Erdély romlásának okairól (II.) | Medgyesi Pál

Medgyesi Pál

(Aranyosmeggyes, 1604 – Sárospatak, 1663)

református lelkész, teológus, író. A magyar puritánus irodalom kiemelkedő egyénisége.

Medgyesi Pál: Erdély romlásának okairól

Anno 1657. die 2-a Septembris Sárospatakon prédikállotta Medgyesi Pál

Második prédikáció

Jeremiás Siralmai. 5. Rész, a 15., 16. vers

15. Megszűnt a mi szívünknek öröme, a mi vigasságunk siralomra, gyászra fordula.

Az apostol értelmes mondása: örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal*, terhes és fontos. Ez is az élő, érzékenyes tagoknak amaz titkos testben igaz próbájok. Két egymással ellenkező indulatok ezek, egyik a másikat kiűzi, egy portán egyszersmind nem lehetnek. Salamon is illyen gnómát* ád ugyanerrül ki a prédikátorkönyvben: Ideje vagyon a sírásnak*, ideje vagyon a nevetésnek, azaz külön-külön vagyon ideje mindeniknek. Most az igaz ítíletű Isten a siralomnak idejét virrasztotta reánk. Mellyben több keserves, megbecsülhetetlen romlásink között szerelmes édes maroknyi nemzetünknek legnagyobb része, sőt virága, dicsősége idegen földön álnokól megrekesztetvén, rész szerént levágattatott fegyvernek élivel, rész szerént rabságra esvén, mind e napig a rút csúnya pogány tatárságnak kegyetlen igája alatt nyeg, keservesen sóhajt. Szabadulnak-e valaha ki annyi sok ezerek, azt csak a mindentudó s mindenható nagy Isten tudja s teheti. Melly szenvedhetetlen rút dolog volna, ha mi itthon nem sírnánk, nem nyegnénk az apostol intése szerént. Megemlékezvén mind a közönséges sorsrul, hogy ha ma őrajtok, holnap mirajtunk, minthogy mi testünk, csontunk, mi szerelmes atyánkfiai nem csak a közönséges hitben, hanem vérség szerént is azok; és végezetre hogy a seregeknek ura Istene ez nagy romlás által minket hív sírásra, jajgatásra, magunknak megkopaszítására és gyászra.

Csak puszta táborozó állapotában az Izraelnek, halljátok, mit felel vala amaz kegyes Uriás* Dávidnak, mikor őtet (tudta, mi okból) nyugvásra s gyönyörűségekre intené s készítetné maga házánál: Az Isten ládája, az Izrael és Júda nemzetsége a táborban vagyon, annak felette az én uram, Joáb* és az én uramnak szolgái mezőben vagynak, s én mennék be az én házamba hogy egyem és igyam és feleségemmel háljak, úgy éljen a te lelked és az én lelkem, hogy nem mívelem azt. Mentül inkább nekünk, kiknek sokkal gonoszbul vagyon dolgunk, nem táborba már többé s mezőn, hanem az ellenség földében osztott el széllyel; sóhajtoz a keserves rabság alatt a mi édes Izraelünk, magunk is szintén a veszedelemnek torkában lévén esztendőleg. Ó, nagy Istenért, adjuk mentül hamarébb igaz lelki töredelmességre magunkat, térjünk meg (azt parancsolja a Jehova Úristen) teljes szívünk szerént, böjtöléssel, sírással és kesergéssel, szakgassuk meg szívünket, ne ruhánkat, ki tudja, talám hozzánk tér az Úristen és megbánja szándékát. E szükséges szent dologra való felindításunkért vöttem ez igéket fel: mellyeket megmagyarázván, három tanúságot hoztam ki. Az elsőt el is végeztem, a másodikhoz is hozzáfogtam vala, melly ez volt: azt a keserves nagy jajt, hogy a népek valóságos igaz örömöknek és minden becsületeknek fundámentoma elfordulván, megszűnik minden örömök s csúfságra és gyalázatra kelnek, a bűn hozza; mellyet is megerősítvén, hasznát is, melly a harmadik tanúság lőn, jelengetni kezdők, tudni illik: hogy mivel az illyen jajos állapotokban, az igaz hívek nem annyira a kemény csapásokon törik, faggatják lelkeket, mint azon, hogy vétkeztenek, azért ha igaz kegyes embereknek tartjuk magunkat, ne azt tartsuk keserves bánatink, törődésinknek fő s első okának, hogy illy nagy rettenetes romlásba estünk s vagyunk, hanem a gonosznak kútfejére emeljük lelkünket, melly a bűn, s azt sirassuk. Melly intés alkalmatosságot ada nekünk s felindíta bennünket, hogy tudakoznánk azok felől a kiváltképpen való bűnök felől, mellyek az országokra romlást szoktanak hozni. Mellyeket feltalálván, térnénk a magunk lelkünkre, s keresnők fel, ha nincs-e azokba részünk; ha vétkeseknek találnók magunkat, tanulnók meg, mint kellene dolgunkat orvosolnunk, ne vesznénk mind egy lábig. Ezekrül lészen azért mostan, Isten kegyelme velünk lévén, a mi elmélkedésünk. Hogy el ne téveledjünk, eszünk ne vesszen és a dolognak valóságáról annál bizonyosbak legyünk, tekintsünk egynéhány közönséges romlásoknak históriájiba, a szentírásba, azokba jól felnyomozhatjuk aféle vétkeket, mellyek miatt ha akkor királyokat vetett le s országokat vesztett Isten, bizonyára ma is, ha hol azok eláradnak, nem várhatni egyebet. Az Izrael országa romlásának históriája meg vagyon 2. Reg. 17., a Júdáé a rész szerént való 2. Reg. 21., a teljes és egész 2. Reg. 25. és Chron. 36. a v. 11. ad 22. Ezekbül szedjük ki a vétkeket.

