Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól | Apáczai Csere János

Apáczai Csere János

születési nevén Csere (Cseri, Tsere) János,

(szül.: Apáca, 1625. június 10.? – Kolozsvár, 1659. december 31.)

Erdélyi magyar református teológus, pedagógus, filozófus, a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutára, az erdélyi puritánus mozgalom kiemelkedő alakja, az első magyar enciklopédista, a karteziánus ismeretelmélet korai magyar követőinek egyike.

Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és
a magyaroknál való barbár állapotuk okairól[317]

Apáczai Jánosnak, a teológia doktorának és professzorának beszéde.
Tartotta, midőn az újonnan felépült kolozsvári kollégium igazgatását
Erdély fenséges fejedelmének megbízásából átvette,
1656. november 20-án, az első akadémiai előadóteremben.

Nemes és nemzetes Polgármester úr, mély belátású Tanácsosok, tiszteletes Lelkipásztorok, ékes szavú Prédikátorok, igen jeles és tudós Iskolamesterek, bölcs Kurátorok, kedves Ifjúság és Te, hallgatók és nézők kedves koszorúja!

Bizony bölcs és sok ember egybehangzó véleménye szerint nagyon is helyes volt annak a tudósnak az elhatározása – bárki lett légyen is az -, aki majdnem ugyanilyen alkalommal, mikor minden rendű és rangú közönség feltűnően nagy számban gyűlt össze mindenfelől, hogy beszédét nagy tapssal fogadja, a szószékre lépve mindenkinek meglepetésére csak ennyit mondott: ember! Majd anélkül, hogy valamit hozzátett volna, lelépett a szószékről.

Mivel ezen mindnyájan fölöttébb csodálkoztak, másnap feltűnően ékes beszédben elmondta, mi volt tettének az oka. Azt hiszem, meg akarta mutatni, és szemléletesen a hallgatók emlékezetébe akarta vésni a tanulságot: az emberi önvizsgálódást annyira szem előtt kell tartanunk mindnyájunknak, hogy szónok nélkül is találjunk elég okot, amiért ebben a halandó és esendő életben állandó elmélkedés és folytonos szemlélődés közben mennél siralmasabb hangon egyre csak saját sorsunkat sirassuk.

Különben pedig, ha e jeles tudós eme híressé vált tettét akarnám utánozni, iskolát mondanék, és ezzel feloszlatnám a gyűlést. Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéketlennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja. De boldog Isten! Amilyen nagy az iskolának a szükségessége, amilyen sokféle a haszna, olyan nagy, ha ugyan nem sokkal nagyobb a nyomorúsága a magyaroknál, olyan nagy a megvetés és – hogy a gyűlölet szót ne használjam – az ellenszenv iránta. Számítva jóakaratú érdeklődésetekre, hallgatóim, mind a két kérdést szeretném előttetek néhány durva ecsetvonással felvázolni. Ezért ismételten kérlek benneteket, ajándékozzatok meg figyelmetekkel!

Az iskola, hallgatóim – hogy a meghatározáson kezdjem, amint azt minden rendes értekezésben tenni illik -, tanítók és tanulók rendezett társulása, akik az emberi életkörülmények szempontjából hasznos és szükséges ismereteket tanítanak és tanulnak. E társulás – mivel tagjainak nagyon is eltérő volta miatt nem lehet egyöntetű – az iskolaügyek szakértőinek gondos megfontoláson alapuló rendszerezése szerint feloszlik alsó, közép- és felső iskolákra. Mégpedig úgy, hogy az alsó iskolák népiskolák, melyekben tudniillik leginkább az anyanyelven való olvasást, helyes beszédet és írást tanítják a vallás elemeivel együtt. Ezért ezeket anyanyelvi iskoláknak is hívjuk. A középiskolák viszont főleg három tantárgynak, ti. a latin és görög grammatikának, a retorikának és logikának, továbbá a katekizmusnak és az erkölcstannak tanítása által a felső iskolák felé egyengetik az utat, és megszokott nevük triviális. Végül a felső iskolák minden tudományágban előadásokat és gyakorlatokat nyújtanak törvény szerint mindenkinek, éspedig ingyen. Ezeket akadémiáknak és egyetemeknek hívjuk abban az esetben, ha a tanítók különleges hatalommal vannak felruházva, hogy a négy fakultáson tudományos fokozatokat és címeket adjanak.[318] Különben csak a gimnázium, főiskola vagy kollégium elnevezés illeti meg őket.

Hogy a népiskolák mennyire hasznosak, és milyen nagy szükség van rájuk, az nagyon is világos és magától értetődő mindenki előtt, aki a bennük folyó, előbb vázolt munkát szem előtt tartja: teljesen és tökéletesen azonban csak az értheti meg a dolgot, aki gondosan fontolóra veszi: valamely politikai közösségben akár vezető, akár alárendelt szerep betöltésére csak olyan emberek lehetnek alkalmasak, akik már kisgyermek korukban, mindjárt az anyatejtől való elválasztás után megszokták, hogy az engedelmesség tejét szívják, alárendelve a kormánypálcát tartó király[319] (ti. az iskolamester) törvényeinek. Ez tette – Xenophón tanúsága szerint – a spártai államot a többi görög államnál boldogabbá. Arra vonatkozóan viszont, hogy már gyermekkortól kezdve mekkora haszna van az emberekkel való gyakori szóbeli érintkezésnek, bizonyságul szolgálnak azok a szerencsétlen teremtések, akik annak tudatában, hogy másokkal beszélni nem tudnak, kerülnek minden társaságot. Így tesznek tanúságot arról, hogy közelebb állnak a beszélni nem tudó oktalan állatokhoz, mint az igazi emberekhez, akiket csupán gondolkodó és beszélő képességük különböztet meg az állatoktól. Márpedig a beszéd helyes kiejtésének és írásának tanítása az iskolákban folyik.

De boldog Isten! Milyen csodálatos dolog az az írás és az írás olvasása! Milyen csodálatos, hogy ezeknek a vonalacskáknak különböző alakjai majd a gyönyörnek, majd a fájdalomnak, majd a szeretetnek, majd a gyűlöletnek, majd a békének, majd a háborúnak, majd a csendnek, majd a viharnak képzeteit és fogalmait keltik fel lelkünkben. Érthető így az amerikai őslakók esete, akiket mi, az Óvilág lakói csak 164 éve ismerünk. Mikor ezek észrevették, hogy a mieink az odaküldött levelekből meg tudják állapítani, mit akarnak hozzátartozóik, noha roppant szárazföldek és tengerek választják el őket egymástól, maguk is nagy kedvet kaptak erre a vakmerő dologra. Előbb csak nézegették a betűformákat, aztán a fülükhöz illesztgették, végül kezükkel tapogatták. Így akarták jelentésüket megismerni. Mikor aztán belátták, hogy ez semmiképp sem sikerül nekik, írástudásuk miatt isteni lényeknek tartották a mieinket. És bizony nem minden ok nélkül! Mert ha az ember az oktalan állatok szemében beszélőképessége miatt isteni lénynek számít, akkor az olyan embert, aki bármilyen módon meg tudja ismerni a legtávolabb levők rejtett akaratát is (melynek kifürkészésére csak isteni lény képes), e tudományhoz nem értők méltán tarthatják emberek felett álló lénynek.

Ám hagyjuk most e barbár, vad, Küklopsz-féle[320] embereket! Szüntesd meg az olvasnitudást, írnitudást! Nem találsz akkor sehol egyetlen jó családapát, családanyát, fiút vagy egyéb családtagot, aki az adás-vételkor, polgári szerződések kötésekor helyesen járna el. Polgári ügyekben mindnyájan olyanok lesznek, mint a vakok, akik arra kényszerülnek, hogy kézen fogva vezettessék magukat. Bizony fájlalhatjuk és keserű könnyek közt sirathatjuk tehát, hogy a keresztények között akad olyan ország, ahol a távollevő férj otthon levő feleségével, az úr a szolgájával mindig csak közvetítők útján beszélhet. De sokkal inkább fájlalnunk kell azt, hogy lehet látni egész falvakat is egy-kétszáz családdal, amelyeknek szeme, füle, nyelve egyedül az iskolamester vagy a lelkipásztor.

Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy anyanyelvi iskolák nélkül, melyek a gyermekeket már zsenge korukban olvasásra és írásra tanítják, a kereszténység szükségképpen szabados gondolkodássá és istentagadássá fajul. A pápaság alatt eltelt sok évszázad tapasztalata bizonyítja, hogy ez magától bekövetkezik, ha elhanyagolják az állandó katekizmustanítást, amely pedig a tanulók olvasni- és írnitudása nélkül bizony csaknem egészen sikertelen próbálkozás. Az említett évszázadok állati tudatlanságáról ékes bizonyságot tesz Neuhusanus apát,[321] a pápa hű ajtónállója (még ha hiányoznának is más bizonyítékaink). Azt állítja, ha Luther nem jött volna, ők arra is rávették volna a népet, hogy szénát egyék. Mit tett tehát Luther, mit tettek a mi reformátoraink, hogy ezt a barbárságot elűzzék és kiírtsák saját hazájukból? Ugye hogy iskolákat nyitottak mindenfelé, megszervezték a katekizmustanítást; ezt aztán utódaik nagy szorgalommal folytatták mind a mai napig. Ezt csinálják ma lankadatlanul a belgák és az angolok nemcsak hazájukban, hanem még a messze fekvő Indiában is,[322] úgyhogy az indusok barbár népe e tekintetben messzire megelőz bennünket.

Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre, végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bakkhoszt, kinek folyton áldozol, oszlasd el gyógyírral szemeid homályát! Nézd, szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek súlya alatt görnyedsz. Drága gyermekeid, hazánk reményei már bölcsőjüktől fogva a tudatlanság feneketlen örvényébe merülnek, és így felnőtt korukban sem látják meg soha a világosságot, sem saját javukat, sem a haza javát. Még egyszer mondom hát, serkenj fel, és állíts alsó iskolákat! Gondolj a híres rabbinus szavaira: „Aki gyermekkorában tanul, mihez hasonlít? Új papírosra írt tintához. Aki öregkorában tanul, mihez hasonlít? Régi, megkopott papírosra írt tintához.” (Pirke Abhoth, IV. fej. Vö. Buxtorf Floril. Hebr. 63. lap.)[323]

Igen nagy tehát, mint látjátok, mély belátású hallgatóim, az alsó iskolák haszna, a szükségességük pedig éppen a legnagyobb. És mégis, ha a kultúra magasabbra nem tör, s nem nő át a triviális iskola keretei közé, akkor ezekből az iskolákból aligha árad majd érezhető módon bármely népre is olyan műveltség, amely másokénál előbbre való volna.

A triviális iskolák szükségességét és hasznosságát – melyekben ti. elsősorban latin és görög grammatikát, retorikát és dialektikát tanítanak – olyannyira figyelmetekbe ajánlották mindig, hallgatóim, hogy a nagy nyomorúság ellenére népünknek már eddig is igen sok ilyen iskolája van. Ezért egyáltalán senki sem tartja szükségesnek közülünk, hogy erről is bizonyítékokat halmozzunk egymásra. De hogy megsarkantyúzzam a jól futó lovat is, és kimutassam, hogy a triviális iskolák népszerűségének alapos oka van, csak arra az egy dologra hívom fel a figyelmeteket, hogy az ilyen iskolákban készítjük azon eszközöket, melyek által az Ádámban elveszett adományokat visszaszerezhetjük, már amennyire ez halandó és esendő életünkben lehetséges: azokat az eszközöket, melyek által felderülhet a bölcsesség régi fénye, és lassanként újra felemelkedhetünk arra a méltóságra, amelyből egykor kicsöppentünk. Mert ha ismerjük a latin és görög nyelvet, akkor behatolhatunk a bölcsesség nagy mestereinek fáradságot igénylő műveibe. Gyönyörűséggel szemlélhetjük az igazságnak hol itt, hol ott felbukkanó építményeit és mindazokat a nagyszerű dolgokat, amelyeket a tudományokról érzékelés, tapasztalás, megfigyelés és indukció alapján írtak, és az utókorra hagytak. Mindezt Prométheusz égből lopott tüzének, ti. a logikának segítségével meg is vizsgálhatjuk és hasznunkra fordíthatjuk. Ha pedig nem akarjuk, hogy olyanok legyünk, mintha csak magunknak születtünk volna (vagyis éppen ellenkezői annak, amit Platón is, meg emberi természetünk is kíván), és ha a retorikát is méltán nevezik az ékesszólás művészetének, akkor hallgatóinkat prózában is, versben is meg tudjuk győzni igazunkról. Hiszen:

Ékes szavú szónok ha védi, nincs oly ügy,
Mit bárki ellen nem lehetne védeni.

mondja Hippolütoszában Euripidész.[324] Hozzájárul ehhez még egy szempont. Mindazok ti., akik a triviális iskolát el nem végezték, ha magasabb fokú tanulmányokra, a felső iskolák és akadémiák előadásaira bocsátjuk is őket, sohasem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Hiszen ott mindent latin és görög nyelven tárgyalnak a logika világosságánál.

Ha pedig a triviális iskolát végzett tanulók nem mehetnek tovább, olyanok lesznek, mint a repkény, mely egy darabon felkúszik a fára, de ha a faágak, amelyek tartják, nem nyúlnak tovább, akkor saját súlyánál fogva visszahajlik a földre. Ez a mi számunkra a legnagyobb szerencsétlenség. Mert igaz, hogy középiskoláink – már olyanok, amilyenek – mindig szép számmal voltak; de mivel jól szervezett felsőfokú iskolát – melyben minden isteni és emberi dologgal foglalkozó tudományt nyilvánosan előadnának és tanítanának; melyben a triviumot dicséretes eredménnyel végzett tanulókat évenként tisztességképpen előbbre vinnék – mostanáig jóformán egyet sem állítottunk, ezért triviális iskoláinknak eddig jóformán semmi vagy csak nagyon kevés hasznát láthattuk. Habozás nélkül állapítom ezt meg, még akkor is, ha valaki néhány mai intézményünkre hivatkoznék velem szemben. Hiszen ezekben többnyire nem adnak mást elő, mint teológiát és logikát a latin nyelvvel együtt; csak ritkán fizikát, metafizikát és görög nyelvet; jóformán soha keleti nyelveket: a hébert, kaldeust, rabbinikust; és soha matematikai tudományokat, amilyen az aritmetika, geometria, asztronómia, optika; soha gyakorlati filozófiát, ti. etikát, ökonómiát, politikát és jogtudományt; soha orvostudományt; és soha nem adnak elő történelmet sem, és szónoklattant[325] sem úgy, ahogy azt kellene. Ha nem lennénk érzéketlenek, mint a vas, mindezeknek a tárgyaknak nyilvánvaló szükségessége és haszna (amelyről röviden beszéltem már más alkalommal)[326] arra indíthatott volna már eddig is bennünket, hogy akadémiákat vagy legalább a meglevőknél sokkal színvonalasabb kollégiumokat és főiskolákat állítsunk fel és tartsunk fenn.[327] De fájdalom, ugyan hányan akadnak köztünk, hallgatóim, akik ha az akadémiát másutt hasznosnak tartják is, saját maguk számára is szükségesnek vallanák? Nem így van talán? De hiszen mostanában közszájon forog, hogy apáink idejében is éltek minden tekintetben nagy tudású férfiak, akikkel a ma élők össze sem hasonlíthatók; és hogy ezek – mint valami trójai falóból – a saját korukbeli iskolákból kerültek ki, márpedig ezek az iskolák külső kényelem szempontjából meg sem közelítették a mostaniak színvonalát. Ámde szeretném, ha válaszolnának nekem, és ama férfiak közül, akiknek ragyogó tudása oly nagy csodálatot érdemel, csak egyet is mutatnának olyat, akit magyar iskolák külföldi akadémiák nélkül neveltek volna fel. Nem tagadom, voltak nálunk akkor is egyes kiváló elmék, akik az általános zűrzavarból akár a teológia, akár a filozófia kellő ismeretéhez eljutottak. De hogy ez mindig mily ritka jelenség volt, azt műveik, melyekben a halál után is él az ember, kelleténél is jobban bizonyítják. Aztán meg nem is szabad minden kortársunkat a régiek előnyére teljességgel lebecsülnünk. Mert ha neked jó a véleményed a régiekről, az utókor – amely téged éppúgy a régiek közé számít majd, mint te amazokat, s amely, mint Cicero mondja, szeretet és részrehajlás nélkül, de viszont gyűlölet és irigység nélkül is fog ítélkezni – kortársainkról éppen olyan jó vagy még jobb véleménnyel lesz, és bizonyára csodálkozva gondol majd arra, hogy egykor ezek is, amazok is gyermekek voltak. Azokat viszont, akik múltunk és jelenünk ily nagy tudatlanságának palástját szőtték, el fogja átkozni, s végül azokat, akik haladásunkat készakarva akadályozzák, a pokolba fogja kívánni.

De térjünk vissza kitűzött feladatunkhoz! Mily nagyszerű és dicső, mily csodálatos és kedves ez a szó: bölcsesség, hallgatóim. Ha ezt testi szemeinkkel, ahogyan Platón vágyott reá, nem is láthatjuk, és ha így nem is keltheti fel lelkünkben azt a csodálatos szerelmet, amelyről Platón beszélt, sugarai mégis újra meg újra behatolnak az emberi nyomorúság roppant örvényébe, és úgy elkápráztatják a halandók szemét, hogy bár azok csaknem teljesen elmerültek és eltemetkeztek a tudatlanság feneketlen mélységébe, nem akad közöttük olyan együgyű és ostoba, aki a bölcsesség nevének említésekor ne érezné, hogy föl kell állnia. S méltán, mert a bölcsesség vonzóerejét, szépségét és részeinek összhangját csak az emberi természet viseli homlokán. De ezt hirdeti mindkét könyvében áradó szavakkal Salamon is, a bölcsességnek ama bőségszaruja és kincsesháza. Csak két helyet idézek itt, melyeken leginkább érdemes kellő figyelemmel elgondolkoznunk. Egyik a Példabeszédek 4. fejezete, az 5-9. versekben: „Szerezz bölcsességet, szerezz eszességet, ne felejtkezzél el, se el ne hajolj az én számnak beszéditől. Ne hagyd el azt, és megtart téged; szeresd azt, és megőriz téged. A bölcsesség kezdete ez: szerezz bölcsességet, s minden keresményedből szerezz értelmet. Magasztald fel azt, és felmagasztal téged. Tiszteltté tesz téged, ha hozzád öleled azt. Ád a te fejednek kedvességnek koszorúját: igen szép, ékes koronát ád néked.” Másik a Prédikátor könyvének 9. fejezete, a 18. és következő versekben: „Akkor én azt mondám: jobb a bölcsesség az erősségnél, de a szegénynek bölcsessége utálatos, és az ő beszédit nem hallgatják meg. A bölcseknek nyugodt beszédét inkább meghallgatják, mint a bolondok közt uralkodónak kiáltását. Jobb a bölcsesség a hadakozó szerszámoknál, és egy bűnös sok jót veszt el. A megholt legyek a patikáriusnak keneteit megbüdösítik, megerjesztik; azonképpen hathatósabb a bölcsességnél, tisztességnél egy kicsiny balgatagság. A bölcs embernek szíve az ő jobbkezénél van, a bolondnak pedig szíve balkezénél. A bolond mikor az úton jár is, az ő elméje hiányos, és mindennek hirdeti, hogy ő bolond.”

