Erdély romlásának okairól (I.) | Medgyesi Pál
Medgyesi Pál
(Aranyosmeggyes, 1604 – Sárospatak, 1663)
református lelkész, teológus, író. A magyar puritánus irodalom kiemelkedő egyénisége.
Medgyesi Pál: Erdély romlásának okairól
Anno 1657. die 2-a Septembris Sárospatakon prédikállotta Medgyesi Pál
Első prédikáció
Jeremiás Siralmai V. rész a 15., 16-ik vers.
15. Megszűnt a mi szívünknek öröme, a mi vigasságunk siralomra, gyászra fordula.
16. Elesett a mi fejünknek koronája. Jaj már nekünk, mert vétkeztünk.
Hogy Jeremiás próféta írta légyen e siralmokat, abban már semmi kétség nincsen, miképpen a felyül való írásban olvassuk; micsoda dolog felől írta légyen pedig, abban valami kis különbséget értettem. Némellyek, kik csak futólan és egymás után szoktak ítíletet tenni, úgy vélekednek, mintha a Jósiás* király halálárul írta volna a szent próféta ezeket. Kétségkívül a supplementumba* a fordítótul nem helyesen hozzátett szóban csalatkoztanak meg ez helyben (2. Chron. 35. v. 25.)*. Jeremiás is siratta, úgymond, Jósiást*, és siralmas énekekkel siratják vala őtet az éneklő férfiak és asszonyi állatok mind e mai napig, mellyeknek éneklése ugyan szokásba méne Izraelben, mellyek meg vannak írattatva a Jeremiás (nincs e szó a zsidóban, nem jól tötték oda) siralmiban.
Ez siralmaknak, az egész könyvecskének summáját rövideden magában foglaló elei vagy kezdeti nyilván megcáfolja ez vélekedést (Cap. I. v. 1. etc.)*. Jerusálem városának s a Sionnak pusztulását* teszi ott fel a próféta s jelenti, hogy siratja. Az dolgok és szójárások is mindenütt erre mutatnak. Maga a mi fordítónk is a caputok* summájában mindenütt ezt foglalta és tette föl; csak amint a gyermekek éneklették is ezelőtt a húsvétok előtt, az első lamentátióknak* kezdetiben eléggé megcáfoltatik e vélekedés. Minekutána, úgy mondták, zsidóság Babilóniának fogságába viteték etc. Jeremiás próféta leüle sírván, és Jerusálem városának jövendő pusztulásárul szomorú szívvel ezt mondá etc. Illyen nagy képtelenség is jőne ki ez álmodozásbul; azért e siralmak vagy egészen, vagy valamelly legnagyobb részént azoké az énekes férfiaké s asszonyállatoké volna, nem Jeremiásé; mert azokrul mondattaték az igékben, hogy meg volnának írattatva, amint ők hozzáteszik, a Jeremiás siralmiban. Az fordításban lévén itt a vétség, így értsünk s kell is értenünk felőle.
Írta azért ezeket Jeremiás Jerusálem városának, a templumnak, melly alatt az egész isteni tisztelet értetik, és egész Júdának afelől a romlása felől, mellyel Nabugodonozor* Nabuzárdán* generálisa által azokat eldúlatta, égetteté, pusztíttatá és fogságra vitetteté, amint fel vagyon jegyezve ezen prófétánál a próféciai könyvnek utolsó részében, az ötödik részben, melly mintegy rövid summája az egész siralomnak; fontos és a lélekbe sebesen s mélyen beható gnómákkal*, fontos szóllásokból álló beszédekkel, igen-igen keservesen megsiratja a közönséges lelki-testi nagy romlást, és azt erősen kiábrázza s felezi.
Három vagyon az igíkben:* 1. a keserves panaszok sok rajtok esett romlások felől, tudnia illik, hogy hazájokat elvesztették, hogy úgy maradtak, mint a gyámoltalan árvák, hogy még vizeket is áron vötték s magok saját fájokat nagy summa pénzen stb. 2. A vigasztalás, mellyet veszen az Istennek állhatatos gondviselésébül (v. 19.) 3. A buzgóságos imádkozás (v. l. et 21.) Az én leckém az első részre tartozik, mellyben panaszolkodik, két nagy jótól, úgymint örömektől, vigasságoktul (v. 15.) és becsületektül való megfosztásokrul (v. 16.), mellynek igaz okát is megjelenti ugyanott.
