Tithes & Offerings

Reformed Books Online

Travis Fentiman, MDiv.

1Mózes 14.
Tizedek és felajánlások

„ Melkisédek pedig Sálemnek királya… ő mivelhogy a magasságos erős Istennek Papja vala… Ada azért Ábrám tizedet mindenekből őnéki..”
(1Móz 14:18,20)

„Jaj néktek képmutató Irástudók és Farizeusok: mert megdézmáljátok a mentát, a kaprot, a köményt, és elhagyjátok, a mi a törvényben fő dolog volna, az ítéletet, az irgalmasságot és a tökéletességet, ezeket kellene cselekedni, amazokat is el nem kellene hagyni.”
(Mt 23:23)

„Az olyan ember pedig, a ki taníttatik az Evangyéliom tudományára, közölje minden javait azzal, a ki őtet tanítja.”
(Gal 6:6)

Bevezetés

Kell-e tizedet adnunk?

Travis Fentiman, MDiv.

Mivel Isten vérével vétettünk meg (ApCsel 20:28), és teljesen az Övéi vagyunk, ezért a keresztyén embernek nem nehéz, hanem inkább örömteli dolognak kellene tekintenie azt, hogy jövedelmének egy részét rendszeresen Annak a szolgálatára adhatja, aki bennünket teremtett és megváltott.

A szegény özvegy, akinek semmije sem volt, bedobhatott volna a templom kincstárába egy fillért, a másikat megtartva magának, de ehelyett mindenét bedobta, amije csak volt (Mk 12:41–44; Lk 21:1–4). Jézus mondja: Jobb adni másnak, hogynem venni. (ApCsel 20:35), mert a jókedvű adakozót szereti az Isten (2Kor 9:7).

Mindezek fényében felmerül a kérdés: vajon erkölcsi kötelesség-e az embereknek – különösen pedig a keresztyéneknek – , hogy jövedelmük meghatározott részét rendszeresen Isten szolgálatára szánják? És ha igen, vajon ez annak tíz százaléka, vagyis „tizede” legyen-e?

A fenti kérdésekre adott válaszokat napjaink keresztyénségében nagyon gyakran a következők befolyásolják:

(1) Az antinomianizmus (törvényellenesség), mely szerint a keresztyének nem kötelesek engedelmeskedni Isten erkölcsi törvényeinek, különösen akkor, ha ez „tizedet” jelent (ami áldozatba kerül az embernek). Ebben a felfogásban Isten parancsolatainak engedelmeskedni törvényeskedésnek tartatik (szemben Jézus kijelentésével: „Ha engemet szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” – Jn 14:15).

(2) A fundamentalizmus ezzel szemben gyakran egyszerűsítő és „szó szerinti” bibliaértelmezést alkalmaz, s úgy érvel, hogy a lévita törvény, mely szerint jövedelmünk tíz százalékát az Úrnak kell adnunk, változatlanul kötelezi a keresztyéneket az Újszövetség korában is. Ez a szemlélet az amerikai keresztyénségben az 1800-as évek végén, az ún. Tithing Renewal Movement idején vált uralkodóvá (lásd: Croteau, A Biblical & Theological Analysis of Tithing, 24–68. o.).

A református teológia klasszikus korszakának (1500–1600-as évek) domináns válaszának – Isten Igéje szerint – a fentiek egyike sem felel meg.

A rendszeres adakozás erkölcsileg kötelező és természeti jellegű

A reformáció idején a radikális anabaptisták, majd később a kvékerek és sok független irányzat is azt állította, hogy mivel a lévita törvények megszűntek, ezért semmiféle törvény nem kötelezheti az embereket a keresztyén istentisztelet rendszeres támogatására, és a lelkészeknek nem kell, sőt nem is szabad fizetséget kapniuk.

Ám még Mózes törvénye előtt, amikor Ábrahám még pogány volt, tizedet adott a pap Melkisédeknek (1Móz 14:18–20; Zsid 7:4–9), és Jákób is fogadalmat tett, hogy mindabból, amivel Isten megáldja őt, tizedet fog adni az Úrnak (1Móz 28:20–22).

Ha pedig volna bármilyen kétségünk afelől, hogy szolgálattevőknek joguk van-e fizetséget kapni (és hogy a keresztyének kötelesek-e őket fizetni), Pál apostol maga ad érveket az Ószövetség általános igazságaiból:

„Mert a Mózes törvényében meg vagyon irva: Ne kölsd fel a nyomtató ökörnek száját. Avagy az ökrökre vagyon é az Istennek gondja? … Avagy nem tudjátok-é, hogy a kik a szent dolgokban munkálódnak a szent helyből élnek; és a kik az oltár körűl forgolódnak, az oltárral együtt vészik el részeket. E képen rendelt az Úr is azoknak, kik az Evangyéliomot prédikálják, hogy Evangyéliomból éljenek.”
(1Kor 9:9,13–14 – )

Az a kötelezettség, hogy jövedelmünk egy részét az Úrnak adjuk, nem csupán e szakaszra vagy Melkisédek és Jákób példájára épül, amelyek történetesen feljegyzésre kerültek a Szentírásban; mert mindezeknek ennél mélyebb alapja van: a természeti törvényben, amely szerint Isten a világot teremtette (amit a Szentírás felismer, megismétel és megerősít). Ábrahám és Jákób tizedadása nem volt önkényes természetű, sem ésszerűséget nélkülöző cselekedet.

