A lelkiismereti szabadság és egyházi hatalom (II.)

Kálvin János (1509 – 1564)

A Keresztyén Vallás Alapvonalai (INSTITUTIO Religionis Christianae)

Az 1536-iki első latin kiadás után
Fordította

Nagy Károly
Ny. r. tanár
A Kolozsvári Ev. Ref. Theol. Fakultáson

Hatodik Fejezet.

A keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és az állami kormányzásról c. fejezet

II. rész

Hogy tehát ebben a kőben senki meg ne botoljék, jegyezzük meg, hogy az emberben kétféle kormányzás van: az egyik a lelki, amely a lelkiismeretet a kegyességre és az Isten tiszteletére tanítja, a másik a polgári, amely az embert azon emberi és polgári kötelességekre oktatja, amelyekkel az emberek egymásnak tartoznak. Közönségesen lelki és világi kormányzásnak szokták nevezni. Eléggé találó nevek, melyek azt fejezik ki, hogy a kormányzásnak amaz első faja a lelki életre tartozik; a másik pedig ennek a jelenlegi életnek viszonyait szabályozza, éspedig nemcsak az eledelben és a ruházkodásban, hanem főleg azoknak a törvényeknek a megalkotásában, amelyek szerint az ember az ő életét tisztességesen és becsületesen folytassa az emberek között. Mert amannak székhelye a lélek bensejében van, ez pedig úgyszólván a külső erkölcsöket szabályozza. Az egyiket nevezhetjük lelki kormányzásnak, a másikat politikainak. – E kettőt pedig – amint felosztottuk – külön-külön kell megvizsgálnunk, és amíg az egyiket tárgyaljuk, azalatt a másikról elménket le kell vennünk és el kell fordítanunk. Mert az emberben mintegy két világ van, amelyek különböző királyok és különböző törvények által kormányoztatnak. – Miután tehát mindaz, amit mi a keresztyén szabadságról mondottunk, erre a lelki országlásra tartozik, abban a tanításban mi ugyan semmi harcot nem indítottunk az állami törvények vagy törvényadók rendje ellen, hanem igenis az ellen a hatalom ellen, amelyet azok bitorolnak, akik az anyaszentegyház pásztorainak akarnak látszani, a valóság szerint pedig annak legkegyetlenebb bakói. Mert a törvényeket, melyeket hoznak, lelkieknek, a lélekre tartozóknak mondják, és azt állítják, hogy azok az örök életre szükségesek. Ily módon pedig a Krisztus országlását támadják meg; így a Krisztus által az ő hívei lelkiismeretének adott szabadságot nyomják el teljesen és semmisítik meg.

Most nem szólok arról, hogy saját törvényeiknek megtartását mekkora istentelenséggel csikarják ki, amidőn azt tanítják, hogy abból kell keresni mind a bűnöknek bocsánatát, mind a megigazulást; s amidőn a vallásnak és kegyességnek egész lényegét, teljességét annak megtartásába helyezik. Csak azt az egyet állítom, hogy a lelkiismeretet olyan dolgokban kényszeríteni, amelyekben a Krisztus szabaddá tette, nem szabad; és hogy másként nem is találhatja az meg nyugodalmát az Istennél, hanem csak úgy, amint fennebb kifejtettük: – csak akkor, ha szabad. Neki csak egy királyt kell elismernie: Krisztust, az ő szabadítóját; és a szabadságnak egy törvénye, ti. az evangélium szent igéje által kell kormányoztatnia, ha a kegyelmet,amelyet Krisztusban egyszer megnyert, megtartani akarja; magát semmiféle szolgaság által igába hajtatni, semmiféle bilincsekkel magát megkötöztetni engedni nem szabad. Ezek az új Solonok azt képzelik ugyan, hogy az ő szabályaik a szabadság törvényei: gyönyörűséges iga, könnyű teher; de hogy ezek merő hazugságok: – ugyan ki nem látja be?! Ők maguk ugyan a saját törvényeiknek semmi súlyát sem érzik, kik levetkőzve minden istenfélelmet, mind a saját törvényeiket, mind az istenieket tartózkodás nélkül és szorgalmatosan mellőzik. De akiknek van valami gondjuk a saját üdvösségükre, azok felette távol vannak attól, hogy magukat szabadoknak érezzék mindaddig, amíg ezen tőrben fogva vannak. Látjuk, hogy e tekintetben mekkora elővigyázattal jár el Pál, hogy ő egyetlenegy dologban sem mert tőrt vetni. (1) És nem minden ok nélkül. Bizonnyal előre látta, hogy mennyi seb üttetnék a lelkiismereten, ha azokban a dolgokban kényszer vettetnék reájuk, amelyekben az Úr szabadságot adott. Ellenben alig lehet megszámlálni azokat a rendszabályokat, amelyeket ezek a legünnepélyesebben az örök halál büntetésének terhe alatt szentesítettek, amelyeket a legszigorúbban végrehajtanak, mint az üdvösségre nézve szükséges dolgokat, és ezek közt igen sok van, amelyeket megtartani nagyon nehéz, mindeniket pedig zavart sokaságuk összességében, lehetetlen: oly nagy a számuk. Ki kerülheti el tehát, amidőn ily óriási nehézségek terhe zúdul reá, hogy a végső szorongattatások és remegés által megzavarva meg ne emésztessék? Aminél fogva azoktól, amelyeket már kifejtettünk, röviden meg kell állapítanunk, hogy a mi lelkiismeretünket az Isten előtt nem szabad megkötözni semmiféle olyan rendszabályokkal, a melyeket csak a végre alkottak, hogy a lelkeket Isten előtt bensőleg megkössék és a lelkiismeretet furdalják, mintha valami olyat parancsolnának, ami az idvességre szükséges. Ilyenek pedig mindazok, amelyeket manapság egyházi rendszabályoknak neveznek, s amelyeket Isten igazi és szükséges tisztelete gyanánt adnak ki és tolnak fel. És a mily száma nélküliek ezek a rendszabályok, éppen oly végtelen nagy számúak a bilincsek is a lelkek tőrbe ejtésére és megkötözésére.

Hogyan tehát? – Nincsen hát semmiféle egyházi hatalom?! – Mert ez a gondolat aggaszt sok együgyű embert, akiknek számára írunk mi legkiváltképpen. Ezt feleljük: bizonyára van; de olyan, amelyről Pál azt mondja, hogy az építésre adatott és nem a rombolásra; (2) amelyet akik törvényesen használnak, semmivel sem tartják magukat többnek, mint Krisztus szolgáinak és az Isten titkai sáfárainak. E hatalmat helyesen az határozza meg, aki az Isten igéje szolgálatának nevezi; (3) mert így határozta meg a Krisztus, midőn az apostoloknak meghagyta, hogy menjenek el és tanítsanak minden népeket azokra, amelyeket nekik elébük adott. (4) Vajha ne feledték volna soha, kik az Isten egyházának hajdan élén állottak, és most is az élén állanak, hogy ez a meghagyás nekik törvényképpen adatott; akkor amint egyfelől az igazi pásztoroknak őket megillető méltósága tisztán megállana: úgy másfelől hazug hatalommal nem fényeleghetnének azok, akik Istennek népét több mint zsarnoki kegyetlenséggel kínozzák. Mert itt újra emlékeztetnünk kell arra, amit mellesleg valahol fennebb megemlítettünk. Tudniillik: bármiféle tekintélyt és méltóságot tulajdonít az Írás akár a prófétáknak, akár a papoknak, akár az apostoloknak, akár az apostolok utódainak – mindazt nem maguknak az embereknek adja, hanem annak a szolgálatnak, amelyet ők végeznek; vagy hogy szabadabban fejezzük ki magunkat, – az Isten igéjének, amelynek szolgálatára elhívattak. Mert hogy rendre vegyük mindeniket, úgy tapasztaljuk, hogy úgy a próféták és papok, valamint az apostolok és tanítványok a parancsolás, a tanítás és ítélkezés hatalmával csak az Úr nevében és igéje által voltak felruházva.

Az Úr azt akarta, hogy Mózesre, minden próféták közt a legelsőre kelljen hallgatni. De hát mit parancsolt Mózes, vagy egyáltalán mit hirdetett olyant, ami nem az Úrtól lett volna? Mert mást nem is szólhatott. Az ő prófétáit ugyanis az Úr hajdan fölibe helyezte a népeknek és országoknak, hogy gyomláljanak, rontsanak, veszessenek, törjenek, építsenek és plántáljanak. (5) De az is meg van mondva egyszersmind, hogy annálfogva, mert már szájukba adta nekiek az ő igéjét. – Mert maguk közül a próféták közül sem nyitotta fel az ő száját egy sem különben, hanem csak akkor, ha az Úr az ő igéjét szájába adta. – Innen vannak náluk ez annyiszor ismételt mondások: az Úr szava; az Úrnak terhe; az Úrnak szája szólott; az Úr felől való látomás; Így szól a seregeknek Ura. És méltán: mert Ézsaiás így kiáltott fel: megfertőztetett ajakú vagyok. (6) Jeremiás pedig megvallotta, hogy nem tud szólani, mert gyermek. (7) Mi származhatott volna amannak megfertőztetett, vagy ennek gyügyögő szájából más, mint tisztátalan, dőre beszéd, ha a saját maguk beszédét szólották volna? De szentekké és tisztákká lettek ajkaik, mihelyt a Szentlélek orgánumává lőnek. És hogy mi volt általában a próféták hivatása, szépen van megírva Ezékhielnél: (8) Embernek fia! őrállóul adtalak tégedet Izrael házának; halld meg azért az én szájamból az én beszédemet és hirdesd azt nekik az én nevemben! – A kinek az van parancsolva, hogy az Úrnak szájából hallja: vajon annak nincs-e egyszersmind megtiltva, hogy magából költsön? Az Úrtól hirdetni pedig mi egyéb, ha nem így szólani: hogy bizton dicsekedhessék, hogy amit szólott, az nem az övé, hanem az Úr igéje. Ugyanennyi van mondva más szavakkal kifejezve Jeremiásnál: (9) Amely prófétánál álom vagyon: beszéljen álmot; akinél pedig az én igém vagyon: szólja az én igémet igazán! Mi köze a polyvának a búzához? – úgymond az Úr. – A papságról is rendelkezett az Úr; (10) hogy ti. a törvény igéjét az ő szájukból tudakozzuk. De oda tette egyszersmind az okát is: mivel a seregek Urának követei ők.

De hadd tekintsünk vissza már az apostolokra is! Sok és kiváló nevekkel vannak felékesítve, hogy ti. ők „a világ világossága” és a „földnek sója”, hogy őket a Krisztus képében kell hallgatni, hogy valamit megkötnek vagy megoldanak a földön, kötve vagy megoldva lesznek az égben. (11) Csakhogy az ő nevével teszik nyilvánvalóvá, hogy mennyi bízatott reájuk az ő tisztében. Apostoloknak lenni annyit tesz, hogy ne azt csacsogják, ami nekik tetszik, hanem hogy annak parancsolatait, akitől küldve vannak, híven hirdessék. Íme – mondá nekik Krisztus –, miképpen elbocsátott engemet az élő Atya, akképpen én is elbocsátlak titeket. (12) Az én tudományom – úgymond – nem az enyém, hanem azé, aki engemet elbocsátott. – az Atyáé. Ezt a törvényt, amelyet Krisztus magára is alkalmazott, valóban nem lett volna szabad az apostoloknak és az apostolok utódainak kicsinyelni. Jóllehet teljesen más okból. Mert ő az Atyának örök és egyedüli tanácsosa, aki mindig az ő kebelén volt, s így úgy vette az Atyától, hogy benne egyszersmind a bölcsességnek és ismeretnek összes kincsei voltak elrejtve. (14) Ebből a forrásból merítették az összes próféták, amit csak valaha a mennyei jövendölésekből hirdettek. Ebből Ádám, Noé, Ábrahám, Izsák, Jákób és a többiek, akiket eleitől fogva az Isten a maga ismeretére méltatott; ebből merítették ők is, amit a mennyei tudományból tanultak. Mert ha örökké igaz volt (amint bizonyára az volt) az, amit Keresztelő János (15) mondott, hogy az Istent soha senki sem látta, hanem amaz egyszülött Fiú, ki az Atya kebelén van, az jelentette ki nekünk; és magának Krisztusnak egy másik nyilatkozata: (16) hogy senki nem ismeri az Atyát, hanem csak a Fiú és a kinek a Fiú meg akarja jelenteni: akkor az Isten titkait hogyan tudták volna akár értelmükkel felfogni, akár kibeszélni máskülönben, hacsak nem a Fiú tanítása folytán, akinek egyedül voltak kinyilatkoztatva az Atyának titkai? Az Istent tehát nem másként ismerték meg hajdan azok a szent emberek, hanem úgy, hogy őt a Fiúban mintegy tükörben látták; a próféták sem másként jósoltak az Istenről, mint ugyanazon Fiúnak lelke által; akár – ha valakinek inkább tetszik így mondani –: az Isten magát az embereknek soha másként ki nem nyilatkoztatta, mint a Fiú által: azaz, az ő egyedüli bölcsessége, világossága és igazsága által. Ez a bölcsesség pedig, jóllehet ezelőtt különféle módon nyilvánította magát: mindazáltal mégsem tündöklött így mostanig a maga teljességében. Hanem amidőn végre testben kijelentetett, amit csak emberi ésszel az Istenről meg lehet ismerni és amit csak felőle gondolni szabad, teljesen és világosan kinyilatkoztatta nekünk. Mert valóban nem valami közönséges dolgot akart hirdetni az apostol, midőn azt írta, hogy az Isten sok rendben és sokképpen szólott régen az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben pedig szólott nekünk az ő Szerelmes Fia által. (17) Mert azt jelzi ezzel, sőt nyíltan kimondja, hogy az Isten ezután már nem úgy, mint azelőtt, mások és ismét mások által fog szólani, sem próféciákhoz próféciákat vagy kijelentésekhez kijelentéseket nem fog adni: hanem a tanításnak minden részét annyira teljessé tette az ő Fiában, hogy ezt nekünk őtőle utolsó és örökkévaló bizonyságnak kell tartanunk.