Kettő vagyon tehát a mi leckénkben: 1. A panasz két nagy veszteségek felől (v. 15., 16/2), ez nagy károknak érdemes oka, mert vétkeztünk, úgymond (v. 16.).
Az 1-ben e kettőt világosítsuk meg: első szívünknek öröme; a szív ott benn vagyon szintén közép aránt a testben, ennek felette ami a szívben vagyon, valósággal vagyon, valóságos az. Ahonnan efféle dolgokat szívbélieknek vagy szív szerént valóknak szoktunk nevezni; jegyez annak okáért ez szívnek öröme belső, valóságos, gyökeres, fundámentomos és fő örömet, nem pedig valami gyengén akadott s rész szerént valót. Második dolog a főnek koronája. A fő a külső tagok között legméltóságosabb s elsőbb, a korona, melly a főben viseltetik, királyi méltóságnak tündöklő címere, jegyzi azért a legnagyobb, dicsőségesb, becsületes, tisztességes és méltóságos állapotot s annak virágzó, tündöklő, fényes voltát. Így vétettetik e szó példabeszédekben Salamonnál: „Ád a te fejednek* kedvességének öregbülést, igen szép ékes koronát ad teneked.” Ismét a zsoltárban: „Felbontottad a te szolgáddal tett* szövetségedet, a földre vetvén meggyaláztad az ő koronáját.” Majd hasonló panasz ez a Jeremiáséhoz, mintha azért így szólott volna a próféta: minden mi igaz, valóságos örömünk és vigadozásunk már odavagyon, jaj, odavagyon minden dicsőséges és fényes virágzó állapotunk, tisztességünk és becsületünk, a bűnért és abban való vakmerő átalkodásért.
Innen tanuljuk meg először: Az országoknak az külső-belső jó állapotiban való virágzások az népek igaz tősgyökeres böcsületeknek, dicsőségeknek és valóságos örömeknek egy igaz fundámentuma, amint ellenben ezeknek elfordulások hozza reájok a valóságos gyalázatot és siralmat.
Ez tanúságnak első ága a leckében szükségesképpen feltétetik; mert ha azért szűnt meg a szívnek öröme, minden vigasság azért fordula siralomra, gyászra, és a főnek koronája, a becsület, tisztesség és minden jó állapat amiatt esett el, hogy mindazok a keserű romlások, mellyekrül ez 5. részében panaszolkodik Jeremiás, rajtok estenek, tehát az ellenben való jó szerencsés állapotoknak helyben létében, virágzásokban állott minden igaz, valóságos örömek s becsületeknek koronája. Az másik ága ez tudnia illik: az országoknak külső-belső jó állapotiban való virágzásoknak elfordulása, romlásra jutása, hozza azokra az igaz valóságos gyalázatokat és siralmat az igékben, amint már értelmeket vevők, azoknak nyilván bennek vagyon ez.
Hogy ez tanúságot ugyan fundamentumból érthessük, szükséges derék hasznokat hozhassunk ki abból, lássunk, űzzünk és fűzzünk egy dolgot itt meg. Miben áll az az országoknak, népeknek külső-belső jó állapotiban való virágzások, avagy micsoda dolgok teszik virágzókká azokat?
Hármak kiváltképpen: 1. Az jó magistrátus*, 2. a jó szóhalló nép, 3. az igaz vallásnak terjedésére s annak Istentül rendelt mindenféle eszközeire való szorgalmatos jó gondviselés. Értekezzünk ezekrül rendül-renddel: Ami az elsőre néz, azt vegyük legelsőben eszünkbe, hogy a magistrátus* néven itt kelljen nemcsak a hatalmas császárokat, királyokat, hercegeket, fejedelmeket s többeket, akik monarcháknak, magányos legfőbb tiszteknek mondatnak, hanem egyéb mindenféle gondviselőket, igazgatókat, akár többedes számban állattattak legyen s forgolódjanak igazgatói s gondviselői tisztben, mint az aristocraticum és democraticum, mind universále, országos, s mind particuláre, kisebb regimenben szokott lenni, felsőket, középszerűeket és alsókat. Már az másodszor a kérdés: kicsodák, hol vannak a jó magisztrátusok? Erre elsőben csak egy summában, közönséggel, azután részenként teszek választ.
