Elutasítjuk a konfirmáció intézményét | Samuel Miller
(1769. október 31. – 1850. január 7.) presbiteriánus teológus, a Princeton Theological Seminary egykori tanára
Presbyterianism the truly primitive and Apostolical Constitution of the Church of Christ
81-84. o.
Philadelphia, 1835.
V. rész. Elutasítjuk a konfirmáció intézményét.
Az apostoli egyházban nem volt meg ez a szertartás, amit ezen a néven a római egyházban már régóta szentségként tartanak számon, és amit egyes protestáns egyházak is ünnepélyes szertartásként fogadnak el, és amely szerintük, még ha nem is lett megparancsolva, mégis kifejező és építő jelleggel bír. A presbiteriánusok e témával kapcsolatos nézeteinek ismertetésével egyáltalán nem az a célunk, hogy elítéljük mindazokat, akik a szóban forgó szertartás alkalmazását helyesnek tartják; hanem csupán röviden megemlítünk néhány okot, amiért egyházunk tisztelt atyái helyesnek tartották eltörölni ezt a valóban ősi és apostoli rendtartásunkból; és amiért az ő utódaik is mind a mai napig ugyanezen az úton járnak.
1. Isten igéjében nem találjuk meg ezen intézmény igazolását. Sőt, annak legértelmesebb és legbuzgóbb szószólói sem állítják, hogy a Szentírásból bármilyen bizonyságot tudnának felhozni mellette.
2. Ugyanilyen kevés támogatást találunk erre a nem ihletett ókori írások legtisztább és legjobb korszakaiból. A második század végén és a harmadik század eleje környékén a keresztségi szertartáshoz az egyházba bekúszó számos emberi kiegészítés mellett – mint amilyen a csecsemőn végrehajtott ördögűzés gonosz szellemek kiűzéséért –, a tej és méz keverékének a szájba adása, a nyállal és olajjal való keresztvetéssel történő felkenés -, szokássá vált a Szentlélek ajándékainak átadása céljából történő kézrátétel is. Ezt a kézrátételt azonban mindig közvetlenül a vízzel való leöntés után végezték, és mindig ugyanaz a lelkész, aki a keresztelést is végezte. Természetesen mindenki, aki felhatalmazást kapott a keresztelésre, jogosult volt arra is, hogy a megkeresztelt személyre ráhelyezze kezét. Mivel ez pusztán emberi találmány volt, ezért olyan irányt is vett, mint amelyet az emberi találmányok szoktak venni. Az egyházi személyek büszkesége és önzése szerint módosulgatott tovább. Amikor a prelátus kialakult, szokássá vált, hogy ezt az ünnepélyes kézrátételt a prelátusok számára tartják fenn, mint ami hivatalos előjoguk részét képezi. Amint a keresztség után a csecsemőt a lehető leghamarabb bemutatták a püspöknek azon célból, hogy őtőle a Lélek ajándékának fogadására a kézrátételt vegye. Jeromos azonban a negyedik században tanúságot tesz arról, hogy ezt inkább a hivataluk tisztelete miatt tették, mint valamilyen isteni parancsnak engedelmeskedve. Idővel azonban a szertartásnak egy másik módosítását is bevezették. A püspöki kézrátételre nem közvetlenül a megkeresztelés után, de még csak nem is a megkeresztelt személy gyermekkorában került sor, hanem a körülményektől függően néhány évvel, sőt néha még a felnőttkor eléréséig is elhalasztották. Ekkor a fiatal vagy felnőtt személyt nagy formaságokkal bemutatták a püspöknek, hogy az ő sajátos áldását adja rá. Számos bizonyíték szól amellett, hogy a szertartásnak nem ez volt az eredeti jellege, így az a közismert tény is, hogy jelenleg az egész görög egyházban a kézrátételt többnyire a keresztséggel szoros összefüggésben végzik, és azt bármelyik pap kiszolgáltatja, aki keresztelésre felhatalmazással bír, ahogyan az a harmadik és negyedik században is történt, mielőtt még a görög egyház a latintól elszakadt volna. Hasonlóképpen van ez a lutheránus és más német egyházakban is, ahol a konfirmáció egyfajta formája megmaradt; bár vannak egyházi elöljáróik vagy szuperintendenseik, a kézrátétel aktusát nem számukra tartják fenn, hanem bármely lelkész elvégezheti azt a saját egyházközségéhez tartozó gyermekei számára.
