6 Ok Amiért Római Katolikusok És Protestánsok Sosem Egyesülhetnek

2021.08.25. Off By neilnejmed

English: 6 Reasons Protestants and Roman Catholics Can Never Unite

6 Ok Amiért Római Katolikusok És Protestánsok Sosem Egyesülhetnek

Purely Presbyterian Perspective Blog

Ma sok evangélikál látván a keresztyének közötti megosztottságot, a sok felekezetet és a testvérek közötti olykor heves retorikát, joggal kívánhatja a keresztyénség egységét. Sőt, sok modern evangélikál még a protestáns keresztyénség és a római katolikusok közötti egységet is szívesen látná.1 Bár ez a vágy a felszínen jó szándékúnak tűnhet, mégis meg kell vizsgálnunk, hogy ez valóban az az egység-e, amelyet Krisztus is megparancsolt népének.

A protestánsoknak és a római katolikusoknak egyesülniük kell-e? Biblikus-e az ilyen egységre való törekvés? 6 okot fogunk megvizsgálni, amiért úgy gondoljuk, hogy nem az.

A Galata levél 1. fejezetében a Szentlélek azt mondja Pálon keresztül,

Csodálkozom, hogy Attól, a ki titeket Krisztus kegyelme által elhívott, ily hamar más evangyéliomra hajlotok. Holott nincs más; de némelyek zavarnak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangyéliomát. De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, a mit néktek hirdettünk, legyen átok. A mint előbb mondottuk, most is ismét mondom: Ha valaki néktek hirdet valamit azon kívül, a mit elfogadtatok, átok legyen. (Gal 1:6-9)

A következő pontokban azt mutatjuk meg, hogy a Római Egyház más evangéliumot hirdet, és sokkal találóbb lenne ha a babiloni parázna nevet viselné, mintsem Jézus Krisztus egyházának nevét.

1. Róma Tagadja A Szentírás Elégségességét

Róma tagadja a Szentírás elégséges voltát, és emberi hagyományokkal helyettesíti azt. A Szentírás teljesen elegendő mindenre, ami az életre és a kegyességre való:

A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, Hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített. (2 Timóteus 3:16, 17)

Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, a ki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott (2 Péter 1:3, 4).

Mivel a Szentírás képes bölccsé tenni minket az üdvösségre, azáltal, hogy ellát bennünket mindazzal, ami szükséges ahhoz, hogy megismerjük és elhiggyük, hogy üdvösségre jussunk, az üdvözülésünkhöz nincs szükség semmilyen további, a Szentíráson kívüli ismeretre; sőt, semmilyen emberi hagyomány nem lehet semmilyen módon segítségére az emberi lelkek üdvözülésében.  Ragaszkodnunk kell az apostolok (és a próféták, valamint a Szentírás minden írójának) tanításához, amelyet a Szentíráson keresztül kaptunk:

Miért is atyámfiai, legyetek állhatatosak és tartsátok meg a tudományt, a melyre akár beszédünk, akár levelünk által taníttattatok.  (2Thesszalonika 2:15)

Más tudománynak tanítása nem megengedett (1Tim 1:3), és a Szentírást az Úr parancsolataiként kell elfogadnunk:

Ha valaki azt hiszi, hogy ő próféta, vagy lelki ajándék részese, vegye eszébe, hogy a miket néktek írok, az Úr rendeletei azok. (1Korinthus 14:37)

A Szentíráshoz nem lehet hozzátenni vagy elvenni belőle:

Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, a ki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra; És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és a szent városból, és azokból, a mik e könyvben megírattak. (Jelenések 22:18, 19)

Az Istennek teljes beszéde igen tiszta, és paizs az ahhoz folyamodóknak. Ne tégy az ő beszédéhez; hogy meg ne feddjen téged, és hazug ne légy. (Példabeszédek 30:5, 6)

A Szentírás nemcsak hogy elegendő arra, hogy az embereket ellássa mindazzal, amit az üdvösséghez hinniük kell, hanem arra is, hogy Isten imádására, tiszteletére megtanítson bennünket. Az Úr kifejezetten megtiltja, hogy bármi mást hozzáadjunk az Ő imádatához, mint amit Ő maga megparancsolt:

Mindazt, a mit én parancsolok néktek, megtartsátok, és a szerint cselekedjetek: semmit ne tégy ahhoz, és el se végy abból! (5Mózes 12:32)

És arra való legyen néktek a bojt, hogy mikor látjátok azt, megemlékezzetek az Úrnak minden parancsolatjáról, hogy megcselekedjétek azokat; és ne nézzetek a ti szívetek után, és a ti szemeitek után, a melyek után ti paráználkodtok. Hogy megemlegessétek, és megcselekedjétek minden én parancsolatomat, és legyetek szentek a ti Istenetek előtt. (4Mózes 15:39, 40)

Az emberi újítások a római istentiszteletben több, mint amennyit itt fel tudnánk sorolni. Az Isten- és szentképek használatától kezdve az ember alkotta szertartások, rítusok és szent napok sokaságán át a legmegvetendőbb és legistenkáromlóbb misékig, mindezekben az emberi szívek képzeletét és az emberi hagyományokat követik, miközben Isten parancsolatait elutasítják. Emlékeztetnek bennünket Jézusnak a farizeusokat ért dorgálására a Márk 7,9-ben: “És monda nékik: Az Isten parancsolatját szépen félre teszitek, azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg.”

