A bűn és az akarat szabadsága | Kálvin János

XI. A BŰN ÉS AZ AKARAT SZABADSÁGA c. fejezet

Kálvin János – Tanítás a keresztyén vallásra; Rövidített formában

1559

1. Az akarat a bűn szolgaságában

Az embernek, noha azt tanulta, hogy nincs hatalmában (II. 2. 1) semmi jót cselekedni, és hogy mindenfelől a legkétségbeejtőbb nyomorúság veszi körül, oktatást kell kapnia arra, hogy mégis törekednie kell a jóra, ami nincs meg benne és a szabadságra, amitől meg van fosztva. Így jobban visszariad a tétlenségtől is, mintha azt képzelné, hogy a legkiválóbb erőkkel van felruházva… Mi marad hátra most már az embernek, üresen és minden dicsőségtől megfosztva, mint az, hogy megismerje Istent — akinek jóságáért nem tudott akkor hálás lenni, amikor az iránta való szeretetének gazdagságában bővölködött, és azt, akit előbb — áldásait élvezve nem dicsőített, most legalább saját szegénységének megvallásával dicsőítse?

A bölcselők — nyilván nagy egyetértéssel — azt képzelik, (II. 2. 2) hogy az értelem az észben (in mente) lakik és lámpa gyanánt világítja meg minden tervünket és mint valami királynő, úgy kormányozza az akaratot… Másrészt azt gondolják, hogy az érzékelés tompa és elhomályosult, úgyhogy mindig a földön csúszik, alacsonyabb rendű dolgokkal van elfoglalva és soha nem emelkedik fel igazi éleslátásig. A kívánkozás (appetitum), ha vállalja az értelemnek (ratio) való engedelmességet és nem hagyja magát az érzékek rabszolgájává süllyedni, akkor az erények követésére jut el, a helyes ösvényen marad és akarattá formálódik. Ha ellenben az érzékek (sensus) szolgaságának veti alá magát, ezáltal úgy megromlik és eltorzul, hogy szenvedéllyé (libido) fajul… Ezek a bölcselők továbbá az akaratot az értelem és az érzékelés között középre helyezik. Feltételezik, hogy joga és szabadsága van arra, hogy tetszés szerint akár az értelemnek engedelmeskedjék, akár az érzékek erőszaktételének engedje át magát…

A bölcselők véleménye tehát ebben foglalható össze: az értelem (II. 2. 3), amely az emberi észben lakik, megfelelő vezető a helyes életfolytatáshoz; az akaratot, noha az értelemnek van alárendelve, az érzékek bizony a gonosz cselekvésére ragadják. De mivel szabad választása van, az akaratot semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy az értelmet mint vezetőjét kövesse mindenben.

Mikor szabad az akarat?

(II. 2. 4) Az egyházi írók mind elismerik, hogy a bűn az emberi értelem épségén súlyos sebet ütött, és azt is, hogy az akaratot a gonosz kívánságok (cupiditas) erősen leigázták. Ennek ellenére közülük sokan túl közel kerültek a bölcselők véleményéhez… Hogy olyasmit ne tanítsanak, ami az emberek közmegegyezése szerint képtelenség lenne, arra törekedtek, hogy a Szentírás tanítását valahogy összhangba hozzák a bölcselők tanításával… a régiek mind, az egy Augustinus kivételével, mégis olyan eltérő nézeteket vallanak e tekintetben, haboznak és olyan zavarosan beszélnek, hogy írásaikból szinte semmit sem lehet felhasználni… Az egyházi írók közül kevesen határozták meg, hogy mi a szabad akarat, bár könyveikben gyakran előfordul ez a kifejezés. Mégis úgy tűnik, hogy Origenes valamennyiük felfogását tolmácsolta, amikor azt mondta : „A szabad akarat az értelem képessége a jó és a rossz megkülönböztetésére, az akarat tehetsége egyiket vagy másikat választani ezek közül.” Nem tér el ettől Augustinus sem, amikor azt tanítja, hogy a szabad akarat az értelem és az akarat képessége választani a jót, ha a kegyelem támogatja, és a rosszat, ha a kegyelem magára hagyja …

(II. 2. 5) Az ember szabad elhatározásától függőnek általában azokat a köztes vagy közömbös dolgokat (res medias) szokták tekinteni, amelyek nyilvánvalóan nem tartoznak szorosan Isten Országához; de az igazi igazságosság követését Isten különös kegyelméhez és a lelki újjászületéshez kapcsolják. Amikor a Pogányok elhívásáról írt könyv szerzője ki akarja ezt fejezni, háromféle akaratot különböztet meg: az érzéki (sensitivus), a lelki (animalis) és a szellemi (spiritualis) akaratot. Ezek közül a két elsőt szabadnak mondja, a harmadikról pedig azt tanítja, hogy az a Szentlélek munkája az emberben. Hogy igaz-e ez a megállapítás, azt a maga helyén fogjuk megvizsgálni… Ezzel kapcsolatosan most csak annyit, hogy amikor az egyházi írók a szabad akaratról beszélnek, akkor elsősorban annak nem a külső és polgári cselekvésben való fontosságát kutatják, hanem azt az erőt, amely benne a törvény iránti engedelmességre segít. Ez utóbbit én is fontosabbnak tartom, de az előbbit sem szabad egészen figyelmen kívül hagyni (Vö. II. 12-18. fejezeteket).

Ha ezzel egyetértünk, akkor kétségtelen lesz, hogy az emberek (II. 2. 6) szabad akarata nem elég a jó cselekvésére, ha nem támogatja a kegyelem, mégpedig a különös kegyelem, amelyet csak a kiválasztottak nyernek el az újjászületés által…

Nem azért fogják azt mondani, hogy az ember szabad akarattal (II. 2. 7) felruházott lény, mivel egyformán szabadon választhat a jó és a rossz között, hanem mert készakarva cselekszik gonoszul és nem kényszerből. Ezt jól mondják, kétségtelen, de mi értelme van ilyen aprócska dolgot ilyen büszke címmel ellátni?… Utálom ugyan a szóharcokat, melyekkel az egyházat értelmetlenül háborgatják, de azt tartom, hogy komolyan kell óvakodnunk az olyan szavaktól, amelyek valami képtelenséget takarnak, vagy éppen veszedelmes tévelygést rejtenek magukban. Mert hányan vannak, akik amikor azt hallják, hogy az embernek szabad akarata van, nem azonnal arra gondolnak-e, hogy olyan mértékben uruk mind értelmüknek, mind akaratuknak, hogy saját erejüket fordíthatják akár jóra, akár rosszra…

Ha Istentől szabaddá tétetik

Ott van Augustinus, aki nem habozik az akaratot szolgainak (II. 2. 8) vallani, másutt viszont haragra gerjed azok ellen, akik tagadják, hogy az akarat szabad… Ismét másutt határozottan kimondja, hogy az ember akarata a Szentlélek nélkül nem szabad, mivel alá van vetve a megbilincselő és legyőző kívánságoknak (cupiditas).

