A Hamis Sákramentumokról I: A Bérmálásról | Kálvin János

2022.02.10. Off By neilnejmed

A keresztyén vallás alapvonalai.

Írta Noyoni Kálvin János

Basel

Mdxxxvi.

A hamis sákramentumokról (1)

Itt azt fejtjük ki, hogy a másik öt, amelyeket eddig közönségesen sákramentumoknak tartottak, nem sákramentum, s egyúttal kimutatjuk, hogy mifélék azok.

A sákramentumokról való eddigi előbbi tárgyalásunk minden tanulni képes és józan embernél eredményezhetett annyit, hogy viszketegből rendén túl el ne kalandozzanak, sem ama kettőn kívül, melyekről megismerték, hogy Istentől rendeltettek, semmi más sákramentumot Isten igéje nélkül el ne fogadjanak. Mivel azonban a hét sákramentumról való felfogás csaknem közszájon forog, s úgy az iskolákat, mint a szószékeket mind végigjárta, régi voltánál fogva gyökeret vert, s az emberek lelkét most is elfoglalva tartja: a fáradságra méltónak ítéltem, hogy a többi ötöt, amelyeket általánosan az Úr valódi és tiszta sákramentumai közé számlálnak, külön fejezetben és behatóbban tárgyaljam, és róluk minden fénylő mázat letörölve, megmutassam az egyszerű hívőknek, hogy milyenek, és hogy mily tévesen tartattak eddig sákramentumoknak. Mindenekelőtt fenntartandó –, amit előbb megcáfolhatatlanul kimutattunk –, hogy sákramentumot szerezni egyedül csak az egy Istennek van hatalma; a sákramentumnak az a feladata, hogy az Isten bizonyos ígéreteivel erősítse és vigasztalja a hívők lelkiismeretét, a mely ezt a bizonyosságot emberektől soha sem nyerhetné meg. Továbbá a sákramentumnak feladata Istennek irántunk való jóakaratáról bizonyságot tenni, a melyről pedig senki sem tehet tanúbizonyságot sem az emberek, sem az angyalok közül, miután senki sem volt tanácsadója az Istennek. Egyedül az Úr az, aki maga-magáról az ő igéje által nekünk bizonyságot tesz. Továbbá a sákramentum pecsét, amellyel az Isten testamentuma vagy ígérete megpecsételtetik. Megpecsételni pedig érzéki dolgokkal és a világot alkotó elemekkel nem lehet másként, csak úgy, hogy ha az Isten ereje által e célra formáltatnak és jelöltetnek ki. Sákramentumot tehát ember nem szerezhet, mivel azt eszközölni, hogy oly jelentéktelen dolgok alatt Istennek oly nagy titkai legyenek elrejtve: ez ugyan felül áll az emberi erőn. Isten igéjének kell elöl járni annak eszközlésére, hogy a sákramentum sákramentum legyen.

A bérmálásról.

Az első jegy, amit az emberi vakmerőség magától kitalálva, az Isten sákramentuma gyanánt csúsztatott be és adott ki: – az úgynevezett – bérmálás.

A bérmálás hatását pedig abban képzelték, hogy a Szentlélek, mely a keresztségben az ártatlanságra adatott, itt a kegyelem öregbítésére adatik; erőssé teszi a harcra azokat, kik a keresztségben újjászülettek az életre. Végrehajtatik pedig ez a bérmálás megkenéssel ezen formula kíséretében: “Megjegyezlek tégedet a szent keresztnek jegyével és megkenlek az idvesség kenetével az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében”. Mindez igen szép és kedves. De hol van az Isten igéje, amely a Szentlélek itteni jelenlétét ígérné? Erről egy jottát sem képesek mutatni! Honnan tesznek hát minket bizonyosokká afelől, hogy az ő kenetük a Szentléleknek edénye? Olajat, azaz valami sűrű és zsíros folyadékot látunk, de azon kívül egyebet semmit sem. Az elemhez – mondja Augustinus – hozzá kell járulnia az igének, s akkor áll elő a sákramentum. Ezt az igét – mondom – ezt mutassák meg, ha azt akarják, hogy mi az olajban valami egyebet lássunk, mint a puszta olajat!