l. Első véteknek ez históriákban találjuk a bűnre teljességgel való magaráadást. Ezt jegyzi meg a Szentlélek az Izraelben (2. Rég. 17. v. 17.): És általvivék, úgymond, az ő fiaikat és leányikat a tűzön, és varázslának, és magokat teljességgel arra adák, hogy gonoszul cselekednének a Jehova előtt, hogy őtet haragra indítanák. Nem csak puszta bűnbeesést tészen ez, hanem a mindenféle szörnyű bűnöknek, istentelenségeknek mind feltalálásában, s mind azoknak a legfelsőbb mértékre felvitelében kézzel-lábbal való teljes igyekezést s nagy serény törekedést, mint e nemzetségek s ezeknek királyi és fő-fő népei felől lajstromba vétetik, mind e részben s mind a Manasse históriájában (2. Reg. 21.). Ugyan űzték egymást a nagyobb bűnöknek kigondolásában, s mellyik forgolódhatik legserényebben azokban? mellyet Jeremiás is közönségesen felőlök fontos szókkal jegyzett meg: És felvetik, mint egy kézívet, az ő hazug nyelveket, és nem erősítik meg magokat e földön az igazságban, hanem egyik gonoszságbul a másikba mennek, és engem nem ismernek – azt mondja a Jehova. Ezt a gonoszságot híjja Szent Pál* bűnre figyelmezésnek a testnek kívánságiban és a tagoknak hamisság fegyvereöl állatásának a bűnnek. Melly minémű rettenetes nagy gonoszság légyen Isten előtt, értsük meg már Jeremiásnak 9. részébül (v. 14. stb.), holott tulajdon ezt a bűnt hányatja Isten a próféta által a zsidóknak szemekre. És monda a Jehova: mert elhagyták az én törvényemet, mellyet eleikbe adtam, nem hallgattak az én szómra és aszerént nem jártanak, hanem jártanak az ő szíveknek gondolatja után (ez az a vétek) és a bálványok után, mellyre tanította őket az ő atyjok, annakokáért azt mondja a seregeknek ura, az Izraelnek Istene: íme, én e népnek enni adok, tudniillik keserű ürmöt és innia adok mérges vizet, és eloszlatom őket az ismeretlen nemzetségek között, kiket sem ők, sem az ő atyjok nem ismertenek, és őutánok fegyvert bocsátok, míglen megemésztem őket.

2. Második vétek az ollyan bűnre való adás is, mellyet a boldog eleink kiirtottanak volt a nép közül, ezt is felette emlékezetesen emléti a Szentlélek Manasséban:* megépíté, úgymond, a magasságokat*, mellyeket elrontott vala Ezékiás*, az ő atyja, és oltárokat emele a Baálnak* stb.

Ez bűnnek is rettenetes nagyságát megérthetni mind az Istennek itt feljegyzett nagy haragjábul és büntetésébül, s mind abbul, hogy felette keményen tiltattatik egynéhány helyen a szentírásban a régi határoknak, mellyeket az atyák vetettenek, kimozdítása. A példabeszédkönyvben illyen tilalmat olvasunk: Ne bontsd el a* régi határt, mellyet csináltanak a te eleid. Mellyet ne érts csak a határkövekrül, hanem egyéb minden lelki dolgokrul is, mellyet mások, az előttünk valók, szentírás szerént hoztanak be, állatának fel. Nagy iszonyú átok mondatik fejére az ellenbe vétkezőnek, Mózes V. könyvében: Átkozott, valaki az ő felebarátjának* határát elfordítja, és mondja mind az egész sokaság, ámen. Közeljár ez a Szentlélek ellen való bűnhöz, tudjuk is az evangéliumból, hogy az egyszer kivetett, kiűzött ördög, ha viszont visszaigyekezvén, az beeresztetik, sokkal dühösben tér még, mégpedig más hét maga mellé vött, magánál ártalmasbakkal együtt. A kegyes előttünk levők ellen is felette nagy vétek esik e cselekedetben, kiknek emlékezetek s jó hírek-nevek eloltatik. Onnant szörnyű halállal ölé meg Isten, hogy amint a törvényben kiadta vala, nem akara, irigységbül, magot az ő bátyjának támasztani s az által nevet és emlékezetet hagyni annak, irigyelvén azt neki. Mentül keservestb ítílőbüntetésre ítílendők azok, kik a már azelőtt ingyen sem őtőlök támasztatottat eloltják s elvesztik!

3. Harmadik vétek: Isten megbecsülhetetlen nagy és sok jótéteményinek vétele után adni magát ekképpen a büntetésre. Innen vagyon, hogy az Úristen egyéb helyeken is, de kiváltképpen a feljegyzett részekben, az Izrael s Júda romlásának okait, a nagy szarvas gonoszságokat akarván feljegyezni, az ő hatalmas nagy jótéteményivel veti azokat öszve: Mikor vétkeztenek volna az Izrael fiai az ő Jehova Istenek ellen, így vagyon a tudománytétel 2. Reg. 17., ki őket kihozta vala Aegyiptus földéből, hogy fáraónak, az aegyiptusi királynak hatalma alatt ne lennének, és ők idegen isteneket tiszteltek stb. A 2. részben is: És gonoszul cselekedék Manasse az Úrnak szemei előtt a pogányoknak utálatosságok szerént, kiket a Jehova kiűzött vala az Izrael fiai előtt. Tekintsd meg ujanitt a 4., 7., 8. verseket is, mellyekkel mintegy ujjon-ujjal mutogatja a Szentlélek, hogy ez nagy hálaadatlanság ingerlette egyik fel őszentfelségét, hogy őket rabságra adná. Három dolgok igen szokásosan következnek egymásután, s sokszor erős vasláncokkal vannak összeköttetve, úgymint: nagy jótétemények, nagy hálaadatlanságok, nagy büntetések. Ugyanis iszonyatos vétek őszentfelsége előtt a hálaadatlanság! Azt mondja Salamon, hogy aki jóért gonosszal fizet*, nem távozik el a gonosz annak házától. Ez vesztette Manasse királyt, a Júdát és Izraelt, mint a feljegyzett részekben a históriában nyilván vagyon.