Ez oknál fogva az új-testamentumnak ezen egész ideje, attól kezdve, amidőn az ő evangéliumának prédikálásával a Krisztus nekünk megjelent, mind az ítélet napjáig, – utolsó óra, utolsó idő, utolsó nap kifejezésekkel jelöltetik, amint azt fennebb futólag érintettük. Amiből tanuljuk meg, hogy Krisztus tökéletes tudományával megelégedve, azon túl se magunk ne költsünk magunknak semmi újat, se valami mások által költöttet el ne fogadjunk. (18) Így tehát az Atya a Fiút hozzánk küldve, nem ok nélkül tette őt különös előjogokkal a mi tanítónkká, midőn azt parancsolja, hogy őt hallgassuk és senki mást az emberek közül. Kevés szóval ajánlotta ugyan nekünk az ő tanítói tisztét, midőn így szólt: Őt hallgassátok!, de több nyomaték és súly van benne, mint közönségesen gondolják. Mert annyi van benne, mintha minden emberi tudománytól elvonva, egyedül őelébe állított volna minket; mintha azt parancsolta volna, hogy az idvességnek minden tudományát egyedül tőle kérjük, egyedül tőle függjünk, egyszóval: egyedül rajta csüngjünk; vagy amint a kifejezés hangzik: egyedül őt hallgassuk.

És valóban, mi volna már, amit embertől várni vagy kívánni kellene, mikor maga az életnek igéje jelent meg nekünk bizalomkeltőleg a mi testünkben?! Hacsak talán az a remény nem kecsegtet, hogy az ember felülmúlhatja Isten bölcsességét. Sőt illik, hogy minden emberi száj elnémuljon, miután egyszer szólott az, akiben a mennyei Atya a bölcsességnek és ismeretnek összes kincseit elrejteni akarta. És úgy is szólott, amint illett egyfelől az Isten bölcsességéhez, amely semmi részben sem fogyatékos, és másfelől a Messiáshoz, akitől minden dolgoknak kijelentését várják vala; azaz úgy, hogy maga után másnak semmi mondanivalót sem hagyott. (19) Mondom, minden mások hallgatván, egyedül a Krisztusnak kell beszélni; minden másnak mellőzésével és megvetésével, egyedül őt kell hallgatni. Mert ez az ő kizárólagos tiszte, hogy úgy tanítson, mint aki arra hatalommal bír. (20) És semmit sem lehetett világosabban mondani, mint amit ő mondott tanítványainak: Ti pedig ne hívattassatok mestereknek (rabbi), mert egy a ti mesteretek – a Krisztus. (21) S aztán, hogy ez a mondás mélyebben bevésődjék lelkükbe, ugyanazon helyen kétszer ismétli.

Az egyetlen egy dolog tehát, amit az apostolokra hagyott és ami áll az ő utódaikra ma is, az, hogy azt a törvényt, amellyel Krisztus az ő küldetésüket körülírta, midőn azt parancsolta, hogy menjenek el és tanítsanak minden népeket, éspedig nem azokra, amiket maguk maguknak vakmerően kieszeltek, hanem azokra, amiket nekik parancsolt, (22) – szorgalmasan megtartsák. Nem tulajdonított egyebet sem magának, sem másoknak Péter apostol is, akit a Mester legjobban kioktatott vala, mint ami és amennyi neki engedtetett vala. Aki szól – úgymond – az Isten beszédét szólja. (23) – Mi egyéb pedig ez, mint az emberi ész összes találmányainak, akárki fejében szülemlettek legyen is, távol tartása, hogy a hívők egyházában Istennek tiszta beszédét tanítsák és tanulják; mi egyéb, mint az, hogy az embereknek, bármely rendből valók legyenek is azok, rendelkezései távol tartassanak, hogy egyedül Isten végzései érvényesüljenek?! Ezek azok a lelki fegyverek, (24) amelyek Isten előtt hatalmasok erősségek lerontására, amelyekkel Isten hű harcosai lerontanak okoskodásokat és minden nagyságot, mely felemelkedik az Istennek ismerete ellen, és foglyul visznek minden gondolatot, hogy a Krisztusnak engedjenek, és készen vannak bosszút állani minden vakmerőségen.

Íme, világosan és szemmel láthatólag meg van határozva az a hatalom, amellyel az egyház pásztorainak – végre is akárhogy nevezzék őket, – felruházva lenni illendő. Hogy ti. az Isten igéjével, – amelynek szolgái és sáfárai gyanánt rendeltettek – mindent bátran merjenek, hogy annak fenségével szemben e világnak minden hatalmát, dicsőségét, nagyságát megalázkodni és engedelmeskedni kényszerítsék, hogy vele mindenkinek, a legfelsőbbtől a legalsóbbig, – parancsoljanak. Krisztus házát építsék, a Sátán uralmát megdöntsék, a nyájat legeltessék a farkasokat elpusztítsák, a tanulni vágyókat buzdítsák é oktassák, az engedetleneket és nyakasokat dorgálják, cáfolják, legyőzzék, oldjanak, kössenek, mennydörögjenek és végre villámokat szórjanak: de mindezt az Isten igéjében. Hogyha pedig e hatalmat összehasonlítjuk azzal, amellyel idáig az Isten népe közt kérkedtek azok a szellemi zsarnokok, kik püspököknek és a lelkek vezetőinek hazudták magukat: semmivel sem fog a kettő jobban összhangzani egymással, mint: Krisztus Béliállal.

Először ugyanis azt akarják, hogy a mi hitünk az ő akaratjuk szerint álljon vagy essék; hogy ha valamit ők a kettő közül (25) akármelyik irányban megállapítottak, az a mi lelkünkre nézve álljon és érvényes legyen. Hogy ha ők valamit jónak találtak: azt kétség nélkül találjuk jónak mi is; ha pedig ők valamit kárhoztatnak: azt kárhozatosnak tartsuk mi is. Innen vannak köztük a következő axiómák: (26) az egyháznak áll jogában a dogmákat (27) megállapítani; az egyháznak a Szentírással egyenlő tekintélye van; csak az keresztyén, aki az ő összes dogmáikkal, úgy az állító, mint a tagadó tartalmúakkal, akár meggyőződésbeli, akár az egyház tekintélye előtt meghódoló meggyőződés nélküli hittel határozottan egyetért. És több más ilyenek. – Azután azt akarják, hogy lelkiismeretünk is alá legyen vetve az ő uralmuknak, hogy bármiféle törvényeket hoztak, azokra nézve nekünk egyéb fenn ne maradjon, mint az engedelmeskedés kötelessége. S eközben a saját kényük szerint, az Isten igéjét számba sem véve, faragják a dogmákat, amelyekről azután azt követelik, hogy bizonyos hitnek tartassanak és törvényeket hoznak, hogy azoknak megtartását az üdvre szükségessé tegyék. De ezt az új dogmák gyártásában és új hitszabályok felállításában nyilvánuló szabadságot, amire, amint fentebb kimutattuk, az apostolok sem voltak jogosultak, – jogtalanul igénylik maguknak. Hogyha pedig még ebben sem nyugosznak meg, íme Pál (28) azt mondja, hogy ő nem uralkodik a korinthusbeliek hitén, akiknek pedig az Úrtól apostolukká rendeltetett. Ha ő a tan tekintetében ezt a szabadságot elismerte volna, soha sem adta volna azok egyházának azt az utasítást, hogy a próféták közül ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg. (29) Hogyha egy másiknak, aki ül, kijelentése volna; az első hallgasson el. Mert annyira senkit sem tüntetett ki, hogy tekintélyét alá ne vetette volna az Isten igéje tekintélyének; sőt egy más helyen (30) hitünket még sokkal világosabban szabadnak nyilvánítja minden emberi hagyománytól és találmánytól, midőn azt mondja, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig az Isten igéje által. Tudniillik, ha egyedül az Isten igéjétől függő a hit, ha egyedül csak arra tekint és abban nyugszik meg: micsoda hely marad már akkor az emberi szónak? A törvényhozó hatalmat pedig, – holott az maguk az apostolok előtt is ismeretlen volt, az egyházi szolgáktól meg az Isten igéje által többszörösen el volt véve, – csodálom, hogy ellentétben az apostolok példájával és az Isten kinyilatkoztatott tilalma dacára, magukhoz merik ragadni. – Mert semmi kétértelműség sincs abban, amit Jakab (31) ír: Aki kárhoztatja az ő atyjafiát – a törvényt kárhoztatja. Aki pedig a törvényt kárhoztatja, az nem megtartója a törvénynek, hanem bírája. Egy pedig az, aki nekünk törvényt ád, ki megtarthat és elveszthet. Ugyanez van mondva, bár valamivel homályosabban Ézsaiásnál: (32) Az Úr a mi királyunk, az Úr a mi kenyéradónk, az Úr a mi bíránk, ő tartott meg minket. Halljuk Jakabtól, hogy élet és halál felett ítél, kinek joga van a lélek felett.

Miután pedig senki emberfia ezt a jogot magának nem veheti: tehát egyedül az Istent kell elismerni a lelkek királyának, akinél van egyedül a hatalom megtartani és elveszíteni; vagy – amint Ézsaiásnak ama szavai hangzanak – egyedül ő a király is, a bíró is, a törvényadó is, a megtartó is. Péter is, midőn a pásztorokat a maguk hivatására figyelmezteti, arra buzdítja őket, hogy úgy legeltessék a nyájat, hogy ne uralkodjanak a klérus (33) felett; amely kifejezés alatt Isten örökségét, azaz a hívő népet érti. (34) Íme, ketté van vágva, sőt gyökeréből ki van szakítva mindaz a hatalom, amit maguknak igényelnek azok, akik Isten igéje nélkül akarnak hatalmaskodni.

Mert az apostoloknak nem adatott semmi, amivel az ő személyes tudományukat és saját uralmukat megerősítsék; hanem csak az, amivel Isten országát és tudományát dicsőítsék. Hallom ugyan, hogy mit felelnek erre ők a saját érdekükben, hogy ti. az ő hagyományaik nem maguktól, hanem az Istentől vannak, mert nem saját találmányaikat fecsegik, hanem amit a Szentlélektől kaptak, azt közvetítették, mintegy kézről-kézre adva a keresztyén népnek, amelynek kormányzásával az isteni gondviselés őket felruházta. Bizonyítékokat is hoznak fel, amelyekkel ez állításukat támogatják, és pedig a következőket: felséges ígéretek vannak, amelyekben Krisztus megígéri, hogy az ő Szentlelke az ő egyházával mindig vele lesz; vannak továbbá kiváló címei az egyháznak, amelyekkel az Isten igéje kitüntette: ti. szent és szeplőtelen, redő és folt nélküli, – és még egyebek, amelyeket ugyanezen értelemben a Szentírásból felhozni lehet. – Aminél fogva immár, ha valaki az egyház tekintélyében kételkedik, az nemcsak az egyházzal, hanem a Krisztus lelkével szemben is elvetemedett és gyalázatos, akinek a vezetése alatt kormányoztatik kétségkívül az anyaszentegyház. Ezért akarta Krisztus, hogy pogánynak és publikánusnak tekintessék az, aki az egyházra nem hallgat. (35) Így tehát az ő véleményük szerint senkinek sem szabad kételkedni abban, hogy az egyház azokban, amelyek az üdvre szükségesek, nem tévedhet.

