A bölcsesség tanulásáról | Apáczai Csere János

Apáczai Csere János

születési nevén Csere (Cseri, Tsere) János,

(szül.: Apáca, 1625. június 10.? – Kolozsvár, 1659. december 31.)

Erdélyi magyar református teológus, pedagógus, filozófus, a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutára, az erdélyi puritánus mozgalom kiemelkedő alakja, az első magyar enciklopédista, a karteziánus ismeretelmélet korai magyar követőinek egyike.

A bölcsesség tanulásáról

[Nagyon tanulságos, de azért nem mindennel azonosulhatunk, ami itt elhangzik. – a szerk.]

A bölcsesség tanulásáról[130]

Apáczai János beszéde, melyben elmondja az összes mesterségek és tudományok hasznát, valamint azok keletkezését, továbbá, hogy miképpen jutottak el azok Ádámtól a zsidókhoz, a zsidóktól a kaldeusokhoz, ezektől az egyiptomiakhoz, az egyiptomiaktól a görögökhöz, a görögöktől az arabokhoz és latinokhoz; röviden érinti, hogyan haladt előre náluk a műveltség, és éppen ezért az említett nyelvek ismeretének szükségességét bizonyítja; végül pedig megmutatja, milyen módon érheti el a magyar nép nemcsak azt, hogy e bölcsességnek részesévé legyen, hanem azt is, hogy rövid idő alatt mindezeket a népeket – ha nem is múlja felül – legalábbis utólérje.

Tartotta, midőn rektori tisztét[131] átvette a gyulafehérvári hírneves kollégiumban,[132] 1653 november havában.

Nyomatott: Utrechtben, Joannes à Waesberge műhelyében 1655-ben.

Nemzetes, és műveltségben, erényességben, bölcsességben legnemesebb Vargyasi Dániel János úrnak,[133] a fenséges erdélyi fejedelem főudvarmesterének, a gyulafehérvári kollégium kijelölt kurátorának, az erdélyi múzsák reményének, az én örökké tisztelendő uramnak és pártfogómnak.

A szegény és tehetségtelen emberekre nézve bizony szomorú, de a közvélemény szerint nagyon is igaz, nemzetes uram, az a sokat hangoztatott arab közmondás: In canalmakdaro jatimon, falhirszo bátilon. Ha nincs meg a tehetség, hiábavaló a törekvés. Ha ez a közmondás egyáltalán alkalmazható valakire, akkor az én vagyok: mert bár minden követ megmozgatnék, csakhogy kimutassam, mily hálás és lekötelezett híved vagyok, amiért velem annyi jót tettél – egyrészt akkor, amikor hazámtól való távollétem alatt arra méltattál, hogy rosszakaróim rágalmazó nyelvétől buzgón megvédelmezz, és másrészt hazatérésem óta, amikor is ugyanúgy pártfogolsz, mint azelőtt -, mégsem jutok semmire: ugyanis annyira hiányzik ehhez a tehetségem, hogy minden törekvésem füstbe megy, hacsak jótéteményeid viszonzásaként nem fogadod e néhány lapot, itthoni munkásságom zsengéjét. Nemes és nemzetes uram lekötelezett tisztelője:

Apáczai János

Nagyon kell csodálkoznom, hallgatóim, hogy azzal, amit ma tesztek, csaknem teljesen felforgatjátok, semmibe veszitek a jó gazdálkodás bevált módszerét, pedig ennek megőrzése éppen a ti érdeketek. Mert ugyan hány olyan gazda akad, aki ha helyesen akar cselekedni, egész háznépét összehívja, még hozzá ilyen nyilvános helyen, csak azért, hogy egyik szolgáját számadásra vonja? Hiszen látjuk, a legtöbben jóakaratúan megelégszenek azzal, ha szolgájukkal valamelyik belső teremben beszélgetnek, hogy túlságos félelemből vagy röstelkedésből hirtelenében el ne feledkezzék a szolga azokról a mentségekről, amelyeket a maga igazolására egyáltalán felhozhat. Ha Tullius Cicero egész testében megremegett, amikor beszédének közeledésére akárcsak rá is gondolt, mégha más ügyéről volt is szó, akkor engem – aki Tullius ékesszólásától olyan messze állok, s hozzá még saját magam ügyében kell beszélnem, vándorutamról és távollétemről kell számot adnom – ily nagy és fényes sokaságnak már a puszta árnyéka is félelemmel töltene el, és szégyenszemre félholtra válnék, ha mindnyájatok derült arca kegyesen lelket nem öntene belém, és el nem hitetné velem, hogy nem szigorú számadásra, hanem sokkal nagyobb és fontosabb állásfoglalások érdekében hívtátok össze ezt az igen fényes gyűlést. Tehát támaszkodva e páratlan jóindulatba vetett reményemre, kérve kérlek mindnyájatokat, szíves hallgatóim, hogy – ha darabos és mesterkéletlen beszédben szólok is azokról a dolgokról, melyektől mindnyájunknak, de főleg az erdélyi iskoláknak jóléte függ, tudniillik a bölcsesség tanulásáról – hallgassatok engem végig jóindulatúan, egy szívvel, egy lélekkel!

E szó: sapientia, hallgatóim, tulajdonképpeni és közvetlen jelentése szerint testi dolgokra vonatkozik. Sapere ugyanis semmi mást nem jelent, mint a megízlelt dolog tulajdonságát és hatását lelkünkkel felfogni. Innen találóan viszik át az emberi értelem azon tevékenységének kifejezésére, melynek segítségével az elvekben és alaptételekben foglalt elgondolások lényegébe úgy behatolunk, hogy mindazt, amit innen következtetni lehet, előre látjuk. De értjük ezen a szón az egész műveltséget, bölcsességet, az értelem tevékenységét és egyszóval az egyetemes enciklopédiát, vagyis azoknak a dolgoknak módszeres összefoglalását, melyeket tudni szükséges, és a jelen alkalommal mi éppen az utóbbi jelentésre irányítjuk figyelmünket, mivel az a szándékunk, hogy ebben a szóban foglaljuk össze mindazt, amit a legjobb és legszükségesebb tudnunk az emberi élet folyamán. Minthogy pedig ilyen tudnivaló kétféle van: maga a nyelv és a nyelv által megjelölt dolgok, nem ok nélkül mondják a bölcsességről, hogy az egyrészt magukkal a dolgokkal foglalkozik, másrészt a nyelvvel, amelynek segítségével a megértett dolgokat másokkal közöljük. Mivel pedig a dolgok olyan természetűek, hogy vagy a természet, vagy a kegyelem világosságánál ismerhetjük meg őket, azért az első forrásból származó tudomány vagy ismeretkör az összes lehető dolgok általános tulajdonságai után – amelyekre a logika tanít – elsősorban is a testek kétféle matematikai mennyiségét érinti tárgyalásában, mégpedig az absztrakt mennyiséget, amellyel az aritmetika, és a konkrétat, amellyel a geometria foglalkozik; azután tárgyalja egyfelől a világegyetem részeit, az eget és csillagait, az asztronómiában, másfelől az összes földi testeket; az utóbbiakkal a fizika foglalkozik, ha azok maguktól léteznek, és tisztán természetiek, ha azonban mesterkéz ad nekik külső alakot, akkor a mechanika. A másik forrásból származó tudomány és bölcsesség pedig, melyet tudniillik a kegyelem, vagyis a szentírás világosságánál szerzünk, feladatul tűzi maga elé az egész emberi élet vizsgálását, beleértve azokat a dolgokat is, amelyeket Isten nyilatkoztatott ki. Ezeknek az ismereteknek egy része üdvösségünk titokzatos teljesedésére vonatkozik, ezt tárgyalja a teológia; más része az erkölcsös életre, ezzel foglalkozik az etika; egy további része a házi életre, ezt tárgyalja az ökonómia; ismét más része viszont a polgári életre, ez a politika tárgya; de amennyiben a polgári életet a szokás útján bevett törvények szabályozzák, a jogtudomány is foglalkozik velük. Mivel mindezeknek az ismerete nagyon is szükséges, bölcsesség neve alatt kell összefoglalnunk őket. De ennek széltében és hosszában messze nyúló határai a nyelvtudományt sem rekesztik kívül, sőt magukba foglalják mind a héber nyelvet, az összes nyelvek anyját, mind pedig a többit, főleg a görög, latin és arab nyelvet, mégpedig a következő módon: a szavaknak külön-külön való vizsgálatával foglalkozik az etimológia, az egyszerű beszéddel a mondattan, a beszéd díszítésével pedig a retorika. Hogy ezeket is, valamennyit a bölcsesség neve alá lehet, sőt kell foglalnunk, a bölcs emberek számára kézenfekvő.

Ez tehát az a bölcsesség, amelynek hasznosságáról, korunkig való továbbfejlesztéséről, tanításának, tanulásának és továbbfejlesztésének módszeréről szeretnék elmondani néhány szót, mielőtt befejezem beszédemet. De hasznosságon ne értsetek egyebet, mint az említett tudományok jóságát és tökéletességét, melyet az illető tudományág feltalálója szem előtt tartott, vagy amelyet szem előtt kellett tartania; ne értsetek egyebet, mint azt a hasznot, melyet az egyes tudományágakban való alapos elmélyedés nyújt a velük foglalkozóknak. Továbbfejlesztésükön sem kell itt egyebet értenünk, mint a különböző tudományágaknak különböző népeknél való különböző művelését és fenntartását a világ kezdete óta. És mi a módszer? Ezen értem mindazon eszközök rendszerét, melyeknek elsajátítására éjt-napot egybetéve törekedniük kell mindenféle bölcsesség atyáinak, vagyis a kurátoroknak, anyáinak, vagyis a tanítóknak, és fiainak, akiket manapság tanulóknak hívnak, ha ugyan egyáltalán azon iparkodnak, hogy vidám szívvel és kellő időben élvezzék buzgóságuk és sokfelé kifejtett munkásságuk édes gyümölcsét.

Ha az említett tudományok hasznosságáról, hallgatóim, semmi mást nem lehetne mondani, mint azt, hogy kölcsönösen segítik egymást, éspedig annyira, hogy külön egyiküket senki sem értheti meg tökéletesen, csak ha egyúttal a többit is mind megtanulta, akkor, azt hiszem, máris eleget mondottam ahhoz, hogy az igazán szorgalmas tanulókban kedvet ébresszek az összes tudományok módszeres művelésére, föltéve persze, hogy nem akadnak olyan vas-, vagy mondhatnám ólomfejűek, akik ezt a napnál világosabb érvet vagy fel sem tudják fogni, vagy rosszindulatból egyszerűen feleslegesnek tartják és elvetik. Mert ugyan van-e a tudományos élet egész területén valami, amit többször hangoztattak volna, és van-e világosabb, van-e elfogadhatóbb dolog, mint az, hogy a teológiát – méltóság, hasznosság és szükségesség tekintetében kétségkívül minden tudomány fejedelmét – a természet ismerete nélkül magyarázni és az ellenfelek támadásával szemben megvédeni lehetetlen? Vesszek el, ha nincs szükségem minden tudományágnak, sőt az egész enciklopédiának segítségére, midőn a bibliát forgatom, ha tekintetbe veszem annak minden irányban kiterjedt mezejét. Mert bármennyire igaz is, hogy a szentírás önmagában elég, úgyhogy senkinek sem kell máshonnan világosságot belevinnie, hanem csak kihoznia belőle: még sokkal igazabb az, hogy ezt csak az üdvösséghez szükséges dolgokra kell érteni. De jóságos Isten! mennyi minden előfordul itt is, ott is az egész szentírásban, ami nélkül az üdvösség ügyét tekintve bátran ellehetnénk, ha a legjobb és leghatalmasabb Isten nem azért hagyta volna ezeket ránk, hogy bennük szemléljük legfőbb és megfoghatatlan bölcsességét, jóságát és hatalmát! Megkövetlek mindnyájatokat, hallgatóim, a halhatatlan Istenre: megmagyarázhatja-e a dolgok valódi lefolyásának megfelelően a Teremtés könyve I. és II. fejezetét, aki nem kitűnő csillagász, fizikus vagy földrajztudós? Leírhatja-e Salamon és Ezékiel templomát,[134] aki nem ért a technikához? Vagy leírhatja-e az ilyen a szent sátort, az oltárt, a frigyszekrényt, a gyertyatartót és több hasonló dolgot? Megfejtheti-e a próféták jóslatait és a Jelenések könyvét, aki nem történész? Elősorolhatja-e valaki, milyen részekre oszlik Palesztina szent földje, ha nem ért a földrajzhoz? Megismertethet-e a lépten-nyomon előforduló hangszerekkel, aki nem zenész? Eligazodhatik-e a Számok könyvének I. fejezetében,[135] aki nem ért a számtanhoz? Megvilágíthatja-e az égnek, a napnak és a felhőknek a földtől való távolságát, aki nem ért a geometriához? Még tovább megyek! A Szentlélek végtelen sok okfejtése közül kimutathatja-e akár egyetlennek is az érvényességét az, aki nem ért jól a logikához? Hogy pedig a szentírás példáit mily nagyszerűen világítják meg, bővítik ki és bizonyítják világi írók is: az etika, politika, ökonómia és jogtudomány művelői, csak az tagadhatja előttem, aki még csak hírből sem hallott soha a Sztobaiosz gyűjtötte szentenciákról[136] és sok más írónak etikai és politikai tárgyú könyveiről; és az, aki azt hiszi magáról, hogy ha a szentírásban feltalálható bármely dologról bármily keveset is megtanult, már az egész dolgot vajmi kitűnően ismeri. Az ilyenek még nem tudják, hogy a bölcs nem beszél arról, amihez nem ért; nem tudják, hogy az Isten nem ludaknak nyilatkoztatta ki akaratát, hanem embereknek, akik a dolgok érzékelése és megfigyelése által, a dolgokból kiinduló következtetés, valamint a dolgok tapasztalása segítségével művelik ki értelmüket mélyebb dolgok felfogására. Aztán meg nagyon sok dolgot nem is említ a szentírás. Ez azonnal szeme elé tárul annak, aki a szaktudományok tárgymutatóiba belepillant. Nos, ha azt hiszitek, hallgatóim, hogy mindezt az ujjamból szoptam, hallgassátok meg Augustinust, az egyháznak ama híres doktorát, aki a keresztény tanítás helyes és rendszeres megismeréséhez szükségesnek tartja nemcsak a latin, görög és héber irodalmat, hanem – hogy egyetlen fogalomba fogjam össze – az összes szabad tudományokat is. Erről a tárgyról írt is négy könyvet, melyekben az említett tudományok tanulására buzdít. De még inkább hallgassatok és figyeljetek arra, amit az Isten, hangsúlyozom, az igaz Isten mond Jóbnak, az isteni férfiúnak isteni és égi szózat formájában:[137]

“Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat!

Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-é; avagy ki húzta el felette a mérőzsinórt?

Mire bocsátották le oszlopait, avagy ki vetette fel szegeletkövét?

Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok és Istennek minden fiai vigadoznának?

És kicsoda zárta el ajtókkal a tengert, amikor előtűnt, az anyaméhből kijött;

Mikor ruházatává a felhőt tevém, takarójául pedig a sűrű homályt?

Mikor reávontam törvényemet, zárat és ajtókat veték eléje:

És azt mondám: Eddig jőjj és ne tovább; ez itt ellene áll kevély habjaidnak…

Áttekinthetted-é a föld szélességét, mondd meg, ha mindezt jól tudod?

Melyik út visz oda, hol a világosság lakik, és a sötétségnek hol van a helye?

Hogy visszavinnéd azt az ő határába, és hogy megismernéd lakása útjait.

Tudod te ezt, hiszen már akkor megszülettél; napjaidnak száma nagy!

Eljutottál-é a hónak tárházához; vagy a jégesőnek tárházát láttad-e?

Melyik út visz oda, ahol szétoszlik a világosság, és szétterjed a keleti szél a földön?…

Van-é atyja az esőnek, és ki szülte a harmat cseppjeit?

Kinek méhéből jött elő a jég, és az ég daráját kicsoda szülte?

Összekötheted-é a Fiastyúk szálait; a Kaszáscsillag köteleit megoldhatod-é?

A Hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében, avagy a Göncölszekeret forgathatod-é fiával együtt?

Ismered-é az ég törvényeit, vagy te határozod-é meg uralmát a földön?”

Még egyszer mondom, figyeljétek meg, tiszteljétek és bámuljátok ezeket a hatalmas Isten szájából eredő mértani kijelentéseket a világ teremtéséről, a Föld alapjairól és helyzetéről, a tenger és szárazföld ajtóiról, reteszeiről és bilincseiről; a fénytani kijelentéseket a világosság és sötétség lakhelyéről; a meteorológiai kijelentéseket a hóról és jégesőről; a csillagászati kijelentéseket a Fiastyúkról, a Kaszáscsillagról és a Göncölszekérről, az égnek a Föld felett való hatalmáról és uralmáról; a földrajzi kijelentéseket a Föld nagyságáról és kiterjedéséről!

De hogy e kitérő után beszédem a kitűzött terv szerint visszatérjen rendes medrébe, nagyon kérlek mindnyájatokat, hallgatóim, bocsássatok meg, ha nem vállalkozom arra, hogy a természetre vonatkozó dolgok roppant tengerét a jelen körülmények között végig behajózzam. Bizony kifogynék az időből, ha beszélni akarnék a természettudományok legszebb részéről, tudniillik az égitestekről, ezen a körön belül az égről, állócsillagokról, bolygókról, üstökösökről, levegőről, légköri képződményekről. Bizony kifogynék az időből, ha a legbölcsebb királlyal, Salamonnal szólva mindent összehordanék itt a Libanon cédrusától kezdve a kőfalból születő moháig; ha semmit ki nem hagynék az elefánttól kezdve a bolháig és serkéig, a tengeri cethaltól a folyami halacskáig, a sastól, a szárnyasok királyától a méhig, a szárnyasok legkisebbikéig; ha felsorolnám mindezeknek végtelen hasznát az emberi életre és azt a számtalan jót, amelyet nekünk nyújtanak, hogy életünket kellemessé tegyük, megszépítsük, meghosszabbítsuk, vagy hogy a betegséget testünkből kiűzzük. Mert nem akarom most elmondani, hogy minden időben a kuruzslók tudatlansága volt az oka számtalan ártatlan ember kegyetlen halálának.