Vagy ahogy egy más helyen mondja, amit Isten kegyelme nem tett szabaddá, az nem szabad. Isten igazsága nem töltetik be, ha a törvényből jön rá a parancs és az ember mintegy a saját erejéből cselekszik, hanem csak akkor, ha a Lélek segít, és az ember akarata nem szabadon, hanem Istentől szabaddá téve engedelmeskedik. Mindezeknek az állításoknak rövid összefoglalását adja, amikor egy másik összefüggésben ezt írja: az ember teremtésekor a szabad akarat nagy erőit kapta, de amikor bűnt követett el, elvesztette ezeket. Ezért egy másik helyen, miután kimutatta, hogy a szabad akarat kegyelemből van, ismét élesen támadja azokat, akik kegyelem nélkül igénylik maguknak… Éppen ezért, ha valaki félreértés nélkül tudja használni ezt a kifejezést, ám tegye. Mivel azonban azt tartom, hogy roppant veszély nélkül nem maradhat ez használatban, az egyháznak viszont nagyon is javára válik az eltörlése, én magam szívesebben nem használom, és szeretném, ha tanácsomra hallgatva mások is mellőznék…

(II. 2. 9) Úgy tűnhet, hogy súlyos előítéletet vontam magamra, amikor beismertem, hogy az egy Augustinuson kívül az egyházi írók mind olyan kétértelműen és eltérőn nyilatkoztak a szabad akarat kérdéséről, hogy semmi bizonyosat nem lehet megtudni írásaikból. Egyesek ezt úgy magyarázhatják, hogy mintegy a beleszólás jogát akartam volna ezzel elvenni tőlük, mert valamennyien ellenfeleim. Holott semmi mást nem szándékoztam tenni, mint egyszerűen és őszintén tanácsot adni a hívő népnek. Mert ha ebben az egyházi írók véleményére kellene támaszkodniuk, örök bizonytalanságban hányódhatnának…

Az alázatosság ad csak dicsőséget Istennek

(II. 2. 11) Nekem mindig nagyon tetszett Krisostomusnak az a mondása, hogy a mi bölcsességünk alapja az alázatosság. De még inkább tetszett Augustinusnak ez a kijelentése: „Amint a szónoklás mestere arra a kérdésre, hogy az ékesszólás szabályai közül melyik a legfontosabb, azt válaszolta, hogy a szabatos kiejtés.

Arra a kérdésre, hogy mi a második szabály, azt válaszolta, hogy a szabatos kiejtés, és a harmadik kérdésre is ugyanaz volt a válasz, hogy a szabatos kiejtés. Ha ugyanígy tőlem kérdeznéd meg, hogy melyek a keresztyén vallás főszabályai, először, másodszor, harmadszor is mindig azt válaszolnám: az alázatosság”… „Minél gyengébb vagy önmagadban, annál készségesebben felveszi gondodat az Úr”… Kegyelmét mindig úgy nyújtja nekünk, hogy megtudjuk, semmik vagyunk, hogy csupán Isten irgalmasságából vagyunk képesek megállni, mert magunkban nem vagyunk mások, csak gonoszok…

Valóban tetszik nekem az a jól ismert mondás, amely szintén (II. 2. 12) Augustinustól való, hogy a természeti ajándékok megromlottak az emberben a bűn következtében, a természetfelettiek pedig elvétettek tőle. Mert ez utóbbin éppenúgy értik a hit világosságát, mint az ember igazságosságát, melyek elégségesek lettek volna a mennyei élet és az örök boldogság eléréséhez. Ezért tehát, amikor az ember elfordult az Isten Országától, ugyanakkor megfosztatott azoktól a lelki ajándékoktól is, melyek birtokában reménysége lehetett az örök üdvösség elnyerésére. Ebből az következik, hogy az ember olyannyira száműzve van Isten Országából, hogy mindazok a lelki erők, melyek a lélek boldog életéhez tartoznak, kioltattak benne, míg az újjászületés kegyelme által vissza nem nyeri őket. Ezek között van a hit, az Isten iránti szeretet (amor), a felebarát megbecsülésére (caritas), igazságra és szentségre való törekvés… Másrészt ugyanakkor az értelem épsége és a szív igazsága is elvétetett tőlünk. Ez a természeti ajándékok megromlása… Mivel tehát az értelem, mellyel az ember különbséget tesz a jó és a rossz között, és amellyel ért és ítél, természeti ajándék, nem töröltethetett el egészen, csak részben meggyengült, részben megromlott, úgyhogy csak szánalmas romjai látszanak… Ebben az értelemben mondja János: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be” (Jn 1,5). Ezekben a szavakban két dolog válik világossá: először az, hogy az ember megromlott és eltorzult természetében néhány szikra még fénylik. Ezek mutatják, hogy értelmes lény és abban különbözik az oktalan állatoktól, hogy fel van ruházva értelemmel. De ezek, másodszor, azt is megmutatják, hogy a tudatlanság homálya úgy elfojtotta ezt a fényt, hogy ez nem képes hatékonyan előragyogni. Ugyanúgy az akarat sem semmisült meg, mivel elválaszthatatlan az ember természetétől, de úgy hozzá van kötve a gonosz kívánságokhoz, hogy semmi igazán jóra nem képes törekedni…