Kérdem, lehetett volna-e ezeknél a szavaknál nagyszerűbbet, magasztosabbat mondani, hogy illő színekkel ecseteljük a bölcsesség fenségét és méltóságát. Ezért mondotta a hagyomány szerint Xerxész, midőn őt Themisztoklész okossága kiverte Görögországból:[328] nem kívánhat ellenségeinek nagyobb szerencsétlenséget, mint azt, hogy eszüket vesztve elhidegítsék maguktól és száműzzék a bölcseket.

De a bölcsesség tűzhelyei, hallgatóim, mindig az akadémiák és a főiskolák voltak. Jól látta ezt Julianus Apostata,[329] Názáreti Jézus ama híres ellenfele, a keresztény név ádáz ellensége. Ennek az volt a véleménye, hogy tűznél, vasnál is nagyobb szerencsétlenséget zúdít a keresztényekre, ha császári paranccsal mindenfelé bezáratja iskoláikat. Viszont Károly, aki az iskolákról való különös gondoskodása miatt kapta a „nagy” melléknevet, ha bármely várost, akár nagyot, akár kicsit meglátogatott, és azt akarta, hogy a helység viszonyairól minél megbízhatóbban és gyorsabban alkothasson véleményt, legelőször is három P iránt szokott érdeklődni. A három P ottani helyzete szabta meg a helységről való véleményét. A három P pedig: praetor, pastor és praeceptor vagy professor.[330] Sokkal különben járt el, mint manapság teszi a legtöbb magyar, akik szerint az elöljáró és lelkipásztor, mint mondani szokták, az éremnek mindkét oldala. Az iskola pedig úgysem való másra, mint legfeljebb arra, hogy szállást nyújtson templomi kórusok és temetési szertartások énekeseinek. Mert bizony inkább énekesek és muzsikusok ők, mintsem valóságos és nevüket megérdemlő tanulók. Élükre rakják szükséges őrzőként a szerencsétlen rektort, mert különben az iskolákat disznóólaknak nézné mindenki, a tanítókat pedig kondásoknak.

Egyébként nem akad olyan ügyefogyott, aki tagadni merné, hogy miként a múltban is az iskolából kerültek ki legkiválóbb tudósaink, legékesebb szavú szónokaink, legélesebb elméjű hitvitázóink – mindmegannyian a látható egyház legszilárdabb oszlopai -, éppúgy onnan kerülnek ki a mi időnkben is. Ez pedig világosan kitűnik akár a Teremtés könyve 4. fejezetének utolsó verséből is, melyet az iskolák alapításának tekinthetünk: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét!”

Mert úgy látszik, a Szentlélek azért emlékezett meg itt az Isten segítségül hívásáról, hogy megmutassa: Séth maradékai ezzel az ellenséges kainiták előidézte alkalommal kezdték művelni az említett dolgot. Ami a kérdéses helyet illeti, Tremellius és Junius – Rabbi Selémo Jarchi[331] szóhasználata nyomán – a   szót „káromlás” értelemben használja, de a kaldeus fordító és az ő nyomán Aben (Ibn) Ezra a „kezdet” értelmében fogadja el. Az utóbbi írja: „A   szó erős ragozású esetben áll, úgyhogy ha a   betű torokhang nem volna, dagesszal kellene azt ellátni; tehát, mint mondja, e szó jelentése ,kezdet’, és az az értelme, hogy elkezdték az Istent kérni, vagyis segítségül hívni; mert ha a szó káromlást jelentene, az Isten nevét valamelyik szóhoz kellene kapcsolni birtokos jelzőként.”[332] Ezt mondja Aben Ezra.

Csakhogy itt, úgy látszik, egyházi gyülekezet imádkozásáról van szó, mondhatja valaki. Elismerem. De hogy abban a korban a kettő szoros kapcsolatban volt egymással, nemcsak a Teremtés könyve mutatja, hanem a tapasztalat is. Tapasztalatból tudjuk, hogy a fiatalabbak oktatása nélkül az egyházi beszédek csaknem mindig hiábavalók. Ez a szempont vezette hajdan a próféták korában felállított iskolákat is. Ezekben a próféták fiait képezték ki arra, hogy megtisztítsák és ősi tisztaságába visszaállítsák az egyházat, melyet Baál és Áron papjai alatt a babonák és bálványimádás szennye mocskolt be. A mi üdvözítőnk, Krisztus urunk is először iskolát állított, s innen tett azután az egyház élére tanítókat, mintegy tanítói hatalommal ruházva fel őket, rájuk árasztva a Szentlelket. Az egyháztörténet ugyanúgy fényesen bizonyítja, hogy az első egyházfők – mind a latinok, mind a görögök – az iskolákból kerültek ki. Hiszen ott azt olvassuk, hogy Justinus mártír, Platón iskolájának követője, filozófiai köntösben hirdette a kereszténységet; Athénagorasz előbb a filozófia, később a hittudomány hirdetésében tett szert hírnévre; Tatianus viszont megtérése előtt retorikát tanított Rómában kiváló eredménnyel; Irenaeus a szent tudományok tanulásával a filozófia ismeretét is összekapcsolta, és fáradhatatlan kutató volt a tudomány minden ágában; Alexandriai Kelemen a klasszikus irodalom teljes ismeretével ékesítette fel lelkét; Origenész grammatikát adott elő;[333] Tertullianus foglalkozott a fizikai, matematikai, történelmi, sőt az összes irodalmi tudományokkal is, és jártas volt minden tudományágban; Cyprianus úgy kiművelte lelkét mindenféle szép ismerettel, hogy már serdülő korában a retorika tanítójává nyilvánították; Arnobiust a retorika tanítása tette híressé Afrikában; Lactantius a keresztények Cicerója volt; Eusebiust tehetsége és sokoldalú tudományossága igen nagy hírre emelte a keresztény világban.[334] Végül ki ne tudná, hogy atyáink korában Isten a reformáció nagy művét is csak akkor indította el, miután szerencsés kimenetelét előkészítette iskolák és akadémiák tanítómunkájával. Csak egy dolgot legyen szabad megemlítenem. Előbb Frigyes választófejedelem[335] 1502-ben felállította a wittenbergi akadémiát, s alig 15 évvel később onnan lobogtatta föl Luther az egész világnak a reformáció fáklyáját.[336]

Viszont igen nagy tudatlanságra vallana az a hiedelem is, hogy a felsőfokú iskolák csak az egyház felvirágoztatására szolgáltatják a széles tudományos műveltséggel rendelkezők seregét. Ez persze nekünk önmagában is bőven elegendő kellene hogy legyen szükségességük bizonyítására, hiszen ellenségeink nagyszámú és tekintélyes csatarendje vesz körül bennünket most is, de így lesz ez a jövőben is. Sokak számára azonban meggyőzőbb lehet a másik szempont, hogy ti. egyedül ezek az iskolák állíthatják az állam kormányrúdjához a legkiválóbb állami vezetőembereket, legigazságosabb bírákat és a legbölcsebb tisztviselőket, akik alkalmasak az állam igazgatására és kormányzására. Hogy ez mily nagy jelentőségű dolog, Fülöp tanítja egyik levelében, melyet fiáról, Sándorról írt Arisztotelészhez: „Az isteneknek nagy hálával tartozom, hogy fiam született, nem annyira a születése miatt, mint inkább azért, hogy a te korodban született. Remélem, ha te neveled és tanítod, méltó lesz mind hozzám, mind az államügyek átvételére.”

De nemcsak a világi história tanítja, hogy az állam vezetőinek sokoldalú bölcsességgel kell felruházva lenniük, hanem erre tanítanak a szent törvénykönyvek is. Ezek írják, hogy Mózes jártas volt az összes egyiptomi tudományokban, Dániel és társai pedig a kaldeusok minden könyvéhez és bölcsességéhez tízszer olyan jól értettek, mint a mágusok és asztrológusok.[337] Így Salamon a világosság kútfejétől méltán kért Izráel népének vezetésére egyedül csak bölcsességet, s ezt oly nagy mértékben megkapta, hogy sok tekintetben messzire kitűnt a Kelet, Egyiptom és az egész földkerekség lakóinak bölcsei közül. E bölcsesség mérhetetlen nagysága oly híressé és ünnepeltté tette őt minden szomszédos nép előtt, hogy meghallgatására számtalan ember sereglett össze mindenfelől.

