nem is hatolhat úgy a lélekbe, hanem egyedül az Ige és a hit uralkodik a lélekben. Amilyen az ige, olyan lesz általa a lélek is, mint a hogy a vas izzóvá lesz, akárcsak a tűz, ha egyesül a tűzzel. [*] Látnivaló tehát, hogy a keresztyénnek a hit teljesen elegendő, hogy neki cselekedetre semmi szüksége avégből, hogy kegyessé legyen. Ha pedig semmi szüksége a cselekedetre, akkor bizonnyal fel is van oldva minden parancsolattól és törvénytől. S ha fel van oldva, akkor bizonnyal szabad.

Ez a keresztyén szabadság, az egyetlen hit, melynek eredménye nem az, hogy tétlenkedjünk avagy gonoszt míveljünk, hanem hogy nincs szükségünk semmiféle cselekedetre avégből, hogy a kegyességet és üdvösséget elnyerjük, amiről alább még többet is mondunk.

(11) Továbbá a hittel úgy áll a dolog, hogy aki másnak hisz, azért hisz neki, mert őt kegyes, igaz embernek tartja, ami a legnagyobb tisztesség, mellyel ember embert illethet. Aminthogy a legnagyobb gyalázat, ha valakit hitvány, hazug, könnyelmű embernek tartunk. Hasonlatosképpen, ha a lélek Isten igéjében rendíthetetlenül hisz, akkor őt igaznak, jónak és igazságosnak tartja; ezzel őt a legnagyobb tisztességgel illeti, mellyel csak illetheti. Mert így megadja és meghagyja neki, ami őt jog szerint illeti, így tiszteli nevét és engedi, hogy tetszése szerint cselekedjék vele, mert nem kételkedik, hogy Ő igaz minden cselekedetében.

Viszont lehetetlen az Istent nagyobb tiszteletlenséggel illetni, mint ha nem hiszünk benne; ezzel a lélek őt haszontalan, hazug, könnyelmű Istennek mondja, és amennyiben rajta áll, hogy őt az ily hitetlenséggel megtagadja, és szívében a maga saját felfogása alkotta bálványistent állít Isten ellenébe, mintha bizony nála a dologban többet s jobbat tudna. Ha aztán az Isten látja, hogy e lélek neki igazságot ád és hitével őt megtiszteli: viszont ő is a lelket kegyesnek és igaznak tartja, aminthogy ily hit által valóban kegyes és igaz is az. Mert, hogy az Istennek igazsággal és kegyességgel adózunk, az helyes és igazságos dolog, és igazzá és igazságossá tesz, minthogy igaz és helyes dolog, hogy megadjuk Istennek az igazságot, amit nem tesznek meg azok, akik nem hisznek, és mégis magukat sokféle jó cselekedettel terhelik és gyötrik.

(12) A hit nemcsak azt eszközli, hogy a lélek az isteni Igéhez hasonlóvá, minden kegyelemmel teljessé, szabaddá és boldoggá lesz, hanem egyszersmind a lelket Krisztussal, mint menyasszonyt a vőlegénnyel egyesíti. Ebből a házasságból származik, mint Szt. Pál (Efez. 5. 30) mondja, hogy Krisztus és a lélek egy testté lesznek; ekként mindkettőnek javai, szerencséje, szerencsétlensége és minden dolga közössé válik; hogy ami Krisztusé, az a hívő léleké is, s ami a léleké, az Krisztusnak is sajátjává leszen. Úgyde Krisztusé minden jó és az üdvösség, hát ezek a lélek sajátjai és viszont a léleké minden rossz és bűn, hát ezek meg Krisztus sajátjává lesznek.

Így immár egy boldogító csereviszony és verseny támadt. Minthogy Krisztus Isten és ember, aki soha nem vétkezett és kegyessége győzhetetlen, örök és mindenható, hát ő a hívő lélek bűnét jegygyűrűje, vagyis hitünk által önmagára veszi, mintha csak ő követte el volna azt, s ekként a bűnök benne szükségképpen elnyeletnek és megfojtatnak, mert az ő győzhetetlen igazsága minden bűnön diadalmaskodik. Így a lélek a maga bűneitől jegyajándéka, vagyis hite révén tiszta, mentes és szabad lesz, és vőlegényének, a Krisztusnak örök igazságával felékesített.