3. A konfirmáció szertartása nemcsak hogy teljesen nélkülözi az isteni jogot, hanem még felesleges is. Mivel kezdetben nyilvánvalóan emberi találmány volt, amely azon a babonás hiten alapult, hogy kézrátétellel a Szentlélek különleges ajándékai az egyházban folytatódnak; ezért az egy szükségtelen dolog. Nem felel meg semmi olyan gyakorlati célnak, amiről ne gondoskodna legalább olyan jól a presbiteriánus egyházi gyakorlat, amely viszont elutasítja azt. Kívánatosnak mondják, hogy legyen meg valamiféle tranzakció vagy ünnepélyesség, amivel a gyermekkorukban megkeresztelt fiatalokat fel lehet hívni arra, hogy ismerjék el vallási kötelezettségeiket, és mintegy magukra vegyék a hitvallást és a megkeresztelkedéskor nevükben tett fogadalmat. Ezt aláírom. Kétségtelen dolog, hogy egy ilyen ünnepség önmagában is ésszerű és építő jellegű. De nincs-e éppen ilyen ünnepélyesség az úrvacsorában; ez egy Isten által bevezetett szertartás; egy szertartás, amelyen mindazok jogosultak részt venni, és részt is kell venniük, akik kiváltságosak mindarra nézve, hogy a Szentírás vagy józan ész alapján felvegyék a keresztséggel kapcsolatos kötelezettségeiket; egy szertartás, amely valójában kifejezetten arra szolgál, hogy többek között éppen ennek a célnak tegyen eleget, nevezetesen, ami a Krisztus igazságának, szolgálatának és reménységének személyes elismerése és megvallása; ;— nincs-e a szentségi vacsorában éppen olyan ünnepélyesség, amelyre a kérdéses cél érdekében szükségünk van, egyszerű, ésszerű, szentírási, és amelyre minden gyermekünk eljöhet, amint ő bármily megfelelő módon felkészült Krisztusnak emberek előtti megvallására? Nincs tehát szükségünk konfirmációra, ahhoz a célhoz, amire azt javasolják. Valami jobbra van szükségünk, mert Isten rendelte azt el, ami ugyanolyan kifejező, ünnepélyesebb, és mentes bizonyos olyan kifogásolható tulajdonságoktól is, amiket a következőkben fogunk még említeni.
4. Végso soron; mi elutasítjuk a konfirmáció szertartását egyházunkban, mert az említett okokon túlmenően úgy véljük, hogy az anglikán egyházban a konfirmáció szertartására előírt, és az itthoni episzkopális egyházban is lényegében átvett formula a lehető legsúlyosabb kifogásokkal illethető. Nem tartjuk kötelességünknek, hogy bármilyen formában olyan szertartást tartsunk meg, amit a Megváltó soha nem rendelt el; de ellenérzésünket még nagyban növeli is az a kifejezésforma, amivel a szóban forgó szertartást kiszolgáltatják mindazok, akik ezt megtartják. Az Egyesült Államokban lévő protestáns episzkopális egyházban előírt és használt „Konfirmációs rendtartásban” a következő megfogalmazás szerepel. A kézrátétel előtt a hivatalban lévő püspök imájában a következő mondatot ismétli meg: „Mindenható és örökkévaló Isten, aki kezeskedtél, hogy újjászülöd eme szolgáidat víz és Szentlélek által, és minden bűnüknek bocsánatjával megajándékoztad őket” stb. stb. És ismét egy másik imában, a kézrátétel után, így szól ahhoz, aki a Szívek Vizsgálója: „Alázatos könyörgésünket hozzuk eléd eme te szolgáidért, akikre szent apostolaid példája után most kezünket ráhelyeztük; hogy őket a te kegyelmednek és irántuk való kegyes jóságodnak e jelével igazolni tudjuk” (És a kézrátétel aktusában is, feltételezve hogy mindazok felett, akik előtte térdelnek és már rendelkeznek Krisztusnak szent és megszentelő Lelkével, még azért is imádkozik, hogy „mindnyájan naponta egyre jobban és jobban növekedjenek eme Szentlélekben”.