Hogy pedig a természeti jelenségekre mennyire fényt derít a matematika, erre legfőbb bizonyíték Platón Timaiosza,[138] Arisztotelész Fizikája és Cartesius filozófiája. Platón Timaioszában ugyanis az Isten a világ lelkét számtani műveletek és arányok szerint alkotja meg, a testet pedig mértani idomok szerint építi fel. Arisztotelésznek viszont egész műve a mozgásról és nyugalomról, időről és égről, az állatok származásáról és fejlődéséről, szóval általában egész Fizikája a matematikán nyugszik, nemcsak példáiban, hanem alapjaiban is.

Ellentmond-e ezeknek Cartesius? Feleljen ő maga:

“Nem szólok többet, mondja, az alakokról, sem arról, hogy végtelen változatosságukból hogyan keletkezik a mozgások számtalan változata is, mert eléggé érthetőek lesznek azok maguktól is mindenütt, ahol csak alkalmunk lesz beszélni róluk. Föltételezem, hogy olvasóim vagy tisztában vannak már a geometria elemeivel, vagy legalább szellemileg eléggé erősek a mennyiségtani bizonyítások megértésére. Mert világosan kimondom, hogy a testeknek más anyagát nem ismerem, csak azt, amely mindenféleképpen osztható, alakítható és mozgással felruházott, azt, amelyet a mértantudósok mennyiségnek hívnak, és bizonyításaik tárgyául vesznek; nem is lehet bennük világosan vizsgálni semmi mást, csak a szóban levő osztásokat, alakokat és mozgásokat; nem tarthatunk felőlük igaznak semmi olyat, amit azokból a közös fogalmakból, melyeknek igazsága felől kétségünk nem lehet, oly világosan le nem vezethetünk, hogy matematikai bizonyítás gyanánt kell elfogadnunk. Mivel pedig ilyen módon a természet minden jelensége kifejthető, a fizikában véleményem szerint semmiféle más elv nem fogadható el, és nem is kell ilyet kívánnunk.”

Hát a matematika haszna tekintetében ilyen összhang, ilyen egyetértés van köztetek, fő-fő filozófusfejedelmek? Jaj akkor nekünk! Itt fekszünk a tudatlanság álomkórjának sírjában. Mily tunyák és restek vagyunk? Még mindig nem ébredezünk? Még mindig nem hall a fülünk? Ezeknek a kijelentéseknek meglepő összhangja nem teremt minálunk matematikai életet, mozgást? Nem vesszük észre, mint Platón észrevette, hogy nemcsak “az Isten geometra mindenek felett”, hanem saját magunkban is – akár nyugszunk vagy ébredünk, akár ülünk vagy állunk, akár járunk vagy kelünk – a geometria hasznát érezzük. És persze mi, afféle díszvirág filozófusok, midőn eltaszítjuk magunktól az egész matematikát, még megpróbálunk tettünkről számot adni és azt mentegetni! Tekintsetek Platón akadémiájának feliratára:[139] “Senki be ne lépjen, aki a geometriához nem ért!” – és értsétek meg belőle, hogy kimondhatatlan hasznát vesszük a matematikának, ha alaposabban akarunk behatolni bármelyik mesterségbe vagy tudományba.

Volt éppen elég alapja Augustinus ama véleményének, hogy minden isteni és emberi dologtól távol kell tartani azt, aki nem sajátította el a számtani ismereteket. (A számtan tudniillik első része a matematikának.) És Platón ezt írja: “Hogyan? Hát sohasem vetted még észre, hogy akiknek tehetségük van a számtanhoz, azok éles elméjűek minden más tudományág elsajátításában is? Ha pedig lassúbb és tompább felfogásúakat képeznek és gyakorolnak ebben a tárgyban, még ha egyéb tekintetben nem érnek is el velük jobb eredményt, az általános vélemény szerint gyorsabb és élesebb felfogásúakká válnak.” Ugyancsak Platón olyan nagy szerepet tulajdonított Epinomiszában a számtani ismereteknek, hogy aki ezekben járatlan volt, azt a legtudatlanabb és legesztelenebb embernek tartotta. Helyesen akarta hát Püthagorasz,[140] helyesen akarta Platón, Arisztotelész és maga Cartesius is, hogy a fizikai tanulmányokat matematikai tanulmányok előzzék meg. Ugyanezt akarta Hippokratész, ugyanezt Galénosz is. Hippokratész ugyanis arra oktatja fiát, Thesszaloszt: szükséges szorgalmasan tanulmányoznia a számtant azért, hogy hasznát vegye a betegségek erősödésekor, enyhülésekor, periodikus kiújulásakor, változatainak felismerésében; a geometriát pedig azért, hogy hasznosítsa a csontok elhelyezkedése, illeszkedése, kimozdulása, visszahelyezése, törés esetében összeforrasztása, összeillesztése, kivétele tekintetében és általában mindenféle bántalom vagy gyógyítás esetén. Az ő nyomán Galénosz így ír: “Az atléták a versenyeken többnyire mindnyájan vágyakoznak a győzelmi babérokra, de nem készülnek fel tanulással annak elérésére. Így az orvosok is egekig magasztalják Hippokratészt, de mindent inkább megtesznek, mintsem hogy Hippokratészhoz hasonlókká legyenek. Hippokratész mind a geometriát, mind az asztronómiát az orvostudomány legfőbb támaszának tartja, de azok rátámadnak e tudományokkal foglalkozókra. Ilyen messze állnak attól, hogy ők maguk is alapos megismerésre méltassák ezt a területet.”

Haj, te tudálékos, a matematika világosságához el nem jutott ember! Többet látsz-e a természetbölcselők iskolájában, mint az Odisszeusz megvakította Polüphémosz a maga barlangjában?[141] Mert ugyan mi az egész asztrológia? Mi volna egyéb, mint aritmetikai kiszámítása az égitestek mozgásának, mint geometriai ábrázolása és felmérése az égi gömböknek és csillagoknak hosszúság, szélesség és magasság kiterjedése szerint? Mi egyéb a politika vagy etika Platónnál, Arisztotelésznél vagy magánál az Istennél, mint a jó cselekedetek és nyilvános ténykedések részletes meghatározása ésszerűség, arány és egybevágóság tekintetében? A matematika fontosságából érthetjük meg azt is, hogy manapság Francia- és Angolországban, Dániában, Lengyel-, Olasz-, Magyar- és Erdélyországban nem viselnek háborút német katonák nélkül, mert bizony azok a matematikai tudományokban mindenkit túlszárnyalnak.[142] Ezért van az, hogy Németország napról napra mindenféle új fegyvert szerkeszt.

Ámde a könny illik ide inkább, mint a beszéd, ha már az egész magyar nép nagy és örök szégyenére, elborult tekintettel ugyan, de mégis kénytelen vagyok szemlélni nyomorúságunknak, ínségünknek, szégyenletes tudatlanságunknak és közönyösségünknek végtelen tengerét és azt a letörölhetetlen szégyenfoltot, hogy csaknem minden technikai kérdésben idegenekhez folyamodunk, de nem annyira fegyveres erőszak és nem is annyira rabság miatt, mint egykor a zsidók, akik ekevasukat és kapájukat a filiszteusok táborába voltak kénytelenek vinni élesítésre, hanem a magunk hibájából, csupa álomkórságból, úgyszólván teljes meggondolatlanságból: szamár tunyaságunk és tudatlanságunk miatt, mely nemhogy egy országnak, de egy értelmes embernek is szégyenére válnék; elkábult és kiégett öntudatunk miatt, mely nem érzi a nyomorúságot, és – hogy röviden kimondjam, ami a nyelvemen van – vakságunk miatt, mellyel az Isten ver bennünket, hogy meg ne lássuk pőreségünket, ínségünket, szegénységünket. Hazudnék, ha nem volna idegen nálunk az építőmester, idegen az ágyúöntő és tűzszerész, idegen a fazekas, asztalos, posztókészítő, kőfaragó, órás és minden másfajta mesterember, idegen annyira, hogy csaknem minden szerszámunkat az ő műszavaikkal jelöljük.

Röstelkedjünk hát végre ilyen nagymérvű tudatlanságunkon! Érezzük már egyszer szégyennek, ha ezek az idegenek továbbra is barbároknak, bárgyúaknak, nehézfejűeknek, faragatlanoknak hívnak bennünket! Mi jót hozhat az ránk, ha az idegeneknek örökké csak jóízű nevetésre adunk alkalmat? Nevetnek rajtunk, és igazuk van. Hiszen énnekem is nevethetnékem támad, ha a tapasztalatlan magyarokra úgy sózzák rá áruikat, ahogy akarják, ha ravaszul elcsalják pénzüket, mialatt valósággal érzik, mint híznak kövérre a mások szegénységén.

Mit mondjak végül a dialektikáról, mely a mesterségek mestersége, a tudományok tudománya? Mivel ez a képesség, amennyiben forrása a természet, nem egyéb, mint az értelemnek velünk született ereje, amely által vitatkozunk és gondolkozunk, amely a dolgok nyomozására és kutatására indít és serkent, amely által a lélek, mint naptól a világ, minden oldalról fényt nyer a megfontolásra, amelynek erejével számtalan ember okosan és éleselméjűen vitatkozott, magyarázott, gondolkodott már sok évszázaddal korábban, még mielőtt a vitatkozás tudományáról egy betűt is leírtak volna; és mivel azt a képességet csak mesteri módon lehet olyan alakra és formára kidolgozni, hogy megtanítson arra, miképp kell általában minden lehető dolognak valamennyi lényeges összefüggését megtalálni és a dolgok természetének megfelelően elrendezni: így hát, mivel ilyen határtalan az ő fensége és nagysága, inkább némuljon el lelkem, törjön össze tollam, mintsem hogy olyasmi csússzék ki a számon vagy a tollam alól, ami sérti az ő méltóságát; s inkább megelégszem ezzel az egyetlen dicsérettel. Mert:

Mint bámész borjú bámul az új kapura,

úgy kell minekünk mindenre barmok módjára bámészkodnunk, ha föl nem fegyvereztetjük magunkat a logika világosságával, ha nem törekszünk arra, hogy semmit se gondoljunk, semmit se beszéljünk, semmit se tegyünk, míg a logika erejét világosan fel nem ismerjük, meg nem érezzük, meg nem látjuk.

Rátérek most beszédemben a bölcsességnek ama részére, amely azokkal a nyelvekkel foglalkozik, melyekben az imént kifejtett bölcsesség vagy egészen, vagy igen nagy részben benne rejtőzik, úgyannyira, hogy senki sem mondhatja teljes joggal, hogy a bölcsesség birtokába juthat, mielőtt meg nem töri a diót, hogy kivegye a tartalmát, vagyis mielőtt meg nem tanulja a nyelvet, hogy aztán bölcsen kiszedje a benne rejtőző tudományt, és azt megfelelő alkalmazás útján a maga hasznára fordítsa. Mivel azonban nemcsak lehetetlen, de nem is hasznos és szükséges mind megtanulni azokat a nyelveket, amelyek valami jót tartalmaznak, meg kell elégednünk azzal a néhánnyal, amelyek vagy majdnem az egész bölcsességnek, vagy a tudományok nagyobb részének kifejtésére vállalkoztak. Hogy pedig melyek ezek a nyelvek, annak megállapítására a bölcsesség és az egyes tudományágak keletkezését, fejlődését kell mérlegelnetek, hallgatóim. Kérlek hát benneteket, vegyétek velem együtt szemügyre, mily változatos és csodálatos módon jutott el, költözött át a bölcsesség egyik nép és nyelv területéről a másikéra! Ebből majd tüstént meglátjátok, mely nyelvekkel kell alaposan foglalkoznunk a bölcsesség kedvéért.

Mert az Isten, minden igaz és szilárd bölcsességnek ama kimeríthetetlen óceánja, miután kimondhatatlan és határtalan bölcsességét, örök jóságát és legfőbb hatalmát eleven színekkel rajzolta meg teremtményeiben, megteremtette az embert, Ádámot, mindnyájunk közös atyját, akit minden igaznak és jónak ismeretével, emberi és isteni bölcsességgel eltöltött és felruházott; hogy pedig mind az emberi, mind az isteni bölcsességre ékes bizonyságot adjon, nyomban három olyan fenséges megnyilvánulásukat tárta az ember elé, amelyek méltóak arra, hogy szorgalmas elemzésnek vessük alá őket.

Először is azzal, hogy rábízta az emberre ama gyönyörűséges kert gondozását, el akarta érni, hogy ne csak a fákat, füveket és bokrokat ismerje meg, hanem sajátítsa el az égitestek és a csillagok alapos ismeretét is, hisz enélkül azokat nem művelheti alaposan. Ezért Vergilius nemcsak művészien, hanem természettudományi szempontból is bölcsen zengi Georgica című költeményében:

Ám mielőtt a ki nem próbált földet hasogatnád,
Nagy figyelemmel adózz az időjárásnak, a szélnek,
Hogy müvelék azelőtt, milyen a természete, módja,
Mit terem ott a talaj, s mi, amit nincs kedve teremni.
Ez szántó, amazon jobban sikerülhet a szőlő.
Egyik a fának örül, másik gyönyörű legelőt nyújt.[143]

Ezután az emberi bölcsesség másik tükrét is elébe tárta. Elébe vezetett ugyanis mindenféle állatot, és megparancsolta neki, hogy valamennyinek természetükhöz illő nevet adjon. Hogy ez mily nagy bölcsességet és okosságot igényel, világosan megmutatja Szókratész, saját korának legnagyobb bölcselője, Platón Kratüloszában:

“No és akkor, kedves barátom, vajon nem kell-e a névadónak értenie ahhoz, hogy hangokba és szótagokba tegye át a név természetét, és vajon nem úgy kell-e a neveket alkotnia, hogy mintául a név ősképét, az ideát vegye, ha igazán névalkotó akar lenni? Azon pedig, hogy nem minden névalkotó használja ugyanazokat a szótagokat, nem kell csodálkoznunk, hiszen a kovácsok sem ugyanazt a vasat használják, ha mindnyájan ugyanazt az eszközt készítik is ugyanarra a célra. Ha ugyanazt az ideát valósítja meg, még ha más vasból készült is, jó a szerszám, akár itt csinálták, akár a barbárok között.”[144]

És kevéssel alább:

“Úgy látszik tehát, Hermogenész, a névalkotás nem valami könnyű dolog, amint azt te gondolod, és hogy akármilyen jelentéktelen ember, aki éppen akad, nem végezheti el ezt a feladatot. És igaza van Kratülosznak, amikor azt állítja, hogy természettől van a dolgoknak nevük, és hogy nem mindenki gyárthat neveket, csak az, aki figyelembe veszi minden dolognak természettől meglevő nevét, és ezt az ideát hangokba és szótagokba tudja áttenni.”[145]

Az idézet útmutatása szerint a névadónak elsősorban is oly mélyen kell ismernie minden dolog természetét, hogy a megjelölésükre kiszemelt szónak hangjait is, szótagjait is természetüknek megfelelően tudja rájuk szabni. De Szókratész ezenkívül rámutat, és egyenes úton rávezet bennünket, a dolgokban természetes módon gyökerező nevekre, vagyis azokra, amelyeket maga Ádám talált ki és alkalmazott a dolgokra. Hogy ezek a lehető legtermészetesebbek, legmegfelelőbbek és legillőbbek, ugyan ki vonhatná kétségbe? Legfeljebb az, aki a legtudatlanabbak módjára nem tudja, mit jelent árec, sámájim, ádám, árje,[146] s végül, hogy mi a jelentősége az egész héber nyelvnek, és milyen mély bölcsességgel fejezi ki a dolgok elnevezése által azok természetét! Feltétlenül azt kell tehát hinnünk, hogy az idézett szavakban – ott, ahol ezek azt állítják és erősítik meg, hogy minden élőlénynek az a neve, melyet Ádám adott nekik – a Szentlélek nyilatkozott meg.

De fölteheti valaki a kérdést: miben nyilatkozott meg, és milyen volt az első ember isteni és teológiai bölcsessége? Állítom, hogy megvolt benne az is, mégpedig a legnagyobb fokú, legigazabb bölcsesség. Istent ugyanis oly tökéletesen, olyan pontosan ismerte, hogy mi ebben a földi életben ennek a tökéletes ismeretnek legfeljebb ha csíráival rendelkezünk. Hiszen az Isten életét élte, így élete Isten akarata szerint folyt. Az Isten munkálkodott benne, az Isten dicsőségére. Az egyetemes erkölcsi törvény mint vele született képesség volt meg benne, melyből mint kiapadhatatlan forrásból származnak az etika, ökonómia és politika örök igazságai.