Hát nem boldogító közösség az, mikor a gazdag, nemes, kegyes vőlegény, Krisztus, a szegény, megvetett rossz személyt házastársul veszi, és megmenti minden bajtól, felruházza minden jóval? Így már lehetetlen, hogy a bűn kárhoztassa őt: mert immár Krisztust terheli az, és őbenne elnyeletett. Így ő vőlegényében egy oly gazdag igazságossághoz jutott, amelynél fogva ismét megállhat minden bűnnel szemben, bárha ránehezednek is. Idevágólag mondja Pál (I. Korinth. 15, 57): „Istennek legyen hála és köszönet, aki nekünk olyan diadalmat adott a Krisztus Jézusban, amelyben a halál a bűnnel együtt elnyeletett”.

* * *

(13) Ebből pedig megértheted, mely oknál fogva mondjuk egész méltán a hitről, hogy minden parancsolatot betölt, és minden egyéb cselekedet nélkül kegyessé tesz; hiszen immár nyilvánvaló, hogy egyedül a hit tölti be az első parancsolatot, amely így szól: tiszteld az egy Istent. [17] Ha merő jó cselekedet volnál tetőtől talpig, mégsem volnál kegyes, és mégsem adnád meg Istennek a köteles tiszteletet, és így a legeslegelső parancsolatot sem töltenéd be, mert Istent lehetetlen tisztelni, ha csak igazságot és minden jót nem tulajdonítunk neki; aminthogy igaz is. Ezt azonban semmiféle jó cselekedet nem teszi, hanem egyes-egyedül a szív hite.

Azért egyedül ez az ember igazságossága és minden parancsolat betöltése. Mert aki az első főparancsolatot betölti, az bizonnyal és könnyen betölt minden más parancsolatot; ámde a cselekedetek holt dolgok, Istent sem nem dicsőíthetik, bárha Isten tiszteletére történnek és végeztetnek is. Minket azonban itt nem a végrehajtott cselekedet érdekel, hanem maga a cselekvő és mester, aki Istent tiszteli és cselekedeteket végez. Ez pedig semmi más, mint a szív hite; ez a kegyesség kútfeje és egész lényege; azért veszedelmesen homályos beszéd és tan az, amely szerint Isten parancsolatait cselekedetek által kell betöltenünk, holott a betöltésnek az összes cselekedeteket megelőzőleg hit által kell megtörténnie; a cselekedetek a betöltés után következnek, amint majd meglátjuk.

(14) Továbbá, hogy megérthessük, mink van nekünk a Krisztusban, és mily nagy jó az igaz hit, tudnunk kell, hogy az ótestamentum előtti s alatti időben Isten a maga számára szemelt ki és tartott fenn emberekből és állatokból minden első hímnemű szülöttet. És ez az elsőszülött kedves vala, és azt az összes többi gyermekek fölött két nagy kiváltság illette meg, ti. az uraság vagy királyság, és a papság (I. Móz. 49, 3), ami annyit jelentett, hogy az elsőszülött fiú uralkodott összes többi testvérei felett, és pap vagy pápa volt Isten színe előtt. De ez csak példázat Jézus Krisztusról, mert valójában ő az Istennek, az Atyának szűz Máriától való amaz első finemű szülöttje; azért ő a király és pap, csakhogy lelki értelemben, mivelhogy az ő szelleme nem földi, hanem lelki javakból áll, amilyenek az igazság, bölcsesség, békesség, öröm, üdvösség stb. Ezzel azonban a múló javak nincsenek kizárva, mert neki mindenek alája vannak vetve égen, földön és pokolban (8. Zsolt. 7.) bárha őt mi nem is látjuk, – aminek egyébként oka, hogy ő lelkileg, láthatatlanul uralkodik.

Következőleg az ő papsága sem külső mozdulatokban és ruhákban nyilvánul, mint ezt az embereknél látjuk, hanem lélekben; láthatatlanul nyilvánul, olyanformán, hogy ő Isten színe előtt szünetlenül képviseli övéit, és önmagát áldozta fel érettük, és mindazt megteszi, ami egy kegyes pap kötelessége. „Ő könyörög érettünk”, mint Szt. Pál (Róm. 8, 34) mondja; és tanít minket bensőleg a szívben. E kettő a pap sajátképi tiszte; mert ilyformán könyörögnek és tanítanak a közönséges, emberi, ideigvaló papok is.

