Consensus Tigurinus (Zürichi Egyezmény)

A Consensus Tigurinus (Zürichi Egyezmény)

1548.

A Consensus Tigurinus egy dokumentum, amelynek célja az egységteremtés a szentségekkel, különösen az úrvacsorával kapcsolatos tanításokban a különböző protestáns egyházak között. Kálvin János, aki a valóságos jelenlétről vallott lutheri nézet és a tiszta szimbolizmusról vallott zwingliánus (mai modern baptista, evangelikál, stb..) nézet között állt, 1548 novemberében írta meg a dokumentum első tervezetét, Heinrich Bullinger jegyzeteivel.

Bevezetés

A szakramentális vitában – ami a reformáció történetének leghevesebb, legkínzóbb és leghaszontalanabb vitája – Kálvin Luther és Zwingli között állt, s megpróbálta egyesíteni az igazság elemeit mindkét oldalon a Krisztus hit általi valóságos lelki jelenlétéről és magunkhoz vételéről szóló elméletében. Ez nem elégítette ki sem a merev lutheránusokat, sem a merev zwingliánusokat. Előbbiek nem láttak kézzelfogható különbséget Kálvin és Zwingli között, mivel mindketten elvetették az „ez az én testem” szó szerinti elfogadását, valamint a testi jelenlétet és evést. Utóbbiak azt gyanították, hogy Kálvin elhajolt a lutheránus konszubsztanciáció felé, és Bucer kezére játszik, aki simulékony kompromisszumaival és rosszul leplezett engedményeivel tette magát ellenszenvessé a Wittenbergi Konkordiában (1536).

A sebet újra feltépte Luther heves, a zwingliánusok elleni támadása (1545), valamint azok csípős válasza. Kálvin mindkét féllel elégedetlen volt, és mértékletességet tanácsolt. Nagyon kívánatos volt összehangolni a svájci gyülekezetek tanításait. Bullinger, aki először lépett túl az eredeti zwingliánus alapokon, s elfogadta Kálvin mélyebb teológiáját, elküldte neki a sákramentumokkal kapcsolatos könyvének kéziratát (1546) azzal a kéréssel, hogy mondjon róla véleményt. Kálvin ezt nagy őszinteséggel meg is tette, de olyan fokú cenzúrázással, ami először felbosszantotta Bullingert. Ezután következett egy levelezés és személyes tanácskozás Zürichben, amely a svájci gyülekezetek kálvinista és zwingliánus szekcióinak teljes egységét eredményezte ebben a vitás kérdésben. A tárgyalások mindkét fél részéről nagy bizalmat mutattak, s az őszinteség, a mértékletesség, az elnézés és a türelem bámulatos lelkületét nyilatkoztatták ki, ami minden személyes érzékenységet és bosszúságot legyőzött.

A Consensus Tigurinus első változata 1548 novemberében 24 rövid, Kálvin által megalkotott javaslatot tartalmazott Bullinger megjegyzéseivel, melyekre Kálvin 1549 januárjában válaszolt. Ezek kijelentik, hogy a sákramentumok nem önmagukban hatékonyak és kegyelem-közvetítők, hanem Isten a Szentlelken keresztül munkálkodik azokban, mint eszközökben. A belső hatásuk csak a választottakban mutatkozik meg. A sákramentumok haszna abban rejlik, hogy Krisztushoz vezetnek minket, valamint abban, hogy Isten kegyelmének eszközeiként őszintén mindenkinek fel vannak kínálva. A keresztségben bűnbocsánatot kapunk, jóllehet ez nem elsősorban a keresztségből származik, hanem Krisztus véréből. Az úrvacsorában Krisztus testét esszük, és vérét isszuk, de nem Krisztus emberi természetének testi jelenlétén keresztül, mert az a mennyben van, hanem a Szentlélek hatalma által, valamint a lelkünk jámbor felemelésével a mennybe.²

