Magyar Enciklopédia – Előszó az olvasóhoz | Apáczai Csere János

Apáczai Csere János

születési nevén Csere (Cseri, Tsere) János,

(szül.: Apáca, 1625. június 10.? – Kolozsvár, 1659. december 31.)

Erdélyi magyar református teológus, pedagógus, filozófus, a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutára, az erdélyi puritánus mozgalom kiemelkedő alakja, az első magyar enciklopédista, a karteziánus ismeretelmélet korai magyar követőinek egyike.

Magyar Encyclopedia[1], Előszó az olvasóhoz; Apáczai János üdvözli az igaz bölcsességre törekvő olvasót

[Nagyon tanulságos, de azért nem mindennel azonosulhatunk, ami itt elhangzik. – a szerk.]

Előszó az olvasóhoz

Apáczai János üdvözli az igaz bölcsességre törekvő olvasót

Hogy erről az újfajta munkáról[2] könnyebben mondhass igazságos ítéletet, kegyes olvasó, néhány szóval föl kell hívnom figyelmedet arra, mi adott megírására alkalmat, továbbá, hogy milyen jellegű és miképpen használható e munka.

Ami az első kérdést illeti, már tíz évvel ezelőtt, midőn Kolozsvárott tartózkodtam a humán tudományok kedvéért, és állandó szorgalommal követtem mindenekelőtt a nagyhírű és nagytudású tanítónak, Porcsalmi András úrnak irányítását,[3] gyakran megtörtént, hogy ez a kiváló és alapos képzettségű tudós messze-messze elkalandozott a mesterségek és tudományok magasztalásában, és néhányszor szívélyes közvetlenséggel megmutatta nekem ritka és mélységes műveltségének kitűnő tanújelét, azokat a jegyzeteket, amelyekben maga foglalt össze csaknem minden tudományt. Ugyanakkor pedig engem is őszintén buzdított, hogy idővel majd hasonlót készítsek. Szorgalmát bizonyos mértékben utánozni akarva, írásaiból sok részletet kezdtem kimásolni saját használatomra.

De nem sokkal később az isteni gondviselés rendeléséből Kolozsvárról Gyulafehérvárra költöztem. Miután itt tanulmányaimat kétszer szomorú hajótörés érte,[4] végre a kitűnő férfiú, Bisterfeld János Henrik úr tanítványainak társaságába kerülve, olyan tanítóra akadtam, aki a tudományok iránt való lelkesedés dolgában előző tanítómhoz volt hasonló.[5] Gyakran saját fülemmel hallottam, hogy mind nyilvános, mind magántanítása alkalmával[6] nagy szorgalommal és nekibuzdulással ezeket a szavakat véste tanítványai emlékezetébe: „A szentírást az egész enciklopédiának legalább közepes ismerete nélkül senki sem magyarázhatja sikeresen. Annak pedig, hogy szilárd műveltséghez jussunk, nincs hasznosabb módja, nincs előnyösebb útja, mint az, hogy minden dologról rövid vázlatot állítsunk össze, és minden tudomány rövid összefoglalását emlékezetünkbe véssük.” Hogy pedig e tanításokat mélyebben ültesse szívünkbe, s azok a zsenge lelkekben minél mélyebb gyökeret verjenek, még nyilvános előadásain sem átallotta hangoztatni (éspedig teljes joggal), hogy neki már életének tizenhatodik évében a kisujjában volt Alstedius egész, úgynevezett negyedrét alakú Enciklopédiája, már ami az abban foglalt tantételeket és szabályokat illeti.[7]

Hogy ez az élő, hathatós és meggyőző érv mily hatással volt más akkori hallgatóira, nem tudom. Engem mindenesetre a szorgalom dühe oly lázba hozott, hogy megragadtam Alstedius nagy Enciklopédiáját, és a hexilógiától kezdve egészen a zenéig minden tantételét leírtam, elég rövid idő alatt ugyan, de hatalmas testi-lelki fáradság árán.[8] Valahogy úgy éreztem magam, mint Julius Caesar, aki midőn Gades szigetére érkezett, és Héraklész templomában meglátta Nagy Sándor képét, feljajdult, és nagyon szégyenkezett gyámoltalanságán, amiért abban az életkorban, mikor amaz már a földkerekséget leigázta, ő még semmiféle emlékezetes dolgot nem vitt véghez.[9] Éppen ezért tüstént isteni küldetésért esedezett, hogy alkalmat találjon igazán nagy dolgok véghezvitelére. Ily nagy az előző nemzedékek példáinak hatása az erényekre való ösztönzésben.

Miután pedig a jámbor emlékezetű, főtiszteletű és nagyhírű Geleji István úrnak, az erdélyi egyház akkori főpásztorának[10] irántam való nagy jóindulatából az egyház költségén a Szövetkezett Belgium hírneves akadémiáira[11] küldtek, hogy nagyobb előmenetelt érjek el tanulmányaimban, visszaemlékezve nagy tanítóimnak intelmeire, mindenekelőtt saját magam összegyűjtöttem – szorosan a nagy tudósok nyomában haladva – a főbb tudományágakra vonatkozó fontosabb meghatározásokat és felosztásokat, és munkámat, miután elkészült, a tudományok tudományának neveztem.

Ezután a szilárdabb és józanabb teológiának akarva áldozni,[12] újra nekifogtam a héber nyelv tanulásának. Ezt ugyanis Árkosi Benedek úrnak, a híres és tudós férfiúnak javaslatára kezdtem el,[13] de csak az Isten és a néma mesterek[14] voltak vezetőim, mert abban az időben – ó mostoha idők! – a fehérvári kollégiumban senki sem tanította, senki sem tanulta ezt a szent nyelvet, és így csak egy darabig folytattam a tanulását. Most azonban, hogy szorgalmasabban foglalkoztam vele, mint ahogy a diákok többsége szokta, észrevettem, hogy senki sem érheti el benne a tökéletességet, ha segítségül nem hívja a kaldeus – szír, rabbinikus, talmudi – és az arab nyelvet is.[15] Tehát azokhoz is elvitt a lelkesedés heve, s mialatt nekifeszültem tanulásuknak, különféle népeknek különféle, anyanyelven írott könyveire bukkantam. Igen nagy és tartós csodálkozással jó ideig lapozgattam bennük előre és hátra, s rájöttem arra: nem csoda, hogy azok a népek tudás és műveltség dolgában túlszárnyalnak bennünket, hiszen az összes tudományokat anyanyelvükön olvassák és közlik, tanítják és tanulják. Hogy pedig az olaszok, franciák, angolok, belgák és más nyugati népek – ha már ilyen szerencse jutott nekik osztályrészül – hátrább állnak-e tudomány dolgában, mint a keleti népek vagy a világ bármely más népe, erről ítélkezzenek azok, akik ezeket az anyanyelven írt műveket nemcsak kerítésen kívülről szemlélték, hanem el is olvasták, sőt újra meg újra átolvasták.[16]

De mi szükség szavakra, ahol a tények bizonyítanak? Hát nem tanít-e minket mindennapos tapasztalat arra, hogy mindezek a népek, külön-külön mindegyik – honfitársaink szégyenére – bővelkednek tudós férfiakban? Ennek bizony nem a legutolsó, hanem éppen a legelső oka az – ha minden érzékem meg nem csal -, hogy vannak mindenféle, anyanyelven írott tudományos könyveik. Így minden kétséget kizáróan igaznak kell tartanunk, hogy az a nép, mely mindent idegen nyelvekből kölcsönöz, nagyon szerencsétlen, és az összes népek között legméltóbb a szánalomra. Viszont igaz ennek az ellenkezője is:

Boldog a nép, melynek kertjében nyílnak e rózsák[17]

De mi haszna, ha könnyes szemmel csupán szemlélem a távolból hazám áldatlan sorsát? Orvosság, orvosság! – azt kell keresni ide! Ha egyszerre öt vagy hat házba belekap a tűzvész, az emberek ide-oda futkosnak, a lángok közé rohannak, hogy valamit kimentsenek a tűzből. Egyesek a háztetőkre másznak, és vízzel oltják a tüzet, mások a házból hordják ki az értékes holmit. Nem nagyon törődnek akkor sem az alvással, sem az éhséggel!

Ez a látvány lebegett a szemem előtt éjjel-nappal, és olyan hevesen kínozta lelkemet, hogy gyakran elűzte szememről az álmot, elvonta figyelmemet a tanulástól, és minden gondolatomat az a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon. Ezért nekidühödtem az írásnak, és – első kísérletképpen – hozzáláttam, hogy mindenfajta tudományágból magyar nyelvre fordítsak valamit. De amikor a nyelv nagyfokú szegénysége és sivársága már a küszöbről riasztó látványként tárult elém, megkezdett munkámat legott abbahagytam, míg a sors rendeléséből kezembe nem akadt Theodórosz Gaza könyve, melyben Arisztotelésznek az állatokról és Theophrastosznak a növényekről szóló művét fordította le.[18] Ő írja a növényekről szóló könyv előszavában:

„Ehhez járul még az újonnan alkotandó elnevezések megfelelő feltalálása is. Mivel erre fordítás közben igen gyakran szükség van, azért itt valóban nélkülözhetetlen a filozófiai képzettség. Ennek segítségével jól látjuk a dolgok igazi természetét, és új neveket alkotunk ugyan, az eredeti elnevezéseket azonban – már amennyire a józan ész meg tudja ítélni – teljes hűséggel kifejezzük velük. Mert a dolgok neve olyan, amilyet a névadók tetszése szabott rájuk. Nevet adni pedig minden időben egyformán szabad. El sem képzelhető, hogy jöhet valaha olyan idő, amikor akár új dolgok feltalálása, akár új nevek adása megszűnnék. De ezt a feladatot nem szabad rábízni a nagy tömegre, amelynek vaktában minden dolog kedvére való, hanem bizony csak filozófiailag képzett emberre, aki a számba jöhető érveket felkutatja, hogy az elnevezésekben ésszerűség is legyen, s aki úgy adja a neveket, ahogy a legjobbnak látja, noha döntését a szembenálló érvek súlya határozza meg.”

Később pedig ezt írja:

„Tehát a szerzők tunyasága vagy tudatlansága is oka lehet annak, hogy a latin nyelvre való fordítás nagy nehézséggel jár. (És mennyivel nagyobb még a nehézség, Gazám, a magyarra való fordításban!)[19] De persze, nem kevesebb nehézséget, sőt jóval többet okoz magának a nyelvnek a szegénysége. Ez a kijelentés a latinul tudók előtt bizonyára hihetetlennek tetszik, mert Cicero azt állítja, hogy a latin nyelv szókincs tekintetében sem marad mögötte a görögnek. De akik egyforma szorgalommal nemcsak latin, hanem görög nyelvű könyveket is olvasgatnak, azok tények alapján könnyen meggyőződhetnek arról, hogy inkább Cicero kijelentését kell hihetetlennek tartaniuk.[20] Ami engem illet, hogy őszintén megvalljam, nagyon-nagyon szeretném, ha nem így állna a dolog, mert kevesebb fáradságomba került volna ez a fordításom is, ha Cicero annak az alig egynéhány előnyös tulajdonságnak alapján, mely esetleg jobban megvan a latin nyelvben, nem játszanék a szavakkal világos és tökéletes kidolgozású beszédében, hanem a valóságnak megfelelően ítélne. Hogy pedig mennyi fáradságba kerül latinra fordítani nemcsak néhány különleges, ritkán használt kifejezést, hanem igen sok, a görögben általánosan használt, közszájon forgó szót is, eléggé megérthető akár ebből a munkámból is…”

Kicsit később pedig így folytatja:

„Hozzáfogok tehát, hogy… egyrészt tőlem telhető szorgalommal kikeressem azokat a növényneveket, melyek megvannak a latin nyelvben, másrészt pedig, hogy az új dolgoknak új nevet adjak, ha nyelvérzékem alapján alkalmas megoldást találok, de görög forrásból is meríthetek, ameddig csak megengedhető, hogy segítsek a latin nyelv szegénységén. Néha görög szavakat is használok majd, vagy azért, mert már a latinban is használatosak, vagy azért, mert másképpen a fogalom megértése lehetetlen.”