Összefoglalva,

A protestáns norma egyedül a Szentírás. “A Szentíráshoz a római katolikusok hozzáteszik először is az apokrif iratokat, másodszor a hagyományokat, harmadszor az egyház aktusait és határozatait, amelyek a pápák bulláinak számos kötetét, a dekrétumok tíz fóliónyi kötetét, a zsinatok aktusainak harmincegy fóliónyi kötetét, az Acta Sanctorumot, vagyis azt, ami a szentek cselekedeteinek és mondásainak ötvenegy fóliónyi kötetét foglalják magukban; negyedszer, hozzáteszik mindezekhez még a görög és latin atyák legalább harmincöt kötetét, amelyekben, mint mondják, megtalálható az atyák egyhangú konszenzusa; ötödször, mindehhez a százharmincöt kötethez vegyük még hozzá az íratlan hagyományoknak végtelen káoszát, amelyek az apostoli időkből úsztak le hozzánk. De itt sem szabad még megállnunk; mert minden pap és püspök fejtegetéseit is hozzá kell vennünk mindehhez. Az igazság az, hogy egy ilyen szabályrendszer nem is norma már; hacsak a bizonytalanságok végtelen és ellentmondásos tömege lehetne norma. Egyetlen romanista sem képes józanul elhinni, még kevésbé megtanulni a saját teljes hitrendszerét.” (J. A. Wylie, The Papacy, 178-179. o., idézi Charles Elliot, Delineation of Roman Catholicism).

2. Róma Tagadja, Hogy Az Üdvösség Egyedül A Hit Által Lehetséges

Az üdvösség egyedül csakis kegyelemből, egyedül a Jézus Krisztusba vetett hit által van, amiért egyedül Istent illeti a dicsőség. A Szentírás mindenütt oly világosan tanúsítja, de Róma mégis oly arrogánsan tagadja ezt. Nézzük meg a következő szentírási szakaszokat:

Tudjuk pedig, hogy a mit a törvény mond, azoknak mondja, a kik a törvény alatt vannak; hogy minden száj bedugassék, és az egész világ Isten ítélete alá essék. Annakokáért a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg ő előtte: mert a bűn ismerete a törvény által vagyon. Most pedig törvény nélkül jelent meg az Istennek igazsága, a melyről tanúbizonyságot tesznek a törvény és a próféták; Istennek igazsága pedig a Jézus Krisztusban való hit által mindazokhoz és mindazoknak, a kik hisznek. Mert nincs különbség, Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt, Az Isten hosszútűrésénél fogva, az ő igazságának megbizonyítására, a mostani időben, hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, a ki a Jézus hitéből való. Hol van tehát a dicsekedés? Kirekesztetett. Mely törvény által? A cselekedeteké által? Nem; hanem a hit törvénye által. Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül. (Róma 3:19-28)

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. (Efézus 2:8-10)

Mert a kik törvény cselekedeteiből vannak, átok alatt vannak; minthogy meg van írva: Átkozott minden, a ki meg nem marad mindazokban, a mik megirattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje. Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él. (Galata levél 3:10, 11)

Mert ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt. Mert mit mond az írás: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő néki igazságul. Annak pedig, a ki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint; Ellenben annak, a ki nem munkálkodik, hanem hisz abban, a ki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul. (Róma 4: 2-5)

Mi, természet szerint zsidók és nem pogányok közül való bűnösök, Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből és nem a törvény cselekedeteiből; Mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem. Ha pedig Krisztusban keresvén a megigazulást, mimagunk is bűnösöknek találtatunk, avagy Krisztus bűnnek szolgája-é? Távol legyen. (Galata 2:15-17)

A Szentírásnak ezek a szakaszai olyan világosan bizonyítják, hogy hit által és nem cselekedetek által üdvözülhetünk, hogy ezt egyetlen becsületes vagy józan gondolkodású ember sem tagadhatja.

Mármost miért állítana az apostol ilyen gyakran és ilyen határozottan ellentétet a hit és a cselekedetek között ebben a kérdésben, ha a cselekedetek bármilyen módon egybeeshetnek a hittel a megigazulás aktusában? Vajon ebben a kérdésben nem arra késztette volna a hívőket, hogy tévedésbe essenek, ha a cselekedeteket abszolút és egyszerűen kivonja belőle, amennyiben azok bármit is hozzátehetnének a hithez? Vizsgáljuk meg alaposan azokat a különböző textusokat, amelyekben a kizárólagosságot használják, és a dolog világosabb lesz, mint a déli világosság: “Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.” (Róm 3:28); “Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef 2:8-9); és még világosabban: “Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit [ean mē dia pisteōs] által” (Gal 2:16). Itt bizonyos, hogy a partikula (eimē) a hit és a cselekedetek egymást kölcsönösen kizáró közvetlen ellentétének erejéből fakadóan (mint másutt is gyakran, Mt 12,4; 24,36; Mk 13,32; Jn 17,12; Jel 9,4; 21,27) e szavak ellentétesek és kizárók. Ezt maguk a romanisták sem tagadhatják. (Francis Turretin, Institutes of Elenctic Theology, 2. kötet, 677. o.)