Egy summában s közönséggel a jó magisztrátus tiszteit s tulajdonit kiadja Isten világosan Mózes ötödik könyvében:* Mikoron, úgymond, a király az ő országának* székibe ülend, írja le magának könyvbe a törvénynek mását a Lévi papjai* előtt való könyvbül. És legyen az őnála, s olvassa azt életének minden idejében, hogy tanulja félni a te Jehova Istenedet, hogy őrizze a törvénynek minden igéit és a parancsolatokat, hogy azokat megcselekedje, fel ne fuvalkodjék az ő szívében az ő atyafiai felett – a népet nevezi így –, se el ne hajoljon a parancsolatoktól vagy jobbra, vagy balra, hogy meghosszabbítsa idejét mind őmaga, s mind az ő gyermeki. Ez isteni instructióba a többi között vedd jól eszedbe az két-három dolgot! Először ezt: írja le a törvénynek mását a Lévi papjai* előtt való könyvbül, azaz nem valami megvesztegettetettből, megtoldozott-foldozottbul, megcsonkítottbul, megcserélgetettbül, változtatottbul vagy pedig emberi tetszés szerént magyaráztatottbul. Az ám, hogy a törvénynek nem csak egy-két cikkelyére köteles az király s egyéb minden tiszt; hogy csak azt kapják fel belőle, azmi az ő veszettségekben nekik szolgálni láttatik, mint midőn törvénytelenkednek, ez urunk szavát, nem szintén szentségtörés nélkül: Dominus his opus habet, szüksége vagyon az úrnak erre. (Math. 21. 3.)*, vagy ámbár helyesen is eféléket: a királyt tiszteljed, cui tributum tributum, akinek adóval adót, csakhogy eszekbe vegyék, hogy mellé kell gondolniok mindjárt ezt is: ne kívánjad vagy ne vágyódjál a te felebarátodnak se házára, se feleségére stb., mert ezt is Istennek azon szent törvénye hagyja. Másodszor erre vigyázz: és legyen őnála s olvassa azt életének minden idejében; mellyben azt hagyja, hogy e légyen mindenkor s mindenben első s fő tanácsosa. Hozzá is tartotta ehhez ama szent király* magát, mint a zsoltárban feljegyeztette az Istennek lelke: a te parancsolatid én gyönyörűségem* és tanácsosim. Harmadikat ezt tartsd meg: hogy tanulja félni a te Jehova Istenedet, hogy őrizze a törvénynek minden igéit stb. Mellyek fontosan előnkbe adják, hogy a magisztrátus, a tisztek, nemcsak magokért, magok személyére nézendő kegyességekért, hanem egyszersmind, sőt kiváltképpen az itt levő feltött cél szerént az alattok való népnek bölcs és istenes bírásáért tartoznak s kötelesek az isten törvényében s egész szent igében tudósoknak, gyakorlottaknak lenni s mégpedig fellyebb akármelly alattok levőknél is, mivel ők a fők az igazgatásban. A szentírásban a jó törvényekben jövevén és tudatlan magistrátus* vak magistrátus*, üdvözítőnk igaz szava szerént* a vak vezetvén a vakot, mindketten verembe esnek.