Ezt írja Gaza. Ki sem lehet mondani, hogy szavai mekkora önbizalommal, lelkesedéssel és bátorsággal töltötték el szívemet, úgyhogy így gondolkoztam: ami Gazának latin városban,[21] görög származása ellenére nemcsak hogy nem volt tilos, hanem amint látom, minden tekintetben nagy hasznára is volt maguknak a latinoknak,[22] azt énnekem, amikor saját anyanyelvemről van szó, tulajdonképpen nemcsak hogy szabad megtennem, hanem égetően szükséges is. Ezért erősen föltettem magamban, hogy ha a jóságos és hatalmas Isten néhány esztendő elteltéig megnyújtja és meghosszabbítja életem fonalát, nem halok meg addig, míg magyar nyelven nem közlöm a magyarokkal az összes tudományokat. Hozzákezdtem tehát egy új könyv megírásához, melyet tárgykörének egyetemessége miatt paszoptronnak[23] neveztem, és ezt a következő módon terveztem el: A jobb hírű szerzők alapján azokat a dolgokat, melyeket legszükségesebb tudni, és amelyek hasznosak az emberi életre, előbb természetes sorrendbe szedem, és táblázatokba foglalom, hogy miután így latinul az egészet elrendeztem, azután könnyebben átültethessem azt egy másik nyelvre: a tudomány számára teljesen idegen magyar nyelvre.

Ezekkel a teendőkkel voltam elfoglalva, mikor főtiszteletű, nagyhírű és legnemesebb Csulai György uram, az igazhitű egyházaknak egész Erdélyben fáradhatatlanul vigyázó, érdemes főpásztora,[24] kitüntető és egyáltalán sohasem remélt kegyességben és jóságban részesített, amennyiben ellátva engem elegendő útiköltséggel, hazámba való azonnali visszatérésre szólított fel. Ám az őszi időjárás mostohasága és másféle, nem csekély súlyú akadályok[25] akaratom és kívánságom ellenére arra kényszerítettek, hogy a télen át még külföldön tartózkodjam. De mivel biztosra vettem, hogy ezt nagy pártfogóm nem fogadja szívesen, és attól tartottam, hogy hitelt ad rosszakaróim suttogásainak, szüntelenül csak azon töprengtem, mi lehetne az, amivel ellensúlyozni tudnám, hogy lemondtam hazautazásomat, mi lehetne az, amivel épen és sértetlenül meg tudnám tartani nagyhírű mecénásom irántam való kitüntető jóindulatát, és egy kissé be tudnám tömni kárörvendő ellenségeimnek gyalázkodó száját. Hirtelen eszembe ötlött, hogy semmi mással nem érhetem el jobban vágyam teljesedését, mint azzal, hogy kis művemet előkészítem kinyomtatásra, és így teszem nyilvánvalóvá mindenki előtt: nem töltöttem haszontalanul az időmet, szüntelenül gondoltam szülőhazámra, és megkezdtem hálám lerovását, mellyel tartozom neki.

Most azonban nagyon kezdett fájni a gondolat, hogy már jó ideje olyan munkába izzadtam bele, amelynek a kiadását csaknem életem végére kell halasztanom. Majdnem belesorvadtam ebbe a fájdalomba, amikor az isteni gondviselés jóvoltából olvasni kezdtem Joachimus Fortius művét „A tanulás módszeréről”.[26] E nemes szellem és kitűnő tehetség igézete alá jutva, erősen megfogadtam, hogy amennyire körülményeim engedik, az ő útmutatását fogom követni, mert könnyű volt meggyőződnöm arról, hogy ő az egyetlen, aki az alapos műveltség legmagasabb fokának elérésére igaz utat mutat. Márpedig Fortius egyrészt minden igyekezetével azon van, hogy a fiatalabb nemzedéket nyomós érvekkel az állandó írásra ösztönözze (őszerinte ez csak azoknak nem tetszik, akik nem szoktak hozzá), másrészt hasznosnak tartja azt is, ha nem várunk sokáig a kiadással. Azt mondja: „Nem ellenzem én, ha elhalasztják a kiadást annak érdekében, hogy minél kedvezőbb formában kerüljön a könyv a nyilvánosság elé. A késedelemnek azonban van valami hátránya… És nem tudom, miféle babona az, hogy egyik-másik író eltitkolja műveit, és azt akarja, hogy folyton kérdezgessék: nem adja-e még ki a könyvet? Ezért az az ember, aki elöl akar járni, soha ne tűrje a késedelmet. Várakozzanak csak a lomha lelkűek, fejüket lógatók, akiknek az is elég, ha nem tartják őket egészen tudatlannak, és ha életük befejezése előtt még kiadhatnak valamilyen, némi sikerre számító művet. De meg fogja-e várni a kilencedik évet az a hadvezér, akinek vitézsége örök időkig fog majd ragyogni? Dehogy, sőt! – az egész világot egyetlen óra leforgása alatt igyekszik majd lába alá gyűrni. Vegyük számításba ezenkívül, hogy némelyik író több bájjal, szépséggel és méltósággal tud megírni egy-egy művet, ha gyorsan ír, mint a másik, ha lassan dolgozik. Kövessen hát a tanuló e tekintetben olyan példát, amilyet jónak lát. Kinek-kinek megvan a maga véleménye. Te azonban, ki a legnagyobbra törsz, mindig kerüld a késedelmet! Sokan amit Cicerónál, Fabiusnál[27] vagy hasonló régi íróknál találnak, azt örökösen törvény gyanánt szajkózzák. Az ilyenek nem tudják, hogy ők maguk is emberek, és nem is élnek a józan ész ítéletével.[28] Horatius szerint persze semmit sem szabad elhamarkodva kiadni.[29] Ha aztán megpróbálsz napvilágra hozni bármiféle, nem a legnagyobb gonddal kidolgozott írásművet, akárkire nézel, mind ugyanazt a nótát fújja: el kell halasztani a kiadást!”

Így beszél Fortius. Ennek hatására gondolkodni kezdtem a könyv mielőbbi kiadásán. Minden oldalról meghányva-vetve a dolgot, úgy találtam, hogy ez az alkalom megfelelőbb minden jövőben kínálkozó alkalomnál, és világosan felismertem, hogy igazságtalan volnék pártfogóimmal, jóakaróimmal, hazámmal, barátaimmal, szabad időmmel és tehetségemmel szemben – melyet, bármily csekély, mégis azért bízott rám az Úr, hogy kamatoztassam -, ha ilyen nagyszerű alkalomra bukkanva, nem igyekezném azt hazám javára fordítani. Így hát látva, hogy mindenünnen csőstül gyűlnek felém a legnyomósabb indokok, melyek tanulmányaim eredményeinek sajtó alá bocsátása mellett szólnak, az útiköltségre küldött pénz egy részét (bizony nem fölösleges részét) a nyomdászoknak adtam (mert semmi más mód nem kínálkozott), s így végre szerencsésen megkezdtem könyvem kinyomtatását, még idő előtt ugyan, de bízva az Isten segítségében. Ennyit a mű keletkezésének körülményeiről.

Ami a mű jellegét illeti, ha maga a könyv nem mondana róla eleget bárkinek, a szerző célkitűzése eléggé elárulja azt. Arra törekedtem ugyanis, hogy erőmhöz képest enyhítsek azon a hatalmas hiányon, mely hazai nyelven írt könyvekben mutatkozik, és hogy tanulóifjúságunknak legyen legalább egyetlen olyan könyve, melyből az egész műveltség szövedékes szálait legombolyíthatja, mégpedig anyanyelvén. Ezért, mellőzve mindenütt az álokoskodásokat és felesleges vitákat, a legjobb szerzők alapján, a valósághoz ragaszkodó ábrázolásban, az igazság szabadságának zászlója alatt honfitársaim elé tártam mindazokat a dolgokat, melyek hasznosak, és amelyeket ismerni szükséges, állandóan szem előtt tartva Senecának nevezetes intelmét (a 45. levélben):[30]

„Arról panaszkodsz, hogy nincs ott elég könyved. De nem az számít, hány könyved van, hanem az, hogy milyen jók a könyvek. Meghatározott tárgykörben mozgó olvasás haszonnal jár, az ide-oda kapkodás csak szórakoztat. Aki el akarja érni kitűzött célját, csak egy úton haladjon, s ne kóboroljon sokfelé, mert az nem haladás, hanem tévelygés… Könyveimet, legyenek bár akármilyenek, azzal a tudattal olvasd, hogy írójuk az igazságot keresi, és még nem ismeri ugyan, de makacsul keresi. Szolgája senkinek sem vagyok, nem viselem a nevét senkinek. Sokat elfogadok nagy emberek ítéletéből, de adok valamit a magaméra is. Mert ők is hagytak ránk egyet-mást, ami megfejtve nincs, hanem még kutatni kell utána. És talán megfejtették volna mindazt, ami szükséges, ha nem kutattak volna fölösleges dolgok után. Sok idejüket elrabolták az elméskedő szójátékok és az álokoskodások, melyek haszontalan irányban élesítik az elmét. Csomókat kötünk, kétértelmű jelentést fűzünk szavakhoz, aztán kibogozzuk őket. Hát annyira ráérünk? Tudjuk már, hogyan kell élni és meghalni? Teljes lélekkel arra törekedjünk, amiről jó, ha gondoskodunk, hogy ne a szavak, hanem maguk a tények ne csaljanak meg bennünket! Mire való a szavak hasonló jelentéseinek megkülönböztetése? Ezekkel még senkit rá nem szedtek, legfeljebb vitatkozás közben. A tények csalnak meg, azokat különböztesd meg!… Ugyanezt állítom az említett álokoskodásokról. Mert ugyan adhatok-e a szofizmának ennél megfelelőbb nevet? Annak, aki nem ismeri őket, nem ártanak; annak, aki ismeri, nem segítenek.” (Bárcsak a mai tudósok is folyton szem előtt tartanák ezt a nagyon üdvös tanácsot, bizony kevesebb lenne a civódás, és én jó Istenem, mennyivel előbbre jutnánk rövid idő alatt!) „Miért tartóztatsz fel azzal, amit magad is hazugságnak nevezel, s amiről annyi könyvet összeírtak? Lám, az egész élet csak hazudik nekem; az életet leplezd le hát, az életet kényszerítsd vissza az igazsághoz, ha éleselméjű vagy! Az élet azt tartja szükségesnek, aminek nagy része fölösleges, vagy pedig azt, ami nem fölösleges ugyan, de aminek semmi ereje sincs ahhoz, hogy szerencséssé és boldoggá tegyen. Mert nem mindjárt jó is az, ami esetleg szükséges…, mivel van olyan szükséges dolog, ami nagyon is értéktelen… Mi tehát a teendő? Nem arra fogsz-e inkább gondot fordítani, hogy mindenkinek megmutasd: nagy időveszteséggel hiábavaló dolgok után kutatnak, és sokan letudták már életüket a hozzávaló eszközök keresésével!… Ha figyelmesek volnánk is, megelőzne bennünket az élet, viszont, hogy nem sietős a dolgunk, úgy szalad át rajtunk, mintha nem is a miénk volna. A legutolsó napon vége szakad, és minden nap kevesebb lesz egy nappal… De máskorra halasztom ezt a vitát a dialektikusokkal, akiknek oly nagyon kifinomult elméjük van, mégis egyoldalúan nézik a dolgokat.”[31]

Aranyszavak ezek Seneca szájából, s ha nem is tudtam nekik ténylegesen eleget tenni, mindenesetre követésükre törekedtem teljes erőmből.