2. Az ember teljes romlottsága

(II. 3.1) Az ember lelkének mindkét képessége akkor ismerhető meg legjobban, ha azokkal a jellemvonásokkal felruházva szemléljük, amelyekkel a Szentírásban találjuk. Ha az egész emberre vonatkoznak Jézusnak ezek a szavai, „ami testtől született, test az” (Jn 3,6), és ezt könnyű bizonyítani, akkor nagyon világos lesz, hogy az ember nyomorult teremtmény. Az apostol érthetően tesz bizonyságot róla, mondván: „a test gondolata halál, a Lélek gondolata pedig élet és békesség”. „A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen, minthogy nem engedelmeskedik Isten törvényének, mert nem is teheti” (Róm 8,6-7). Mert tegyük fel, hogy az ember természetében nincs más, csak test, próbálj kihozni abból valami jót, ha tudsz! De, mondod te, a „test” csak a lélek érzéki (sensualis) részére vonatkozik, nem pedig a magasabbrendű részére. Ezt azonban teljesen megcáfolják mind Krisztus, mind az apostol szavai. Az Úr érvelése ez: az embernek újjá kell születnie, mert test (Jn 3,3-6). Az újjászületést pedig nem a testre vonatkozóan tanítja. A lélek pedig nem született újjá, ha csak egy része változott meg, hanem csak akkor, ha a maga egészében megújul. Eszerint bármi, ami nem lelki az emberben, testnek számít. A Lélekből pedig nincs bennünk semmi, hanem csak az újjászületés által. Amink tehát csak van a természettől, az test…

(II. 3. 2) A szív megítélése se enyhébb, amikor azt mondja a Szentírás, hogy „csalárdabb és gonoszabb a szív mindennél” (Jer 17,9)… Az apostol, amikor az emberi nem gőgjét akarja lerontani, ezeket a szavakat használja: „Nincsen csak egy igaz is, nincs, aki megértse, nincs, aki keresse Istent” (Róm 3,10-11)… Ezekkel a mennykövekkel nem egyes emberek ellen, hanem Ádám fiainak egész nemzetsége ellen támad az apostol. Nem is egyik vagy másikkor megromlott erkölcsét bírálja csak, hanem természetünk meg nem változó romlottságát ítéli el. Mint ahogy ebben az igeszakaszban nem az a célja, hogy egyszerűen megdorgálja az embereket, hogy tartsanak bűnbánatot, hanem inkább arra akarja rádöbbenteni őket, hogy mindnyájukra rájuk szakadt az elkerülhetetlen veszedelem, amelyből egyedül Isten irgalma képes kimenteni őket…

A kegyelem visszatart

Majdnem ugyanazzal a kérdéssel állunk itt újra szemben, (II. 3. 3) mint amelyet az imént már megválaszoltunk. Minden korban voltak egyesek, akik — pusztán a természet vezetését követve — egész életükben igyekeztek erényesen élni. Semmi kifogásom nincsen ellenük, még akkor sem, ha sok kisiklás található is életükben, mert őszintén és becsületesen bizonyságát adták annak, hogy volt valami tiszta a természetükben. Ha majd a cselekedetek érdeméről lesz szó, részletesebben kifejtjük, hogy értékük van az ilyen erényeknek Isten előtt, de szükséges volt, hogy ezen a helyen szóljunk erről, amennyiben ezt a mostani érvelésünk megkívánta… Ezek a példák ugyanis figyelmeztetni látszanak bennünket, hogy az emberi természetet ne tartsuk teljességgel romlottnak. Vannak egyesek, akik annak indítását követve nemcsak kiváló tettekkel tűntek ki, hanem egész életükben igen tiszteletreméltó módon viselkedtek. De itt emlékeznünk kell arra, hogy a természetnek ebben a nagy megromlásában is maradt még némi hely Isten kegyelmének. Nem olyan kegyelem ez, amely megtisztítja, hanem amely belsőképpen tartja féken. Mert ha az Úr odadobná a gyeplőt, hogy kinek-kinek az elméje szabadon tomboljon szenvedélyeiben, kétségtelen, hogy senki sem lenne, aki ki ne mutatná, hogy pontosan ráillik mindaz a gonoszság, ami miatt Pál az egész természetet kárhoztatva elítéli (Róm 3,12).

Mit tegyünk hát? Ne számítsuk magunkat azokhoz, „akiknek lábai gyorsak a vérontásra?” (Róm 3,15). Nem tartozunk azok közé, „akiknek keze rablásokkal és gyilkosságokkal van fertőzve”, „akiknek nyitott sír a torkuk, nyelvükkel álnokságot szólnak, és áspiskígyó mérge van ajkaik alatt” (Róm 3,13), akiknek cselekedetei hiábavalók, gonoszok, rothadtak, halálosak? Nincs közünk azokhoz, akiknek lelke Isten nélkül van és szívük legmélyéig tele vannak romlottsággal, szemük csalásra van fordítva, elméjük pedig mások ócsárlására fuvalkodott fel, egyszóval, akiknek minden testrésze készen áll a legkülönbözőbb gonoszságok elkövetésére?

Ha minden lélek hajlandó ezekre a szörnyűségekre — ahogy azt az apostol bátran kimondja —, abból tisztán láthatjuk, hogy mi történnék akkor, ha az Úr megengedné, hogy az emberi szenvedélyek kényükre-kedvükre csapongjanak… Isten tehát gondviselésével zabolán tartja a megromlott emberi természetet, hogy ne kerülhessen sor cselekvésre, de belsőleg nem tisztítja meg…

Az ember akarva vétkezik

(II. 3. 5) A bűn szolgaságában fogvatartott akarat még csak nem is mozdulhat a jóra, még kevésbé képes odaszánni magát annak cselekvésére. Mert egy ilyen mozdulás az Istenhez való megtérés kezdete lenne, ezt azonban a Szentírás teljesen Isten kegyelmének tulajdonítja… Augustinus mindenütt hirdeti a szükségszerűséget… „Szabadság által történt, hogy az ember bűnbe esett, de a természet vétkes megromlása, amely büntetésül következett a bűnbeesésre, a szabadságot szükségszerűségre változtatta”… E megkülönböztetés főbb pontjait abban foglaljuk tehát össze, hogy az ember — miután a bűneset által megromlott — akarva vétkezik, nem akaratlanul vagy kényszerből. A szív legvágyóbb hajlandóságából, és nem kierőszakolt kényszerítésből. Saját szenvedélyének késztetéséből és nem külső kényszerből. Természete annyira romlott, hogy másra nem is indulhat és nem is kényszeríthető, csak a gonoszra. Ha ez igaz, akkor világosan kifejezésre jutott, hogy az ember nyilván alá van vetve a vétkezés szükségszerűségének…

3. Ami jó az emberben található, Isten kegyelmének tulajdonítandó

(II. 3. 6) Másfelől illik megvizsgálnunk azt is, hogy milyen az a gyógyszer, amellyel Isten kegyelme az emberi természet romlottságát meggyógyítja és helyrehozza…