4. Negyedik vétek: a bűn eszközeinek kigondolása, felállatása, és a másoktól, ámbár rosszabbaktól, találtattaknak is bevétele, ezt cselekedte Manasse: oltárokat emele a Baálnak*, és berkeket is ültete, amint Acháb*, az Izraelnek királya cselekedett vala. Általvivé (azaz megégeté) az ő fiait is a tűzön a moloch-bálványnak* tiszteletére, és szemfényvesztésekkel, madárszóbul való jövendölésekkel éle, s mind nézőt, s mind varázslókat szerze. Ezen ok forgattatik az Izrael romlása dolgában is: És jártanak a pogányoknak szerzésiben, kiket kiűzött vala az Izrael fiai elől Jehova, és az Izrael királyinak cselekedetek szerént. És titkon cselekedtek az Izrael fiai hamis dolgokat az ő Jehova Istenek előtt, és építettek magoknak magosságbéli oltárokat minden várasokban, minden várakban, mind kerített várasokban stb. Minémű rettenetes nagy bűn legyen ez, megtetszik mind a Júdán és Izraelen emiatt esett rettenetes büntetésekbül, amint az elővett históriákban vagyon, s mind egyébünnen. Nyitva Acháb* királynak gyalázatja áll fenn, mint valami oszlop, ama damascusi oltár, mellyet az assíriai király eleibe mentekor ott látván, megkedvelle, és annak formáját minden módjával Uriás* papnak* küldé s az Isten templumában felépítteté s rajta is áldozék osztán; láss többet errül majd az első Jeroboámnak* példájában. Micsoda az egyéb, hanem a vak eleibe botránkozásvetés; mellyért mindennel átkot mondat Isten.

5. vétek: az elöljáróknak mindennyi szörnyű bűnökben elöljárások.

6-dik: a népnek azokhoz édesíttetése, belevonyása és szabados megegyezése abban. Ez mindkettőt előven nézhetni a Manasse idején lett országos romlásnak okai között a históriában: Megépíté a magosságokat…, építe oltárokat is az egész mennyei seregnek az Úrnak házában…, általvivé az ő fiait is a tűzön, szemfényvesztésekkel élt, nézőt és mindenféle varázslót hozott be… Felemelé annak felette a berkeknek bálványait…, tévelygésbe ejté őket Manasse stb. Vétekbe ejté Júdát, gonoszt cselekedvén a Jehovának szemei előtt. Ezen jegyeztetik meg az Izraelben is utolsó romlásának históriájában, ahol ott emlékezetes igen a gonosz nép felől, amint az Isten lelke örök gyalázatokra felíratott v. 9., hogy tudniillik annyira édesedtenek, lázadtanak volt lator királyiknak rút bűnöknek, hogy titkon is ugyan rohantanak arra. És titkon cselekedtek, úgymond, az Izrael fiai hamis dolgokat az ő Jehova Istenek előtt és építtenek magoknak magasságbéli oltárokat minden várasokban, mind várakban, mind kerített várasokban. Qualis rex, talis grex: minéműk voltak a királyok, ollyan a nép. Ez bokros nagy vétkekre és Istennek azok ellen szörnyű haragjára, valóban fontos példákat szolgáltat nekünk amaz első Jeroboám* önnönmagában (az I. Kir. könyv). Elszakad Izrael Salamon szeme hunyása után mindjárt a Dávid házától és Júdátul, királyt emelnek magoknak, úgymint ezt a Jeroboámot*, minthogy pedig az isteni közönséges tiszteletnek helye Jerusálem volt, oda kell vala esztendőnként járni egész Izraelnek. Melly alkalmatossággal félvén a Jeroboám*, hogy a tíz nemzetség viszont vissza ne állana a Dávid házához, illyen nagy ravaszságot gondola ki: csináltata két arany bornyúképet, és mondá a népnek: elég hogy ezideiglen Jerusálembe jártatok, ímhol vagynak a te istenid, ó, Izrael, kik tégedet kihoztanak az Aegyiptusnak földibül. És egyikét helyeztette Béthelbe*, a másikat pedig Dánba. Ó, melly nagy eszköze s alkalmatossága lőn aztán ez az Izrael bűnének s veszedelmének. Ez vesztette mind a következendő királyokat, amint lajstromba vétettetik az ide alá való részekben. Lásd meg Nádábon* kezdvén, mellyet itt ez 12. caputban* is felette emlékezetesen jegyzett fel az Istennek lelke: És lőn e dolog nagy bűnnek oka, hogy tudnia illik, a nép menne a bálvány eleibe mind Dán városáig. Ismét: Ez a dolog ada okot a Jeroboám* házának büntetésire, hogy kigyomláltatnék és eltöröltetnék e földnek színérül. Azt is pedig igen meg kell jegyeznünk, hogy e lator király mind őmaga járt elől ez iszonyatos dolgoknak cselekedetiben s gyakorlásiban. Minekutána a nagy bűnnek eszközeit felépíté, fel is állatá, úgymint az arany bornyúkat, templomot, papokat csak a község, nem a Lévi fiai közül, és továbbá innepet maga áldozott az oltárokon. Mellyet hogy nem csak tropice*, bizonyos módon, mintha csak egyebek által, hanem tulajdonképpen is kelljen érteni a 4. vers nyilván adja elénkbe*, holott világosan kifejezve vagyon, hogy mikor a Júdábul érkezett próféta fenyegetőznék, az oltártól (ott áldozván tudniillik) nyújtotta ki kezét az ellen, s onnan parancsolja vala megfogatni őtet. És noha mindjárt akkor szörnyű csudákat tőn akkor Isten ellene, úgymint az oltára – valamint a próféta jövendölé – meghasada, keze, mellyet a próféta ellen felemele, elszárada hirtelen, s megént a próféta könyörgésére azon órában meggyógyula. A próféta, hogy a vén próféta csalogatására ahhoz Isten tilalma ellen betére enni, az asztal felett az Istentül keményen megdorgáltaték, fenyegetteték és ugyanakkor útában az oroszlántól megöleték, valamint Isten megmondotta neki. De mindezekre is nemhogy eszébe vette volna magát Jeroboám;* még több s újabb papokat rendele, így jegyeztette ezt fel az Úr. Ezek noha mind meglettek vala, mindazáltal nem tére meg Jeroboám* az ő gonosz útáról, hanem ismét papokat rendelt a nép közül a templomokba, és aki nekik tetszék, azt választja vala, hogy lenne magos helyeken való kápolnáknak papja. Minémű végképpen való általkodság volt ez a bűnben. A magát könnyen megcsalni engedő s elkétségített nép is osztán önkéjen egyetértett istentelen királyával s gyönyörűséggel gyakorlotta magát a szörnyű vétkekben. Fel vagyon ez is nyilván jegyezve: berkeket csinált az Izrael magának, az Urat haragra indítván.