Mármost, hogy a lelkiismeretesség követelményének eleget tegyek, röviden elmondom, melyik részben kiket követtem, egyrészt, hogy a tanulóifjúságot mintegy kéznél fogva elvezessem a könyvemben összefoglalt dolgok alaposabb megismeréséhez, másrészt, hogy kikerüljem az idősebb Plinius súlyos vádját, amelyet T. Vespasianushoz írt előszavában egyes könyvek szerzőivel szemben felhozott.[32] Plinius a következő vádat emeli:

„…Ezért megbecsülöm azokat, akik megelőztek, de a magam részéről azokat is, akik utánam jönnek. Mert tudom, hogy ezek ugyanúgy fognak versengeni velünk, mint mi az elődökkel. Jóízlésemnek pedig bizonysága az, hogy könyvemben előre tettem a forrásul használt szerzők nevét. Mert véleményem szerint az a méltányos és igazán tisztességtudó eljárás, ha megvalljuk azok nevét, akiknek segítségével eredményt értünk el, nem pedig az, amit a legtöbben követnek a már említett írók közül. Mert tudd meg, összehasonlítottam a szerzőket, és rájöttem arra, hogy a leghitelesebb és legújabb szerzők a régieket szóról-szóra lemásolták, ez utóbbiak nevének említése nélkül. Nem azzal a nemes szándékkal, mint Vergilius,[33] hogy példaképükkel versenyezzenek, nem is azzal az őszinteséggel, mint Cicero, aki „Az állam” című művében Platón követőjének mondja magát, és „Vigasztalódás lánya halálán” című művében bevallja, hogy Krantórt követi, a „Kötelességek” című művében pedig, hogy Panaitioszt.[34] Pedig hát tudod, Cicerónak ezeket a könyveit nemcsak kézbe kell vennünk minden nap, hanem alaposan meg is kell tanulnunk. Igazán szolgai lelkületre és szerencsétlen természetre vall az, ha valaki szívesebben eltűri, hogy lopáson érjék, mintsem hogy megfizesse a kölcsönt,[35] mikor saját tőkéje idegen tőke kamataiból származik.” Eddig idézem Pliniust.

Így hát az általam követett szerzők a tárgykörök különfélesége szerint a következők: a metafizikában Cartesius;[36] a logikában Ramus és Amesius;[37] az aritmetikában Ramus, Snellius, Schonerus; a geometriában csak Ramus[38] (véteknek tartottam ugyanis összezavarni az ő módszerét, egy dolog kivételével, hogy tudniillik az ő kommentáraiból nem kis fáradsággal összekeresgettem és napfényre hoztam a dichotomiákat,[39] melyek többnyire kimaradtak a hannoveri, úgynevezett tizenkettedrét kiadásból. Mivel történetesen ez az egy kiadásom volt, csudálkoznom kellett, hogy ilyen módszeres író ennyire megfeledkezett saját módszeréről. Csak később jöttem rá, hogy ez a kiadó hibájából történt); az általános természettudományban Cartesius és Regius;[40] az asztronómiában Copernicus, Cartesius, Regius, Phocylides, Alstedius, Scribonius;[41] a föld- és vízrajzban, valamint a zenében Alstedius;[42] a meteorológiában Cartesius, Regius és Scribonius;[43] az antropológiában Scribonius és Regius;[44] az orvostudományban egyedül Regius;[45] a zoográfiában Regius, Scribonius és Alstedius;[46] az ásványtanban Scribonius, Regius és Alstedius:[47] a botanikában Scribonius és Regius;[48] a mechanikában Alstedius, Amesius, Metius;[49] az etikában, ökonómiában, politikában, jogtudományban és teológiában Fennerus, Amesius, Althusius[50] stb.; az általános grammatikában Ramus; a speciális, mégpedig a görög és latin grammatikában ugyancsak Ramus, a héberben és annak dialektusaiban Martinius, az arabban Erpenius; az általános retorikában Talaeus, a speciális, mégpedig a görög, héber és arab retorikában különböző írók, a latinban viszont Talaeus.[51]

Talán azt fogod mondani, hogy ez kevés. Nem tagadom. De olyanok, akik bőven elegendőt nyújtottak nekem ahhoz, hogy megírjam a tudományok rövid összefoglalását. „Ezért – hogy a sok tapasztalattal rendelkező Heurnius[52] szavaival éljek – úgy határoztam, hogy… az ő nyomdokukban fogok haladni, és nyíltan megmondom, nekik köszönhetek legtöbbet; műveikből ugyanis nagyon sokat átvettem és felhasználtam. Mert – amint nagyon helyesen mondta Flavius Albinius[53] – az az igazi gyümölcse olvasásodnak, ha a versenyzők hevével igyekszel megfelelő alkalmazás útján saját hasznodra fordítani mindazt, amit a könyvekben helyesnek tartasz, vagy amit az írók mondanivalóiban legjobban megcsodálsz. A jeles költő, Afranius is, midőn válaszolt azokra a vádakra, hogy túl sokat kölcsönzött Menandrosztól,[54] így szólt: „Kölcsönöztem, megvallom, nemcsak tőle, hanem más költőktől is azt, ami megtetszett náluk, sőt latin költőktől is minden olyan dolgot, amit véleményem szerint nem tudtam volna jobban csinálni.” Vergilius sem szégyellte verssorok ezreit átvenni Homérosztól, és nem szégyellt minden homéroszi sajátságot utánozni. Homéroszon kívül nagyon sokat kölcsönzött Theokritosztól, Apolloniosztól s Hésziodosztól[55] is. És maga Cicero is nem Platónból és Demoszthenészből[56] indul ki nagy részben? Sőt Klearkhosz[57] bizonygatja, hogy ő ismerte azt a zsidó írót, akitől maga Arisztotelész tanult. És a legkiválóbb orvosok, mint Aétiosz, Oreibasziosz, Paulosz Aiginetész, Alexandrosz Trallianosz és Aktuariosz,[58] a legtöbbször nem ugyanazt írják-e szóról-szóra? S vajon emiatt kikergették-e őket közakarattal, lármás taps kíséretében valamennyi színházból?[59] Így hát erős az elhatározásom, hogy töretlen lélekkel tűröm minden irigyem füttyeit, csak valami hasznuk származzék írásaimból az embereknek. Ha a dicsőség vágya vezetett volna e könyv kiadásakor, meg tudtam volna bizony írni mindezt sokkal mutatósabban is, és úgy, hogy teljesen különbözzék mások írásainak jellegétől. De ettől nem lett volna a könyv nagyobb hasznodra, kedves olvasóm! A magam és tanítványaim számára toldoztam ezt össze, és nem mások számára. Egynémely dologról talán mások is ugyanígy beszéltek. Hát akik ugyanarról a tárgyról írnak, azoknak minden áron mást-mást kell magukból kiizzadniuk? Nem csónaknak kell-e hát neveznünk a csónakot? Vagy az igazság nem egy és ugyanaz? Hogy fogadnák a gáncsoskodók, mondd, Avicennát,[60] Pauloszt, Aétioszt, Oreibasioszt és számtalan régi tudós orvost, ha még életben volnának? Mert ők minden munkájukat Galénoszból és más régi orvosokból írták ki csaknem szóról szóra. Ezek a híres tudósok minden bizonnyal másképpen is tehettek volna, ha akartak volna. De minden munkájukat arra szentelték, hogy másoknak használjanak, és nem a saját dicsőségüket keresték. Vagy talán nem Galénoszból,[61] e nagy óceánból merítenek az orvostudománynak ezek az elméleti művelői? Akad-e nálunk olyasmi, mondd, amiről helytálló a véleményük, és amit nem találsz meg nagyjából ugyanígy Galénosznál? És mondd, miért szabad másoknak inkább meríteniük ebből a forrásból, mint nekem? Elárulod tudatlanságodat, ha azt hiszed, hogy mindannak, amit más orvosi szerzőknél olvasol, java része saját szellemi termékük, holott bizony Galénosz és Hippokratész[62] e gondolatok forrása. Ha majd ezeket más művekbe is beleszőve látod, rá fogsz jönni, hogy Galénosztól valók. Bizony járatlanságodat árulod el, mert sohasem nézted át alaposan Galénosz írásait, és így nem tudod, hogy ezek a szerzők is, meg mi is honnan eredeztetjük műveink patakocskáit.”

„Hát olyan szégyenletes dolog az, mondd – folytatja kevéssel alább Heurnius -, hogy utánozzuk, és a közjó érdekében mind kibocsássuk a legjobb műveket, megfelelőbb formában és tetszetősebb feldolgozásban?… Művemben (tudniillik a Hippokrátész aforizmáinak magyarázatában[63]) ezt az eljárást követve, hatalmas, örvényekkel teli vállalkozásba vetettem bele magamat. De remélem, a jó emberek pártfogása megóv attól, hogy irigyeim rágalmai maguk alá temessenek. Mert tanítványaim kedvéért és javára szívesebben vállalom a gáncsoskodók részéről fenyegető veszedelmet, mintsem hogy megfosszam tanítványaimat fáradságom gyümölcsétől, ha ugyan érlelt ilyet munkám által a legjobb és leghatalmasabb Isten… Akik pedig acsarkodnak rám ezért, és annyira kékülnek-zöldülnek a más munkája miatt, ám tegyenek próbát, és csinálják meg jobban. Mindenki előtt szabad az út a dicsőség felé… Ezért, kedves olvasó, ugye hogy egyetértesz velem:

„Momus, a jót akarónak járna a pártfogolás, hát
Vagy kritizálni ne merj, vagy magad írj csupa jót”.[64]

Mindezt nem restelltem ilyen bőven idézni – a te engedelmeddel, kedves olvasó -, egyrészt, mert úgysem tudtam volna soha semmi olyat mondani, ami ennél jobban megfelelne célomnak, másrészt azért, hogy nyilvánvalóvá tegyem mindenki előtt: a legkiválóbb emberek, szakmájuk legjobb tudósai sem félnek attól, hogy más írókból igen sok dolgot kölcsönözzenek, végül pedig azért, hogy ily módon elődeink fényes példájával tegyem sikertelenné törekvéseit a „mómusok”-nak, akik fogyatkozásaimat hánytorgatják. Mert aki jó kalauzokat választ, az nem egykönnyen térhet le a helyes útról, csak állhatatos elhatározással kövesse őket. A csecsemő is, ha óriás vállára ül, többet láthat, mint maga az óriás. Tehát minden olvasóm, aki érdemesnek találja művemet arra, hogy belepillantson, teljes bizonyossággal meg fog győződni afelől, hogy seholsem pártoltam el abban a legnagyobb és leghíresebb tudósok tekintélyétől.

Most már nincs más hátra, mint hogy könyvem használatára is rámutassak. A nagyobb érthetőség kedvéért vázolni fogom röviden azt a módszert, amelynek szem előtt tartására törekedném, ha lennének valaha tanítványaim.[65]

Mindenekelőtt igyekezném elérni, hogy tanítványaim elméje, ha nincs még eddig kiművelve, hozzászokjék a szent bibliai, sőt a hasznos világi történeteknek is magyar nyelven való olvasásához és megértéséhez. Ezután az olvasottakból alapos vizsgát tartanék, és ennek során az olvasmányanyagot az emberi életben való felhasználásra alkalmaznám. Miután ebben jó ideig gyakorolták magukat, és már közepes eredményt értek el, átvinném végre őket erre a magyar nyelvű enciklopédiára.