Ábrahám és Jákób természetes indítása arra, hogy jövedelmük egy részét az Úrnak adják, abból fakadt, hogy lelkiismeretük működött helyzetükben, és figyelembe vették Istenhez fűződő természetes viszonyukat. Valószínűleg azért is határozták meg a tíz százalék arányát, mert a körülöttük élő nagyobb társadalmakban is ez volt a szokásos arány a királyoknak és vallási rendeknek járó adó és tiszteletdíj tekintetében.

A jövedelem egy részének ilyen célra való felajánlása a „nemzetek törvényének” része volt mindig is; szélesebb körben, különböző körülmények között is megjelenik, mivel az ember veleszületett természetéből fakad. Pál maga is azt tanítja, hogy a szolgálattevő fizetéshez való joga alapvetően az 1Kor 9:7,10–11-ben felsorolt természeti jellegű elvekből ered.

Az, hogy a teremtmény köteles adni az Úrnak, különösen azokra a természetes elvekre vezethető vissza, hogy Isten teremtett bennünket, az Ő tulajdonai, az Ő szolgái vagyunk, és tartozunk Neki viszonozni mindazt, amit nekünk adott (Mt 25:24–30). Az övé minden; Ő adta nekünk a gazdagság megszerzésének képességét; Ő a legfőbb Jó; minden dolgunk az Ő dicsőségére kell hogy legyen. A természeti erkölcsi törvény, különösen a Második Parancsolat kötelez arra, hogy fenntartsuk és támogassuk az igaz Isten nyilvános istentiszteletét, és hogy javainkból adni Neki hűségből és odaadásból fakadó cselekedet.

Mindezekből következik, hogy az Úr szolgálatára való rendszeres adakozás erkölcsi kötelezettsége nem korlátozódik egy adott időre, helyre vagy népre, hanem minden teremtményre kiterjed minden időben.

Éppen azért, mert az Úrnak való rendszeres adakozás a Vele kapcsolatos természetes viszonyunkból fakad, tűnik számunkra természetesnek, helyesnek és jónak; míg ennek elmulasztása természetellenesnek, a természet rendjével ellenkezőnek, azaz bűnös cselekedetnek.

A lévita tized (10%) ma már nem bír kötelező érvénnyel

Talán meglepően hangzik, de a reformátorok és puritánok nagy része nem tartotta kötelezőnek a lévitai törvény szerinti tízszázalékos tizednek a kivetését keresztyénekre nézve. Azok, akik azt állították, hogy a lévita tized ma is közvetlenül lekötelezi az embereket, és hogy bevételeik Istentől rendelt jogként a szolgálattevőknek járnak (azzal az egyszerűsítő érvvel, hogy az Újszövetség szolgái az Ószövetség papjainak jogfolytonosságával bírnak), leginkább a prelátusi rendszer püspökei voltak, főként az anglikán egyházban.

Increase Mather így ír (Discourse Concerning the Maintenance due to those that Preach, 49–50. o., 1706):

„A protestáns írók között a prelátusok és a prelátusi gondolkodásúak erőteljesen érvelnek a tized isteni joga mellett, mint lelkészeknek járó illetmény mellett. Lancelot Andrews püspök és George Carleton püspök érveltek annyit ezek mellett, mint bárki más, akivel csak találkoztam.

De a mi református tanítóink közül a legtöbben az ellenkező álláspontot képviselik. Így Péter Martyr (Common Places, 4. rész, 13. fej.), Zanchi (Of Redemption, 1. könyv, 16. fej.), Daneus (Ethics, 2. könyv, 10. fej.), Rivet (in Genesis, Exercitation 80), Voetius (Eccle., 1. rész, 4. könyv, 824. o.), és mi is ehhez tartjuk magunkat.”

David Croteau, aki modern disszertációt írt a tized témájáról, megjegyzi:

„A reformáció korszaka úgy zárult le, hogy egyetlen (jelentős) reformátor sem védte meg kifejezetten a tizedadásnak intézményét.”
(A Biblical & Theological Analysis of Tithing, 17. o.)

A reformátorok és puritánok uralkodó nézetét több megfontolás támasztotta alá:

– A lévita törvény nem egyetlen tízszázalékos tizedből állt; részletes törvényrendszerében számos különféle tized volt, amelyek összeadva jóval több mint tíz százalékot tettek ki (lásd az alábbi szótári cikkeket).
– Ezek a különféle tizedek a föld terményeire vonatkoztak, és csak Izráel népét kötelezték, nem a pogányokat (sem az országban lakókat, sem azon kívül élőket).
– Ha valaki követni akarja a lévita törvényeket, azt pontosan azok részletei szerint kell megtennie — ami ma eléggé nehézkes dolog a lévita papság nélkül.