Amikor az apostol azt mondja a filippibelieknek, hogy „aki elkezdte bennetek a jó dolgot, el is végzi azt a Krisztus Jézus napjáig” (Fil 1,6), nem kétséges, hogy a „jó dolog elkezdésén” magát a megtérés eredetét érti, ami az akaratban van. Isten tehát úgy kezdi el a jó munkát bennünk, hogy szeretetet, vágyat és buzgóságot ébreszt a szívünkben az igazság iránt, vagy hogy világosabban beszéljek, úgy, hogy szívünket hajlítja, formálja és irányítja az igazságra. Továbbá azzal teszi teljessé munkáját, hogy megerősít bennünket állhatatosságra… Ha a kőben van valami formálhatóság, hogy valamilyen eszközzel tovább puhítva valamennyire hajlíthatóvá válik, akkor nem tagadom, hogy az ember szíve is formálható a jó iránti engedelmességre, föltéve, hogy Isten kegyelme ellátja azzal, ami hiányzik belőle… Ha tehát a kő átváltozik hússá („adok nektek új szívet és elveszem a kőszívet testetekből” Ez 36,26), azaz, amikor Isten a jó iránti buzgóságra megtérít minket, akkor mindaz, ami az akaratnak a sajátja, eltörültetik, és ami elfoglalja helyét, az egészen Istentől van. Azt mondom, hogy az akarat törültetik el…, ami azonban az eredeti természethez tartozik, az az ember megtérésekor megmarad. Azt is mondom, hogy újjá teremtetik. De nem úgy, hogy az akarat most kezd létezni, hanem úgy, hogy a rossz akarat jó akarattá változik. Állítom, hogy ez teljesen Isten tette, mert ugyanennek az apostolnak a tanúsága szerint mi arra sem vagyunk képesek, hogy a jót csak el is gondoljuk (2Kor 3,5)… Az ember ebből megértheti, amit mondtam, hogy ami jó csak van az akaratban, az egyedül a kegyelem munkája…

Talán lesznek olyanok, akik egyetértenek abban, hogy az (II. 3. 7) akarat, amely saját természetét követve elfordult a jótól és csak egyedül az Úr ereje által téríthető vissza, de olyanképpen, mondják, hogy — előre elkészítve — neki magának is része lesz a történésben. Ahogy Augustinus tanítja, a kegyelem megelőz minden jó cselekvést, mégpedig úgy, hogy az akarat nem jár előtte mint vezető, hanem utána halad mint kísérő… Amennyiben a kegyelem megelőzi az akaratot, annyiban megengedem, hogy az akaratot kísérő akaratnak nevezze valaki, de mivel az újjászült akarat Isten munkája, helytelenül tulajdonítják az embernek, hogy ő a megelőző kegyelemnek kísérő akarattal engedelmeskedik. Ezért Krisostomus tévesen írta, hogy sem a kegyelem akarat nélkül, sem az akarat kegyelem nélkül nem képes semmit se cselekedni… De nem is volt Augustinusnak az a szándéka, hogy amikor az emberi akaratot a kegyelem kísérőjének nevezte, az akaratnak mindjárt a kegyelem után másodiknak következő szerepet tulajdonítson. Inkább az volt egyedüli célja, hogy megcáfolja Pelagius gonosz tanítását, amely az üdvösség első okát az ember érdemébe helyezte…

(II. 3. 8) Elégséges és nyilvánvaló okunk van elhinni, hogy a jó eredete egyedül Istentől van, és csak a választottakban találunk a jóra hajló akaratot. De a kiválasztás okát az emberen kívül kell keresnünk. Ebből következik, hogy a jóra való akarat az emberben nem magától van, hanem Istennek ugyanabból a jótetszéséből származik, mint amellyel a világ teremtése előtt elválasztott bennünket (Ef 1,4)… Ehhez járul még egy másik, hasonló ok. Mivel annak, hogy akarjuk és cselekedjük a jót, hitben van az eredete, meg kell vizsgálnunk, hogy mi az eredete magának a hitnek. Mivel pedig az egész Szentírás azt hirdeti, hogy ha mi, akik teljes szívünkből hajlandók vagyunk a rosszra, elkezdjük akarni a jót, az pusztán kegyelemből történik…

(II. 3. 9) Még azok is, akik erősen állnak, annyiféle kísértésnek vannak kitéve, hogy könnyen ellankadnak és megtántorodnak, ha meg nem erősíttetnek az állhatatosságra… Így tehát a jó cselekedetet az Úr kezdi el és Ő viszi bennünk végbe. Az Úr munkája tehát, hogy az akaratban megfogan a szeretet a helyes iránt és hajlandó lesz annak buzgó gyakorlására… Az Úr munkája továbbá, hogy a választás, a buzgóság és az erőfeszítés nem fárad el, hanem halad előre egészen a beteljesedésig, és végül az is, hogy az ember kitartással halad előre és mindvégig állhatatosan megmarad ezekben…

A hitben való megmaradás kegyelemből van

(II. 3. 11) A hitben való állhatatos megmaradást minden kétséget kizáróan Isten ingyenvaló ajándékának kellene tartanunk, ha nem terjedt volna el az a gonosz tévelygés, hogy azt az egyes emberek érdemük szerint nyerik el, amennyiben ki-ki kész befogadni az első kegyelmet. De mivel ez a tévelygés onnan származott, hogy az emberek úgy vélekedtek, hogy hatalmukban áll befogadni vagy visszautasítani Isten felajánlott kegyelmét, ha ez utóbbi vélekedést elsöpörtük, amaz magától is megdől. Mindenesetre, itt kettős tévedés forog fenn. Mert azonkívül, hogy azt tanítják, hogy Isten az első kegyelemért mutatott hálánkat és e kegyelemmel való helyes élésünket további ajándékokkal jutalmazza, azt is hozzáfűzik, hogy ez a kegyelem nem maga munkálkodik bennünk, hanem együtt velünk.

Az előbbiről ezt kell mondanunk: Az Úr, midőn napról napra gazdagítja és kegyelmének újabb ajándékaival halmozza el szolgáit — mivel a munka, melyet elkezdett bennük, kedves és kellemes előtte —, talál bennük valamit, amiért még nagyobb kegyelemmel ajándékozza meg őket. Erre vonatkoznak ezek a mondások: „Akinek van, annak adatik” (Mt 25,29), és „Jól van, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután” (Mt 25,21). De itt két dologtól kell őrizkednünk. Először attól, hogy se azt ne mondjuk, hogy az első kegyelemmel való élést a kegyelem újabb ajándékaival jutalmazza Isten, mintha az ember a maga erőfeszítésével tenné hatékonnyá Isten kegyelmét, vagy másodszor, se a jutalmazást ne tekintsük úgy, hogy közben elfelejtjük a kegyelmet ingyenvalónak venni.