Ennek azonban nem az elejét olvastatnám, hanem olyan fejezetét vagy részletét, mely érthetőbb dolgokat tárgyal. Gondolok itt a földrajzra (melynek tanításakor hasznos volna földgömböt vagy térképet kéznél tartani), vagy más ehhez hasonló könnyűségű tárgyra. Ezt az anyagot bevésném, szorgalmasan kérdezgetve tőlük: Hány világtáj van? Mely országok fekszenek keletre, melyek nyugatra? stb. Hány különálló világrész van, s melyek a legvirágzóbb országaik? Melyek a nevezetesebb tengerek, folyamok, források, folyók és tavak? Milyen nevezetesebb hegyek vannak egyes országokban? stb. Innen a speciális természettudományokra vinném át őket, és az ásványokról, növényekről, állatokról szóló tudományt adnám elő, megvizsgálva, ki mit figyelt meg egyik vagy másik állatról, ásványról és növényről. Ezután az etikai, ökonómiai és politikai kérdésekre térnék át, kérdezgetve újból: Mi az erény? Melyek az erény közös tulajdonságai, melyek a fajai? stb. Mik a kötelességeik a szülőknek, a gyermekeknek, az egész családnak? Mi a kötelességük az elöljáróknak alattvalóikkal, és viszont: az alattvalóknak elöljáróikkal szemben? Most térnék vissza a számtanra, arról a geometriára és az általános természettudományra, majd a metafizikára és logikára, végül pedig mindarra, amit az előző részekből kihagytunk. Eközben azonban gondosan őrizkedném attól, hogy tanulóim a legáltalánosabb dolgokon kívül bármit is emlékezetükbe véssenek, nehogy emlékezőtehetségüket gyakorolva, elveszítsék ítélőképességüket.

Mikor már azt látnám, hogy tanítványaim minden dolog rövidre fogott ismeretét elsajátították, a továbbiakban az idegen nyelvek tanítására gondolnék, jól tudva azt, hogy a minden tekintetben tökéletes képzettséghez még sok olyan dolog kívánatos, amit a tárgy bősége és kis könyvem rövidsége miatt nem lehetett bő részletességgel kifejtenem és idehoznom.

Ezért lehetőséget teremtve bármily módon a görög nyelven való olvasás és írás tanítására – a görög nyelvet ugyanis alaposan megfontolt és nagyon nyomós indokok alapján véleményem szerint minden idegen nyelvnél előbb kell tanítanunk[66] -, ugyanebből a könyvből taníttatnám meg a deklinációk és konjugációk könnyebb és szabályosabb formáit vagy paradigmáit. De magával a grammatikával nem fárasztanám tovább tanítványaimat, hanem azonnal eléjük adnám sajátkezűleg való lemásolás végett az Újtestamentum valamelyik legszebben megírt könyvét, mégpedig először történeti tárgyút, azután dogmatikusat. (Gondolok itt Lukács evangéliumára és az Apostolok cselekedeteire, valamint Péter apostol leveleire és Pálnak a rómaiakhoz és efezusiakhoz írt leveleire.)

A tanítás rendje és módja itt a következő. Mivel az evangéliummal kezdeném, abból íratnék le hat vagy hét verset, s tanítványaim feszült figyelme mellett világosan és jól tagolva felolvasnám, majd magyarra fordítanám, és egy-két óra múlva velük is lefordíttatnám. Azután a füzetnek azt az oldalát, amelyen a görög szöveg van, letakartatnám, és a magyar fordítás szövegét visszafordíttatnám velük görögre. Így haladnék végig az egész könyvön, sőt a még hátralevő, előbb felsorolt könyveken is. Mert aki ért valamit, de kifejezni nem tudja, miben különbözik a néma szobortól? Hangot adni pedig értelem nélkül a papagáj szokott. Hogy pedig a görög nyelv alapos ismeretéhez semmi se hiányozzék, ugyanezt igyekezném végigcsinálni Hésziodosz és Homérosz műveivel, valamint Démoszthenész és Iszokratész[67] néhány beszédével és levelével. Szerencsésen egészíthetik ki az anyagot Grotiusnak a régi görög tragédia- és komédiaírókból válogatott szemelvényei.[68] (Mindehhez hozzákapcsolnám a görög grammatika alaposabb megismerését és a stílusgyakorlatokat, azaz a levelek, költemények és beszédek szerkesztésmódjának vizsgálatát.)

A görögről nyomban rátérnek a latin nyelvre, és itt is ugyanolyan módszer szem előtt tartásával tárgyalnám először Sulpitius Severus szent történetkönyvét,[69] azután Cicero válogatott leveleit, vagy pedig arany igazságú könyvét „A kötelességekről”, majd néhány beszédét, harmadiknak pedig Vergiliust, Horatiust, Terentiust és Ovidius válogatott műveit.[70] A munkát azonban úgy végezném, hogy a nyelvek ismeretével együtt növekedjék a dolgok ismerete is. Ahol a tárgykör megengedi, az előbb tanultak alapján röviden rá kell mutatni az írók téves nézeteire.

A görög és latin nyelv után a héber nyelvre vinném át tanítványaimat, és itt is az előbbivel teljesen azonos módszert követnék. Ennek megfelelően először a Teremtés könyvét vagy Sámuel könyveit tanítanám meg, azután Ézsaiást, majd a Zsoltárokat és Példabeszédeket, végül Jób könyvét, közvetlenül hozzájuk fűzve a rabbinusok leveleit és költeményeit.[71] De még mielőtt megengedném, hogy elhagyják a héber nyelv területét, biztosítanám, hogy amikor innét távoznak, ne legyenek teljesen járatlanok a kaldeus, szír és talmudi nyelvben sem. Így vinném át végre őket az arab nyelvre. Mivel itt Mohamed Alkoránjának és Tamerlán történetének (mint mondani szokták) mindent betöltő szerepe van,[72] minden követ megmozgatnék, hogy ebből a két könyvből az arab nyelv kellő megismerését biztosítsam.

Ezzel a négy nyelvvel megelégedve, azt a tanácsot adnám tanítványaimnak, hogy a többi nyelvekkel ne törődjenek, mert az összes többi nyelvek – ha van bennük valami jó – mind ebből a négy nyelvből mint örök forrásból fakasztják erecskéiket.

De még mielőtt búcsúzni készülő tanítványomat véglegesen elbocsátanám, és (mint mondani szokták) elhangzanék feléje utolsó búcsúköszöntésem, azokat az írókat is megjelölném számára, akiket a már felsoroltakon kívül leginkább olvasnia kell az említett nyelveken, és végül megmondanám azt is, hogy milyen módszerrel olvassa őket.

Megítélésem szerint tehát a következőket kellene olvasnia (ha egyáltalán hozzájuk lehet férni): a görögök közül Origenész, Khrüszosztomosz, Baszileiosz, Euszébiosz, Josephus, Platón, Arisztotelész, Plotinosz, Theophrasztosz, Plutarkhosz, Hérodotosz, Thuküdidész stb.;[73] a latin írók közül Augustinus, Hieronymus, Ambrosius,[74] Cicero, Plinius stb.; a héberek közül Aben Ezra, R. Meir, mindkét Talmud;[75] az arabok közül Avicenna, R. Moses, Averroes, Algazel, Sharastanius[76] stb. Ha az itt felsoroltakhoz nem lehet hozzáférni, azokat kell majd olvasni, akik inkább kéznél lesznek.

Az írók ilyen módon való ajánlásán kívül az olvasás gyümölcsözőbb módszerére is megtanítanám tanítványomat. Tanácsolnám tudniillik, hogy szerezzen magának egy ív nagyságú, vagy (mint mondják) negyedrét alakú füzetet, amelyben az üres lapok száma megegyezik a mi enciklopédiánk lapjainak számával. Írja fel sorjában minden oldalra nagyobb alakban kirajzolva az enciklopédia oldalszámának megfelelő számot, és írja mellé címnek azt, amiről szó van az enciklopédia megfelelő oldalán, a következő módon:

1. LAP: A TUDOMÁNYNAK KEZDETIRŐL. 2. LAP: LELKÜNK ÉS AZ ISTEN LÉTÉNEK BIZONYÍTÁSI MÓDJÁRÓL, és így tovább, a könyv végéig. Ennek véghezvitele után mindenekelőtt szedje elő azokat a könyveket, melyeket ennek a munkámnak összeállításához felhasználtam, és pótlólag írja ki belőlük mindazt, ami nézete szerint az én könyvemből hiányzik, vagy legalább azt az oldalszámot jegyezze fel szorgalmasan, amelyen az adott címszóra vonatkozóan valamiféle adat található. Ha pedig egy-egy tudomány íróit végigolvasta, térjen át a többiekre. Például, ha én Mózes első könyvének kezdetét olvasnám, az egész fejezetet a TEREMTÉS címszó alá sorolnám, és ha mást nem is, de legalább a megfelelő fejezet- és versszámot kijegyezném. Általában azonban ajánlatos kijegyezni egyes szavakat és kifejezéseket is, főleg olyanokat, melyekre emlékezni akarunk. Így a második fejezetnek ama verseit, melyekben Ádám és Éva házassága van leírva, a HÁZASSÁG címszó alá kell beírni. Éppígy, ha Platónnál olvasnék a perzsáknak arról a szokásáról, hogy a királyi hatalom várományosának nevelését arra az emberre bízták, akit egész Perzsiában a legbölcsebbnek, legigazságosabbnak, legbátrabbnak és leghiggadtabbnak találtak, ezt a részletet a FEJEDELEM vagy a KIRÁLY címszó alá írnám. Megjegyzendő, hogy a közhelyek megjelölésének van ezenkívül más módja is. Például Homérosz Odüsszeia c. költeményének elején, ahol ezt írja a költő:

Sokfele járt férfit zengj nékem Múzsa!…

a lap szélére azt kellene írni: „OKOSSÁG, Ulyssest[77] azért emeli ki a költő, mert sokat tapasztalt a trójai háború óta.” Kissé lejjebb pedig, ahol ezt olvassuk:

Csakhogy az elment éppen a távoli aithiopokhoz,

a lap szélére írandó megjegyzés: „AETHIOPIA; az aithiopszokról azt írja, hogy távol laknak Görögországtól.” Ily módon hasznos lehet a Homérosznál és más szerzőknél található közhelyek kijegyzése.

Végül, hogy semmi se hiányozzék, Fortiusom nyomán[78] a következő intelmekkel zárnám le tanítványomnak szóló mondanivalómat.

„Mindenekelőtt a legnagyobb célt tűzd magad elé, ha ugyan nem vagy teljesen elpuhult lelkű! Ne törődj azzal, hogy egyesek azt írták: nincs nagyobb vágyuk, mint hogy Cicerónak legalább az árnyékával felérjenek. Ne tartsd érdemednek ősi családfádat vagy az őseidtől örökölt dicsőséget! Szebb lesz az a dicsőség, amelynek te magad vagy a szerzője, mint az, amelynek örököse vagy. Figyeld meg: akik emlékezetre méltó tettek nélkül, névtelenül távoztak ebből az életből, nem különböznek azoktól, akik soha meg sem születtek. Ne szeress semmi mást, csak a munkát; kerüld a fényűzést és a léha társalgást! Szüntelenül keresd az alkalmat az előadások hallgatására, a tanításra és az írogatásra! Kerüld a magányos olvasást. Fordítsd egész idődet a gyakorlásra! Merem állítani: ki-ki annál tanultabb, minél gyakrabban tanított. Azt hiszem, ezért mondja a költőnél a Bölcsesség önmagáról:

Édesapám a gyakorlat volt, a memória szült meg.[79]

Ha előadásokat hallgatsz, figyelmed nagyon éber legyen! Ha tanítasz, kerüld az olyan emberek hiú feltűnéskeltését, akik egy óra alatt alig ejtenek ki tíz szót, olyan lassan közelítik meg a tárgy lényegét, annyira módjával készülgetnek elő a feladat elvégzésére, így akarva tekintélyt szerezni. Az ilyeneknek minden gondolatuk az, hogy a maguk értékét mások szemében emeljék, és hogy a sokaság tudósnak tartsa őket. De eljutnak-e valaha a legfontosabb mondanivalókhoz? A lendület, a lendület! – azt szeretem én minden dolgomban, így a tanításban is. Mert amit a földművesnek jelent az aratás időszaka, azt jelenti az eredmény szempontjából a tanítási idő a tanult embernek. Márpedig ki nem kárhoztatja, kérdezem én, aratáskor a késedelmet? Erőnkön felül kell törekednünk! Azokat az órákat, amelyeket mások szerencsétlen módon arra vesztegetnek, hogy törleszkedjenek, vagy hogy egyes emberek kegyeit hajhásszák, mi a tudományoknak kell, hogy szenteljük.