Halljuk már az Istennek rettenetes haragját s büntetését mind király, mind nép ellen. A király ellen: Menj el, mondd meg a Jeroboámnak*, ezt mondja az Izraelnek Jehova Istene, mivelhogy én téged az én népem közül felmagasztaltalak stb., te pedig nem voltál ollyan, mint az én szolgám, Dávid stb., hanem gonoszul cselekedtél mindazokkal, akik teelőtted voltanak stb., annak okáért én veszedelmet hozok Jeroboám* házára és kiirtom Jeroboámot* mind a falra hudozóig…, és kihányom, kiseprem Jeroboámnak* házát, miképpen a ganéjt ki szokták hányni stb. A nép ellen: Megveri a Jehova Izraelt akképpen, amint a nád a vízben ide s tova hányattatik, és elszakasztja Izraelt errül a jó földrül, és eloszlatja őket, mivelhogy berkeket csináltak magoknak stb. És kézbe adja Izraelt a Jeroboám* bűnéért, ki őmaga is vétkezett, az Izraelt is bűnbe ejtette. Melly nagy istentelenség azután is az Izrael s Júda királyinak históriáiban ottan-ottan előforog, a nagy romlás históriájában is (2. Reg. 17., 21., 22., 23.) a miatta való veszedelemmel együtt (v. 23). Elvette az Úr szemei elől az Izraelt, amint szólott vala mind az ő szolgáinak a prófétáknak általok, és elviteték fogva Izrael az ő földébül Assíriába mind ez mai napig Manasse és Júda részekrül; ó, melly nagy volt a harag ezenféle bűnökért, mint Jeremiás egy summában kimondja: Bujdosóvá teszem őket* e földnek minden országiba a Manassesért, Ezékiásnak*, Júda királyának fiáért (azaz az ő vétkébe való megegyezésért) mellyeket Jerusálemben cselekedett.

7. vétek: a nyomorgatás és mindenféle erőszak s törvéntelenség. Ez bűnök az ő legnagyobb mértékekben világosan emléttetik 2. Reg. 21. v. 16.* Nagy sok ártatlan vért is onta ki az Manasse, úgyannyira hogy Jerusálem mindenfelől megtelnék véle. Kétségkívül amaz igazmondó jó embereknek (kiket mindenek felett böcsülni és szeretni parancsoltatának odafenn a királyok a példabeszédekben) mind tanácsok és próféták közül romlott volt be fejek az igazmondásért. Ésaiás* prófétát, amint sokan hiszik, ez király fűrészeltette tetétül fogva talpig ketté; ki is nagy felindító beszéddel tett panaszt, s dorgálta ez és több királyoknak (mivel akkortájban prófétált), fejedelmeknek és az egész népnek rút nagy gonoszságokat: Rakvák, úgymond, a ti kezeitek*. vérrel, paráznává lőn a hű város, az ítílettel teljes város gyilkosokkal rakodott meg, kinek ezüstje salyakos, bora zagyvállott, fejedelmi elhajlottak, orvok társai, mindnyájan ajándékszeretők, fizetésre, adományra nézők, az árvának igazat nem ítílők, szegény özvegynek pörit eleikbe nem bocsátók, elöl nem vevők.

Ámos*, ki ő is azelőtt csak kevéssel élt, hogy megtudjuk, hogy nem most Manasse idejében kezdte volt az a gonosz nép ez istentelenségeket, illyen keserves tudományt teszen ellenek: Pénzen adták el az igazat*, a szűkölködő szegényt egy öltősarun; sietnek e földön a szegényeknek fejére, a nyomorultaknak igazságokat elfordítják. De mellyek a szegényeket és e földnek szűkölködőit benyelték vala stb. Ez bűnnek is s az ellen az Istennek haragjának nagy voltát aki akarja érteni, megláthatja ezen prófétánál, ugyan a 2. részben azt mondotta az erőszakosok felől az Úr, hogy hozzájok nem fordul, hanem megnyomja az ő helyeket, miképpen a vasas szekér nyomja a teljes kévét vagy (Fremellius* fordítása szerént) miképpen nyom a kévékkel megterheltetett szekér. Alább (cap. 8.)* így fenyegetődzik: Megesküdt a Jehova a Jákobnak* dicsőségére, bátor soha ha elfeledkezem ezeknek nagy gonoszságokról stb. Ésaiás* is így jövendölt ellenek: Országtok pusztaságra jut*, várositok felégettetnek tűzzel, a Sion leánya úgy marad, mint a megszedett szőlőben a kunyhó, és kicsinybe hogy úgy is nem jár, mint Sodoma, Gomora*. Jeremiás, minthogy már akkor teljes mértékre nevekedett vala a gonoszság, ennél is keményebb szóval szóll:* Azt mondja a seregnek Ura, Istene, vágjatok fákat, és Jerusálem környül csináljatok töltéseket; ez a meglátogatásnak városa, mellyben egyéb nincsen nyomorgatásnál, mint a forrásban elbuzgó víz, úgy kiforrja az ő gonoszságát, bosszúságtétel és nyomorgatás hallatik benne, szüntelenen előttem betegség és vereség vagyon. Azért az Úrnak haragjával teljes vagyok, elfáradtam magamat tartóztatván: kiöntöm azért azt a kicsiny gyermekekre az utcákon és egyetemben az ifjaknak gyülekezetekre, sőt még a férfiú is az ő feleségével és a vén megteperedett emberrel egyetemben fogságba esnek stb.