Március hónapban Kálvin elküldött húsz cikkelyt a berni zsinatnak,³ de ebben a kantonban Kálvin szigorúsága heves ellenzésre talált, ami csak a halála után enyhült. 1549 májusában Farel társaságában személyesen találkozott Bullingerrel az ő szívélyes meghívására, s végleges formába öntötte az Egyezményt, 26 cikkelyre osztva azt. 1661-ben jelent meg Zürichben és Genfben.⁴ Ez tartalmazza a zwingliánushoz a lehető legjobban hozzáigazított kálvinista tanítást továbbfejlesztett formában, de a szakramentális kegyelem zavaró predesztinációs korlátozásával a választottakra.⁵ A zwingliánus nézetnek teljesen igazat ad az átlényegüléssel és a konszubsztanciációval szemben, de a valódi életközösséget Krisztussal a sákramentumban ugyanolyan világosan kihangsúlyozza, sőt még világosabbá teszi az Egyezmény Magyarázatában, amit Kálvin négy évvel később írt (1554). „A sákramentumok”, jelenti ki, „segítségek és közeg (adminicula et media), melyek által vagy beültettetünk Krisztus Testébe, vagy már beültettetvén, egyre jobban és jobban összeforrunk azzal, amíg majd teljes mértékben egyesít Magával a mennyei életben… A sákramentumok nem üres jelképek, s nem is pusztán a kegyesség külső jelvényei, hanem Isten ígéreteinek pecsétjei, a lelki kegyelem tanúságtételei a hit táplálása és megerősítése végett, valamint közreműködők, melyek által Isten hatékonyan munkálkodik a választottaiban”.⁶ Az Egyezményt elfogadták Zürich, Genf, St. Gallen, Schaffhausen gyülekezetei, a Grisonok, Neuchatel, majd némi vonakodás után Basel. Ugyancsak kedvező fogadtatásra talált Franciaországban, Angliában, és Németország egyes területein. Melanchthon kijelentette Lavaternek (Bullinger veje), hogy most először értette meg a svájciakat, és soha többé nem ír majd ellenük. Ugyanakkor kitörölte az Egyezmény ama cikkelyeit, melyek a sákramentumok hatékonyságát a kiválasztástól tették függővé. S miközben az Egyezmény békét és harmóniát hozott a svájci gyülekezetek számára, a hamburgi Joachim Westphal (1552) hevesen támadta azt a német ultra-lutheránus párt kedvéért, és ártatlan okává vált a második szakramentális háborúnak, amit a Formula Concordiae is említ.

A Consensus Tigurinus Kálvin Jánostól

Kölcsönös egyetértés a sákramentumokat illetően a zürichi gyülekezet szolgálói, valamint Kálvin János, a genfi gyülekezet szolgálója között. Most azok adták ki, akik megalkották.

1. cikkely: Az egyház egész lelki kormányzása Krisztushoz vezet minket

Látván, hogy Krisztus a törvény vége, s az Ő ismerete magában foglalja az evangélium teljes summáját, kétség sem férhet hozzá, hogy az egyház egész lelki kormányzásának a célja, hogy Krisztushoz vezessen bennünket, mert egyedül Őáltala járulunk Istenhez, ami a boldog élet végső célja. Bárki, aki ettől a legcsekélyebb módon is eltér, soha nem beszélhet illően és kellően Isten rendeléseiről.

2. cikkely: A sákramentumok helyes ismerete Krisztus ismeretével kezdődik

Miután a sákramentumok az evangélium tartozékai, csak az értekezhet megfelelően és hasznosan azok természetéről, hatékonyságáról, hivataláról és jótéteményeiről, aki Krisztussal kezdi, de nemcsak futólag említvén Krisztus nevét, hanem ténylegesen vallván, hogy miféle céllal adta Őt nekünk az Atya, s miféle áldásokat ruházott Ő ránk.

3. cikkely: Krisztus ismeretének természete

Nekünk tehát azt kell vallanunk, hogy Krisztus, mint Isten örökkévaló, az Atyával egylényegű és azonos dicsőségű Fia a mi testünket öltötte Magára, hogy az örökbefogadás jogán közölhesse velünk azt, amivel Ő a természeténél fogva rendelkezett, nevezetesen hogy Isten fiaivá tegyen minket. Ezt akkor teszi meg, mikor hit által belevés minket a Krisztus Testébe, s a Szentlélek közreműködésével először is igazaknak számíttatunk az igazság ingyenes nekünk tulajdonításával, majd megújulunk az új életre, aminek következtében újraformáltatunk a mi mennyei atyánk képmására, s megtagadjuk az óembert.

