A prófétálás jogáról (II.) | Robert Bailie
Baillie, Robert, 1599–1662.
A dissuasive from the errours of the time wherein the tenets of the principall sects, especially of the Independents.. (Korunk tévelygései ellen való intés, melyben a főbb szekták, kiváltképpen az independensek tanításai egyetlen áttekintésbe foglaltatnak, többnyire saját szerzőik szavaival; fő alapelveik pedig a Szentírás próbakövén megvizsgáltatnak) / Robert Baylie által …1645.
VIII. FEJEZET. A prófétálás jogáról. (174–180. o.)
VIII. FEJEZET. A prófétálás jogáról. (8. könyv)
1.1 Az általam előadott második kérdés az egyháztagjaiknak – hogy így nevezzük – tanítói hatalmára vonatkozik. Azt tanítják, hogy a prófétálás vagy nyilvános prédikálás joga, akár legyen az gyülekezeten belül, akár azon kívül, egyházuk minden olyan férfitagját megilleti, aki képes nyilvánosan szólni az épülésre. A református egyházak e hatalmat csak a lelkipásztoroknak és doktoroknak tulajdonítják, akiket csak Isten és az egyház az Igében való munkálkodásra elhívott. Nem tagadnak meg minden keresztyéntől minden szabadságot arra nézve, hogy magánközösségben, amikor Isten alkalmat ad rá, rendesen építhessék egymást; s a próféták fiaitól sem tagadják meg, akik a lelkipásztori tisztségre készülnek, hogy ajándékaikat felkészülésük és kipróbálásuk végett nyilvánosan gyakorolhassák. Nyilvános prédikálást azonban nem engednek meg másnak, csak annak, aki vagy ténylegesen a szolgálatban áll, vagy az afelé tartó úton van.
1.2 A sociniánusok és arminiánusok, hogy annál inkább előmozdítsák a nyilvános szolgálat felforgatására irányuló szándékukat, minden alkalmas férfi kezébe leteszik az igehirdetésnek és a sákramentumok kiszolgáltatásának jogát. A brownisták néhány szentírási hely félreértése alapján szabadságot adnak egyházuk minden tagjának a prédikálásra, akit csak egyházuk erre alkalmasnak ítél.
1.3 Cotton úr és új-angliai testvérei hosszú ideig követték a brownistákat e gyakorlatban; újabban azonban, úgy látszik, megérezték a prófétálás e szabadságának nagy veszedelmét, s vagy már elhagyták, vagy éppen elhagyni készülnek. Két legutóbbi könyvükben, ami a The way of their Churches, and the Keyes (Az egyházaik útja és a kulcsok) címet viseli ugyanis e népi prófétálásról nemcsak hallgatnak, hanem meg is döntik azokat a fő érveket, amelyekre korábban azt építették. Hollandiai és londoni testvéreink láthatólag még nem jutottak egyetértésre e kérdésben. Az arnhemiak egyházuk fennállásának utolsó napjáig fenntartották ezt a gyakorlatot: előkelő embereik rendszeresen prédikáltak, ha lelkészeik távol voltak. Rotterdamban azonban Bridge úr ezt soha nem engedte meg. Simpson úr ellenben annyira szükséges rendtartásnak tartotta, hogy ennek elhanyagolását tekintette Bridge úrtól való elszakadásának fő okául, és ezért egy új egyházat alapított. E két egyház csak Bridge úr és Simpson úr egyaránt bekövetkezett távozása után egyesülhetett. Utódjuk e kérdésben középutat talált: megengedte a prófétálás gyakorlását, de nem a gyülekezet összejövetelének helyén, hanem valamely magánhelyen, hétköznap. Londoni testvéreink támogatják e gyakorlatot, nemcsak a korábban említett okokból, hanem főképpen azért, hogy nyitva tarthassák maguk előtt az ajtót azon parókiai egyházakban való prédikálásra, ahol ők se nem lelkipásztorok, sem azzá lenni nem szándékoznak. Ajándékokkal bíró férfiakként és prófétákként prédikálnak csupán azért, hogy megtérítsék azokat, akiket új gyülekezeteik tagjaivá akarnak tenni.