Márpedig – mondják tovább – ami az egyházról mondatik, az egészben őket illeti. Mert vagy az egész egyház romba dől, vagy ők állanak, kiknek vállain nyugszik és áll fenn maga az egyház is. Ugyanazon kétségtelen igazságnak vannak birtokában tehát az egyház zsinatjai is, amelyek magát az egyházat igazán képviselik, mint maga az egyház, és hogy ne tévedhessenek, közvetlenül a Szentlélek vezetése alatt állanak. De ha mindezeket megengedjük, akkor el van ismerve az is, hogy az ő hagyományaik csakugyan a Szentlélek által közölt kijelentések, amelyeket nem lehet megvetni anélkül, hogy magát az Istent is gonoszul meg ne vessük. És hogy úgy ne lássék, mintha ők nagy tekintélyek nélkül támasztottak volna igényeket, azt akarják elhitetni, hogy az ő rendeleteik nagy része az apostoloktól származott. Ilyenek: a halottakért való könyörgések, szertartásaikra vonatkozó csaknem összes fegyelmi szabályaik. Mert azt kétségen kívülinek tartják, hogy az apostoloknak Krisztus mennybemenetele után igen sok dolog jelentetett ki, amelyek az Írásban megírva nincsenek. Mert azt mondotta nekik az Úr: (36) Még sok dolgok vannak, melyeket néktek mondanom kellene, most azonban el nem hordozhatjátok, de később majd meg fogjátok tudni. És elégnek tartják egy példában felmutatni, hogy egyebekben mit tettek az apostolok. Mikor ti. egy helyre egybegyűltek, a gyűlés egyértelmű megállapodása szerint tudtul adták minden pogányoknak, hogy a bálványáldozati húsnak, a fúlva halt állat húsának és a vérnek evésétől tartózkodjanak. (37)

Hanem hogy mindezek mily ízetlen és nyilván nevetséges állítások: rajta leszek, hogy minden fáradság nélkül belássák mindazok, akik velem együtt rendre látni akarják. Sőt őket magukat is felhívnám, hogy komolyan ide figyeljenek, ha bizalmam lehetne velük szemben aziránt, hogy érvekkel velük valamire menni lehet. De miután előttük csak az az egy áll, hogy az igazságra ügyet sem vetve, minden lehető módon saját érdeküket védjék: nem is teszem fel, hogy velük valami dolgom akadjon. Röviden csak annyit akarok mondani, amennyi elég arra, hogy általa a jó és az igazságra törekvő emberek, akiknek tanítása lebegett kezdet óta szemem előtt, az ő csapdáikból kimenekülhessenek.

Az ilyeneket tehát figyelmeztetnem kell, hogy az egyházra való hivatkozás hazug ürügye, amellyel ezek az egyháznak felette veszedelmes és fő-fő ellenségei alaptalanul kérkednek, őket valamiképpen zavarba ne hozza. – Mert éppen úgy járnak el, amint köztudomás szerint hajdan a zsidók tettek, mikor az Úr prófétái vaksággal, istentelenséggel s bálványimádással vádolták őket. Mert amint ezek akkor dicsekedve a templomra, szertartásokra, papságra hivatkoztak, azt gondolván, hogy ezekkel, mint – szerintük – hatalmas bizonyítékokkal, méretik az egyház: úgy most ezek is egyház gyanánt bizonyos külső lárvákat [álarcokat] mutogatnak nekünk, amelyek sokszor nagyon is távol vannak az egyháztól, és amelyek nélkül a legpompásabban fennállhat az egyház. Ennélfogva nekünk a cáfolásra semmi más bizonyíték nem kell, mint amelyet Jeremiás alkalmazott a zsidóknak ama balgatag elbizakodottságával szemben; ti. hogy ne bízzanak hazugságban, mondván: az Úrnak temploma, az Úrnak temploma, az Úrnak temploma ez. (38) Mert az Úr nem ismer el semmi egyebet a maga templomának, mint ahol az Ő igéjét hallgatják és lelkiismeretesen megtartják. Mert ez az örök ismertető jegy, amivel a mi Urunk az övéit megjelölte: Valaki az igazságtól vagyon, hallgatja az én beszédemet; (39) és ismét: Én vagyok ama jó pásztor, és én ismerem az én juhaimat, és az enyéim is ismernek engem. (40) Az én juhaim az én szavamat hallják, és én ismerem őket, és ők követnek engem. (41) Kevéssel azelőtt pedig azt mondotta, hogy a juhok az ő pásztorukat követik, mivel ismerik az ő szavát, az idegent pedig nem követik, hanem elfutnak attól, mert nem ismerik az idegeneknek szavukat. (42)

Mit oktalankodjunk hát azzal, hogy önkényűleg állítsuk fel az ismérveket az egyház megítélésére, mikor azt a Krisztus olyan jeggyel látta el, amely minden kétséget kizár? Bárhol tűnjék ez a szemünkbe: nem csalódhatunk, hogy ott biztosan mutatja az egyházat; ahol azonban ez hiányzik: ott nincs semmi, ami az egyház igaz ismertető jegyét mutathatná. Sőt inkább Jeruzsálemet Babilontól, Krisztus egyházát a Sátán bandájától ezzel az ismertető jeggyel kell megkülönböztetnünk, amellyel azokat egymástól Krisztus is megkülönböztette. Aki az Istentől vagyon – így szól (42) – hallgatja az Isten beszédét; ti pedig azért nem hallgatjátok, mivel nem vagytok az Istentől. Egy szóval: mivel az egyház a Krisztus országa, ő pedig csak az ő igéje által uralkodik: ki ne látná immár, hogy hazug beszéd az, amely a Krisztus országát az ő kormánypálcája, azaz az ő szentséges szent igéje nélkül képzeli?! Hogyha, levetve az álarcot és minden külszínt, igazán csak arra tekintünk – ami nekünk legfőbb gondunk kell, hogy legyen, és ami nekünk legfőbb érdekünk is – hogy ti. milyennek akarja Krisztus az ő egyházát, hogy annak szabályához változtassuk és alkalmazzuk magunkat: könnyen rájövünk arra a meggyőződésre, hogy nem egyház az, mely áthágva az Isten igéjének határait, azzal féktelenkedik és csapong, hogy új törvényeket hoz és a vallásnak új formát eszel ki. Avagy hát nem örök érvényű az egyház amaz egyszer kimondott törvénye: Valamit parancsolok neked, azt megtartsad, hogy úgy cselekedjél; semmit ahhoz ne tégy, se el ne végy abból; (43) és más helyt: Ne tégy az Úr beszédéhez, se el ne végy abból semmit, hogy meg ne büntessen téged és hazugnak ne találtassál. (44) Ha nem lehet tagadni, hogy ez az egyháznak mondatott: mi egyebet hirdetnek, mint makacs engedetlenséget ezzel szemben, azok, akik ilyen tilalmak után is azzal dicsekesznek, hogy helyes dolog volt, hogy az egyház a magáéból az Isten igéjéhez hozzátegyen és a magáét abba beleelegyítse. Távol legyen azonban tőlünk, hogy az ő hazugságaikkal egyetértsünk, amelyekkel oly nagy gyalázatot hoztak az egyházra.

Hanem azt kell megértenünk, hogy hamisan adják ki magukat „az egyház”-nak, valahányszor az emberi elbizakodottság azon önkénye szerint járnak el, amely nem tudja magát az Isten igéje szabályai között tartani, de sőt szilajon kirúg és saját találmányai után futkos. Semmi sem nehezen érthető, semmi sem homályos, semmi sem kétséges értelmű azokban a szavakban, amelyek az egyetemes egyháznak tiltják, hogy az Isten igéjéhez valamit hozzátegyen vagy abból elvegyen, midőn az Isten tiszteletéről és a vallásról van szó. Saját maga kisebbítésére mégiscsak nem cselekedett az Úr, akit – amint már korábban kijelentette – semmi sem sért annyira, mint ha emberi találmányokkal tiszteltetik. Innen vannak a prófétáknál azok a kiváló nyilatkozatok, amelyeknek mindig visszhangzaniok kellene füleinkben: (45) Nem szólottam a ti atyáitokkal, és nem adtam nékik parancsolatot ama napon, melyen kihoztam őket Egyiptom földéből, az égő áldozatok és egyéb áldozatok felől, hanem ez igét parancsoltam nekik, mondván: hallgassátok az én szómat, és én leszek nektek a ti Istenetek és ti lesztek az én népem, és járni fogtok mindazon az úton, amelyet parancsolandok nektek; – ismét: kérve kértem a ti atyáitokat: halljátok meg az én szómat! (46) S több ilyenek. De elsősorban és minden mások előtt ez a legkiválóbb: Vajon égő és véres áldozatot akar-e az Úr, és nem inkább azt, hogy az Úr szavának engedelmeskedjenek? Mert jobb az engedelmesség a véres áldozatnál, és a szófogadás többet ér, mint a kosok kövérjének áldozata. Mert, mint a varázslás bűne, olyan az engedetlenség; és mint a bálványimádás istentelensége, olyan a nyughatatlankodás. (47)

Ennélfogva világos a következtetés: mindazt, amit az emberi találmányokból e tekintetben az egyház tekintélyével védelmeznek, holott az istentelenség vétke alól tisztázni nem lehet, – hamisan tulajdonítják az egyháznak. Ez okból amaz emberi hagyományok zsarnoksága ellen, amely az egyház címe alatt dölyfösen ránk erőszakoltatik, bátran síkraszállunk. Mert mi nem űzünk gúnyt az egyházból, amint azt ellenségeink az irántunk való gyűlölet szítása céljából gonoszul hazudják; hanem az engedelmességet tulajdonítjuk neki dicséretül, amelynél nagyobb dicséretet semmit sem ismer. – Sőt inkább éppen ők az egyháznak felette dühös ellenségei, akik azt az ő Urával szemben engedetlenné teszik, midőn elismerik, hogy messzibb ment, mint amennyire az Isten igéje engedné. Hadd hallgassam el azt, hogy mily feltűnő és éppoly rosszakarattal párosult szemtelenség szüntelenül az egyház hatalmáról kiabálni, és amellett ügyet sem vetni arra, hogy mit parancsolt hát neki az Úr, sem arra, hogy minő engedelmességgel tartozik az Úr parancsolatai iránt. De ha nekünk – amint illik – az a szándékunk, hogy az egyházzal egyetértsünk: akkor a legfőbb teendőnk erre nézve az, hogy vizsgáljuk meg és idézzük emlékezetünkbe, hogy nekünk és az egyetemes egyháznak mit parancsol az Úr, hogy őnéki egy értelemmel engedelmeskedjünk. Mert az kétségtelen, hogy mi az egyházzal úgy értünk legjobban egyet, ha mi az Úrnak mindenekben engedelmeskedünk.

Ámde, – mondják – az egyház ama legfenségesebb ígéreteknek a birtokosa, hogy Krisztus, az ő jegyese, soha sem fogja elhagyni őt, hanem az ő lelke fogja vezérelni minden igazságra. – Legelőbb is azonban, mindazon ígéretek, melyekre hivatkozni szoktak, nem kevésbé adattak az egyes hívőknek, mint a hívő nép egyetemének. Mert jóllehet az Úr a tizenkét apostolhoz szólott akkor, midőn azt mondotta: Íme, én veletek vagyok mind a világ végéig; (48) s ismét, midőn így szólt: (49) Én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad tinéktek, hogy veletek maradjon mindörökké, – az igazságnak lelkét, kit e világ be nem vehet, mivel nem látja őt és nem ismeri őt; ti pedig megismeritek őt, mivel nálatok marad és bennetek lészen: mindazonáltal nem a számszerinti tizenkettőnek együtt tette az ígéretet, hanem egyenkint mindeniküknek, sőt a többieknek is mind, akiket már fölvett vagy ezután fog fölvenni az ő országába. Amikor azonban az ilyen kiváló vigasztalásokkal teljes ígéreteket úgy magyarázzák, mintha azok az egyes keresztyének közül senkinek sem adattak volna, hanem csak az egyetemes egyháznak: mi egyebet tesznek, mint azt, hogy a keresztyéneknek mindnyáját megfosztják attól a vigasztalástól, amelynek ebből reájuk nézve származni kellene? Ezzel azonban nem mondom azt, mintha az Úr, ki könyörületességben és jóságban mindenekkel szemben oly bőkezű, magát némelyekben kiválóan bőségesebben és gazdagabban nem töltené ki, – aminthogy az olyanoknak, akik mások tanítóiul rendeltettek, szükségképpen nagyobb adományokban is kell részesedniök; nem vonom kétségbe azt sem, hogy ajándékait, amily különbözők és sokfélék, éppen oly sokféleképpen is osztogatja; (50) végül azt sem tagadom, hogy maga a kegyesek társasága, amely ily különböző kegyelemajándékokkal van ellátva, a mennyei bölcsesség kincseivel sokkal bőségesebben és gazdagabban ne volna felruházva, mint annak egyes tagjai: de nem szabad ellenfeleinknek megengednünk, hogy az Úrnak ama szavait fonákul más értelemre csavarják, mint ahogy azok mondva vannak. Valljuk meg tehát a dolgot egyszerűen úgy, amint van: az Úr állandóan az övéivel van, őket az ő Lelkével kormányozza; ez a Lélek nem a tévelygésnek, a tudatlanságnak és sötétségnek, hanem a kijelentésnek, igazságnak, bölcsességnek és világosságnak Lelke, akitől a hívők csalhatatlanul megtanulják, hogy miket ajándékozott nekik az Isten, – azaz: hogy mi az ő hivatásuknak reménysége és mi az Isten örökségének dicsőséges gazdagsága és mily felette igen bőséges az ő ereje minden hívőkben. (51) Ezenkívül az Úr az ő kegyelemajándékait úgy osztotta el az ő egyházában, hogy mindig legyenek olyanok, akik annak építésére különös adományokkal ékeskedjenek. (52) Mert adott apostolokat, prófétákat, tanítókat, pásztorokat, akik mindnyájan különböző szolgálattal ugyan, de egy lélekkel foglalatoskodjanak a közegyház építésében, valameddig mindannyian a hitnek és az Istenfia ismeretének egységére, teljes korúságra, a Krisztus teljeskorúságának mértékére jutunk.