Hogyha – amint illenék – magukat a sákramentumok szolgáinak ismernék el: nem kellene tovább vitázni. Mert s szolgának az az első törvénye, hogy parancsolat nélkül semmit se tegyen. Nos hát, mutassanak a szolgálattételre vonatkozó bármiféle parancsolatot: és én rögtön elhallgatok; de ha ilyen parancsolatuk nincsen: szentségtörő vakmerőségüket nem menthetik. Ezért kérdezte az Úr a farizeusoktól: hogy vajon a János keresztsége a mennyből, vagy emberektől van-e? Ha azt felelték volna: emberektől – meg lett volna a bizonyíték, hogy semmis és hiábavaló; ha mennyből, – úgy kénytelenek lettek volna igaznak ismerni el a János tudományát. Hogy tehát Jánost szerfelett ne becsméreljék, nem merték azt mondani: emberektől való. Ha tehát a bérmálás emberektől van: be van bizonyítva, hogy hiábavaló és haszontalan; ha pedig azt akarják elhitetni, hogy mennyből való: bizonyítsák be. Védelmezik ugyan magukat az apostolok példájával, akik – mint vélik – semmit sem tettek vakmerően. Teljesen igaz. Nekünk sem volna semmi kifogásunk ellenük, ha magukat az apostolok követőinek mutatnák. De mit tettek az apostolok? Lukács az Apostolok cselekedeteiről írott könyvében (2) azt mondja, hogy a Jeruzsálemben levő apostolok, midőn meghallották, hogy Samaria bevette az Isten igéjét, Pétert és Jánost odaküldötték. Aztán, hogy ezek imádkoztak a samaritánusokért, hogy vegyenek Szentlelket, mely még addig azok közül egyikre sem szállott vala, hanem csak megkeresztelkedtek vala a Jézus nevére. A könyörgést végezve, rájuk vetették kezüket, mely kézrávetés által vették el a samaritánusok a Szentlelket. És erről a kézrávetésről több helyt emlékezik meg. (3)

Nos, hallom, hogy mit csináltak az apostolok, ti.: teljesítették híven a reájuk bízott szolgálatot. A Szentléleknek azon látható és csodálatos kegyelemajándékait, amelyeket akkor az ő népére kitöltött az Úr, az ő apostolai által kezeknek rávetésével akarta kiszolgáltatni és kiosztani. – A kézrávetés, alatt azonban nem gondolom, hogy valami mélyebb titok rejlenék; hanem ezt az általuk alkalmazott szertartást úgy magyarázom, hogy magával a kézmozdulattal azt akarták kifejezni, hogy akire kezüket vetették, azt Istennek kegyelmébe ajánlják, és mintegy neki szentelik. Ha ez a szolgálat, melyet akkor az aposolok teljesítettek, az egyházban máig érvényben maradt volna: a kézrávetést is szükséges lett volna fenntartani. De miután annak a kegyelemajándéknak közlése megszűnt: mi célra maradjon meg a kézrávetés? A Szentlélek Isten népével bizonyára ma is jelen van, amelynek vezetése és kormányzása nélkül Isten egyháza fenn sem állhat. Mert állandó és örökké tartó ígéretünk van, amely által Krisztus a szomjúhozókat magához hívja, hogy élő vizeket igyanak. (4) De az erőknek ama csudái és nyilvánvaló hatásai, melyek kézrávetés által osztattak ki, megszűntek, és csak ideiglenesen is voltak szükségesek. Mert szükséges volt, hogy az evangélium új prédikálása és Krisztus új országa hallatlan és példátlan csudákkal világíttassanak és dicsőíttessenek meg. Mikor azonban az Úr azokat megszüntette, akkor sem hagyta el az ő egyházát, hanem arra tanított meg azzal, hogy immár az ő országának fensége és igéjének dicsősége elég fényesen ki van jelentve.