Másfelől itt van a hivatalos római katolikus tanítás, amely ezt a bibliai tanítást megátkozza. A tridenti zsinatból:

9. KÁNON: “Ha valaki azt állítaná, hogy a bűnös egyedül a hit által igazul meg, s ezt úgy érti, hogy semmi mással sem kell hozzájárulnia a megigazulás kegyelmének az elnyeréséhez, és hogy az embernek egyáltalán nem kötelessége, hogy akarati tevékenységgel előkészüljön és felkészüljön a megigazulásra: legyen kiközösítve [átkozott legyen].”

12. KÁNON: “Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulttá tevő hit nem más, mint bizalom a Krisztusért bűnbocsátó isteni könyörületben, vagy hogy egyedül e bizakodás tesz megigazulttá: legyen kiközösítve [átkozott legyen]]”.

24. kánon: “Ha valaki azt állítaná, hogy a jócselekedetekkel az elnyert megigazulás nem őrződik meg, s nem is nyer növekedést Isten szemében, hanem a tettek csak az elnyert megigazulás gyümölcsei és jelei, de nem növekedésének okai is: legyen kiközösítve [átkozott legyen]”.

Azzal, hogy Róma a Biblia Evangéliumára helyezte az anatémáját, a Mindenható Isten átka alá helyezte magát (Galata 1:8, 9). Legyenek áldottak mindazok, akik ezt a tanítást vallják, de Róma átka hulljon vissza a saját fejére.

3. Róma Tagadja Krisztus Közbenjárásának Elégséges Voltát

A mi vitánk itt a pápistákkal folyik, akik (hogy a szentek megidézésére vonatkozó fikciójukat még jobban megerősítsék) azt állítják, hogy az elhunyt szentek Istennél közvetítő és közbenjáró tisztséget töltenek be az élőkért. Ők nemcsak imáikkal, hanem érdemeikkel is kieszközlik számunkra Isten kegyelmét. (Francis Turretin, Institutes of Elenctic Theology, 2. kötet, 385. o.)

Azzal, hogy Máriát Krisztus közbenjárójává és Krisztus társmegváltójává állítja be, Róma kifejezetten tagadja Krisztus közbenjárásának elégséges voltát az Ő népe érdekében. Ahogy a Szentírás mondja az 1Tim 2,5-ben, Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus. Így sem Mária, sem más Jézus Krisztuson kívül nem lehet közvetítő Isten és az emberek között. Róma viszont szenteket állít fel közbenjárónak, mert azért imádkoznak a szentekhez, hogy a szentek könyörögjenek értük Istenhez.

Mi a szentek közvetítői tevékenysége ellen vívunk harcot. Először is a Szentírás kifejezett szavaival, amelyek ezt a tisztséget egyedül Krisztusnak tulajdonítják: “Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5). Itt egy Közvetítőről van szó (nem sokról), és ő Krisztus (aki váltságként [antilytron] adta magát értünk), nem pedig bármely szentről vagy angyalról. (Francis Turretin, Institutes of Elenctic Theology, 2. kötet, 386. o.)

A Szentírás számos más szövege is felszámolja Róma álláspontját.

“Másodszor: “És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért” (1Jn 2,1). Íme három érv: (a) paraklētosnak vagy szószólónak Őt egyes számban nevezik (amit János hamisan mondott volna, ha többen lennének és nem csak egy); (b) ezt a szószólót kifejezetten Jézus Krisztusnak, az igaznak hívják, hogy más ne tulajdoníthassa magának ezt a tisztséget; (c) ő olyan Szószóló, hogy egyben hilasmos vagyis kiengesztelődés is a bűnökért. És mégsem tette ezt senki más, csak Krisztus. Az ellenvetés erre szükségtelen, hogy Krisztust valóban szószólónak nevezik, de nem az egyetlen szószólónak. Mert bár a kizárólagos melléknév nincs kifejezetten hozzáfűzve (diarrēdēn), mégis szükségszerűen megtalálható a hozzáfűzött jelzőkben, mind az igaz, mind az engesztelő jelzőkben (hilasmou) egyaránt. Ismétlem, ha sok szószólót ismert volna el, miért csak egyedül Krisztust említi, és miért nem tesz hozzá másokat, akikhez még folyamodhatnak? Ide tartozik a következő szakasz is: “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (Jn 14,6); és “És nincsen senkiben másban idvesség” (ApCsel 4,12). (Ibid., 387-388. o.).

Krisztus közbenjáró hatalmának tökéletességét tagadni istenkáromló és kárhozatos eretnekség.