(15) Amint immár Krisztus birtoka az elsőszülöttség a maga tisztességével és méltóságával, ugyanúgy közli is ő azt minden híveivel, hogy a hitnél fogva vele együtt azok is mind királyok és papok legyenek, amint Szt. Péter (I. Pét. 2, 9) mondja: „Ti papi királyság és királyi papság vagytok”. És ez úgy történik meg, hogy a keresztyén ember hit által minden dolog fölé oly fenséges magasságba emelkedik, hogy lelkileg mindeneknek urává lesz, mivelhogy üdvösségének semmi sem árthat; sőt neki minden kell, hogy hódoljon és üdvösségét szolgálja, amint Szt. Pál (Rém. 8, 28) tanítja: „A kiválasztottaknak mindenek javukra szolgálnak”, akár élet, akár halál, akár bűn, akár erény, akár jó, akár rossz vagy bármi legyen neve. Hasonlóképp (I. Kor. 3, 22): „Minden tiétek, akár élet, akár halál, akár jelenvaló, akár jövendő” stb.

Ezt azonban nem úgy kell érteni, mintha mi testiképpen a birtoklás vagy használat szempontjából minden dolognak urai volnánk, miként az emberek a földön; mert hiszen testileg nekünk is meg kell halnunk és a halált sem kerülheti ki senki; és sok más egyebet is el kell szenvednünk, miként ezt Krisztusnál és az ő szentjeinél látjuk; hanem lelki uraság az, a mely itt a testi korlátoltság körében hatalmát megnyilatkoztatja, vagyis: én mindent lelkem javára használhatok fel olyanformán, hogy még a halál és szenvedés is kell, hogy nekem szolgáljon és üdvösségemre váljék. Abban van a mi igen fenséges, tiszta méltóságunk és igazi mindenható uraságunk, lelki királyságunk, hogy nincs jó avagy rossz dolog, ami nekem javamra ne válnék, ha hiszek, és hogy nekem semmire sincsen szükségem; ellenkezőleg: az én hitem nekem mindenekre elégséges. Íme ily drága jó a keresztyén ember szabadsága és hatalma.

(16) Ezenfelül mi papok vagyunk; s ez még sokkal több, mint a mi királyságunk, mert papságunk tesz minket méltókká arra, hogy Isten elé lépjünk és másokért könyörögjünk; mert Isten elé állni és könyörögni, ez kizárólagos papi jog. Úgy vásárolt meg minket Krisztus, hogy mi lelkileg egymás elé állhatunk és könyöröghetünk, mint ahogy a pap testileg a nép elé áll és könyörög. Aki azonban Krisztusban nem hisz, annak semmi sem válik javára, annak minden dolog botránkozására vagyon. Még imádsága sem kedves, nem is hat fel az égbe.

Ki foghatja hát fel a keresztyén ember tisztességét és fenségét? Királysága által mindeneknek ura; papsága által Isten hatalmának birtokosa. Mert Isten megcselekszi, amit ő kér és akar, amint írva vagyon (145. Zsolt. 10-ben): „Isten megcselekszi azok akaratját, akik őt félik, és meghallgatja imádságukat”. És e tisztességhez egyes-egyedül a hit által jut, és semmiféle cselekedet által sem. Ebből világosan láthatjuk, hogy a keresztyén ember valóban minden dologtól és minden dolog felett szabad, hogy néki semmiféle jó cselekedetre sincs szüksége avégből, hogy kegyes és boldog legyen; hanem a hit biztosítja mindezt számára fölösen. És ha botor ésszel azt vélné, hogy jó cselekedetek által leszen kegyes, szabad, boldog avagy keresztyén, úgy elveszíti a hitet mindennel egyetemben; akárcsak ama bizonyos kutya, amelyik egy darab húst vitt a szájában és a vízben levő árnyék után kapott, s ekként a hús és árnyék is odalett.