Mi tekintetben mondják hát azok a komédiások, hogy ők az apostolokat követik? Kezüknek rávetése folytán az eredménynek annak kellene lenni, hogy a Szentlélek ereje mindjárt szemlátomást nyilatkozzék. De erre képtelenek. Mit kérkednek tehát a kézrávetéssel, amelyről ugyan azt olvassuk, hogy gyakorlatban volt az apostoloknál, de egészen más célra?! Ez az okoskodás olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy az a lehelet, melyet Jézus tanítványaira fújt, (5) sákramentum arra a célra, hogy Szentlélek adassék általa. Csakhogy azzal, hogy azt az Úr egyszer megtette, nem akarta, hogy mi is tegyük. Ugyanígy az apostolok is gyakorolták a kézrátételt, addig az ideig, amíg úgy tetszett Istennek, hogy a Szentlélek látható kegyelmi ajándékai az ő könyörgéseik folytán közöltessenek; de nem azért gyakorolták, hogy az utódok az üres és erőtlen jegyet – amint ezek a majmok teszik – csak külsőképpen és eredmény nélkül utánozzák. S hogyha a kézrátételről be is tudnák bizonyítani, hogy azzal az apostolokat követik, amiben – nem tudom, miféle – fonák majmoláson kívül semmi hasonló nem található: honnan van akkor is az olaj, amit ők az “üdvösség kenetének” neveznek. Ki tanította őket arra, hogy az olajban keressék az üdvösséget? Ki arra, hogy megerősítő erőt tulajdonítsanak annak? Tán Pál, ki annyira óv minket a világ elemeitől; ki semmit sem kárhoztat inkább, mint az ily kicsinyes külsőségekhez való ragaszkodást? (6) Ezt pedig minden tartózkodás nélkül nem magamtól, hanem az Úrtól mondom. Akik az olajat az üdvösség kenetének mondják, azok megtagadják az üdvösséget, mely a Krisztusban van; megtagadják a Krisztust, s nincsen részük az Isten országában. Mert az olaj a hasnak való, s a has az olajnak, és az Úr eltörli mind a kettőt, (7) mert mindezeknek a haszontalan elemeknek, melyek a használat folytán megsemmisülnek, semmi közük az Isten országához, mely szellemi és soha el nem múló.

Hogyan tehát?! – fogja valaki mondani. Hát így áll a dolog a vízzel is, amellyel megkereszteltetünk, és a kenyérrel és borral is, melyeket az Úrvacsorában veszünk?! Erre azt mondom: az Úr sákramentumaiban két dolgot kell figyelembe venni: az előnkbe adott érzéki dolognak lényegét, és azt a jelleget, melyet az Isten igéje arra nyom, s amelyben annak minden ereje van. Amennyiben azért ezek az érzéki dolgok, amelyek a sákramentumokban szemünk előtt állanak, a kenyér, a bor, a víz lényegüket megtartják: annyiban mindig illik reájuk az apostolnak eme mondása: az eledel a hasnak, a has az eledelnek, – Isten pedig eltörli mind a kettőt. (8) Mert megsemmisülnek és elenyésznek e világnak ábrázatjával. Amennyiben azonban Isten igéje által megszenteltetnek, hogy sákramentumokká legyenek: nem tartanak fogva minket az érzékiben, hanem valósággal lelkileg tanítnak. Hanem vizsgáljuk meg közelebbről, hogy mily sok idétlen véleménynek lesz szülőjévé és táplálójává ez a kenet. Azt mondják ezek a kenetesek: a Szentlélek a keresztségben az ártatlanságra adatik, a bérmálásban pedig a kegyelem öregbítésére; hogy a keresztségben újonnan születünk az életre, a bérmálásban pedig felfegyvereztetünk a harcra. – És annyira nem átallanak semmit, hogy azt mondják: bérmálás nélkül a keresztséget nem is lehet helyesen kiszolgáltatni. – Ó, semmirevaló hitványság! Avagy tehát nem vagyunk eltemetve a Krisztussal a keresztségben, nem vagyunk részesei az ő halálának, hogy részesei legyünk az ő feltámadásának is?! (9) A Krisztus halálában és életében való ezen részesedésünket pedig Pál úgy magyarázza, hogy az a mi testünknek megöldöklése és a léleknek megelevenedése, mivel a mi ó-emberünk megfeszíttetett; mivel mi új életben járunk. – Ugyan mi a harcra való felfegyverzés, ha nem ez? Amit pedig Lukács az idézett helyen mond, (10) hogy voltak a Jézus Krisztus nevére megkereszteltek, kik nem vettek volt Szentlelket; azzal ő nem tagadja kereken, hogy a Szentléleknek semmi ajándékában nem részesültek azok, akik szívükből hittek a Krisztusban és róla szájjal vallást tettek; hanem érti a Szentlélekben való azt a részesedést, amellyel nyilvánvaló erők és látható kegyelemajándékok közöltettek. Ily értelemben van mondva, hogy az apostolok Szentlelket vettek pünköstben, holott azelőtt jóval mondta nekik a Krisztus: nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok lelke az, mely szól tibennetek. (11) Nézzétek, kik Istentől vagytok, a Sátánnak e gaz és veszedelmes cselszövését!