Mindezeknek érzékelhető, látható jeléül neki szánta a Mindenható az élet fáját. De szánalmas bukása után e tündöklő fényességnek csupán szikrái maradtak benne, azok is csak a lehető legparányibbak, ti. a gondolkodás természetes képessége, melynél fogva érzékelésével, másvalaminek közvetítése nélkül, fel tudja fogni az akár önmagukban, akár okozatokként jelenvaló, érzékelhető dolgokat, még ha azok előbb ismeretlenek voltak is számára: ennélfogva a megfigyelés által és az érzékelés útján felfogott dolgokat és azoknak kezdeti fokon levő ismeretét gondosan megjegyezte, s emlékezetében tartotta, indukció által gondosan összevetette az érzékelés útján gyakran felfogott és megfigyelés útján emlékezetében tartott dolgokat, és ebből biztos következtetéseket vont le, végül pedig kísérlet által és bármilyen más adódó alkalommal ezeket a már biztos ismereteket gondosan és alaposan felülvizsgálta. Mert kezdetben a természetfeletti adományokon kívül – gondolok itt szentségére, mellyel egész életét jámborságban, Isten akarata szerint tölthette; igazságosságára, mellyel hozzátartozói, vagyis fiai iránt kötelességét teljesíthette: ezek a természeti adományok megannyi hordozói és támaszai voltak – bőven elhalmozta őt Isten, az ő legfőbb alkotója, természeti adományokkal is, amennyit csak elbírt az emberi természet. Volt neki tudniillik kiváló értelmi képessége; ebből kifolyólag elsősorban élesen látó elméje, melynél fogva az egyes dolgokban minden részletet átlátott és felfogott: volt igen nagy tudása, mellyel megismerte a dolgok okait és lényegét; volt igen nagy bölcsessége, mellyel megállapította a kölcsönösségi viszonyoknak megfelelő és átfogó elveket; volt igen nagy okossága, mellyel minden dolgot felhasználásra tudott berendezni; és végül volt igen nagy és igen tökéletes mesterségbeli készsége, mellyel mindezeket a dolgokat a gyakorlatban hozzáértően alkalmazta. Mivel mindezen adományok közül a föntebb leírt módon valami kis részt igen nagy fáradsággal, küszködéssel ugyan, de mégis visszaszerzett, azért fiait, akikkel hosszú ideig (kb. 930 évig) együtt élt, megtanította a legtöbb olyan dologra, melyet ő maga talált fel. Ékes bizonyság erre Séth, Ádámnak nemcsak fia, hanem erényeinek és bölcsességének is örököse. Miután ezt – Josephus szerint[147] – atyja felnevelte, és eljutott abba az életkorba, amikor meg tudta különböztetni az igazat a hamistól, egész életét az erény tanulmányozásának szentelte. Minthogy maga is a legjobb emberré vált, magához hasonló unokákat hagyott hátra, akik, mivel mind csupa jó tulajdonsággal voltak megáldva, és békességben laktak hazájukban, örökös boldogságban élték le életüket; és feltalálták a csillagászatot s az égi dolgok ismeretét. Hogy pedig fölfedezéseik az emberek emlékezetéből ki ne vesszenek, és így meg ne semmisüljenek, még mielőtt ismeretesekké válnak (mivel tudták, hogy Ádám megjövendölte a világ egyetemes pusztulását, mégpedig egyszer tűzvész, másszor vízözön által), két oszlopot emeltek, és mindkettőre felírták felfedezéseiket, hogy ha történetesen a téglából emelt oszlopot az özönvíz ledöntené, a kőből épült oszlop fennmaradjon, s lehetőséget nyújtson az embereknek a tanulásra, a felirat tartalma pedig mindenki számára látható legyen. Mondják pedig, hogy ez az általuk emelt kőoszlop azonos azzal, mely még ma is fennáll Szíriában. Négy emberöltő múltán született Énókh, aki a csillagászat és az összes tudományok kitűnő ismeretéhez a jóslástudományt kapcsolta. Jóslásai közül egy maradt fenn, Jakab apostol idézi. Ez a görög költőktől annyiszor megénekelt Atlasz,[148] akiről Vergilius így ír az Aeneis I. énekében:

…Rákezdi aranycitarán most
A fűrtös Iopas, mire őt oktatta nagy Atlas.
Énekel a bolygó holdrul, fogyatárul a napnak;
Honnan az emberi nem s a barom; mi a tűz, mi a zápor;
Dall az esős Hyadok, Trion-ikrek s lomha Bootes
Csillagiról; mért száll oly sebten a téli verőfény
Tenger alá, vagy az éjt míly ok késlelteti nyárban.[149]

Ettől származott Methuséláh és Lámekh útján Noé, a görögöknél annyira ünnepelt Prométheusz,[150] aki – Mint Szókratész mondja Platón Philéboszában – ama nevezetes isteni adományt, a logika módszerét, egyszerre lopta le a sokat emlegetett tűzzel együtt. De ki hinné, hogy ez a leleményes ember nem volt jártas sok más dologban is! Hiszen annak a kornak emberei kétségkívül sokféle ismeretet kaptak örökségbe őseiktől. A hagyomány szerint nagyon értettek a matematikai, fizikai és teológiai tudományokhoz.

Ezzel lezárul a világnak és a bölcsességnek első korszaka. Nemsokára ugyanis – és itt Heurniust követem[151] – az emberek balgatag eszét heves uralkodási vágy ragadta el, s így az istentiszteletet és a bölcsesség művelését elhanyagolták, megvetették és kialudni hagyták. Ugyanis Khám, Noé kisebbik fia, fegyveres erővel megtámadta és elfoglalta Szíriát, fivérének, Sémnek örökségét, üldözőbe vette a jámbor atyákat és mind a világi tudományt, mind a szent tanokat, melyek megváltásuk magváról szóltak. Úrban, a kaldeusok fővárosában,[152] Ábrahám hazájában, a tüzet tette imádás tárgyává, súlyos büntetést róva az ellenszegülőkre. Ennek törvényes fia, Nimród sok győzelmes csata után Bábelt tette meg birodalma székhelyének.[153] De Ninus, Sém fia, elpártolva királyától, Asszíriát elfoglalta, és nagyon sok szép várossal ékesítette.[154] Ezek közül nagyságban és pompában a legelső város, Ninive lett az asszír uralkodók székhelye.[155] Mikor ezt a babiloniak az Isten igazságos büntetéséből legyőzték és leigázták, s a világ megzabolázása Bábelre, erre a szintén hatalmas városra hárult, kétségkívül ez a város volt az, amely helyreállította az anyagi jólétet és a tudományok művelését. A tudománynak már a város pompája miatt is igen virágzónak kellett lennie. Ez az, amiről a bölcs és ékesszavú Cicero megemlékezik:

“Kezdetben Asszíria lakói – hogy a régmúltból vegyek bizonyító érvet – országuk nagy kiterjedésű síksága miatt, mivel az eget mindenfelé szabadon láthatták, megfigyelték a csillagok pályáit és mozgásait. Ezeknek feljegyzése által az utókorra hagyták, hogy melyiknek milyen jelentősége van az ember életére. Ebből a népből valók a kaldeusok, akik nem mesterségük, hanem népük neve után kapták ezt az elnevezést. Ezek a csillagok tartós megfigyelése alapján – mint a hagyomány tartja róluk – létrehozták azt a tudományt, amellyel meg tudták jósolni, hogy kire milyen sors vár, és ki milyen végzetre született. Mondják, hogy hosszú ideig tartó művelés által, szinte azt mondhatni, számtalan évszázad alatt az egyiptomiak is elsajátították ugyanezt a mesterséget.” Így beszél Cicero.

Ehhez járult még ama hatalmas és a hozzákapcsolódó monda miatt sokat emlegetett toronynak az építése, melyben a hagyomány szerint Bél,[156] Semiramis atyja a csillagok vizsgálatára adta magát. Úgyhogy méltán erősíti meg Epigenész nyomán Plinius,[157] hogy a babiloniaknál 720 évi csillagvizsgálati feljegyzés volt égetett táblára róva. Megerősíti ezt Averroes[158] is, aki szerint a kaldeusoknál nem kevésbé virágzott a filozófia, mint a görögöknél Arisztotelész idejében.

Valószínűleg ebben az időben, tudniillik a vízözöntől számítva a 291. évben élt Zoroaster, Baktria királya[159] (az ti., aki sok forrás szerint az egész asztronómia és mágia feltalálója volt). Ő volt az őse India, Etiópia[160] és az egész Kelet filozófusainak. Ezek művelték először az etikát, fizikát és asztronómiát. Zoroaster, miután Ninus háborúban legyőzte őt, maga vetett véget életének.

Körülbelül ebben az időben született Ábrahám,[161] aki abból a kaldeus városból, melyet Khám zsarnoki uralma bálványimádásra kényszerített, az Úr hívására Kánaánba költözött, és a föníciaiakat, akiknek ott kiterjedt föld felett volt hatalmuk, megtanította sok olyan dologra, amelyeket ő maga a babiloniaktól és őseitől kapott, és amelyeket hosszú idő alatt saját tapasztalatai alapján is sok oldalról kibővített. Ezért mondja Sabellicus:[162]

Hogyha a hír hihető, legelébb a főnici nép kezd
Csillagokat, pólust, mozgást vizsgálni az égen,
És a terek mélyén kijelölni az útat, a pályát.

Ezért mondja a nagy tudású Plinius is: “Maga a föníciai nép nagy dicsőséget szerzett a betűk feltalálásával, valamint a csillagászati, hajózási és hadi tudományokkal.”

Ábrahám náluk tartózkodott néhány évig. Ekkor történt, hogy borzalmas éhség támadt a környéken, úgyhogy Ábrahám kénytelen volt lakhelyet változtatni és Egyiptomba menni.[163] Hírből tudta, hogy itt ez idő tájt bőséges a termés. Annál szívesebben ment oda, mert bizonyosra vette, hogy a szomszédos föníciaiakkal és kaldeusokkal való jószomszédság és kölcsönös érintkezés folytán ott is nagyon virágzik a filozófia. Magához a fáraóhoz, Egyiptom királyához ment, és mikor észrevette, hogy az rajong a filozófiáért, nagyon sok, még a király által el nem sajátított csillagászati ismeretet közölt vele. Így sokat értekezett csillagászati kérdésekről a fáraó papjaival is (akik sok mindent tanultak filozófiából, főleg matematikát, Hermész Triszmegisztosztól,[164] aki Noé tanítványa, Khús[165] nevelője, valamint Khús gyermekeinek, Isisnek és Osirisnek[166] tanítója volt, továbbá Aszklépiosztól[167] is, Hermész Triszmegisztosz tanítványától); e papokat a csillagászati kérdések mélyebb megértésére vezette, beavatta őket a számtan ismeretébe, melyben eddig járatlanok voltak; megajándékozta őket az isteni bölcsesség sok más kincsével, melyeket később József és Jákob kétségkívül igen nagy mértékben gyarapított. E papoknak megoszlott a feladatkörük. Egy részük ugyanis csak megfigyelte a csillagokat ama nevezetes, igen magas és híres piramisokról; más részük a megfigyeléseket értékelte, és megállapította a várható következményeket; voltak, akik a fizikára adták magukat: mások a mágiát művelték – ezek között Mózes idejében a legkiválóbb volt Ioannes és Iambres; ismét mások az állam kormányrúdjánál ülve az etikának és a politikának szentelték törekvő fáradozásaikat; eközben voltak olyanok, akik a királyok történetét örökítették meg írásos emlékekben, de olyanok is, akik geometriával, földrajzzal vagy orvostudománnyal foglalkoztak igen nagy szorgalommal. Ezek a tudományok egytől egyig virágoztak Egyiptomban nemcsak az izraeliták Egyiptomba való bevándorlásakor, hanem egészen Mózes idejéig, akiről mondják, hogy képzést kapott az egyiptomiak minden tudományában. Hitsorsosaival bőkezűen megosztotta tudását az izraeliták kivonulása alatt és után is, míg végül az izraeliták Salamon király által jutottak el a tudományok legnagyobb tökéletességéhez.

Júdeából azonban és még inkább Egyiptomból Görögországba költözött a bölcsesség. Az orvostudományt Aszklépiosz vitte át (tőle származik a tizenhetedik nemzedékben a nagy Hippokratész[168]), a misztikus teológiát pedig Orpheusz;[169] Szolón és Lükurgosz a törvényeket, Püthagorasz és Platón, Szolón vérrokona és sokan mások más tudományágakat; közülük legtöbben szenvedélyes tanulási vágyuk ösztönzésére Egyiptomba mentek, és a tudományok mérhetetlen kincseit hozták magukkal, jóllehet Görögországban azelőtt csak költők voltak: Linosz,[170] Orpheusz, Homérosz, Hésziodosz. Így lett Görögország mindenféle műveltség újabb székhelye. Mint Diogenész Laërtiosz[171] mondja, “a filozófiának valóban két kezdeti ága volt: az egyik Anaximandrosztól, a másik Püthagorasztól eredt. Anaximandrosz mestere a milétoszi Thalész, aki föníciai származású volt, de Egyiptomban is tanult, Püthagoraszé viszont a szír Phereküdész. Az előbbi filozófia volt az ún. ión filozófia, mivel Thalész ióniai volt; az utóbbi az itáliai filozófia, mert ennek alapítója, Püthagorasz, többnyire Itáliában bölcselkedett. Az ión filozófia Kleitomakhosszal, Khrüszipposszal és Theophrasztosszal végződik, az itáliai pedig Epikurosszal. Ugyanis Thalészt követte Anaximandrosz, Anaximandroszt Anaximenész, Anaximenészt Anaxagorasz, Anaxagoraszt Arkhelaosz és ezt Szókratész, aki az etikát alapította meg. Az ő utódai a szókratikusok, főleg pedig Platón, aki megalapította a régi Akadémiát. Platón után következett Szpeuszipposz és Xenokratész, ez után Polemón, Polemónt követte Krantór és Kratész, Kratészt pedig Arkeszilasz, aki a középső Akadémiát állította fel. Őt követte Laküdész, aki az új Akadémia megteremtője volt. Laküdészt követte Karneadész, ezt Kleitomakhosz. Így végződik ez az irány Kleitomakhosszal. A Khrüszipposz felé vezető ág pedig a következő. Szókratész után jött Antiszthenész, Antiszthenész után a Künikosz Diogenész, ő utána pedig a thébai Kratész. Kratész után a kittioni Zénón, Zénón után Kleanthész, utána Khrüszipposz. A Theophrasztosszal végződő ág pedig a következő. Platón után jött Arisztotelész, Arisztotelész után Theophrasztosz. Ez hát az ión filozófia családfája. Az itáliai filozófiáé pedig a következő. Phereküdész után jött Püthagorasz, Püthagorasz után fia, Thelaugosz, azután Xenophanész, majd Parmenidész. Őt követte az eleai Zénón, Zénónt Leukipposz, Leukipposzt Démokritosz, Démokritoszt többen; ezek között híres Neusziphanész és Nauküdész. Utánuk jött a maga idején Epikurosz.”[172]

“A filozófusok általában két csoportra oszlanak. Egyik csoport az ún. dogmatikusoké: ezek a dolgokról úgy tárgyalnak, mint amelyek megismerhetők. A másik csoport az ephektikusoké, akik tartózkodnak az egyhangú véleménytől, és a dolgokról úgy vitatkoznak, mintha azok megismerhetetlenek volnának”[173]… “Filozófiájuk három tárgykörre oszlik: fizikára, etikára, dialektikára. A fizika feladata a világ és a világban levő dolgok magyarázata, az etika viszont az életről és az erkölcsökről szól, végül a dialektika mindkét tudományágba a bizonyító eljárást viszi.”[174] E kérdések körül az említett filozófusok között viták és versengések folytak. Az akadémikusok egészen Platónig visszamenően mindenről mérsékelten ítéltek, és semmit nem erősítettek meg határozottan, kivéve Gorgiaszt és Prótagoraszt,[175] akikkel Szókratész nagy buzgalommal szállt szembe, és erőszakos fellépésükkel szemben megvédte a bölcselkedés régi módját. Szókratész módszerét Platón nemcsak megőrizte és helyeselte, hanem csodálatos módon tovább is fejlesztette. Utána az egyes filozófiai iskolákban kezdődő cívódások miatt újra veszedelemben forgott a filozófia, mert mindegyik külön-külön a saját tudományát és elveit hirdette, s ezeket olyanok követték, akik ahhoz az iskolához, mintegy szolgaságba, minden érthető ok és meggyőződés nélkül szegődtek el. Ezért állítottak fel egymásnak ellentmondó tételeket a peripatetikusok[176] a sztoikusokkal, a sztoikusok az epikureistákkal, az epikureisták pedig mindkét iránnyal szemben[177] az istenről, természetről, az ember számára elérhető legfőbb jóról, a tudományok műveléséről, azaz a bölcsesség egész területéről. Mindegyik úgy védelmezi a maga nézeteit, mintha az lenne a legigazabb és legbizonyosabb, pedig ily sokféle ellentmondás esetén bizonyos, hogy legfeljebb egyetlen vélemény vagy egyik sem lehet igaz. Szókratész hősi életművének példája nyomán tehát erőteljesen kezdett ezekkel szemben fegyverkezni Arkeszilasz, később Karneadész[178] és többen mások, hogy a bölcselkedés régi szabadságát és tekintélyét visszaállítsák. Ez a filozófiai módszer egészen Cicero koráig uralkodott. “Ebből már látható – mondja Talaeus[179] -, miért voltak kezdettől fogva oly nagy számban az epikureisták, a peripatetikusok és a sztoikusok, s oly kevesen az akadémikusok. Hogy miért voltak oly sokan Epikurosz hívei? Azért, mert az érzéki gyönyörök a legcsábítóbb úrnőink, akik hízelgéseikkel könnyen lépre csalnak nemcsak néhány embert, hanem hatalmas városokat és népeket is. Miért van oly sok peripatetikus? Azért, mert még a legképzetlenebb embernek is nagyon könnyű a filozófusok közt naphosszat asszonyi módon civakodni, pártfogolván a legfőbb jóra vonatkozóan azt a népszerű nézetet, hogy a gazdagság, magas rang, jó egészség, szép feleség, a zavartalan és folytonos jólét teszi az embert boldoggá. És miért van annyi sztoikus? Mert sok olyan durva és embertelen teremtés akad, akinek az a szép és kedves, hogyha nem hatja meg az embert a könyörület és az emberiesség, hogyha az ember szigorúan és hidegen beszél. Ha már egyszer egy nézet befészkelte magát ezeknek az epikureistáknak, peripatetikusoknak és sztoikusoknak a lelkébe, úgy attól elállni szentségtörésnek tartották volna – mondja Cicero. És miért vannak olyan kevesen az akadémikusok? Azért, mert kevesen rendelkeznek erős és állhatatos ítélő erővel, és legtöbben menekülnek a tanulással és kutatással járó munkától. Ha ugyanis – hogy Ciceróval szóljak – nagy dolog megérteni az egyes szaktudományokat, mennyivel nagyobb dolog felfogni valamennyit! Pedig ezt kell tennie annak, kinek feltett szándéka, hogy az igazság megtalálása kedvéért akár ellentmond minden egyes filozófusnak, akár pedig egyetért valamennyivel.”