Továbbá: Mózes törvénye előtt Ábrahám ugyan adott tizedet Melkisédeknek a háborús zsákmányból (1Móz 14:15–16,20), ez azonban az ő életének egyszeri és rendkívüli esete volt (nem saját rendszeres jövedelméből). Semmi bizonyíték nincs hát arra, hogy ezt évről évre megtette volna.

Jákób önkéntes, kötelezettségmentes fogadalma ugyan már a megszerzett jövedelem rendszeresítésére utal, ám ez a jövőre nézve, feltételesen, Isten gondviselő beteljesítéséhez kötődött (1Móz 28:20–22). Ez nem az, amit ma „tizedfizetés” alatt értenek.

(További számos olyan érvért, amiért nem tekinthetjük alapnak a tizedfizetés egyetemes kötelezettségét Ábrahám és Jákób példája után — beleértve a Zsidókhoz írt levél 7. részét is — lásd a déli presbiteriánus Thomas Peck tanulmányát: Moral Obligation of the Tithe, 1890.)

Az Újszövetség okot ad arra, hogy higgyünk benne, hogy az Úrnak való rendszeres adakozás erkölcsi kötelezettsége továbbra is fennáll, Jézusnak a farizeusokhoz intézett szavai alapján is, amikor meginti őket, hogy bár a fűszernövényekből is megadják a tizedet, „ezeket kell vala cselekedni, és amazokat sem elhagyni” (Mt 23:23).

Mindazonáltal, amennyiben a „tized” szó etimológiája tíz százalékot sugall, a farizeusok ekkor még a lévita törvények hatálya alatt álltak, a templom kárpitjának kettéhasadását megelőzően (ami Jézus halálakor történt).

Amikor Pál utasította a korinthusi és galáciai hívőket, hogy a hét első napján tegyenek félre adományokat (1Kor 16:1–4), ez különösen a Jeruzsálemben élő szentek nagy szükségének enyhítésére vonatkozott; nem azt jelentette, hogy minden körülmények között, minden vasárnap a heti jövedelmük tíz százalékát tegyék a gyülekezeti perselybe.

Nehézkes volna azt állítani, hogy a természeti törvény azt tanítaná: éppen tíz százalékot, s nem valami más arányt kellene adnunk az Úrnak.

(Ugyanígy a természet önmagában sehol nem tanítja azt, hogy időnk 1/7 részét, mégpedig épp „minden héten egy napot”, kellene közvetlenül az Úrnak szentelnünk. A Westminsteri Hitvallás 21.7. cikke csupán azt mondja, hogy „a természet törvényében általában, Isten imádatára megfelelő időt kell elkülöníteni”. A minden hetedik nap elkülönítésének kötelessége nem ered a természeti törvényből, hanem Isten pozitív, szuverén cselekedetéből, példájából és kijelentett parancsából, amelyet a különös kijelentésben adott: „az ő Igéjében egy határozott, erkölcsi és állandó törvény által, mely minden embert, minden időkre lekötelez, kifejezetten elrendelt egy napot a hétből a nyugalom napjaként, hogy azt neki megszenteljék.” Ez van benne implicit módon az 1Móz 2:1–4-ben.)

Ábrahám és Jákób azért adtak tíz százalékot, mert ez volt a kényelmes pénzügyi felosztás az akkori társadalomban, amely nyilvánvalóan tízes számrendszert használt. Más társadalmak – szintén a „nemzetek törvénye” alatt – más számrendszereket és más arányokat is alkalmaztak, noha a tíz százalék történelmileg gyakori volt.

A természetes kapcsolatokból fakadó alapvető erkölcsi elveket meg kell különböztetni azoktól a konkrét részletektől és gyakorlatoktól, amelyekben ezek az elvek megnyilvánulnak, alkalmazást nyernek, és az emberi társadalmak bonyolult viszonyaiban rögzítődnek. Ez alapvető etikai különbségtétel volt a reformátorok és puritánok gondolkodásában is; lásd Paul Barth igen hasznos tanulmányát: ‘Natural Law and Divine Positive Law’.

Ahogyan Ábrahámot a természetes lelkiismeret ösztönözte arra, hogy zsákmányának illő részével tisztelje az Urat, ez pozitív formában abban nyilvánult meg, hogy a körülötte lévő társadalomtól tanult, a célhoz illő és szokásosnak tartott konkrét mértéket adta — mégpedig a természetes, helyénvaló arányon alapulót: a tíz százalékot.