Napnál világosabb tehát, hogy a főiskolák az alapjai mind az államnak, mind az egyháznak. Mindkettő csak akkor virágozhat, ha a főiskolák erősödnek és virágoznak. Ebből látjuk, hogy alapos megfontolás alapján állítja Platón: Az állam ügyei akkor fognak igazán jól menni, ha majd a filozófusok uralkodnak benne, és az uralkodók filozófiával foglalkoznak. Ezért van az, hogy a kínai nép, mely egyébként barbár, és távol áll az igaz Isten mindenféle ismeretétől, az uralkodói méltóságra csak a legnagyobb bölcseit tartja méltónak, s csak olyan embert emel a királyi székbe, akit joggal üdvözölhet a bölcsek között is fejedelemnek, noha bölcsei nagy számban vannak, és igen éleselméjűek. (Lásd: A kínai birodalom leírása, I. 34. fejezet.)[338] A kínaiakat ez a dicséretes szokásuk az állam szerencsés kormányzása tekintetében a földkerekség minden nemzete előtt bámulatra méltóvá tette. Hát ugyan a belga népet, melynek szárazon és tengeren oly nagy a hatalma, mi segítette a tűrhetetlen spanyol iga lerázására? Mi adta vissza néki szabadságát?[339] Állítom, hogy az akadémiák! És mi tartja folytonosan virágzó életerőben? Az akadémiák és főiskolák! És itt bizony mindig azt tartottam a legcsodálatosabbnak, hogy ahány akadémiájuk csak van, mind a spanyol háború alatt keletkezett. Felismerték ugyanis, hogy csak úgy verhetik vissza az ellenség támadásait, csak úgy törhetik meg kegyetlen erőszakosságát, és csak úgy állíthatják vissza a békét, ha a tanácsatyák gyülekezete a jogi karon és más karokon végzett babérkoszorús doktorokból áll. Ezeknek székeit nálunk békében és háborúban gyakran csupa műveletlen, semmihez sem értő ember foglalja el, emberi bábok inkább, semmint eszes emberek. Szóval éppen ellenkezőképpen, mint Phókülidész[340] tanítja oktató költeményében:

Ítélkezni ne hagyj soha embert, hogyha tudatlan!
Bölcsességben bölcs dönt, mesterségben a mester.
Nagy tudományt nem megy hallgatni az oktalan, és az
Nem lesz bölcs sohasem, ki a jót sajnálja tanulni.

De mindez hiábavaló. Mi ugyan mások példája nyomán még nem látjuk be, hogy a béke megőrzésének vagy visszaállításának, a háború szerencsés folytatásának vagy bevégzésének egyetlen biztosítéka az, ha az államban nagy számmal vannak otthon tanult emberek. Mert keveset ér künn a fegyver, ha otthon nincs bölcsesség – mondja Cicero.

Végül pedig, hogy az akadémiák hasznának változatosságát kiegészítésképpen még ezzel is megtoldjam, azokat, akik csak a tanácsterembe, a szónoki emelvényre vagy a hivatali székekbe szeretnének jutni, mi ösztönözhetné nagyobb hévvel a tanulás buzgó megkezdésére és a bölcsesség dicsőségének elérésére, mint az a körülmény, hogy akik akár a jogi és orvosi, akár a filozófiai tudományok területén akadémiai és doktori koszorút kapnak, ezt a tudományos fokozatot a legközelebbi lépcsőfoknak tekinthetik arra, hogy az államnak vagy magának az akadémiának irányítói legyenek? Nem egyforma mindenkinek a célja, nem egyforma a tehetsége. Csak némelyik ember, korántsem mindegyik, születik a teológiára, többen az orvostudományra, még többen a filozófiára, de legeslegtöbben a jogtudományra. Ha ezeknek a tanulási kedvét e tanulmányok változatosságának megfelelő kitüntetésekkel nem serkentik, nem gondozzák, az hamar lankadni kezd, majd egészen lelohad. Ezt világosan bizonyítja egy másik helyen az ékesszólásban és bölcsességben egyaránt kiváló Cicero: „Ha a mi Fabiusunknak, e derék férfiúnak, dicséretére emlegették volna, hogy festéssel foglalkozott, mit gondoltok, nem lett volna nálunk számtalan Polükleitosz és Parrhasziosz?[341] A megbecsülés táplálja a művészetet, a dicsőség vágya indít mindenkit a tanulásra. És mindig csak tengődik az, amit a kortársak nem becsülnek.” Ha ugyan, mint Ovidius is bizonyítja, igaz az, hogy

… Nem kis erőt olt át lelkünkbe a becsvágy,
s termékennyé lesz tőle a férfikebel

„Mert semmit sem ér a képzettség becsvágy nélkül, sem a becsvágy képzettség nélkül. Így támaszkodik egyik a másik segítségére” – mondja Cicero. De nagy fájdalmat érez a lelkem, ha arra gondolok, hogy nálunk a vargák, csizmadiák, szabók, szűcsök, mészárosok, ácsok, kovácsok, rézművesek és a kézműveseknek más céhei az iskolai testületet (mily szégyen!) messze felülmúlják. Mindezeknek a mesterembereknek a céheit felruházták azzal a kiváltsággal, hogy az arra méltóknak megadják a megérdemelt címeket és mesterségbeli fokozatokat. Csupán mi, az iskolák szerencsétlen lakói kényszerülünk arra, hogy a magisteri és doktori fokozat elnyeréséért külföldi akadémiákra fussunk. De persze ez is teljesen eredménytelen. Hiszen mi ennek a hazának vagyunk fiai, és sem a beszédmodor simaságában nem bírjuk a külföldiekkel a versenyt, sem puszta ígéretekkel be nem érjük, sem hiányainkat el nem titkoljuk, sőt kiteregetjük, ezért bennünket semmibe sem vesznek, tudatlanoknak tartanak;[342] s bár a külföldi akadémiák egyeseket közülünk a legmagasabb fokra emeltek, idehaza mégis mindannyiunknak a legutolsó padsorokat kell elfoglalnunk valamennyi egyházi ember mögött.

Pedig nincs rá ok, hogy akárki suttogjon, morogjon ránk valamely sarokból: hogy nagyon rakoncátlan a mi népünk, és nem becsüli nyers természete miatt a tudományokat. Én azt hiszem, utánoznunk kell itt Károlyt, a frankok királyát, aki midőn népének szilajságát más eszközökkel nem tudta megfékezni, iskolákat szervezett, hogy az ifjúság szilaj természete megszelídüljön bennük a filozófia hatására. „Mert a filozófia, minden tudomány anyja, mi lehet más, mint az istenek ajándéka, aminek Platón tartja, vagy amint én hiszem – így beszél Cicero – az istenek találmánya! Ez tanított bennünket először is az istenek tiszteletére, azután az emberi jogra, mely az emberi nem együttélésében gyökerezik, továbbá a szerénységre és lelki nagyságra. Ez űzte el a homályt lelkünkről és szemünkről, hogy mindent világosan lássunk, magasabb rendű és alantasabb, első, utolsó és közbülső dolgokat. Szóval, úgy látszik, valami isteni erő ez, amiért annyi nagy dolgot véghez tud vinni.”

Bizony nagyon szép gondolat ez, méltó Platón és Cicero bölcsességéhez. De haj, szegény magyarok, legszerencsétlenebbek a halandók között! Mert ha a filozófia az istenek ajándéka és találmánya, nincs akkor velünk az istenek barátsága, nincs akkor nekünk őhozzájuk semmi közünk, hiszen a filozófia mitőlünk majdnem teljesen száműzve van. Ha a filozófia a tudományok anyja, nincs nálunk akkor semmiféle tudomány. Ha a filozófia végül olyan erő, mely az Isten tiszteletére, egymás közötti igazságosságra, mértékletességre és bátor helytállásra neveli az embereket, bizony nem csoda, ha Magyarország és Dácia istentagadással, igazságtalansággal, mértéktelenséggel és állhatatlansággal van tele. Nem lehet csudálkozni azon sem, ha ebben az országban mindenféle bűn megtalálható, s ezek szüntelen harcban állnak a tisztességes erkölcsökkel, olyan bűnök, melyek közül némelyiket még a garamanták,[343] a szkíták vagy maguk az amerikaiak sem ismerik. De szeretném tudni, honnan van a mi házi tűzhelyeink körében is annyi gonosz család, annyi rossz családapa, családanya, rakoncátlan fiú, csalárd, verekedő és kegyetlen földesúr, ármányos és hűtlen szolga? És honnan vannak egyházunkban annyian a kereszténység alapelemeit sem ismerő, lelkipásztori álarcot magukra öltött papok, lomha hájtömegek, papi állásokkal üzérkedők, farkasok, bérencek? És az iskolában annyi élősdi éhenkórász, a tudományok híveinek álarcát magukra öltött üresfejű emberek, az iskolaügyek rókái? És az állami életben annyi megvásárolható bíró, Bileám-követő ügyvéd,[344] annyi igazságtalan per, méltatlan adóztatás, zaklatás, zsarolás? És a nép körében annyi panasz, siránkozás, sóhajtás és jajgatás? És mindenfelé annyi feldúlt ház, birtok és falu, romos város, piszkos utca, elcsúfított, ronda tér. És – hogy röviden megmondjam, ami a nyelvemen van – honnan van annyi nagyon rosszul intézett közügy? Onnan, hogy nincs nekünk, magyaroknak egyetlen egy akadémiánk sem, s így nincs hely, ahol tanítsuk és egyben sürgetőleg hangoztassuk az erkölcstant, mely megfékezi a bűnöket; az ökonómiát, mely igazgatja a családok életét; az orvostudományt, mely megőrzi az egészséget; a matematikát, mely városokat, utcákat, templomokat, palotákat és tornyokat emel; végül a filozófiát, mely gyökere minden tudománynak és mesterségnek. Nem is említem az ékesszólást és a történettudományt, sem a logikát, metafizikát, földrajzot, asztronómiát, optikát, zenét és kozmográfiát, melyeket összesítve filozófia néven foglalunk össze. Ennek alapos ismeretéhez, senki el nem juthat, ha a felsorolt tudományágakban előbb becsületesen nem képezte magát.