A tanításunk mellett felhozott okok a következők. Először: akiknek rend szerint hatalmuk van az igehirdetésre, azoknak a keresztelésre is hatalmuk van.* 1.4 Márpedig keresztelni csak a lelkipásztoroknak van hatalmuk. Következésképpen az Ige rend szerinti hirdetésére is csak a lelkipásztoroknak van hatalmuk. A kisebb tételt, jóllehet az arminiánusok és az újabb brownisták közül néhányan tagadják, valamennyi independens elfogadja; a főtételt azonban tagadják. Ezt két szentírási érvvel bizonyítjuk. Először: Krisztus egybeköti a keresztelés hatalmát a prédikálás hatalmával. Következésképpen akiknek hatalmuk van a prédikálásra, azoknak a keresztelésre is hatalmuk van, amelyet Krisztus ahhoz kapcsolt: „Azért elmenvén, tanítsatok minden népeket, megkeresztelvén őket Atyának, Fiúnak és Szent Léleknek nevébe” Máté 28,19. Az a feleletük, hogy Krisztus itt az apostolokról, nem pedig a rendes szolgálattevőkről szól, nem kielégítő. Mert egyaránt szól az apostolokról és a rendes szolgálattevőkről is, vagyis azokról a tisztségviselőkről, akiknek a világ végéig az egyházban kellett maradniuk, s akiknek szolgálatával mindenkor jelen kellett lennie, amint a 20. vers folytatása mondja. Az egyháznak azonban attól az időtől a világ végéig nem csupán azon apostolok szolgálatára kellett támaszkodnia, akik hamarosan eltávoztak, hanem a rendes lelkipásztorokéra is, az apostolok utódaiéra. Ezenfelül nincs olyan ok, amely a keresztelés és prédikálás összekapcsolását az apostolok személyében indokolttá tenné, s amely a rendes lelkipásztorok személyében ne állna meg ugyanígy, sőt még inkább.
A főtétel másik bizonyítéka ez: az igehirdetésnek hatalma több, mint a keresztelési hatalom; következésképpen akik az elsővel bírnak, a másodikkal is bírnak. Az előzmény világos az 1Korinthus 1,17-ből: „Mert nem küldött azért engemet a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az Evangyéliomot hirdessem”; ezzel az egyiknek a másik feletti kiválóságát jelzi. Az apostol nemcsak azt mondja,* 1.5 hogy az egyiket ritkán gyakorolta, hanem a másikhoz képest a reá szóló megbízatását is tagadja.
A második érv: akiknek hatalmuk van prédikálni, azokat Isten küldte prédikálni. Azokat pedig, akiknek nincs tisztségük az egyházban, Isten nem küldte ki prédikálni. Következésképpen azoknak, akiknek nincs tisztségük az egyházban, nincs hatalmuk igét hirdetni. A főtétel a Róma 10,15-re épül: „Mimódon prédikálnak pedig, ha nem küldetnek?” A kisebb tétel nemcsak magából a dolog természetéből bizonyítható – hiszen Isten elhívása a prédikálásra, s az embernek Isten elhívása alapján végzett rendes prédikálása magában foglalja az e munkára szóló tisztséget és megbízatást –, hanem a szóban forgó igehelynek forrásával, az Ézsaiás 52,8-cal való összevetéséből is. Ott ez áll: „A te őrállóidnak szavok hallatik”; ebből világos, hogy akiket az Úr prédikálni küld, azok őrállók, akiknek kezéből megkívántatik azok vére, akik intés nélkül vesznek el. Ezékiel 33,6. Ők vigyáznak a nép lelkére, mint akik számot adnak róla; ez pedig nem igaz egyetlen olyan emberre sem, akinek nincs erre szóló megbízatása.
1.6 Minden rendes prédikátor munkálódik az Igében és a tanításban; tisztségen kívül álló ember pedig nem munkálkodik az Igében és a tanításban. Mert az Igében és tanításban való munkálkodás a lelkipásztor és a doktor ismertető és megkülönböztető jegye, amely által a kormányzó véntől megkülönböztetnek. 1Timótheus 5,17. E fő tisztségviselőknek a jellemzője és sajátos formája pedig nem tulajdonítható olyanoknak, akik minden tisztségen kívül állnak. A főtételt maguk a kifejezések bizonyítják: senki sem szerezhet képességet arra, hogy a gyülekezetben rend szerint hirdesse az Igét, és ezzel az ajándékkal az egyház épülésére szolgáljon, ha nem munkálkodik sokat és állhatatosan ebben az Igében.