Ilyen sivár volt a filozófia helyzete a görögöknél huzamosan, nemcsak Cicero, hanem egészen a Megváltó koráig, melyet Cicero 78 évvel előzött meg,[180] úgyhogy Pálnak, az égi bölcsességgel felruházott filozófusnak, a sztoikus és epikureista filozófusokkal kellett vitatkoznia és mérkőznie Athénben. E filozófusok közül a sztoikusok tetszésük szerint gondoltak ki új vallást, az epikureisták pedig minden vallást kigúnyoltak, s így mindig erős akadályai voltak a keresztény vallás terjedésének. Ezért nehezen tért át közülük bárki is a kereszténységre. Ugyanez volt a helyzet a peripatetikusokkal, akik a krisztusi tanokkal merőben ellentétes alaptételeket védelmeztek. Csak Platón követői, vagyis az akadémikusok, akikben a bölcsesség és szilárd erkölcs is megvolt ehhez, karolták fel mindig nagy számban a keresztény vallást, védelmezték azt mindenféle ellenséggel szemben. Ilyen volt többek között Alexandriai Kelemen, Iustinus, Irenaeus, Origenész és sok más, az újtestamentum hatása alatt álló görög filozófus,[181] világiak is, egyháziak is, akik Görögországban nagy számban működtek mindaddig, míg e birodalom fénye hanyatlani nem kezdett, és a törökök szörnyű dúlásai a tanszékeket mindenütt felforgatták, a mit sem vétő könyvtárakat pedig borzalmas tűzvész martalékává tették.

Íme, hová nem jutottam beszédemben! De csak könnyhullással lehet megemlékeznem az alexandriai könyvtárról, mely a legjobban felszerelt könyvtárak közül is a legnevezetesebb volt az egész földkerekségen. Barbár pusztulásának okozója egy véres emlékű, nemcsak emberhez, de oktalan állathoz sem méltó fogós okoskodás volt, melyet Omár, a törökök fejedelme válaszként adott vezére,[182] Amru által a közbenjáró Philoponosz grammatikusnak,[183] hogy ti. e könyvtár könyvei vagy megegyeznek az Alkoránnal, vagy ellenkeznek vele; ha megegyeznek, elegendő az Alkorán, ha ellenkeznek, meg kell őket semmisíteni. Az ott talált könyveket a kalifa parancsára egytől-egyig széthurcolták, hogy a fürdőkben elégessék. Csak több mint fél év múlva fogyott el teljesen ez a fűtőanyag. Bámulatra méltó dolog ez, különösen annak, aki a szaracénok történetéből tudja, hogy Alexandriának akkoriban négyezer fürdője volt! Ó, gyászos nap, te leggyászosabb a művelt emberek egész világában! Legszerencsétlenebb nap te! Sohase számítsanak a múzsák ünnepnapjai közé! Föl ne virradjon rád soha a bölcsesség napsugára! Legyen átkozott az, akinek akkor igája alatt nyögtél, vesszen ki annak emlékezete is a népek uralkodóinak sorából! Jöjjetek, múzsák fiai, keljetek siralomra velem együtt! Akkor rabolták el tőletek ama híres filozófusokat, teológusokat, matematikusokat, filológusokat és történetírókat, akiknek nevét műveik címeivel együtt megpillanthatjátok szűkszavúan felemlítve egyes szerzőknél, de magukat a műveket soha, de soha nem vehetitek kézbe.[184]

De míg a török barbárság ilyen esztelenül dühöngött, az arab szellem újra fölélesztette a régiek előbbi műveltségét. Az Ommiadok[185] uralma alatt ugyan – Saed kádi szerint[186] – az arabok nem foglalkoztak más tudományággal, mint saját nyelvük és jogrendszerük feldolgozásával, kivéve az orvostudományt, melynek a szükség szerzett becsületet; mikor azonban a Hashemidákra szállt a hatalom,[187] azok sorában a második uralkodó, Abu Gyafar Almansor[188] felkarolta a nemesebb tudományágakat, és a jogtudományban való jártasságát, melyben ki is tűnt; a filozófiának, azon belül pedig főleg az asztronómiának tanulmányozásával egészítette ki. De aki a tudományos életet a későbbi magas fokra emelte, az a hetedik Hashemida, Al Mamon volt.[189] Ez az uralkodó – Pococke szavai szerint[190] – a tudományok iránti lelkesedésében a nekik kijáró köteles tiszteletet leróva, hogy a tudományokat a maguk helyén keresse, a legkiválóbb görög írók még fennmaradt műveit követeivel a fejedelmi udvarok könyvtáraiban felkutattatta, és mindenfelől összegyűjtötte, jutalmak kitűzésével jeles tudósokat arra csábított, hogy ezeket arab nyelvre lefordítsák, másokat pedig tanulmányozásukra biztatott, a tudósok írásművei iránt személyesen is érdeklődött, méghozzá szívvel-lélekkel, és minden követ megmozgatott a tudományos élet előmozdítására. Valóban fejedelemhez méltó törekvés! Így aztán rövid idő alatt az egész Keleten és Nyugaton mindenfelé eljutott az arab nyelv és vele együtt mindennemű bölcsesség fénye is, amely e nyelven kifejezésre jutott és testet öltött. Így Al Mamonnak és utódainak pártfogása mellett, mint Savilius mondja,[191] a tudósok szorgalma és tehetsége oly magasra emelte az araboknál a tudományt, hogy az, úgy látszik, alig maradt el a görögöké mögött. Éles elméjű és páratlan szorgalmú tudósaik tudniillik egyetlen tudományágban sem hagytak semmit érintetlenül. Ami nagyszerűt Görögország alkotott, azt magukévá tenni el nem mulasztották, és sok mindent hoztak létre – a maguk erejéből s nem átvétel útján -, ami hasonlóképpen nagyszerű volt. Fényes bizonyság erre Averroes,[192] Arisztotelész híres fordítója és magyarázója, továbbá Avicenna,[193] a jeles orvos és filozófus, aki Eukleidész[194] Elemek című művét fordította arabra, és látta el nagyszerű magyarázatokkal; s aki állítólag nem volt több tíz évesnél (984-ben született Kr. u.), amikor már nagy hévvel tanulta a humán tudományokat és mindazt, ami az Alkorán megértéséhez szükséges, 18 éves kora előtt pedig már a fejében volt az egész enciklopédia. Ez alatt az idő alatt, a hagyomány szerint, nem aludt át teljesen egyetlen éjszakát sem, és napközben sem ért rá másra, csak az olvasásra. Ha valami nehezen érthető dologra bukkant, a templomba ment, hogy a probléma megoldására az Isten segítségét kérje. Nem hivatkozom a nagy Rabbi Maimonidesre, arra a híres filozófusra, orvosra, jogászra és teológusra, aki Hispániában született (Kr. u. 1131-ben):[195] hogy ennek mily hasznot hozott az arab nyelv tanulása, azt kleanthészi virrasztás mellett írt,[196] bámulatos tudással telezsúfolt műve, “A tévelygők útmutatója” teszi világossá. Nem beszélek itt most azokról a mindenfajta tudomány területén kimagasló művekről, melyeket az arabok alkottak az alatt a teljes hét évszázad alatt, míg e tudományágak virágoztak náluk, majdnem az egész Afrikában, Ázsiában, sőt európai területen, Hispániában is. De mivel semmi sem marad mindig ugyanabban az állapotban, így a barbár török fegyverek súlya alatt végül hanyatlani kezdett náluk is a tudomány, s elvesztve régi tekintélyét, egyben régi erejét is elvesztette.

A már említett barbár törökök szörnyű pusztításai által Görögországból kiűzött múzsák Itáliában és Galliában kerestek új lakhelyet. Nem mintha Latium nem ismerte volna el őket lányainak már azelőtt is, hisz Cicero kora óta – aki először írt a latinoknak saját anyanyelvükön filozófiai műveket, amint azt maga is tanúsítja néhány helyen – Itáliában nem egy minden tekintetben kiváló képzettségű és híres ember virágzott, mint Lucretius. Vergilius, Ovidius, Horatius, Plinius, Tertullianus,[197] Augustinus és sokan mások, hogy ne is említsem Enniust,[198] Plautust, Terentiust, akik magánál Cicerónál előbb éltek, és nem voltak olyan jelentős filozófusok. De a tudományok a gótok első itáliai pusztításai óta mindaddig a barbárság mély sírjába voltak temetkezve, míg a görög forrásból föl nem támadtak, és új életre nem ébredtek, mégpedig hontalanná vált, Itáliában élő görög tudósok fáradságos munkája és igen nagy buzgalma által. Ezek sorában elsők voltak: Immanuel Khrüszolorasz, Gregoriosz Trapezuntiosz, Theodórosz Gaza, Ioannész Argüropülosz, Démétriosz Khalkondülasz, Markosz Muszurosz, Ioannész Laszkarész, Gregoriosz Tiphernasz, Hieronümosz Szpargiatész,[199] akiknek működése nyomán sok évszázad után visszatért a görög ízlés Latiumba, és a tisztességet adó humán tudományok is visszanyerték régi erejüket, kiszabadulva a skolasztikusok szennyéből és tövises bozótjából; kezdték Arisztotelészt és a többi görög írót nyilvánosan tanítani, megkezdődött a régi görög művek fordítása, a leghasznosabb szövegmagyarázatok s tanulmányok napfényre hozatala és kinyomtatása. Így ezek a tudósok merészen ugyan, de igen szép sikerrel fejlesztették tovább a latin nyelv kifejező készségét is. Ebben Gazáé a fő érdem.

Mikor azonban túlságos hiszékenység vert tanyát az emberi lélekben, és Arisztotelésznek valamiféle filozófiai mindentudóságot kezdtek tulajdonítani, az evangéliumi világosságnak Luther, Bucer, Oecolampadius,[200] Zwingli és Kálvin által való újjászületése után támasztotta nekünk az Úr a múlt században Petrus Ramust, aki segítséget hozott az akkoriban már haldokló igazi filozófiának, megtisztította azt az értéktelenebb évszázadok hulladékaitól, megcáfolta a hamis és a keresztény igazsággal ellenkező tanokat, az igazság ragyogásával elűzte a kimmeriosz homályt,[201] és pompás módszerének fényével szép rendet teremtett a filozófia zavaros káoszában. Hiteles tanú erre a grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria. És bizonyítékai ennek az ő grammatikai, retorikai, dialektikai, matematikai, fizikai, metafizikai magyarázatai és a vallásról szóló magyarázó jegyzetei. Ó, jámbor és tudós szellem! Bárcsak legalább egy parányi része megvolna bennem a te ékesszólásodnak, hogy szépen emlékezhetném meg – feltéve, hogy nem volnék fogytán az időnek – a te tragikus sorsodról ez előtt a fényes gyülekezet előtt. Mikor Párizsban “Megjegyzések Arisztotelész dialektikájához” című munkádat megszokott és elfogadott módon, úgy ahogy azt a filozófusok évszázadokon át szokták, kiadtad, az volt a vélemény rólad, hogy minden tudományt összezavarsz, az emberi és isteni jogokat felfogatod, az emberi véleménynyilvánítás minden szabadságát megsemmisíted, végül hogy e világot mintegy világló napjától fosztod meg; és ezért mint e nagy gazság szerzőjét, persze, tűzhalálra ítéltek, hogy meglakolj bűnödért. Alighogy elolvasták Megjegyzéseidet, nem az Akadémia elé idéztek, hogy ott vitatkozás útján megvédhesd nézeteidet, hanem az Akadémia nevében a főbenjáró ügyekben ítélő törvényszék tárgyalására hurcoltak, és új, eddig soha nem hallott vád alá fogtak: azáltal, hogy ellentmondasz Arisztotelésznek, a teológiából és a tudományokból szeded ki az életerőt. Kockán forog hírneved és minden javad. “Megjegyzések” és “Tanítások” című műveidet koholt vádak alapján, ügyed kivizsgálása nélkül elítélik, téged, a szerzőjüket a filozófia egész területéről súlyos büntetés terhe alatt száműznek, és eltiltanak attól, hogy szóban vagy írásban bármikor a filozófia bármely területére lépj. Mily nyomorult emberi sors! Íme, milyen messzire jutottunk el az esztelenségben! Lám, aki kiváló érdemeket szerez az emberiség védelmében, a legrosszabb híre támad. Ámde mérhetetlen az Isten jósága! Lotharingiai Károly bíboros ezt a vérszomjas ítéletet eltörli, Ramust korábbi becsületébe visszahelyezi, s a tudós a király kegyéből visszakapja a filozófiai munka óhajtott szabadságát. Tőle indul ki azután a reformátorfilozófusoknak az a hatalmas sora, mely e nagy vezér irányításával tudományos és hasznos magyarázatokat adott ki mind a világi, mind az egyházi írókhoz, sikeresen működve az önálló tudományos kutatás területein is éppúgy, mint műveinek közhasznú terjesztésében. Erről is vannak minden gáncson felül álló tanúink, ti. a különböző enciklopédiaírók: Martinius, Fabritius, Alstedius, Keckermann[202] és mások. Csak a vak nem látja ezek működésében Ramus hatását, még ha nem szándékos is ez a kölcsönzés. Mi legalábbis a mi enciklopédiánkban azon fáradoztunk, hogy ha Ramus föltámadna halottaiból, ezt a művet a többi ilyen munkánál inkább magáénak fogadhassa el, s köszönetet mondhasson nekünk nemcsak azért, mert vágyát megvalósítottuk, hanem azért is, hogy ő, aki nem tudott magyarul, általunk végre magyar nyelven szól a magyaroknak filozófiai kérdésekről.

Mivel azonban sem egyetlen ember, sem egyetlen évszázad nem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje, nem akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk is meg legyen fosztva jóságának tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában – úgy, hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk – René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan ékességét és díszét, mind származás és család, mind műveltség és erények tekintetében oly nemes férfiút. Mikor ez látta, hogy a filozófusok birodalma folytonos vetélkedéssel, civódással és asszonyos perlekedésekkel van tele, az a gondolata támadt, vajon el lehet-e juttatni valahogyan a filozófiát a matematikai tudományok bizonyosságáig. Nem csüggedt el, és kétségbe vont minden olyan dolgot, amellyel kapcsolatban csak a legcsekélyebb alkalom is adódott a kétkedésre; minthogy ilyen módon saját eszének mint még eközben is gondolkodó dolognak létéről semmiképpen nem kételkedhetett, arra a következtetésre jutott: lehetetlen, hogy az ne létezzék. Míg ezt kutatja, fölismeri, hogy az Istennek is szükségképpen léteznie kell. Azután pedig felismeri a testet, vagyis azt a dolgot, amely kiterjed hosszúságban, szélességben és mélységben, különböző módon mozgatható és alakítható. Mivel ezek az elvek egyrészt kisszámúak, másrészt nagyon világosak, és ha az egész emberi bölcsesség ezekből levezethető – mint ahogy biztosan levezethető, hiszen ezt Cartesius már régóta nagyrészt véghezvitte -, akkor ebből az következik, hogy a filozofálásnak ez a módszere valamennyi között a legjobb. Ebből magának a szerzőnek véleménye szerint – amivel azonban tapasztalatunk alapján mi is egyetértünk – ilyenfajta gyümölcsök szedhetők. Első az élvezet, amely áthatja azt az embert, aki sok, eddig ismeretlen igazságot fog benne megtalálni. A második az, hogy ezeknek az elveknek az újra meg újra való alkalmazásával lassanként hozzászokunk ahhoz, hogy bármilyen elénk kerülő dologban helyesebben ítéljünk, és így bölcsebbé váljunk. Ez a gyümölcs teljesen ellentéte annak, amit az általánosan használt filozófia terem. A harmadik gyümölcs az, hogy az ezekben az elvekben foglalt igazságok, mivel a legvilágosabbak és legbizonyosabbak, minden vitaanyagot megsemmisítenek, és így szelídségre, egyetértésre hangolják a lelket. Éppen ellenkező eredménnyel járnak tehát, mint a skolasztikus irányzatok vitatkozásai, melyek azokat, akik e vitákban gyakorolják magukat, alig észrevehetően vagy észrevétlenül még veszekedőbbé és makacsabbá teszik, és alighanem első okai a hitszakadásoknak és viszályoknak, melyek ma is zaklatják a világot. Az utolsó és legfontosabb gyümölcse ezeknek az elveknek, hogy gondos alkalmazásuk által a lehető legtöbb igazságot fedhetjük fel, amelyeket maga Cartesius nem fejtett ki, és így ezekről amazokra fokozatosan haladva előre, idővel az egész filozófia tökéletes ismeretéhez, a bölcsesség legmagasabb fokához juthatunk el. Ez lesz az emberi bölcsesség igazán nagy és egyben legvégső korszaka.[203]

Íme, hová ragadott el a tárgy kellemes változatossága! Visszatérek azonban kitűzött célomhoz. Mondani akarok egyet-mást a nyelvtanulás szükségességéről is. De nehogy azt mondják rólam, hogy fényes nappal gyertyát gyújtok, nem szólok most a latin nyelvről, melyen az egész Nyugat beszél, s aligha van Európában olyan eldugott falu, ahol ne értenék; melyen mindenfajta tudományos ismeretet és a tudomány minden vívmányát az utókorra hagyjuk; melyen csaknem az összes történeti műveket olvassuk; melyen a tudósok összes fejtegetései, szövegmagyarázatai, értekezései és vitái megszólalnak. Fordítsuk most figyelmünket a görög nyelv mérhetetlen hasznára!