Gonoszul és szerencsétlenül használják az elkoptatott megkülönböztetést: üdvösséget munkáló és együttmunkálkodó kegyelem között. Ezt a megkülönböztetést Augustinus is alkalmazta, de ő azzal a helytálló magyarázattal mérsékelte ezt, hogy Isten — együtt munkálkodva — befejezi azt, amit egyedül munkálkodva elkezdett. A kegyelem itt voltaképpen ugyanaz, de különböző nevet kap hatása különböző módjának a jelölésére… Arra pedig, amit ellenfeleink rendszerint mondani szoktak, hogy miután az első kegyelmet elfogadtuk, saját erőfeszítéseink is együtt munkálkodnak az ezután nyert kegyelemmel, ezt felelem: ha úgy értik, hogy mi — amióta Isten ereje az igazság iránti engedelmességre szelídített bennünket — a magunk erejéből haladunk tovább és vagyunk készek követni a kegyelem vezetését, így nincs ellenvetésem. Mert kétségtelen, hogy ahol Isten kegyelme uralkodik, ott van ilyen készség az engedelmességre. De vajon honnan van ez a készség? Nem onnan-e, hogy Isten Lelke, aki mindenben következetes, ezt az engedelmességre való hajlandóságot, melyet kezdetben szült, állandóan táplálja és kitartását erős állhatatossággá teszi. De ha azt gondolják, hogy az emberben magában képesség van Isten kegyelmével együttmunkálkodni (collaborare), rettenetesen tévednek.

4. Az ember a bűn igája alatt képtelen a jóra

(II. 4. 1) A bűn — igájába fogva szolgaságban tartja az embert, hogy saját természetéből következőn ne bírjon törekedni a jóra, de még igazán vágyakozni se… Augustinus valahol az emberi akaratot olyan lóhoz hasonlítja, amelyik lovasa parancsát várja, Istent és az ördögöt pedig lovasaihoz. „Ha Isten üli meg keményen — mondja, mint kíméletlen és gyakorlott lovas, akkor megfontoltan kormányozza a lovat, megsarkantyúzza, ha lassan halad, megfékezi, ha túl gyorsan vágtat, szilajságát éppen úgy megfenyíti, mint engedetlenségét, makacs rohanását megzabolázza és visszavezeti a helyes útra. De ha az ördög nyergeli meg a lovat, mint bolond és vakmerő lovas úttalan utakra hajszolja, árkot ugrat vele, majd meredek sziklákról szökteti le, megátalkodottságra és vadságra ostorozza”.

Akiket az Úr nem tett érdemessé arra, hogy Lelkével kormányozza őket, azokat — igazságos ítélettel — a Sátán rendelkezésére hagyja. Ezért mondja az apostol, hogy „e világnak az Istene megvakította a hitetlenek elméjét, akik pusztulásra rendeltettek, hogy ne lássák a Krisztus evangéliumának dicsőséges világosságát” (2Kor 4,4)..

A hitetlenek megvakítása és minden vétek, ami ebből következik, a „Sátán munkája” nevet viseli. De ezek okát mégsem az ember akaratán kívül kell keresni, amelyből a bűn gyökere kisarjad és amelyen a Sátán birodalmának az alapja nyugszik, ami a bűn.

Az ilyen dolgokban egészen más módon munkálkodik Isten. Hogy ez világosabbá váljék előttünk, vegyük példának azt a kárt, amelyet a káldeusok okoztak a szent életű Jóbnak… Ebből az derül ki, hogy ugyanazt a tettet Istennek, a Sátánnak és az embernek tulajdonítani nem képtelenség: de a célban és módban való különbségtétel azt eredményezi, hogy abban Isten igazságossága minden kárhoztatástól mentesen ragyog fel, az embernek és a Sátánnak a gonoszságát saját szégyene elárulja.

A régi egyházatyák néha aggályoskodva vonakodnak ilyen (II. 4. 3) esetben az igazság egyszerű megvallásától, mert attól félnek, hogy ezzel utat nyitnak a hitetlenek előtt arra, hogy Isten munkáiról tiszteletlenül szóljanak. Ezt a józan vigyázást szívből helyeslem, de semmiképpen nem tartom veszélyesnek azt, ha egyszerűen ragaszkodunk ahhoz, amit a Szentírás tanít. Néha még Augustinus sem mentes ettől a babonás félelemtől, mint például amikor azt írja, hogy a hitetlenek megkeményítése és megvakítása Istennek nem a cselekvésére, hanem előrelátására vonatkozik. A Szentírás megannyi kifejezése azonban nem igazolja ezt a kicsinyeskedést, hanem világosan megmutatja, hogy többről van szó, mint Isten puszta előretudásáról. És maga Augustinus — a Julianus ellen írt ötödik könyvében — hosszú beszédben érvel, hogy a bűnök nemcsak Isten megengedésével és eltűrésével, hanem hatalmával is történhetnek, egyfajta büntetésül az előzőleg elkövetett bűnökre.

Hasonlóképpen az is, amit a megengedésről mondanak, sokkal erőtlenebb, semhogy megállhatna… Igen gyakran mondja a Szentírás, hogy az elvetetteket Isten vakítja meg és keményíti meg, hogy szívüket hajlítsa, indítsa és hajtsa… Mi úgy látjuk, hogy ez kétféleképpen történik. Először is, ha Isten elveszi világosságát, semmi egyéb nem marad, csak vakság és sötétség. Ha megvonja tőlünk Lelkét, kővé keményedik a szívünk. Ha megszűnik vezetése, céltalan tévelygésbe esnek. Helyes tehát így fogalmazni: megvakítja, megkeményíti és elfordítja azokat, akiktől elveszi a képességet a látásra, az engedelmességre és a helyes cselekvésre. Másodszor — és ez sokkal közelebb áll az igék tulajdonképpeni értelméhez — Isten az Ő igazságos ítéletének végrehajtásánál a Sátánt használja fel haragja eszközéül. Isten úgy szabja meg az emberek szándékát, ahogy neki tetszik, felindítja akaratukat, és megerősíti igyekezetüket. Így mikor Mózes elmondja, hogy Sihon király nem engedte meg a népnek az áthaladást, mivel Isten megkeményítette lelkét és makaccsá tette a szívét, mindjárt jelzi, hogy mi volt Isten végzésének a célja, az, „hogy kezünkbe adhassa őt” (5Móz 2,30). Mivel Isten Sihon vesztét akarta, romlását szívének makaccsá tételével készítette elő.