Ezen kifejezésformát használják fiatal férfiak és nők azon társaságaira nézve is, akiknél minden okunk megvan azt gondolni, hogy igen messze állanak a „Lélektől születettségnek” állapotától, a kifejezés szentírási értelme szerint; sőt, némelyikük oly csekély komolyságot mutat ebben, hogy bármely világossággal rendelkező, kegyes lelkipásztornak fájdalmas volna őket az úrvacsora asztala körül találni; a püspök mégis mindnyájukra nézve kijelenti, és az égre hivatkozik ítélete igazságáért – hogy mindnyájan újjászülettek, nemcsak víz, hanem Szentlélek által is; Isten nevében igazolja számukra, hogy ők az isteni „kegyelemnek” alanyai; és kijelenti, hogy mivel ők már kegyelmi-, vagy Istennel való békesség állapotában vannak, arra hivatottak, hogy „növekedjenek a kegyelemben” és „egyre jobban növekedjenek a Szentlélekben” is.
Egy világossággal bíró presbiteriánus lelkész ha egy hasonló közösségben így szólna, úgy tekinthetne magára, mint aki az igaz vallás természetével kapcsolatos szélsőséges tévhitet bátorítaná; mint aki elferdíti a Szentlélek általi újjászületésnek tanítását; és mintha olyan nyelven beszélne, mint ami végzetes módon megtéveszteni mindazoknak a lelkiismeretét, akikhez ő szavait intézi. Ezen tények birtokában bizonyára mi nagyon súlyos bűnbe esnénk, ha ezt a szertartást elfogadnánk, és a fenti példa szerint ki is szolgáltatnánk azt.
Adalék – szerk.
Anglikán szertartáskönyv – The Book of Common Prayer 2019. (178. o.)2
Imádság és kézrátétel
A püspök feláll és így szól
Imádkozzunk.
Mindenható és örökkévaló Isten, kérünk téged, hogy Szentlelked ereje által erősítsd meg eme te szolgáidat a tanúságtételre és szolgálatra. Naponta növeld bennük a kegyelem sokféle erényét: a bölcsesség és értelem lelkét, a tanács és erő lelkét, az ismeret és igaz istenfélelem lelkét, valamint a te szent félelmednek lelkét, most és mindörökké. Ámen.
A konfirmációhoz
Minden konfirmandus letérdel a püspök előtt. A püspök ezután kezét az illető fejére téve, így imádkozik.
Védd meg, Uram ezen szolgádat, N.-t mennyei kegyelmeddel, hogy örökké tiéd maradjon, és naponta egyre jobban növekedjék Szentlelkedben, amíg el nem jut a te örökkévaló országodnak a teljességébe.
Gyülekezet Ámen.
Istentiszteleti rendtartás – Magyarországi Református Egyház (62-63, 64. o.)3
Kézrátétel
Vagy a konfirmáló lép a szolgálattevő elé, vagy a szolgálattevő megy oda az úrasztala körül állókhoz vagy térdeplőkhöz, s megáldja őket.
1. Most azért járuljatok ide egyenként, hogy az ősgyülekezet gyakorlata szerint kezemet fejetekre helyezvén, Isten igéjével áldást kérjek rátok:
…
A szolgálattevő imádsága a konfirmáltakért
A gyülekezet áll
Örökkévaló és mindenható Isten, aki kegyelmesen ígérted nekünk a víztől és a Lélektől való születés csodáját és bűneink bocsánatát, erősítsd meg megváltott gyermekeidet, akik most nevedről vallást tettek. Ajándékozd meg őket Szentlelkeddel, a Vigasztalóval. Add, hogy növekedjenek a kegyelemben és a mi Urunk Jézus Krisztus ismeretében. Könyörgünk Hozzád, hogy a Lélek ajándékai adassanak nekik bőségesen. Töltsd meg őket kegyelmeddel, hogy egész életüket, testüket, lelküket, egész valójukat, mint okos tiszteletüket, odaszánják Neked tetsző kedves áldozatul. Ámen.
Forrás
2: The Book of Common Prayer 2019. – The Church of England
3: Istentiszteleti rendek, A konfirmáció rendje – Magyarországi Református Egyház