Mivel azonban a hívők, míg e testben élnek, csak zsengéjét veszik az ő Lelkének, s még azok is, kik annak kiválóbb ajándékaival vannak mások felett kitüntetve, éppen csak hogy megkóstolják –: nem marad számukra más jobb, mintha saját erőtlenségeik tudatában, szorgalmasan igyekeznek magukat az Isten igéjének korlátai között tartani, hogy ekként – ha saját gondolataikban messzibbre csatangolnak, – a helyes útról menten le ne tévelyedjenek. És valóban a legkisebb kételyük sem lehet aziránt, – hogy a legtöbb dologban azonnal megesnek, ha Isten igéjétől csak egy hajszálnyira is eltérnek: valameddig ti. híjával vannak annak a Léleknek, amely egyedül taníthat meg arra, hogy Isten titkaiba bepillanthassunk. Mert amit Pál ír, (53) hogy Krisztus megtisztította az egyházat a víznek fürdőjével, az életnek igéjében, hogy azt a maga menyasszonyává tegye, akin nincs szeplő, ránc vagy valami efféle fogyatkozás, hanem hogy legyen szent és tökéletes: azzal inkább arra tanít, amit Krisztus naponként végez az övéiben, mint arra, amit már elvégzett. Mert ha őket napról-napra szenteli, tisztítja, simítgatja s a foltoktól tisztogatja: akkor bizonyára van még valami szeplő és ránc rajtuk, és az ő megszenteltetésükre még nem kevés hiányzik. Az egyházat pedig, amelynek tagjai mindnyájan gyarlók és ugyan nem tiszták, szentnek és már szeplőtelennek állítani: mily dőre és mesébe való dolog?! – Igaz tehát, hogy Krisztus az egyházat megtisztította a víz fürdőjével az élet igéjében, azaz a bűnöknek bocsánatjával lemosta, amely lemosásnak jegye a keresztség; de ez csak annyit jelent, hogy azt magának megszentelje. Ám ennek a megszenteltetésnek itt csak mintegy a kezdete látható, a vége azonban s teljes tökéletességre jutása akkor lesz nyilvánvaló, amikor Krisztus, a szenteknek szentje, a maga szentségével az egyházat valósággal és teljesen betölti.

Aminél fogva a hívők egyházának, amely ama felséges ígéretekben bízik, mindig van honnan erőt meríteni a maga hitének, mert semmi kételye sincs aziránt, hogy a Szentlélekben mindig a legjobb és legbizonyosabb vezére van az igaz útra nézve. S nem is hiú bizodalomra támaszkodik. Mert az Úr nem olyan, hogy az övéit ok nélkül kecsegtesse és a benne bízót megcsalja. És viszont, az egyház a saját tudatlanságának és tapasztalatlanságának érzetétől és ismeretétől oly annyira áthatva – amint egy szende menyasszonyhoz és okos tanítványhoz illik – állhatatosan és egész odaadással csüng mesterének és jegyesének ajkán. Magától nem bölcselkedik, magától nem eszel ki semmit, hanem saját bölcsességének határt vet ott, ahol ő a szónak végét veti; de így egyszersmind saját eszének minden találmányával szemben bizalmatlan is. Amelyekben azonban Isten igéjére támaszkodik: ott semmi kétség, semmi bizalmatlanság, semmi tétovázás; hanem nagy bizonyossággal és erős állhatatossággal megnyugszik. Tehát nincsen azon semmi csodálni való, ha a Krisztus az Isten különös igéjével ajánlotta nekünk az ő egyháza méltóságát, elannyira, hogy azt akarta, miszerint pogánynak és publikánusnak tartsák azt, aki arra hallgatni nem akar; hozzáadván ezt a nem közönséges ígéretet is: Valahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az ő nevében, ott ő közöttük leend. (54) De az már nagyon csodálni való, hogy azoknál a szélhámosoknál annyira hiányzik minden ehhez illő szerénység, hogy ez alapon féktelen gőggel hetvenkedni merészelnek. Mert végre is mi egyebet érhetnek el, mint azt, hogy bizony nem megvetendő az egyházzal való egyetértés, amely soha sem ért egyet egyébben, mint az Isten igéjének igaz voltában? Az egyházra kell hallgatni! – úgy mondanak. De hát ki tagadja ezt? Amennyiben ti. semmi egyebet nem hirdet, mint ami az Isten igéjéből van. Ha valami többet követelnek, semmiképp sem tudják Krisztusnak ezen szavait a saját követelésük támogatására érvényesíteni. Mert miután azoknak tétetett az ígéret, akik összegyűlnek a Krisztus nevében, és az ilyen gyülekezet egyháznak neveztetik: egyedül csak azt ismerhetjük el egyháznak, amely a Krisztus nevében gyűlt egybe. Márpedig ez-e a Krisztus nevében való egybegyűlés: hogy Isten parancsolatának megvetésével – amellyel ti. megtiltja, hogy az ő igéjéhez valamit hozzátegyünk vagy abból elvegyünk (55) – a saját akaratukból állítsanak fel valamit? – Amit utoljára hoznak fel, az ti., hogy az egyház nem tévedhet azokban a dolgokban, amelyek az üdvösségre szükségesek: ezt mi legkevésbé sem kifogásoljuk. De mi ezt is egészen másképpen értjük. Nem tévedhet: ezt azért mondjuk, mert elutasítván magától minden emberi bölcselkedést – engedi, hogy a Szentlélek tanítsa az Isten igéje által. Aminő értelemben azonban ők vitatják, az ide megy ki: Minthogy az egyházat az Úr lelke kormányozza, bizton mehet az Isten igéje nélkül, bármerre viszi útja; – nem gondolhat, nem mondhat mást, csak az igazságot. Nos hát, hogy mindent megengedjünk nekik az egyházat illetőleg, – hagyományaik érdekében ezzel eddig még így sem sokat nyertek. Mert amidőn ők úgy gondolkoznak, hogy az egyháznak az igazság csak akkor van birtokában, ha a pásztorok vallják, és maga az egyház sem áll fenn, ha az egyetemes zsinatokban látható alakot nem ölt: ezt távolról sem tartották mindig igaznak, ha ugyan a próféták saját korukról igaz bizonyságtételt hagytak reánk. Mert Ézsaiás így szól: Őrállói (56) vakok mindnyájan és mit sem tudnak; néma ebek mindnyájan, – nem tudnak ugatni; hevervén alusznak és szeretik az alvást, és maguk a pásztorok sem tudnak semmit, sem meg nem értenek semmit, és mindnyájan a saját útjukra tekintenek. (57) – Jeremiás pedig: A prófétától fogva a papig mindnyájan hazugságot cselekesznek; (58) s tovább: A próféták hazugságot prófétálnak az én nevemben, holott én nem küldöttem őket, sem nem parancsoltam nekik. Már Ezékhiel is így szól: (59) Pártütők az ő prófétáik őközöttük; olyanok, mint az ordító oroszlán, és amely prédát ragad. Lelkeket faltak fel, és ami drága, azt elrabolták, és megsokszorozták az özvegyek számát őközöttük. Papjai erőszakot tettek az én törvényemen, és megszentségtelenítették a nekem szentelt dolgokat, és nem tettek különbséget a szent és nem szent között. Prófétáik mázolnak nekik hitvány mésszel; hiábavalóságokat látnak és hazugságot jövendölnek, mondván: Így szól az Úr; holott az Úr nem szólt. Továbbá Sofóniás: Az ő prófétáik állhatatlanok, hazug emberek; papjaik megfertőztették a szent helyet, és lábbal taposták a törvényt. (60) Ezen kívül hányszor megjövendölte Krisztus s az ő apostolai, hogy az egyházat a legnagyobb veszedelem éppen a pásztorok részéről fenyegeti. (61) De hogy ezeknek felhordásával sok helyet ne foglaljak el –, nemcsak az ő koruknak, hanem csaknem minden időknek példái figyelmeztetnek bennünket arra, hogy az igazság nem mindig a pásztorok kebelében él, és az egyház sértetlen épsége nem az ő állapotjuktól függ.

Az illenék bizonyára hozzájuk, hogy az egyház békéjének és üdvének legyenek előmunkásai és védői, amelynek ápolására vannak is elhíva. De más dolog teljesíteni azt, amivel tartozol; és ismét más, tartozni azzal, amit nem teljesítesz! Azonban, e szavakat senki se vegye oly értelemben, mintha én általában és minden válogatás nélkül a pásztorok tekintélyét akarnám vakmerően megingatni. Nem; csak azt akarom, hogy különbséget tegyünk közöttük; hogy akiket pásztoroknak neveznek, ne tekintsük mindjárt pásztoroknak is. Mert úgy kell a dolgot általánosságban felfogni, hogy az ő összes ténykedésük az Isten igéje szolgálatában, összes bölcsességük Isten igéje ismeretében, s összes ékesszólásuk Isten igéje prédikálásában határozódik meg; ha ettől elhajlanak, értelmükben bárgyúk és balgák, nyelvükben dadogók és minden tekintetben hitetlenek, kötelességeikben hűtlenek lesznek, akár próféták, akár püspökök, akár tanítók legyenek, vagy ha ezeknél még nagyobbak is. Nem egyikről vagy másikról beszélek; az egész papi nemzetség, ha elhagyván Isten igéjét, a saját értelmét követi, nem juthat másra, mint arra, hogy elbolondíttatik.

De ők, éppen azért, mert pásztorok, levetve és eldobva az Isten igéje iránti engedelmességet, féktelen szabadosságra adják magukat. Mintha nem lett volna pásztor Józsué, akinek mondatott volt, (62) hogy ne hajoljon el se jobbra, se balra, hanem őrizze és tartsa meg a törvénynek összes parancsolatait. És ezeknek dacára mégis mindenképpen el akarják hitetni, hogy ők az igazság világosságától el nem hajolhatnak, az Istennek lelke állandóan bennük lakozik, és az egyház bennük él és velük hal. Mintha bizony semmi ítélete nem volna már az Úrnak, hogy nem történhetnének meg most is ugyanazok, amiket a próféták az ő idejükbeli embereknek hirdettek, amilyenek ezek: Álmélkodnak a papok, és a próféták kétségbe esnek; (63) és ismét: Elvész a paptól a törvény és a vénektől a tanács. (64) Mintha nem volnának igazak Krisztusnak és az apostoloknak jövendölései, amilyenek ezek: Támadni fognak sok hamis próféták az én nevemben; (65) vagy: Én tudom, hogy az én eltávozásom után jőnek közétek mérges farkasok (az efézusbeli gyülekezet püspökeinek mondja Pál), akik nem kímélik a nyájat, és közöttetek is lesznek férfiak, akik fonákságokat hirdetnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják; (66) ismét: Voltak hamis próféták a nép között, miképpen tiközöttetek is lesznek hamis tanítók, akik tévelygéseket, árulásokat és sok más efféle dolgokat hoznak be. (67) És nem veszik észre ezek a felettébb balga emberek, hogy ugyanazt a nótát fújják, amelyet hajdan azok kornyikáltak, akik az Isten igéje ellen hadakoztak, midőn ugyanazon elbizakodottsággal, mint most ők, mondának: Jertek, tervezzünk terveket Jeremiás ellen, mert nem vész el a törvény a paptól, sem a tanács a bölcstől, sem az ige a prófétától. (68)