Ami valósággal a keresztségben adatott, arról – hogy a vigyázatlanokat alattomban a keresztségtől elvonja – azt hazudja, hogy az az ő bérmálásában adatik. Ki kételkedhetnék már ezek után afelől, hogy ez a Sátán tudománya, amely a keresztséghez kapcsolt ígéreteket a keresztségtől elvonva, másra vonatkoztatja és másra ruházza át? Látható, mondom, hogy milyen nagyszerű alapon nyugszik az a híres kenet. Az Isten igéje így szól: Valakik a Krisztusban megkeresztelkedtek: a Krisztust öltözték fel minden ajándékaival együtt; (12) a kenetesek szava ellenben: a keresztségben semmi olyan ígéretet nem vettünk, mely a harcokra fölfegyverezne. (13) Amaz az igazság szava; emez a hazugságé kell hogy legyen.

Én tehát igazabb meghatározását adhatom ennek a bérmálásnak, mint ők maguk eddig meghatározták, – jelesen: a keresztség szembeszökő meggyalázása, amely amannak a hasznát elhomályosítja és semmivé teszi: csalfa hitegetése a Sátánnak, amely minket Isten igazságától von el. Vagy – ha jobban tetszik – a Sátán hazugságával bemocskolt olaj, amely mintegy reájuk borult sötétséggel az egyszerű emberek értelmét megcsalja. Ezen kívül még hozzáteszik, hogy minden hívőnek szükséges a keresztség után kézrávetés által venni át a Szentlelket, hogy teljes mértékben keresztyénnek találtassék; mivel másként soha sem lesz keresztyén, csak úgy, hogyha a püspöki bérmálás által fölkenetett. Ezt tanítják ők szóról-szóra. (14) Pedig én azt hittem, hogy ami a keresztyénségre tartozik, az mind meg van írva és be van foglalva a Szentírásban. De most úgy látom, hogy a vallás igaz formáját nem a Szentírásból, hanem valahonnan egyebünnen kell venni és megtanulni. – Tehát az Isten bölcsessége, a mennyei igazság s Krisztusnak egész tudománya a keresztyénné lételnek csak mintegy kezdete; tökéletességre az olaj juttatja.

E felfogás által kárhoztatva vannak az összes apostolok s a mártírok egész sokasága, akik több, mint bizonyos, hogy soha sem részesültek kenetben, miután még akkor nem volt szent olaj, amellyel megkenethettek volna, hogy betöltsék a keresztyénné levésnek minden feltételét, vagy még inkább, hogy keresztyénekké legyenek, amik addig nem voltak. Hanem, hadd hallgassak én; –eléggé megcáfolják magukat ők maguk. Mert híveiknek hányadrészét kenik fel a keresztség után? Miért tűrik meg hát a saját nyájukban az ilyen félkeresztyéneket, kiknek tökéletlenségén oly könnyen lehetne segíteni? Miért nézik, hogy kicsiny hanyagságból elmulasszák azt, aminek elmulasztása nem volna szabad, hogy súlyos bűnhődés nélkül maradjon. Miért nem követelik meg szigorúbban ezt az annyira szükséges dolgot, amely nélkül üdvözülni nem lehet, hacsak nem a hirtelen halál volt akadálya a benne való részesülésnek? Lám, lám! amikor eltűrik, hogy ily önkényesen mellőzzék: hallgatólagosan azt árulják el, hogy nem ér annyit, mint amennyiben árulják!