8. vétek: az Istennek szent igéjének és minden egyéb dajkálkodásoknak rút, vakmerő megvetése, semmire tartása. Azt íratta meg Isten (2. Reg. 17.) Izrael és Júda felől, hogy bizonságot tétetett őszentfelsége mindkettő ellen, a próféták és látók által, ezt mondván: Térjetek meg a ti gonosz utatokbul stb. És ők nem engedének, hanem megkeményíték az ő nyakokat az ő atyjoknak keménségek szerént stb. Melly rettenetes magok megkötését még jó idején elkezdették volt. Ésaiás* keservesen panaszkolkodott: Kicsoda hiszen, úgymond, a mi* prédikállásunknak, és az Úrnak karja kinek jelent meg? Bedugták volt fülöket*, hogy ne halljanak, szemeket behunyták, hogy ne lássanak, szívek megkeveredett, hogy ne értsenek s meg ne térjenek, és valamint meg ne gyógyuljanak. Alább szállván, úgymint Jeremiás idétt*, annyira beleverekedtenek aztán a rút pártolkodásba, hogy ez próféta ugyan pártolkodással láttatott Istennek szólni, midőn hozzájok küldvén, eszébe vötte volna, melly haszontalan minden epéssége környülettek, őkörnyülettek. Kinek szóljak, úgymond, kit kínszerítsek,* íme, környülmetéletlen az ő fülök, és nem hallhatnak, íme az Úrnak szava nálok gyalázatban vagyon, nem gyönyörködnek abban. Melly nagy gonoszságokat azzal is tetézik, hogy nem hogy engedtek volna valamiben őszentfelségének, de inkább rátámadtak az ő igazmondó s őneki lelki hasznokat kereső hűséges követire, megcsúfolták, meggúnyolták őket a jóért, meggyalázták pártütő, zűrzavar-, háborúságindító neveket költöttek, eget-földet rájok támasztottak, megcsapdosták, megcsapták, tömlöcözték őket az igazmondásért és végtére kegyetlenül meg is ölték. Mint mindezeket avagy csak amaz sok bú-látott Jeremiásnak nyomorult sorsa, állapotja is eléggé megmutatja. Szemekre vetette ezt el hosszú idő jártában is Szent István* nekik, kemény nyaknak és környülmetéletlen szívőnek és fülőnek: ti mindenkor a Szentlélek ellen igyekeztetek, mint a ti atyáitok, ti azonképpen. A próféták közöl mellyiket nem kergették a ti atyáitok? Megölték azokat, akik hirdették amaz igaznak eljövetelit, kinek ti most árulói és gyilkosai voltatok. Úgyannyira bele is zabálódtanak volt ők aztán e szörnyű kegyetlenségekbe, hogy ugyan nem is volt már lehetséges, hogy próféta Jerusálemen kívül veszett volna el, mint idvezítőnk mondá. Értsük magától is üdvözítőnktül e szörnyű dolgot s ezért Istennek rettenetes haragját. Így szóllítja meg maradékokat Szent Máténál: Mérges kígyóknak fajzati!* mi módon távoztathatjátok el a Gyehennának büntetését? Annak okáért, íme, én bocsátok tihozzátok prófétákat és bölcseket és írástudókat, és azok közül némellyeket megostoroztak a ti zsinagógátokban, és kergetitek egyik városbul a másikba. Hogy szálljon reátok minden igaz vér, melly kiontatott e földön az igaz Ábel* vérétől fogva mind a Zachariásnak*, Barachiás fiának véréig, kit megölettök a templum és az oltár közt. Bizony mondom tinéktek, hogy mindezek reája következnek ez nemzetségre. Melly sententiát fellyebb is behoz s így mond ki: Mondom nektek, elvétetik* titőletek az Istennek országa és adatik a pogány népnek, hogy annak gyümölcsét teremtse.

9. vétek: a maga rút elhívés, felfuvalkodás. Mindezekben. Ez szörnyű bűn is derék teljességben megtaláltatott ez népben. Azt jelenti az Istennek lelke (2. Reg. 17.), hogy mikor Isten a sürőven hozzá bocsátott szolgái által intette, kérette, nemhogy fogadták volna, de annál inkább nekikeményedének, melly Isten ellen való nagy rút felfuvalkodottságból, magok-felemelésébül lött. Halljátok meg, így inti vala őket Jeremiás*, és vegyétek fületekbe: ne fuvalkodjatok fel, mert a Jehova szóll, mintha mondaná: mert a Jehova szavát meg nem hallani, nagy felfuvalkodás őellene és neki semmiretartása. Annyira bele is verekedtenek volt ők ez gonoszságba, hogy ugyan természetté vált volt őbennek, mellyet a nagy romlásban is, amikor már minden keserves fenyegetődzések fejekre töltenek, nem hagyhattanak. Hallható, csak az allyas, sepredék-nép is, mellyet Nabugodonozor* Júdeában meghagya, minémű nagy nyegédséggel felel az igazmondó prófétának, midőn őket Isten izenetivel, szavával intené: A szót, mellyel szóltál minékünk az Úrnak nevében, nem akarjuk tőled hallani, hanem azt cselekedjük, ha mi kiszármazott a mi szánkból, hogy áldozatot tegyünk az égen levő állatoknak stb. Értsük meg már ez véteknek is nagy és rettenetes voltát s az Isten szörnyű haragját az ellen. Kicsiny, úgy tetszik első tekintettel, amit Péter* és Salamon mondanak; Isten a kevélyeknek ellenek áll*. Ismét: Kevélység jár a romlás előtt*, és az eset előtt felfuvalkodik a lélek, ahonnan vagyon a magyar példabeszéd (hidd el magad, ha szégyent akarsz vallani) maga. Valamennyi gonoszt e világon nevezhetsz, mind idefoglaltatik. Rettenetes az Istennek a maga szava, talán megállhatsz azon: Meglássátok, hogy ne legyen tiközöttetek férfiú avagy asszonyállat, aki, mikor hallandja ez átoknak igéit, magát mindazáltal bolondítsa az ő szívében, ezt mondván: békességem lesz nekem, ha szintén az én szívemnek gondolatjában járandok is. Nem akar Jehova kedvezni az illyen embernek, mert akkor a Jehovának az ő búsulása s haragja felgerjed az ollyan ember ellen, és száll arra minden átok, melly megírattatott e könyvben: és eltörli a Jehova annak nevét az ég alól.

Ezek a kilenc vétkek az országok, népek, városok stb. romlásinak, amint az Isten lelke által az ő igéjében elénkbe adá, derék igaz okai. S hogyne érdemlené is akármelly nemzetség ez rettenetes nagy szarvas bűnökért a veszedelmet. Mellynek e gonoszságokra kétség nélkül való elkövetkezését csalhatatlan jegyek is szokták elölvenni, mellyek mint megannyi cégérek vagy veres zászlók, ekképpen tétettetnek ki a közönséges megintésért:

1. jegy a testi bátorságban felettébb való bemerülés. Mellyre egyre inkább nem konokszik az bűnös ember, minthogy Isten nem mindjárt büntet, mint megláthatni Péter* 2. levelében:* Az utolsó időben támadnak csúfolók, kik az ő kívánságok szerént járnak, kik azt fogják mondani: hol az Úr eljövetelének ígérete stb. Ezen dolog lészen az egész világ romlásának is elöljáró jelensége: esznek, isznak, tobzódnak és minden testi bátorságban élnek az emberek, mikor váratlanul az ítílet napja, mint az özönvíz, elborítja őket. Az paráznaságra vetemedett buja ifjú*, azt mondja Salamon, hogy amikor legbátrabban megyen a bűnre, akkor üti által a nyíl az ő szívét, akkor akad, mint a goromba madár, a tőrbe.