Részenként a jó magistrátusnak* tulajdoni ezek: 1. az istenfélelem, melly nélkül minden csak semmi. A bölcsességnek feje* az isteni félelem, azt mondják Dávid és Salamon. Jób* ugyan kifejezve jelenti, hogy szóllotta Isten az embernek: Íme, az Úrnak félelme a te bölcsességed, és a te értelmed a gonosztól elszakadás. Azért teszi elő ezt Jetró* amaz ő tanácsadásában (Exod. 18., 21.):* Válassz erős férfiakat, istenfélőket stb. Innen lőn, hogy az előbb kiadott instructióban, tanúságban is, a tiszteknek Isten törvényében való tanultságoknak fő és első végének lenni e jelentetik: olvassa, úgymond, azt teljes életében, hogy tanulja félni a te Jehova Istenedet. Az Isten igyében s jó törvényekbe tanult gonosz magistrátust*, valamennyiszer másokat ítíl s másokra teszen törvényt a törvényekből, mindannyiszor magát szentenciázza meg a kisbíró, és az Isten székin anioka iakritosz* ez. Aki illyen tiszt, vagy oktasd meg, kérlek, avagy csak amaz egynéhány verseket a Rómába írt levélnek* 2. részében, tudnia illik a 17-től fogva a 25-ig, s talán megeszméled magadat.
Második tulajdona a jó magistrátusnak* az igazság. Igazsággal erősíttetik meg a királyi szék. Azt jelenti Salamon (Prov. 16. 12.),* mellyet mivel számtalan sokfélévé tött a világ: akármi megrögzött hamis törvények s szokások szerént fundált cselekedetet is igazságnak mer nevezni, mint a bírák a bírságot, mikor azt isszák: ennek okáért a Szentlélek igen meghatározza a jó igazgatók igazságát a Mózes 5. könyvében: igazságos igazságot kövess*, úgymond, az Isten és a természet igaz, jó, okos törvényében fundáltatott, jó és igazságos törvényekkel bírjon, mind egyebeket, s mind magát a jó igazgató nem a sic volo, sic jubeo*, valamelly a tirannusok regulája. Áll ez mindeneknek felette kinek-kinek az ő igazzának meghagyásában s adásában, melly Isten, természet s jó ok törvénye is. Mint vihesse pedig ezt az tiszt végbe, két nagy akadályt hagya Isten ugyanott, hogy elgördítsen lába elől: a személyválogatást és az ajándékvételt. Micsoda a személyválogatás, mert tudni való dolog, hogy nem minden személyválogatás vétek. A személyválogatás itt az, mikor az ítílettételben a fennálló ügy kívül, mellyet causae meritumnak* hínak a törvényben, más egyéb akármi névvel nevezendő tekintetektül viseltetik az igazgató, az ügynek ártalmára vagy előmozdítására. Elkerülje azért ezt az ütközőt, aki igazságos igazságot akar követni. Az ajándékvételnek ártalma az, amint ott az Isten lelke jelenti, hogy megvakítja a bölcseket és elfordítja az igazoknak szavokat. Isten szava ez, aki a mi veszett természetünket nálunknál inkább ismeri: Ne bízzál azért magadhoz, mert csalárd a szív. Örök emlékezetre s a tisztektől fejenként aranyas betűkkel minden lakóhelyekbe, a paloták falaira felíratásra méltó volna mindezek felől a Sámuel* tudománytétele, mikor már tisztit letette, és más újat választottak volna (Sámuel* 12. 3.); „Ihol vagyok én, tegyetek bizonyságot a Jehova előtt és az ő felkenettje előtt, ha én valakinek ökrét elvettem vagy szamarát, és ha valakivel csalárdságot míveltem, és ha valakin erőszakot cselekedtem, ha valakit megrontottam, vagy valakinek kezébül váltságnak jutalmát vöttem, hogy azért őróla szemeimet elfordítottam volna, és visszaadom neki. És felelének: nem cselekedted.” Ó, boldog tiszt, aki, főképpen tisztiből végképpen kiválása után, mint itt Sámuel*, jó lelkiismerettel így mer protestálni.
Harmadik megkívántatandó dolog a jó magistrátusban* az irgalmasság, valamikor lelkiismeretének megbántódása nélkül cselekedheti, mert egy az, hogy summum jus summa injuria, a feletébb való törvényűzés s keménység a törvényben felettébb való igaztalanság, bosszúság; másik az, hogy az ítílet irgalmasság nélkül leszen annak, aki nem cselekedett irgalmasságot, és dicsekedik az irgalmasság az ítílet ellen, azt mondja Jakab apostol*.