1.7 Negyedszer: az Igének minden hirdetője olyan ajándékot kapott Krisztustól, amely a szentek tökéletesbítésére, a szolgálat munkájára és Krisztus testének építésére való. Tisztségen kívül álló ember azonban nem kapott ilyen ajándékot. Következésképpen. A főtételt nem tagadják, hiszen prófétáik prédikálásának alapjául éppen az egyház építésére kapott ajándékukat teszik. A kisebb tételt így bizonyítjuk: az apostolok, evangélisták, próféták, lelkipásztorok és doktorok nem állnak tisztségen kívül. Márpedig mindazok, akik ilyen ajándékokat kaptak, apostolok és így tovább. Következésképpen senki sem áll tisztségen kívül azok közül, akik ilyen ajándékokat kaptak. A főtételt senki sem tagadhatja; a kisebb tétel az Efezus 4,8-ra és 11-re épül, ahol teljes felsorolását találjuk mindazon tanítói ajándékoknak, amelyeket Krisztus az egyháznak épülésére adott. Csupán ötöt sorol fel: apostolokat és így tovább; Isten tökéletes számaihoz pedig ember nem tehet hozzá.
1.8 Ötödször: tisztségen kívül álló embernek nem volt szabad áldozatot bemutatnia; következésképpen tisztségen kívül álló embernek prédikálnia sem szabad. A következtetés a prédikálás és az áldozatbemutatás párhuzamán alapul, mivel az egyik éppoly nagy tisztesség, ha nem nagyobb, mint a másik. Mert, úgy vélem, el kell ismerni, hogy az Újszövetség sákramentumai sok tekintetben kiválóbbak az Ószövetség áldozatainál. Márpedig, amint korábban bizonyítottuk, a prédikálás kiválóbb a keresztségnél, amely az Újszövetség sákramentuma. Az előzményt a Zsidókhoz írt levél 5,3–5 bizonyítja: „És senki nem veszi ő magának e tiszteséget, hanem a ki hivattatik Istentől, miképen Áron is.. A képen Krisztus is nem tulajdonította magának e tisztességet azzal, hogy főpap lett.” Itt mind Áronnak, mind Krisztusnak megtiltatik, hogy áldozatot mutasson be, mielőtt a papi tisztségre elhívást nyert volna.
Hatodszor:* 1.9 mindazok, akik Istentől elhívást vagy ajándékot kaptak az Evangélium hirdetésére, kötelesek ajándékukat megőrizni és gyarapítani, elhívásukkal pedig úgy élni, hogy teljesen az olvasásnak szentelik magukat, minden világi foglalatosságot félretesznek, és nem elegyednek bele e világi élet dolgaiba. Tisztségen kívül álló ember azonban nem köteles erre. Következésképpen. A kisebb tételt maguk is elfogadják, mert nem kívánják, hogy prófétáik annyit foglalkozzanak olvasással, hogy az világi mesterségüktől és polgári foglalkozásuktól elvonja őket. A főtételt az 1Timótheus 4,13–15 bizonyítja, ahol Timótheus azt a parancsot kapja, hogy a megnevezett eszközökkel őrizze meg prédikálásra kapott ajándékát. Ugyanez az ok áll mindenkinél, akinek ilyen ajándéka van, akár prófétálás és a presbitérium kézrátétele által nyerte azt, mint Timótheus, akár más módon. Mert Isten ajándékait, bárhogyan nyertük is, nem szabad elhanyagolni; azokat az eszközöket pedig, amelyeket Isten rendelt e kegyelmi ajándékok fenntartására, nem szabad semmibe venni. Legkevésbé azoknak, akikben az ajándék csak csekély és erőtelen; nekik van mindenki másnál nagyobb szükségük a legerősebb eszközökre, hogy füstölgő mécsesük lángra lobbanjon. Ezenfelül a nyilvános prédikálás egy oly természetű képesség, hogy bárki minden olvasása és ráfordított figyelme is alig elegendő arra, hogy azt hasznos és építő állapotban fenntarthassa és gyakorolja.
Hetedszer:* 1.10 senki sem prédikálhat törvényesen, csak akit az apostolok prédikálásra rendeltek. Az apostolok pedig tisztségen kívül álló embert nem rendeltek prédikálásra. Következésképpen. Egyedül a kisebb tétel lehet vitás, amelyet így bizonyítunk: az apostolok senkit sem rendeltek prédikálásra, csak véneket; következésképpen tisztségen kívül állót sem. Az előzményt Titus 1,5-ből vesszük:* 1.11 „Ezokáért hagytalak téged Krétában, hogy.. [] rendelj városonként Séniorokat, miképen én tenéked elődbe rendeltem”
Nyolcadszor: ha tisztségen kívül álló magánemberek prédikálását megengedik, az nagy mértékben előidézi a zavart az egyházban, és táptalajt nyújt a tévelygéseknek és viszálykodásoknak; következésképpen nem Istentől való. Az előzményt a mindennapi tapasztalat is eléggé világossá teszi; a következtetés pedig Isten természetére épül, aki az igazság és a rend Istene, valamint szerzője. Ami tőle való, az ezen célokat mozdítja elő, nem pedig az azzal ellenkezőket.