“Harmadszor, a szentek közbenjárása Krisztusra vet szégyent, mintha ő egyedül nem lenne elégséges, és mintha másokat is kellene társítani hozzá e hivatalában (amit nem lehet súlyos istenkáromlás nélkül kimondani). Az sem segít a dolgon, ha azt mondjuk, hogy Krisztusnak nem esik kárára, mert a szentek Krisztustól kapják a közbenjárásnak és könyörgésnek hatalmát. Feltételezik, hogy Krisztus érdemelte ki és Ő akarta, hogy ilyen hatalommal ruházza fel őket, hogy közbenjárjanak és üdvösséget szerezzenek nekünk (amit a Szentírás soha nem mondott, és semmilyen érveléssel sem bizonyítható). Ha Krisztus tökéletes Közbenjáró, aki önmagában pontosan be tudja tölteni e hivatal minden részét, akkor mi szükség volna arra, hogy másokat képezzen ki maga helyett?”. (Ibid., 388. o.).

Róma tanítása a szentek közbenjárásáról nem más, mint a pogány babonák felöltöztetése álkeresztyén terminológiával.

Ez a dogma a pogány babonaság ízét árasztja, és a pogányok tévelygéseiből származik, akik isteneiket elsődleges és másodlagos istenekként különböztették meg (akik alacsonyabb rendűek [démonok] voltak, és közvetítők voltak a legfőbb istenek és az emberek között). “Istent – mondja Platón – nem az emberek közelítik meg, hanem minden érintkezést és kommunikációt az istenek és az emberek között a démonok folytatnak le” (Symposion 203 [Loeb, 3:178-79]). Ezért osztották szét a tartományokat, városokat, mesterségeket, betegségeket a démonok között, és különböző tisztségeket rendeltek a különböző démonokhoz (ahogyan a pápa hívei is szenteket állítanak birodalmak, városok, mesterségek és betegségek fölé, és elismerik őket pártfogónak és védőisteneknek, akikhez állandóan fordulhatnak). (Ibid., 388. 389. o.)

4. Róma Az Egyedül Istennek Járó Dicsőséget A Teremtményeknek És A Képeknek Adja.

Róma bálványimádó és babonás, mind a tárgyat illetően, amelyet imád, mind pedig az imádat módját illetően. Ami a tárgyat illeti, amennyiben Isten mellett (akinek mint egyedül mindentudónak, mindenhatónak és legkiválóbbnak kell lennie, az imádat és az imádkozás kizárólagos tárgyának) olyan teremtményeket is tisztel és imád, amelyek természetüknél fogva nem istenek (Gal 4,8): mint a Boldogságos Szűz, az angyalok, a halott szentek, a megszentelt oltár, a szentség, a kereszt, a pápa, vagy Krisztusnak és a szenteknek ereklyéi. Ami a módot illeti, a képmások és képek készítésében, tiszteletében és imádásában, ezek olyanok, amit Isten törvénye oly szigorúan megtiltott. És ezek a dolgok nem a tanítók magánvéleményeiből, hanem a nyilvános előírások és az állandó gyakorlat alapján derülnek ki. Úgyhogy itt semmiféle vádat nem róhatunk fel nekik helytelenül. (Francis Turretin, Institutes of Elenctic Theology, 3. kötet, 124-125. o.)

Ami a második parancsolat szerint: Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják. (2Móz. 20:4-6). Így Isten képekkel való imádása, vagy bármilyen más, az Igében meg nem határozott módon való imádása tilos, és egyenlő az Isten gyűlöletével.

Elsősorban nem megengedett semmiféle képet készítenünk Istenről; vagyis az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről.

Először, ez abszolút tilalmas e parancsolatban és sok más helyen is. Gondoljunk csak a következő szakaszra: “És szóla az Úr néktek a tűz közepéből. A szavak hangját ti is halljátok vala, de csak a hangot; alakot azonban nem láttok vala.; Őrizzétek meg azért jól a ti lelketeket, …Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak, férfi vagy asszony képére; Képére valamely baromnak, a mely van a földön; képére valamely repdeső madárnak, a mely röpköd a levegőben; Képére valamely földön csúszó-mászó állatnak; képére valamely halnak, a mely van a föld alatt lévő vizekben. Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteljed azokat, a melyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt.” (5Móz 4:12, 15-19). Ki lenne tehát olyan bátor, hogy miközben hisz Isten Igéjének, szemenszedett módon ezzel ellentétesen cselekedjen, és képeket készítsen Istenről – egy olyan gyakorlat űzése által, amelyet Ő egyértelműen megtiltott?

Másodszor, Istent nem lehet kiábrázolni, és ezért Isten akarata, hogy ilyesmi ne is történjen. “És kihez hasonlítjátok az Istent, és minő képet készítetek Ő róla?” (Ézs 40:18).

Harmadszor, ez rendkívül meggyalázza Istent. “És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával.” (Róm 1,23). A pápisták készségesen utánozzák ezt. Ők az Atya Istent ember, azaz aggastyán képében ábrázolják; a Fiú Istent négylábú állat, azaz bárány képében; a Szentlélek Istent pedig madár, azaz galamb képében. Így gyalázzák meg Istent, ahogyan a pogányok is teszik ezt.