A bölcs lelki nagyság a tettekre alapozza az igazi dicsőséget, nem az ingatag hírnévre: inkább akar fejedelem lenni, mint annak látszani. Bár ha olvasás közben a folytonos munkában vagy gondolkodásban lelked olykor elbágyad és elfárad is, mégis fáradoznod kell, míg leheletnyi erő van testedben: holtod után szabad a nyugvás. Sohasem az árnyékot, hanem a fényt és az emberek társaságát szeresd! Boldog istenek! Mennyire vihetné rövid idő alatt az az ember, aki a nap egyetlen óráját sem töltené el hiába, anélkül, hogy egy előadást meg ne hallgatna, ne tanítana, vagy ne írna valamit!

Ha módod van rá, inkább a tanításra, mint az előadások hallgatására keress alkalmat. Hiszen számtalan embert láthatsz, akik nem csinálnak mást, mint előadásokat hallgatnak, ebben öregszenek meg, és nem alkalmasak arra, hogy egy szerzőről előadást tartsanak, vagy bármiről szépen írjanak. Ha fel akarod díszíteni elmédet, mely egyedül különbözteti meg az embert minden más élőlénytől, akkor meg kell tanulnod a tudományok teljes köréből mindent, amit csak tudásra érdemesnek ítélsz. Akik többet törődnek testükkel, mint lelkükkel, azt tartják szép dolognak, ha egyetlen tudományban tűnnek ki; sokkal szebb azonban kitűnni több tudományban. Hiszen asszony sem akad olyan, aki annyira távol lenne a múzsáktól, hogy legalább egy tudományt el ne tudna sajátítani. Ezt még, úgy hiszem, a szarka is megtenné az alatt a húsz év alatt, amelyet ezek az emberszörnyek egyetlen tudomány megtanulására szentelnek. Hogy Fabius szavaival éljek, ezek az emberek nem ismerik fel, mi mindenre képes az emberi ész: az ész, mely oly mozgékony és gyors, hogy nem lehet működését egyetlen területre korlátozni. Végül azt mondom, változtasd tartózkodási helyedet, különben mindvégig álmos és tudatlan maradsz! Sohasem bántam meg (és nem hiszem, hogy bárki is megbánta volna), hogy a tudományok kedvéért más akadémiára mentem át. Viszont mindig nagy és kései bánatot okozott a felismerés, hogy túl sokáig időztem egy városban.[80]

El ne veszítsd kedved, még ha nem is sikerül minden rögtön kívánságod szerint. Hiszen azt látjuk, hogy minden dolog kicsi kezdetből fejlődik a legmagasabb fokra. Mindenfajta tudományban van valami keserű, és ez kezdetben elijeszti azokat, akik belefognak a tanulásba. Ezt azonban kiegyenlíti a velejáró haszon. Ezért ne riadjunk mindjárt vissza, ha egy kis nehézségre bukkanunk! Hajdan Görögország legjobbjai az aranygyapjú keresésére indulva megannyi tengeren, megannyi veszélyen keresztülhajóztak; bátorság volt a vezérük, szerencse a kísérőjük, szenvedélyes dicsőségvágy az ösztönzőjük. Tűzokádó, vad és dühöngő bikákat fogtak járomba, sárkányt altattak el és öltek meg, s azokat a katonákat, akik a földbe vetett sárkányfogakból keltek ki, arra kényszerítették, hogy egymást öldössék halomra.[81] Az amazonok kiégették jobb mellüket, hogy jobbkezükbe több táplálék jusson.[82] Démokritosz, mikor észrevette, hogy lelkének világos látását szemei akadályozzák, kiszúrta szemeit, hogy jobban megérthesse a dolgok természetét.[83] Mindez nagy lelkesedéssel kell, hogy eltöltsön bennünket. Azon fáradozzunk tehát mindnyájan, hogy mások példáján felbuzdulva a legnagyobb nehézségek árán is magasabbra törjünk. Fényűzés, üres fecsegés és asszonyos lelkület maradjon az asszonyoknak!

Isteneink verítéket tettek elé az erénynek.[84]

Képzeljük el hátralevő éveinket henyélés nélkül, veszedelmek nélkül, betegségek nélkül. De mégis fájlalnunk kell, hogy életünk virágának évei eddig gyümölcs nélkül tűntek tova, s hogy a tovatűnt idők vissza sohasem térnek már. Ki-ki emlékezzék vissza mindarra a sokféle bajra, ami élete kezdetétől fogva érte, gondoljon vissza arra, micsoda semmiségekre fordította számtalan napját, töltse el harag és fájdalom amiatt, hogy annyi esztendő tűnt tova eredmény nélkül, és annál nagyobb dühvel lásson a munkához! Mondjunk búcsút a tétlenségnek, mondjunk búcsút a sors küldte csapások sokaságának, melyektől egyetlen bölcs sem fél: a lélek eléggé erős, és nem szorul a szerencse pártfogására, ha az erény dicsősége felé szárnyal szenvedélyesen. Mert nem azokat tartom igazán nemeseknek, akik aranyláncot kötnek nyakukba, akik palotáik falait és előcsarnokait tisztségekre emelkedett őseik képeivel díszítik, hanem azokat, akik igazi javakkal: valóban saját javaikkal akarják feldíszíteni önmagukat és hozzátartozóikat, vagyis műveltséggel, jó erkölccsel és ékesszólással. Kevesen tudják, mily biztosan vár a tartós boldogság azokra, akik szilárdan eltökélték, hogy eljutnak a boldogságnak ehhez az örök székhelyéhez. A szerencse ajándékai – mint az országok, városok, testi szépség – mulandók, de amit erény és munka szerzett, az maradandó. Ezt a vagyont nem pusztíthatja el sem vas, sem láng, sem rabló, sem mostoha idő.

De bevégzem a beszédet. Rövidre van szabva életünk: órák alatt elenyészik; és igen gyorsan telik el egy óra. (Bárcsak felismernéd ezt, virágzó ifjúság! Benned a reménység nagyon is nagyra nő.) Gyorsan múlnak a napok, gyorsan a hónapok, gyorsan tovatűnik az év is, pedig milyen kicsi az éveink száma! Vedd hozzá még, hogy életünk felét elfoglalja az álom, nagy részét az evés-ivás, játék, betegség, meggondolatlan törekvések, s ami a legborzasztóbb: minden pillanatban váratlan halállal sújthatsz, te kegyetlen Lakheszisz.[85] Ha nem törekszünk minden igyekezetünkkel arra, hogy az időt hasznosan töltsük, dicsőség nélkül, barmok módjára fogunk kimúlni.”

Ez az, derék olvasóm, amire elöljáróban akartalak figyelmeztetni. Az én számomra fölöttébb szükséges volt ez, de azt hiszem, a te számodra sem volt teljesen haszontalan. Valószínűleg világosan kitűnik mindebből, hogy azok közül, akik tanulmányaikban elő tudják segíteni a magyar ifjúságot, én a legkisebb, de azok közül, akik elő akarják segíteni, a legnagyobb vagyok. Ezért:

Áldjon az ég! s ha te tudsz, adjál igazabbat e műnél
jó szívvel! De ha nem, jöjj, s ezt használd velem együtt![86]

Én azok közül valónak vallom magamat, akik előrehaladva a tudományban írnak, és írva előrehaladnak. (Augustinus.)[87]

Jegyzetek
(A jegyzetekben levő hivatkozások oldal- és jegyzetszámai a nyomtatott kiadásra vonatkoznak!)

1. Magyar Encyclopaedia, azaz minden igaz és hasznos bölcseségnek szép rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása Apátzai Tsere János átal. Ultrajecti, 1653. Latin nyelven írt előszó, 37 számozatlan lap.

A Magyar Enciklopédia eredeti kiadásában a latin nyelvű előszó fejlécein végig a „Praefatio ad lectorem” (Előszó az olvasóhoz) szavak vannak, az előszó címe helyett azonban a következő megszólítás áll (latin nyelven): „Apáczai János üdvözli az igaz bölcsességre törekvő olvasót.” [VISSZA]

2. Apáczai neve alatt előzőleg két kisebb értekezés jelent meg latin nyelven: Értekezés a szent filológiába bevezető tanokról…, Utrecht, 1950; Teológiai doktori értekezés az első ember bűnbe eséséről… Harderwijk, 1951. [VISSZA]

3. Mivel Apáczai az előszót 1652-53-ban írta, a Porcsalmitól kapott indíték, amelyet itt említ, 1642-43-ra esik. (Lásd Bevezetés, 15. lap.) Porcsalmi András (1617-1681) a kolozsvári iskolának 1642 óta „rektora”. (A rektori cím akkoriban nem igazgatót, hanem a grammatikainál magasabb fokozaton tanító tanárt jelölt.) Itt működött még 1656 után is, amikor Apáczai volt az iskola igazgatója. Ebben az időben logikát és metafizikát tanított. A kollégium albumában a neve mindjárt Apáczaié után a második helyen áll, mint „philosophiae rationalis, logicae scilicet et metaphysicae etc. lector, collegii rector ordinarius” (a racionális filozófia, ti. a logika és a metafizika stb. lektora, a kollégium rendes tanára). Porcsalmi később, 1662-ben a kolozsvári iskola igazgatója lett, majd lelkészi hivatalt vállalt. [VISSZA]

4. Nincs adatunk arról, hogy Apáczai miért szakította meg két ízben is tanulmányait. Vö. Bevezetés, 20. lap, 40. jegyzet. [VISSZA]

5. Bisterfeld János Henrik (1606-1655) német professzor 1630-ban jött a herborni akadémia tanszékéről a gyulafehérvári iskolába Bethlen Gábor fejedelem meghívására Alstedius és Piscator professzorokkal együtt. Alstedius halála után, 1638-ban ő lett az iskola igazgatója. A puritánus mozgalomhoz meggyőződéssel csatlakozott, s azt, bár óvatos politikával, de minden kérdésben támogatta. I. Rákóczi György fejedelem egyik legbefolyásosabb tanácsadója volt, de a puritánus mozgalom elleni reakció megerősödése idején kissé háttérbe szorult. Nagy műveltségű, kiváló tanár volt, a skolasztika ellensége és a reális ismereteket rendszerező és fejlesztő enciklopédikus irány híve. Fizikai kísérletei miatt – melyeket a gyulafehérvári iskolában végzett – egyenesen varázsló hírében állott. Gyulafehérvári működése alatt nagy hatással volt a magyar puritánus mozgalom képviselőinek fejlődésére: Tolnai Dali Jánosra, Apáczaira stb. [VISSZA]

6. A professzorok a nyilvános előadásokon kívül ún. privatum collegiumokat (magánórákon való tanítást) is tartottak. A magántanításnak ebben az időben igen nagy szerepe volt az iskolai munkában. Az ún. osztályóra-rendszer, amelyet a nagy cseh pedagógus, Comenius alkotott meg, ebben az időben még nem alakult ki. A tanulók saját szorgalmuktól és képességüktől függően lényegében egyéni tanmenet szerint, egyéni ütemezésben dolgozták fel a közös tantervben csak nagy általánosságban előírt anyagot. A tanárok a nyilvános előadásokon elhangzott anyag megértését magánfoglalkozásokon ellenőrizték, 4-5 tanulóból álló kisebb csoportokon belül, s ugyanakkor adták meg a tanulók előhaladását biztosító magyarázatokat is. A magántanításért a tanárok „pénzt vettek”, csak a teológia professzorának nem illett „pénzt venni”. (L. Apáczai: Egy akadémia felállításának módja…, Vál. ped. m. 220. lap.) [VISSZA]