1.12 Az ellenkező álláspont mellett sok érvet hoznak fel. Robinson – úgy vélem, még akkor, amikor szeparatizmusa csúcspontján állt – egész könyvet töltött meg velük. Azok közül az érvek közül, amelyekre testvéreink leginkább támaszkodnak, a következők a legfontosabbak. Először: a korinthusi egyházban tisztségen kívül álló emberek rend szerint prédikáltak a gyülekezetben; következésképpen ez most is törvényes. Felelet. Az előzményt vagy tagadhatjuk, vagy megkülönböztethetjük. Akik az említett helyen prédikáltak, próféták voltak, tehát nem álltak tisztségen kívül. Másodszor: akik ott prédikáltak, rendkívüli ajándékokkal felruházott emberek voltak, akiknek gyakorlata nem lehet példa a mai egyházak számára, amelyekben ezek az ajándékok megszűntek. Hogy így van, azt a 30. vers világossá teszi, ahol a próféták hirtelen kapott kijelentések alapján prédikálnak.
Cotton úr maga is elismeri ezt a Keys (Kulcsok) című legutóbbi könyvének 20. oldalán, és kifejezetten visszavonta azt, amit a prófétálásról korábban ő maga a Kátéjában, valamint ő és testvérei a Harminckét cikkelyre adott válaszukban előadtak. Ez az őszinteség szeretetre méltó; s ha Istennek tetszenék, hogy testvéreinket a brownizmus többi pontjától is hasonlóképpen elfordítsa, hamar reménykedhetnénk egy boldog kiegyezésben.
1.13 Második érvük: Jósafát és fejedelmei hirdették az Igét. Jósafát és fejedelmei azonban nem voltak egyházi tisztségviselők. Következésképpen némelyek, akik nem egyházi tisztségviselők, hirdethetik az Igét. Felelet. A főtételt tagadjuk. Mert amit Jósafátról a 2Krónikák 19. fejezete feljegyez, nem volt más, mint a király intése alattvalóihoz: a lévitákat és bírákat kívánta buzdítani tisztségük hűséges betöltésére. Ez nem a törvény magyarázata volt, sem annak az ismeretnek a kiszolgáltatása, amelynek megőrzésére Isten a papok ajkait rendelte. Ami pedig a fejedelmek prédikálásáról áll a 2Krónikák 17,6-ban, azon túl, hogy ez csak egyszer, egy rendkívüli reformáció idején történt meg, a következő szavak azt is megmagyarázzák, miként tanítottak: nem ők maguk, hanem a törvény könyvét vivő léviták által; egyedül a léviták prédikáltak. A fejedelmek velük mentek, és polgári hatalmukkal támogatták, oltalmazták őket prédikálásukban. Hogy így volt, azt Cotton úr is elismeri a Keys fent említett helyén, kijelentve, hogy Izráel egyházában sem a zsinagógában, sem a templomban nem prédikált más, mint papok és léviták, kivéve azokat, akik rendkívüli elhívást kaptak a prófétálásra.
Harmadszor: amit kötelességünk megbecsülni, az törvényes dolog. 1.14. Azonban tisztségen kívül álló emberek prédikálását kötelességünk megbecsülni: „Az Írásnak magyarázatit meg nem utáljátok.” 1Thessalonika 5. Felelet. A kisebb tétel bizonyítását tagadjuk. Mert az apostol által említett prófétálás nem tisztségen kívül álló emberek prédikálása, hanem vagy olyan rendkívüli prófétáké, amilyenek a korinthusi egyházban és a kezdeti idők más egyházaiban is voltak, vagy pedig rendes lelkipásztoroké, akiket a Szentírás gyakran prófétáknak nevez. Máté 11,9: „A ki béfogadja a Prófétát Próféta nevébe, a Próféta jutalmát vészi (valójában Mt. 10,41 – a szerk.)” „Nincsen a Próféta tisztesség nélkül, hanem csak az ő hazájában és házában.” Egy pogány költőt is prófétának nevez az apostol. Jelenések 18,24: „És abban találtatott a Prófétáknak és a szenteknek vérek”; valamint 22,9: „..néked szolgatársad vagyok, és a te Próféta atyádfiainak..”