Negyedszer, e gyakorlat megrontja az embereket is. “Őrizzétek meg azért jól a ti lelketeket,… Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak, férfi vagy asszony képére” (5Mózes 4:15-16). Ez ugyanis arra készteti az embert, hogy Istenről – aki Lélek, és akit Lélekben kell szolgálni – fizikai értelemben gondolkodjon. (Wilhelmus à Brakel, The Christian’s Reasonable Service, Vol. 3, pp. 109-110)

Róma azonban a Szentírás előírásaival és az egészséges értelemmel szemben megsokszorozza az istenképeket és a szenteket, akiket imádni kell.

Ezt mindennapi gyakorlatuk is megerősíti, amelyből nyilvánvaló, hogy leborulnak a képek előtt, megcsókolják őket, tömjént füstölnek nekik, oltárokat állítanak, imákat mondanak, fogadalmakat tesznek, szent ünnepeket rendeznek, és az imádás és az istentisztelet ehhez hasonló részeivel élnek. És hogy senki se feltételezhesse, hogy csak a nép vétkes e a gyakorlatban, míg a legfőbb istenhívők másként gondolkodnak, sőt, azt sem nehéz megmutatni, hogy nézeteik e gyakorlattal összhangban vannak. Ezért Aquinói Tamás azt kívánja, hogy a latriai tiszteletet Krisztus keresztjének adják, nem kevésbé, mint ahogyan magának Krisztusnak. “Mivel tehát Krisztust a latriai imádattal kell imádni, ebből következik, hogy az ő képét is ugyanígy kell imádni” (ST, III, Q. 25, 3. cikk, 2155. o.). (Francis Turretin, Institutes of Elenctic Theology, 2. kötet, 52-53. o. )

A római istentiszteletekben tapasztalható durva bálványimádás és képimádat szimpla észlelése is minden biblikusan tájékozott lelkiismeretet megborzongásra késztet. A képek minden igazolása és az azt megtiltó parancsolatok kijátszása hiábavaló; egyszerűen félre teszik Isten parancsait, hogy a maguk rendelését megtarthassák (Mk 7:9).

A képek hazugságot tanítanak, Hab 2,18. De hogyan is tanítanak hazugságokat? Úgy, hogy Istent testi alakban ábrázolják, holott Ő nem látható, 5Mózes iv. 12.: “A szavak hangját ti is halljátok vala, de csak a hangot; alakot azonban nem láttok vala. “. Quod invisibile est, pingi nun potest, Am Br. Isten nem ábrázolható ki senki ujjának alkotása által; nem tudod elképzelni a lelket, amely lélek, még kevésbé Istent, Ézs. 40.18: “És kihez hasonlítjátok az Istent..?“. A pápisták azt mondják, hogy Istent a képe által imádják; ami nagy képtelenség, mert ha képtelenség egy király képe előtt leborulni, amikor maga a király jelen van, akkor még inkább Isten képe előtt leborulni, amikor Ő maga van jelen, Jer. 23.24. Mi más lenne tehát a pápista vallás, mint nevetséges szertartások halmaza? (Thomas Watson, A Body of Practical Divinity, 258-259. o.)

5. Az Antikrisztus Rómában Ül2

A Szentírás megjövendöli a keresztyén egyházon belüli nagy hitehagyás idejét, amelyet a bűn embere vezet (2Thessz 2). Ez az ember nem lehet más, mint a római pápa.3 “Kérdés: Ki az Antikrisztus? Válasz: Minden protestánssal együtt válaszoljuk: a Római Pápa. A pápisták ezt viszont határozottan tagadják.” (Wilhelmus à Brakel, The Christian’s Reasonable Service, Vol. 2, p. 44).

Abban az egyházban trónol az Antikrisztus, a nagy szakadás szerzője, amelyet az apostol a 2 Thessz. 2-ben, aki a helytartó ürügyén, magát Krisztus helytartójának vallva (anti christou), az Úr tekintélyének istentelen bitorlásával elárulja, hogy valójában Antikrisztus (antichriston), az ő riválisa, ellenlábasa és önmagát felmagasztaló ellensége (antikeimenon, kai, hiperairomenon), aki az Isten templomába ül be, Isten gyanánt mutogatva magát, mindazok fölé magasztosul, akiket Istennek neveznek (vagyis a császárok, a földi királyok és fejedelmek, valamint az elhunyt szentek fölé is a mennyekben), és azt is mutatja magáról, hogy ő az Isten. Hogy az Antikrisztus mindezen ismérvei megtalálhatók a római pápában, könnyen megállapítható az ő személye ezen vizsgálatával, amint azt a 7. Disputációnkban, De Necessaria Secessione, Opera (1848), 4:147-77. hosszasan bizonyítottuk. (Francis Turretin, Institutes of Elenctic Theology, 3. kötet, 133. o.)