2. jegy az inkább-inkább megátalkodás és megkeményedés még a kegyelemnek lágyító eszközeire is, mint a sár. Fáraó mentül inkább tovább-tovább keményedik vala meg szívében, annál közelebb hozza magának a veszedelmet. Salamonnál vagyon ennek a törvénye: Boldog ember, aki igen retteg* szüntelen, aki pedig igen megkeményíti szívét, veszedelembe esik. Alább is: amelly ember a gyakorta való feddésre megkeményíti az ő nyakát, hirtelenséggel megtöretik, úgy, hogy meggyógyulhatatlan lészen.

3. jegy az jó tanácsos s egyéb hasznos embereknek elkevesedése s fogyása. Halld meg efelől az Isten szavát Ésaiás* által: Íme az Isten, a seregeknek ura*, elveszi Izraelbül és Júdából a támaszt és istápot… a hatalmast, hadakozót…, a vénembert…, a becsületest, a tanácsost, tudós mesterembert. Mi követi ezt, megjelenti a 6. versben: És illyen módon a község között egyik a másikat megnyomorítja, a gyermek a vénemberen, és az elvetett alávaló a tiszteletes emberen hatalmaskodik, és el kell romlaniok. Nem is lehet ez különben: mert ahol nincsenek eszes tanácsok, elvész a nép, a megmaradás pedig vagyon a tanácsosnak bölcs értelmében – azt mondja Salamon.

4. jegy a proféciának megszűnése. Salamonnál vagyon ez a jegy is: Mikoron nincs a mennyei látásnak* tudománya, a nép elvész; vagy a zsidó magyarázat szerént, megmezítelenül, tudnia illik, minden veszedelemre, mintegy sisak, fegyverderék s többfélék nélkül maradván az ellenség előtt. Melly kétképpen lészen, és mikor az igazmondó s nem kedvező tanítók elfogynak és a kedvkereső hízelkedők veszik könnyül a gondviselőket s a népet, mint Acháb* és Jeremiás idén: el is veszének nagy hamar mind Acháb*, s mind a zsidók, ugyan Jeremiás értére. 2. Mikor maradtanak ugyan, valami kevés Micheások*, Jeremiások, de nincsen keletek, gyűlölségesek Acháb* és Júda országa előtt, mert soha nem jövendölnek jót, hanem gonoszt, pártütők, zűrzavarindítók, veszekedésnek férfiai e világ előtt a nevek. Kiknek is nincs a veszett nép között egyéb hasznok, hanem csak hogy tudva legyen mindeneknél, hogy próféta volt közöttök, amint az Úristen szól Ezékiel* által.

5. jegy a kegyes, istenfélő jó embereknek (kik, mint meg-megannyi oszlopi az emberi társaságnak, és akikre nézve kedvez Isten e világnak) elszedegettetések, azt mondja maga az Isten Ésaiásnál*, hogy az igaz a következendő veszedelem* előtt szedettetik el.

Ezek a jegyei is a közönséges romlásnak; immár csak a vagyon hátra, hogy szálljunk magunkba, és valóban vizsgáljuk meg, ha ez mi siralmas nagy romlásunkat, amellybe az napokban esénk s esdegélünk tovább-tovább, nem mimagunk szerzettünk be magunknak ezekkel az elölszámlált kilenc s több nagy szarvas bűnökkel; és ha azelőtt jelek is nem mutatkoztatnak-e ki bőven a veszedelemnek előtte megromlott szegény nemzetünkben?