7. Alstedius János Henrik (1588-1638), a herborni akadémia filozófia- és teológiaprofesszora, 1629-ben jött Bethlen Gábor hívására a gyulafehérvári iskolához, és tevékenyen közreműködött ennek az iskolának főiskolává való fejlesztésében. Ő volt az iskola vezetője, és ő tanította a teológiát. Tudományos tekintélye nemzetközi méretekben is igen nagy volt. Világnézetileg dogmatikus kálvinista alapokon állott, s az emberi tudás egészét igyekezett átfogni és rendszerezni e világnézet igazolása, a skolasztika leküzdése és a biblia tudományos hitelének elismertetése érdekében. Mint filozófus erősen eklektikus. Nagyon sok összefoglaló teológiai, filozófiai és nyelvészeti munkát írt. Legnevezetesebb ezek között a mintegy 3000 lapos, negyedrét alakban nyomott latin nyelvű nagy enciklopédiája (Herborn 1620). Apáczai említi Alstedius terjedelmes latin nyelvtanát is (Beszéd a bölcsesség tanulásáról, Vál. ped. m. 158. lap), mely a gyulafehérvári főiskola használatára 1634-35-ben jelent meg két részben: Rudimenta linguae Latinae (A latin nyelv elemei, 119. lap), és a haladottabbak számára a Grammatica Latina (Latin nyelvtan, 175. lap). Enciklopédikus törekvésével és ezzel szorosan összekapcsolt pedagógiai rendszerével Alstedius nagy hatással volt korára. Comenius, aki még Herbornban tanítványa volt, tőle merítette a maga pedagógiai enciklopédizmusának, a „pansophiá”-nak első gondolatát. Bisterfeld közvetítésével ugyanilyen irányban hatott Alstedius Apáczaira is. [VISSZA]

8. Hexilogia, Alstedius enciklopédiájának ismeretelméleti része. Alstedius 35 könyvből álló enciklopédiájának második kiadásában (1630) az 1. könyv foglalkozik a hexilogiával és a 14. könyv a zenével. [VISSZA]

9. Julius Caesar, a római birodalom diktátora (i. e. 59-44), a császárság előkészítője. – Nagy Sándor, a hellenisztikus birodalom megteremtője (i. e. 336-323). – Gades (mai neve Cadix) régi föníciai gyarmat volt Hispaniában (a mai Spanyolország területén), Héraklész templomával. [VISSZA]

10. Geleji Katona István (1589-1649) gyulafehérvári tanár, majd Bethlen Gábor udvari papja, 1633-tól pedig erdélyi református püspök, a korlátlan püspöki hatalom híve, a puritanizmus makacs ellenfele. Közismert fukarsága ellenére nagy gonddal támogatta az iskolaügyet. Több műve közül legnevezetesebb a „Magyar Grammatikácská”-ja, melyben a fonetikus helyesírással szemben az etimológikus helyesírást vette védelmébe. [VISSZA]

11. A latin szövegben levő „Foederatum Belgium” kifejezést az Enciklopédiában (267. lap) Apáczai „Megegyezett Belgiom”-nak fordítja. Így nevezi azt a hét észak-németalföldi tartományt (Holland, Seeland, Utrecht, Geldern, Overyssel, Groningen, Friesland), amely az 1579-ben létrejött utrechti unióban egyesült. Apáczai hollandiai tartózkodásáról lásd Bevezetés, 21. lap. [VISSZA]

12. Az a rendszerező munka, amelyet Apáczai az előbbi bekezdésben említett „tudományok tudományá”-nak, Enciklopédiája előkészítő tanulmányának összeállításával végzett, nagy nehézségekkel járt, mert az addig megjelent enciklopédiák rendszerezését nem akarta követni, hanem – mint a Magyar Enciklopédia szerkezetéből látjuk – a descartes-i világnézet alapján a tudományok összefüggését akarta megmutatni. (Lásd Bevezetés, 25-30. lap.) Ehhez viszonyítva nevezi a kitaposott utakon járó teológiát „szilárdabb”-nak és „józanabb”-nak. [VISSZA]

13. Az itt említett Árkosi Benedek (sz. 1614-ben) a gyulafehérvári kollégiumnak holland egyetemeken tanult neves tanára, akit 1649 körül puritánus meggyőződése miatt elbocsátottak állásából. Apáczai bátorságára jellemző, hogy 1652-ben, a puritánusok magyarországi üldözése idején, nem fél dicsérően megemlékezni elbocsátott tanítójáról. [VISSZA]

14. Könyvek. [VISSZA]

15. A kaldeus vagy arameus nyelv az i. e. V. századtól az i. sz. IV. századig a zsidó köznép nyelve. A szír nyelv az arameus nyelv egyik dialektusa. A rabbinikus nyelv a középkori héber tudósok nyelve. A talmudi nyelv az i. sz. 500-600 között írásba foglalt zsidó szent könyvek gyűjteményének, a Talmudnak nyelve, tulajdonképpen héber elemekkel kevert arameus nyelv. Valamennyi itt felsorolt nyelv vagy dialektus a héber és az arab nyelvvel együtt a sémita nyelvcsaládhoz tartozik. Az ótestamentumi szövegek elemzése során a protestáns teológia az eredeti héber szöveghez folyamodott, és olyan értelmezéseket igyekezett keresni, amelyek alátámasztották a protestáns teológiai nézeteket. Ehhez a munkához fontos útbaigazítást adhatott a felsorolt nyelvek és dialektusok ismerete. [VISSZA]

16. Nincs biztos adatunk arról, hogy Apáczai a felsorolt modern nyelvek közül melyiket ismerte, vagy ismerte-e egyáltalában valamelyiket. Tekintettel arra, hogy a héber nyelvet és dialektusait, valamint az arab nyelvet tanulta, modern nyelvek tanulására külföldi tanulmányai során nem is igen volt ideje. Csak a holland (vagy ahogy Apáczai nevezi: belga) nyelvben való jártassága látszik valószínűnek; a többi modern nyelven megjelent tudományos munkákat – úgy látszik – Apáczai is csak „kerítésen kívülről” szemlélte. [VISSZA]

17. E verssor szerzőjét nem ismerjük. [VISSZA]

18. Theodórosz Gaza görög humanista (kb. 1398-1478) 1444 körül menekült a török hódítás elől Bizáncból Itáliába. Latinra fordította számos görög írónak, így Arisztotelésznek és Theophrasztosznak sok művét. Arisztotelész görög filozófus (i. e. 384-322), az ókor legnagyobb gondolkodója, a formális logika rendszerének első kidolgozója, nagy természetkutató. Filozófiai rendszerében, mely évezredek gondolkodására hatott ösztönzően, idealista korlátai mellett jelentős materialista és dialektikus törekvések érvényesülnek. Az említett arisztotelészi mű – szokásos nevén Historia animalium (10 könyvben) – a legnevezetesebb ókori munka az állatvilágról. – Theophrasztosz görög filozófus (i. e. 372-287), Platónnak (lásd a 34. számú jegyzetet), majd Arisztotelésznek tanítványa. Arisztotelész ráhagyta könyvtárát, és utódjának jelölte az általa alapított ún. peripatetikus filozófiai iskolában. Theophrasztosz mintegy 200 kötetnyi művéből csak néhány maradt ránk, így a két növénytani munkája, a Historia plantarum (9 könyvben) és a Causae plantarum (6 könyvben). Leghíresebb műve a Characteres (Jellemrajzok), melyben az egyes jellemtípusokat az élet és a színpad példái után rajzolta meg. [VISSZA]

19. Gaza szerint tehát a latinul író szerzők a hibásak abban, hogy nem tették alkalmassá a latin nyelvet a fejlettebb antik görög tudomány eredményeinek és a tudományok új fejlődése által elért eredményeknek pontos kifejezésére. Apáczai közbevetéséből azt látjuk, hogy ő a magyar nyelven író szerzőket hibáztatja a magyar nyelv elmaradottságáért. [VISSZA]

20. Cicero, a legnagyobb latin szónok, jelentős prózaíró (i. e. 106-43); nagyszerű latin stílusát különösen a korai olasz humanisták tekintették eszményképüknek. [VISSZA]

21. Latin városon itt Rómát kell értenünk, ahol Gaza 1451-55 között lakott. [VISSZA]

22. A latinul beszélő és író nyugati humanistáknak. [VISSZA]

23. Mindenek tükrének. [VISSZA]

24. Csulai György (1600-1660), külföldi tanulmányai után Erdélybe hazatérve, több helyen lelkészkedett. 1635-ben I. Rákóczi György udvari papja lett, 1650-ben választották meg erdélyi ref. püspökké az elhunyt Geleji Katona István utódjául. Tevékeny szerepe volt a puritánus mozgalom üldözésében. Neve mellett a „nagyhírű” (clarissimus) jelző arra mutat, hogy külföldön végezte tanulmányait. E megjelölés ugyanis csak azokat illette meg, akik külföldi egyetemeken végeztek. [VISSZA]

25. Apáczai 1651. szept. 30-án nősült meg Hollandiában. Ott született meg gyermeke is, aki Csulai első hívásakor még csak pár hónapos csecsemő lehetett. A „nem csekély súlyú” akadályt valószínűleg ebben a körülményben kell keresnünk. [VISSZA]

26. Joachimus Fortius (Sterck van Ringelberg) flamand humanista (1479 körül született és 1536 körül halt meg). Bejárta egész Európát. Filológiát, irodalmat és asztronómiát tanított több francia egyetemen. Jó barátja volt Erasmusnak. Sok természettudományi és filológiai tárgyú könyvet írt. Apáczai itt a „De ratione studii liber”-t említi. Ezt a művet Comenius is kiadta Sárospatakon 1652-ben. (Fortius Joachimus Ringelbergius: De ratione studii, liber vere aureus. Patakini, 1652.) – Az alább idézett helyet lásd: Joachimi Fortii Ringelbergii Andouerpiani opera… Lugduni, 1531. 40-41. l. [VISSZA]

27. Quintus Fabius Pictor, az első római történetíró (született i. e. 254 körül). Görögül írta meg a rómaiak történetét Aeneastól a II. pún háborúig. Műve, mely a híres ókori latin történetírónak, Liviusnak egyik fő forrása volt, csak töredékekben maradt ránk. [VISSZA]

28. Aki nem mer önállóan ítélni, abban nem él saját emberi mivoltának tudata sem. [VISSZA]

29. Lásd Quintus Horatius Flaccusnak, a nagy latin költőnek (i. e. 65-8) a költészetről szóló verses levelét (Ars poetica, 388 v.). [VISSZA]

30. Lucius Annaeus Seneca (i. e. 4-i. sz. 65) római filozófus és drámaíró, a sztoicizmusnak nevezett görög filozófiai iskola jellegzetes római képviselője. Ránk maradt erkölcsi írásaiban, az ún. Dialógusok 12 könyvében és az „Erkölcsi levelek” 20 könyvében szigorú erkölcsi magatartást és a társadalmi életben való aktív részvételt követel, azzal a sajátságosan sztoikus felfogással, hogy az erényeinek tudatában levő „bölcs ember” lelki nyugalmát és boldogságát semmiféle körülménynek nem szabad felkavarnia. [VISSZA]

31. Dialektikusoknak nevezték az ókorban a vitatkozás „tudományának” tanítóit. Ez a „tudomány” teljes egészében formalista volt, minthogy a vitatott kérdések tartalmától függetlenül általában akarta felfedni a sikeres vitatkozás törvényeit és elsajátíttatni azok sikeres alkalmazását. Célja olyan vitatkozók nevelése, akik bármely ügy mellett vagy ellen egyaránt sikeresen tudtak vitatkozni. E Senecából vett részlet idézésével Apáczai állást foglalt a korabeli iskolákban szokásos viták (disputációk) skolasztikus formalizmusa ellen. [VISSZA]

32. Caius Plinius Secundus (az idősebb) nagynevű római természettudós (i. sz. 23-79), a „Historia naturalis” (Természettudomány) című terjedelmes munka szerzője. A Vezúv 79. augusztus 24-én bekövetkezett rendkívüli méretű kitörésekor, annak megfigyelése közben vesztette életét. A „Historia naturalis”-t Titus Vespasianus római császárnak ajánlotta. [VISSZA]