Ezért, ha ezerszeresen püspökök zsinatjának nevezik is, keveset érnek vele. Nem is fogják előbb elérni, hogy elhitessék velünk, amit ők állítanak, hogy ti. őket a Szentlélek kormányozza, valameddig bizonyítékát nem adják annak, hogy a Krisztus nevében gyülekeztek egybe; amennyiben éppúgy lehetséges az, hogy istentelen és gonosz püspökök gyűljenek egybe Krisztus ellen cimborálni, mint az, hogy a jók és istenfélők gyűljenek össze az ő nevében. Ennek a dolognak fényes bebizonyítására nagyon sok olyan határozat áll rendelkezésünkre, amelyek mind ilyen zsinatokból kerültek ki; amely határozatoknak vétkes istentelenségét kézzel fogható bizonyítékokkal nyilvánvalóvá tennem egyáltalában nem volna nehéz, ha (amint egy ily munkácskában szükséges) rövidségre nem törekedném. De egyik legfőbbről meg lehet ítélni, hogy milyenek lehetnek a többiek is. Íme: Pál a nőtlenség elrendelését és az ételek tekintetében való tilalmat ördögi képmutatásnak és hazugságnak állítja. (69) Nem változtat a dolgon az sem, amit erre nézve a maguk tisztázására és a vád elhárítására felhoznak, hogy ti. ezek a szavak csak a manicheusokra és a Tatián követőire vonatkoznak, – mivel ők egyáltalán kárhoztatták a házasságot és húsevést; ők azonban nem általában, hanem csak bizonyos személyekre nézve tiltják a házasságot, s a húsevést is csak bizonyos meghatározott napokon. Mert nem tudják igazolni ama rendeleteiket, hogy a házasságkötést megtiltják, és azt rendelik, hogy magunkat tartsuk távol az ételektől, melyeket Isten azért teremtett, hogy hálával élvezzük, miután Isten minden teremtményei jók és szentek a hívőknek és azoknak, akik megismerték az igazságot. Minekutána pedig a zsinatoknak e szent végzései a Sátán közreműködésével jöttek létre: elképzelheti már magának mindenki, hogy mit várhatunk a Sátán eszközeitől a többi más dolgokban is. De hát mit vizsgáljam a zsinatoknak más zsinatokkal való harcait és azt, hogy amit az egyik határozott, azt a másik eltörülte?! – No de a törvények és rendszabályok alkotásában – úgy mondanak – a gyakorlatban elő szoktak fordulni ilyen eltérések, amelyekre nézve semmi sem tiltja, hogy a különböző időkhöz képest különböző törvényeket hozzanak. – Igen ám, csakhogy ezenközben a hitre tartozó tanban is sokszor egymásnak ellentmondó változtatások voltak láthatók. Így például a konstantinápolyi zsinat, melyet Leó császár hívott össze, és a niceai, amelyet azután az előbbi iránti gyűlölségében Irén császárné gyűjtött egybe; s amelyek közül az első úgy határozott, hogy a képeket el kell távolítani és összetörni, a másik pedig úgy, hogy vissza kell őket állítani. És egyáltalában, az úgynevezett keleti és nyugati egyház között igen ritka az egyetértés.

Mehetnek most már s szokásuk szerint dicsekedhetnek az ő zsinatjaikhoz fűzött és kapcsolt Szentlélekkel. Hanem hát nem is azt vitatom én, hogy ezek a zsinatok mind kárhoztatandók; azt sem, hogy valamennyinek határozatai megsemmisítendők és – amint mondani szokták – egy tollvonással eltörlendők. Mert némelyikben – különösen a régiekben – az igaz kegyességre törekvő őszinte buzgalmat, az erre igyekvő elmének, tudásnak és bölcs belátásnak világos jeleit látom tündökölni. Azt sem vonom kétségbe, hogy más korszakokban is ne lettek volna meg ezeknek a zsinatoknak a maguk jobb hírű püspökei. De ezekben az utóbbi időkben valami oly visszás helyzet állott be, amiről hajdan a római tanács határozataiban maguk a szenátorok panaszkodtak, hogy tűrhetetlen. Mert valameddig csak a szavazatok számát és nem a vélemények súlyát latolták: szükségképp igen gyakran megtörtént, hogy a jobb pártot legyőzte a nagyobb. Pedig azokban a régebbi és tisztább zsinatokban is sok olyan történt – amit joggal várna másként az ember –, vagy amiatt, hogy azok a különben tanult és bölcs férfiak, kik akkor jelen voltak, az akkori égető szükségek által leköttetvén, sok egyébre nem voltak tekintettel; vagy amiatt, hogy nagyobb és komolyabb természetű dolgokkal lévén elfoglalva, némely kisebb jelentőséggel bíró dolgok figyelmüket kikerülték; vagy amiatt, hogy egyszerűen tapasztalatlanságuk folytán csalódhattak, vagy végre amiatt, hogy néha szerfeletti felindulásukban elragadtatva, meggondolatlan határozatra sodortatták magukat. Ez utóbbinak, mely talán valamennyi közül a legkeményebben hangzik, egy kiváló példája áll előttünk a niceai zsinatban, melynek tekintélyét pedig ellenmondás nélkül mindnyájan a legnagyobb tiszteletben tartják. Mert jóllehet ott a mi hitünknek legsarkalatosabb pontja forgott kockán, és ott volt az ellenség, Árius, akivel fel kellett volna venni a harcot teljes fegyverzetben; és jóllehet azoknak egyetértésén fordult meg minden, akik az Árius tévelygésének leküzdésére harcra készen egybegyűltek: ők maguk az ily nagy jelentőségű válsággal semmit sem törődve, sőt mintegy megfeledkezve méltóságukról, a mérsékletről és minden emberies magatartásról, abbahagyták a megkezdett harcot, és mintha csak azért gyűltek volna össze, hogy szántszándékkal az Árius javára cselekedjenek, – a maguk közti meghasonlás folytán egymást kezdték tépázni, s a fegyvert, melyet Árius ellen kellett volna forgatniok, saját maguk ellen fordították. Csúnya vádak hallatszottak, vádlevelek repkedtek, és vége-hossza nem lett volna a versengésnek, míg egymást kölcsönösen halálos sebekkel nem borítják, ha Constantinus császár közbe nem veti magát, aki azt a nyilatkozatot tévén, hogy a vádlottak életének megvizsgálása meghaladja az ő ismereteit, e féktelen viselkedést inkább dicsérettel, mint feddőzéssel büntette meg. Hasonló botlásokat hányszor követhettek el minden valószínűség szerint a későbbi zsinatok is?!

Némelyek talán helytelenségnek tartják az én részemről, hogy az effajta hibáknak kimutatásában fáradozom, holott ellenfeleink sem tagadják, hogy a zsinatok tévedhetnek az olyan dolgokban, amelyek az idvességre nem szükségesek. De még sem felesleges ez a munka; mert jóllehet ha kényszerítve vannak, szóval elismerik: mégis amikor a zsinatoknak, különbség nélkül minden dologban való összes határozatait a Szentlélek kijelentett végzése gyanánt akarják reánk erőszakolni, – többet kívánnak tőlünk, mint elején igényelnek vala. Ilyen eljárással nem arra törekesznek-e, hogy mégis azt hozzák ki, hogy a zsinatok semmiképpen sem tévedhetnek, – vagy ha tévednek, mégis valóságos bűn az igazságot megismerni és a tévelygéseket nem támogatni? – Ennélfogva semmiféle zsinatoknak, pásztoroknak, püspököknek és egyháznak neve, amelyeket éppúgy lehet a hazugság köpenyegéül, mint igazán használni, meg nem gátolhatnak minket abban -főleg mikor annyi az intő példa –, hogy minden lelket mindenekben az Isten igéjének mértékével mérjünk, s ez által megpróbáljuk: ha vajon az Istentől vannak-e? Az pedig, hogy azoknak a hagyományoknak eredetét, amelyekkel ez ideig az egyházat elnyomták, az apostolokra vezetik vissza, – merő csalás: mikor az apostolok egész tudománya e tekintetben azon sarkallik, hogy a lelkiismereteket nem kell új szabályokkal megterhelni, sem az Isten tiszteletét a mi találmányainkkal bemocskolni. És hogyha a történelemnek és a régi feljegyzéseknek hinni lehet: az apostolok előtt nemcsak hogy ismeretlen, hanem hallatlan volt az, amit nekik tulajdonítanak. Azt se fecsegjék, hogy az apostoloknak a legtöbb olyan megállapodása vétetett gyakorlatba és szokásba, amelyek írásban nem maradtak fenn; azok tudniillik, amelyeket Krisztus életében még nem voltak képesek megérteni – az ő mennybemenetele után pedig a Szentlélek kijelentéséből tanultak meg. – Micsoda szemérmetlenség! Elismerem ugyan, hogy akkor még faragatlanok és tanulatlanok voltak az apostolok, amikor az Úr e szavakkal illette őket. De vajon ez a lelki tompaság még akkor is annyira hatalmában tartotta őket, mikor az ő tudományukat írásba foglalták, hogy azután élőszóval tartották volna szükségesnek pótolgatni azt, amit írásaikban tudatlanságból elmulasztottak? Ha pedig irataikat akkor adták ki, amidőn már az igazság Lelke minden igazságra elvezérelte őket: ugyan mi gátolta, hogy az evangéliumi tudománynak teljes egészét ne foglalják össze írásaikban, és hagyják megpecsételve reánk?! Ezenkívül nevetségessé teszik magukat, midőn azokat a mélységes misztériumokat, amelyek az apostolok előtt oly nagy időn át ismeretlenek valának, részint olyan zsidó vagy pogány szokásokká teszik, melyek egyfelől a zsidók, másfelől a pogányok között azelőtt jóval el voltak terjedve, részint pedig olyan idétlen taglejtésekké és vénasszonyos ceremóniákká, amelyeket a sem írni, sem olvasni nem tudó, ostoba áldozópapok egész szertartásszerűleg végeztek, sőt amelyeket a gyermekek és bohócok is oly híven tudtak utánozni, hogy úgy tetszhetett, mintha e szent dolgoknak alkalmasabb mesterei nem is lehetnének. – Nem sokkal nagyobb szerencsével takaródznak az apostolok példájával a saját zsarnokságuk védelmezése céljából is. Az apostolok – mondják – és az első egyház vénei Krisztus parancsolata nélkül hozták azt a végzést, amellyel megparancsolták az összes pogányoknak, hogy megtartóztassák magukat a bálványáldozati lakomákban való részvételtől, a fúlva halt állatnak és a vérnek evésétől. (70) S ha nekik szabad volt ezt tenni, miért ne legyen szabad az ő utódaiknak is követni őket ebben, valahányszor a dolog megkívánja? – Vajha, mint mindig minden egyébben, úgy ebben is őket követnék! Mert – amit könnyű nyomós érvvel bebizonyítani – tagadom, hogy az apostolok abban valami újat állítottak volna fel vagy határoztak volna; amennyiben, mikor Péter abban a gyűlésben kijelenti, hogy Istent kísértik, ha a tanítványok nyakára igát tesznek: akkor maga rontja le a maga kijelentését, ha azután hozzájárul, hogy valami igát mégis reájuk tegyenek. Pedig azt tesznek, ha az apostolok a saját tekintélyük alapján határozzák el, hogy a pogányoknak megtiltandó a bálványáldozati lakomákban való részvétel, a vér és a fúlva halt állat húsának evése. – Fennmarad ugyan még az az aggály, hogy úgy látszik, mégis csak megtiltják. – De ez az aggály könnyen eloszlik annál, aki figyelembe veszi magának a határozatnak szellemét, amelynek sorban és tartalomban első és fő rendelkezése ez: meg kell hagyni a pogányoknak a maguk szabadságát, és nem kell abban őket háborgatni, vagy a törvény megtartására való kötelezéssel megterhelni. Idáig ez a hely kiválóan mellettünk bizonyít!