Végül határozatba iktatják, (15) hogy ezt a szent kenetet nagyobb becsben kell tartani, mint a keresztséget, mert keze rávetése által ezt csak püspök szolgáltathatja ki, míg a keresztség minden közpap által végrehajtathatik – Mit mondhatsz erre, ha nem azt, hogy nyilván megbolondultak, akik saját találmányaikban maguknak annyira tetszelegnek, hogy azok kedvéért vakmerően megvetik Istennek szentséges intézményeit? Ó, szentségtörő száj! a te fertelmes leheleteddel bepiszkolt és valamely formula ráéneklésével megkuruzsolt eme zsiradékot hogyan mered a Krisztus sákramentumával szembeállítani és összehasonlítani az Isten igéje által megszentelt vízzel?! De a te elvetemültségednek ez még kevés volt; hanem ezt amannak még fölébe is helyezed. És ezek a szentszék nyilatkozatai, az apostoli trón kinyilatkoztatásai! Hanem némelyek közülük ezt a saját véleményük szerint is féktelen bolondságot kezdették egy kevéssé mérsékleni. A bérmálást – mondják (16) – nagyobb tisztelet illeti meg, de valószínűleg nem azért, mintha nagyobb erő és haszon volna vele összekapcsolva, hanem azért, mert magasabb méltóságú pap szolgáltatja ki, és a testnek előkelőbb részén, ti. a homlokon hajtatik végre; vagy mivel ez az erényekben inkább előbbre visz, noha a keresztség többet ér a bűnbocsánatra. Csakhogy az első megokolással nem azt árulják-e el, hogy ők donatisták, akik a sákramentum erejét az egyházi szolga méltósága szerint értékelik? Ám tegyük fel mégis, hogy a bérmálás a püspöki kéz méltósága folytán neveztetik méltóságosabbnak. De ha valaki aziránt tudakozódik tőlük, hogy honnan származott a püspöknek ez a nagy előjoga, a saját önkényes tetszésükön kívül ugyan micsoda okot tudnának felhozni? Egyedül csak az apostolok éltek ezzel a joggal – fogják mondani –, kik egyedül maguk osztogatták a Szentlelket. Hát csupán csak a püspökök apostolok? Sőt egyáltalán apostolok-e? – De jó, engedjük meg ezt is. Csakhogy ezen érvelés alapján miért nem állítják azt is, hogy az úrvacsorában csak a püspököt illetheti meg a vér sákramentuma, melyet a laikusoktól azon

247

okból tagadnak meg, hogy azt az Úr egyedül az apostokknak adta volt? Ha csupán az apostoloknak: miért nem következtetik ebből azt, hogy tehát csupán a püspököknek?! Hanem az apostolokat ott egyszerűen presbiterekké teszik, itt pedig bódult agyuk arra ragadja, hogy hirtelen püspököt csináljanak belőlük. Végre, Anániás nem volt apostol s mégis Pálhoz küldetett, hogy szeme világát visszaadja, őt megkeresztelje és betöltse Szentlélekkel. (17) S még azt is hozzáteszem a többihez: hogyha ez a tiszt isteni jognál fogva a püspökök tulajdona volt: hogy merték azt átruházni a népből való presbiterekre, amint ezt Gergely pápa egyik levelében olvassuk?! (18) – A másik okoskodásuk is mily ízetlen, gyenge és ostoba! Az ti., hogy azért mondják nagyobb méltóságúnak az ő bérmálásukat, mint az Isten keresztségét, mivel abban a homlokot kenik meg olajjal, a keresztségben pedig csak a fejtetőt. Mintha a keresztség olajjal s nem vízzel történnék! Tanúkul hívom fel a kegyeseket, hogy nem azon erőlködnek-e ezzel is ezek a szélhámosok, hogy a sákramentum tisztaságát az ő kovászukkal megrontsák? Megmondtam azt másutt, hogy a sákramentumokban ami az Istené, csak alig csillámlik elő egy-egy hasadékocskán az emberi találmányok nagy halmaza közül. Ha valaki ezt akkor nekem el nem hitte: higgyen most legalább a saját tanítóinak. Íme, a vizet mellőzve és semmisnek nyilvánítva egyedül az olajat becsülik nagyra a keresztségben. Mi azonban ezzel szemben azt mondjuk, hogy a keresztségben igenis érinti a homlokot a víz. Ezért egy fittyet sem adunk a ti olajotokra sem a keresztségben, sem a bérmálástokban. Hogyha pedig valaki magasabb áron akarná nyakunkba sózni, feleletünk ím ez: árutok semmit sem ér, haszontalan, csalás. – A harmadik okoskodásukkal nyilván elárulják a saját elvetemültségüket, midőn azt fecsegik, hogy a bérmálás az erényekben inkább előbbre visz, mint a keresztség. Az apostolok kezüknek rávetésével a Szentlélek látható kegyelemajándékait osztogatták. Hát az ő kenetüknek ugyan miben látszik meg a hatása? – De hagyjunk békét ezeknek a szépítgetőknek, akik egy szentségtörést sok szentségtöréssel akarnak fedezni. Gordiusi csomó ez, amelyet sokkal jobb kettévágni, semmint kibogozásával annyit kínlódni.

