A waldensek nem anabaptisták, hanem presbiteriánusok | Samuel Miller

2023.12.18. Off By neilnejmed

Samuel Miller

Samuel Miller (1769. október 31. – 1850. január 7.) presbiteriánus teológus, aki a Princeton Theological Seminary tanára volt.

[Samuel Miller függeléke James Wharey egyháztörténeti vázlataihoz.]

1838.

JAMES WHAREY TISZTELETESHEZ.

Tiszteletes Úr és Kedves Testvér…

Arra kér, hogy adjak valamilyen választ azon kérdésre, hogy a baptista felekezethez tartozó William Jones úr „A waldensek története” című, az Egyesült Államokban széles körben terjesztett művében miért nem szerepel semmi, ami az igazság e messze földön híres tanúinak pedobaptista hitére és gyakorlatára utalna? Erre a kérdésre csak annyit kell válaszolnom, hogy két olyan tényállás is létezik amelyek egyaránt megkérdőjelezhetetlenek. Az egyik az, hogy a waldensek ősi feljegyzései bőséges és meggyőző bizonyítékot tartalmaznak arra nézve, hogy ők megkeresztelték gyermekeiket. A másik tény, hogy Jones úr gondosan elhallgatta olvasói elől ezen ténynek minden bizonyítékát. Hogy milyen indítékai voltak erre, és hogyan egyeztette ezt össze a történetírás becsületességével és igazságosságával, ezek olyan kérdések, amelyekre nem kötelességem válaszolni, és melyekről nem merek nyilatkozni. Ezeket a kérdéseket minden elfogulatlan olvasó megítélésére kell bízzam. De mindkét tényállás megkérdőjelezhetetlen.

1. Az első tényállást illetően nem szükséges részletekbe bocsátkoznunk, de az alábbi idézetek pontosságára támaszkodhatunk.

Egy régi „Védekezés”-ben, amelyet a csehországi waldensek küldtek az őket keményen üldöző királyuknak, Lászlónak Kr. u. 1508-ban, mintegy tíz évvel a Luther által elkezdett reformáció előtt, számos olyan rágalmat visszavernek, melyet a romanisták terjesztettek ellenük. Ebben a védekezésben a következő egyértelmű bekezdést találjuk:

„A negyedik rágalom a keresztségre vonatkozott, amelyről azt mondták, hogy megtagadják a kisgyermekektől, de e vád alól a következőképpen mentesítik magukat: Sem az idő, sem a hely nincs meghatározva azok számára, akiknek meg kell keresztelkedniük. Hanem a szeretet, az egyház és a gyülekezet épülése kell, hogy legyen a szabály ebben a kérdésben. Ennek ellenére mégis keresztelésre visszük gyermekeinket, amit azoknak kell megtenniük, akikhez a legközelebbi rokonságban állnak, mint a szüleiknek, vagy mindazoknak, akiket Isten erre a szeretet-cselekedetre indított fel„. „Igaz – mondják -, hogy mivel néhány száz éven át kénytelenek voltunk tűrni, hogy gyermekeinket római papok kereszteljék meg, addig halogattuk ezt, ameddig csak lehetett, mert azokat az emberi találmányokat megvetettük, amelyek e szent szentség intézményéhez kapcsolódtak, és amelyeket annak megfertőzésének tekintettünk. És mivel pásztoraink, akiket mi Barbesnek nevezünk, gyakran külföldre utaznak egyházi szolgálatra, nem tudtuk a keresztséget gyermekeink számára saját papjaink által kiszolgáltatni; ezért néha sokáig tartottuk őket megkereszteletlenül, mely késedelem miatt a papok ezen szemrehányással vádoltak meg bennünket.” A szentséget a papok nem szolgálták ki. Perrin, II. rész. I. könyv. IV. fejezet.

A „Régi Waldensek és Albigensek értekezése az Antikrisztusról, tisztítótűzről, szentek megidézéséről és a szentségekről” [“Treatise of the Old Waldenses and Albigenses, concerning Antichrist, Purgatory, Invocation of Saints, and the Sacraments”] című, Perrin által 1220-ban keltezett műben a következő rész található meg a szentségek címszó alatt. „Ami a keresztség kiszolgáltatásában nem szükséges, az az ördögűzés, rálehelés, a csecsemő mellére és homlokára történő keresztvetés, a só, amit a szájába hintenek, a nyál, amit a fülére és orrára kennek, stb.”. Perrin. II. V. könyv. IV. Cikk.