Negyedszer:* 1.15 új-angliai testvéreink több érvet nem hoznak fel. Robinson többi okoskodása nem annyira figyelemre méltó. Így érvel: a próféták fiai prédikáltak, 1Sámuel 15,5; 2Királyok 2,7; valamint 4,1. A próféták fiai azonban tisztségen kívül álló emberek voltak. Felelet. A főtételt az idézett helyek nem bizonyítják, mert az első a prófétákról szól, nem pedig fiaikról; a másik kettő pedig a próféták fiairól szól, de semmit sem mond prédikálásukról. Mindazáltal a főtételt nem tagadjuk, mert úgy véljük, más szentírási helyekből bizonyítható; a kisebb tételt azonban tagadjuk, nevezetesen azt, hogy a próféták fiai teljesen tisztségen kívül álló emberek lettek volna. Mert Istentől kapott elhívásuk és a próféták rendelkezése, hogy e szolgálatra várakozzanak, oly kezdetet és belépést adott nekik a prófétai tisztségbe, amely képessé tette őket már megkezdett ajándékaik kezdeti gyakorlására. Így mi sem tagadjuk meg az Újszövetségben a prédikálás jogát azoktól, akiket a szolgálatra szántak és arra készülnek, hogy megszerezhessék annak az ajándéknak készségét, amelyhez a kezdeti igehirdetések szükséges eszközök. Ezek nélkül sem az ajándékot, sem az elhívást nem nyerhetik el csoda nélkül.
Ötödször Robinson így érvel:* 1.16 mindazok törvényesen prédikálhatnak, akikről azt kell kívánnunk, hogy prófétákká legyenek. Márpedig Isten egész népéről azt kell kívánnunk, hogy prófétákká legyenek: „Vajha az Úrnak minden népe próféták volnának, és adná az Úr az ő Lelkét ő beléjek!” 4Mózes 11,29. Felelet. A főtételt tagadjuk, mert az a kívánságunk, hogy Isten tisztességének növekedésére és igazságának terjesztésére a mostaninál sokkal többen küldessenek ki prédikálni és keresztelni, még önmagában senkinek sem ad sem ajándékot, sem jogot, sem elhívást a prédikálásra vagy keresztelésre, amíg Istentől és az emberektől elhívást nem kap. Mózes kívánsága nem az volt, hogy az egész nép prófétáljon, hanem hogy mindnyájan prófétai tisztséget és Isten Lelkét megnyerjék, amely képessé teszi őket a prófétálásra.
1.17 Hatodszor: az apostolok Krisztus feltámadása előtt is prédikáltak. Az apostolok azonban Krisztus feltámadása előtt még nem voltak apostoli tisztségben. Felelet. A kisebb tételnek azt kellene állítania, hogy minden egyházi tisztségen kívül álló emberek voltak; ez azonban nyilvánvalóan hamis. Mert azonfelül, hogy első kiküldésükkor Máté 10,1 kifejezetten apostoloknak nevezi őket, Júdásról az Apostolok Cselekedetei 1,25 azt mondja, hogy övé volt e szolgálat és apostolság. Kiszolgáltatták a keresztség sákramentumát is, amiről az ellenfél maga is elismeri, hogy tisztségen kívül álló emberek törvényesen nem végezhették volna.
1.18 Hetedszer: Pált és Barnabást prédikálásra hívták fel olyan helyen, ahol nem viseltek tisztséget, s olyanok hívták fel őket, akik nem tudták, hogy bárhol is tisztségük lett volna. Apostolok Cselekedetei 13,15: „Atyámfiai férjfiak, ha vagyon valami intő beszédetek a községhez, szóljatok.” Következésképpen tisztségen kívül álló emberek törvényesen prédikálhatnak. Felelet. Az előzmény hamis, mert Pál és Barnabás tisztségviselő emberek, valódi próféták és apostolok voltak; megbízatásuk pedig minden népre kiterjedt. Ezenfelül valamely gyülekezet lelkipásztora az egyetemes egyházhoz való viszonya alapján, törvényes elhívás szerint bármely egyházban prédikálhat. Azt pedig, hogy a zsinagóga elöljárói nem tartották Pált és Barnabást prédikátoroknak, éppoly könnyű tagadni, mint állítani: prédikálásuk és csodáik híre könnyen eljuthatott velük együtt, vagy előttük, Ciprusból Pisidiába.