(17) Kérded, mi a különbség hát a keresztyénségben a papok és laikusok közt, hogyha mi mindnyájan papok vagyunk? Feleletem: E szócskával; pap, lelkész, nagy visszaélést követtek el, amennyiben a néptől elvették és egy kis csoportra ruházták, arra, amit ma is úgy hívnak, hogy lelki rend. Hát a Szentírás más különbséget nem ismer, mint hogy a tudós és felavatott egyéneket szolgáknak és sáfároknak (ministri, servi, oeconomi) nevezi, akiknek az a hivatásuk, hogy a Krisztust, a hitet és a keresztyén szabadságot prédikálják. Mert hát, bár mi mindnyájan egyformán papok vagyunk, mégsem szolgálhatunk, sáfárkodhatunk és prédikálhatunk mindnyájan. Ezt mondja Szt. Pál (I. Kor. 4, 1): „Ember úgy gondolkodjék rólunk, mint a Krisztus szolgái és az evangélium sáfárai felől”. Csak az a baj, hogy a sáfárságból afféle világi, külső, pompázó, félelmetes uraság és hatalom lett, hogy még az igazi világi hatalom sem mérkőzhetik vele; mintha bizony a laikusok valami más volnának s nem keresztyén nép. Ezzel aztán odalett a keresztyén kegyelem, szabadság, hit egész jelentősége, oda minden, amit Krisztustól nyertünk, sőt Krisztus maga is; s egyszersmind ahelyett nyakunkba szakadt a sok emberi tétel és cselekedet, s merőben szolgákká, a föld legsilányabb teremtményeivé lettünk.

(18) Mindebből pedig az a tanulság, hogy nem elég Krisztus életét és tetteit csak úgy világba, mint valami históriát és krónikát prédikálni, nem is szólva arról, amikor őróla egészen hallgatunk, és amellett az egész papi jogot és más emberi tételeket és tanokat varrunk a népnek nyakába.

Olyanok is sokan vannak, akik Krisztust úgy hirdetik s úgy olvasnak róla, hogy egyetlen céljuk szánakozást kelteni felette s ellenszenvet a zsidókkal szemben, avagy más hasonló gyermekes dolgot művelni. Ám a Krisztust nem így kell hirdetni, hanem csak úgy, hogy bennem és benned hitet költsön az, s e hit bennünk meg is maradjon. Ily hit pedig úgy támad és marad meg, ha megmondják nekem, miért jött a Krisztus, hogy kell azzal élni és azt élvezni, amit ő nekem hozott és adott. Ez ismét úgy történik, ha alaposan megmagyarázzák a keresztyén szabadságot, amelyet mi neki köszönhetünk, és hogy mi mint királyok és papok, milyen értelemben vagyunk minden dolgoknak urai. Hogy mindaz, amit cselekszünk, Isten színe előtt kedves legyen és meghallgatásra találjon, mint eddig mondottam.

Mert ha a szív így hallgatja Krisztust, lehetetlen, hogy meg ne vidámuljon, legmélyén meg ne vigasztalódjék és a Krisztust megkedvelve, újra meg ne szeresse. Ezt a törvénnyel és cselekedetekkel soha el nem érjük. S van-e, ki az ily szívnek ártalmára, avagy félelmére lehetne? Ha oda a bűn és halál, ha hiszi, hogy a Krisztus kegyessége az övé, és a saját bűne többé már nem övé, hanem Krisztusé; úgy okvetlen tágít a bűn Krisztus kegyessége elől a hitben, mint fentebb mondottuk. És megtanul a hívő az apostollal együtt a bűnnel és halállal dacolni, mondván: „Pokol, hol a te diadalmad? Halál, hol a te fullánkod? A te fullánkod a bűn. De hála és köszönet Istennek, aki nekünk diadalmat adott a Jézus Krisztus, a mi Urunk által; és a halál elnyeletett a diadalomig”. stb. (1 Kor. 15, 56, 57).

* * *

(19) Legyen elég a benső emberről, az ő szabadságáról és igazságosságáról, a melynek se törvényre, se cselekedetre semmi szüksége, sőt amelynek mindez kárára van, ha akad valaki, aki elbizakodva ezáltal akar szert tenni a megigazításra.

Maga a pótlék egyébként újat nem mond. Előre látja, hogy két végletszerű felfogás fog képződni: azoké, akik a cselekedeteket ridegen elvetik, s magukat ez alapon minden rend és törvény fölé emelik; s azoké, akik éppen ellenkezőleg a cselekedeteket csak annál nagyobb hévvel fogják védelmezni.