Ha tehát ennyi szükséges támasztól vagyunk megfosztva (hogy ne is említsem a könyvek és nyomdák égető hiányát), merészelhetjük-e várni dolgaink szerencsés kibontakozását, várni a tudományos ismeretek fénylő világosságát? Bizony, előbb érinthetné ujjával akárki a csillagokat, előbb csalhatná le varázsénekével az égről a holdat, előbb vezethetné az óceán vizét egy kis árokba, előbb mozdíthatná ki helyéből Arkhimédésszel a földet, mintsem a művészet és tudomány buzgó és lankadatlan művelése nélkül igazán műveltté tehetné nemzetét. Mert amilyen szerepe van a testben a szemnek, hallgatóim, olyan szerepe van egy országban az akadémiának vagy főiskolának. És amilyen szerepe van az emberben az észnek, olyan szerepe van bármely országban a tudósoknak. Szem nélkül a test a megtestesült sötétség; ész nélkül az ember oktalan állat. Így bizony rászolgálunk arra, hogy a körülöttünk lakó nemzetek úgy beszéljenek rólunk, mint a legértelmetlenebb és legtudatlanabb, ostoba és renyhe emberekről, akik már csecsemő korunktól kezdve állati butaságra vagyunk kárhoztatva. Akadémiák, csak akadémiák vagy legalábbis főiskolák menthetnek meg bennünket e gyalázattól, s nem erőtlen szóbeszéd, nem hívságos elgondolások, nem a vak érzelem, amely mindig szerfölött hízeleg önmagának. Teljesen elveszünk, ha még idejében észre nem vesszük magunkat. Mert – mint a Példabeszédek bölcse hirdeti (11, 14) – „ahol nincs vezetés, elvész a nép”. De fejtegessük ezt, hallgatóim, kissé világosabban és bővebben, kutassuk tovább szorgalmasan nagy bajaink forrását és földalatti ereit, hátha még idejében eltömhetjük őket!

Ha a kutatást a szokottnál szorgalmasabban és gondosabban igyekszem folytatni, úgy találom, hogy mostani barbár állapotunk és az iskolaügy előmozdítására irányuló törekvések sikertelensége négy igen veszélyes, mérges és bűzhödt forrásból ered, s elárasztással fenyegeti a tudományok államát.

E források közül az elsőnek az iskolák polgárai és tanulói szolgáltatják földalatti ereit. De figyeljétek meg, hogy miképpen. Legnagyobb része azoknak, akiket az említett névvel illetnek, de persze nem mindegyikük, teherhordó nyereg mellé és eke mögé született inkább, semmint tudományra és mesterségre. Mivel azonban egyébként örökös jobbágysorban vagy valami másféle rendkívüli szegénységben kellene rabságuk robotját vonszolniuk, az iskolák oltáraihoz menekülnek, hogy e súlyos bajt saját nyakukról elhárítsák. Ezzel világosan megmutatják, hogy nem a tudományok iránti tiszta vonzalomból adták fejüket a tanulásra, hanem csupán a testi nyomorúságtól való félelmükben. Szóval csak azért lettek fuvolások, mert lantosok nem lehettek.[345] Mivel az ilyenek olyan sokan vannak, hogy az iskolák összes tanulószobáit, szószékeit és padjait bőven megtöltik, a szabad és a nemesi szülők fiai, akiknek kiváló előmenetele az állam legfőbb érdeke volna, az iskolákból úgyszólván kiszorultak, és eddigelé a legtöbb iskolában valamennyien tanulóhelyiségek és lakószobák nélkül maradtak. S amit még fájdalmasabbnak tartok, a papi szószékeket is ezek az emberszörnyek foglalják el, de vonakodnak attól, hogy teljesen a papi szolgálatra szenteljék magukat. Az a véleményük, hogy csak azoknak kell komolyan tanulniuk, akik, mivel nincs papi jövedelmük, egyáltalán nem tudnak megélni. Hogy ez mily gyalázatnak, mekkora lenézésnek és megvetésnek bélyegét süti a papi hivatásra, magától megítélheti bárki is. Együgyűeket és gyöngéket választott maga számára az Isten, nem sok előkelőt; ezt elismerem, hiszen az apostol bizonyítja. De hogy az ő kiválasztásuk rendkívüli módja kizárná a megszokott út követését mások kiválasztása tekintetében, azt úgy hiszem, ép ésszel senki sem állíthatja.

Sőt mi több, ezek még a kényszerűségből vállalt diákélet tartama alatt sem akarják befutni az egész versenypályát, hogy a díjat átvehessék, hanem, akárcsak Lóth felesége, folyton azon a bajon jártatják eszüket, amelytől menekülni akarnak, és visszatekingetnek afelé, ami mögöttük van;[346] így alkalmatlanokká válnak arra, hogy elérjék ama legfőbb jót, amit a tanulás nyújthat: az okok állandó kutatását és megtalálását; pedig ez utóbbiról azt mondja a költő:

Mily boldog, ki a dolgok okát ismerni tanulta.[347]

Egy másik pedig:

Boldog lelkek, akik legelébb ismerni akarták
Ezt, s megláthattak istenek égi honát!

Ezt bizony csak szorgalmas és állandó előadáshallgatás, olvasás, elmélkedés, összehasonlítás és írás által lehet elérni.

Így hát csak azok a tanulók felelnek meg illő módon saját nevüknek, akik tanulmányaik folyamán szorgalmasaknak és lelkiismereteseknek bizonyulnak, és olyan munkát végeznek, amely méltó a komoly és szép feladathoz. Távol vannak ettől a henyék és hasuknak élők, akik az egész filozófiát és teológiát készek eladni Ézsauként egy tál lencséért. Úgyannyira, hogy ha nem táplálná őket az ingyentartás reménye, háromszori böjtöt sem viselnének el, még abban az esetben sem, ha tudnák, hogy ezen az áron a legrövidebb időn belül teológusokká és filozófusokká válnak.

Bocsássatok meg, kérlek benneteket, ti jeles ifjak, kik méltán kiálthattok fel Maróval:

Engem a mindennél drágább múzsák kegye áldjon,
Kiknek az oltárán égő szeretettel adózom;
Ők tárják fel előttem a csillagos égnek az útját.[348]

Bocsássatok meg, mondom, ha akaratom ellenére az ügy érdeke arra kényszerít, hogy közületek egyeseket hitványságukhoz képest megrójak!

Nem vigyáznak az ilyenek arra, és nem értik meg, hogy akik Minerva zászlaja alatt akarnak szolgálni, azoknak mindenekelőtt virrasztást és fáradalmakat kell vállalniuk, kerülniük kell a fényűzést, az érzéki gyönyöröket és minden olyasmit, ami elpuhítja a lelket. Aludjanak inkább kövekből vagy deszkából készült derékaljon, mint tollakon vagy prémeken; szokjanak olyan ételekhez, melyek legkevésbé ízlenek ínyüknek; forduljanak el attól, ami valamilyen élvezetet nyújt.

Mert hősen ki legyőzi erényszeretettel az élet
Zord bajait, dicsfény, hírnév koszorúja ragyogja.
Ámde a tétlenség s henye fényűzés keresője
Rút-nyomorult éltét hitvány mód éldeli végig.

Mert a tanulás gyökerei keserűek, de a gyümölcsei édesek – mondja a bölcs Szókratész.

A tanulók részéről tehát, hallgatóim, ez a hármas, bőven buzgó ér okozza, hogy az iskolák nyomorúságának első forrása úgy árad és poshad.

De az első forrásnál nem kevésbé mérges bizony a második sem, tudniillik a tanítóké, mert ez is éppen olyan veszedelmes ágakból buzog elő. Ugyan hány olyan iskolamester akad, aki azért szentelte munkáját ennek a hivatásnak, mert isteni sugallat alapján iskolai, nem pedig egyházi szolgálatra érzett hajlamot? Nem inkább véletlenségből vagy bizonyos feljebbvalóknak gyakran oktalan rendelkezésére sodródnak ide a legtöbben, hogy egy ideig itt védelmezzék nyomorúságos életüket a nyomasztó szegénységgel szemben?! Bizony csak egy ideig, mert az a remény fűti őket, hogy nemsokára egyházi szolgálatra léphetnek elő! Ezért nem tudják megállni, hogy ne áhítozzanak mindjárt az előttük lebegő kövérebb falat után, és mindkét szolgálatot ellátva – vagy az egyiket csak ráadásul elvégezve -, ne arra irányítsák figyelmüket, hogy mivel nyerhetik meg a nép tetszését, és milyen prédikációkat tartsanak neki. Számítsuk még ehhez azt a körülményt, hogy mivel az ilyeneknek sohasem volt komolyan gondjuk mindannak megtanulására, amit egyszer majd gyümölcsözően taníthatnak az iskolák javára, ezért előadásaik is szükségképpen nagyon zavarosak. Sok utat meg kell itt próbálnia az embernek, hallgatóim, mígnem rábukkanhat arra a királyi útra, mely a tudás gazdag tárházához vezet. Sok iskolát el kell végeznie, mielőtt akárcsak a tanítás módszerét is megtanulhatná! De emezektől ki várna az iskolában valamilyen erőfeszítést? Azért nem csodálkozom egy nagy ember bölcs mondásán, hogy tudniillik elég előmenetelre tett szert az iskolában az a tanító, aki a jó tanítás módját megtanulta.