Mivel Ábrahám és Jákób példái nem arról szólnak, hogy természetes, erkölcsi kötelezettségből származóan állandóan jövedelmük tíz százalékát adták volna az Úrnak (ami a mai, univerzálisan kötelezőnek mondott paradigma), ezért az egyetlen további hely a Bibliában, amely egy ilyen gyakorlatot kötelezővé tehetne, a lévita törvény. A Mózes által előírt tízszázalékos követelmény azonban az izraeliták számára nem volt rugalmas: annak pontosnak kellett lennie, és a léviták nem mondhattak le róla önként. A tized nem a lévitáké volt önmagában, hanem az Úré (3Móz 27:30,32; Mal 3:8–9), aki aztán odaadta azt a lévitáknak (4Móz 18:24,26).

A Szentírás által megadott ok, hogy a léviták miért kapták a tizedet, az volt, hogy nem kaptak örökséget Izráel földjén, mint a többi törzs (4Móz 18:21,23–24):

„A Lévi fijainak pedig imé adtam minden tizedet Izráelben örökségűl az ő szolgálatjokért, mellyet ők cselekesznek az ő szolgálatjokban a Gyülekezetnek sátorában.… örökkévaló végzés legyen a ti utánnatok valóknál, hogy az Izráel fijai között ne bírjanak örökséget:… Annakokáért végeztem ő felőlők, hogy az Izráel fijai között ne bírjanak örökséget.”

Mondani sem kell: ha a lévitáknak lett volna földi örökségük Izráelben, vagy ha a különlegesen megígért kanaáni föld körülménye nem lett volna a képben, akkor nem kapták volna meg a külön elrendelt, kötelező tízszázalékos tizedet. Nemcsak hogy Izráel földjének törvényei szűntek meg a mózesi rendtartással együtt, hanem a püspököknek Angliában lévő földörökségük is (ráadásul nem is kevés, több, mint a legtöbb embernek).

Jegyezzük meg azt is, hogy Izráel bruttó nemzeti termékének tíz százaléka közvetlenül a lévitákhoz került, személyes felhasználásra, isteni jog alapján, és nem használhatták más célokra, például a szegények megsegítésére; erre külön másik tized (és más rendelkezések) szolgáltak (5Móz 14:28–29; 15:7–8; 3Móz 23:22 stb.). Az anglikán püspökök gyakran érveltek úgy a saját korukban, hogy az angol bruttó nemzeti termék tíz százaléka isteni jogon őket illeti személyes használatra — holott Anglia lakosságának alig töredékét tették ki.

Az ószövetségi tized azonban nemcsak az Ószövetség papjainak járt (ahogyan a püspökök állították, hogy ők azoknak megfelelői), hanem az összes lévitának (és nem mindegyikük volt pap!). Az Ószövetség papi lévitái — akik a templomban szolgáltak — a diakóniai szolgálat előképei voltak az Újszövetségben, amit az anglikanizmus nem ismer el.

A reformátorok és puritánok ezzel szemben többnyire azt vallották, hogy
– a fizetendő százalékos mérték és az abból származó jövedelem rugalmas,
– a beszedés és az elosztás formája közömbös,
– a pénzösszegeknek a szükséghez kell igazodniuk,
– nem lehetnek túlzóak,
– a szolgálattevők önként le is mondhatnak róluk
(1Kor 9:6,12,14–15; 1Thessz 2:10 stb.),
– és a pénzek mehetnek (sőt menniük kellene) az Úr munkájának más céljaira is, például a szegények megsegítésére, az épületek fenntartására stb.

Az Újszövetség tanítása

Kol 2:14 azt tanítja, hogy a pozitív mózesi rendelkezések — különösen azok, amelyek a zsidókat a pogányoktól megkülönböztették, illetve amelyek Izráel földörökségéhez vagy a templomi papság működéséhez kapcsolódtak — Krisztus keresztje által megszűntek (WCF 19.3–4):

„És eltörölvén a czeremóniáknak ellenünk való kezünk írását, melly nékünk ellenünk vala, és azt haszontalanná tevé, a keresztfára azt felfeszítvén.” (Kol. 2:14)

Witsius és Vanderkemp (lásd alább az idézeteknél) kifejezetten a mózesi tizedtörvényeket sorolják ebbe az „ellenünk való kezünk írásba”, amely „szolgálatnak igája” volt (Gal 5:1), „mellyet sem a mi Atyáink, sem mi el nem hordozhattunk” (ApCsel 15:10).

A részletes, statútum jellegű tizedtörvények, amelyek több, pontos, egyszerű, merev és enyhítést nem engedő százalékos részt írtak elő (függetlenül a nehéz vagy különös körülményektől), arra voltak szánva, hogy Isten népét megtanítsák az Úr házirendjére mindaddig, amíg „gyermekségük idején” először tanulják a hitet (lásd Gal 3:23–4:5 és 4:21–31).

Ez hasonló ahhoz, ahogyan mi is kezdetleges, egyszerű házirendeket szabunk a gyermekeinknek érettségük fejlesztésére — ezek a szabályok nem feltétlenül általános, örök erkölcsi kötelezettségek, és a gyermekek számára gyakran igát jelentenek; de amint érnek, kinőnek belőlük, készekké válnak a felnőtt önállóságra. A reformátorok és puritánok általános értelmezése is ez volt.