33. Publius Vergilius Maro jelentős és sokat ünnepelt latin költő (i. e. 70-19), a római birodalom alapításának mondáját tárgyaló „Aeneis” című eposznak, egy földművelésről szóló tankölteménynek (Georgica), és tíz pásztoridillnek (Bucolica) szerzője. A példakép, akivel Plinius szerint Vergilius „versenyezni” akar, a görög Homérosz, az i. e. IX-VIII. században keletkezett két hőskölteménynek, az Iliásznak és az Odisszeának a szerzője. [VISSZA]

34. Platón híres ókori görög filozófus (i. e. 427-347), az objektív idealizmus első teljes rendszerének kialakítója. – Krantór, a Platón nyomdokain járó ún. akadémiai görög filozófia képviselője (i. e. kb. 340-275). „A gyászról” című művét, amelyből csak néhány töredék maradt fenn, egy barátjához írta vígasztalásul, amikor az gyermekei halálát gyászolta. Ezt a művét utánozta itt említett munkájában Cicero. – Panaitiosz görög sztoikus filozófus (i. e. 180-110) Rómában terjesztette a sztoikus filozófiát. Cicero maga is a sztoikus filozófia követője volt. [VISSZA]

35. A kölcsönnek ez a megfizetése: a forrásul használt szerző nevének közlése. [VISSZA]

36. A Magyar Enciklopédia ismeretelméleti alapvetést adó I. része „A tudománynak kezdetiről”. E rész forrása Descartes: „A filozófia elvei” c. műve, lényegében annak első része: „Az emberi megismerés elveiről”. – René Descartes (latinos nevén Cartesius) francia filozófus, (1596-1650), az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója. Mechanikus materialista rendszeréről, ismeretelméleti idealizmusáról és Apáczaira gyakorolt alapvető hatásáról lásd Bevezetés, 23-30. lap. [VISSZA]

37. Az Enciklopédia II. és III. része. „A dolgoknak közönséges tekintetekről és azoknak feltalálásokról”, ill. „A dolgoknak egybeköttetett tekintetekről”. Közvetlen forrásuk Amesiusnak „Az igazi logika bemutatása” című műve, amelyet szerzője Ramus alapján írt, de amelyben Ramust tovább is fejlesztette. Néhány mondatban közvetlenül az alapvető forrást, Ramusnak „A dialektika két könyve” című munkáját követi Apáczai. – Petrus Ramus francia filozófus (1515-1572), az arisztotelészi logika és filozófia bírálója, a katolikus-skolasztikus Arisztotelész-értelmezések elleni harc egyik legkiemelkedőbb alakja a XVI. században. A katolikus egyház üldözte. A Szent Bertalan-éji vérengzés áldozata lett. – Guilielmus Amesius híres angol teológus és filozófus (1576-1633), a puritánus mozgalom egyik legkiemelkedőbb vezetője. Puritánus elvei miatt Hollandiába kellett költöznie. [VISSZA]

38. Az enciklopédia IV. és V. része „A dolgoknak megszámlálásáról”, ill. „A mennyiségnek megméréséről”. E részek forrása Ramus „Aritmetika és geometria” című műve. A Magyar Enciklopédia ennek erősen rövidített, de szó szerinti fordítását adja. – Rudolphus Snellius holland filozófus és matematikus (1546-1613). Egyebek közt kommentárokat írt Ramus aritmetikájához és geometriájához. E kommentárokat Apáczai nem szöveg szerint, hanem nyilván Ramus tételeinek megértéséhez használta fel. – Lazarus Schonerus, Ramus matematikai művének egyik átdolgozója, akinek egy önálló aritmetikai munkája Ramus Aritmetikájának 1599-es kiadásával egybekötve jelent meg. A Magyar Enciklopédia IV. részének szövege több helyen ehhez a Schonerus-féle kiadáshoz kapcsolódik. [VISSZA]

39. A kettéosztást vagy „kettőre osztás”-t (dichotomiát) Apáczai – Amesius és Alstedius nyomán – a felosztás alapvető és legtökéletesebb formájának tekintette. [VISSZA]

40. Az Enciklopédia V. részének „Toldalék”-ja, „A testes dolgoknak módjaikról.” Forrása Descartes „A filozófia elvei” című művének második része. A „Toldalék” e descartes-i fejtegetések erősen rövidített, de szó szerinti fordítása, szem előtt tartotta azonban Apáczai Regius „Fundamenta physices” (A fizika alapjai) című művét is. – Henricus Regius kiváló materialista orvos és természettudós (1598-1679), az utrechti egyetemen az anatómia, gyógyászat és botanika professzora. Felismerte Descartes mechanisztikus materialista természettudományának orvostudományi jelentőségét, s e tudomány addigi vívmányait a descartes-i világnézeti alapoknak megfelelően értelmezte és foglalta össze. Ennek kapcsán jutott el arra a felismerésre, amely híressé tette, hogy ti. az emberi lélek az emberi testnek csak egyik megnyilvánulási módja. E kérdésben bátran vállalta a harcot mesterével, Descartes-tal is, aki emiatt megtagadta őt, és nem tekintette többé tanítványának. [VISSZA]

41. Az Enciklopédia VI. része „Az égi dolgokról”. E rész forrásai: Descartes műve (A filozófia elvei, III. rész), Phocylides Holwarda csillagászati kézikönyve (Epitome astronomiae), Alstedius enciklopédiája, G. A. Scribonius természettudományi kompendiuma, valamint Regius műve (Fundamenta physices), amely Copernicust és Descartes-ot követi. – Nicolaus Copernicus nagy lengyel csillagász (1473-1543), aki „De revolutionibus orbium caelestium” (Az égitestek forgásairól) című művében bebizonyította, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva. Ez az ún. heliocentrikus világkép, amelynek kidolgozásával Copernicus a modern asztronómia megalapítója lett. A könyvet az egyházi reakció 1616-1757 között, tehát Apáczai korában is, indexen tartotta. – Johannes Phocylides Holwarda franekeri filozófia-professzor (1618-1651). – Guilielmus Adolphus Scribonius német filozófus és orvos (a XVI. század második felében), aki Ramus logikájának alapján dolgozta fel rendszerré az akkori természettudományokat. [VISSZA]

42. A földrajzi kérdéseket az Enciklopédia VII. részének („A földi dolgokról”) I-VI. fejezete és VIII. részének („A csinálmányokról”) III-IV. fejezete tárgyalja. Az előbbiekben a Föld méreteire vonatkozó adatokat, valamint a kontinensek, tengerek, öblök, tengerszorosok, szigetek, tavak, folyók, hegyek felsorolását, az utóbbiakban a városoknak és akadémiáknak mint emberi létesítményeknek felsorolását találjuk. A földrajzi részek forrásai: Alstedius nagy enciklopédiája. A zenei kérdéseket az Enciklopédia VII. részének X. fejezete tárgyalja Alstedius enciklopédiája alapján. A hang fizikájára vonatkozó tételek Regius idézett művéből valók. [VISSZA]

43. Az Enciklopédia VII. részének XIV-XVI. fejezete, amely a szelekről, felhőkről, csapadékokról, égi fényjelenségekről, lidércfényről, mennydörgésről és villámról, holdudvarról, szivárványról stb., vagyis a „felső részek” jelenségeiről (meteora) szól. E fejezetek közvetlen forrása Regius „A fizika alapjai”. Ugyaninnen származnak a tűzről és az öt érzékszerv szerint csoportosított minőségekről szóló VII-XIII. fejezetek is. Regius maga művének e fejezetét Descartes „A filozófia alapjai” című munkájának 4. része, valamint Descartes „Meteora” című műve alapján dolgozta ki. [VISSZA]

44. Az Enciklopédia VII. részének XVII-XXX. fejezetei, amelyek az állatok általános életjelenségeit tárgyalják (az embert tartva szem előtt), valamint az egészséges emberi test jelenségeit és az egészség megóvását. E fejezetek forrása Regius idézett műve. [VISSZA]

45. Az Enciklopédia VII. részének XXXI-XLI. fejezetei. E fejezetek forrása Regius „Mediciná”-jának 2. és 4. könyve. [VISSZA]

46. Az Enciklopédia VII. részének XXXIX-XLI. fejezetei. E fejezetek fő forrása Alstedius enciklopédiája. [VISSZA]

47. Az Enciklopédia VII. részének XLVI-XLVII. fejezetei, amelyek egyes, akkor ismertebb vagy sajátságaik miatt érdekesebbnek tartott kőzetekről, ásványokról és fémekről szólnak. Forrásuk Scribonius, Alstedius és Regius idézett művei. – Az ásványtan-botanika sorrend itt aligha a valóban tervezett sorrend, sokkal inkább elírásszerű tévedés. Az Enciklopédiában ugyanis a botanikai rész megelőzi az ásványtanit. [VISSZA]

48. Az Enciklopédia VII. részének XLII-XLV. fejezetei. Forrásai Regius és Scribonius idézett művei. [VISSZA]

49. Az Enciklopédia itt közölt terve és megvalósított végső formája között – Lázár György feltevése szerint – nagy jelentőségű eltérés van. A tervezett „mechanikához” itt megjelölt forrásokból és a jelenlegi VIII. résznek – amely „A csinálmányokról” címet viseli – bevezető fejezetéből kitűnik, hogy az eredeti tervek szerint „A földi dolgokról” után egy olyan nagyszabású résznek kellett volna következnie, amely az Enciklopédia addigi gondolatmenetét követve, ismertette volna a már tárgyalt tudományok gyakorlati hasznát, jelentőségét és alkalmazását, továbbá mindazokat a munkaeszközöket és műszereket, amelyeket e tudományok gyakorlati alkalmazása során az akkori tudomány és technika igénybe vett, s talán azokat a legfontosabb használati tárgyakat is, amelyeket a tudomány elvi eredményei alapján az akkor fejlődésnek induló polgári manufaktúraipar előállított. A tervezett mechanikai részhez forrásként megjelölt művek bizonyára a következők lettek volna: Alstedius enciklopédiájának XXVIII-XXX. és talán II-III. könyve, Amesius „Technometria” (Tudományelmélet) című műve, de különösen Metius Alcmarianus kiváló holland matematikus és mechanikus (1571-1635) munkái, melyek az aritmetikán és geometrián kívül foglalkoznak földméréssel, hadászati építészettel, óraszerkezettannal, továbbá csillagászati földrajzi, térképészeti, hajózási műszerekkel és azok gyártásával. E terv jelentőségéről és megvalósításának akadályairól lásd Bevezetés 52-54. lap. – A VIII. részben feldolgozott anyag forrásai a várépítésben Metius, a városok felsorolásában Alstedius enciklopédiája, a mezőgazdasági fejezetekben pedig ugyancsak Alstedius enciklopédiája és emellett több helyen Vergilius Georgica c. tanítókölteménye. [VISSZA]

50. Az Enciklopédia X. és XI. része, „Az embernek magaviseléséről” és „Az Istenről és az ő dolgairól”. A X. rész általános erkölcstani és a családi erkölccsel kapcsolatos kérdéseket (az akkori szóhasználat a családi erkölcstant oeconomiának nevezte), a vallási erkölcs, az állampolgári erkölcs, a magán- és büntetőjog, az egyházi és az állami szervezet kérdéseit tárgyalja, s végül rövid áttekintést ad az iskolaügyről, tanításról és a nevelésről. Forrásai: Amesius „Medulia theologica” című műve, amely bizonyos részekben Althusius „Politicá”-jára támaszkodik, valamint Fennerus „Sacra theologia” című műve, továbbá Alstedius enciklopédiája. A pedagógiai részben a tantervvel foglalkozó fejezetek önállóak. – A XI. résznek, amely a teológia kérdéseit tárgyalja, főforrása ugyancsak Amesius imént idézett műve. – Az Enciklopédia előtervében nem említi, de az Enciklopédia IX. részében feldolgozza Apáczai a történelmi eseményeket is kronológikus sorrendben Helvicus, Calvisius és Alstedius kronológiája nyomán. – Johannes Althusius híres német jogfilozófus (1557-1638). Az ún. népfelség elvére felépített államelméletével – amely szerint minden hatalom forrása a nép – jelentős hatással volt kora gondolkodóira. – Fennerus (Dudleius) angol teológus a XVI. század végén élt. [VISSZA]