A mindjárt utána következő kivétel pedig nem új törvény, melyet az apostolok hoztak, hanem isteni és örökkévaló parancsolat – a szeretet megtartásáról; nem is veszen el egy szemernyit sem abból a szabadságból, hanem mintegy inti a pogányokat, hogy mi módon alkalmazkodjanak az atyafiakhoz, hogy az ő szabadságukkal azoknak megbotránkoztatására vissza ne éljenek. Ez tehát a második szempont benne, hogy a pogányok sértetlen szabadsággal éljenek, és az atyafiakat meg ne botránkoztassák. De mégis valami határozott dolgot írnak elibük: ti. amennyiben az akkori idők szerint haszonnal járt – megtanítják őket, és megmutatják nekik, hogy micsoda dolgokban okozhatnának botránkozást az atyafiaknak, hogy azoktól őrizkedjenek. Igen; ámde semmi újat nem adnak maguktól az Isten azon örök törvényéhez, amellyel megtiltja felebarátaink megbotránkoztatását. Olyan ez csak, mintha manapság (71) a hívő pásztorok, akik egy még nem egészen rendbehozott gyülekezetnek élén állanak, (72) kiadnák az ő híveiknek utasításul, hogy mindaddig, míg azok a gyengehitűek, akikkel ők együtt élnek, meg nem erősödnek a hitben, – péntek napon nyilvános helyeken böjtöljenek, vagy ünnepnapjaikon nyilvánosan ne dolgozzanak, vagy valami ehhez hasonló. Mert bárha ezek a dolgok, a babonaságtól eltekintve, önmagukban közömbös dolgok is: mégis ott, hol az atyafiak megbotránkozása jár velük, nem lehet bűn nélkül cselekedni ezeket. Olyanok ugyanis most az idők, hogy a hívők ezeket a gyenge hitű atyafiak jelenlétében nem cselekedhetik anélkül, hogy azoknak lelkiismeretét súlyosan meg ne sebeznék. Ki állíthatná hát – ha ugyan gáncsoskodni nem akar –, hogy ezek új törvényt hoztak, holott nyilvánvaló, hogy csak azoknak a botránkozásoknak akarják elejét venni, amelyeket az Úr elég világosan megtiltott? Ennél többet az apostolokról sem állíthatunk, akiknek nem volt más céljuk, mint az, hogy a botránkozások anyagának távol tartásával szorgalmazzák az Istennek azon törvényét, mely a botránkozások kerülését parancsolja; – mintha azt mondották volna: Az Úr parancsolatja az, hogy gyenge hitű testvéreiteket ne sértsétek meg; a bálványoknak áldozott húst, a fúlva halt állatokat és a vért nem ehetitek anélkül, hogy a gyenge hitű atyafiak meg ne botránkoznának. Meghagyjuk tehát nektek az Úr igéjénél fogva, hogy megbotránkoztatással ne egyétek. És hogy maguk az apostolok is ezzel ide céloztak, annak legjobb bizonysága Pál apostol, aki, bizonyára ama gyűlés értelmében, így ír: Ami pedig a bálványoknak áldozott ételeket illeti, tudjuk, hogy e világon semmiféle bálványisten nincs. (73) Némelyek azonban a bálvány felőli lelkiismeretüknél fogva úgy eszik azt, mint a bálványnak áldozottat, és gyenge lelkiismeretük beszennyeztetik; vigyázzatok azért, hogy ama ti szabadságtok ne legyen a gyengékre nézve botránkozássá. Aki ezeket a dolgokat jól megfontolja, az többé nem engedi magát a látszat által megcsalatni, amint teszik azok, akik a saját zsarnokoskodásukat az apostolokkal fedezik, mintha ők az ő végzésükkel az egyház szabadságán kezdettek volna rést ütni.

Bár nem mondottunk el mindent, amit itt felhozni lehetett volna, és azokat is, amelyeket mondottunk, a legrövidebbre szorítottuk: mégis bízom abban, hogy ellenfeleinket lefegyvereztem annyira, hogy nincs már senki, aki kételkednék azon, hogy az a lelki hatalom, amellyel a pápa és az ő egész országa annyira kérkedik, az Isten igéjével szemben istentelenség, az Isten népével szemben pedig jogtalan zsarnokság. A lelki hatalom neve alá foglaljuk pedig úgy azt a vakmerőséget, amelyet gyakorolnak új hitcikkek felállításában, amelyekkel a nyomorult népet az Isten igéjének egyszerű és világos tisztaságától egyenesen elfordítják; valamint azt a féktelen szabadságot, amelyet új törvények hozatalában érvényesítenek, amelyekkel a szerencsétlen lelkiismereteket kegyetlen módon elgyötörték, valamint végül az úgynevezett egyházi bíráskodást, amelyet a felszentelt püspökök és az ő felhatalmazottjaik által gyakorolnak. Mert ha a Krisztust engedjük uralkodni miközöttünk: minden effajta uralom könnyen véget ér és megsemmisül. – Az uralomnak egy másik fajtáját, amely fekvő birtokok és uradalmak birtoklásában áll, mivel nem a lelkiismeret felett gyakoroltatik, most nem tartom szükségesnek tárgyalni. Pedig ezt a részt is figyelemre méltatni, érdemes a fáradságra, hogy meglássuk: mennyire hasonlók mindig magukhoz: ti. hogy legkevésbé azok, amiknek neveztetni akarnak: – az egyház pásztorai. És ezzel a váddal nem az egyesek vétkét, hanem az egész rend közös bűnét, sőt magát a papi rend nyavalyáját illetem, mivel azt hiszik, hogy a rend megcsonkulna, ha vagyonnal és fényes címekkel nem tündökölne. Avagy a püspökök hivatása vala-e, hogy jogi és törvénykezési dolgokba, városoknak és tartományoknak kormányzásába avatkozzanak, s idegen körbe tartozó dolgokat foglalva le maguknak, azokba elegyedjenek, holott nekik a saját hivatáskörükben annyi dolguk és munkájuk van, hogy ha szüntelenül csak azokban foglalatoskodnának, és még a szórakozásról is lemondanának, – még akkor is alig lennének képesek azoknak eleget tenni? Avagy illett-e hozzájuk, hogy sok testőrrel, fényes palotákkal, káprázatosan fényes ruhákkal, dús lakomákkal és fejedelmi pompával hivalkodjanak, holott az ő életüknek takarékosságban, szerénységben, önmegtartóztatásban és alázatosságban kell vala tündöklő példányképnek lenni? Mennyire távol állott továbbá azoknak kötelességétől, kiket az Isten örökkévaló és sérthetetlen parancsolatja (74) tilt attól, hogy rút nyereségvágyók és kapzsik legyenek, sőt akiknek azt rendeli, hogy szerény életmóddal megelégedjenek, – nemcsak falvakra és várakra vetni kezeiket, hanem kiterjedt kormányzóságokra is rávetni magukat, s végre egész birodalmakat is elfoglalni?

Mégis annyira szemérmetlenek, hogy még most is húzódózni merészkednek a beismerés elől, és azt hajtogatják, hogy az egyház méltóságát nem illetlenül támogatja ez a világi fény, és emellett őket sem vonja el szerfelett saját hivatásuk feladatainak teljesítésétől. Ami az elsőt illeti, ha az ő méltóságuknak ez az ékes dísze, hogy oly magas polcra kapaszkodjanak, hogy nem egy hatalmas fejedelemre nézve is félelmesekké legyenek: akkor ugyancsak van okuk a Krisztussal perbe szállani, – aki ilyenformán súlyosan legyalázta az ő tisztességüket. Mert mi meggyalázóbbat lehetett volna mondani – az ő felfogásukhoz mérten –, mint amit Krisztus mondott eme szavakkal: A pogányoknak királyaik és fejedelmeik uralkodnak őfelettük; nem így azonban tiközöttetek; hanem aki közöttetek nagyobb, legyen olyan, mint a kisebb; és aki fő, olyan legyen, mint aki szolgál. (75) E szavakkal valóban óriási távolsággal választotta el az ő szolgálatukat e világnak minden dicsőségétől és előkelőségétől. A másikra nézve pedig (76) igazán szeretném, hogy oly könnyen bizonyítsák be cselekedeteikkel, mint amily könnyen szónokolják.

De minthogy az apostoloknak nem látszott helyesnek, hogy az Isten beszédének mellőzésével az asztaloknál szolgáljanak: (77) ebből ők is – mivel tanulni nem akarnak -kényszerítve vannak beismerni, hogy nem lehet egy embernek jó püspöknek és jó fejedelemnek is lenni. Mert ha az apostolok, jóllehet azon kiváló adományok folytán, melyekkel őket az Úr felruházta, sokkal több és nehezebb feladatok teljesítésére lehettek volna képesek, mint bárki más az utánuk következett emberek közül, – mégis megvallották, hogy az Isten igéje hirdetését és a szegények asztala körül való szolgálatot egyszerre teljesíteni nem képesek anélkül, hogy túlságosan megterhelve ne legyenek: hogyan teljesíthetné[ne]k ezek az apostolokhoz mérten semmi emberek azoknak buzgó munkálkodását is százszorosan meghaladó feladatokat? Ezt csak megkísérleni is felette vakmerő szemérmetlen elbizakodottság volt. És mégis megtörtént; hogy micsoda eredménnyel? – nyilván látható. Mert nem is történhetett másképpen, mint úgy, hogy saját őrhelyeiknek elhagyásával, az idegen táborba költöztek át. -A fejedelmek szeretetteljes gondoskodása, akik oly nagy vagyont fordítottak a püspökök gazdagítására, a vallás iránti buzgalmuk egy nemének kifolyása volt; de ezzel a fonák bőkezűséggel, bizony, nem a legjobban gondoskodtak az egyház javáról, amelynek régi és helyes fegyelmét így megrontották, és – hogy őszintén kimondjam – teljesen tönkretették. Azok a püspökök pedig, akik a fejedelmeknek ily nagy jóságával a saját kényelmükre visszaéltek: ezzel az egy próbával a kelleténél is súlyosabb bizonyságot szolgáltattak arra nézve, hogy távolról sem püspökök. Végre – hogy egyszerre együtt szóljak mindkét hatalomról –, hogy mire törekszenek, midőn manapság is oly görcsösen ragaszkodnak azoknak megtartásához: – egészen világos. Ha a lelki uralmat eltörölnék azzal a feltétellel, hogy az egész a Krisztusra szálljon át: nem származnék abból semmi veszély sem az Isten dicsőségére, sem a tiszta tudományra, sem az egyház jóllétére. Ha pedig erről a világi hatalomról is lemondanának: semmi veszedelem sem származnék belőle, ami az egyház közjavának valamiképpen ártalmára lenne. De az uralkodásnak mindenek felett való vágya által elvakítva hanyatt-homlok rohannak, mivel azt hiszik, hogy minden felfordulna, ha ők – amint a próféta mondja (78) keményen és kegyetlenül nem uralkodnának. No de az egyház örökségéről (79) ezt a keveset is csak úgy átmenet közben említém.

S most visszatérek a lelki uralomhoz, amelynek ez a szakasz szánva van. Ennek védelmezésében, mikor látják, hogy minden ésszerű érvük romba dőlt, e végső szánalmas menedékbe kapaszkodnak: Még hogyha maguk észben, tanácsban balgák, lelkükben és akaratukban pedig a legsemmirevalóbbak lennének is: akkor is áll az Úrnak igéje, amely azt parancsolja, hogy az elöljáróknak engedelmeskedni kell, még hogyha rossz vagy túl szigorú törvényeket hoznak is. Az Úr parancsolta ugyanis, hogy megtartsuk mindazokat, amelyeket az írástudók és farizeusok mondanak, még akkor is, midőn elhordozhatatlan terheket raknak reánk, amelyeket maguk még egy ujjal sem érintenek. (80) Vajon igazán úgy-e?! De ha bármiféle pásztorok tanát minden habozás nélkül el kell fogadni, mire célzott az, hogy az Úr igéje annyiszor és oly sürgetőleg figyelmeztet minket, hogy a hamis próféták és hamis pásztorok beszédére ne hallgassunk? Ne hallgassátok – úgymond az Úr – a próféták szavait, akik prófétálnak nektek. Mert hiábavalóságot tanítanak nektek, és saját szívük látásait szólják, és nem az Úr szájából valókat. (81) Ismét: Őrizkedjetek a hamis prófétáktól, akik bárányoknak bőrében jőnek tihozzátok, belül pedig ragadozó farkasok. (82) És hiába int-e János is, hogy próbáljuk meg a lelkeket, ha vajon Istentől vannak-e? (83) Amely megítélés alól nincsenek kivéve az angyalok sem, nemhogy az ördög hazugságai! (84) És mit akar ez: Ha vak vezeti a világtalant, – mind a ketten verembe esnek? (85)Avagy nem eléggé világosan nyilvánítja, hogy nagy különbséget tesz az, hogy milyen pásztorokra hallgatunk, és hogy nem kell vakon mindenikre hallgatni?

Ennek következtében nem lehet, hogy minket az címeikkel elrettentsenek, s ezzel az ő vakságuknak részeseivé tegyenek, mikor ellenkezőleg azt kell látnunk, hogy az Úrnak különös gondja volt arra, hogy minket elrettentsen attól, miszerint magunkat idegen tévelygés által félrevezettetni engedjük, bármiféle nevezet álarca alatt lappangjon is az. Mert ha igaz az Úrnak igéje: úgy a vak vezetők is, akár elöljáróknak, akár gondnokoknak, akár főpapoknak nevezzék is őket, egyebet nem tehetnek, mint azt, hogy örvénybe rántják magukkal társaikat is.