A görög nyelv Platóntól kezdve (aki Kr. e. 266 körül virágzott)[204] egészen Kr. u. kb. 1400-ig magában foglalja mindazt, amit a latin nyelvről mondtunk; ami azonban különösen fontos: manapság a görög nyelv ismerete nélkül senki sem juthat el oda, hogy teljesen megérthessen mindent. Kételkedik ebben valaki? Mondja meg hát, aki nem tud görögül, mit jelentenek ezek a szavak: grammatika, etimológia, szintaxis; vagy pedig ezek: retorika, tropus, metonimia, metafora, synekdokhe, irónia, epanorthosis, aposiopesis, epizeuxis, epanalepsis és sok más elnevezés a retorikában! Mit jelent a dialektika, axióma, szillogizmus, metódus? vagy matézis, aritmetika, geometria, centrum, perimeter, diameter stb. Mit jelent a fizika, asztronómia, zodiacus, pólus, tropikus stb.? Mit jelent a geográfia, muzsika, diapente, diapanton, diatessaron stb.? De minek fárasszalak benneteket is, hallgatóim, meg magamat is a példák terhes felhalmozásával! Tekintsetek bele, ha akartok, a szótárakba, és csodálkozni fogtok, hogy azok unos-untalan odarakják ezt a megjegyzést: görögből ered, görögből ered, görögből ered. De ki érti meg ezekben a “görögből ered” megjegyzést, ha nem ismeri a görög nyelvet! Hozzájárul mindehhez a nyelv nemes finomsága, mellyel annyira kiemelkedik a többi nyelv közül, mint

Földön kúszó cserjék közt kimagaslik a ciprusz.[205]

Hallgassuk meg erről Quintilianust:[206] “Úgy látom – mondja -, a latin nyelvnek nincs meg az a bája, mellyel csak az attikai nyelv rendelkezik.” Hallgassuk meg Gelliust[207] is: “Gyakran felfigyeltem a görög nyelvnek olyan szavaira – és sok van ilyen -, amelyeket vagy nem tudunk egyetlen szóval visszaadni, pedig görögül egyetlen szó az, vagy ha több szót használunk is a dolog megjelölésére, akkor sem tudjuk olyan világosan és találóan kifejezni magunkat a latin nyelven, mint ha a görög mondaná azt két-három szóval.” Lucretius is megvallja, hogy sok mindent fejez ki görög szóval, mert a latin nyelv szegény új fogalmak jelölésére. Hát az ugyan miért van, hogy a latin írók, valahányszor olyasmit akarnak mondani, hogy azon az olvasók csak a legszebbet, legfinomabbat értsék, attikai kellemet, attikai élcet, attikai bájt, attikai ékesszólást emlegetnek, és bárminek is éppen az attikai jelzőt adják? Nem is akarom megemlíteni, hogy a szentírás egy részét ezen a nyelven írták;[208] nem látom ugyanis még világosan, hogy ebben magának a nyelvnek fénye és kelleme, vagy ellenkezőleg, a benne található különböző hebraizmusok jelentenek-e nagyobb értéket.

Feléd közeleg sietve beszédem, héber nyelv, minden nyelv anyja, te! Hiszen te tanítsz meg minket magának az Istennek és az isteni dolgoknak ismeretére, te nyújtod az ember és az emberi dolgok igaz rajzát, egyedül te írod elő a jobb élet elnyerésének igaz útját. Téged a felséges Isten teremtett az első ember számára. Ő maga általad szólott. Ádám téged használt a paradicsomban, és téged használt az újonnan született világ. A zord Mózes, a homályos próféták, a kegyetlen királyok beszéde általad vált oly gördülékennyé, oly világossá és ékes szavúvá. Te szent vagy, bölcs vagy, isteni vagy. Ha minden más nyelv elenyészik is, te fennmaradsz. Az örök életben is téged fognak használni. Mily kedves, mily kellemes, hallgatóim, a tudósnak ismernie ezt a nyelvet, mely egyedül tartalmazza az igazi bölcsességet, magának a felséges Istennek a bölcsességét; mely egyetlen nyelvként teremtetett a világ kezdeteivel egyidőben; mely Krisztus előtt minden szentnek anyanyelve volt; melyen a szent könyvek nagyobb részének sorait rótták. Mit szóljak az egész ószövetség általánosan ismert kitűnő kommentárjáról, a kaldeus parafrázisról?[209] Mit szóljak az újszövetség szír parafrázisáról,[210] melynek nyelve a Megváltó anyanyelve volt? Mit szóljak a Talmudról, a zsidók bölcsességének egyetemes és hiteles összefoglalásáról?[211] Mit a rabbinusok kitűnő kommentárairól és írásairól? Aki a rabbinusok nélkül az ószövetséget magyarázni próbálja, Munster tanúsága szerint esztelenül cselekszik;[212] Vatablus, Junius és Tremellius[213] többször szántottak ezek tinójával, mintsem hinné az ember. Meri ezt valaki tagadni? Olvassa el Hackspann[214] művét: “A zsidó írók változatos és sokféle felhasználásáról a teológiában”, akkor majd elismeri, hogy soha egyetlen teológus sem volt és nem is lehetett megfelelő eszközökkel felszerelve a teológia alapos tanulmányozásához, ha nem ismerte a rabbinusok műveit. Nem időzöm most Forster[215] tréfába illő balfogásánál, aki a kezdők előtt is nevetségessé tette magát a lájlá szó értelmezésével, és nyilvánvalóvá tette, hogy azokból űz gúnyt, akiknek műveit olvasásra sem méltatta. Nem állja meg a helyét az az ellenvetés sem, hogy mindazt, ami azokban az iratokban nagy jelentőségű, mások már kiszedték, s valamely közismert nyelven közölték velünk, és hogy – ami pedig a fődolog – magát a bibliát is már sokan nagyon pontosan lefordították. De Isten és ember a tanúm, nincs ennél vakmerőbb állítás! Lehet-e olyasmit megtörténtnek mondanod, aminek megtörténtét nem látod? Honnan tudod, hogy a biblia bármelyik fordítása minden szempontból tökéletes? Honnan tudod, hogy Hieronymus,[216] Pagninus, Junius[217] vagy valamelyik más fordító sehol sem tér el az igazságtól? Éppen ellenkezőleg. Nagyon is világosan észreveheted, hogy gyakran ellentmondanak egymásnak, kölcsönösen cáfolják egymást, és kimutatják egymás tévedését, s hogy éppen ezért csak egy lehet az igaz, már akármelyik is a sok közül. Erre újra azt válaszolhatod: Hiszen ez mind jó és szép, de mi akár nélkülük is ellehetünk. Erre viszont azt mondom: Ha csak azt kell megszerezned és gondoznod, amit egyáltalában nem nélkülözhetsz, akkor szúrasd ki a szemedet, mert ha van vezetőd, szem nélkül szépen ellehetsz. De talán újra azt mondod, hogy ami fontos volt bennük, azt a keresztények már előbb kiszedegették. Hallgasd meg a filológusok közül l’Empereur Constantinust:[218] “Ilyen fontos hát a rabbinikus nyelv tudása. Hiába remélik igen sokan, hogy nélküle eljutnak az ótestamentum alapos ismeretéhez. Mert ha a rabbinusok tévednek is sok dogma magyarázatában, nekik mégis csak anyanyelvük a héber nyelv. Ebben azért képezik magukat egyre tudósabbá, hogy a helyes beszédet is elsajátítsák, sok segédeszközük is van, melyek előmozdítják a nyelv pontosabb megismerését; s egész életükön át ezzel foglalkoznak. Mindez bárkit meggyőzhet arról, hogy nagyon hasznos az a munka, amelyet műveik olvasásával töltünk.” És kevéssel alább: “Mily nagy haszna származik e tekintetben a rabbinusok olvasásából bárkinek, aki állandó munkával eljutott odáig, hogy saját maga kérhet tanácsot a zsidó magyarázóktól, ha végre megismeri őket!” Mivel azonban – ezt már én mondom – a legkiválóbb rabbinusok még nincsenek lefordítva, azért ezt a hasznot hiába igyekszik valaki megszerezni, ha saját maga nem törődött azzal, hogy megértésükre eljusson. Mivel ugyanis a héber írók sok munkája – jól jegyezd meg – még nyomtatásban sem jelent meg, nemhogy lefordítva volna, aki az ezen művekből származó hasznot élvezni akarja, előbb fáradságos munkával kell elérnie, hogy tartalmukat megismerje. Ugyancsak az előbbi filológus mondja kevéssel alább: “Sok izzadság kárba vész amiatt, hogy azokat a dolgokat (bizony nagyon sok van ilyen), melyek nem érthetők meg másképp, csak a zsidó szertartások világánál, egyes magyarázók különféle szőrszálhasogató módszerekkel félrecsavarják, más értelmet adva nekik. De a zsidók régi erkölcseit, szertartásait, szokásait és vallásos ünnepélyeit ugyan hol találhatjuk meg teljesebben, mint az eredeti szövegben, a héber kommentárokban és más héber iratokban? Hiszen csak egyedül a nagy Maimonides is oly fáklyát gyújtott a biblia megvilágítására a régiségeknek “Erős kéz” című művében való leírásával, hogy akár egymaga is kedvet ébreszthet a rabbinusi nyelv tanulmányozásához mindazokban, akik néhány könyvébe belekóstoltak. Már akár az is fel kell, hogy ébressze e tanulmányok iránti vágyat, ha arra gondolunk: nagy héroszaink, az egyházatyák sohasem követtek volna el oly nagy hibákat az ótestamentum magyarázatában, ha a héber írók műveitől kértek volna tanácsot…”

De tovább megyek. A héber, kaldeus és szír nyelv elsajátítása után – hogy Waserral[219] szólva annál nagyobb tekintélyt szerezzek szavaimnak – nem is tudom, mi akadályozhatná meg tehetséges és képzett ifjúságunkat abban, hogy az arab nyelvvel is próbát tegyen. Hogy mily széles területen érezhető az a haszon, mely ennek a nyelvnek tanulásából származik – hiszen felhasználhatjuk a héber és más keleti nyelvek megvilágítására; felhasználhatjuk számtalan olyan, éppen a legkiválóbb és mindenféle tudományt felölelő mű megértésére, amelyeket az arabok alkottak az alatt a teljes hét évszázad alatt, míg a tudomány virágzott nálunk, majdnem egész Afrikában, Ázsiában, sőt európai területen, Hispániában is; felhasználhatjuk az ókori görög és latin írók igen sok művének helyreállítására, melyek az araboknál épségben megvannak, nálunk azonban elvesztek, vagy romlott és csorbult alakban maradtak fenn; a mekkai Mohamed kárhozatos tanainak megértésére és megcáfolására, amelyek, mint látjuk, a föld igen jelentős részét félrevezették és behálózták; végül utazások alkalmával a legtöbb afrikai és ázsiai néppel való érintkezésre, melyeknek körében vagy általánosan használatos az arab nyelv, mint amilyenek a mórok, numidák, egyiptomiak, arabok, palesztínaiak, szírek és mások, vagy legalább olyan szerepet tölt be, mint nálunk a latin, egyrészt a magánéletben, a tudósok körében, másrészt az egyházi életben és a törvénykezésben; ilyen népek a törökök, perzsák, tatárok, indusok és mások – a hasznosságnak, ismétlem, erről a nagyon széles és sok szépséget hordozó területéről szeretném, ha inkább Erpenius arab grammatikájából értesülnétek,[220] mintsem hogy magam legyek kénytelen hosszasan beszélni róla.

És semmit se szóljak, kedves hallgatóim, a történelemről, melyet Cicero az idők tanújának, az igazság fényének, az emlékezet életének, az élet tanítómesterének, a régi idők hírnökének nevez? Mert nem tudni, mi történt születésed előtt, annyi, mint mindig gyermeknek lenni. De tudni, hogy mi történt, és nem tudni, hogy mikor történt, annyi, mint mindig idegennek lenni. Így tanítja ezt a legnagyobb római szónok nyomán a mindentudó, híres Scaliger.[221] Nagyon kérlek benneteket, hallgatóim, bocsássatok meg, ha most, mikor beszédem vitorláit már bevonni igyekszem, másnak a szavaival fogok hozzá a történelem magasztalásához. Hiszen jól tudom, én úgysem értek ehhez jobban. Grynaeus[222] szavait idézem: “Lehet-e elgondolni kellemesebb vagy hasznosabb dolgot, mint az emberi élet színházában ülni, mely minden tekintetben bámulatosan fel van szerelve, és mások kárán okulva óvatossá és bölccsé válni anélkül, hogy magunk valamit kockáztatnánk? És látni mindenféle példát, melyet minden ügyünkben felhasználhatunk a magunk javára! Részt venni a legnagyobb emberek legfontosabb ügyeiben, nagy terveiben és – amire mi emberek a leghőbben vágyódunk – részt venni sikereikben is! Egész századokat összekötni az emlékezet által, látni a legnagyobb birodalmak kezdetét, fejlődését és bukását, ami életünk szűk tartalma miatt különben lehetetlen volna! Világosan felismerni az egyéneket vagy az államot ért csapásokat; látni embereket, akik minden merész és jelentős dologban már előttünk túljutottak a nehézségeken, keresztülestek a válságon! Nem maradni soha biztos tapasztalat nélkül! Vagyis röviden: a múltból okulva világosan előrelátni a jövőt minden következményével és helyesen ítélni meg a jelent, ami a tulajdonképpeni kötelessége minden bölcsnek!”

Most pedig ne tegyétek nekem azt az ellenvetést, hogy az, amit elmondtam, nagyon sokágú és terjedelmes anyag, főként pedig, hogy lehetetlen ennyi sokféle dolgot elsajátítani, annyi nyelvet és annyi történelmet megtanulni s ennek folyamán annyi szerzőt végigolvasni. Higgyétek el nekem, nem túl sokágú és nem túl terjedelmes az anyag, nem is lehetetlen a megtanulása ott, ahol az értelmet helyesen formálja és ösztönzi a tanítás szerencsés rendje. Hogy azonban, amint mondani szokás, a tojásnál kezdjem a dolgot, az egyéni tanulás rendjéről most nem szólok, mert erről eleget beszéltem már más helyen. Ezúttal csupán a közös tanulás rendjéről fogok beszélni, mégpedig amilyen röviden csak tudok. Nem fogom elmondani nektek, türelmes hallgatóim, sem a belga, sem az angol, sem a francia, sem a német akadémiák szervezetét. Jól tudom, hogy ilyen terhet még nem bír el az én hazám. Csak azokról az eszközökről szólok, amelyekkel ma is rendelkezik, s amelyeknek csak kissé módosított felhasználásával is elérheti – költségnövekedés és újabb terhek nélkül -, hogy óhajtott célunk szerencsésen megvalósuljon. Ezt pedig annál nagyobb örömmel teszem, mennél biztosabban meg vagyok győződve arról, hogy sem Judea, sem Kaldea, talán maga Egyiptom, sőt Görögország és Latium sem volt mindig olyan szerencsés helyzetben, hogy ennyi professzort pártfogolt, ennyi tanulót táplált és ilyen kitűnő iskolaszervezetet tartott volna fenn. Pedig láttuk föntebb bölcs tanítási szervezetük fényes bizonyítékait. Nincs semmi ok arra, hogy valami képzelt barbárság miatt Magyarországot ebből a sorból bárki is kivegye. A Szegediek,[223] Molnárok,[224] Gelejiek,[225] Csulaiak,[226] Medgyesiek,[227] Keresztúriak,[228] Tolnaiak,[229] Gidófalviak[230] s – nehogy az ellenfélnél elhallgassam a kiválóságot! – a Pázmányok, Csanádiak, Enyediek, Dálnokiak emlékezete[231] első leheletre szétoszlatja e hamis vélemény átlátszó ködét, egyszersmind szemmel láthatóan igazolja, hogy nem népünk barbár szellemében rejlik szerencsétlen elmaradásunk oka, hanem a tanítás szerencsétlen rendjében. Ezt pedig, legalábbis a mi véleményünk szerint, a következő módon kell kiigazítani és megjavítani.

Gyulafehérvár, melyet évek hosszú sora óta az erdélyi fejedelmek székhelyének tekintenek, újból illő lakhelye lesz a dáciai és magyar múzsáknak is, ha a tanítóknak azt a hetes számát, mely szokásos mostanában, továbbra is megtartjuk. Ezek az általuk felhasznált, tanításra legalkalmasabb órákat – naponta többnyire hármat, egyesek négyet – a következő foglalkozásokkal töltsék.

A második segédtanító tanítsa meg növendékeit elsősorban is anyanyelvükön, azaz a magyar nyelven való olvasásra és írásra. Akik közülük annyira előrehaladnak, hogy folyamatosan olvasnak is, írnak is magyarul, azokat vigye át a latin nyelven való olvasásra és írásra. Ha itt is kiváló eredményt értek el, hasonlóképpen vigye át őket nyomban a görög nyelven való olvasásra és írásra, de itt se állapodjék meg, hanem tanítsa meg őket hasonló módon a héber olvasásra és írásra! (És bárcsak lehetne az arabra is!) Csakis ilyen előzetes munka után bocsáthatja el és léptetheti elő őket a felsőbb osztályba, szigorú vizsgát tartva a rektorok egyikének jelenlétében.