Negyedszer: a jó magistrátusnak* tulajdona ez, hogy a jóknak szeretője, becsülője. Így parancsol az Úrnak lelke Salamon király által nekik: „Kedvesek legyenek a királyoknak* az igaz beszédek, és az igazmondót szeresse a király.” Ki vagyon nekünk erre adva a 101. zsoltárban a jó magistrátusnak* szép példája Dávidban, így szóllott a 3., 4., 5. s következendő zsoltárokban s versekben: Az gonosztevőknek cselekedeteket gyűlölöm, és azok én barátim nem lesznek. Az gonosz szívű ember távoly lészen éntőlem, és a gonoszokat hozzám nem bocsátom, az ő felebarátjainak rágalmazóit elvesztem. Az én szemeim figyelmetesek lesznek a földnek igazmondóira, hogy énvelem lakozzanak, a tökéletességnek útában járó szolgál énnekem stb. ez is az igaz magistrátusnak* igaz vége. Rom. 13. 4.:* Mert Isten szolgája tenéked jódra, ha gonoszt cselekedesz, félj tőle, mert nem ok nélkül viseli a fegyvert; mert Isten bosszújának megállója. Az 3. versben: Mert a fejedelmek nem a jócselekedőknek, hanem a gonoszoknak vagynak rettentésekre. Rossz és Isten bosszúságára való tiszt az, aki ezek ellen indulatiban nem a jó lelkiismeretet, hanem a maga vétkes humorát, vonyódását követi, s az a regulája.
5-szer: hogy többet ne számláljak, a jó magistrátusban* e kívántatik, hogy mértékletes legyen mind ételében, mind italában, s mind öltözetiben s egyéb magaviselésében. Jaj neked, ország, kinek királya gyermek, és fejedelmi reggel esznek. Boldog vagy te, ország, midőn a te fejedelmid alkalmatos időben esznek, a testnek erejéért, és nem az italért. Azt jelenti Salamon, hogy az ő anyja kiváltképpen való tanúságul adta s hagyta volt neki e kettőt: elsőben, hogy buja, fajtalan életű ne legyen, másodszor, hogy józan legyen s ne tobzódó. Ne adjad, szerelmes fiam, az asszony állatoknak* a te erődet, és a te útaidat a királyoknak eltörlésére. Mintha mondaná, mert az a királyoknak valóságos romlás, mint fellyebb maga is állatta Salamon, mond tovább: távuly legyen a királyoktul, ó, Salamon, távuly legyen a királyoktul a bornak itala, és az uralkodóktól a megrészegítő pohárnak italának kívánsága, hogy mikor ijandik, el ne feletkezzék az Isten parancsolatjáról, és el ne fordítsa valamelly nyomorultaknak igazságokat.
Illyen magistrátusokban* áll először az országoknak igaz virágzása. Másodszor áll az a jó szóhalló népben. Mert a nyakas nép, az elöljáróival ujjat vonyó nép sok gonoszt hoz magára, mint a kemény nyakú Izrael népe állapatja mutatja Mózes idejében, egész a pusztában s máskor. Dávid és Salamon idejekor pedig az ő istenfélő, jó királyokhoz s azoknak parancsolatihoz való hallgatás, engedelmesség mennyit használa nekiek, megláthatni a királyok históriáiban*, a királyokrul írt krónika-könyvekben. Harmadszor áll ez a közönséges állapotok virágzása, az igaz isteni tiszteletre, a vallásra, annak terjedésére és Istentül rendeltetett mindenféle eszközeire való serény, jó gondviselésben. Mindezt ugyanazon királyok idejebéli állapotok mutatják; azt mondja Salamon: Mikoron nincsen a mennyei* látásnak tudománya, a nép elszakad Istenétől, aki pedig megtartja a törvényt, ó, melly igen boldog az!, ugyanis e teszi, hogy Isten velünk legyen, valamelyfelé fordulunk. Ha az én rendelésimben járandotok, azt ígéri Isten Mózesnél, én is az én hajlékomat közöttetek helyheztetem és az én lelkem nem utál tikteket. Tiközöttetek járok, szüntelen leszek tinektek Istenetek, ti pedig lesztek énnekem népem. Jósué könyvében is: El ne távozzék a törvénynek* könyve a te szádtól, hanem gondolkodjál arról éjjel és nappal, mert akkor lesznek szerencsések a te útaid, és akkor leszesz boldog.