Kezdjük el azért renddel a megnevezett nagy vétkeken. Ó, a nagy Úristenért ne vonyogassuk előtte magunkat, ne sajnáljuk, mert most is azon vesztettünk, hogy jóidején meg nem ítíltük magunkat, mellyet ha műveltünk volna, a keserves ítíleti Istenünknek nem szállott volna reánk, s nem nyegne mostan az alatt szegény romlott édes nemzetünk. Legelsőben azért, avagy nem adtuk volt-e a mindenféle bűnre magunkat? Minden rend, kicsinytől fogva nagyig, nem bemerült volt-e mind temérdeki, vagy nyilvánsággal, s mind alattomban való titkos bálványozásokban és egyéb rettenetes gonoszságokban, nagy kedvvel s gyönyörűséggel és egymás űzésével? Másodszor még olly bűnökben is, mellyeket kegyes előttünk eleink alkalmasszerént irtogattak és fogyatgattak volt a nép közül, minéműek a sok dorbézolások, hejehuják, bujaságok, fajtalanságok, magahittség és magárul elfelejtkezés, az bálványozásoknak lábrakapása, kordé esküdözés*, sok Isten-úgysegélje, szitok, átok, lelkeződések, Isten nevének rettenetes szabadjában való káromlása, a sok szombattörés, Istenhez és az ő igéjéhez s annak hirdetőjéhez, ennek felette egész az egyházi szolgálathoz és az isteni tiszteletnek mindenféle eszközeihez való nagy idegenkedések, megvetése, gyűlölése, üldözése azoknak, szüléknek nem becsülése, sőt rátámadás azokra és azoknak üldözése s másokkal üldöztetése és több számtalanok. Melly nagy istentelenségek ezelőtt kilenc-tíz esztendővel, ha gyökerestül ki nem szakgattathattanak is, de alkalmasint megzaboláztattanak vala, az istenes, jó elöljáróknak mind fenyétékjek, s mind jó példaadások által. De melly hirtelen felállíttatának viszont mindezeknek berkei, magassági, oltári és bálványi, s mennyire nevekedének az egynéhány esztendők alatt. Gondoljuk ezekhez már 3-adszor mennyi jótéteményi s áldási után cselekedtük Istenünknek ezeket. Szegény elromlott, s ha Isten nem könyörül, annál is inkább elromlandó Erdély, megnevelted vala hiszem sok szép ifjú népedet kebeledben e negyven esztendők alatt, megpihenvén* a pogányi fegyvertől és rablástul mind ez ideig! Szőlőd és figefád alatt kedvedre nyugodtál nagy békességben és csendességben. Ez-e a fizetség érette? 4-szer: Nem gondoltunk-e ki sok vétkeknek rútságára való eszközöket, utakat, módokat, alkalmatosságokat, s nem hoztuk-e, nem vettük-e be is azokat, még pedig a más gonoszoktul felállattakat is nem állattunk-e fel, mint Acháb?* Szóljanak az elébb említett vétkeknek s nevezetesen a dobzódásoknak, hejehujáknak, becstelenkedéseknek, fennköpéseknek, nyegédségeknek, az Ésau* hívságinak, kegyességtelenségnek különb-különbféle sok mesterséges eszközei! A húzásnak, nyúzásnak, vonásnak, fosztásnak, mások igazságának elfordításának, elnyomásának, a lelki-testi megnyomorétásnak, igazság megkötésének, kötve tartásinak, minden kegyetlenkedéseknek fortélyos törvénye, súlyos decrétum*, articulus írások* (mellyek ellen jajt kiált isten Ésaiás* által) s több sok effélék tegyenek bizonságot. Ha az 5. s 6. vétkeket forgatjuk, hiszem ha Istennek tartó lélek vagyon az elöljárókban, méltán meghasadhat a szívek, jutván jól eszekbe, hogy nagyrészint a vétkeknek űzésében ők voltak az elöljárók, és az ő foganatos példájokkal, vajha nem parancsolatjokkal s büntetésekkel is (mellyet nem tagadhatnak), ők vonták nagyobbrészént a lelki fertőbe a kezek alatt levőket, kik is megfordítván a Péter* ama szavát:* inkább akartak embernek, mintsem Istennek engedni és a hatalmasokkal s többekkel a veszedelemre vivő tágas úton járni, mintsem a világ előtt tekintet nélkül levő kevesekkel a szoros kapun menni az életre. Nyomorgatásink és erőszakink számtalan és rettenetes voltoknak 7-edszer csak meggondolása is, kétélű hegyes tőr módjára, ha kövek nem vagyunk, általjárhatja lelkünket, de mindenek felett az 8-ik ég- és föld-dögleltető pártolkodásban való nagy részünk és közünk olly szörnyű, olly szenvedhetetlen, hogy ha Isten nem könyörül, csak az egy is elfogyathat és nyakra-főre hányhat az örök veszedelemre bennünket. Nem kell vala hiszem az Isten és az ő szent igéje! megcsömörlöttünk vala abba, megutálók, megvetők az isteni buzgósággal felgerjedt s könyökök alá vánkosokat várni nem tudó jó tanítókat s nem tűrhetvén el a józan tudományt, az apostolok jövendölése szerént, hanem csiklándozó fülekkel lévén a mi kiváltképpen való kívánságunk, humorunk szerént magok-alkalmaztatókon kapdostunk inkább! Betört sok úttal az igazmondónak fejek, szájok a sok gyalázatoktul s veszedelemtül való félelem miatt bedugódott! Megkötődött a mennyei szent tudományban való öregbülésnek s annak terjedésének és az élet megjobbításának sok szép hasznos útja. Sőt, a kemény törvénycsinálásokkal, végezésekkel, reversálisokkal*, tisztbül kihányásokkal, árestumokkal* s több sok efféle sovány poenitenciázásokkal* ugyan le is kötődött. Bizonyára annyira ment már az állapot (nem nyöghetjük el, vagy nehéz, vagy nem, ha a kedvest félre akarjuk tenni, igaz megtéréshez készülvén), hogy ha Isten a zabolát szájunkban hirtelen meg nem rántja vala, azon valánk, fejünket azon törjük vala, hogy az ajtókon zörgető Krisztust ne csak ne bocsátanók be, hanem miképpen vethetnők is ki ez édes lelki királyunkat, amennyire bejött volt is, közülünk s nyakunkról, megvetvén az ő rendelésit s törvényit, mellyeket lelki országának ez földön igazgatására az ő szent igéjében előnkbe írt, és ekképpen magunk kívántunk az ő székibe őhelyette beülni, magunk tetszése szerént járni, bírni s bírattatni. Mellyhez képest helye kezdett vala lenni a második zsoltár elejének*, s vajha az intő részének is hely találtatott volna, nem talált volna az ott levő jövendölés szerént annyi veszedelem bennünket! Ami végezetre a 9. vétket illeti, a rút magunk elhivését s felfuvalkodását jó szerencsénkkel s állapotinknak ideig kedvünk szerint folyásával Isten s ember ellen, úgy hiszem, hogy arról magunk szerént is meggyőződött lelkünk.

És így bőven feltaláljuk, ha teljességgel el nem aludt lelkiismeretünk, s kedves bírái magunknak lenni nem akarunk, hogy igazságosan és igen méltán esett rajtunk, valamiben vagyunk: az inkább a csoda, hogy magot hagyott Isten, s úgy nem jártunk, mint Sodoma és Gomora.

Megvoltak a jegyei is eléggé romlásunknak. A testi bátorság, az gonoszban inkább-inkább megátalkodás, az Isten kegyelmének, s meglágyításnak sűrű eszközeire is elhatalmazott vala hiszem rajtunk, s ó, vajha mind e napig is torkig nem ülnénk ezekben! A jó tanácsos, s haza szolgálatjára hasznos, látott-hallott emberek, gondold el csak, az egynéhány esztendők alatt hiszem odalőnek. A jó tanítók s egyéb tudósak rész szerént elhalának, rész szerént bedugattaték szájok, s a sok becstelenséget nem tűrhetvén, elcsüggedének; kik közül némellyek el is fordultak, semmivel nem gondolnak, akármint légyen ezután, melly út az atheismusra, némellyek pedig lelkek ismeretiben gyötrődvén alattomban, mellybül kétségbeesés következhetik, némellyek netalán alattomban a magoktul azelőtt nagy buzgóvan állatott igazság ellen sarkat is emeltek, melly legveszedelmesb is volna. Ha mi kedvre szólók találkoztanak, azoknak kezdett vala a világ állani. Ama kegyes, jó példaadó, istenfélő nagy emberek csak nemrégen mint elszedegettetének e mi nagy gonoszunk előtt! S ki vötte akkor eszébe, hogy gondolkodóba esvén, félt, rettegett volna? Ha kik az Isten szolgái s egyéb szemesb hívek közül jövendöltek is azokkal a szomorú alkalmatosságokkal e nagy veszedelemrül, csak füleinkbe sem tölt, még megcsúfoltuk őket! Elhisszük talám már, mikor jól fazakunkban főtt s fülünk megmerült belé.