Az Antikrisztus lelke már az apostolok idejében is munkálkodott, és sok kisebb antikrisztust hozott létre. Így János:

Fiacskáim, itt az utolsó óra; és a mint hallottátok, hogy az antikrisztus eljő, így most sok antikrisztus támadt; a honnan tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna; de hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük, hogy nem mindnyájan közülünk valók. (1János 2:18-19)

Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, a melyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már. Ti az Istentől vagytok fiacskáim, és legyőztétek azokat; mert nagyobb az, a ki bennetek van, mint az, a ki e világban van. (1 János 4:2-4)

Mert sok hitető jött e világra, a kik nem vallják a Jézust testben megjelent Krisztusnak. Ez a hitető és az antikrisztus. (2 János 1:7)

Mint láthatjuk, az Antikrisztust mindig az eretnekség és a hittől való elszakadás (szakadás) jellemzi. Pál ugyanerre utal a 2Thessz 2-ben. Ez a hittől való elszakadás lelke a gonoszságnak az a misztériuma, amely az Antikrisztust foganatosítja és teremti (szemben az istenfélelemnek azzal a misztériumával, amely által Krisztus megtestesült a világban). Pál a bűn emberéről beszél, a nagy szakadás vezetőjéről, aki helyet foglal Isten templomában. A preteristák azt mondják, hogy ez a templom a fizikai templom Jeruzsálemben, de mi tagadjuk, mert ez valószínűtlen. Pál minden levelében Isten temploma4 az egyházra utal. Így:

Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek, Kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus, A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban (Efézus 2:19-21).

Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek? (1Kor 3:16)?

Tehát nem tartható fenn az a vélemény, hogy a hitehagyó judaizmus temploma Isten temploma lenne. Mert Néró idejére Izrael már régen elszakadt a hittől, valamint a Templom csak az Ószövetség halvány árnyéka volt. Mert hogyan tudott volna Néró “elesni a hittől” (2Thessz 2), ha kezdetben soha semmi köze nem volt Isten igaz hitéhez? Így a régi jezsuiták és a késői preteristák azon véleménye, hogy Néró volt a bűn embere, minden alapot nélkülöz.

E hittől való elszakadás alatt alatt nem lehet (1) a Római Birodalomtól való politikai elszakadást sem érteni, hanem a Krisztus hitétől való lelki és egyházi értelemben vett eltávolodást. Sem a szavak, sem a toldalékok, amelyekkel leírják, nem teszik ezt valószínűsíthetővé. Azért sem tudják e szavak, mert ahányszor csak az újszövetségi Szentírás az apostasias szót vagy az aphistēmi igét használja, az mindannyiszor a hittől való elszakadást jelenti (ApCsel 21,21; 1Tim 4,1). A toldalékok pedig azért nem, mert olyan elhajlásról van itt szó, amely a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival és a gonoszság minden csalárdságával függ össze (2Thessz 2:9, 10), amelyet a törvényszegés titkos bűne művel (7. v.), amely a tévelygés ereje által fejti ki hatását, hogy akik nem akarnak hinni az igazságnak, higyjenek a hazugságnak (11. v.). Ezért máshol a hittől való elszakadással, a csábító lelkeknek és az ördögök tanításainak szentelt figyelemmel, valamint a lelki paráznasággal és paráznaságának tisztátalanságával (Jel 17:2, 4) jellemzik; vagy bálványimádással, amely által Isten és az egyház házassági köteléke felbomlik. (Francis Turretin, Institutes of Elenctic Theology, 3. kötet, 76. o.)

Hisszük, hogy a pápaság hivatala az Antikrisztusé, és nem csak egy bizonyos pápa személye. Ahogy Krisztus hivatala örökkévaló hivatal, úgy az Antikrisztusé is az. Az a tény, hogy az ő hivatalát emberek egymásutánja tölti be, csak további bizonyíték arra, hogy ő valóban az Antikrisztus. Míg egy ember, Jézus Krisztus örökre megmarad Krisztus hivatalában és az Egyház igazi fejeként, addig sok ember megpróbálja bitorolni Krisztus helyét, aki az Egyház egyedüli feje, ami még inkább mutatja, hogy a pápaság hivatala mennyire ellentétes Krisztussal. De ennek [a Jézusnak], minthogy örökké megmarad, változhatatlan a papsága. (Zsidók 7:24)

“Tekintsünk az Antikrisztus személyére egy kicsit: 1. Bár elismerjük, hogy az Antikrisztus nem csak egy konkrét személy, ahogy Bellarmine és a pápisták általában állítják: Hanem az embereknek az állása és egymásutánisága, akik egy és ugyanazon lélekkel szállnak szembe Krisztussal. 2. Hogy ennek a nagy Paráznának a székhelye nem Konstantinápoly, ahogy egyesek, sem Jeruzsálem, ahogy mások állítják, hanem Róma, az a nagy város, amely akkor a föld királyai felett uralkodott, és amelyet lelki értelemben Szodomának és Egyiptomnak neveztek. És 3. miszerint az Antikrisztus nem a török és a mohamedanizmus Keleten, hanem a pápa és a pápaság intézménye Nyugaton.” (Jus Divinum Ministerii Evangelici, Or The Divine Right of the Gospel-Ministry, p. 47)

Mert ha a Római Egyház élén a pápa áll, amely pápa az Antikrisztus, akkor sohasem lehetséges egység a keresztyének és a romanisták között. De a pápa csakugyan az Antikrisztus. Azért sem lehetséges, mert a keresztyének soha nem ismernek el más vezetőt az Egyházban, mint Jézus Krisztust, és mi egyezsége lehetne Krisztusnak az Antikrisztussal? Vajon Krisztus teste egyesülhetne-e az Antikrisztus testével? Isten ments!