Azholott ez hármak megvagynak, lehetetlen dolog, hogy ott az országok állapotjokban nem virágzanának. Salamon idejéről azt jelenti a Szentlélek, hogy felette igen terjedett akkor a zsidó birodalom. És békessége vala mindenfelől körös-környül, és lakik vala Júda és Izrael bátorságban, ki-ki mind az ő szőlőtöve és figefája alatt, Dántól fogva mind Berzabáig*, Salamonnak minden idejében. Bőség is olly volt az üdőben, hogy Jerusálemben az Szentlélek mondja: annyi volt az ezüst, mint a kő, mellynek semmi böcsi nem volt, egész még Salamon élt (1 Reg. 10. 27. 21.)* Az arany felől pedig azt mondja a 14. versben, hogy esztendőnként hatszáz és hatvanhat talentum jött Salamonnak be kezéhez, anélkül, ami jő vala az áros emberektül és az arábiabéli királyoktól és annak a földnek tiszttartóitól. Aki ezek felől bővebben akar érteni, olvassa meg azokat a két részeket, az negyediket és tizediket. Az negyediknek második részében igen emlékezetest (melly mintegy befejezése több sokaknak) jegyeztetett fel az Istennek lelke.
Az Júda pedig és az Izraelnek népe megsokasodott vala, mint a tenger mellett való sokságos fövény, kik esznek-isznak és vigadoznak vala. Mindennek rövid summája a 72. zsoltárban adatik ki, aholott a jelentetik, hogy Isten az ítíletet és az ő igazságát adván a királynak, hogy ítílje az ő népét igazságban, és az ő szegényit ítíletben, még a hegyek is békességet hoznak és a halmok igazságot. Megrontatnak a nyomorgatók. Az igaz virágzik. Lesznek gabonakévék a földön, a hegyeknek tetején, akképpen megindul annak gyümölcse, mint a Libánus*, és virágoznak a lakosok, mint a földnek füve stb.
Illy igaz és világos a mi tanúságunknak első ága, tudniillik, hogy az országoknak az ő külső-belső jó állapotiban való virágzások a népek igaz, gyökeres becsületeknek s valóságos örömeknek egy igaz fundámentoma. Ami a másik ágát illeti: amint ellenben ez külső-belső jó állapotokban való virágzásnak elhervadása, elfordulása hozza a népekre a valóságos gyalázatot és gyászt. Ez is szintén olly igaz és nyilvánvaló, mivel ha az országoknak virágzó állapotjok mind külső-, belsőképpen, azaz midőn magistrátusok*, gondviselők igazgatják azokat, mikoron a nép jó szóhalló, az igaz vallásra s annak Istentül rendelt eszközeire serény gondviselés vagyon, azokra terjed az, öregbülnek s gyarapodnak a lakosok az üdvességes értelemben, ha mondom azokban való virágzások az országoknak fundámentuma, azoknak igaz, valóságos értelmöknek és becsületeknek, tehát ezek elfordulván a társaságokban, szükségesen oda kell lenni azoknak, minden igaz örömöknek s becsületek koronájának el kell hervadni s porban heveredni, ennek fölötte ama kívánatos jó gyümölcsöknek is, a békességnek, bőségnek és mindazoknak, mellyek a 72. zsoltárban lajstromba vétetnek, odalenni.
Az Isten önnönmaga állatja a tanúságnak mindkét ágát Mózes 5. könyvében; azt mondja ott, hogy az ő törvényének megtartása a népeknek bölcsességek és értelmek minden népek előtt, kiknél azért nagy becsületek is lészen, mert ezt fogják felőlök hirdetni: bizonyára bölcs ez a nép, értelmes és nagy nemzetség, mellynek a fundámentomos oka is ott vagyon az 7. versben: mert az Isten eféle népekhez igen közel vagyon, s mihelyt segítségül híják, mindjárt megsegíti őket.
