Az ApCsel XV. fejezetében lévő judaizálók és a baptisták hasonló tévedése

B. B. Warfield

Benjamin Breckinridge Warfield (1851. november 5. – 1921. február 16.) 1887-től 1921-ig a Princeton Seminary teológus professzora.

The Polemics of Infant Baptism

Újranyomtatva a The Presbyterian Quarterly 1899. évf. xiii. számában, 313-334. o.

Részlet: a (d) szakasz és a befejező rész

(d) Dr. Strong negyedik pontja azon érvelésnek megcáfolására szolgál, amellyel a pedobaptizmus hívei állításukat támasztják alá. Mint ilyen, természetesen mindenféle forrásból meríti érveit, és nem furcsa, hogy az abban felhozott érvek egy része számunkra éppoly ellenszenves, mint neki. Szívből tudunk kapcsolódni hozzá abban, hogy elutasítjuk, hogy az egyházban bármily oly hatalom legyen, amely Krisztus bármely parancsát módosíthatja vagy hatályon kívül helyezheti. Mi sem találnánk nála elfogadhatóbbnak a szülő és a gyermek közötti „organikus kapcsolat” fogalmát, mint amit Dr. Bushnell is idéz, aki ennek támogatója. Mindazonáltal hihetünk abban, hogy a szülő annak az ágyékából származó gyermeke képviselőjeként jár el, akinek nevelése rá bízatott; és hihetjük, hogy a szülő státusza a gyermek státusát is meghatározza – annak az Istennek az egyházában, akinek ígérete „tiétek és gyermekeiteké”, éppúgy, mint ahogyan például az állami szférában is. És elhihetjük, hogy az Egyház magában foglalja tagjainak azon kiskorú gyermekeit, akikért szülőként kell fellépniük, anélkül, hogy abban hinnénk, hogy ezáltal egy öröklésen alapuló testület jönne létre. Nem célom itt újra átvenni azokat a bizonyítékokat, amelyeket Dr. Lodge oly meggyőző módon szorgalmaz, és amelyek az Egyház folytonosságát bizonyítják az Ó- és Újszövetségre nézve – az Egyház bármilyen változása alatt is ugyanaz az Egyház marad, ugyanazokkal a törvényekkel a belépésre nézve és ugyanazokkal az alkotóelemekkel. A Dr. Strong által felhozott ellentételezés – miszerint „a keresztyén egyház vagy egy természetes, örökletes test, vagy csupán a zsidó népnek volt antitípusa” – egy hamis dolog. A keresztyén egyház nem egy természetes, örökletes test, és mégsem pusztán Izráel antitípusa. Ez ugyanis – az apostolok tanúsága szerint – maga Izráel annak valóságában. Magába hordja mindazt, ami lényegében izraelita volt – mindazt, ami Isten népének testét alkotja. Pálnak a Római levélben lévő az olajfáról szóló képe és az az Efézusi levélben lévő közbülső válaszfal leomlásáról szóló példázata elégségesek mindezeknek a bebizonyítására; és ezeken a példákon kívül is többször a legvilágosabb kifejezésekkel állítja ugyanezt.

Az első keresztyének – az apostolok – az egyház folytonosságának olyannyira tudatában voltak, hogy inkább hajlamosak voltak megtartani az egyház külső kereteinek egyes részeit, minthogy túl sokat vessenek el abból. Ezért magát a körülmetélkedést is megtartották; és egy jelentős ideig az egyházba befogadottak is mind körülmetélt zsidók voltak, de a keresztség szertartásában is részesültek. Nem kételkedünk abban, hogy az egyházba ezen időben született gyermekeket körülmetélték és meg is keresztelték. A körülmetélkedésen felüli keresztségről a körülmetélkedést helyettesítő keresztségre való áttérés lassan ment végbe, és csak akkor következett be, amikor a körülményekből fakadó tényleges nyomás azt kikényszerítette. Annak eszköze, aki ezt a változást előidézte, és így – ki vonhatná kétségbe? – már a keresztség rítusának a körülmetélkedést helyettesítő szertartásban a megfelelő helyet foglalhatja el, maga Pál apostol volt. A változást hivatalosan az az ApCsel xv. részében lévő, úgynevezett jeruzsálemi zsinaton Pál a pogányoknak hirdette az evangéliumot, és csakis a keresztség által fogadta be őket az egyházba, így egyedül ezt ismerte el a körülmetélés helyébe lépő bebocsájtási rendelésnek, ahelyett, hogy a kettőt együtt kezelte volna úgy, mint ahogy azt a keresztyén egyházba való bebocsátáskor addig is tette. De bizonyos tanítók Jeruzsálemből Antiókhiába érkezvén a testvéreknek azt tanították, hogy „ha nem vagytok körülmetélve Mózes szokása szerint, nem üdvözülhettek”. Pál az ügyet a jeruzsálemi egyház elé vitte, oda, ahonnan ezen új tanítók állítása szerint, azok származtak; annak hivatalos döntése pedig az volt, hogy mindazok számára, akik hisznek és megkeresztelkednek, a körülmetélkedés már nem szükséges.