A puritán Matthew Poole (1624–1679) kifejti, hogy Isten jó és igaz rendelkezései Izráel javára adattak, mégis hogyan lehettek „ellenünkre” (Annotations, Kol 2:14):

„…a törvény, mely önmagában szent, igaz és jó volt, a bűn által bizonyos módon ellenkezővé, sőt részben ártalmassá lett számunkra, amennyiben meggyőzésre és félelemkeltésre szolgált az átokkal a mi mulasztásaink miatt (Róm 7:5,9), ceremóniáival súlyosbítva mindezt, és bezárva Isten házának kapuját a pogányok előtt — akik közé a kolosséiak is tartoztak —, mint akik az ígéretnek szövetségitől idegenek (Ef 2:12); mindazonáltal ez a kötelezettség Krisztus halála által eltöröltetett és megsemmisíttetett…”

Mivel Krisztus által szabaddá tétettünk, és eljutottunk a nagykorúságra a nagyobb kijelentés, valamint a Lélek bőségesebb és ígéret szerinti kitöltése által, Isten népe képes értelemmel és bölcsességgel élni (WCF 1.6), amikor felismeri, követi és cselekszi Isten akaratát a nemzetek között fennálló, széles körben különböző körülményei között — mivel a gyülekezetek saját országaikban a fejlődés különböző szakaszaiban vannak — a természeti és erkölcsi törvények szerint, amelyek a mózesi rendelkezések alapját is képezték.

Mi az, ami az Ószövetség konkrét tizedtörvényeiből átviszi magát az Újszövetségbe?
Francis Turretin (1623–87), a magas református ortodoxia egyik vezető teológusa, ezt így foglalja össze: azok „általános méltányossága” (WCF 19.4). Turretin — amikor bizonyítani akarta, hogy az Újszövetség szolgáit fizetés illeti — így érvel (Institutes, 3.270):

„Az Ószövetség szent szolgáinak járó fizetéseiből (4Móz 18:8–12), akik számára rendesen áldozatokat, tizedeket, első terméseket és más hasonló dolgokat adtak, továbbá bizonyos városokat és elővárosi földeket (4Móz 35:1–8).
Nos, noha az Újszövetségben nem vagyunk kötve ezekhez a törvényekhez az anyagiak különleges fajtája és az adás módja szerint, mégis köteleznek bennünket jelleg és analógia szerint, amint az a már idézett igeszakaszból is nyilvánvaló (1Kor 9:13).”

Ez kiegyensúlyozott megközelítés az Ószövetség tizedének kötelező jellegével kapcsolatban — olyan megközelítés, amelyet nemcsak a reformátorok és puritánok többsége is képviselt, hanem amelyet bizonyos, jobb belátású anglikán püspökök is lényegében vallottak, amikor úgy vélték, hogy az Ószövetség tizedében van valamilyen kötelező elem, amely az Újszövetség egyházi szolgálatában is védelmezendő.

A Mt 23:23-on kívül, valamint a Zsidók 7. fejezetében található mellékes említésen kívül az Újszövetség soha nem beszél „tizedről” (a héber és görög szó valószínűleg tényleges tíz százalékot jelent).

Az Újszövetség ehelyett számos buzdítást ad: a szükség szerinti, nagylelkű, és méltányos adásról. Íme néhány példa:

ApCsel 2:44–45 „Mindnyájan pedig, a kik hisznek vala, együtt valának, és mindenek köz vala. És jószágokat, marháikat eladják vala, és osztják vala azokat mindeneknek, mint a szükség mutatja vala.”

ApCsel 4:34–35 „Mert ő közöttök senki nem vala szűkölködő; mert valakik mezőket vagy házakat bírnak vala, eladván azokat, az eladott marhának árát előhozák vala. És letészik vala az Apostoloknak lábaiknál, és elosztják vala azt mindennek, a mint kinek-kinek szükség vala.”

Róm 12:13 „A Szenteknek szükségekre adakozók legyetek…”

2Kor 9:6–7 „Ezt mondom pedig: A ki szűken vet, szűken is arat; és a ki bőven vet, bőven is arat. Kiki a mint elgondolta szívében úgy cselekedjen; nem szomorúságból vagy kénszeretésből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.”

Gal 6:6 „A ki pedig a beszédre taníttatik, adja minden javát annak, a ki őt tanítja.”

Gal 6:10 „Azért míg időnk vagyon, mindenekkel jól tegyünk, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédivel.”

Fil 4:16 „Mert Thessalónikában is mikor volnék egyszer is másszor is, a mi nélkül szükölködtem, nékem küldöttetek.”

1Tim 6:18
„Hogy egyebekkel jól tégyenek hogy gazdagok legyenek jócselekedetekben, hajlandók legyenek az adakozásra, hajlandók egyebekkel való nyájaskodásra.”