4. cikkely: Krisztus pap és király

Krisztust tehát az Ő emberi természetében a papunknak kell tekintenünk, aki az Ő halálának egyetlen áldozatával a mi bűneinkért lakolt meg, engedelmességével félretette a vétkeinket, s most közbenjár értünk, hogy Istenhez járulhassunk. Őt tehát javítónak kell tekinteni, Aki az Ő Lelkének közreműködésével mindent megjavít bennünk, ami romlott, hogy többé ne a világnak és a testnek éljünk, s Maga Isten lakozhasson bennünk. Őt királynak is kell tekinteni, Aki meggazdagít minket mindenféle áldással, kormányoz és véd a hatalmával, ellát minket lelki fegyverekkel, megszabadít minden ártalomtól, s szájának jogarával uralkodik rajtunk, és vezet bennünket. S azért kell Őt ilyennek tekinteni, hogy felemelhessen minket Önmagához, az igaz Istenhez, s az Atyához, amíg be nem következik az, aminek végül meg kell lennie, azaz míg Isten lesz minden mindenekben.

5. cikkely: Miképpen közli velünk Önmagát Krisztus

Emellett ahhoz, hogy Krisztus így bemutatkozhasson nekünk, s létrehozhassa bennünk ezeket a hatásokat, Neki eggyé kell válnia velünk, s nekünk be kell vésetnünk az Ő Testébe. Ő mindaddig nem tölt belénk életet, amíg nem Ő a mi Fejünk, s Tőle az egész Test, alkalmasan összekapcsoltatván az Ő segedelmének minden kapcsaival az Ő munkája szerint minden egyes tagnak mértéke szerint teljesíti a testnek nevekedését.

6. cikkely: Lelki közösség, a sákramentumok elrendelése

Az Isten Fiával való lelki közösségünk akkor valósul meg, mikor Ő, a Lelke által bennünk lakozván elérhetővé teszi minden benne hívő számára a Benne meglevő összes áldást. Ezt bizonyítandó vezette be az evangélium prédikálását, valamint parancsolta meg nekünk a sákramentumok használatát, nevezetesen a keresztség és az úrvacsora sákramentumait.

7. cikkely: A sákramentumok céljai

A sákramentumoknak az a célja, hogy jelei és jelvényei legyenek a keresztyén vallásgyakorlásnak, valamint a közösségnek, vagy testvériségnek, ösztönözzenek a hálára, a hit és a kegyes élet gyakorlására, röviden, legyenek minket ezekhez kötő szerződések. De más egyéb célok között a legfontosabb az, hogy Isten a sákramentumok eszközeivel bizonyságot tegyen a kegyelméről, valamint kiábrázolja és elpecsételje azt. Mert jóllehet semmi mást nem jelentenek, mint amit maga az Ige is hirdet nekünk, mégis nagy dolog, hogy először is élő képmásokat tár a szemünk elé, melyek mélyebb benyomásokat gyakorolnak az érzékekre, adott módon közvetlenül azok elé állítván a dolgot, továbbá az emlékezetünkbe idézik Krisztus halálát és annak minden jótéteményét, hogy még jobban gyakorolhassuk a hitet. Másodszor pedig, amit Isten szája hirdetett, azt mondhatni megerősítik és elpecsételik.

8. cikkely: Hála

Látván tehát, hogy ezek a dolgok, melyeket az Úr az Ő kegyelmének bizonyítékaként és pecsétjeiként adott, igazak, Ő kétségtelenül elvégzi belsőleg az Ő Lelke által azt, amit a sákramentumok kiábrázolnak a szemeink és más érzékszerveink számára. Más szóval, azért vesszük birtokba Krisztust, mint minden áldás forrását, hogy egyrészről kibékülhessünk Istennel az Ő halála által, megújulhassunk az élet szentségére az Ő Lelke által, röviden megszerezhessük a megigazulást és az üdvösséget, másrészről pedig, hogy hálát adhassunk azokért az áldásokért, melyek egykor a kereszten lettek kiábrázolva, s melyeket hit által naponta megkapunk.