Mikor pedig az ilyen tanítók megválnak az iskoláktól, igen gyakran ugyanolyanok lépnek helyükbe, és ugyanolyan végzet rabjaiként, elődeikhez hasonlóan semmivel sem mozdítják elő a tudomány ügyét. Ehhez járul még az a baj, hogy ha elődeik építettek is valamit, azt saját új tanítási módszerükkel megzavarják és lerontják. Így hát nálunk – szánlak téged, Magyarország! – örökké görgetik ugyan ama híres Sziszüphosz-sziklát,[349] de sohasem jutnak vele előre. Ez tehát – bizony csak ez! – a természetes gyümölcse annak, hogy a tanítók és doktorok annyiszor cserélődnek az iskolában.

De a változtatási viszketegségből és abból a megrögzött szokásból, hogy évenként keresnek új személyeket, még egy másik, sokkal súlyosabb baj árad az iskolaügyre. Ha ugyanis netalán egy tanítónak termett egyén kerül az iskolába – legyen az bár minden dologban tudós, szorgalmas, hasznos és tanítványai szemében szeretetre méltó, de nem igyekszik kiérdemelni a nép jóindulatát azzal, hogy gyakran tart számára prédikációkat, és így nem szerez népszerűséget magának -, akkor mindenki tudatlannak és használhatatlannak mondja, lustának a legfőbb dologra: így nem érdemel fizetést, hanem ki kell dobni az iskolából. Változatos példákkal tudnám ezt bizonyítani, hallgatóim, ha nem akarnám kímélni egyesek jó hírét. Még nem tudják a szerencsétlen magyarok, hogy különbözők az Isten adományai, hiszen ha véletlenül valakinek hiányzik a tehetsége vagy hajlandósága az egyházi szolgálatra, az talán másoknál bővebben részesült egyéb adományokban, melyek nagyon szükségesek más feladatkör betöltéséhez. Az ilyen tanítók mégis nagyon szívükre veszik a méltatlan sérelmet, és türelmetlen lélekkel viselve mélyen lenézett helyzetüket, mindjárt visszariadnak föltett szándékuktól. Bizony csak keveseknek jutott osztályrészül olyan minden világi dolgot lenéző lelkierő, melynek segítségével békésen el tudná tűrni megvetett helyzetét, az állandó, jutalom nélküli fáradságot és számtalan olyan nehézséget, amelyeknek leküzdéséhez bizony Herkules elszántságára volna szükség. Anélkül pedig könnyen összeroskad az ember e nyomorúságok súlya alatt.

Bizony a legnagyobb tisztelet járna az ilyen tanítóknak, mert csakis ők nevelnek hasznos embereket mind az állam, mind az egyházi gyülekezetek számára. A legnagyobb tisztelet jár nekik már csak azért is, mert a filozófiát tanítják, azt a tudományt, mely – mint Cicero mondja, bölcsen, ahogy szokta – „az erény, a kötelesség és az erkölcsös élet tudományát foglalja magában, és aki ezt tanítja, az az én szememben a legtekintélyesebb ember”. Ha azonban – és ezt már én mondom – olyan korba csöppentünk bele, melyben a bölcsességet és annak professzorait lyukas garasra sem becsülik -, semmivel sem többre, mint a legnagyobb tudatlanságot -, akkor essünk kétségbe azonnal? Hagyjuk faképnél az iskolát? Fittyet hányjunk talán az utókorra? Nem! Szégyenen és gyalázaton keresztül nekifeszülve az erény felé kell törekednünk! A jelenkori gyalázatért kétszeresen megfizet majd gyalázóinknak az utókor, csak lankadatlanul igyekezzünk azt megérdemelni. Népünkre ragadt, vagy inkább népünkben gyökerező betegség a magyar földön ez a téboly, mely már a lelkünkbe is behatolt, és amelynek bizony nem remélhető semmi más orvosszere, csak az, ha akaratuk ellenére is segíteni igyekszünk a betegeken. Mert, mint Plutarkhosz mondja, a lelkibetegek annál inkább irtóznak a nyugalomtól és az orvostól, mennél súlyosabb a betegségük.

Így hát beszéltünk a második forrásról is.

Az iskolák nyomorúságának harmadik forrását az egyházi férfiak nyitják meg előttünk, persze korántsem mindnyájan. Mert akadnak olyanok, akiknek egyes iskolák hálával tartoznak, amiért tanítási rendjüknek vannak bizonyos előnyei, vagy amiért bizonyos anyagi juttatásokban részesültek, és ezek közé tartozik a mi iskolánk is. De ugyan kik ezek az emberek, és mily kevesen vannak, ha számszerűen összehasonlítjuk őket azzal a sok egyházi emberrel, akik – mivel maguk sem tanulták meg jól az iskolákban mindazt, amit meg kellett volna tanulniuk – titokban vagy akár nyíltan is minden áron meg akarják győzni tájékozatlan és hiszékeny ifjainkat törekvéseik haszontalanságairól, ha azok saját jószántukból olyasmit szeretnének tanulni, ami meghaladja egyházi embereink ismeretkörét, és a filozófia vagy a filológia körébe tartozik. Azzal érvelnek, hogy Magyar- és Erdélyországban manapság csak a papi szószék biztosít az embernek klebát.[350] (Szívesen beszélnek idegen nyelven, mivel ekkora barbárságot ilyen idegen szóval akarnak kifejezni.) Én azonban teljes erőmből fennszóval hirdetem, hogy hallja meg a magyar nép: a teológia éppen olyan, mint a sas, amelynek jobbszárnya a filológia, balszárnya pedig a filozófia. Nyirbáld meg bármelyik szárnyát, nem fog a légben olyan magasra repülni; nyesd meg mind a kettőt, egymagában alant vesztegel; de ha mind a két szárnya ép, a legmagasabb egekbe tör.

Ám térjünk vissza a kelevényhez! Mikor ténylegesen arra kerül a sor, hogy a papi kurátorok közreműködését kérjük az iskola külső és belső megújítására, azok unos-untalan azt tömködik – és fájdalom, nem eredmény nélkül – a tapasztalatlanabbak fejébe, hogy az ilyen törekvés felesleges; eddig elvoltak nélküle az iskolák, mégis egész sereg tudós került ki ebből vagy abból az iskolából; és végül, hogy inkább mindenben a régiek nyomán kell járni, mintsem kopasz fővel a fiatalabb nemzedék tanácsaira hallgatni csak egy szemernyit is.

Egyébként mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az iskolamestereket a legnagyobb megvetésben és lenézésben részesítik, amennyiben a kézrátétel szertartása után (amely Kálvin szerint közömbös) felfuvalkodottságukban olyan nagyra kezdik tartani tudásukat és szentségüket, hogy tudós professzoraikat, második szüleiket, magukhoz képest alábbvalónak tartják, isteni és emberi törvények ellenére azok elé helyezik magukat. Szomorú példát nyújt nekünk erre Salánki István, a pataki iskolának tíz vagy még több évig rektora,[351] mind az emberi, mind az isteni bölcsességben nagyon képzett férfiú, akinek még most is megvan asztronómiai művecskéje. Ő tízévi érdemes szolgálat után sem érte el, hogy akár ünnepi menetekben, akár gyűlések alkalmával előbbre állítsák vagy ültessék, mint tanítványait, akiket ő maga nevelt a lelkipásztorságra. Hogy pedig ez nemcsak hazánk törvényeiben gyökerezik, hanem valamiféle megromlott indulatban és fonák, ferde felfogásban is, azt legvilágosabban bizonyítják egyesek fennhéjázó szavai. Mert ha megkérdezzük az illetőket a papok és a rektorok közötti különbségről, kirívó dölyffel és gőggel vágnak vissza, hogy a pap szent ember[352] – mert a „pap” szónak ez a jelentése a magyaroknál, mintha a felszenteléskor ama hírhedt, letörölhetetlenül beégetett pápista bélyeget kapták volna meg, de a rektor, legyen bár a teológia professzora, s képezzen bár őnáluk sokkal nagyobb tudású szónokokat, bizony csak rektor marad. Lekicsinylésből így beszélnek a rektorokról.

Ehhez járul még fölöttébb kíméletlen magatartásuk a közjóval szemben. Mert ha a rektorok részéről valamilyen sérelem éri őket akár a legkisebb dologban is, sokkal szívesebben vennék, hogy bomoljék fel és szóródjék szét akár az egész iskola, dobják ki és száműzzék belőle a jó tanítókat, mintsem hogy magukat és haragjukat csak a legcsekélyebb mértékben is mérsékeljék. És ezt akkor is megteszik, ha észreveszik, hogy az iskolamester akár a legkisebb jelentőségű egyházi szertartás felől is másképpen vélekedik, mint ők, bár esze ágában sincs a szertartás megváltoztatása. Ki várhatja, hallgatóim, hogy ilyen erekből jóízű forrás fakadjon? De hogy újra meg újra ismételjem, ne higgye azért senki, hogy minden pap ilyen anyagból van gyúrva. Mert ha kevesen is, de Isten kegyelméből nálunk is vannak olyan jámbor és tudós lelkipásztorok, akik az iskolákat úgy tisztelik, mint édesanyjukat, az iskolák tanítóit szeretik, pártfogolják, tisztelik és becsülik, sokkal különben, mint egyes rendjükbeli rátarti tudóskák, akiknek a számára a papi szolgálat csak keresetforrás, és arra való, hogy méltósághoz és ranghoz jussanak.