Egy „Rövid hitvallásban”, amely megalkotására a Piemont völgy egyházainak lelkészei és családfői általános egyetértéssel 1532. szeptember 12-én, Augrogne-ban összegyűltek, a következő kifejezett nyilatkozatot találjuk:

„Ami a szentségek ügyét illeti, a Szentírás megállapította, hogy csak két szentségi jelünk van, melyet Jézus Krisztus ránk hagyományozott; az egyik ilyen a keresztség, a másik az Eucharisztia, amelyet azért veszünk, hogy megmutassuk, hogy a hitben való megmaradásunk olyan, amelyre a keresztségben ígéretet teszünk, amikor kisgyermekként megkeresztelkedtünk, sőt, annak a nagy jótéteménynek az emlékére, amelyet Jézus Krisztus adott nekünk, amikor meghalt a mi üdvösségükért, és drága vérével megmosott minket”. Morland, I. könyv, IV. fejezet.

Perrin elmondja, hogy 1506-ban, vagyis körülbelül tizenegy évvel a Luther által elindított reformációnak kezdete előtt Franciaország királya, XII. Lajos miután értesült arról, hogy birodalma egy bizonyos részén egy olyanfajta nép él, amely a római egyházzal való közösséget megtagadja, és amelyet rendkívül romlottnak tartanak, egy megbízható követet küldött ki annak érdekében, hogy meglátogassa őket, hogy igazi jellemüket és szokásaikat kivizsgálja. Visszatérve a követ jelentette, hogy a népet, amelynek vizsgálatával megbízták, megtalálta, és hogy azok korántsem voltak olyan romlottak, mint ahogyan azt állították; sőt, a provence-i waldensekről adott információk közismerten hamisak voltak; „hogy semmiképpen sem vétkesek sem varázslásban, sem házasságtörésben, hanem becsületes emberekként éltek, senkinek sem ártottak vagy bántottak; hogy gyermekeiket megkereszteltették, és tanították őket a hitvallás cikkeire és Isten parancsolataira; hogy gondosan megtartották az Úr napját, valamint hogy Isten igéjét tisztán magyarázták nekik.” Perrin, II. rész. Könyv II. VIII. fejezet.

Perrin egy másik helyen megemlíti ezt a waldensekről szóló beszámolót, mint az ellenfelekből kicsikart, a javukra szóló tanúvallomás figyelemre méltó példáját. Perrin, II. rész. I. könyv, V. fejezet.

Idézhetnék még számos más részt is ezen ősi nép korai dokumentumaiból, de a fentiek is elégségesek. Ezek vitathatatlanul igazolják az első olyan tényállást, amelyre utaltam, valamint tízezer másikat. Most pedig,

2. Ami az általam említett második tényállást illeti, bizonyos, hogy az előbbi kivonatoknak egyetlen betűje sem, vagy bármi ahhoz hasonló nem található Jones úr történetében. Ismerősen hivatkozik Perrin és Sir Samuel Morland munkáira, és úgy beszél róluk, mint fő forrásokról, amelyekből az anyagait merítette, de gondosan kihagy minden olyan dolgot, amit a gyermekkeresztségre utalónak tarthatnak. Sőt, kifejezetten idézi a László királynak küldött „Értekezés az Antikrisztusról stb.” és a „Védekezés” c. írásokat, és úgy tűnik, hogy teljesen hiteles dokumentumoknak tekinti őket, mint amelyek teljes hitelt érdemelnek, és baptistaként azokat válogatja ki belőlük, amelyek céljainak megfelelőek; de az olyan világosan és egyértelműen megfogalmazott tényeket, amelyek baptista tanok ellen szólnának, igyekszik visszatartani olvasói elől.

De nem is ez a legrosszabb. A fent említett, Perrintől származó utolsó részletet, amelyet a História I. könyvének V. fejezetében találunk, Jones úr egyenesen meghamisítja és elferdíti. Más esetekben csak az a vád róható fel neki, hogy elhallgatta olvasói elől a legnyilvánvalóbb jellegű tanúvallomásokat, amelyek világosan előtte voltak, és amiket a forrásidézés szokása szerint lehetetlen lett volna figyelmen kívül hagynia. Az előttünk lévő esetben azonban egyenesen azok meghamisításában is vétkes! A Perrin állítása így szól:

„XII. Lajos király, miután a Provence-ban lakó waldensek ellenségeitől értesülést kapott több förtelmes bűntettről, amelyet ők követtek el, elküldte a helyre Monsieur Adam Fumèe urat, a kérvények mesterét, és egy bizonyos Parui nevű sorbonne-i orvost, aki az ő gyóntatója volt, hogy vizsgálják ki az ügyet. Ők eztán bejárták minden plébániájukat és templomukat, és sem képeket, sem a miséhez tartozó díszeknek, sem a római egyház szertartásaihoz tartozó díszítések nyomát nem találták ott. Sokkal kevésbé tudtak felfedezni bármit is mindazokból a bűnökre nézve, amelyekkel vádolták őket. Hanem mindössze annyit, hogy a szombatot rendesen megtartották; gyermekeiket az ősegyház szerint megkereszteltették; a keresztyén hit cikkelyeit és Isten parancsolatait tanították nekik. A király, miután meghallgatta az említett biztosok jelentését, esküdözött, hogy mindazok jobb emberek, mint ő maga, vagy akár az ő népe.” I. könyv, V. fejezet.

Nos, ezt a részt Jones úr állítása szerint idézi, és kifejezetten Perrinre hivatkozik, mint forrásra, ahonnan ezt a szöveget merítette. De ahelyett, hogy őszintén lemásolná a fent idézett kijelentést – „gyermekeiket az ősegyház szerint megkereszteltették” – kifejezést megváltoztatja, és így szól: „megtartották a szombatnapot; megtartották a keresztség ősegyház szerinti szertartását; gyermekeiket a keresztyén hit cikkeire oktatták” stb. Jones, II. V. fejezet, V. szakasz. IV. p. 71. Itt nem több és nem kevesebb található, mint egy hamisításnak a ténye! Ünnepélyesen, a nyilvánosság előtt úgy mutat be egy szerzőt, mintha olyat adna elő, amit ő soha nem tett meg; és ő ezzel, a lehető legnyilvánvalóbb módon, egy szektás jellegű kivonulást szolgált.

E tényekkel kapcsolatban további megjegyzésekre nincs is szükség. Egy ilyen cselekedet méltatlan az igaz ügyre nézve. Ezt az egész dolgot rábízom minden becsületes olvasónkra. – Ha Jones úr közölte volna olvasóival, hogy az általam idézett részek megtalálhatók azokban a dokumentumokban, amelyekből állítólag tanúvallomását veszi, és egyúttal megnevezte volna mindazon okokat, amelyek miatt nem hiszi el őket, minden rendben lett volna. De ahogyan a dolog jelenleg áll, vajon ő felmenthető-e az előre kitervelt megtévesztésnek a vádja alól?

Tudom, hogy néhány baptista testvérünk azt a dolgot merészelte állítani, hogy a waldensek gyermekkeresztség-ellenesek voltak, mert Peter de Bruis követői, akit e néphez tartozónak tekintettek, állítólag elutasították a gyermekkeresztséget. De a petrobrusziak csak egy kicsi frakciót alkottak, valószínűleg a harmincad vagy negyvened részénél nem többet, ami az egész waldens közösséget illeti; és e kérdésben teljesen eltértek testvéreik nagyobb részétől. Ugyanúgy, ahogy azt is mondhatjuk, hogy az Egyesült Államokban lévő baptista közösség a szombatot tartja úrnapjának, mert országunkban kevés hetednapi baptista hívő van. Egyébként pedig az a forma, amelyben a petrobrusziak az antipápista tanítást tartották, teljesen hasznavehetetlenné lesz a mi baptista testvéreink igazságára nézve. Peter de Bruis azt tanította, hogy a csecsemők képtelenek üdvözülni, ezért nem is szabad őket megkeresztelni. De ha meg akarjuk ismerni a waldenseknek, mint közösségnek véleményét, akkor a Hitvallásaikhoz és más nyilvános dokumentumokhoz kell fordulnunk. Ezt mi meg is tettük.

Ugyanilyen bizonyítással kimutatható az is, hogy az igazságnak eme kegyes tanúi nemcsak hogy megkeresztelték gyermekeiket, hanem még elfogadták az egyházkormányzat presbiteriánus formáját is. Vagyis nem voltak püspökeik a szó prelátusi értelmében; a lelkészeik mind egyenlőek voltak; minden egyes gyülekezetet egy-egy vezető, vénekből álló testület irányított; és az egész közösségüket egy évente egyszer összeülő zsinati gyűlés szabályozta és fogta össze, amelyen a lelkészjelölteket közösen vizsgálták meg és szentelték fel. Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy ha valaha is léteztek pedobaptisták és presbiteriánusok Skóciában, azok a reformáció előtt jóval korábban, a piemonti völgyek területén is megtalálhatóak voltak.