Ellenben pedig amelly nemzetben a törvények, nevezet szerént az Istené, pad alatt hevernek, sem a nép, sem a magistrátus* nem jó, legkisebb gond a relígió, az Isten tiszteletire vigyázás (mellyekben magyarázók, hogy áll az országoknak külső-belső jó állapotjok s abban virágzások), szükségesképpen ki kell vétetődni s elmúlni minden dicsőségnek, tisztességnek és valóságos örömnek, minthogy az Isten onnan kiűzetik, hogy ne legyen közel a segítségre, midőn őtet segítségül híják. Az Éli pap fiainak* kelletképpen való meg nem zabolázásokért s legfőképpen azoknak szörnyű törvénytelen, lator életekért, melly miatt egész Izrael megbotránkozik vala, Icabod* kiköltözék Izraelbül a dicsőség, mint Sámuelnél* a históriában vagyon. Az ó törvényben Isten csak a külső tisztátalanságért is, ha midőn a természet szükségére félre nem mentek a táboron kívül s ott is rusnyálkodásokat a földbe, vermecskékbe el nem takarták, elirtózott és kiment közölök, mentül inkább a rút elvetemedettségeknek s őellene való pártütéseknek kinn ülő ég- és földdögleltető rusnya ganaja elidegenítik és mintegy kiűzik őszentfelségét, melly a népnek, mint az Izraelnek, miként azt előbb értők, valóban Icabod* leszen. Az hamisság, az istentelenség készen – azt prédikálja nekünk Ésaiás* – az Isten és bűnösök között szakadást, s a bűnök miatt rejti ő el orcáját őtőlök, hogy meg ne hallgassa őket; így értők meg derék fundámentumábul a tanúságot. Már egy rövid hasznát jelentem.
Haszna: Ó, áldott s boldog nép azért, amellynek külső-belső jó állapotban való virágzása megvagyon, jó tisztektül bírattatik, maga is jó szóhalló, engedelmes azokhoz, az igaz isteni tisztelet közte terjed; erejében vagyon az, s esméri az nagy áldást magán és becsüli. Amint ellenben ó, nyomorult, ó, veszett nép, melly megfosztatott ezektül, vagy ha nem is, nem esméri, nem akarja eszében tartani s nem is becsüli, mint mi szegény megromlott, utolsó veszedelmünkhöz közelgető, condorlott* magyarok, kik addig nem tudók és semmi tudománytételekre, kénszerítésekre nem akarók magunkat eszünkbe venni; addig vonánk a nagy tűrő Istennel ujjat, addig rúgánk port az őfelsége szemibe, hogy ím, valóban szájunkba kezde szegni nyakasságunknak íze. És midőn sokkal jobbakat várnánk, minden igaz fundámentum nélkül, tudván, melly gonoszok voltak a mi utaink, olly dolgok esének rajtunk, amellyeknek csak hírek hallására is várandós asszonyi állatink, meghajtván magokat, készen Ikabokat szülhettenek keserűségekben. Mert elment, elköltözött a dicsőség a mi Izraelünkből, megszűnék és nagy hirtelen elvágódék a mi szívünknek s állapotunknak koronája. Jaj, jaj! (méltán felvehetjük e szókat, sirathatjuk vele magunkat) jaj, jaj nekünk, mert vétkeztünk!
Hát meccünk*, mit cselekeszünk már tovább? mert ha nem tom mennyi időt töltünk is a mi magunk bár kezünknek fejünkre kulcsolásával való megjajgatásában, és sűrű könnyhullatásainkkal nagy vizeket árasztunk is, azzal kárunkban semmi meg nem fordul: hanem a volna a kérdés, mint kellene e veszedelmes verembül, mellybe bűneink ejtettek, kihágnunk s menekednünk? vegyünk szívet s figyelmezzünk rá, a mindjárt következendő tanúságok azt adják már elénkbe:
2. tanúság: Azt a keserves nagy jajt, hogy a népek valóságos igaz örömüknek és minden becsületeknek fundámentuma elfordulván, megszűnik minden örömek, és becsületeknek koronája földhöz ütődvén, csúfságra s gyalázatra kelnek, a bűnök hozzák.
Az illyen állapotokban az igaz hívek nem annyira a kemény csapásokon gyötrik lelkeket, mint azon, hogy vétkeztenek Isten ellen.