9. cikkely: A jelek és a jelzett dolgok nem szétváltak, hanem különbözőek

Annak okáért noha különbséget teszünk, amint szükséges is, a jelek, és a jelzett dolgok között, mégsem szakítjuk el a valóságot a jelektől, hanem elismerjük, hogy mindazok, akik hitben felkarolják a bennünk kínált ígéreteket, lelkileg veszik Krisztust az Ő lelki ajándékaival egyetemben, azok pedig, akik már régóta Krisztus részeseivé váltak, folytatják és megújítják ezt a közösséget.

10. cikkely: A sákramentumokban elsősorban szemlélendő ígéret

S helyes, ha nem pusztán a jelekre tekintünk, hanem a hozzájuk kapcsolódó ígéretekre is. Amennyire tehát a bennük adott ígéretekbe vetett hitünk van túlsúlyban, olyan mértékben mutatkozik meg az a hatékonyság és hatóerő, amelyekről beszélünk. Azaz a víz, a kenyér és a bor szubsztanciája semmiképpen sem kínálják nekünk Krisztust, vagy nem tesznek minket képessé az Ő lelki ajándékainak elfogadására. Inkább az ígéretekre kell tekintenünk, melyeknek az a hivataluk, hogy elvezessenek minket Krisztushoz a hit közvetlen útján, s ez tesz minket Krisztus részeseivé.

11. cikkely: Nem szabad megállnunk az alkotóelemek bámulatánál

Ez cáfolja azok tévedését, akik az alkotóelemeket bámulják, s üdvbizonyosságukat ezekhez kapcsolják. Látjuk ugyanis, hogy a sákramentumok Krisztustól elválasztva csak üres látványosságok, s konkrétan hallottuk hirdettetni, hogy egyedül csak Krisztushoz szabad ragaszkodnunk, s csakis Tőle várhatjuk az üdvösség ajándékát.

12. cikkely: A sákramentumoknak önmagukban semmiféle hatásuk sincs

Emellett, ha bármiféle jó is származik a számunkra a sákramentumokból, az nem a tulajdonképpen bennük rejlő bármiféle hatékonyságnak köszönhető, még ha ideértjük azokat az ígéreteket is, melyekkel ezek megkülönböztetnek. Egyedül ugyanis Isten az, Aki cselekszik az Ő Szentlelke által. Mikor a sákramentumok eszközét használja, Ő se nem tölti át azokba a saját hatékonyságát, se nem vesz el semmiféle vonatkozásban semmit az Ő Lelke hatékony munkájából, hanem a mi gyengeségünkhöz igazodván segítségképpen használja a sákramentumokat. Teszi ezt azonban oly módon, hogy az egész cselekvő erő Nála marad.

13. cikkely: Isten használja az eszközöket, de a teljes hatékonyság az övé

Annak okáért, ahogyan Pál is emlékeztet rá, sem az nem számít, hogy ő plántált, sem az, hogy más öntözött, hanem egyedül Isten adja a növekedést. Ezért mondhatjuk a sákramentumokról, hogy ezek semmik, mert semmi haszonnal nem járnak, amíg Isten nem teszi ezeket mindenben hatékonnyá. Ezek valóban eszközök, melyek segítségével Isten hatékonyan cselekszik, mikor úgy látja jónak, de mégis, az üdvösségünk teljes munkáját csakis Neki kell tulajdonítani.

14. cikkely: Az egészet Krisztus végzi el

Arra a következtetésre jutunk tehát, hogy Krisztus az, Aki igazságban keresztel belsőleg, s Aki Önmaga részeseivé tesz bennünket az Úrvacsorában, Aki tehát röviden beteljesíti mindazt, amit a sákramentumok kiábrázolnak, s oly módon használja fel ezek segítségét, hogy azok egész hatása az Ő Lelkében lakozik.