Most már, miután látják, hogy úgy az Isten igéje, mint a józan ész cserben hagyta őket, szokásuk szerint azzal takaródznak, hogy ez a gyakorlat nagyon régi és sok század egybehangzó véleménye erősítette meg. De ha ez valósággal igaz volna is, még sem ér semmit. Mert a sákramentum nem e földről, hanem az égből van; nem az emberektől, hanem az egy Istentől! Bérmálásukról be kell bizonyítaniok, hogy Isten rendelte: ha azt akarják, hogy sákramentumnak tartassék. De mit hánytorgatják ennek régiségét, mikor a régiek soha sem emlegetnek többet két sákramentumnál? Ha hitünk támogatására emberekhez is kellene fordulnunk: akkor is bevehetetlen várunk az, hogy a régiek soha sem ismerték el sákramentumoknak azokat, amelyekről ők azt hazudják, hogy sákramentumok. Igenis, kézrávetésről beszélnek a régiek; de vajon sákramentumnak nevezik-e? Augustinus nyíltan mondja, hogy ez nem egyéb, mint imádság. (19) Itt se csaholják nekem vénasszonyos megkülönböztetéseik alapján: hogy ezt Augustinus nem a bérmálási, hanem a gyógyítási és kiengesztelési kézrávetésre értette. Mert megvan a könyv, s közkézen forog. Ha más értelmet magyarázok bele, mint amit Augustinus maga írt, megengedem, hogy ne csak gúnynevekkel illessenek – rendes szokásuk szerint –, hanem hogy szembeköpjenek. – Vajha megtartanók azt a szokást, amely – amint én gyanítom – a régieknél gyakorlatban volt, mielőtt megszületett a sákramentumnak ez idétlen lárvája. Nem hogy bérmálás lett volna, melynek a keresztség ócsárlása nélkül még nevét sem említhetjük: hanem volt igenis keresztyén vallástanítás, azzal a céllal, hogy a gyermekek vagy felserdült ifjak az ő hitükről a gyülekezet színe előtt számot adjanak. Az ily vallástanításnak legcélszerűbb módja pedig az lenne, ha volna egy e célra szerkesztett formula, amely a mi vallásunknak lehetőleg minden fő részét magában foglalná, amelyben a hívők egyetemes egyházának eltérés nélkül egyet kellene értenie. A gyermek úgy tíz éves kora körül odavitetnék a gyülekezet elé a hitvallás letételére; kikérdeztetnék az egyes fejezetekből, melyekre egyenként felelne. Ha valamit nem tudna, vagy nem értene egészen, arra megtanítanák. Így az egy igaz és tiszta hitről, amellyel a hívő nép egy szívvel tiszteli az Istent, vallomást tenne az egyház színe és szeme előtt. Ha ez s rendtartás ma is érvényben volna, nem egy szülő, ki gyermekei vallásos neveltetését – mintha az nem is tartoznék reája – oly könnyen elhanyagolja, felserkenne az ő hanyagságából, minthogy e mulasztást nyilvános megbélyegzés nélkül ekkor el nem követhetné. Ez által nagyobb lenne a hitben való egyetértés a keresztyén nép között, s nem lenne az emberek nagy része annyira tudatlan és neveletlen, az új és idegen tanok nem szakítanának el akárhányat olyan könnyen, s végre a keresztyén tudományról mindenkinek lenne valamelyes rendszeres ismerete.

Hivatkozások

(1) E cím a fordító betoldása. Ford.

(2) Apost. Csel. 8,14.

(3) Apost. Csel. 8,18. 13,8. 19.6-.

(4) János ev. 7,37. Ezsaiás 55,1.

(5) János ev. 20,22.

(6) Gal. 4,6-; Kolosse. 2,16.20.

(7) I. Korinth. 6,13.

(8) I. Korinth. 6,13.

(9) Római 6,4.

(10) Apost. Csel 8,16.

(11)Máthé 10,20.

(12) Gal. 3,27.

(13) Grátián decretuma “A felavatásról”, 5. fej. “A Szentlélekről”.

(14) “A felavatásról” 5. szakasz 1. fej.: Szavak; ugyanott idézve “Az Aurélián konciliumában”. “Amint a józan elméjűek stb., A felavatásról 5. szakasz.

(15) Grácián dekrétuma 5. szakasz: “A “Szentlélekről”.

(16) Lombárd Péter: Sentenciák 4. könyv 7. szakasz 2. fejezet.

(17) Apost. Csel. 9,11.17.

(18) Grácián dekretuma 95. szakasz: “Tudomásunkra jutott stb.”

(19) Augustinus: “A keresztségről való 4 könyv”.

Forrás

5. A hamis sákramentumokról (1); A KERESZTYÉN VALLÁS ALAPVONALAI.; ÍRTA: NOYONI KÁLVIN JÁNOS, BASEL, MDXXXVI.

http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/irasok/inst/KISINST0.HTM