Hát megyszünk immár, s mit teszünk, ha ama sok hétszerte való átkokat (Lev. 26.)* megkóstolni nem akarjuk, míg mind egy lábig elveszünk. Jer, a nagy Istenért! többé már siketségre nem vévén a dolgot, mint eddig, akármennyi jajok essenek is rajtunk, szálljunk magunkba, esmérjük meg igazán megszontyolodott és keseredett lélekkel ez nagy bűneinket! Essünk a mi kegyes és az irgalmasságról búsulásában is el nem felejtkező s bocsánatra igen hajlandó, kegyelmes Istenünkhez! Sírjunk őelőtte, kérjünk kegyelmet Krisztus által szegény veszett fejeinknek! Térjünk meg teljes szívbül gonosz útainkról, hagyjuk el sok gonoszságinkat, és az Istennek kegyelme által legyünk azon minden eltökéllett jó szándékunkkal, miképpen változzunk újteremtett állatokká!

Elsőben is, akik ekédig magunkat a bűnre adtuk, ne uralkodjék többé e kegyetlen úr nyakunkon, halandó testeinkben, tagjainkat ennek utána hamisságnak fegyverével annak ne állassuk, hanem mint halálbul megelevenedtek, állassuk már magunkat és a mi tagjainkat igazságnak fegyverivel Istennek. Valamelly serények és buzgók voltunk ez ideig testünk gonosz kívánságinak és minden istentelenségnek űzésében: szintén ollyan, sőt annál is nagyobb igyekezettel és gyönyörködéssel forrjunk, gyakoroljuk magunkat az igaz kegyes életben és elfelejtvén, amellyek hátunk megett vagynak, a cél felé fussunk az Istennek Krisztus Jézusban való mennyei hivatalának jutalmának elvételére.

2. Ha mit a mielőttünk élőink s eleink jól cselekedtenek, ó, el ne bontsuk, hanem inkább építsünk az ő jó fundámentumokon, mint Salamon az ő atyjáén, a Dávidén, azon legyünk, hogy hasonlót, sőt Isten kegyelmességébül nagyobbakat cselekedjünk, mint Jósiás*, egyszóval ösztön gyanánt legyen oldalunkban eleinknek jó magokviselése, s minden azoktól ránk maradt javainknál fellyebb becsüljük az ő istenes, jó életeknek példáját.

3. A nagy Istenért, megóvjuk magunkat ezentúl, hogy az Isten sűrű jótéteményinek gazdagságát nemhogy bűnbe való magunk bizodalmára vennők többé, de inkább a pirítsa meg leginkább s keményebben arcánkat, tudván, melly rossz és gonosz fizetséget tettünk azokért. A győzze meg lelkünket s a gerjesszen reá, hogy hit és a kegyes szent élet által annál inkább őhozzá ragaszkodjunk, mint ama tékozló fiú*, hogy eszére tére, mert ugyanis arra valók azok, azt mondja az apostol.

4. Ennek utána teljes életünkben ne a gonosznak, hanem minden jó útjának-módjának, eszközeinek, alkalmatosságinak kigondolásában, serényen való felállatásában, és nem a gonosznak, mellyet egyebek találtak, hanem az igaz jónak s kegyességnek bevételében álljon minden mesterkedésünk, s abba törjük fejünket, tudván, hogy nem a magunk, hanem az Isten dicsőségének keresésére hívattattunk.

5-ször: Az elöljárók már ezután nem a gonoszban, hanem a jóban legyenek elöljárók, előttök viselvén szüntelenül, hogy amiként ha ők eltévelyednek, sokan tévelyednek utánok, ezenképpen ha jók és istenfélők lesznek, sok istenfélőket tesznek. Regis ad exemplum* totus componitur orbis.

6-szor: Valamiképpen az elöljárók példájokkal, parancsolatjokkal s fenyítékjekkel nem a gonoszra, hanem a jóra tartoznak minket utasítani, aszerént mi is akárkinek is ne a gonosz, hanem jó cselekedeteknek példáját vegyük követésbe, senki kedvéért, parancsolatjáért, fenyegetéséért gonoszt ne cselekedjünk, igen előttünk viselvén üdvözítőnknek ama nagy mondását: Ne féljetek azoktul, kik a* testet ölhetik meg, hanem féljetek attól, aki mind a testet, s mind a lelket elvesztheti a Gyehennában. Ismét ama Szent Jakabét: Aki e világnak barátja* akar lenni, Istennek ellensége leszen.

7-szer: A kegyetlenkedés, másoknak megnyomorétása, az igaz ügynek akármi színnel elfordétása s mindenféle igaztalanságok helyett azon legyünk, hogy inkább mindenekkel jól tegyünk.

8-szor: Az Isten kegyelmes velünk bánásira, dajkálkodásira, szentséges igéjében s az egyházi fenyítékben akár vigasztalások, akár kemény fenyegetések s megfenyétések által ne kő, hanem viasz, azaz olvadékony, könnyen hajló szívet viseljünk, mint Jósiás*. És Istenért s az ő igéjéért annak hirdetőit is böcsüljük: tudván, aki azokat böcsüli, vagy megveti, Istent böcsüli, vagy veti meg.

9-szer: Isten s az ő szent szava ellen soha magunkat felemelni ne merészeljük, jó szerencsénkkel magunkat el ne hidjük, meggondolván mindenkor, hogy emberek vagyunk, alázatosságban járjunk inkább, mert az Isten a kevélyeknek ellenek áll*, az alázatosaknak pedig adja az ő kegyelmét.

Ha ezeket szívből megcselekesszük, ihol nagy valóban rajtunk az Isten haragja, siralmas igen az állapat, mellyre az igaz ítíletű Isten igaz érdemünk szerént juttata bennünket! Lement s elenyészett régi ragyogó dicsőségünknek fényes napja, megszűnt szívünknek öröme, vigasságunk gyászra fordult, elesett koronája fejünknek! de azt merem, az én Uramnak, akinek követségében, hiszem, hogy járok, nevében ígírni: meg sem fogyatkoztat őszentfelsége benne mivel maga ígéreti tartja, hogy feltámad még egyszer a setétbül a mi világosságunk, és homályosságunk ollyan leszen mint a dél, s támaszt még a nagy kegyelmű Úristen ugyan magunk közül, akik romlás építőinek fognak neveztetni! Legyen, legyen.

Ámen.

Forrás

MEDGYESI PÁL; ERDÉLY ROMLÁSÁNAK OKAIRÓL; Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor, Budapest : Neumann Kht., 2003