Mivel helyes, jó és természet szerint kötelező, hogy az emberek nagylelkűen és örömmel adakozzanak az Úr szolgálatára — rendszeresen is — mivel a szolgálatnak állandó szükségei, lehetőségei és kilátásai vannak, és mivel ki kell terjednie „a földnek határáig”, így különösen az Ószövetség általános méltányosságából is az tűnik ki, hogy ennek rendszeres kifejezése az lehet, ha valaki legalább jövedelme tíz százalékát adja erre, más önkéntes adományokon felül. (ezt a kijelentést érdemes kritikával kezelni – a szerk.)

További gyakorlati bölcsességért arról, mennyit érdemes adni, lásd:
Richard Baxter – ‘Cases & Directions about Works of Charity,’ 14. pont, 493–496. o. a Christian Directory, Part IV, Christian Politics (1673) című műben. Adja Isten, hogy szívünk legyen az Isten házát gazdagítani a sajátunk előtt (Hag. 1:4–5).

A polgári felsőbbség szerepe

Mivel minden ember Isten teremtménye, a természet világossága szerint kötelessége, hogy tisztelje Istent javaival, és támogassa az ő ügyét a földön — különösen az ő közvetlen és nyilvános istentiszteletét (a 2. parancsolat követelménye). A polgári felsőbbség pedig a nép képviselője, és Isten (nem tévedhetetlen) helytartója, aki Isten tekintélye alatt és által jár el, köteles lévén Isten természeti és erkölcsi törvényei szerint kormányozni, Isten céljaira (Róm 13:1–5; Zsolt 2:10–12; Zsolt 82). Ezért a felsőbbségnek felelőssége, joga és kötelessége, hogy nyilvánosan fenntartsa a 2. parancsolatot, és anyagilag támogassa, illetve védelmezze Isten nyilvános istentiszteletét országában (Ésa 49:23; Zsolt 72:10–11). Mivel minden ember erkölcsi kötelessége — a szívükbe írt törvény szerint (Róm 2:14–15) — hogy javaival tisztelje Istent, és pártolja az ő imádatát, ezért semmi kifogás nem lehet az ellen, hogy a felsőbbség civil tekintéllyel kötelezze őket e tekintetben, minthogy ez nyilvános és polgári kötelességük (2Krón 31:2,4–5; Neh 10:32; 13:10–14).

Ez — az Establishment Principle (Bevett egyházak: az állam és egyház isteni rendű együttműködése) — volt a protestáns reformáció egyetemes nézete, különösen az 1500-as és 1600-as évek hitvallásai szerint. Az Oxford Encyclopedia of the Reformation így ír (vol. 1, 329–331):

„…a protestáns reformáció éles törést hozott az egyházi finanszírozás addigi mintájában, bárhol is vert gyökeret… Huldrych Zwingli és Martin Bucer… úgy tartották, hogy az egyházi javak a vallási közösség tulajdonát képezik, és a világi uralkodó csupán azok adminisztrátora.

…

Genf maga is követte más reformált városok mintáját, amikor 1536-ban kiűzte az összes reguláris [pápista] klérust, és elszakította magát az episzkopális joghatóságtól. A feloszlatásból származó bevételeket a polgári önkormányzat sajátította ki, amely ettől fogva az új egyház lelkipásztorait fizette… A Holland Református Egyházat a magistratus finanszírozta…”

A reformátorok és puritánok szilárdan ragaszkodtak egy fontos megkülönböztetéshez: hogy a polgári kormány, mint Isten törvényének és a közerkölcsöknek civil érvényesítője, bír hatalommal a vallás tekintetében (a Tízparancsolat első táblája), circa sacra (a szent dolgok körül), de nem in sacra (a szent dolgokon belül). A mai keresztyén tanítók többnyire csak az utóbbit hangsúlyozzák — hogy a felsőbbségnek nincs hatalma a hit, a tan, az egyházfegyelem stb. kérdéseiben — miközben figyelmen kívül hagyják, hogy a reformátorok és puritánok ugyanolyan határozottan vallották a természet törvénye és a Szentírás alapján, hogy a magistratus igenis rendelkezik tekintéllyel és kötelességgel, hogy anyagilag támogassa, védje és fenntartsa a Vallás Igazságát az országában a külső és időbeli dolgokban.

A reformáció tanítását az Írás jóváhagyott példáinak természetes méltányossága is igazolja. Dávid és Salamon, civil királyok voltak, akik megtervezték és felépítették a Templomot, Isten látható házát.
A Sába királynője és a pogány Hírám, Tírus királya nagy ajándékokat adott a templomi szolgálatra (1Kir 10:10–12). Círus, egy pogány király volt az, aki Isten közvetlen rendelésére és jóváhagyásával elrendelte, hogy a Templom újjáépüljön az ő királyságának pénzéből, miután a Templom pusztán hevert (2Krón 36:22–23). Amikor az újjáépítés ügye lelassult, Dárius király megújította a parancsot, és bőséges ellátást biztosított (Ezsd 6:1–15).