6. A Római Egyház Maga Babilon

A Jelenések könyvében Róma egyházát Babiloni Paráznának nevezik, ahogy a zsidó egyházat is gyakran nevezték paráznának, amikor a bálványimádásba tévedt. Róma egyháza a Jelenések 13. fejezetének fenevadja. Míg az első fenevad a pápai Római Birodalom politikai uralmát, addig a második az egyházi uralmát mutatja be. Azután láték más fenevadat feljőni a földből, a kinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól vala, mint a sárkány (Jel 13:11, 1599 GNV)

[1] A látomás második személye az egyházi uralomra vonatkozóan következik, amely Rómában a politikai uralmat váltotta fel, és a hamis próféták társulatának és a tévtanok kiötlőinek hatalmában van. Ezért ugyanezt a testületet vagy társaságot nevezi Szent János a hamis próféta névvel, Jel 6:13, 19 és 20. Ennek a fenevadnak a megjelenését először ebben a versben ismerteti, majd cselekedeteit az ezt követő versekben, és az egész mondandó az utolsó versben fejeződik be. Ez a fenevad a fajtája szerint a föld Fia (ahogy mondják), aki sötétségben született, és lépésről lépésre kúszik fel nyomorúságos helyzetéből.

[2] Vagyis látszatra hasonlított a Bárányra (mert mi lehet szelídebb vagy alázatosabb, mint Isten szolgáinak szolgája lenni), de tettekben a Sárkány és a Ragadozó Farkas szerepét játszotta, Mt 7,15. hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává, 2Kor 11,14, akkor hogy is cselekedhetnének ettől eltérően az ő becsületes tanítványai és szolgái? (1599-es Genfi Biblia, lábjegyzetek a Jelenések 13:11-hez)

Rómát úgy is ismerik, mint a hét hegyen ülő várost. Így a Szentlélek nyilvánvalóvá teszi, hogy Róma egyháza az, amiről a Jelenések könyvében is olvashatunk. A hét fő a hét hegy, a melyen az asszony ül (Jel 17:9).

“Ő Babilon a titokzatos nevű, ahonnan a kegyeseknek ki kell jönniük (Jel 18,4), mint a legromlottabb társadalomból, amely szöges ellentétben áll a misztikus Sionnal, Krisztus igaz egyházával, és azzal teljesen összeférhetetlen (asystatos). János leírása is bizonyítja, és maguk ellenfeleink sem tagadják, hogy Babilon alatt nem lehet mást érteni, mint Rómát. János leírása (Jel 17) pontosan és kizárólagosan is ráillik, különösen a két jegy tekintetében, amelyekkel megkülönbözteti: hogy a város a hét hegy, amelyen (eptalophos) ül (9. v.), és hogy hatalmat szerez a föld királyai felett (10. v.). Nyilvánvaló, hogy a hét heggyel rendelkező, és János idejében sem volt azon kívül senki más a világnak úrnője, a föld feje és a nemzetek királynője, amelyet emiatt a görögök “uralkodó városnak” (basileuousa polis) is neveztek”. (Francis Turretin, Institutes of Elenctic Theology, 3. kötet, 133. o.)

Következtetés

Összefoglalva, a protestánsok és a római katolikusok közötti egység egyszerűen nem lehetséges. Mert minden protestáns, aki Rómához csatlakozik, nem nevezhető többé keresztyénnek, és pláne nem protestánsnak. És minden római hívő, aki a protestáns tanításhoz ragaszkodik, egyáltalán nem római katolikus, és meg kellene fontolnia Isten azon parancsát, hogy elhagyja a Római Egyházat. Ha te is azok közé tartozol, aki római katolikusnak vallja magát, és e cikk nagy részével egyetértesz, különösen a Szentírással, az Evangéliummal és Krisztus közbenjárásának kérdéseivel, akkor hallgass Isten parancsára, aki azt mondja: Menjetek ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és hogy a rámért csapások ne érjenek titeket; mert bűnei felhalmozódtak az égig, és megemlékezett Isten az ő gonoszságairól. (Jel 18,4-5). Ha viszont keresztyénnek neveztetel, és úgy gondolod, hogy az egység Rómával olyan dolog, amire érdemes törekedni, kérlek téged, hogy fontold meg jól ezeket a szavakat:

“Nagyon alaposan mérlegelném magamban Isten haragjának lehetséges mértékét azok ellen, akik a legcsekélyebb módon is engedelmeskedtek az antikrisztianizmusnak, amikor az ránk talál szakadni. A Jel. xiii. 11-ben említést tesznek valakiről, akinekkét szarva volt, mint a Báránynak, de úgy beszélt, mint a sárkány.” ( akit én úgy tartok, hogy maga a pápa), “és gyakorolja az első fenevad teljes hatalmát“, vagyis a pogányok hatalmával egyenértékű hatalmat gyakorol. De hogyan is hangzik tovább? A 16. vers: “Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek; És hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak a kin a fenevad bélyege van“. Nem számít, hogy mi a bélyeg; de ha bármit felveszünk tőle, az azt jelenti, hogy megkaptuk a bélyegét; vagy a homlokunkra, amit az egész világnak megmutatkozik; vagy a jobb kezünkre, egy bizalmasabb helyre, amit feltárhatunk, ha az alkalom úgy hozza. Na de mi lesz azután? Miért is van ez? A xiv. fejezet 6., 7. fejezetében: “És láték más angyalt az ég közepén repülni, a kinél vala az örökkévaló evangyéliom, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangyéliomot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, Ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, a ki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait.“. Amikor az Antikrisztus az emberek homlokára és kezére akarná tenni a bélyegét, Isten az ő evangéliuma által kiutasítja az embereket a hamis istentiszteletekből és bálványimádásaikból. De mi van akkor, ha nem engedelmeskednek? A 9. és 10. versek szerint “És harmadik angyal is követé azokat, mondván nagy szóval: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, Az is iszik az Isten haragjának borából, a mely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába: és kínoztatik tűzzel és kénkővel a szent angyalok előtt és a Bárány előtt” stb. Egyesek hajlamosak lesznek azt mondani: “Készítsünk egy korrekt összeelegyítést a dolgokból, és gyakoroljunk némi engedékenységet is, hogy véget vessünk már végre az efféle vitáknak”. Azt már nem; ne tegyünk ilyet a saját biztonságunk érdekében! Isten azt válaszolja ugyanis, hogy az ő haragjának borából fogtok inni, amelyet elegyítés nélkül töltött ki haragjának poharába, éspedig örökkön-örökké. Mert tudjátok én itt teljes szívemmmel és lelkemmel meg vagyok győződve róla, hogy ez lesz az osztályésze mindazoknak a férfiaknak és asszonyoknak e nemzedékben, akik hajlani fognak a közöttünk lévő antikrisztusi bálványimádás bármilyen jellegű visszatérésének; – mert Isten ki fogja önteni rájuk izzó nagy haragját”. (John Owen, John Owen prédikációi, XII. prédikáció, ( Sermons of John Owen, Sermon XII) 508-509. o.)

[1] A Római Katolikus kifejezést csak a köznyelvben használjuk. Bár a Római Egyházban élőket joggal nevezhetjük rómaiaknak, úgy gondoljuk, hogy semmiképpen sem katolikusok (azaz nem az ortodoxiát fenntartó egyetemes egyház).

[2] Az 5. és 6. pontok (amelyek bevallottan vitatottabbak, mint a többi) részletesebb magyarázatát lásd Turretin Hetedik disputációja; A Pápaság az Antikrisztus: A Demonstration (Turretin’s Seventh DisputationThe Papacy is the Antichrist: A Demonstration) by J. A. Wylie; The Pope of Rome is the Antichrist (The Pope of Rome is the Antichrist) by Wilhelmus à Brakel; és Synopsis Papismi, that is, A Generall Viewe of Papistry (A Generall Viewe of Papistry) by Andrew Willet. Ezek cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a pápaság az Antikrisztus, a bűn embere és a kárhozat fia, ahogyan azt a protestánsok is oly sokáig vallották.

[3] Az az ellenvetés, hogy a bűn embere és az Antikrisztus nem ugyanaz a személy, hiába hangoztatják. Mert ahogyan a Krisztusról szóló próféciákban gyakran különböző címekkel (Messiás, Immanuel, Izrael, Dávid stb.) emlegetik Őt, úgy az Antikrisztusra is igaz ez. Mind a 2Thessz 2-ben szereplő bűn emberét, mind a János leveleiben szereplő Antikrisztust a hittől való elszakadás jellemzi, és János azt írja, hogy olvasói már hallottak erről az eljövendő Antikrisztusról, tehát a Szentírásban máshol is megjövendölték őt, bár különböző címekkel, merthogy János volt az egyetlen, aki az Antikrisztus kifejezést használta.

[4] “Ezzel az egy kifejezéssel [Isten templomában] elégséges cáfolata van azok tévedésének, sőt, ostobaságának, akik a pápát Krisztus helytartójának tartják, azon az alapon, hogy az egyházban van a székhelye, bármilyen módon is járjon el; mert Pál az Antikrisztust sehol máshol nem helyezi el, mint éppen Isten szentélyében. Ez nem egy idegen, hanem egy belső ellenség, aki éppen Krisztus neve alatt száll szembe Krisztussal. De megkérdezzük, hogy az Egyházat hogyan lehetséges, hogy annyi babonának a barlangjaként ábrázolják, miközben arra rendeltetett, hogy az igazságnak oszlopa legyen? (1Tim 3,15.) Azt felelem erre, hogy nem azért van így ábrázolva, mert az Egyház minden tulajdonságát megtartotta, hanem azért, mert mégiscsak megmaradt belőle valami. Ennek megfelelően elfogadom, hogy az Isten temploma az, amelyben a pápa uralmat visel, de ugyanakkor számtalan szentségtöréssel meg is gyalázta már azt“. (Kálvin János, Kommentár a 2Thessz 2,4-hez) [Vissza a cikkhez.]

Forrás

Purely Presbyterian Perspective: 6 Reasons Protestants and Roman Catholics Can Never Unite

https://purelypresbyterian.com/2016/07/29/6-reasons-protestants/

oreformatus.hu | oreformatus@mail.hu