(II. 4. 6) Még nem fejtettük ki, hogy azokban a cselekvésekben milyen szabadsága van az embernek, amelyek önmagukban sem nem igazak, sem nem romlottak, és inkább a testi, mint a lelki életre tartoznak… Ha meghallgatjuk azt a sok tanúbizonyságot, amelyek azt hirdetik, hogy a külső dolgokban is az Úr kormányozza az emberek elméjét, ezek kényszeríteni fognak bennünket, hogy magát a döntést is Isten különös indításának tulajdonítsuk. Ki hajlította úgy az egyiptomiak akaratát, hogy legértékesebb edényeiket kölcsön adják az izraelitáknak? (2Móz 11,3) Ők maguktól sohasem lettek volna hajlandók erre. Lelkük tehát inkább az Úrnak volt alávetve és nem maguk irányították.

Isten uralma alatt

(II. 4. 7) Ezek a példák eléggé bizonyítják azt, amiről beszélek: Isten valahányszor utat akar készíteni gondviselésének, az emberek akaratát még a külső dolgokban is hajlítja és fordítja, és így azok választásában sohasem olyan szabadok, hogy ezen a szabadságon ne Isten akarata uralkodnék. Akár akarod, akár nem, a mindennapi tapasztalat kényszerít meglátnod, hogy elmédet inkább Isten indítása kormányozza, mint saját választásra képes szabadságod. Azaz, míg a legegyszerűbb dolgokban az ítélet és értelem hagy cserben, a könnyen kivihető dolgokban a bátorság lankad meg. A legbonyolultabbakban ellenben okos terv jut eszedbe, és nehéz és kritikus helyzetekben megvan a bátorságod ahhoz, hogy minden nehézségen győzedelmeskedhess.¹

(II. 4. 8) A szabad akaratról szóló vitákban nem azt kérdezzük tehát, hogy vajon az ember képes-e azt, amit elhatározott, külső akadályok ellenére is véghezvinni és elérni, hanem azt kérdezzük, hogy megvan-e az emberben a képesség — bármiben is — szabadon ítélni és akarni?

5. Az akarat szabadsága mellett felhozott érvek cáfolása

Akik az emberi akarat szolgaságát a szabad akaratról koholt képzetekkel próbálják cáfolni, és hogy a mi véleményünket gyűlölet tárgyává tegyék, azt állítják, hogy az a józan ésszel ellenkezik, azután szentírási bizonyítékokat is felsorakoztatnak ellene… Ha a bűn, mondják, szükségképpen történik, akkor megszűnik bűn lenni. Ha viszont akarattal, akkor elkerülhető… Tagadom, hogy a bűn azért, mert szükségszerű, kevésbé számítható bűnnek. És azt is tagadom, hogy ebből az következik, amint ők állítják, ha akarattal elkövetett, akkor kikerülhető. Mert ha valaki Istennel akar perbe szállni és az Ő ítéletét azzal a kifogással akarja elkerülni, hogy nem tehetett másképpen, számára megvan a kész feleletünk, amit másutt már elmondtunk, az, hogy nem a teremtés, hanem a természet megromlása következtében történik, és hogy az ember — a bűn szolgaságában megkötözve — követi el a bűnt és nem tud mást akarni, csak a rosszat… Bűnös voltunk tehát, amely mintegy láncra verve tart bennünket, onnan ered, hogy az első ember elpártolt Alkotójától. Ha tehát ennek a lázadásnak a vádja méltán ér minden embert, akkor ne gondolják, hogy a szükségszerűségre hivatkozva mentegethetik magukat… Érvelésük második része pedig téves, mert az akarattal elkövetettből helytelenül ugranak át arra, ami szabad…

A jutalom és büntetés értelme

Hozzáteszik még, hogy ha az erények és a bűnök nem egyformán (II. 5. 2) az akarat szabad választásából jönnének létre, akkor nem volna következetes, hogy az embert akár büntetés érje, akár jutalmat kapjon… Ami a büntetést illeti, azt felelem, hogy ez méltán ér bennünket, mint akik a vétkezés forrásai vagyunk. Mert mit számít az, hogy az ember szabad vagy szolgai döntésből vétkezik-e, ha egyszer szabad kívánságból vétkezik? Különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy az ember abban bizonyul bűnösnek, hogy a bűn szolgasága alatt van. Ami pedig az igazság jutalmát illeti, a legnagyobb képtelenség részünkről, ha azt valljuk, hogy ezek inkább Isten kegyelmességétől függnek, mint saját érdemeinktől. Milyen gyakran visszatér a gondolat Augustinusnál, hogy: „Isten nem a mi érdemeinket, hanem saját ajándékait koronázza meg”, és hogy „jutalomnak nem azt nevezzük, ami érdemünkért jár, hanem amit már az elnyert kegyelem alapján kapunk”. Bizonyos, hogy éles látással észreveszik, hogy az érdemeknek nem marad hely, ha azoknak nem a szabad akarat a forrása. De abban nagyon tévednek, amikor ezt képtelenségnek tekintik.

(II. 5. 3) Ellenfeleink azzal az ellenvetéssel állnak elő, hogy… ha a mi akaratunknak nem volna meg az a képessége, hogy a jót vagy a rosszat válassza, akkor azoknak, akik ugyanannak a természetnek a részesei, mindnyájuknak vagy jóknak, vagy rosszaknak kellene lenniük… Isten elválasztása az, ami ezt a különbséget az emberek között megmagyarázza. Mi ugyan a legkevésbé sem félünk elfogadni azt, amit Pál olyan erőteljesen bizonyít, hogy az emberek mindnyájan megromlottak és gonoszságra adták oda magukat. De vele együtt hozzátesszük azt is, hogy Isten irgalmassága az, hogy nem mindnyájan maradnak meg a gonoszságban. Mivel tehát természettől fogva mindnyájan ugyanabban a betegségben szenvedünk, egyedül azok lesznek jobbá, akikre tetszett Istennek kinyújtani gyógyító kezét. A többiek, akiket igaz ítéletből mellőz, saját undokságukban rothadnak meg, míg végül megemésztődnek…

A buzdítás a jóra így felesleges?