51. Ez a grammatikai és retorikai rész nem készült el. (Lásd Bevezetés, 39. lap.) – Matthias Martinius (1572-1630) a herborni akadémia professzora volt; héber, kaldeus és szír nyelvet adott elő. – Thomas Erpenius holland professzor (1584-1624), híres keleti nyelvész. Arab grammatikájával, amely 1613-ban jelent meg, egyik megalapozója lett az arab irodalommal kapcsolatos kutatásoknak. – Audomarus Talaeus filológus, Petrus Ramus barátja és kommentátora (meghalt 1562-ben); több retorikai művet és számos kommentárt írt, főleg Cicero retorikai műveihez. [VISSZA]

52. Johannes Heurnius leydeni orvosprofesszor (1543-1601), a „Jegyzetek Hippokratész aforizmáihoz” című munka szerzője. Az itt következő terjedelmes idézetet Heurnius e művének előszavából vette Apáczai. [VISSZA]

53. Az itt idézett szerzőt nem sikerült azonosítanunk. [VISSZA]

54. Lucius Afranius latin vígjátékíró, a legjobb római tárgyú vígjátékok (comoedia togata) szerzője (i. e. 100 körül). Darabjaiból csak töredékek maradtak ránk. – Menandrosz, az új-attikai komédia legkiválóbb képviselője (i. e. 343-291). Több mint 100 komédiájából csak töredékeket ismerünk. Művei nagy hatással voltak a latin komédiaírókra. Nemcsak Afranius utánozta őket, hanem a két legnagyobb latin komédiaíró, a görög tárgyú komédiák szerzői, Plautus és Terentius is. [VISSZA]

55. Homérosz, a hagyomány szerint a világirodalom két legnagyszerűbb hőskölteményének, az Iliásznak és az Odisszeának a költője. Hogy e költemények – melyek az i. e. IX-VIII. században keletkeztek – egyetlen vagy két költő művei-e, vagy éppen kollektív népköltészeti alkotások, lényegében még ma is nyitva álló kérdés. – Theokritosz, a hellenisztikus kor hanyatló költészetének idill-költője (i. e. kb. 300-265). Költeményei Vergilius Bucolicájának voltak mintaképei. – Apolloniosz Rhodiosz hellenisztikus költő (i. e. 295-215). Művészetileg csekély értékű eposzát, az Argonautikont az Aeneis egyes részeiben utánozta Vergilius. – Hésziodosznak, az i. e. VIII. században élt nagy görög parasztköltőnek „Munkák és napok” című tanítókölteménye Vergilius Georgicájára volt hatással. [VISSZA]

56. Démoszthenész a görögök és az egész ókor legnagyobb szónoka (i. e. 381-322). [VISSZA]

57. Klearkhosz görög filozófus, Arisztotelész közvetlen tanítványa (az i. e. IV-III. század fordulóján). [VISSZA]

58. Aétiosz az i. sz. VI. században a bizánci császár háziorvosa. „Gyógyászat” címen megírta az összes orvosi tudományok kézikönyvét 16 könyvben. – Oreibasziosz (i. sz. kb. 325-400), Julianus császár udvari orvosa, aki régebbi orvosi könyvekből 70 könyvre terjedő kivonatokat készített, majd az egészet 9 könyvben foglalta össze. – Paulosz Aiginetész az i. sz. VII. században működött. Főképp mint sebész és szülészorvos tűnt ki. Orvosi tárgyú műveiben sokat kölcsönzött a régebbi orvosoktól, főleg Oreibasziosztól. Alexandrosz Trallianosz (i. sz. VI. század) „Orvoslástan” címen írt nevezetes munkát. – Aktuariosz, a bizánci császár udvari orvosa (i. sz. XIII. század), több orvosi tárgyú könyv szerzője (A gyógyítás módja, Az orvosságok összetétele, Kommentárok Hippokratész aforizmáihoz stb.). [VISSZA]

59. E „színházak”: maga az orvosi nyilvánosság, az orvosi közvélemény. [VISSZA]

60. Avicenna tadzsik származású arab filozófus és orvos (980-1037), Arisztotelész követője és továbbfejlesztője, „Canon medicinae” című műve évszázadokra kiterjedő hatással volt az orvostudományra. [VISSZA]

61. Galénosz híres ókori görög orvos (129-199), Hippokratész mellett az ókori orvostudomány legkiemelkedőbb alakja, a római császárok udvari orvosa. Őt tartották az ókori orvostudományban a legnagyobb rendszerezőnek. Paracelsus fellépéséig ő volt a világ első orvosi szaktekintélye. [VISSZA]

62. Hippokratész, a legnagyobb ókori görög orvos (i. e. kb. 460-377), a tudományos gyógyászat megalapítója. Legnevezetesebb művei: „Aphoriszmoi” (Rövid tételek), „A levegőről, vizekről, helyekről.” [VISSZA]

63. Apáczai közbevetése. [VISSZA]

64. E Heurnius által idézett latin versrészlet szerzőjét nem ismerjük. [VISSZA]

65. Apáczai ezzel ismételten leszögezi, hogy műve iskolai használatra tankönyvnek készült. [VISSZA]

66. Vö. Bevezetés Vál. ped. m. 50. valamint 115. lap. [VISSZA]

67. Iszokratész híres görög szónok (i. e. 436-338). [VISSZA]

68. Grotius híres németalföldi tudós és államférfi (1583-1645). Itt említett művét, a görög tragédiákból és komédiákból vett szemelvények gyűjteményét 1626-ban adta ki Párizsban. A kiadványban a szemelvények verses latin fordítását is közölte, s a szemelvényeket magyarázó jegyzetekkel kísérte. [VISSZA]

69. Sulpitius Severus keresztény történetíró (kb. 365-420). Nevezetes műve a két könyvből álló „Krónika”, amely a zsidók és a keresztények történetét ismerteti – bibliai-mitológiai alapokon – i. sz. 400. évig. [VISSZA]

70. Publius Terentius Afer: Plautus után a legkedveltebb latin vígjátékíró (i. e. 188-159). – Publius Ovidius Naso ünnepelt latin költő (i. e. 43-i. sz. 17), a kicsiszolt formák kitűnő mestere. [VISSZA]

71. A biblia ószövetségi részének egyes könyvei. – A rabbinusok levelei és költeményei a középkori héber (rabbinikus) irodalom termékei. [VISSZA]

72. A Korán (vagy az arab névelővel együtt Alkorán), a mohamedán vallás szent könyve. Szövegét i. sz. 653 körül állították össze írásbeli és szóbeli hagyományok alapján. – A „Tamerlan története” az 1450 körül meghalt történetírónak, Ibn Arabsahnak arabul írt munkája, mely Tamerlan mongol uralkodónak (1336-1405), Perzsia, Grúzia, Kisázsia, Szíria, Hindosztán stb. meghódítójának történetét tárgyalja. [VISSZA]

73. E felsorolásban – az akkori illem szabályai szerint – a keresztény egyházi irodalom tekintélyei, az egyházatyák állnak az élen: Origenész (185 -254), Ioannész Khrüszosztomosz (Aranyszájú János, 344-407), Baszileiosz (330-397), Euszébiosz (265-340). – Josephus Flavius ókori zsidó történetíró (i. sz. 38-kb. 94). – Plotinosz ógörög filozófus, az újplatónizmus megalapítója (i. sz. 204-270). – Plutarkhosz görög történetíró és filozófus (i. sz. 48-120) „Párhuzamos életrajzok” címen 23 görög és 23 római közéleti férfiú életét írta meg, páronként összeállítva és összehasonlítva őket. – Hérodotosz, az első nagy görög történetíró (i. e. kb. 484 – kb. 425), akit „a történetírás atyjának” neveznek, minthogy ő az első, aki a puszta időrendi sorrend megállapításán kívül vagy az események puszta elbeszélésén túl törvényszerűséget keres a történelemben. – Thuküdidész, a legnagyobb ókori történetíró, (i. e. kb. 460-400), aki az antik görög demokrácia hanyatlását írta meg az ún. pelopponészoszi háború történetét elemző művében. [VISSZA]

74. Augustinus (354-430), Hieronymus (348-420) és Ambrosius (340-398), a legjelentősebb latinul író egyházatyák. [VISSZA]

75. Aben (Ibn) Ezra középkori zsidó író (1119-1193), aki mint bibliamagyarázó, nyelvtanító, orvos, matematikus, csillagász és filozófus igen jelentős tevékenységet fejtett ki. – Rabbi Meir (1360 körül) középkori zsidó író, kiváló pedagógus. – A Talmud, a zsidó vallás szent könyve, két részből áll. Az egyik az ún. Misna, a másik a Misna legrégibb magyarázata, a Gemara. [VISSZA]

76. Rabbi Moses ben Maimon, ismertebb nevén Maimonides, híres középkori zsidó hittudós (1135-1204). Legtöbb művét, így a fő művét, „A tévelygők útmutatójá”-t, arab nyelven írta meg. – Averroes (Ibn Rusd) kiváló arab filozófus, Arisztotelész híres kommentátora (1126-1198). – Algazel (Algazali) neves arab filozófus (1058-1111). – Mohammed al Shahrastani, arab történetíró (meghalt 1153-ban). [VISSZA]

77. Az Odüsszeia fő hősének, Odisszeusznak a latin neve. [VISSZA]

78. A közhelyek gyűjtésmódjának leírásában, valamint az itt következő részletben Fortiusnak „De ratione studii” (A tanítás módszere) című művét követi Apáczai (61-65. lap). [VISSZA]

79. A szerzőt nem ismerjük. (Ford. Szerdahelyi István.) [VISSZA]

80. Vö. Bevezetés, 21. lap. [VISSZA]

81. A görög mitológia szerint az „argonauták”, 50 görög hős, Iason vezetésével a távoli Kolkhisba vitorláztak az Argó nevű hajón, hogy elhozzák onnan a mondabeli kincset, az aranygyapjút. Ez a mítosz a görög városállamok régi rabszolgaszerző háborúival van kapcsolatban. [VISSZA]

82. Az amazonok a görög mítosz szerint harcias, bátor, rendkívüli erővel rendelkező vad és kegyetlen nők, akik férfiak nélkül maguk kormányozzák államukat, s háborút is maguk viselnek. A mítosz ismeretesebb változata szerint jobb mellüket azért vágják le, hogy az a nyilazásban ne akadályozza őket. [VISSZA]

83. Démokritosz a legnagyobb ókori materialista filozófus (i. e. 460-361 között), a mechanikus materialista atomelmélet kialakítója, a legelső átfogó, egységes és részletes filozófiai rendszer kidolgozója. – A jelzett eseménynek nincs történeti alapja. [VISSZA]

84. Hésziodosz, Munkák és napok, 289. v. (Szerdahelyi István ford.) [VISSZA]

85. Lakheszisz a görög mitológia félistennője, egyike a három moirának. A moirák – Klóthó, Lakheszisz, Atroposz – a végzetnek a megszemélyesítői. [VISSZA]

86. Horatius, Epist., I. 6., 67-68 v. (Szerdahelyi István ford.) [VISSZA]

87. Az idézetet nem találjuk. [VISSZA]

Forrás

APÁCZAI CSERE JÁNOS – VÁLOGATOTT PEDAGÓGIAI MŰVEI; ÖSSZEÁLLÍTOTTA, A JEGYZETEKET ÍRTA, A LATIN SZÖVEGEKET FORDÍTOTTA OROSZ LAJOS. Forrás: MEK OSZK