Hogy Pál mennyire hitt abban, hogy a keresztség és körülmetélkedés nem más, mint ugyanannak a szívbeli átalakulásnak két szimbóluma, és hogy az egyik a másik helyére került, az kiderül a Kol. ii. 11. versből, amikor az egyház keresztyén hallgatóságához szólva kijelenti, hogy „Krisztusban ti is körülmetélkedtetek” – de hogyan? – „kéz nélkül való körűlmetéléssel mikor a testnek bűneinek állatjának levetésével” – vagyis Krisztus körülmetélésében. De mi volt ez a Krisztus által elrendelt körülmetélkedés? Az apostol így folytatja: „Eltemettettetek ő vele együtt a Keresztség által, melly által ő vele együtt fel is támadtatok az Isten erejének hite által, ki feltámasztotta őtet a halálból”. A keresztségben tehát Krisztussal együtt eltemettettek, és ez a Krisztussal való eltemetés volt az a körülmetélkedés, amelyet Krisztus rendelt el, és amelyben való részvétel által valódi körülmetélkedéssé váltak. Ez aligha esik messze, ha egyáltalán messze esik attól a direkt kijelentéstől, hogy a keresztyén egyház volna Izráel, és Izráel körülmetélése abban megvan, bár ezúttal már a keresztségnek formájában. Vajon Pál nézete itt ellentmondana az egyházról alkotott újszövetségi koncepciónak, vagy csak a baptista elképzelésnek? Kétségtelen, hogy az ősegyház tagjainak nagy része ragaszkodott ahhoz, ahogyan Dr. Strong helyesen állítja, hogy akik megkeresztelkedtek, azoknak körül is kell metélkedniük: és ez kétségtelenül azt bizonyítja, hogy az ő felfogásukban a keresztség a körülmetélkedés helyét nem vette át. De ez egy téves nézet volt: az Újszövetség ábrázolja ezt tévesnek; és pontosan ez az ami ellen a jeruzsálemi egyháznál Pál tiltakozott, és amit a jeruzsálemi egyház elítélt az ApCsel xv. fejezetben. A keresztségnek körülmetélkedéssel való kiváltásának baptista tagadása tehát e fanatikus, farizeus egyházi párt tévelygésébe vezeti őket! Foglaljuk hát el tiltakozó helyünket Pállal és az összes apostollal egyetemben.

Akár a barbár idők maradványa ez, akár nem, a család a társadalom egysége, ez Isten egyházának újszövetségi alapja. Isten valósággal a férfit a nő fejévé tette – a feleséget meg arra kötelezi, hogy férje alárendeltje legyen – a szülőket meg arra, hogy a kiskorú gyermekeik nevében járjanak el. Ő valóban megköveteli a személyes hitet az üdvösséghez; de népét először is családokba szervezi, majd gyülekezetekbe, felismerve a család alkotmányát. Az Ő ígéretei annál értékesebbek, mivel nekünk és gyermekeinknek szólnak. És bár talán ez napjaink növekvő individualizmusához nem illeszkedik, ez akkor is az Istennek rendelése.

..Bizonyosnak gondolom, hogy baptista testvéreink elmulasztják Krisztus házának egy, az Ő akarataként elég világosan kinyilatkoztatott rendelésének teljesítését, amikor hívők csecsemő gyermekeit a keresztség intézményéből kirekesztik. De tudom, hogy ezt akaratlanul, tudatlanságból teszik; és emiatt nem vonhatom meg tőlük a közösségre hívő jobb kezemet.

De most, hogy végigfutottunk ezeken a különböző érveken, miféle következtetésre juthatunk? Elégségesek-e mindezek ahhoz, hogy félretegyük a Dr. Lodge érveiből levezetett meggyőződésünket, miszerint a csecsemőket meg kell keresztelnünk? Semmiképpen sem. Amíg csak igaz hogy Pál az élő Istennek egyházát egynek írja le, ami egy szövetségen alapul (melyet a törvény sem tudott félretenni) Ábrahámtól napjainkig, addig igaz marad az is, hogy nékünk adatott az ígéret és gyermekeinknek, és hogy a látható egyház tagjai hívőkből és azok gyermekeiből állnak össze – akik mindannyian jogosultak a látható egyház minden rendelésére, mindegyikre annak meghatározott idejében. A mi érvünk dióhéjban egyszerűen csak ennyi: Isten Ábrahám napjaiban megalapította egyházát, és gyermekeket helyezett el abban. Nekik meg addig kell ott maradniuk, amíg Ő csak ki nem veszi őket. Sehol sem vette ki őket. Ezért még mindig az Ő egyházának tagjai, és mint ilyenek, annak rendeléseire jogosultak. E rendelések között van az a keresztség, ami az új diszpenzációban hasonló helyet foglal el, mint amit a körülmetélkedés az ó-ban, és hasonló módon az a gyermekeknek is megadatik.

Forrás

The Polemics of Infant Baptism by Benjamin B. Warfield