15. cikkely: Miképpen erősítenek meg a sákramentumok

Így tehát a sákramentumokat néha pecséteknek is nevezik, s azt mondják róluk, hogy a hitet táplálják, megerősítik és fejlesztik. Azonban tulajdonképpen mégis egyedül a Lélek a pecsét, valamint a hit elkezdője és bevégzője. A sákramentumok mindezen jellemzői ugyanis alacsonyabb rendűek, hogy üdvösségünk legcsekélyebb morzsája se ruháztasson át teremtményekre, vagy alkotóelemekre.

16. cikkely: Azok közül, akik részesülnek a sákramentumokból, nem mindenki részesül azok valóságából

Emellett gondosan tanítjuk, hogy Isten nem terjeszti ki az Ő hatalmát válogatás nélkül mindenkire, akik veszik a sákramentumokat, hanem csakis a választottakra. Miután a hitre is csak azokat világosítja meg, akiket eleve elrendelt az életre, így Lelke titkos közreműködésével csak a választottakat részesíti abból, amit a sákramentumok kínálnak.

17. cikkely: A sákramentumok nem közvetítik a kegyelmet

Ezzel a tanítással cáfoljuk a szofisták ama feltevését, mely szerint a sákramentumok kegyelmet közvetítenek mindazoknak, akiknél nem lép közbe a halálos bűn akadálya. Amellett ugyanis, hogy a sákramentumokban semmi sem adatik, csakis hit által, azt is vallanunk kell, hogy Isten kegyelme semmiképpen sem terjed ki úgy, hogy bárki, aki veszi a jelet, azonnal a jelzett dolog birtokába is jut. A jeleket ugyanis elvetetteknek és választottaknak egyformán kiszolgáltatják, de a valóságuk csak az utóbbiakhoz jut el.

18. cikkely: Az ajándékok mindenkinek fel vannak kínálva, de csak a hívők kapják meg azokat

Valóban igaz, hogy Krisztus, az Ő ajándékaival egyetemben mindenkinek fel van kínálva, s hogy az ember hitetlensége nem forgatja fel Isten igazságát, továbbá a sákramentumok is megőrzik a hatékonyságukat. Nem mindenki képes azonban elfogadni Krisztust és az Ő ajándékait. Ebből következően Isten részéről nincs semmiféle változás, de az embert illetően mindenki a hite mértéke szerint részesedik.

19. cikkely: A hívők már a sákramentumok előtt, illetve azok használata nélkül is közösségben vannak Krisztussal

Miután a sákramentumok használata semmit sem ad a hitetleneknek ugyanúgy, mintha tartózkodtak volna attól, sőt csak pusztulást jelent nekik, ugyanúgy a hívők is, a sákramentumok használata nélkül is megkapják az azok által kiábrázolt valóságot. Így Pál bűneit a keresztség mosta el, noha azok már korábban is el voltak mosva. Hasonlóképpen Kornéliusz megkeresztelkedése is az újjászületés fürdője volt a számára, noha már korábban megkapta a Szentlelket. Így az úrvacsorában Krisztus Önmagát közli velünk, noha már korábban megadta Önmagát nekünk, és örökre bennünk marad. Látván ugyanis, hogy mindenkinek megparancsoltatott: vizsgálja meg önmagát, ebből következik: szükség van a hitre, mielőtt vennénk a sákramentumokat. A hit pedig nincsen Krisztus nélkül. Mivel azonban a hitet a sákramentumok megerősítik és növelik, általuk Isten ajándékai erősíttetnek meg bennünk, ezzel viszont bizonyos módon Krisztus növekszik bennünk, és mi is Őbenne.

20. cikkely: A jótétemény nem mindig adatik meg a közösségi aktusban

A hasznot, amit a sákramentumokból nyerünk, semmiképpen sem szabad a sákramentumok konkrét magunkhoz vételének időpontjára korlátozni, mintha a látható jel a kiszolgáltatásának pillanatában Isten kegyelmét is vinné magával. Azokat ugyanis, akiket csecsemőkorukban kereszteltek meg, Isten hol gyermekkorban, hol felnőttkorban, sőt néha idős korukban szül újjá. Azaz, a keresztség hasznossága az élet egész tartamára nézve nyitva áll, mert a benne foglalt ígéret örökre hatályos. S néha megtörténhet, hogy az úrvacsora magunkhoz vétele az elhamarkodottság, vagy a szív lassúsága következtében abban az időben csekély haszonnal jár, de később megtermi gyümölcseit.