A következő osztályban az első segédtanító tanítana a következő módon. Legelőször is gondoskodnia kell arról, hogy a tanulók sajátkezűleg lemásolják minden tudomány és mesterség meghatározását és felosztását magyar nyelven (a négy nyelv grammatikájában viszont minden ragozási mintát), hozzátéve a meghatározásokhoz és felosztásokhoz, ahol csak sikeresen elvégezhető, a latin, görög, héber és esetleg arab szakkifejezéseket is. Ha aztán így a leírással készen vannak, rögtön tanulják meg valamennyit betéve olyan jól, hogy akárhol kérdezzük a tanulót, mind a meghatározásokat és felosztásokat, mind a szakkifejezéseket és nyelvtani példákat zökkenő nélkül el tudja mondani. Az ilyen tanulónak, miután az előbbiekből alapos vizsgát tett, valamelyik klasszikus latin szerzőt kell kezébe adni lemásolásra. Én Cicerónak “A kötelességek” című könyvét ajánlanám, tekintettel a római ékesszólás fennkölt erejére és a benne foglalt igen fontos tudnivalókra. Ha az egészet leírta, akkor a könyvben az ellenkező oldalra – mely mindig tisztán hagyandó – a magyar nyelvre lefordított szöveget kell párhuzamosan beírnia, de csak a fordítás kijavítása és letisztázása után. A javítás ideje alatt azonban az egyes szavakat – ha nem is mindet, de a legtöbbet – kapcsolatba kell hozni a nekik megfelelő tudományokkal, sőt gyakran a ragozási példákkal is. Közben igen nagy figyelmet kell fordítani a rendhagyó nyelvtani formákra, ezeket az etimológiai[232] és mondattani szabályok mellé kell csoportosítania a tanulónak saját erejéből. Ugyanezzel a módszerrel kell később feldolgozni valamelyik klasszikus költő művét. Én erre Vergilius Georgicáját ajánlanám, mert e költeményben az író egyrészt kiváló költőnek, másrészt kiváló filozófusnak, ti. fizikusnak és asztronómusnak bizonyul. Ezután a görög nyelv tanulására kell bocsátani a növendéket. Ennek tanításakor ugyanazon módszer szerint először Lukács és János evangéliumait, azután az Apostolok cselekedeteit és Pálnak a rómaiakhoz írt levelét kell lemásolni, lefordítani és elemezni, majd pedig Hésziodoszt. Ennek végeztével a héber nyelvre kell áttérni. Ha itt ugyanilyen módon végigtárgyalták a Teremtés könyvét és a Másodtörvénykönyvet, majd Ézsaiást és Jóbot, akkor meg lehet állapodni, feltéve, ha az arab nyelvre való áttérésre is nem adódik alkalom. Ennek hasonló módon való tanulására bőven elég az “Arab zsoltár” és a “Világot ábrázoló tükör”.

A tanítás folyamán két dolgot kell szem előtt tartani. Elsősorban azt, hogy a tanítás nyelve – amelyet mind a mester, mind a tanítvány használ – állandóan a latin legyen. Másodsorban azt, hogy a lehető legsűrűbben kell adni gyakorlásra szánt feladatokat, és ezeket a latinul tanulók latinul, a görögül tanulók görögül, a héberül tanulók héberül, az arabul tanulók arabul dolgozzák ki, hogy – mint a közmondás mondja – egy meszes vödörből egyszerre sokan meszeljenek.

Ha közeledik a magasabb osztályba való felvétel ideje, a segédtanító hívja meg egyik vagy másik rektort a legfőbb professzorral együtt, hogy azok a magasabb osztályba előléptetendőket alaposan megvizsgálják, s az arra méltókat továbbengedjék, bizonyítvánnyal látva el őket, mégpedig írott bizonyítvánnyal, melynek tekintélye van; és jutalomképpen alumniát[233] adjanak nekik. Akik ezek közül a tanulók közül vagy ékesszólást és történelmet, vagy logikát és metafizikát, vagy matematikát és asztronómiát a zenével egybekötve, vagy fizikát és orvostudományt, vagy teológiát és jogtudományt akarnak hallgatni, azoknak közvetlenül legyen szabad oda átlépniük. Mindezeket a tudományokat a jelenlegi nagyon kényszerű helyzetben a következő rendben lehetne hasznosan előadni kollégiumunkban.

Amelyik rektorra eddig a latin nyelvtan tanítását bízták, az ezentúl történelmet és latin ékesszólást adna elő nyilvánosan, a retorika tudományát pedig, mely a poétikát is magába foglalja, továbbá a szónoki mesterség szabályait, magánúton tanítaná. Mert anyagi eszközök ily nagy hiányában mi szükség volna két grammatikust tartani? Aki a logikát és retorikát együtt tanította, ezután a logikát és metafizikát tanítaná. Aki a szónoklatot és költészetet oktatta, ezután a matematikát oktatná az asztronómiával és zenével együtt. Aki a logikát adta elő, ezután előadná a fizikát, valamint az orvostudományt, mely tulajdonképpen gyakorlati természettudomány. A teológus viszont nemes ifjaink kedvéért saját szakján kívül tanítaná a mi magyar jogtudományunkat is.[234]

Most már, hallgatóim, bevonnám beszédem vitorláit, és rögtön megkötném kerekeit, ha közületek egynéhánynak összeráncolt homloka hirtelen kétséget nem ébresztene bennem afelől, vajon hajlandók vagytok-e nekem igazat adni. Ezért elhatároztam, hogy hallgatólagos ellenvetéseitekre válaszolok néhány szóval.

Akik azt sugdossák közöttetek, hogy az ősök szokásán nem kell változtatni, azoknak tudniuk kellene, hogy az ősi szokásokhoz való ragaszkodás semmi más, mint a tévedések káros belénk rögződése. Figyeljenek az ilyenek azokra a változásokra, melyek napról napra szemünk láttára születnek mind a politikai és házi életben, mind az egyházban és – másutt – az iskolákban is. Mert ugyan hány új meg új törvénycikkelyt hoznak évről évre, eltörölve a régieket! Hány olyan családban tisztelik manapság jámboran és buzgón az Istent, melyben eddig pogány tunyaság lakott! Hány olyan egyházban hirdetik mostanában minden egyes napon az örök Isten igéjét, amelyről a régiek nem is álmodtak! Hány olyan iskola élt már át nagyon hasznos reformokat, mely nem is olyan régen a teljes zűrzavar homályába volt merülve. Szóljon a felséges Rákócziak iskolája, mely csak néhány évvel ezelőtt lett udvari iskolává, és tegyen fényes tanúságot, hogy a tanítás módszere és eredményessége tekintetében volt-e hát része eddig soha nem látott újításban, és érezte-e Keresztúri hatását?[235] Szóljon a pataki főiskola, mely ma is érzi a reformáció tüzét, és vallja meg, sőt örömkönnyeket hullasson velem együtt, hogy megszabadult a régi, szerencsétlen tanítási rendtől a már megboldogult Zsigmondnak,[236] e páratlan hősnek nagy buzgalmából és Tolnai működése által! Hirdesse messze, és acélvesszővel örök időkre vésse márványkőbe: a felséges fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna királyi lelkének minden törekvése az, hogy a legképzettebb, legszorgalmasabb és az iskolák megreformálására leghivatottabb professzorokat pártfogolja. Innen ered a Comeniusok meghívása messze idegenből,[237] innen adódik a Tolnaiak, Szőlősiek, Baczoniak, Veresegyháziak működése,[238] akiknek együttes munkáját majd megérzi, ha még nem érezte meg Magyarország! És kétségkívül szólna a váradiak iskolája is, és hosszú beszédben hívná fel a többi iskolák figyelmét saját szervezetének nagyszerűségére és a Beniamineumra, mely a Tarpaiak és Enyediek irányítása alatt kiválóan működik,[239] ha nem érezné, hogy már mindketten – ő is, én is – kifogytunk az időből. Téged is megszólaltatnálak, Rivulina,[240] ha nem félnék, hogy a Medgyesiek elbocsátása után felbomlik szép szervezeted.[241] Hát te, újonnan felépült kolozsvári iskola, semmit sem akarsz levetni ócska öltözékedből? Ezt bizony sohasem tudod velem elhitetni. Hiszen falaid közt él Porcsalmi, a mi régi, mindig dicsérettel emlegetett tanítónk, ott él Kálmán, ott él Sikó![242] Míg őket életben látod, megújulásod biztosítva van. Nem szólok rólad semmit, marosvásárhelyi iskola, mely a mi Vásárhelyink[243] korai távozását soha elég könnyel meg nem sirathatod.

Bejárva egész Magyar- és Erdélyországot, hozzád tér vissza beszédem, Bethlen és Rákóczi kollégiuma, gyulafehérvári kollégium, s azzal a buzgalommal és aggódással, amelyet megérdemelsz, buzdítlak téged, ne huzódozz a teljes megújhodástól, ébredj fel végre a zűrzavar kábulatából! Gondolj arra, hogy ki vagy téve mindenki gyűlöletének és gúnyolódásának. Ezért most, amikor az erkölcsök szelídsége és épsége helyreállt, állhatatosan hívd, a siker reményében szólítsd segítségül – mert rád fér most a segítség – fejedelmedet, aki csak nemrég árasztott el annyi keggyel; hívd segítségül az ország főurait, akik nem oly régen még jóakaróid voltak; hívd a lelkipásztorokat és püspököket, akik nemrég még jóságos dajkáid voltak! Csak így szerezheted vissza rövid időn belül régi fényed, csak így szerezheted meg sokak pártfogását, akik, mily fájdalom, már jó ideje elidegenedtek tőled, s így állhatsz élére újra már holnap vagy holnapután minden magyar iskolának.

Most, hogy elhajóztunk az első szirt mellett, és sikerült azt kikerülnünk, védekeznünk kell a többivel szemben is. Ezek közül ha nem első, de minden bizonnyal a második az, hogy szememre vetitek: az ismertetett módszer rosszabb is, zavarosabb is a réginél, főleg az első segédtanító teendőire vonatkozólag, akinek az előírás szerint az egész enciklopédiát kell tanítania, de különösen éppen a nyelveket, méghozzá a négy sarkalatos nyelvet. De hiszen én ezzel semmi mást nem kívánok tőle, kedves hallgatóim, mint a megszokott szorgalmat és okosságot, munkát pedig, ha nem is kevesebbet, de nem is többet. Mert ugyan mi is hát már eddig is a teendője? Alstedius nyelvtanát kell neki bizony, hallgatóim, gondosan kívülről megtanítania s folytonosan magyaráznia. De mekkora munka ez? Ennyi munkával, Isten engem úgy segéljen, az egész enciklopédia – mindaz, amit én értek e szón – megtanulható, megmagyarázható, megérthető. Mert ugyan hányan vannak köztetek – igaz lelketekre valljátok meg, hallgatóim! -, akiknek nem kellett számtalan évet eltölteniük csupán csak a grammatika megtanulásával? Én legalábbis, amikor tizenhat éves voltam, még nem értettem a grammatika második felét, a mondattant, noha pontosan betéve tudtam az egészet, persze hosszú, fáradságos munka árán. Ez volt a visszás módszer természetes gyümölcse. Bár sohase várt volna ez rátok, hallgatóim! De én nem akarom, hogy bármi mást csináljon az első segédtanító, mint hogy az enciklopédiát tanítsa meg kívülről, éspedig csak olyan módon, ahogyan a grammatikát ismételni szokás. Ez a munka annál könnyebb lesz a tanulóknak, mivel anyanyelvükön tárgyalják az anyagot; éppen ellenkező lesz tehát a helyzet, mint ott, ahol a tanulók egy árva hangot sem értenek meg; de könnyebb lesz a munka főként azért, mivel ez az enciklopédia a közönséges grammatikát terjedelemben sem haladhatja meg. Mivel azonban visszás módszerrel haladunk, én jó Istenem, elbeszélni is röstellem, mennyi bosszúságot kell lenyelnünk, hány Kharübdiszt kell kikerülnünk, hány zátonyon kell túlhaladnunk! Merem állítani, hogy

Oly sok bajt Ilion és Priamosz se kavart,

mint amennyi kínlódásunkba került legtöbbünknek mindig a latin beszéd bármilyen csekély tudása is.

Továbbá, amíg a tanító annyi fáradsággal beveri a tanuló fejébe az egész grammatika összes kivételeit, melyeket bizonyára maga Cicero sem tudott volna fejben tartani, s amelyeknek a tanuló alig veszi egyszer hasznát egész életében; amíg oly aprólékos pontossággal meg akar okolni mindenféle változatot, melyeknek hallatára maga Varro[244] is megnémult volna – ez alatt az idő alatt nem meg lehetett volna-e tárgyalni a föntebb leírt módon a már felsorolt szerzőket egytől egyig? Meg bizony, éspedig százszor nagyobb eredménnyel, mint amennyi szemmel látható gyümölcsöt hozott eddig az a sok tövis és bozót! És a rengeteg olyan gyakorlat helyett, amelynek se füle, se farka, nem adhatnának fel ugyanazzal a fáradsággal inkább kevesebb, de megfelelőbb gyakorlatot, olyan szöveget, amelyet kinek-kinek arra a nyelvre kellene lefordítania, amellyel éppen akkor elsősorban foglalkozik, az így felszabadult idő pedig a szerzők olvasására maradna?

De hátha maga a segédtanító nem képes ellátni ezt a feladatot? – mondhatja valaki. Kézenfekvő a válasz. Meg kell bízni valakit a segédtanító képzésével, és ha már közepes előhaladást ért el, abban a reményben, hogy a tanulók körében még jobb előhaladást fog elérni, szolgálatba kell állítani, ott kell tartani, és gondoskodni kell megélhetéséről akár egész életére is, ha akarja, csak kellő szorgalmat tanúsítson. Ez a második segédtanítóra is értendő.

Még egy ellenvetést kell elhárítanom, melyet előreláthatólag a megfontoltság látszatával hozhatnak fel ellenem, azt tudniillik, hogy ily módon sokkal inkább elidegenítjük nemes ifjaink lelkét, akiknek sem enciklopédiára, sem annyi nyelvre nincs szükségük.

Nincs szükségük valóban? Akkor hát mire van szükségük? Főleg logikára meg ékesszólásra – hangzik a válasz. Márpedig én amondó vagyok, hogy (már amiképp a logikát többnyire tanítják) a tisztán logikus tisztán szamár. Ugyan hogy is tudná valamely dolog okait, hatásait, szubjektumait kikutatni az, aki nem ismeri, hogy mi maga a dolog? Olyan embert pedig, aki jó szónok, de a tudományokhoz nem ért, ritkábban láttam, mint fehér hollót. Kételkedik ebben valaki? “A szónokban – mondja Cicero, a szónokok fejedelme – meg kell lennie a dialektikusok éles eszének, a filozófusok eszmegazdagságának, majdnem a költők kifejező erejének, a jogtudósok emlékezetének, a tragikus színészek hanghordozásának és majdnem olyan taglejtési képességnek, mint amilyen a legkiválóbb színészeknek van. Ezért semmi sem ritkább az emberek között, mint a tökéletes szónok. Ha az egyes művészetek mesterei ezeket a tulajdonságokat külön-külön csak közepesen elsajátítják, már méltányolják őket. De ha a szónokban nincsenek meg ezek az erények egytől egyig a legnagyobb mértékben, kedvezőtlen róla a vélemény.” Így beszél az az ember, aki – hogy a csattanóját el ne hagyjam – a felsorolt erényekben maga is bámulatra méltó volt. Más helyen meg Fortius mondja erről a dologról: “A leendő kitűnő szónoknak vagy költőnek elsősorban a beszéd, értekezés és kifejezés formáit kell elsajátítania, de a görög nyelv is annyira nélkülözhetetlen, hogy aki ezt nem ismeri, aligha mondható művelt embernek. Nem lehet mellőzni a történelmet sem, mert az bő beszédanyagot és minden dologban bőséges tapasztalatot nyújt. A matematikai tudományoknak egyrészt mintegy sajátos tekintélyük van, mert magasrendű dolgok leírását adják, másrészt közreműködnek a beszéd változatosabbá tételében. Az asztronómia azoknak a dolgoknak törvényét és természetét tárgyalja, melyek a világ legszélső határától egészen az elemekig léteznek, azaz majdnem az egész világegyetemet. Ebből származik az asztrológia, melynek irodalmilag leginkább felhasználható és legkedveltebb kérdései a következők: Melyik a világ tizenkét háza?[245] Mi a szerepe a hatszög, négyszög, háromszög átlóinak? Mi hoz ilyen vagy olyan szerencsét, s hogy lehet azt megtalálni? És még több más dolog, melyeket hosszú lenne felsorolni. Szükséges a kozmográfia is, mert ez tanít a földövekről, az éghajlatról, a szélességi körökről, az ellenlakókról, a körülállókról, az ellenlábasokról,[246] a hideg, a forró és a mérsékelt égövi emberek árnyékának alakulásáról,[247] a városok hosszúsági és szélességi fokáról, vagyis arról, hány órányi a távolságuk a nyugat-ponttól, és hány foknyi az egyenlítőtől. A geográfiát könnyebb megismerni, mert annak lényege csupán az egyes helyekre való emlékezés: csak azt jelöli meg, hogy hol folyik a Don, Nílus, Tigris, Eufrátesz, hol fekszik Androsz szigete,[248] hol laknak a szkíták,[249] perzsák, arabok stb. A geometria a földmérés tudománya. Hogy mindez mily hasznára válik a szép stílusnak, látni lehet sok írásműben, de főleg Cicerónak »A világegyetemről«,[250] »Az istenek természetéről«, »A jóslásról« és »Scipio álmáról« szóló műveiben, Quintilianusnak a földmérésről szóló fejezetében, Vergilius Georgicájában, Ovidius Fastijában és Metamorphosesében, végül pedig Lucanusnál.”[251] Alább pedig ezt írja: “Azok fogják sikeresen végezni tanulmányaikat, akik mindenekelőtt az egyes tudományok ismeretét, azaz az íráshoz szükséges anyagot vagy eszközöket sajátítják el tudós szerzők műveiből. Különben a stílusból nem érződik ki egyéb, mint üres fecsegés. Nem lesz abból kitűnő szónok, aki nem merít minden egyes tudományból annyit, amennyi céljának megfelel.”