(II. 5. 4) Ezenkívül még azt vetik ellenünk, hogy hiába volnának a buzdítások és értelmetlen volna intelmekkel fáradni, a feddések is nevetségesek volnának, ha nem lenne a bűnös hatalmában, hogy engedelmeskedjék ezeknek, vagy ne… Augustinus azt tanítja, hogy Isten törvényének parancsolatait nem emberi erőkhöz méri, hanem amikor azt parancsolja, ami helyes, annak betöltéséhez ingyen adja választottainak az erőt… Nem állunk egyedül ebben a dologban, velünk van Krisztus és az összes apostolok… Krisztus, aki azt mondotta, hogy nála nélkül semmit sem cselekedhetünk (Jn 15,5). Ezért vajon kevésbé feddi-e és dorgálja-e azokat, akik rajta kívül gonoszt cselekedtek? Vagy ebből következően kevésbé buzdít mindenkit, hogy ki-ki szánja oda magát a jó cselekedetekre?… „Sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten” (1 Kor 3,7). Ezzel azt jelzi az apostol, hogy mennyit tehet az intés, a buzdítás és feddés a lélek megváltoztatására. A próféták is bevallják, hogy az emberek akkor válnak bűnösökké, amikor értő szív adatik nekik és hogy Isten saját munkája a szívek körülmetélése, a kőszív helyett hússzív adása, a törvénynek az elmébe való beírása, egyszóval lelkünk megújítása, hogy tanítása hatékony lehessen.

Mi hát a célja az intéseknek? Biztosan az, hogy a hitetlenek (II. 5. 5) ellen tanúbizonyságul legyenek az eljövendő időben, amikor Isten ítélőszéke elé kerülnek … Főhasznukat mégis a hívőkre tett hatásukban kell vizsgálnunk, akikben — amint az Úr mindent Szentlelke által visz végbe bennük — Igéje eszközét sem mellőzi, hanem hatékonyan használja… Ha valaki világosabb feleletet kíván, íme itt van: Isten kiválasztottaiban kétféleképpen munkálkodik, belül Szentlelke által, kívül Igéje által. Szentlelkével úgy, hogy amikor megvilágítja értelmüket, szívüket pedig az igazság szeretésére és követésére formálja át, ugyanakkor új teremtéssé teszi őket. Igéjével ugyanennek a megújulásnak a kívánására, keresésére és elérésére serkenti őket. Mindkettőben kezének hatékony munkálkodását mutatja meg, ajándékai osztogatásának mértéke szerint… Midőn ugyanazt az Igét az elvetettekhez intézi, akkor azt nem megjobbításra, hanem más célra használja fel. Arra, hogy most a lelkiismeretük ellenük támadó bizonyságtételével szorongassa őket, az ítélet napjára pedig még menthetetlenebbé tegye őket…

A törvény is a kegyelemre mutat

Ellenfeleink erősen törik magukat, hogy szentírási bizonyítékokat (II. 5. 6) szedjenek össze, és ezt ernyedetlenül csinálják, mivel abban reménykednek, hogy ha a bizonyítékok súlyával már nem sikerült, akkor legalább azok számával győzzenek le bennünket… Mert vagy gúnyt űz belőlünk Isten — mondják —, amikor szentséget, kegyességet, engedelmességet, tisztaságot, szeretetet és szelídséget parancsol, amikor megtiltja a tisztátalanságot, a bálványozást, a szemérmetlenséget, haragot, rablást, gőgösséget és az ezekhez hasonlókat, vagy pedig csak olyasmiket kíván tőlünk, amiket képesek vagyunk megtenni. Nos hát, azokat a parancsokat, amelyeket itt összehordanak, három csoportba oszthatjuk. Egyesek ezek közül azt kívánják az embertől, hogy térjen Istenhez, mások egyszerűen a törvény megtartását említik, ismét mások azt kötik lelkére, hogy állhatatosan maradjon meg Isten kegyelmében, amelyet egyszer már elfogadott. Ezekről először általánosságban szólunk, azután áttérünk az egyes csoportokra.

6. A Szentlélek átformálja az akaratot

(II. 5. 7) Ha a Szentlélek semmi mást nem tanítana, mint azt, hogy a törvény az életünk zsinórmértéke, amelyhez erőfeszítéseinket igazítanunk kell, akkor én is késlekedés nélkül csatlakoznék véleményükhöz. De mivel a Szentírás hűségesen és világosan kifejti előttünk, hogy a törvénynek sokféle haszna van, úgy illik, hogy inkább e szerint a vélemény szerint vizsgáljuk meg, hogy mire képes a törvény az emberben. Az előttünk levő kérdéssel kapcsolatban, amikor a törvény előírja, hogy mit kell cselekednünk, a Szentírás azt tanítja, hogy az engedelmességhez szükséges erő is rendelkezésünkre áll Isten jóvoltából. Ezért hívogat bennünket könyörgésekre, melyekkel esedezhetünk, hogy ez az erő megadassék nekünk. Ha csak parancsolat volna, ígéret pedig nem, akkor saját erőnket kellene próbára tenni, hogy elégséges-e ahhoz, hogy a törvénynek eleget tegyünk. De mivel a törvényhez egyben ígéretek is vannak csatolva, és ezek azt hirdetik, hogy nemcsak támogatásunkat, hanem az erő teljességét is az isteni kegyelem biztosítja, így ezek az ígéretek a kelleténél még erőteljesebben is bizonyítják, hogy mennyire képtelenek vagyunk, hogy ne mondjam, aránytalanul kicsik vagyunk a törvényt megtartani…

(II. 5. 9) Még ravaszabbul igyekeznek ellenfeleink ezeket a bizonyságokat gúny tárgyává tenni, azt állítva, hogy semmi akadálya nincs annak, hogy saját erőnk egészét hozzá ne adjuk, miközben Isten támogatja gyenge erőfeszítéseinket. A próféták írásaiból is idéznek helyeket, amelyek szerint megtérésünk létrejötte, úgy tűnik, egyenlő arányban oszlik meg Isten és mi köztünk. „Térjetek Hozzám, ezt mondja a Seregek Ura, és Én is hozzátok térek” (Zak 1,3). Hogy Isten milyen támogatásban részesít bennünket, föntebb kimutattam… Most csak ezt az egyetlen egyet engedjék meg kihangsúlyoznom, hogy a törvény betöltéséhez megkívánt képességet hiába keresik bennünk, éppen azért, mert az Úr kívánja tőlünk a törvény iránti engedelmességet, mivel világos előttünk, hogy Isten összes parancsolatainak betöltéséhez a Törvényadó kegyelme szükséges, és ez meg is ígértetett. Ebből kitűnik, hogy Isten végül is többet kíván tőlünk, mint amit adni tudunk. És semmiféle gúnyolódás meg nem döntheti Jeremiásnak azt a megállapítását, hogy Istennek az ószövetség népével kötött szövetsége azért volt erőtlen, mert csak betű volt, és továbbá, hogy másként nem valósul meg, csak ha a Szentlélek hozzájárul és a szíveket engedelmességre formálja (Jer 31,32-33).