Most már az következik, hallgatóim, hogy nyomorúságunk negyedik forrását tárjam elétek. Ez a forrás a világi felügyelők és kurátorok felől előtörő három érből fakad. Az első az egész Magyarország- és Erdély-szerte általános tudatlanság, mely abban áll, hogy még a kurátorok közül is igen sokan alig haladtak túl a grammatikai alapokon. (Itt is kivételt kell tennem egynéhánnyal, akiknek műveltségét mindenki ismeri, így én magam is.) És mivel a matematikáról, fizikáról, asztronómiáról, filológiáról, etikáról, politikáról és a többi tudományokról még hírből is alig hallottak valaha, azért még csak álmukban sem juthat eszükbe, hogy e tárgyak tanítását meghonosítsák. Úgyannyira, hogy ha a magasabb tudományokban foglalatoskodó rektorok az etimológia, szintaxis, poézis és retorika tanítására segédtanítókat kérnek tőlük, azt a feleletet kapják, hogy akkor a rektoroknak nem lesz semmi tennivalójuk. Mintha az egész teológia, filozófia és filológia (melyeknek egy időben egyszerre való tanítására műveltebb népeknél alig elegendő kilenc professzor), semmi más nem volna, mint grammatika és retorika.

E forrás második ere az, hogy a legtöbb kurátor úgy gondolja, máris eleget tett az Isten dicsőségének előmozdítására azzal, hogy három vagy – ha a költségek biztosíthatók – négy prédikátort szerzett. Teljesen olyanok ezek, mint a tapasztalatlan építőmesterek, akik nem valami sokat törődnek azzal, hogy milyen alapra építenek: süppedékesre-e, homokosra-e vagy szilárdra: csak lássék, hogy építettek. De higgyétek meg, hallgatóim, az egyháznak, sőt az államnak is a kollégiumok az alapjai. Ezek, bizony ezek ama nagyon kedves folyók, melyek megtermékenyítik az államot és az egyházat. Ezek azok a források, melyekből minden jó fakad az egyház számára és az emberi életben minden más szervezet számára is. Csak addig állnak szilárdan az egyházak és nem tovább, míg szívügyüknek tekintik jól szervezett iskolák fenntartását. Ha az iskolák bomladoznak és elpusztulnak, az egyházak is szükségképpen összeomlanak és elsorvadnak. Ezért aki a dicsőséges Isten dicsőségének előmozdítására bölcs és gyümölcsöző gondolatot igyekszik ápolni magában, annak éjjel-nappal elsősorban az iskolákról való gondoskodás járjon az eszében. Mert bizony az iskolák a lelkipásztorok nevelő intézetei, és méltán nevezhetők mintegy az égi tudomány kincstárainak, mint a nagy bölcsességű Kálvin írja egyik levelében.

Gyűlöli lelkem azt az álmosságot, amely tapasztalatom szerint az iskolák legtöbb kurátorára ránehezedik, és az előbb említett forrásnak harmadik erét alkotja. Olyan álmosan, olyan immel-ámmal intéződnek nálunk az ügyek, hogy az már valósággal lelki émelygést okoz a közjóra született léleknek. Ellenségeinknek viszont igen alkalmas anyagot szolgáltat a református vallás kigúnyolására. Bárcsak hallgathatnék erről! Bárcsak eltitkolhatnám mindezt! Bárcsak kimenthetném a kolozsvári reformátusokat! De legyek bár némább, mint a hal, a tények kézzelfoghatóan beszélnek. És megfordítva: nyissam bár a számat akár vádolástokra, akár mentegetéstekre, kurátorok, ím, ezek a falak, melyeket még mindig nem ástak ki eddig csaknem kétéves romjaikból, gyorsan megelőznek engem a beszédben, és keservesen panaszolják, hogy míg az ellenkező hiten levő testvéreinknél, költséget nem kímélve, annyi templomot, palotát, szószéket és tornyot állítottak már helyre majdnem ősi fényükben, addig őnekik – vezetőik annyi sürgetése, követelése és tudakozódása ellenére – ily elhagyottan és árván kell siránkozniuk. Az egész elmúlt esztendő folyamán még nem tudtuk elég jól helyreállítani az egyetlen auditóriumunkat sem, ahol ünnepi beszédet tarthattunk volna (szégyen, hogy az én beszédemet is ily sokáig kellett halasztanom!), s ahol általános vizsgát vagy nyilvános vitatkozást rendezhettünk volna. És hol van a hat tanterem a hat osztály számára? És hol vannak a hálótermek oly sok növendékünk részére, akiket nem tudunk foglalkoztatni, és még sokkal több olyan növendékünk részére, akik férőhely hiányában elszakadtak tőlünk! De hagyjuk ezt! Hiszen ez a dolog olyan harsogó hangon kiált, hogy, azt hiszem, egész Magyarországon és Erdélyben cseng tőle a füle mindenkinek.

Bizony hallgatóim, ezekből a forrásokból oly bőven buzog a víz, s oly bőven terjeng a bűz, hogy ha az iskolák legkegyesebb mecénásai, a nagy fejedelmek, saját költségükön és pénzt nem kímélve csupán az iskolák megújítását tűznék ki célul, és vagyonuk legnagyobb részét végrendeletileg erre a célra hagyományoznák, sőt amit már hagyományoztak, azt is fenntartanák továbbra is: akkor sem érnének el semmit; a barbárság akkor is megmarad megrögzött állapotában, s fölzavarja, bemocskolja a tudományok üdeszép folyóvizét. Mert nagyon megromlottak és igen csúf állapotba jutottak azok a csatornák, amelyeken keresztül ezek a jótékony adományok a fejedelmektől az iskolákig jutnak.

Veszélyes lenne azonban nagy bajaink forrásait továbbra is közönyös szemmel néznünk. Sürgősen készüljünk fel arra, hogy eltömjük őket, de úgy, hogy külön-külön mindenki keressen megfelelő orvosságot vagy tömítőszert a saját területén folyó forrás betömésére. Tömjék be a magukét a tanulók is, meg a tanítók is, úgyszintén a papok is, meg a kurátorok is!

És bizony úgy látszik, hogy tanulóink már jó ideje derekasan nekiláttak ennek a munkának. A legtöbbjüket nem a szolgaságtól való félelem és nem a kényszerűség, hanem a józan választás, a tudományok szeretete és a szabad elhatározás vitte arra, hogy fölös jónak tartván az élet külsőleges előnyeit, minden testi kényelemről lemondjanak, csakhogy lelküket kiművelhessék; hogy ide kövessenek bennünket a szegénység kellős közepébe, készen arra, hogy bármit eltűrjenek inkább, mintsem hogy egy szikrányit is engedjenek abból a szenvedélyes szeretetből, mely a múzsák iránt lángol bennük.[353] Valóban segíteni kellene az ilyeneket, de eddig még senkire sem akadtunk, aki elszánta volna magát erre.

És hogy a tanítók is milyen módon tettek eleget kötelességüknek az őket illető forrás eltömítésében, az kitűnik abból, hogy ők, akiket az akadémiák Isten segítségével ünnepélyesen bocsátottak ki a tanítói pályára, visszautasították már néhány egyház meghívását fényes papi állásokra,[354] mert a legnagyobb küzdelmek, nyomorúság, viszontagság, szegénység, megvetett helyzet, hálátlanság és számtalan egyéb bajok s kellemetlenségek között is szívesebben díszítik erejükhöz képest saját Spártájukat annak viszontagságos helyzete ellenére is, mintsem hogy elhagyják őrhelyüket, ahová Isten állította őket. Szüntelenül arra intenek, buzdítanak és ösztönöznek mindenkit, hogy teljesítse igaz keresztényhez illő kötelességét az iskolaügy előmozdítása terén. És mivel az osztályvezető tanítók tartásának költsége olyan teher, mely saját erejüket meghaladja, azért, amint illik, az egyházhoz folyamodtak segítségért. Hogy pedig ebből a ti iskolátokból az eddigi zűrzavar gyökerestől kipusztuljon, azért azt is megszabták, hogy a legközelebbi vizsgák után majd minden osztályban vagy partikuláris iskolában milyen módszert kell gondosan szem előtt tartani.[355] Ígérik továbbá, hogy a teológia, filológia és filozófia folyamatos előadásában szorgalmasak lesznek. Sőt ha úgy látják, hogy harmadik lelkipásztor fogadása akadályozná rendszeres járandóság kiszabását osztályvezető tanítóink részére, akkor inkább készek volnának magukat arra kötelezni, hogy hetenként felváltva tartanak majd beszédet a gyülekezet előtt.

Az egyháziak kötelessége most már, hogy azt a kegyes hajlandóságot, mellyel eddig felkarolták az iskolákat, ne csak megőrizzék, hanem továbbra is erősítsék magukban, és gyakori buzdítással e közhasznú dolog előmozdítására ösztönözzék övéiket; hogy az iskolák szerencsétlen tanítóit vigasztalják, helyzetük javítására tőlük telhetően különleges figyelmet fordítsanak, és bölcs tanáccsal a többi, saját rendjükbeli társaikat is helyes útra tereljék, ha azokban más hajlandóság volna.