Csakugyan igaz volna ez, Fortius? Akkor hát mi szerencsétlenek vagyunk, mert nemes ifjainkat, akiket a legalaposabb képzésben akarunk részesíteni, annyi, de annyi ideig kínozzuk pusztán grammatikával, még mielőtt a dolgoknak bármiféle néven nevezendő ismeretét elsajátították volna. Ez a könnyek forrása! Ezért gyűlölnek bennünket nemeseink. Ezért a sok szemrehányás, hogy annyi kiadás és költség árán középszerű műveltséggel sem tudjuk felruházni legdrágább szülötteiket. Hiszen jelentéktelen dolgokra vesztegetünk túlságosan sok munkát! Pedig ha az alatt az idő alatt, amíg oly nagy “mérséklettel”, úgyszólván az émelygésig tömjük a fejükbe a grammatikát, némelyiknek a retorikát, egynéhánynak a logikát is, ezek helyett az érdekes matematikai és természettudományokat adnók elő nekik, ki sem tudom mondani, milyen örömmel árasztanók el őket egész életükre, mily hasznossá tennők számukra az iskolai “port és verítéket”, mily kellemessé tennők az irodalom tanulását különösen akkor, ha a régi görögök, rómaiak és perzsák történetével is megismertetnők őket. Mert soha világéletükben véletlenül sem bukkannának olyan tárgyra, dologra, beszédre, gondolatra vagy tervre, amelyről a föntebb felsorolt tudományok alapján ne tudnának hozzáértéssel beszélni vagy legalább helyesen ítélni. Akkor megértenék, hogy nem hiába izzadtak az iskolában, nem hiába áldoztak akkora költséget.

De nehogy azt gondolja bárki is, hogy én a grammatikát, retorikát és logikát teljesen el akarom vetni. Korántsem! Mindeme tárgyaknak magam is nagy kedvelője és állandó művelője vagyok. De az én megítélésem szerint ezeket a tárgyakat vagy össze kell kapcsolni az előbb felsoroltakkal, vagy sorrendben utánuk kell tenni, s csak amazok megtanítása után kell tanítani. A kérdéses tárgyakat ugyanis, ha alaposan megfontoljuk a dolgot, a többi tudományokhoz viszonyítva inkább csak a tudományok eszközeinek, mintsem részeinek tekinthetjük. Márpedig ahogyan egy mesterember szánni való, ha csak szerszámai vannak, éppúgy a mi növendékeink sem érnek semmit, amíg csak eszköznek való tárgyakkal töltik tanulmányi idejüket. Viszont mily sokra vihetnék rövid idő alatt, ha előrebocsátva a reáliákat, előbb mintegy az egész épület anyagát összegyűjtenék igen nagy bőségben, azután azokat a köveket, melyeket összeillőbbnek tartanak, a logika segítségével kiválogatnák és rendbe raknák, a grammatikával mint cementtel összeragasztanák, a retorika által pedig a házat mindenféle színű virággal és dísszel felékesítenék.

Ha azonban egyesek, bár elismerik e tudományok hasznát, mégis olyan csökönyösek, hogy főleg a héber, de a görög nyelv tanulására is tréfás megjegyzéseket tesznek (mert hogy az arabot kinevetik, jól tudom), és nemes ifjú létükre mindezt teljesen haszontalannak tartják, akkor hát adni kell valamit a makacsság őrületére is, és nem kell őket akaratuk ellenére a megvetett tárgyak tanulására kényszeríteni. Komolyan kell azonban figyelmeztetni őket, hogy ha valamiben bármikor hiányt éreznek, ne tanítóikat hibáztassák. Ha ezt megtettük, ám léphessenek magasabb fokozatra. Ösztönöznünk kell őket arra is, hogy a római ékesszólás tanulásával kapcsolják össze a magyar jogtudományt, és arra törekedjenek, hogy a latin beszéd és stílus gyakorlási anyaga számukra a történelem és a közéleti ügyek legyenek. Mert nagyon igaz, és a mi időnkre is igen jól illik Kleanthész filozófus mondása. Midőn egyszer megkérdezték tőle, mi az oka annak, hogy a régiek között oly kevesen foglalkoztak filozófiával, mégis oly sokan váltak híres emberekké, most pedig oly sokan filozofálnak, mégis oly kevesen tesznek szert hírnévre, azt felelte: mert akkor a dolgok ismerete volt fontos, most pedig a beszéd.

Befejeztem!

130. A munka eredeti latin nyelvű címe: Johannis Apatzai oratio de studio sapientiae. Külön kiadásban megjelent 1653-ban Gyulafehérvárott, majd újra megjelent a Magyar Enciklopédia függelékeként Utrechtben 1655-ben. E fordítás az utrechti kiadás szövege alapján készült. A Magyar Enciklopédiával való összefüggéséhez lásd Bevezetés, 38-39. lap. [VISSZA]

131. Hollandiából való hazajövetele után Apáczai a gyulafehérvári kollégiumban a poétikai osztály vezető tanítója lett. A felső osztályok tanítóit, akik ti. a szintaxist, a poétikát, a retorikát vagy a logikát tanították, megillette a rektori cím minden főiskolában, így a gyulafehérváriban is. [VISSZA]

132. A “hírneves” kollégium (illustre collegium) főiskola jellegű kollégium volt. [VISSZA]

133. Vargyasi Dániel János, a székely Dániel-család tagja. Külföldön tanult, majd hazajövetele után 1639-1649-ig Udvarhelyszék alkapitánya volt. 1654-ben már Háromszék főkirálybírája. Rokonszenvezett a presbiteriánusokkal. [VISSZA]

134. Salamon templomának leírását lásd Biblia, Királyok I. könyve 6. és Krónika II. könyve 3-4. fejezet. Ezékiel templomára vonatkozóan lásd Ezékiel könyve 40-42. fejezet. [VISSZA]

135. A számok könyvének (Mózes IV. könyve) 1. fejezete a fegyverfogható férfiak megszámlálásáról szól. [VISSZA]

136. Sztobaiosz görög író az i. sz. V. században. Antológiájában kb. 500 író és költő műveiből közöl idézeteket. Műve azért becses számunkra, mert sok olyan írótól tartalmaz töredékeket, akiknek művei egyébként teljesen elvesztek. [VISSZA]

137. Jób könyve 38. fejezet, 4-11., 18-22., 24., 28-29., 31-33. v. Szent Biblia, Ford. Károli G. Átdolgozott kiadás, Budapest, 1951. [VISSZA]

138. A “Timaiosz” című dialógus Platón öregkori műve, melyben püthagoreus hatás alatt fejti ki a természetről való nézeteit. Vö. 11. jegyzet. [VISSZA]

139. Az Akadémia Platón korában kőfallal körülvett kert volt, amelyet Akadémosz hérosznak szenteltek. Athéntől északnyugatra, a Képhisszosz folyó mellett terült el. Itt tanítottak Platón és tanítványai, akiket akadémikusoknak neveztek. Volt itt egy tanítás céljára szolgáló épület is. [VISSZA]

140. Püthagorasz görög filozófus (I. e. VI. század); működésének fő területe Dél-Itália. Püthagorasz szerint a dolgok alapelve a szám, amely egyszersmind a világban levő összhangnak is eleme. A páros és páratlan számok ellentéte az egész világegyetemben felismerhető, és ezekből az ellentétekből áll a világ. A számok az erkölcsi és társadalmi életnek is szimbólumai. Püthagorasz nem írt soha. Filozófiai rendszerét tanítványainak írásaiból ismerjük. [VISSZA]

141. A skolasztikus természetfilozófiáról van szó, mely a természettudományok művelésétől, a természet törvényeinek konkrét vizsgálatától elfordulva, a teológia tekintélyére támaszkodott, és csupán a biblia alapján akarta megérteni és megmagyarázni a természetet. – Polüphémosz, a görög mitológia szerint félszemű óriás küklopsz, Poszeidón isten fia. Szicíliában, az Etna tövében lakott. Odisszeuszt és társait, mikor odakerültek, barlangjába zárta, és többet megevett közülük, de Odisszeusznak sikerült őt lerészegítenie, egy tüzes karóval a küklopsz szemét kiégetnie, és kihasználva Polüphémosz vakságát, a birkák hasa alá bújva kimenekülnie. (Odisszea, IX. ének.) [VISSZA]

142. Hogy német zsoldos katonák abban az időben Európa minden zsoldos hadseregében megtalálhatók, az akkori német viszonyok ziláltságára mutat. Köztudomású, hogy a westfáliai békével (1648) lezáruló 30 éves háborúnak legnagyobb vesztese maga a német nép, mely a folytonos háborúskodásban 30 év előtti népességének egyharmadát vesztette el. Német zsoldosokat bármely ország hadseregében szívesen alkalmaztak tudományosan megalapozott katonai tudásuk miatt. [VISSZA]

143. Vergilius Georgica I. 50-55. Vietórisz J. ford. [VISSZA]

144. Platón Kratülosz, p. 389. D. [VISSZA]

145. Platón Kratülosz, p. 390. D. [VISSZA]

146. Föld, ég, ember, oroszlán. [VISSZA]

147. Josephus Flavius műve: “A zsidó régiségek” 20 könyvben tárgyalja a zsidók történetét a világ teremtésétől Néróig. Magyar fordítása Révay Józseftől, Bp., 1946. Séth és a szíriai két oszlop történetére vonatkozólag lásd az I. könyv 2. fejezetét. [VISSZA]

148. Énókhról lásd Biblia, Teremtés könyve 18-24. fejezet. – Atlasz görög mitológiai alak, Iapetosz titán fia, Prométheusz fivére. Homérosz szerint azokat az oszlopokat tartja, melyeken az ég nyugszik. [VISSZA]

149. Vergilius Aeneis I. 740-746. Csengery J. ford. [VISSZA]

150. Prométheusz Iapetosz titán fia, Atlasz fivére, aki a görög mitológia szerint az emberi nem boldogítására lelopta az Olimpusról a tüzet. Ezért büntetésül Zeus a Kaukázus sziklájához láncolta, s itt egy keselyű tépdeste újra meg újra kinövő máját, míg Héraklész le nem nyilazta a keselyűt. [VISSZA]

151. Heurnius Otto (1577-1650) leydeni orvos és filozófus. L. Bán J. i. m. 414. lap. [VISSZA]

152. Úr, Kaldeának (Mezopotámia déli részének, tehát a tulajdonképpeni Babilóniának) egyik legrégibb városa, melynek romjait az Eufrátesz folyó jobb partján a Satt-el-Hai torkolata közelében találták meg. [VISSZA]

153. Bábel vagy Babilon, az ókori Babilónia fővárosa, az Eufrátesz balpartján, Hilla környékén. Az ókori Kelet legnagyobb városa volt. [VISSZA]

154. Ninus a mitológia homályába vesző alak, akit nejével, Semiramissal együtt már az ókorban az asszír birodalom megalapítójának tartottak. [VISSZA]

155. Ninive Asszíria ősrégi fővárosa a Tigris-folyó balpartján, a mostani arab Moszullal szemben. Az itt végzett ásatások a történelmi kutatás szempontjából nagy jelentőségű anyagot hoztak felszínre. [VISSZA]

156. Bél eredetileg babiloni főisten volt, az ég, föld és az istenek ura. Semiramist, Asszíria mesés királyasszonyát eredetileg szintén istenként tisztelték Asszíriában. Ő volt a harc és a szerelem istene. Az itt említett torony Bábel tornya vagy babiloni torony néven ismeretes, s valószínűleg azonos a Hérodotosz említette Bél-templommal, mely Babilónia leghatalmasabb építményei közé tartozott. Hérodotosz szerint, aki még látta, hatalmas négyszögletű épület volt, közepén egy nyolcemeletes torony emelkedett, s csúcsára lépcsők vezettek fel. Valószínűleg csillagvizsgálat céljaira szolgált. [VISSZA]

157. Epigenész Gnómonikosz ókori görög csillagász. Munkái elvesztek. Az id. Plinius forrásként használta. [VISSZA]

158. Averroesra vonatkozólag lásd Magy. Enc. Előszó…, 76. jegyzet. [VISSZA]

159. Zoroaster (Zarathustra), a hagyomány szerint az óperzsa vallás alapítója. Fellépését ókori források alapján i. e. kb. az 1000. évre teszik. Hazájának Baktriát (keleti Iránt) tartják. Egyes történészek szerint Zoroaster nem egy személynek, hanem egy papi kasztnak a neve. Az ókorban úgy emlegették, mint az asztronómia és a mágia megalapítóját. [VISSZA]

160. Etiópia az ókori íróknál általában az akkor ismert Afrika déli részét jelentette. Szűkebb értelemben a mai Abesszínia és Nubia területét jelölték ezzel a névvel. [VISSZA]

161. Lásd Josephus Flavius “A zsidók története”, I. 7. fejezet. [VISSZA]

162. Sabellicus (M. Antonius Coccius) olasz humanista (1436-1506). Sok más műve mellett írt egy hosszabb költeményt “A dolgok és mesterségek feltalálói” címmel. [VISSZA]

163. Lásd Josephus Flavius i. m. I. 8. fejezet. [VISSZA]

164. Hermész Triszmegisztosz – görög neve az egyiptomi Thot istenségnek, akit az egyiptomiak a művészetek, tudományok, írás, zene és csillagászat feltalálójaként tiszteltek. Az egyiptomi papok birtokában számos olyan misztikus orvosi, filozófiai, csillagászati könyv volt, amelyet Thot kinyilatkoztatott tanításának tartottak. [VISSZA]

165. Khús – Etiópia másik neve, de a Teremtés könyvében (10. 6.) ezen a néven szerepel Khám egyik fia mint számtalan arab és etiópiai nép ősatyja. [VISSZA]

166. Isis – egyiptomi istenség, Osiris testvére és felesége egy személyben. Mindketten Set és Nut istenek gyermekei. Isis az ég úrnője, a gyönyör és szerelem istenasszonya, aki idejében meghozza a Nílus áradását; Osiris előbb csak a holtak istene, az alvilág ura, de később minden jónak szimbólumát látják benne. [VISSZA]

167. Aszklépiosz a gyógyítás istene a görög mitológiában. Atyja Apollón isten, nevelője Kheirón kentaurosz. A mitológia szerint súlyos betegeket gyógyított meg, sőt halottakat támasztott föl, s ezért Zeus megölte villámaival. [VISSZA]

168. Lásd Alstedius: Thesaurus Chronologiae, 2. kiadás, Herborn, 1628, 444. lap. [VISSZA]

169. Orpheusz mítikus görög költő; bűbájos dalaival megmozgatta a fákat és a szirteket, szelíddé tette a fenevadakat. Róla nevezték el Thrákiában az ún. orphikus szektát, amely lelki tisztulásra és a túlvilági életre vonatkozó misztikus tanait Orpheusztól származtatta. [VISSZA]

170. Linosz ógörög mitológiai alak; Görögország egyes vidékein mint költőistent és a múzsák fiát tisztelték. [VISSZA]

171. Diogenész Laërtiosz görög író a III. században. Ránk maradt munkája: “Híres filozófusok életéről, véleményeiről és mondásairól” (10 könyvben) minden hiányossága ellenére azért értékes számunkra, mert igen sok, máshonnan nem ismert adatot tartalmaz, és sok elveszett műből tartott fenn töredékeket. A filozófusok családfájának leírásában Apáczai szorosan Diogenész Laërtioszt követi, kihagyja azonban a filozófiai iskolák felsorolását és munkásságuk ismertetését, mely megvan Diogenésznél (prooemium, XII. és XIII. fejezet). A közölt családfa áttekinthető képe:

	Ión filozófia Thalész (i. e. 639-546) Anaximandrosz (i. e. 610-547) Anaximenész (i. e. 560-528) Anaxagorasz (i. e. 500-428) Arkhelaosz (i. e. V. század) Szókratész (i. e. 469-399) ┌──────────────────┐
Platón (i. e. 427-347) ┌────────┐				Antiszthenész (i. e. 400 körül) Künikosz Diogenész (i. e. 404-323) Thébai Kratész (i. e. IV. század) Kittioni Zénón (i. e. IV. század) Kleanthész (i. e. 331-233) Khrüszipposz (i. e. 282-209)
Arisztotelész (i. e. 384-322) Theophrasztosz (i. e. 372-287)		Szpeuszipposz (i. e. 395-334) Xenokratész (i. e. IV. század) Polemón (i. e. IV. század) Krantór (i. e. IV. század) Kratész (i. e. 330 körül) Arkeszilasz (meghalt i. e. 244) Laküdész (i. e. III. század) Karneadész (i. e. 214-129) Kleitomakhosz (i. e. 175-110)
		Itáliai filozófia Phereküdész (i. e. VI. század) Püthagorasz (i. e. 582-493) Thelaugosz (i. e. VI. század) Xenophanész (i. e. VI. század) Parmenidész (i. e. 500 körül) Eleai Zénón (i. e. 460 körül) Démokritosz (i. e. 460-361) Neusziphanész (i. e. 400 körül) Nauküdész (i. e. IV. század) Epikurosz (i. e. 342-271)

Mint látjuk, olyan fontos nevek hiányoznak, mint Hérakleitosz, Empedoklész stb. [VISSZA]

172. Lásd Diogenész Laërtiosz “Híres filozófusok életéről…” Bevezetés, X. fejezet. [VISSZA]

173. Lásd uo. XI. fejezet. [VISSZA]

174. Lásd uo. XIII. fejezet. [VISSZA]

175. Szókratész korabeli szofisták. [VISSZA]

176. Arisztotelész filozófiájának követői. [VISSZA]

177. A sztoikusok a kittioni Zénón által alapított filozófiai iskolai hívei, az epikureisták Epikurosz filozófiájának követői. Az előbbiek etikája szerint (amelyre Apáczai alább utal) az élet főcélja a boldogság, de ezt csak az erény szerezheti meg; az erényt viszont a természet szerint való életben lehet megtalálni a cselekvés, nem pedig a szemlélődés által. Az a tökéletes bölcs, aki a világ folyásától teljesen független, a cselekvésben nem rabja a szenvedélynek, és mindenek felett igazságos. – Az epikureisták etikája szerint a kéj a legfőbb boldogság. De nem a testi kéj az erősebb, hanem a szellemi élvezet. A testi élvezet csak pillanatnyi, de a szellemi élvezet tartós, mert a múltra és a jövőre vonatkozik, az emlékezet és a remény a táplálója. Epikurosz azonban hangsúlyozta, hogy nem minden élvezet keresendő, és nem minden fájdalom kerülendő. Itt megfontolásra van szükség, mert jobb, ha az ember okosan boldogtalan, mint ha oktalanul boldog. Az élvezet legfelsőbb foka az, ha az ember nem ismeri a vágyat és a félelmet, s ha mentes minden bajtól. [VISSZA]