Mindkét tanúság itt a Jeremiás s több szentek példájokban vagyon. Jaj már nekünk, mert vétkeztünk: mintha mondaná, minden jajunknak oka az, hogy vétkeztünk; ez az második tanúság fundámentuma.
A 3. meg az, hogy nem mondja: jaj, mert elromlottunk, hanem, jaj, mert vétkeztünk. Lám azt fájlalja, hogy vétkeztek és az ő édes jó Isteneket nyakasságokkal felingerelték.
Ami a második tanúságot illeti (mert a harmadiknak ennek hasznában vesszük hasznát), annak erős megerősítése ez: 1. mert minden egyéb veszélyeknek is érdemlő oka az bűn. Olvasd meg a Mózes III. és V. könyvében az 26. és 28. részeket, mindenikben a 15. verstől fogva végig: Hogyha engemet nem hallgattok és a parancsolatokat nem cselekedenditek stb., én is azt cselekszem veletek, hogy titeket a félelem elfoglaljon stb. Ha mindezek után is nem hallgattok engemet, hétszerte keményebben ostorozlak titeket a ti bűneitekért stb. (v. 18., 19. stb.). Hogyha mégis vakmerőséggel ellenem jártok stb. (v. 21., 22. stb.). Hogyha ezekkel sem gondoltok, hogy hozzám térnétek, hanem vakmerőképpen ellenem jártok, én is bizony vakmerőképpen járok ellenetek stb. És hozok tiellenetek fegyvert, melly bosszút álljon rajtatok az én szövetségemnek felbontásáért stb. Legszörnyebbeket mond aztán utoljára az ötödik magok megbakétása* s vakmerőségre vetése ellen v. 27. a 40-ig: Ha mégis nem engedtek nekem, én is ellenetek járok megbúsult haragomban, mert a ti fiaitoknak és leánytoknak húsát eszitek meg. És a ti palotáitokat elrontom és a ti várositokat elpusztítom, szent helyeiteket eltörlöm, és nem leszen nekem kedves a ti jóillatú áldozatitok. Titeket pedig a pogányok közibe elhintelek stb. Ó, mi nyavalyás magyarok! ez esett mirajtunk. Az következendők is eljőnek, úgy látjuk, sőt jórészint el is kezdődtenek. Az ti földetek puszta lészen, és a ti várasitok is elpusztulnak. Akkor a föld megszenteli az ő szombatit, mindaddig, míg pusztán áll, mikor a ti ellenségitek földében leendetek stb. Mind az pusztaságnak idejéig nyugszik, mert nem nyugodt a ti szombatitokon, mikor azon a földön laknátok. Akik pedig közöttetek megmaradnak, azoknak szívekbe félelmet szerzek stb. (v. 33., 34.). – 2. oka: mert a bűn által jött be az halál, aholott minden halálnak, a nyomorúságok s veszedelmek halálának is nemei értetnek.
Haszna e tanúságnak az, amit a harmadik tanúságban kiadánk, tudni illik: ha igaz, kegyes embereknek tartjuk magunkat, ne a legyen a mi keserves bánatinknak, törődésinknek fő és első oka, hogy illy rettenetes nagy romlásba estünk s vagyunk, hanem a nagy Istenért, a gonosznak kútfejeire menjünk, mellyek a bűnök, mint e kezünk alatt levő 2. tanúság előnkbe adá. Itt azért azt kell meglátnunk, annak kell végire mennünk: micsoda kiváltképpen való nevezetes vétkek az országok s népek nagy romlásoknak okai? Mellyet a következendő tanításban megértünk Isten segítségébül.
Mostan az apostol hálaadásával rekesszük be elmélkedésünket. Annak pedig, aki véghetetlen bölcsességével mindeneket megcselekedhetik, felyebb, hogynem mint kérjük vagy elménkben befogjuk, a mibennünk munkálkodó erő szerént: dicsőség legyen az anyaszentegyházban a Jézus Krisztus által minden üdőben és mindörökkön örökké.
Ámen.
Forrás
MEDGYESI PÁL; ERDÉLY ROMLÁSÁNAK OKAIRÓL; Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor, Budapest : Neumann Kht., 2003