Felétek kanyarodik most már beszédem, kurátorok! Hiszen látom, hogy múzsáink rátok függesztik szemüket; s mintha magát az iskolát hallanám, amint figyelmeztetve szól nektek, hivatkozva az irántatok tanúsított igen nagy érdemeire; vagy mint az anya gyermekeit, úgy buzdít benneteket, támaszkodva szülői tekintélyére; avagy kér benneteket, hivatkozva válságos helyzetének súlyosságára:

„Fiaim, könnyítsetek szülőanyátok szerencsétlen sorsán méltányosságotokkal! Megvetett, elhagyott vagyok, segítsetek rajtam! Lányaim, a múzsák, száműzve vannak, hívjátok vissza őket! Tanítóim elhagytak, hozzátok vissza őket! Ősi javaimból, melyeket eddig idősebb nővérem, az egyház, csaknem egészen magának követelt, rendeljetek fizetést hat tanítómnak! Erdély fenséges fejedelmének, az én kegyelmes uramnak, patrónusomnak és mecénásomnak ebben a dologban kiadott legkegyelmesebb parancsát és beleegyezését fogadjátok köteles és mennél alázatosabb hálával, tiszteljétek azt, és a fejedelmi határozat értelmében minden további huzavona nélkül sürgősen adjatok nekem határozott választ! Végül pedig azt az embert, akit múzsáim táplálására az én fejedelmem küld most hozzátok – ha csak a meztelen igazság feltárásával már a tornácon meg nem sértett benneteket -, fogadjátok be, vegyétek oltalmatokba, pártfogoljátok, és így jóságotokkal, bölcsességetekkel és készségetek megmutatásával lelkesítsétek őt további sikerek elérésére!”

Befejeztem.

317. A beszéd a kolozsvári ref. kollégium albumában maradt fenn Apáczai sajátkezű írásával. Latin címe: Johannis Apacii, theologiae doctoris et professoris oratio de summa scholarum necessitate earumque inter Hungaros barbariei causis. Latin szövegkiadása Felméri Lajostól, Kolozsvár, 1894. Fordításunk Felméri szövegkiadása alapján készült. [VISSZA]

318. Magisteri és doktori fokozatot. [VISSZA]

319. Homéroszi fordulat, itt átvitt értelemben. [VISSZA]

320. A küklopszok az ógörög mitológia félelmes óriásai, homlokuk közepén egyetlen villogó, kerek szemmel. [VISSZA]

321. Neuhusanus, más néven Nihus (Neuhauser) Bartholdus (1590-1657), előbb protestáns teológus, majd katolikus pap és a premontrei rend apátja. [VISSZA]

322. India gyarmatosítása 1600 körül nagy ütemben és szörnyű kegyetlenkedések közepette folyik. Ebben vezető szerepet töltenek be az egymás után alakuló angol, francia és holland keletindiai társaságok. Apáczai a holland burzsoázia szemüvegén keresztül nézi, és idealizálva mutatja be ezt a folyamatot. [VISSZA]

323. „Pirké abót”, azaz, „Az atyák mondásai” a címe annak a gyűjteménynek, mely az i. sz. 220-ig élő zsidó írástudók erkölcsi életelveit tartalmazza. Az idézet az ifjabb J. Buxtorf (1599-1664) német orientalista, baseli professzor könyvéből való, melynek címe: Florilegium Hebraicum sententiarum. [VISSZA]

324. Az idézett sorokat a megjelölt helyen nem találtuk meg. [VISSZA]

325. A latin szövegben eloquentia van. Retorikán a szónoki beszédfordulatok tanát, eloquentián a szónoki beszéd felépítésének, megszerkesztésének tanát értették. [VISSZA]

326. „A bölcsesség tanulásáról” című beszédében. [VISSZA]

327. A latin szövegben „collegia et scholas longe illustriores” van. [VISSZA]

328. A szalamiszi tengeri ütközetben (i. e. 480) a görög hajóhadat Themisztoklész okos tanácsa segítette hozzá a perzsákon aratott győzelemhez. [VISSZA]

329. Római császár (361-363). [VISSZA]

330. Elöljáró, lelkipásztor, tanító. [VISSZA]

331. Salamon Jickhaki (1040-1105), a biblia és a talmud híres zsidó magyarázója. [VISSZA]

332. A kérdéses hely értelmezése tekintetében a legújabb bibliafordítók Ibn Ezra magyarázatát fogadják el. A Károli-biblia 1951. évi kiadásában a hely így hangzik: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét” – A „dagesz” a héber betűk közt található pont; a szótag közepén a betű megkettőztetését, a szótag elején pedig a keményebb kiejtést jelzi. [VISSZA]

333. Görög egyházi írók a II-III. században. [VISSZA]

334. Latin egyházi írók a II-IV. században. [VISSZA]

335. Bölcs Frigyes pfalzi választófejedelem. [VISSZA]

336. Luther mint wittenbergi egyetemi tanár kezdte meg reformátori működését 1517-ben. [VISSZA]

337. Dániel próféta és társai az ószövetség szerint megfejtették Nabukodonozor babiloni király álmát, amit a babiloni mágusok hasztalan kíséreltek meg. (Dániel k. 2.) [VISSZA]

338. Valószínűleg Georg Ludwig „Descriptio nova Chinae” (Frankfurt am Main, 1584) című művéről van szó. [VISSZA]

339. Németalföld hét északi tartományáról van szó, melynek népei a meggazdagodott burzsoázia vezetésével kivívták szabadságukat a spanyol feudális abszolutizmussal szemben: 1579-ben az utrechti unióban szövetségre léptek egymással, és győzelemre vitték a polgári forradalmat. Ez a forradalom a hét tartomány egyesüléséből keletkezett Hollandiát Európa legerősebb tengeri és kereskedő országává tette, és így vált lehetővé, hogy Hollandiában a tudományok és művészetek is erős fejlődésnek induljanak. [VISSZA]

340. Phókülidész görög költő (i. e. VI. század közepén). Rövid erkölcsi szabályokat foglalt hexameterekbe és disztichonokba. [VISSZA]

341. Fabius Pictor, a hasonló nevű római történetíró nagyatyja (i. e. 300 körül). A hagyomány szerint ő festette meg Salus templomának képeit. Kortársai azonban nem méltányolták művészetét. – Polükleitosz görög szobrász (i. e. V. század), Pheidiasz legtehetségesebb vetélytársa. – Parrhasziosz híres görög festő (i. e. V. század végén). [VISSZA]

342. Utalás Apáczai gyulafehérvári mellőztetésére. Lásd Bevezetés, 37. lap. [VISSZA]

343. Nép az ókori Afrika belső részében. [VISSZA]

344. Bileam vagy Bálám próféta a biblia szerint (Mózes IV. könyve. 31. 16.) kapzsiságból az izraeliták megrontására adott tanácsot a midianitáknak. [VISSZA]

345. A fuvola az ókori görögöknél a pásztori költészet hangszere az előkelő lanttal szemben. A szólás értelme: csak azért lettek diákokká, mert nem születtek nemeseknek. E kérdésről lásd Bevezetés. 70-71. lap. [VISSZA]

346. A bibliai Lóth felesége a pusztulásra ítélt Sodomából menekülve, tilalom ellenére visszatekintett a tűzesőben égő városra, és büntetésből sóbálvánnyá változott. [VISSZA]

347. Vergilius Georg. II. 490. [VISSZA]

348. Vergilius Georg. II. 475-77. Vietórisz J. ford. – A múzsák a görög mitológiában a tudományok és művészetek istennői. [VISSZA]

349. Sziszüphosz korinthoszi király; a görög mitológia szerint ravaszsága miatt arra van kárhoztatva, hogy az alvilágban egy magas hegy tetejére nagy követ hengergessen föl, mely a cél elérése előtt mindig visszagördül. [VISSZA]

350. Kenyeret (szlovákul) [VISSZA]

351. A latin szövegben Stephanus Salanchi van. Ilyen nevű sárospataki tanítóról nincs tudomásunk. Ismerünk azonban egy Salánki György nevű tanítót, aki 1624-től kezdve öt évig külföldi egyetemeken tanult, majd 1629-től a sárospataki kollégium egyik rektora, 1633-tól pedig igazgatója 1635-ig. (Lásd Szinnyei J. Magyar írók, XII. 78-79. lap.) Szinnyei egy Erasmus-fordítását említi csupán. Valószínű, hogy ez a Salánki azonos azzal, akit Apáczai említ. [VISSZA]

352. A latin szövegben „sacerdos” van. [VISSZA]

353. Hogy Apáczait sok tanítványa követte Gyulafehérvárról Kolozsvárra, azt Bethlen Miklós is megerősíti: „Ha az alumnia a deákokat és engem az atyám ott nem tartott volna, bizony mind odahagytuk (ti. Basiriust), és Kolosvárra Apáczaihoz mentünk volna, aminthogy a deákoknak a java azt is cselekedte.” (Önéletírása, I. 159. lap.) [VISSZA]

354. Apáczait Kolozsvárra helyezése előtt fényes papi állásokkal kínálták meg. Lásd: Hű elbeszélés…, Vál. ped. m. 180. lap. [VISSZA]

Forrás

APÁCZAI CSERE JÁNOS – VÁLOGATOTT PEDAGÓGIAI MŰVEI; ÖSSZEÁLLÍTOTTA, A JEGYZETEKET ÍRTA, A LATIN SZÖVEGEKET FORDÍTOTTA OROSZ LAJOS. Forrás: MEK OSZK