21. cikkely: Nem szabad helyszíni jelenlétet képzelnünk

Különösen óvakodnunk kell bármiféle helyszíni jelenlét elképzelésétől. Miközben ugyanis a jelek ebben a világban vannak jelen szemmel láthatóan és kézzel foghatóan, Krisztust, mint embert nem szabad máshol keresni, mint a mennyben, s nem más módon, mint a hit szemeivel. Ebből következően romlott és istentelen babonaság Őt evilági alapelemekbe zártan elképzelni.

22. cikkely: Az „ez az én testem” szavak magyarázata

Azokat, akik ahhoz ragaszkodnak, hogy az úrvacsora formális „ez az én testem, ez az én vérem” szavait pontosan szó szerinti értelemben kell venni, ostoba magyarázókként tagadjuk meg. Minden ellentmondás nélkül valónak tekintjük ugyanis ezeknek a szavaknak a jelképes értelmezését, mikor a kenyér és a bor azt a megnevezést kapják, amit jelképeznek. S nem szabad új, vagy szokatlan dolognak tartani a jelképezett dolgok nevének fogalomcserével történő áthelyezését a jelekre, miután hasonló kifejezésmódokkal Biblia-szerte találkozunk, s ekképpen szólva nem mondunk mást, csak ami megtalálható az egyház legkorábbi, és legelfogadottabb szerzőinek munkáiban is.

23. cikkely: A test evéséről

Mikor azt mondjuk, hogy Krisztus az Ő testének evése és az Ő vérének ivása által, melyeket a sákramentumokban jelképezünk, hit által táplálja a lelkünket a Szentlélek közreműködésével, akkor nem szabad azt képzelnünk, hogy a szubsztancia bármiféle keveredése, vagy átömlése ment végbe, hanem ez azt jelenti, hogy életet nyerünk az egykor feláldozott testből, és az engesztelés végett kiontott vérből.

24. cikkely: A transzubsztanciáció és más ostobaságok

Ezen a módon nemcsak a pápistáknak a transzubsztanciációra vonatkozó képzelgéseit cáfoljuk meg, hanem minden otromba koholmányt, és haszontalan csűrés-csavarást is, ami elvesz az Ő mennyei dicsőségéből, vagy valamelyest ellentmond az Ő emberi természetének. Nem kevésbé abszurdnak tartjuk ugyanis Krisztus elrejtését a kenyérben, vagy az Ő összepárosítását a kenyérrel, mint átlényegíteni a kenyeret az Ő testévé.

25. cikkely: Krisztus teste fizikailag a mennyben van

S hogy semmiféle kétértelműség se maradjon, mikor azt mondjuk, hogy Krisztus a mennyben keresendő, a kifejezés magában foglalja a távolság jelzését, és mi is így értelmezzük. Mert jóllehet filozofikusan szólva nincs hely az egek felett, mégis, ami Krisztus testét illeti, ami magán viseli az emberi test természetét és létformáját, az véges, és a mennyben, mint lakóhelyen tartózkodik. A tér szempontjából tehát ugyanolyan távol van tőlünk, mint a menny a földtől.

26. cikkely: Krisztust nem szabad imádni a kenyérben

Törvénytelenség, ha a képzeletünkben Krisztust a kenyérhez és a borhoz kötjük, s még nagyobb törvénytelenség Őt a kenyérben imádni. Mert jóllehet a kenyér számunkra a Krisztussal élvezett közösségünk jele és záloga, mégis, mivel ez jelkép, s nem pedig a dolog maga, mintha az benne rejlene, vagy hozzá kötődne, azok, akik elméiket azért irányítják rá, hogy Krisztust imádják benne, bálványt alkotnak abból.

Forrás

Consensus Tigurinus – Szabó Miklós fordítása

Angol verzió/In English: The Consensus of Zürich on the Sacraments | Purely Presbyterian Perspective