Luther mindkét végletet elítéli, s ráutal a helyes keresztyén álláspontra, szemben mindenféle, a cselekedetek elvéből folyó ceremóniával. Nézete, hogy a ceremóniáknak a keresztyén életben igenis van helyük, de csak úgy, mint pl. az épületeknél az állványoknak, amelyeknek nem az a szerepük, hogy megmaradjanak, hanem hogy az építést lehetővé tegyék; s ha ez megtörtént s az épület kész: az állványokat ledöntik. Hogy e felfogása bárkinek tetszhetett, csak éppen a hierarchikus Rómának nem: az kézenfekvő dolog.

Hivatkozások

[13] Luther igen sok munkája – úgy, mint kortársaié is – homlokán viseli a „Jézus” nevet, amely szokás nem volt egyéb, mint jámbor kifejezése annak, hogy az író munkáját a Jézus nevében kezdi, s a Jézus segítségével óhajtja elvégezni. Tehát egyszerű suspirium az, egyetlen szóval, az Üdvözítő nevével kifejezve. Ezután nyomban a traktátus érdemi tárgyalásába fog.

[14] Különösen a rómaiakhoz és galatákhoz írott levelekben.

[15] A hely, amelyre Luther itt utal, a 119. Zsoltár (33. v.). Ő a 118. Zsoltárt a Vulgáta számozása alapján említi. A Vulgáta (a pápás egyház által elfogadott, s első alakjában még a IV. századból eredő latin bibliafordítás) pedig itt a Septuaginta (az Ószövetségnek még a Kr. e. I. századból való görög fordítása) számozását követi, amely a manapság használatos, s a mi magyar bibliafordításunkban is található zsoltárbeosztástól annyiban tér el, hogy az ezekben két külön ének gyanánt felvett 9. és 10. zsoltárt egynek veszi – s így a Vulgata 10. zsoltára tulajdonképpen a 11., és így tovább. Be kell vallanunk, hogy itt a Vulgátának van igaza. A mi zsoltárbeosztásunk ti. a tiberiási mazoretikus rabbiiskolából veszi eredetét, amely iskolát ott Jeruzsálemnek a rómaiak által történt végleges elpusztítása után a menekülő zsidók alapítottak, s mely főleg a Kr. u. VI. században fejtett ki az ószövetségi szövegkritika mezején nagy tevékenységét. Minthogy pedig a Septuaginta, de sőt a Vulgáta is, e mazoretikus szövegnél idő szerint régibb, annak a szövegbeosztását e mazoretikus szövegével szemben mindenesetre mérvadónak kell tartanunk. Luther tehát itt helyesen idéz.

[16] 107. Zsoltár (20 v.). Az idézett zsoltár számában mutatkozó eltérését előző jegyzetünk magyarázza meg.

[*] Az arisztotelészi szinten Luther korában még túl nem jutott fizika a tüzet anyagnak, őselemnek tekintette, és úgy képzelte, hogy a felhevített testekbe tűz áramlik bele. [NF]

[17] Luther eredeti német szövegében az idézet Így hangzik: „Du sollst einen Gott ehren” (Du solt eine got ere.) A latinban pedig: „Unum deum coles”.

[18] A pápához küldött latin szövegben, amely hasonlólag, mint itt, Ámennel fejeződik be, találunk még egy öt teljes quartoldalnyi pótlékot „In fine, propter eos, quibus nihil tam bene dicitur, quod non depravent male, intelligendo, addendum est, si tamen et id ipsum intelligere possint” kezdő mondat által bevezetve. Minthogy a kezeim között lévő eredeti Luther-szöveg kolofonja az 1521-es dátumot mutatja, nem lehetetlen, hogy e pótlékot még csak a második kiadásban közölte, az alapszöveg toldalékaként. Sajnos az 1883. évben megindított jubiláris nagy kiadás, amelyet a két előbbi iratnál használhattunk, azon kötetével, amely „a keresztyén ember szabadságáról” szóló traktátust fogja tartalmazni, még nem jelent meg, s így egyelőre e kérdésre nézve bizonytalanságban kell maradnunk.

Forrás

http://leporollak.hu/egyhtori/luther/irasok/LUT_SZAB.HTM

A KERESZTYÉN EMBER SZABADSÁGÁRÓL ÍRTA Dr. LUTHER MÁRTON 1520. Luther eredeti kiadásai alapján fordította: Dr. MASZNYIK ENDRE pozsonyi theol. akadémiai tanár felülvizsgálta, bevezetéssel és magyarázó jegyzetekkel ellátta: STROMP LÁSZLÓ pozsonyi theol. akadémiai tanár, Budapest, Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája, 1901