Elutasították-e a zsidók ezt a pogány, mégis isteni jóváhagyással adott támogatást Isten lelki szolgálatához? Az írás következő beszámolója így szól: „És az Izráel fiai, a papok és a léviták és a többi száműzöttek megtarták Isten házának felszentelését örömmel.” (Ezsd 6:16) Röviddel ezután Artaxerxes küldte Ezsdrást Izráelbe, bőséges ellátással, melyet babiloni adófizetők fedeztek az Úr szolgálata számára:
„És valami egyéb szükséges lesz Istened házára, amit csak költened kell, költsd a király kincstárából.” (Ezsd 7:11, 15-23) Meg kellet cselekedni
„Mindent, ami az egek Istene házának rendelése szerint való, pontosan teljesítsenek… mert miért támadjon harag a király és fiai birodalma ellen?” Ezsd 7:23 (Éppen úgy, ahogyan ma sok országra harag jön, ahol ezt elhanyagolják.)

Az Újszövetség idejéről szól a prófécia (Ézs 60:3, 6, 9–10, 16):

“És járjanak a Pogányok a te világosságodban…  mindnyájan Sébábol eljőnek aranyat és temjént hoznak…  Mert a szigetek engemet várnak, és először is Társisnak hajói, hogy elhozzák a te fijaidat messze földre, az ő ezüstöket és aranyokat velek egybe, a te Urad Istened nevének…

És megépítik az idegenek a te kőfalaidat, és azoknak Királyaik szolgálnak néked…  És szopod a Pogányok tejét, és a Királyoknak csecseket szopod: akkor megtudod, hogy én Úr vagyok te Megtartód…”

A napkeleti bölcsek ajándékai, amelyeket az Újszövetségben Krisztusnak hoztak, előképei annak, amit az Írás jövendöl. Ha a királyok „dicsőségüket és tiszteletüket” beviszik a mennybe (Jel 21:24), mennyivel inkább kedves dolog, ha e jelenvaló korban anyagilag is hozzájárulnak Krisztus Egyházának növekedéséhez és egészségéhez! Bűn lenne, ha nem tennék: hiszen nekik is először kell keresniük Isten Országát — mégpedig a rájuk bízott hatalommal, vagyonukkal és eszközeikkel (Mt 6:33). Az első parancsolat, melynek teljesítésére és civil érvényre juttatására a magistratus köteles, megelőzi a Tízparancsolat második táblájának bármely parancsát.

A reformáció szemlélete teljes összhangban áll azzal, hogy az Egyház elfogadja saját tagjainak önkéntes adományait (Mk 12:42), saját pénztárat tart fenn (mint ahogy az Ószövetségben a templomnak is volt raktára), és hogy a diakóniai szolgálat gondoskodik a hívők házanépének szükségeiről (ApCsel 6:2–3), valamint hogy „mindenekkel jól tegyünk” (Gal 6:10). Mivel a civil magistratus sok esetben nem támogatja az országában működő Egyházat, nyilvánvaló, hogy az Egyház létezése és szolgálata nem függ az állami támogatástól — ezt az Apostolok Cselekedeteinek története is bizonyítja. De az is világos — az idézett igék alapján — hogy a magistratus időbeli és anyagi támogatása az Egyház jólétét szolgálja. Mondanunk sem kell:
az állam saját javát szolgálja, ha teljesíti kötelességét — egyrészt Isten tetszését elnyerve, másrészt azért, mert az Egyház virágzása visszahat a közjóra és az egész nemzetre.

A történelem sodrának változása

A 1600-as évek közepétől a végéig felemelkedő új irányzatok — például az independensek és a kongregacionalisták — gyakran sürgették, hogy a polgári kormányzat szűnjön meg részt venni az egyház számára beszedett és szétosztott tizedpénzek kezelésében.
John Owen és az Új-Angliai puritanizmus nagy része azonban mérsékeltebb álláspontot képviselt: továbbra is hittek és gyakorolták a Bevett egyházak elve (Establishment Principle). Mivel egyházi gyakorlatukat elsősorban az Újszövetségre alapozták, azt tanították, hogy az egyház elsődleges fenntartásának Istentől rendelt módja a gyülekezeti tagok önkéntes adakozása, bár az állami támogatást — ha jelen volt — jótékonynak és vallásilag közömbös, de hasznos eszköznek tekintették.

A skót presbiteriánusok ezzel szemben hangsúlyozták, hogy az Újszövetségben előírt lelki kötelességei az egyháztagoknak nincsenek ellentmondásban a polgári magistratus erkölcsi kötelességeivel, amelyeket az Ószövetség részletesen kifejt, amikor istenfélő államhatalom működött együtt Isten Egyházával, annak javára. Ráadásul az Ószövetség nem egyszer prófétál arról, hogy a királyok támaszai lesznek az Egyháznak az Újszövetség korszakában.