178. Arkeszilasz és Karneadész platónikus filozófusok; az előbbi a középső Akadémia, az utóbbi az új Akadémia néven ismeretes filozófiai iskola megalapítója. [VISSZA]

179. Talaeusra vonatkozólag lásd Magy. Enc, Előszó…, 51. jegyzet. [VISSZA]

180. Cicero i. e. 106-43 között élt. [VISSZA]

181. Keresztény egyházatyák és apologéták (hitvédők) az i. sz. II-III. században. [VISSZA]

182. Alexandriát i. sz. 641-ben hódította meg Amr ibn al Aszi, Omár arab kalifa vezére. [VISSZA]

183. Philoponosz Ioannész híres alexandriai grammatikus és hitvitázó (i. sz. VII. század). [VISSZA]

184. Alexandriában két hatalmas könyvtár volt az ókorban: a Muszeion és a Szerapeion. A Muszeiont, amelyet Caesar korabeli részleges leégése után a pergamoni királyok könyvtárából töltöttek fel, egyes híradások szerint II. Theodosziosz császár Bizáncba vitette. A Szerapeiont, amelyre az alexandriai papság mint a pogány görög hagyományok fellegvárára gyűlöletes szemmel nézett, a Theophilosz pátriárka által felizgatott tömeg pusztította el 389-ben. Ezt a barbárságot később Omár kalifának igyekeztek felróni a keresztény krónikák. [VISSZA]

185. Az Ommiadok, helyesebben Omajjádok dinasztiája 660-750 között birtokolta a kalifai méltóságot. [VISSZA]

186. Valószínűleg azonos Mohamed ibn Sza’d (meghalt 845) arab történetíróval (más néven Katib ul Waquidi), aki az iszlám legrégibb korszakában szerepelt férfiakról szóló életrajzi hagyományt gyűjtötte össze terjedelmes munkájában. [VISSZA]

187. A Hashemidák, helyesebben Hasimiták, Hasimtól, Mohamed ősétől kapták a nevüket. Így nevezték magukat az Abbászida-dinasztiából származó kalifák, akik az Omajjádok után kerültek uralomra (750-1258). [VISSZA]

188. Abu Dzsa’far al-Manszur kalifa (754-775). A hagyomány őt tartja Bagdad alapítójának. [VISSZA]

189. Al-Ma’mún (813-833), az Abbászidák sorában a hetedik uralkodó: arról nevezetes, hogy kedvezett mindenféle tudománynak és a racionalista vallásiránynak. [VISSZA]

190. Edward Pococke híres angol orientalista (1604-1691). Oxfordban az arab, majd a héber nyelv professzora. Nevezetes műve az 1648-ban megjelent “Specimen historiae Arabum”. [VISSZA]

191. Valószínűleg azonos Savile Henricus angol történésszel és matematikussal (1549-1622). [VISSZA]

192. Averroesre vonatkozólag lásd Magy. Enc., Előszó…, 76. jegyzet. [VISSZA]

193. Avicennára vonatkozólag lásd. Magy. Enc., Előszó…, 60. jegyzet. [VISSZA]

194. Eukleidész (i. e. 300 körül) híres görög matematikus, az ún. eukleidészi geometria megalkotója. [VISSZA]

195. Téves adat. Maimonides 1135-ben született. (Lásd Magy. Enc., Előszó…, 76. jegyzet.) [VISSZA]

196. Kleanthész görög sztoikus filozófus (i. e. 331-233). A hagyomány azt tartja róla, hogy ökölvívóként ment Athénbe 4 drachmával, melyért Zénón előadásait hallgatta. Hogy meg tudjon élni, éjjel napszámosmunkát végzett, vizet hordott, kenyértésztát dagasztott. Innen a szólás: kleanthészi virrasztás, mely a jelen esetben Maimonides életének viszontagságos szakaszára és ez idő alatt végzett tudományos munkásságára vonatkozik. [VISSZA]

197. Tertullianus latin egyházi író (i. sz. 200 körül). [VISSZA]

198. Ennius római epikus költő (i. e. 239-169). [VISSZA]

199. XIV-XVI. századbeli, Görögországból Itáliába átköltöző görög humanisták. Közülük Th. Gazára vonatkozólag lásd Magy. Enc., Előszó…, 18. jegyzet. [VISSZA]

200. Martin Bucer német reformátor (1491-1551); nagy tevékenységet fejtett ki a lutheránusok és a reformátusok uniója érdekében. – Johannes Oecolampadius (1482-1531), Zwingli munkatársa a svájci reformációban. [VISSZA]

201. A kimmerioszok Homérosz szerint az Ókeanosz mellett, a legtávolabbi nyugaton laknak, az alvilág bejáratánál. Országukat örökös köd és sötétség borítja. [VISSZA]

202. Latin nyelvű enciklopédikus művek szerzői a XVI. század második és a XVII. század első feléből. Alstediusra vonatkozólag lásd Magy. Enc., Előszó…, 7. jegyzet. [VISSZA]

203. “Quea decima et ultima erit Sapientiae periodus.” Ennek a mondatnak a fenti fordítását Bán Imre (i. m. 413. lap. 56. jegyzet) tévedésnek tartja, és a “decima periodus”-t a bölcsesség tizedik korszakaként értelmezi. Ennek az utóbbi értelmezésnek megfelelő felosztást a filozófiatörténet – tudtommal – nem ismer. Ám a decimus szó mind klasszikus, mind későbbi szövegekben gyakran előfordul “rendkívül nagy” értelemben. [VISSZA]

204. Téves adat. Platón i. e. 427-347 között élt. [VISSZA]

205. Vergilius Bucolica I. 25. [VISSZA]

206. Quintilianus híres római rétor (i. sz. 35-95): “Institutio oratoria” című 12 könyvből álló műve az ékesszólásnak nagy hozzáértéssel megírt tankönyve. Kifejti ebben a szónoki nevelés és képzés egész módszertanát. [VISSZA]

207. Gellius afrikai eredetű római író (i. sz. II. század). “Attikai éjszakák” címen ránk maradt könyvében görög és latin írókból kiszedett idézeteket és tartalmi kivonatokat fűzött össze. [VISSZA]

208. Az Újszövetség eredeti nyelve a görög, Márk evangéliuma kivételével. [VISSZA]

209. Magyarázó fordítás. [VISSZA]

210. Az ún. Pesitta, az i. sz. II. és III. századból. [VISSZA]

211. Lásd Magy. Enc., Előszó…, 15. és 75. jegyzet. [VISSZA]

212. Ch. Munster teológus (1614-1660), a franekeri egyetemen 1651-től a filozófia professzora. [VISSZA]

213. Neves héberisták és bibliafordítók. [VISSZA]

214. Orientalista a XVII. század első felében. [VISSZA]

215. Lutheránus teológus a XVI. században. – A lájlá (=este) szó Forster-féle értelmezéséről nincs adatunk. [VISSZA]

216. Lásd Magy. Enc., Előszó…, 74. jegyzet. [VISSZA]

217. Pagninus (1470-1541) neves orientalista, aki az egész bibliát lefordította az eredeti szövegből latin nyelvre. – Junius Franciscus (1545-1602) ref. teológus, az ótestamentum fordítója. [VISSZA]

218. L’Empereur Constantinus filológus (meghalt 1648), a harderwijki egyetemen a héber nyelvnek, majd a leydeni egyetemen a teológiának a professzora. [VISSZA]

219. C. Waser svájci teológus (1565- 1625). [VISSZA]

220. Lásd Magy. Enc., Előszó… 51. jegyzet. [VISSZA]

221. I. Scaliger francia klasszikus filológus (1540-1609). [VISSZA]

222. I. Grynaeus baseli, majd heidelbergi teológiai professzor (XVII. sz.). [VISSZA]

223. A reformátorok között az Apáczai előtti időkben több Szegedi ismeretes. Apáczai valószínűleg Szegedi Kis Istvánra, a neves teológusra és énekszerzőre gondolt (1505-1572), akit nagy tudása és latin nyelven írt könyvei miatt külföldön is nagyra becsültek. [VISSZA]

224. Szenczi Molnár Albert, az ismert zsoltárfordító (1574-1633), aki egyebek között latin és görög szótárt és latin nyelvű magyar nyelvtant is írt. [VISSZA]

225. Lásd Magy. Enc., Előszó…, 10. jegyzet. [VISSZA]

226. Lásd Magy. Enc., Előszó…, 24. jegyzet [VISSZA]

227. Medgyesi Pál (1605-1663), Lorántffy Zsuzsanna udvari papja, a puritánus mozgalom mérsékelt irányának vezetője. Művei közül legfontosabb a “Dialógus Politico-Ecclesiasticus” (Bártfa 1650), amelyben – mint Bod Péter írja – “hosszasan mutogatja, mi légyen a presbiterium, annak haszna, igazgatásának módja, s hogy lehetne felállítani a magyar nemzetben: melyben ír igen mérgesen az episcopalisok ellen”. [VISSZA]

228. Lásd alább a 106. jegyzetet. [VISSZA]

229. Tolnai Dali János (meghalt 1660), a magyarországi puritánus mozgalom kezdeti időszakának vezéralakja. Működéséről lásd Bevezetés, 10-11., 13-14., 37. lap. [VISSZA]

230. Három Gidófalviról tudunk az Apáczai előtti időkből, Istvánról, Jánosról és Vazulról, akik a XVII. század első felében a franekeri egyetemen tanultak teológiát. Legnevezetesebb köztük G. János kolozsvári prédikátor, aki 1649-ben komoly mozgalmat szervezett a presbiteriánusok érdekében a kolozsvári céhes polgárság és a plebejus lakosság körében. [VISSZA]

231. Az “ellenfelek” közül a katolikus részről említett Pázmány Péteren kívül három erdélyi unitárius hitvitázót sorol fel Apáczai. Csanádi Pál (1600 körül) a kolozsvári unitárius iskola tanítója, Bod Péter szerint az unitárius vallás “szeme, szíve, szája”; Enyedi György (a XVI. század második felében) erdélyi unitárius püspök; Dálnoki Mihály (meghalt 1648), a kolozsvári unitárius iskola igazgatója. [VISSZA]

232. Apáczai az etimológiát “szótan” értelemben használja. Lásd ugyanennek a beszédnek az elején a tudományok felosztását. Vál. ped. m. 120. lap. [VISSZA]

233. Kollégiumi bentlakó növendékek ingyenes vagy kedvezményes ellátása. [VISSZA]

234. Apáczai iskolaszervezeti javaslataira vonatkozólag lásd Bevezetés, 41-62. lap. [VISSZA]

235. Keresztúri Pál kiváló pedagógus, a Rákócziak udvari papja (1589-1655). Miután németországi és angliai tanulmányai végeztével hazatért Erdélybe, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a gyulafehérvári főiskola tanárává tette, de a külföldről behívott tudósok megérkezése után lemondatták és segédtanárrá tették. I. Rákóczi György fejedelemmé választása előtt a sárospataki főiskolán taníttatta fiait, Györgyöt és Zsigmondot, amint pedig Erdélybe ment, a fejedelmi udvarban állított udvari iskolát, és ide vett fiai mellé pár nemesi ifjút. Ebben az udvari kollégiumban tanított Keresztúri és az ő felügyelete alatt néhány tanító. Egyik tanítványa volt itt Bethlen Miklós, aki Önéletírásában részletesen leírja Keresztúri pedagógiai rendszerét (I. 141-154. lap). “Ez a Keresztúri Pál – írja Bethlen – gyermek-tanítani ritka és példa nélkül való ember volt, és Erdélyben s Magyarországban nem találkozott soha addig párja, aki a gyermeket olyan hamar annyira vitte volna, és nemcsak a latintanításban, hanem egyéb tudományokban is.” Módszeréről lásd Bevezetés, 19-20. lap. [VISSZA]

236. Zsigmond, I. Rákóczi György fia, a magyar presbiteriánusok védelmezője. Meghalt 1652-ben. [VISSZA]

237. Comenius, a nagy cseh pedagógus 1650-54 között működött Sárospatakon. Magyarországi tartózkodása alatt feltárta a magyar iskolarendszer hibáit, bírálta a tanítás és a fegyelmezés módszereit. Átszervezte a sárospataki kollégiumot, számos tankönyvet írt és nyomtatott ki. Lásd Bevezetés, 17-20., 37. 57-59. lap. [VISSZA]

238. Szöllősi János 1647-1654-ben a sárospataki iskola tanára, teológiát és filozófiát tanított. – Veresegyházi Szentyel Jánost I. Rákóczi György követségbe küldte Comeniushoz Elbingbe 1643-ban. 1645-ig Comenius módszereit tanulmányozta, majd visszatérve a gyulafehérvári kollégium tanára lett. Az 50-es években már Comenius mellett működött a sárospataki iskolában. – Baczoni nevű tanárról ez időből nincs tudomásunk. [VISSZA]

239. Tarpai Szilágyi András 1652-ben került a nagyváradi iskolához, Enyedi Sámuel azonban, aki 1653-ban lett orvosdoktor a franekeri egyetemen, csak 1653 közepén kerülhetett Nagyváradra. A váradi iskola az 1650-es években a tiszántúli puritánus mozgalom fő fészke, tanítói a mozgalom legradikálisabb és legtevékenyebb harcosai. [VISSZA]

240. Nagybánya latin neve: Rivulus Dominarum. Innen az iskola neve: Rivulina. [VISSZA]

241. Medgyesi Pált 1650-ben hívták meg Nagybányára lelkésznek, 1651 végén már Sárospatakon működött Lorántffy Zsuzsanna udvari papjaként. Nagybányai iskolai reformjairól nincs adatunk. [VISSZA]

242. Porcsalmi Andrásról lásd Magy. Enc., Előszó…, 3. jegyzet. – Kolozsvári Igaz Kálmán (sz. 1620 körül) hollandiai tanulmányai után 1651-ben jött haza, és a kolozsvári iskola tanára lett. Puritánus elvei miatt 1654-ben kénytelen volt elhagyni Kolozsvárt, és Nagyváradra, innen pedig Szalárdra, Belényesre, majd Udvarhelyre került. A puritánus mozgalom egyik legbátrabb képviselője volt. A kolozsvári iskola átszervezését is megkezdte. Pedagógiai reformjairól nincs pontos adatunk. – Sikó János (1628-1654) hollandiai tanulmányútja után 1652-ben jött vissza Erdélybe, a kolozsvári iskola tanára lett. Igaz Kálmánnal együtt az iskola fejlesztésén fáradozott. 1653 augusztusában súlyos betegségbe esett, és rövid idővel Apáczai beszéde után, 1654 februárjában meghalt. – A kolozsvári iskola helyzetéről lásd Bevezetés, 14-15., 36., 63-66. lap. [VISSZA]

243. Vásárhelyi (Kézdi) Péter (sz. 1625 körül), a gyulafehérvári kollégium növendéke, Apáczai iskolatársa; 1649-től 1652-ig Apáczaival együtt hollandiai egyetemeken tanult. Hazajövetele után 1652 áprilisától 1653 novemberéig a marosvásárhelyi partikuláris iskola rektora volt, azután udvari papságot vállalt b. Bánffy Dénes, majd Barcsai fejedelem udvarában. 1660-ban, Apáczai halála után rektor lett Kolozsvárott, majd a Nagyenyedre helyezett Bethlen-kollégium teológiai tanáraként működött, és nagy érdemeket szerzett az új intézet felvirágoztatásában. [VISSZA]

244. Varro a legnagyobb római polihisztor (i. e. 106-16). [VISSZA]

245. Az állatöv 12 jegye. [VISSZA]

246. A latin szövegben antoecos, perioecos, antichthonas van. A perioeci (körüllakók, görög szó) az azonos szélességi kör mentén vagy azonos földövben lakókat jelenti, az antoeci (ellenlakók) azokat, akik az azonos szélességi kör mentén lakók közül egymástól 180 fokra, vagy pedig azonos szélességi körön, de az ellenkező félgömbön laknak, az antichtones (ellenlábasok) pedig a földgömb bármely átmérőjének két végpontjánál lakókat jelöli. [VISSZA]

247. A latin szövegben amphiscii, periscii, heteroscii van. A periscii olyan emberekre vonatkozik, akiknek az árnyéka “körben” halad, vagyis egy napon át teljes 360º-ot ír le. Ez csak a sarkkörökön túl lehetséges, ahol bizonyos napokon a Nap nem bukik a horizont alá. Az amphiscii olyan emberekre vonatkozik, akiknek déli árnyéka mindkét oldalra vetődik. Ez csak a forró égöv alatt és csak az évnek bizonyos napjain lehetséges, mert a Nap az évnek bizonyos napjain a zenitbe juthat. A heteroscii olyan emberekre vonatkozik, akiknek déli árnyéka mindig csak az egyik oldalra (az északi fölgömbön lakóké délre, a délen lakóké északra) eshet. [VISSZA]

248. Androsz szigete a görög Kükladok egyike Euboia szigete mellett. [VISSZA]

249. A szkíták az ókori Scythia (a Don és az Al-Duna közötti terület) lakói; egyesek indoeurópai, mások mongol népnek tartják őket. [VISSZA]

250. A latin szövegben De universitate van. Itt valószínűleg Cicerónak egy töredékekben ránk maradt művéről van szó: Ex Timaeo Platonis, sive de universo. [VISSZA]

251. Lucanus római epikus költő, a Pharsalia című eposz szerzője (i. sz. 39-65). [VISSZA]

Forrás

APÁCZAI CSERE JÁNOS – VÁLOGATOTT PEDAGÓGIAI MŰVEI; ÖSSZEÁLLÍTOTTA, A JEGYZETEKET ÍRTA, A LATIN SZÖVEGEKET FORDÍTOTTA OROSZ LAJOS. Forrás: MEK OSZK