Érveik második csoportja közel áll az elsőhöz. Azokat az (II. 5. 10) ígéreteket idézik ugyanis, amelyekben az Úr a mi akaratunkkal köt szerződést. Ilyeneket: „keressétek a jót és ne a gonoszt, és élni fogtok” (Ám 5,14). „Ha engedelmességgel hallgattok rám, élni fogtok e föld javaival, de ha vonakodtok … fegyver fog megemészteni benneteket, mert az Úr szája szólt” (Ézs 1,19-20)… Ezeket az áldásokat, melyeket az Úr ígéreteiben felajánl nekünk, helytelenül és nevetséges módon vonatkoztatnánk akaratunkra, mondják, ha nem állna hatalmunkban vagy megvalósítani, vagy elvetni azokat… Tagadom, hogy az Úr kegyetlen gúnyt űz belőlünk, amikor — noha tudja, hogy teljességgel képtelenek vagyunk rá — mégis arra hívogat bennünket, hogy érdemeljük ki áldásait. Mivel Isten a hívőknek és hitetleneknek egyként felajánlja ígéreteit, ezeknek megvan a hasznuk mindkét csoport számára.

Amint parancsolataival Isten a hitetlenek lelkiismeretét nyugtalanítja, hogy — ítéleteiről megfeledkezve — túlságosan ne gyönyörködhessenek bűneikben, ugyanúgy ígéreteiben bizonyos értelemben tanúul hívja őket arra, hogy mennyire méltatlanok jóságára. Mert ki tagadná, hogy teljesen jogos és méltányos, hogy az Úr megáldja azokat, akik tisztelik Őt, azokat viszont keményen megbünteti, akik fenségét megvetik? Tehát Isten helyesen és rendjén valón jár el, amikor ígéreteiben azt a törvényt szabja a hitetlenekre, akiket bilincsbe vert a bűn, hogy áldásait csak akkor nyerik el végül, ha elhagyják álnokságaikat, ha másért nem, legalább azért, hogy így megtudják, hogy méltán vannak kizárva azokból az áldásokból, amelyek Isten igazi imádóit illetik.

Az epiklézis fontossága

Másfelől, mivel Isten minden módon igyekszik a hívőket kegyelme keresésére ösztökélni, nem összeférhetetlen, ha ugyanazt ígéreteivel is megkísérli véghezvinni bennük, amit parancsolataival már nagy haszonnal elért, amint fentebb kimutattuk. Amikor Isten parancsolataival megtanít minket arra, hogy mi az Ő akarata, saját nyomorúságunkra figyelmeztet, akik annyira eltértünk ettől az akarattól. De ugyanakkor Szentlelke segítségül hívására (epiklézis) is felindít, hogy Ő vezessen bennünket a helyes útra.

(II. 5. 11) Érveik harmadik csoportja is közeli hasonlóságot mutat az előbbi kettővel. Ellenfeleink ugyanis olyan szentírási helyekre hivatkoznak, amelyekben Isten azért feddi a hálátlan népet, mivel az ő hibájuk volt, hogy irgalmasságából nem részesülhettek mindenféle jóban. Ilyen helyek a következők: „Az Amálek és a Kananeus van előttetek és ti elhullotok fegyvereik által, mivel elfordultatok az Úrtól, hogy ne engedelmeskedjetek Neki” (4Móz 14,43). „Mivel szüntelen szóltam és szóltam nektek, de ti nem hallottátok meg … azért azt cselekszem ezzel a házzal, amit Silóval cselekedtem” (Jer 7,13-14)… Mi értelme lenne az ilyen feddőzéseknek, mondják, azokkal szemben, akik menten így válaszolhatnának: igaz, mi vágyakoztunk a boldogságra, a nyomorúságtól meg féltünk. Ha nem engedelmeskedtünk az Úrnak, sem nem hallgattunk a szavára, hogy elnyerjük a boldogságot, a nyomorúságot pedig elkerüljük, ez azért volt így, mivel nem állt szabadságunkban nekünk, akik a bűn hatalma alá vagyunk vetve. Ok nélkül ér tehát bennünket a feddés azokért a bűnökért, melyeknek kikerülése nem volt hatalmunkban. De én azt kérdezem, menthetik-e így bűnüket? Mert ha bármiféle bűn rájuk bizonyult, akkor nem ok nélkül feddi őket Isten azért, hogy — romlottságuk miatt — nem érzik jóságának áldásos következményeit. Feleljenek tehát, vajon tagadhatják-e, hogy a makacsságuk oka saját megromlott akaratuk volt? Ha a gonosz forrását magukban találják, miért törik magukat külső okok után azért, hogy ne tűnjék ki, hogy ők maguk az okozói romlásuknak?

Fogadjuk el ezt, mint kétségtelen igazságot, melyet semmiféle (II. 5. 19) mesterkedéssel nem lehet megdönteni: az ember elméje annyira elidegenedett Isten igazságától, hogy csak azt fogja fel, azt kívánja és csak arra vállalkozik, ami istentelen, elfajult, rút, tisztátalan és gyalázatos. Annyira át van itatva a szív a bűn mérgével, hogy csak utálatos bűn áradhat belőle. És ha egyes emberek egyszer-másszor valami jót tudnak is felmutatni, elméjük mégis örökös képmutatással és hazug mesterkedésekkel van tele, szívük pedig a belső romlottság kötelékei közt vergődik…

Hivatkozások

1. A francia itt hozzáteszi: „Honnan van ez, ha nem onnan, hogy mind a két esetben Isten lép közbe?”

Forrás

XI. A BŰN ÉS AZ AKARAT SZABADSÁGA c. fejezet; Kálvin János – Tanítás a keresztyén vallásra, Rövidített formában, 1559; Kiadja a Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, BUDAPEST, 1991