Amerika alapításakor újabb visszaesés történt a reformáció politikai teológiájához képest.
Mindazonáltal még az 1700-as években és az 1800-as évek elején is sok gyarmat és állam alkotmánya tartalmazott olyan rendelkezéseket, amelyek előírták, hogy a helyi egyházak államilag beszedett adópénzből részesüljenek (ennek dokumentációja megtalálható: The Establishment Principle in the American Westminster Standards and Early American States). John Witherspoon részletesen érvelt e gyakorlat mellett.

A történelmi áramlat azonban teljes fordulatot vett az 1800-as évek közepén, amikor egyre népszerűbbé vált a disestablishment (az egyház és állam kapcsolódásának megszüntetése) és a voluntarizmus (miszerint az egyházakat csak önkéntes adományok tartsák fenn). Ez a változás különösen Skóciában bontakozott ki heves viták közepette.
Ennek az átmenetnek a küszöbén született meg a leggazdagabb irodalom — a 1600-as évek óta a legteljesebb — amely bibliai alapon védte az Egyház állami támogatását. E művek főként a Skót Egyház 1830-as évekbeli szerzőitől, valamint a Szabadegyház (Free Church) 1840 utáni íróitól származnak (sok ezek közül az alábbiakban is megtalálható).

Bár a voluntarizmus népszerűsége az elmúlt néhány évszázad során egyre mélyebben beágyazódott a modern társadalmakba és a keresztyén gondolkodásba, Isten Igéje nem változott.
Amíg az emberek olvassák a Bibliát, és amíg Isten Lelke kitöltetik a földre, az emberek újra és újra el fognak jutni az igazsághoz — és meg is fogják azt cselekedni.

Bármilyen mostoha időkbe is került Isten Igéjének politikai tanítása, az Írás mégis világossá teszi, hogy eljön az a nap, amikor Isten megeleveníti és megtéríti a nemzeteket a Messiáshoz Róm 11:12, 15, Zsolt 72:17, Ézs 2:1–5, Ézs 60:12, Zak 14:16–21, És akkor beteljesedik: „A népek gazdagságát eszitek, és dicsőségükben dicsekedni fogtok.” Ézs 61:6

Konklúzió

A Példabeszédek 31:10–31 (A derék asszony) istenfélő asszonya szorgalmasan szenteli mindennapi munkáját arra, hogy bölcsen építse férje házát, ügyeit és érdekeit. Ó, Krisztus Menyasszonya, te nem ugyanígy cselekednél-e mindennapi munkád gyümölcsének egy részével — a pénzeddel? Mire valók a fillérek a kezünkben, amikor a mi Férjünk sokkal nagyobb haszonra és célra tudja fordítani őket, mint amit mi magunk valaha is találnánk bennük?

Az Írás azt mondja: „Vagyon olyan, ki adakozik; mindazáltal annál inkább gazdagodik: és vagyon olly ki megtartóztatja magát az adakozástól; de ugyan szűkölködik.” (Péld 11:24, KGRE). Miért ragaszkodnál ahhoz, amit amúgy sem tarthatsz meg, amikor azáltal, hogy odaadod, megszerezheted azt, amit soha nem veszíthetsz el?

Gondolj az amerikai déli presbiteriánus, Robert Dabney soraira („Principles of Christian Economy” – Keresztyén gazdálkodás alapelvei in Discussions: Evangelical and Theological, 1.10):

„Azt valljuk, hogy olyan radikális különbség van köztünk és az újjá nem születettek között, mint a világosság és a sötétség között — szinte olyan széles, mint ég és pokol között. De minden olyan látható és gyakorlati dologban, ami az újjá nem született szívet foglalkoztatja, alig különbözünk tőlük.

Szavainkkal azt mondjuk, hogy a gazdagság hiábavalóság és üresség. Tetteink viszont úgy tűnnek, mintha ugyanúgy szeretnénk és keresnénk azokat, mint azok, akik számára ez mindenük és az istenük. Azt mondjuk, hogy ’nincs itt maradandó városunk’, de a gyakorlatban ugyanolyan buzgalommal díszítjük otthonainkat, mintha ez lenne az egyetlen lakóhelyünk…”

Isten ígéreteiben sokkal nagyobb jutalom van az e világi dolgok feláldozásáért, mint amit el tudnánk képzelni (Mk 10:29–30). Növelje az Úr a hitünket! És legyünk olyanok, mint az őskeresztyének, akikről Ireneus így beszélt (Adversus Haereses, iv.2 – A tévtanítások ellen):

„Míg a zsidók vagyonuk tizedrészét szentelték az Úrnak, addig azok [a keresztyének], akik szabadságot kaptak [a mózesi törvény alól], mindenüket az Úr szolgálatára fordítják, vidáman és szabadon adva azt — nem csupán kisebb részeket, ahogy olyan emberekhez illik, akik nagyobb dolgok reménységét vallják.”

Forrás

Tithes & Offerings – Reformed Books Online