Hátra van a törvényről az a másik állításuk, hogy azokat, ha százszor terhesek és jogtalanok volnának is reánk nézve, mégis minden kivétel nélkül meg kell tartanunk. Itt ugyanis – mondják – nem arról van szó, hogy a tévelygésekkel egyetértsünk, hanem arról, hogy mint alárendeltek, a felsőség terhes uralmának is engedelmeskedjünk, mert attól az engedelmességet megtagadni nem a mi hatáskörünkben áll. Hanem itt is a legjobban segítségünkre jön nekünk az Úr az ő igéjének igazságával, és minket az ilyen szolgaságtól felszabadít arra a szabadságra, amelyet az ő szent vérével szerzett meg nekünk. Mert nem csupán arról van itt szó – amint ők alattomosan állítják –, hogy a mi testi életünkre vonatkozó valami súlyos terhet hordozzunk, hanem hogy a lelkiismeretet megfosztván szabadságától, azaz Krisztus vérének jótéteményétől, szolgailag gyötörjék. Hanem – mintha keveset jelentene a dologra nézve – erről se szóljunk! De mit gondolunk, mennyire a dologra tartozik: elragadni az Úrtól az ő uralmát, amelyet oly szigorúan magának igényel? Elragadtatik pedig, valahányszor emberi találmányok törvényei szerint tisztelik, mikor azt akarja, hogy a saját tiszteletére vonatkozólag egyedül őt tartsák törvényadónak. És hogy valaki e dolgot minden jelentőség nélkülinek ne tekintse: hallják meg íme, hogy mekkora jelentőséget tulajdonít ennek az Úr: Mivelhogy – úgymond – ez a nép emberek parancsolatjai és tudományai szerint tisztelt engemet: íme, én is hozzáadok és csudálatos dolgot teszek nekik, nagy és bámulatra méltó csudával. Mert elvesz az ő bölcseiktől a bölcsesség, és az okosok értelme elhomályosul. (86) Egy másik helyt: Hiába tisztelnek engemet, tanítva oly tudományokat, amelyek embereknek parancsolatjai. (87)

Igen sokan csodálkoznak, hogy miért fenyegetődzik oly keményen az Úr, hogy bámulatos dolgot fog tenni azzal a néppel, amely őt emberi parancsolatokkal és tudománnyal tisztelé, és hogy hiábavalónak nyilvánítja azt, ha őt emberi rendeletekkel tisztelik. De ha meggondolnák, hogy mi oka van a hitbeli dolgokban, azaz a mennyei bölcsesség dolgában egyedül csak az Isten szájától függeni: egyszersmind azt is meglátnák, hogy nem valami kicsinyes okból kívánja annyira az Úr az efféle fonák engedelmesség kerülését, amelyet emberi értelem tetszése szerint adnak neki. Mert noha azoknak engedelmességében, akik az Isten tiszteletében ilyen törvények szerint buzgólkodnak, van az alázatosságnak valami látszata: mindazonáltal távolról sem alázatosak az Isten előtt, akinek azokat a törvényeket írják elébe, amelyeket maguk követnek. Ím, ez az oka, hogy miért óv bennünket oly szorgalmasan Pál apostol (88) attól, hogy az emberi hagyományok és az, amit ἐθελοθρησκεία-nak, azaz, magunk választotta istentiszteletnek nevez, amelyet az Isten igéje nélkül emberek gondoltak ki, – minket meg ne csaljanak. Így van ez valóban. Bolondsággá kell lenni mireánk nézve mind a magunk, mind az összes emberek bölcsességének, hogy ez által egyedül őreá hagyjuk a bölcselkedést. Azonban semmiképp sem ezt az utat követik azok, akik azon törik az eszüket, hogy magukat az emberek tetszésétől kieszelt apró rendelkezések megtartásával tegyék előtte kedvesekké. Amiképpen mind ezelőtt egy pár száz év óta, mind a mi emlékezetünk óta, mind manapság történt és történik azokon a helyeken, ahol inkább a teremtmények uralkodnak, mint az ő teremtőjük; ahol a vallást (ha ugyan megérdemli, hogy az vallásnak neveztessék) több s még ízléstelenebb babonákkal mocskolták be, mint valaha bármely pogány vallást. Mert mit szülhet az emberi okosság egyebet, mint mindenféle érzéki és esztelen dolgot, és olyanokat, amelyek igazán az ő szerzőikre vallanak? Ehhez járul aztán, – ami a leggonoszabb, – hogy ahol egyszer elkezdik a vallást ilyenféle hiábavaló koholmányok szerint határozni meg: ezt a fonákságot mindig követi ama másik kárhozatos gonoszság is, amit Krisztus a farizeusoknak szemükre hányt: ti. hogy az Isten parancsolatja hatástalanná lesz az emberek hagyományai miatt. (89) De nem akarok a mi mostani törvényadóinkkal szemben tovább a saját szavaimmal harcolni. Sőt legyen az övék a győzelem, mihelyt tisztázni tudják, hogy Krisztusnak e vádolása nem illik reájuk. De hogyan tudnák tisztázni, mikor náluk mérhetetlenül nagyobb bűn a fülbegyónást évfordulatkor (90) elhanyagolni, mint egy teljes esztendőn keresztül a leghaszontalanabb életet folytatni; nyelvükkel péntek napon húst még csak kóstolni is, mint egész testükkel minden napon mindenféle paráznaságokban fetrengeni; ünnepen valami tisztességes munkát végezni, mint összes tagjaikat a leghitványabb alávalóságokban foglalkoztatni; a papnak egy törvényes házasságra lépni, mint ezer házasságtörést elkövetni; a búcsújárásra tett fogadalmat nem teljesíteni, mint minden ígéreteiben csalni? Mikor nagyobb bűn pénzét a kalandos és mindenképpen felesleges és haszontalan templomi pompára nem ontani, mint a szegényektől legszorongatóbb szükségeikben is, megtagadni; bálványok (91) előtt tiszteletkifejezés nélkül elhaladni, mint akármiféle emberrel megvetőleg bánni; hosszan értelem nélküli szavakat bizonyos órákban el nem mormolni, mint szívből fakadó igazi imádságot soha sem mondani?! Ugyan, mi hát az Isten parancsolatjának a saját hagyományaik kedvéért való elhagyatása, ha ez nem az?! Midőn az Isten parancsolatainak megtartását annyira hidegen és kénytelen-kelletlen ajánlják; a saját rendeléseik iránti feltétlen engedelmességet ellenben annál szorgalmatosabban és kényszerítőleg sürgetik, mintha a vallásosságnak egész erejét azok foglalnák magukban. Míg az isteni törvény áthágását elégtételképpen enyhe büntetésekkel (92) torolják meg: addig a saját rendeleteik közül csak egynek a legcsekélyebb megsértését is nem szelídebb büntetéssel sújtják, mint börtönnel, máglyával vagy fegyverrel. Az Istennek gyalázóival szemben nem oly nagyon szigorúak é könyörtelenek; ellenben az őket gyalázókkal szemben engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetnek, s a végletekig üldözik. És mindazokat, akiknek együgyű felfogását foglyul ejtették, úgy kinevelik, hogy nyugodtabb lélekkel készek nézni az Isten összes törvényeinek felforgatását, mint az úgynevezett egyházi rendeléseknek csak egy hajszálnyi megsértését is.

Először, nagy hibát követnek el abban, hogy jelentéktelen, és – ha Isten ítélete mellett állanának – szabados dolgokért egymást gáncsolják, elítélik, megvetik. Másfelől, – mintha ez még nem volna elég nagy hiba – „e világnak haszontalan elemeit” (ahogy Pál a galáciabeliekhez írott levelében nevezi) (93) többre becsülik, mint az Istennek mennyei kijelentéseit. És akit a házasságtörésben majdnem felmentenek, az ételért elítélik. Akinek a vadházasságot megengedik, a törvényes feleséget eltiltják. Lám, ez az eredménye annak a kárhozatos engedelmességnek, mely épp azon mértékben fordul el az Istentől, amennyire az emberekhez hajlik. – Miért akarta hát Krisztus – kérdik –, hogy amaz elhordozhatatlan terheket viseljék az emberek, amelyeket az írástudók és farizeusok raknak reájuk? (94) Sőt ellenkezőleg; miért akarta egy másik helyen ugyanaz a Krisztus, hogy őrizkedjenek a farizeusok kovászától? (95) Kovásznak nevezve – a Máthé evangéliuma magyarázata szerint – mindazt, amit a saját tudományukból az Isten tiszta igéjébe belekevertek. Nem eléggé világos-e, hogy az ő egész tudományuktól való őrizkedés s annak kerülése van parancsolva nekünk? Amiből megdönthetetlen bizonyosnak kell lenni reánk nézve, hogy az előbbi helyen sem akarta az Úr az övéinek lelkiismeretét a farizeusok hagyományaival gyötörni. De magukból a szavakból sem vehető ki semmi afféle, hacsak el nem ferdítik azokat. E szavakkal ugyanis az Úr, mikor a farizeusok erkölcsei és szokásai ellen készült szigorúan fellépni, hallgatóit egyszerűen arra oktatta, hogy ha nem is látnak semmi követésre méltót az ő életükben, mégse szűnjenek meg cselekedni azokat, amiket ők szóval tanítottak, amikor a Mózes székébe, azaz a törvény magyarázásához ültek. Minthogy azonban a tudatlan emberek és a legtöbben, amidőn hallják, hogy az emberi hagyományok által mind a hívők lelkiismerete gonoszul megkötöztetik, mind pedig az Istent azokkal hiába tisztelik, – egy vonással többnyire minden törvényt, mely az egyház rendtartását biztosítja, eltörölni akarnak: ezeknek a tévelygéseivel is szembenéznünk itt a legjobb alkalom.

Csalódni itt valóban felette igen könnyű, mivel első tekintetre nem mindjárt tűnik ki, hogy mekkora különbség van amazok és ezek (96) között. De mi az egész dolgot röviden és oly világosan ki fogjuk fejteni, hogy a hasonlóság senkit se ejthessen zavarba. Vegyük először ezeket. Ha látjuk, hogy az embereknek minden szervezetében szükséges valamelyes társasági rendtartás, mely a közbéke ápolására és az egyetértés fenntartására van hivatva szolgálni; – ha a teendők végrehajtásában valamelyes szertartásbeli rendet látunk, mely a köztisztességre és magára az embervoltunkhoz méltó rend megtartására irányul –: ezeket legkiváltképpen éppen az egyházakban kell megtartani, mert amikor ezeket egyfelől a minden irányban jól rendezett viszonyok által lehet a legjobban fenntartani, úgy másfelől egyetértés nélkül semmiképpen sem lehet előbbre vinni. Azért ha mi az egyház teljes jóllétét akarjuk legfőképpen szem előtt tartani: szorgalmason gondoskodnunk kell mindenben arról, hogy – amint Pál apostol mondja, (97) mindenek ékesen és jó renddel legyenek. De mivel az emberek erkölcseiben és szokásaiban oly nagy az eltérés, és lelkületükben is akkora nagy a különféleség, értelmükben és akaratukban annyi az ellenkezés: egy szervezet sem eléggé erős, ha biztos törvényekre nincs alapítva; és bizonyos meghatározott forma nélkül szertartásszerű szolgálatot sem lehet teljesíteni. Ezeknek a törvényeknek a kárhoztatása tehát, amelyek erre szolgálnak, annyira távol van tőlünk, hogy ellenkezőleg azt állítjuk, miszerint azoknak megszűntével az egyházak kötelékei felbomolván, egész alakjukat elveszítenék és tönkremennének. Mert az, mit Pál apostol kíván, hogy mindenek ékesen és jó rendben legyenek: csak úgy valósítható meg, ha meghatározott rendszabályok, mintegy kötelékek folytán állandósul a rend és az ékesség. Az ilyen rendszabályokban azonban mindig óvatosan ki kell kötni azt, hogy se az idvességre szükséges dolgoknak ne tartsák, hogy így a lelkiismereteket vallásilag megkössék, se az Isten tiszteletére tartozónak ne tekintsék, hogy így a kegyes életet ezekbe helyezzék. Ez az egy szempont megteszi a különbséget azok között az átkozott rendszabályok között, amelyekről azt állítók, hogy az igaz vallást elhomályosítják és a lelkiismereteket felforgatják, és az egyház azon törvényes rendelkezései között, melyeknek ezek szerint – mint fentebb kimutattuk, – mindig más a céljuk: ti. vagy az, hogy arra az ékes jó rendre irányuljanak, amellyel a hívők gyülekezetében mindent – amint illik – végezni kell; vagy arra, hogy az emberek közt magát a társasági szervezetet, mint az emberiességnek bizonyos kapcsai, fenntartsák. (98)