1.19 Végül: az írástudók és farizeusok magyarázták és prédikálták a törvényt. Az írástudók és farizeusok azonban nem viseltek egyházi tisztséget, mert az Ószövetség alatt az egyház minden tisztsége egyedül a léviták kezében volt; az írástudók és farizeusok pedig nem léviták, hanem más törzsekből valók voltak. Felelet. A kisebb tétel hamis, mert az Úr maga mondja, hogy az írástudók és farizeusok egyházi tisztséget viseltek: Mózes székében ültek, és a törvény doktorai voltak. A bizonyítás sem helyes; mert miként bizonyíthatják, hogy e nagy zűrzavar korában minden egyházi tisztség kizárólag a léviták kezében maradt meg, nemcsak a templomban, az áldozatok körül, hanem a zsinagógában is, a tanítás és a fegyelem dolgaiban? De még ha ezt el is fogadnánk, miként bizonyíthatnák azt, hogy az írástudók és farizeusok nem Lévi, hanem valamely más törzsből származtak?
Jegyzetek
1.1
A kérdés állása.
1.2
E tanítás első szerzői.
1.3
Az independensek e kérdésben egymás között fennálló nézetkülönbsége.
1.4
Hogy rend szerint csak a lelkipásztorok prófétálhatnak, először abból bizonyítjuk, hogy Krisztus összekapcsolta a keresztelés és a prédikálás hatalmát.
1.5
Másodszor: akik prédikálnak, azoknak erre a munkára elhívást kell nyerniök.
1.6
Harmadszor: minden rendes prédikátor munkálkodik az Igében és a tanításban.
1.7
Negyedszer: tisztségen kívül állóknak nincs prédikálásra való ajándékuk; mert mindazok, akik ezzel az ajándékkal bírnak, vagy apostolok, vagy evangélisták, vagy próféták, vagy lelkipásztorok, vagy doktorok, s mindezek tisztségviselők.
1.8
Ötödször: tisztségen kívül álló embernek nem volt szabad áldozatot bemutatnia.
1.9
Hatodszor: mindazok, akik Istentől a prédikálás ajándékát kapták, kötelesek minden más foglalatosságot félretenni, és egyedül e munkának szentelni magukat.
1.10
Hetedszer: az apostolok senkit sem rendeltek prédikálásra, csak véneket.
1.11
Nyolcadszor: tisztségen kívül álló emberek prédikálása a zavar és a tévelygés eszköze.
1.12
Az ellenkező állítás mellett Cotton úr a Kátéjában és a Harminckét kérdésre adott válaszában Robinsonból kölcsönzött érveket hoz fel. Először: a korinthusi egyházban tisztségen kívül álló emberek prófétáltak. Felelet: ezek az emberek tisztségviselők voltak, vagy prédikálásuk rendkívüli jellegű volt.
1.13
Másodszor: Jósafát és fejedelmei prédikáltak. Felelet: a királynak a lévitákat kötelességük teljesítésére buzdító intése, valamint a fejedelmek támogatása e munkában, nem volt tulajdonképpeni prédikálás.
1.14
Harmadszor: a prófétálást nem szabad megvetnünk. Felelet: az apostol tisztségviselő emberek prédikálásáról szól.
1.15
Negyedszer: a próféták fiai prédikáltak. Felelet: prófétává rendeltetésük jogot adott nekik arra, hogy e tisztség felé vezető kezdeti és előkészítő gyakorlatokat végezzenek.
1.16
Ötödször: Mózes azt kívánta, hogy az egész nép próféta legyen. Felelet: de nem Isten e tisztségre való elhívása nélkül.
1.17
Hatodszor: az apostolok a feltámadás előtt is prédikáltak. Felelet: akkor már valódi apostolok voltak, és kereszteltek.
1.18
Hetedszer: Pált és Barnabást intésre hívták fel. Felelet: tisztségviselő emberek voltak.
1.19
Nyolcadszor: az írástudók és farizeusok prédikáltak. Felelet: tisztségviselők voltak, és Mózes székében ültek.
Forrás
A dissuasive from the errours of the time wherein the tenets of the principall sects, especially of the Independents, are drawn together in one map, for the most part in the words of their own authours, and their maine principles are examined by the touch-stone of the Holy Scriptures / by Robert Baylie …