Mert ahol egyszer megértették, hogy bizonyos törvény a köztisztesség érdekében hozatott: ott már azonnal megszűnt az a babonás felfogás, melybe beleesnek azok, akik emberi találmányokkal mérik az Istennek tiszteletét. Viszont ahol megértik, hogy az tisztán csak az emberek közjavára irányul: ott elesik az a hamis vélekedés, mely a lelkiismereteket nagy remegésbe ejtette vala, mintha annak megtartása végérvényesen kötelező és nélkülözhetetlen volna, mivel úgy vélekedtek, hogy az emberi hagyományok megtartása az idvességre nézve szükséges; – amennyiben belátják, hogy ez semmi egyebet nem céloz, mint azt, hogy közös buzgósággal ápoljuk egymás közt a szeretetet. Az előbbi fajtájúakra nézve Pál apostolnál a következő példák vannak: a nők a gyülekezetben ne tanítsanak, és oda fedetlen fővel ne menjenek, (99) és aminőket a mindennapi életben is láthatunk: pl. hogy nyilvánosan térdet hajtva és födetlen fővel imádkozunk, hogy a halottakat nem mezítelenül tesszük a sírba; hogy az Úrnak szakramentumait nem hétköznapilag és közönségesen, hanem ünnepélyesen szolgáltatjuk ki, és más ezekhez hasonlók. – Hogy áll hát ezekkel a dolog?! Vajon a nőnek ruházatában valami vallásos dolog van? – vagy födetlen fővel kimennie nem szabad? – vagy az, hogy az asszony hallgasson, oly szent parancsolat, hogy azt nem lehetne megszegni anélkül, hogy azzal a legsúlyosabb bűnt ne követné el? – avagy térdünk meghajtásában vagy a holttest felöltöztetésében van valami vallási titok, amelyet súlyos vétek elkövetése nélkül mellőzni nem lehet?! Távolról sem. Mert ha az asszonynak oly sietősen kellene valami felebarátja körüli segítségben eljárnia, hogy nem marad ideje, hogy fejét befedje: semmit sem vétkezik, ha fedetlen fővel siet oda; és van eset, amikor éppoly célszerű, hogy szóljon, mint máskor az, hogy hallgasson. S hogy állva imádkozzék az, aki valami betegség miatt térdeit meghajtani nem tudja: azt ugyan semmi sem tiltja. S végre, helyesebb a halottat a maga idejében eltemetni, mint azért, mert halotti ruhája hiányzik, várni, míg temetetlenül feloszlásnak indul. De nem kevéssé van e dolgokban olyan, aminek megtevését vagy elhagyását egyenesen a helyi szokás, intézmények és végre maga az emberiesség és illedelem szabálya diktálja. Ha valahol valaki tudatlanságból vagy feledékenységből vét ellenük: azzal még nem követ el bűnt; ha azonban hányi-veti lenézésből és nemtörődömségből teszi: ez elítélendő nyakasság. Hogyha pedig valaki háborog és bölcsebb akar ezekben lenni, mint kellene: ám maga lássa, hogy akaratosságát mivel menti az Úr előtt. Nekünk azonban legyen elég Pálnak ama mondása: nekünk nem szokásunk a versengés, sem az Isten gyülekezeteinek. (100)

Az egyházi rendtartás másik fajtájába tartoznak az olyan szabályok, amelyek vonatkoznak a nyilvános könyörgések, az egyházi gyülekezések és keresztelések idejére; a gyülekezetekben a csendre és nyugalomra, a helyek kijelölésére, zsoltárok éneklésére, az Úr vacsorája felvétele napjainak meghatározására, az egyházból való kirekesztés büntetésére, és ami effélék vannak. Hogy maguk a napok és órák melyek legyenek, milyen legyen építészetileg a helyiség és annak beosztása, hogy mely napokon mely zsoltárokat énekeljenek? ezeknek egyáltalán semmi jelentőségük sincsen. De kell, hogy legyenek úgy meghatározott napok, mint kijelölt órák, valamint mindenek befogadására alkalmas helyiség, ha az ember azt akarja, hogy a békesség fennálljon. Mert ezeknek a dolgoknak rendezetlensége mennyi versengésnek szolgálna magjául; ha ti. kinek-kinek tetszése szerint szabad lenne megváltoztatni azokat, amelyek a közrendre vonatkoznak? Mert hiszen soha sem lesz az úgy, hogy mindenkinek ugyanaz tessék, ha a dolgokat bizonytalanságban hagyva, az egyesek tetszésére bízzák. A legnagyobb igyekezettel arra kell tehát törekedni, hogy valami tévedés be ne csússzék, amely ezt a tiszta szokást akár megfertőztesse, akár elhomályosítsa. Ami pedig úgy lesz elérhető, ha a rendszabályok – bármifélék legyenek is – nyilvánvaló haszonnal járnak, ha a lehető legkevesebb számmal alkalmaztatnak; leginkább pedig, ha hozzájuk járul a hű pásztor tanítása, amely a ferde véleményeknek útját vágja. Az így szerzett belátás azután azt fogja eszközölni, hogy mind e dolgokban közülünk kinek-kinek megmarad a maga szabadsága, és mégis ki-ki bizonyos mértékig önként korlátolja e szabadságot, amennyiben e korlátozást a fennebb említett jó rend – πρεπον – vagy a szeretet elve megkívánja. Továbbá eredményezni fogja azt, hogy e szabályok megtartásához magunk semmiféle babonát nem fűzünk, s azoknak megtartását másoktól fölöttébb szigorúan nem kívánjuk; az istentisztelet jóságát nem a szertartások sokasága szerint mérjük, valamint a külső rend és fegyelem különbsége miatt az egyik egyház a másikat le nem nézi; s végül ilyen dolgokban nem állapítván meg magunknak változhatatlan törvényeket, a rendszabályok hasznát és célját egyedül az egyház építésében keressük, s ha ez úgy kívánja, nemcsak módosítjuk, hanem minden megütközés nélkül teljesen meg is változtatjuk mindama szabályokat, amelyek eddig gyakorlatban voltak. Mert hogy az idők változó szelleme megkívánja néha, hogy bizonyos szertartások, amelyek különben magukban sem nem istentelenek, sem nem illetlenek, az ügy érdekében megszüntettessenek: annak szemmel látható bizonyítéka a mi korunk. (101) Mert aminő nagy volt a megelőző idők vaksága és tudatlansága: épp akkora balgasággal és makacs kitartással ragaszkodtak ezelőtt az egyházak a ceremóniákhoz; elannyira, hogy azoktól a fonák babonaságoktól alig lehetett eléggé megtisztítani anélkül, hogy eltörüljenek egy rakás szertartást, amelyeket különben hajdan talán nem ok nélkül állítottak fel, és amelyek ugyan önmagukban sem nem kárhozatosak, sem nem rosszak, de amelyeket makacson védelmezni felette veszedelmes törekvés lenne. Mert ha azokat valaki önmagukban akarná megítélni: – már bevallottuk, hogy semmi rossz sincs bennük. De ha saját körülményeik szerint ítéltetnek meg, ki fog tűnni, hogy a szertartásokkal való visszaélés következtében akkora tévelygés ejtette hatalmába az emberek lelkét, hogy azt másként könnyen orvosolni nem lehet, csak úgy, hogy ha az emberek szemei elől eltörültetnek azok a látványosságok, amelyek minduntalan új anyagot szolgáltatnak a tévelygésekre. Így a Szentlélek tanúbizonysága szerint dicséretet nyert Ezékiás, (102) hogy megsemmisítette az érckígyót, melyet az Úr parancsából Mózes állított volt fel, s amelyet megőrizni az isteni jótétemény emlékezetére nem lett volna bűn, ha a népnek bálványimádásra nem kezdett volna szolgálni. Valóban, ha ez istentelenség megszüntetésére az a kegyes király más módot nem talált: nem csekélyebb okból semmisítette meg, mint aminőből Mózes felállította volt. Mert bizony gondoskodni kell az emberek fonák gondolkozásmódjának orvoslásáról is, éppen úgy, mint a hurutos és beteg gyomoréról, amelytől elvonják azokat a nehezebben emészthető eledeleket, amelyek egészséges korában különben ártalmatlanok voltak reá nézve.

Hivatkozások

(1) ti. egyházi szabályrendeletek alakjában, – a hívőknek. Ford.

(2) II. Korinth. 10,8. 13,10.

(3) I. Korinth. 4,1-9.

(4) Máthé 28,18.

(5) Jeremiás 1,10.

(6) Ézsaiás 6,5.

(7) Jeremiás 1,6.

(8) Ezékhiel 3,17.

(9) Jeremiás 23,28.

(10) V. Mózes 17,10-; Malakhiás 2,7-.

(11) Máthé 5,13-; Lukács 10,16-; János 20,23.

(12) János ev. 20,21.

(13) János ev. 7,16.

(14) Kolossé 2,3.9.

(15) János ev. 1,18.

(16) Máthé 11,27.

(17) Zsidókh. 1,2.

(18) Máthé 17,5.12.

(19) János ev. 4,14.25-.

(20) Máthé 7,29.

(21) Máthé 23,8-10.

(22) Máthé 28,18-.

(23) I. Péter 4,11.

(24) II. Korinth. 10,4-.

(25) ti. akár rendelve, akár tiltva. Ford.

(26) alaptételek.

(27) hittételek, hitcikkek.

(28) II. Korinth. 1,24.

(29) I. Korinth. 14,29.

(30) Római 10,17.

(31) Jakab lev. 4,11-.

(32) Ézsaiás 33,22. (33) klérus = kiválasztott osztályrész, örökség, amely névvel a római egyház a maga papi rendjét nevezi; de itt – amint ki is van fejezve – a gondjaikra bízott „Isten öröksége”, azaz a „hívő nép” értendő alatta. Ford.

(34) I. Péter 5,2-.

(35) Máthé 18,17.

(36) János ev. 16,12.

(37) Apost. Csel. 15,6.18.

(38) Jeremiás 7,4.

(39) János ev. 18,36.

(40) János ev. 10,14.

(41) János ev. 10,3.5.

(42) János ev. 8,47.

(43) V. Mózes 12,32.

(44) Példabeszédek 30,6.

(45) Jeremiás 7,22-.

(46) Jeremiás 11,7.

(47) I. Sámuel 15,22-23.

(48) Máthé 28,20.

(49) János 14,16-17.

(50) I. Korinth. 12.

(51) I. Kor. 2; Efez. 1.

(52) Efez. 4,2.11-13.

(53) Eph. 4.

(54) Máthé 18,20.

(55) V. Móz. 12. Péld. 30.

(56) Ti. az egyháznak.

(57) Ézsaiás 56,10.

(58) Jerémiás 6,13.

(59) Ezékhiel 22,26-28.

(60) Sofóniás 3,4.

(61) Máthé 24,11; Apost. Csel. 20,29-; II. Thessal. 2,3-; I. Timoth. 4,1-. II. Timoth. 3,1-; 4,3-; II. Péter 2,1-.

(62) Józsué 1,7.

(63) Jeremiás 4,9. Ti. a csodálkozástól.

(64) Ezékhiel 7,26.

(65) Máthé 24,24.

(66) Apost. Csel. 20,29.

(67) II. Péter 2,1.

(68) Jeremiás 18,18.

(69) I. Timoth. 4,1-4.

(71) = a Kálvin idejében.

(72) a reformáción munkáló lelkészek, akiknek gyülekezete azonban nincs még egészen rendbehozva, – azaz ahol a tagok még nem erősödtek meg teljesen a reformáció hitében s ezzel járó keresztyén-szabadságban. Ford.

(73) I. Korinth. 8,4.

(74) I. Timoth. 3,3-.

(75) Máthé 20,25-27; Márk. 10,42-44; Luk. 22,25-26.

(76) ti., hogy az állami feladatok nem vonják el őket hivatásuk teljesítésétől. Ford.

(77) Apost. Csel. 6,2.

(78) Ezékhiel 34,4.

(79) Így nevezi a római egyház a pápaságnak és püspökségeknek birtokait s az azokon érvényesített világi uralmát. Ford.

(80) Máthé 23,4.

(81) Jerémiás 23,16.

(82) Máthé 7,15.

(83) I. János 4,1.

(84) Galác. 1,8.

(85) Máthé 15,14.

(86) Ézsaiás 29,13-14.

(87) Máthé 15,9.

(88) Kolossé 2,4-8.

(89) Máthé 15,1-20.

(90) ti. a megelőző gyónás után legalább egy évre. Ford.

(91) ti. keresztek, feszületek, szentképek stb. előtt. Ford.

(92) pénzbüntetéssel.

(93) Gal. 4,9.

(94) Máthé 23,30.

(95) Máthé 16,11.

(96) Amazok, – ti. az olyan emberi eredetű törvények és rendelések, amelyek megtartását az idvesség feltételeivé s így a lelkiismeretet megkötővé teszik, – és ezek, azaz oly emberi törvények és rendeletek között, amelyek az egyházi élet külső rendjére vonatkoznak. Ford.

(97) I. Korinth 14,40.

(98) Azaz vagy a külső isteni tisztelet kultuszcselekvényeit szabályozó, vagy az egyházszervezeti, közigazgatási és fegyelmi ügyeket rendező rendszabályok. Ford.

(99) I. Kor. 11,5. 14,34.

(100) I. Korinth. 11,16.

(101) Ti. a reformáció kora. Ford.

(102) II. Királyok 18,4.7.

Forrás

HATODIK FEJEZET.
A keresztyén szabadságról, az egyházi hatalomról és az állami kormányzásról. KÁLVIN JÁNOS, A KERESZTYÉN VALLÁS ALAPVONALAI (INSTITUTIO RELIGIONIS CHRISTIANAE) – leporollak.hu