Ha a mise nem volna jócselekedet
(1483–1546)
LVM5: Felelősség az egyházért – Az egyház babiloni fogsága (Luther Márton válogatott művei)
260-273. o.
A fent említett szentség harmadik fogsága az az igen nagyon istentelen visszaélés, melynek következménye, hogy manapság csaknem semmi sincs az egyházban, amit jobban tartanának és amiről inkább meg lennének győződve, mint hogy a mise valami jócselekedet vagy áldozat.98 E visszaélés azután ezer más visszaélést szült, mígnem végre odáig jutottunk, hogy a szentségbe vetett hit egészen kihalt, és az isteni szentségből merő vásár, kocsmázás és haszonleső szerződés lett. Innét erednek a részesülések,99 testvérületek,100 másokért való könyörgések, az érdemek, az évfordulók,101 emléknapok,102 és mind e dolgokat az egyházban adják, veszik, szerződések tárgyává teszik és csereberélik, és ezekből telik meg a papok és barátok zsákja.
Fontos és alig megmásítható dolgot érintek, amely évszázados szokás által szentesítve és közmegegyezéssel elfogadva úgy meggyökerezett, hogy szinte szükséges volna a most irányadó könyvek legnagyobb részét eldobni, és az egyháznak csaknem egész rendjét megváltoztatni, és a szertartásoknak egészen más módját behozni, illetőleg újra visszaállítani. Ámde él az én Krisztusom, és kell, hogy az Isten igéjére sokkal nagyobb gondot fordítsunk, mint az összes ember és angyal gondolataira. Én hivatalos jogommal élni kívánok, és ezt a dolgot meg akarnám világosítani, s amint ingyen vettem az igazságot, irigység nélkül közlöm is (Mt 10,8). Egyébként ki-ki munkálja a maga módja szerint üdvösségét. Én mindent megteszek, csak hogy saját hitetlensége és az igazságban való tudatlansága miatt Krisztus széke előtt senki vádat ne emelhessen ellenem.
Hogy e szentség igaz és szabad ismeretére biztosan és sikeresen eljuthassunk, mindenekelőtt azon kell lennünk, hogy mindazt félretegyük, amit e szentség eredeti és egyszerű szereztetéséhez emberi felfogásból és buzgóságból hozzácsatoltak, aminők a miseruhák, díszítések, énekek, imák, orgonák, gyertyák és a látható dolgok egész pompája; mi a szemünket és lelkünket egyedül Krisztus tiszta szerzésére fordítsuk, és semmi mást ne vegyünk számba, csak Krisztus igéjét, mellyel ő a szentséget szerezte, végezte és ránk hagyta. Mert abban az igében és azon kívül semmi másban nincs a mise ereje, természete és egész lényege. Minden más emberi pótlás, ami Krisztus igéjéhez járult, ami nélkül a mise egészen jól megtartható volna és megállhatna. Krisztus igéi pedig, amelyekkel e szentséget szerezte, ezek: „Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: »Vegyétek, egyétek, <513> ez az én testem, amely tiérettetek adatik.« Azután vette a poharat, és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: »Igyatok ebből mindnyájan, ez a pohár új szövetség az én véremben, mely tiértetek és sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.«” (Mt 26,26–28 ; Lk 22,20 ; 1Kor 11,24–25)
Ezeket az igéket Pál is előadja és bővebben megmagyarázza (1Kor 11,23–25); ezekre kell nekünk támaszkodnunk és rájuk mint erős sziklára építenünk (Mt 7,24), hogyha nem akarjuk, hogy a tannak bármiféle szele ide-oda hajtson bennünket (Ef 4,14), amint eddig ide-oda hajtottak azon emberek istentelen tanai, akik az igazságtól eltértek (Tit 1,14). Mert ezekből az igékből semmi sem hiányzik, ami eme szentség épségére, használatára és hasznára tartozik. Nincs is azokban semmi, ami felesleges, és amit nekünk tudnunk szükséges nem volna. Aki ugyanis ezeket az igéket mellőzve gondol és tanít valamit a miséről, az szörnyű istentelenséget tanít; mint ezt azok tették, akik puszta műcselekedetet (opus operatum) és áldozatot csináltak belőle.103 Eszerint először is és csalatkozhatatlanul áll, hogy a mise, vagyis az oltár szentsége Krisztus testamentuma, amelyet ő halálakor ránk hagyott, hogy kiosszuk híveinknek. Mert így hangzanak az ő igéi: „Ez a pohár új szövetség én véremben.” (Lk 22,20) Álljon hát, mondom, ez az igazság mint megmozdíthatatlan alap, amelyre mindazt építsük, amit mondani fogunk (1Kor 3,11–12). Azt ugyanis majd meglátod, hogyan döntjük meg az embereknek mindamaz istentelenségét, amit ők ez édes szentségbe kevertek. Tehát az igaz Krisztus igazán mondja: ez egy új szövetség az ő vérében, amely érettünk ontatott (Lk 22,20). Nem ok nélkül ismétlem ezt; nem kis dolog az, hanem nagyon is megfontolandó. Azért vizsgáljuk meg, mi a testamentum. Azután majd megtudjuk azt is, mi a mise, hogyan kell azzal élni, mi a haszna, és mi a vele való visszaélés.104
A testamentum kétségkívül annak ígérete, aki a halál előtt áll, melynél fogva örökségéről rendelkezik és örökösöket jelöl ki. Eszerint a testamentum először is feltételezi az örökhagyó halálát; azután az örökség ígéretét és az örökös megnevezését. Így értekezik ugyanis a testamentumról Pál egész részletesen (Róm 4; Gal 3–4; Zsid 9). Ezt világosan látjuk Krisztus amaz igéjében is.
Haláláról tesz bizonyságot, mikor azt mondja: „Ez az én testem, mely adatik; ez az én vérem, mely kiontatik.” Az örökséget nevezi meg, és arról rendelkezik, midőn azt mondja: „bűnöknek bocsánatára”. Az örökösöket pedig megjelöli, mikor azt mondja: „értetek és sokakért” (Mt 26,28; Lk 22,19–20), vagyis azokért, akik azt veszik és az örökhagyó ígéretében hisznek, mert a hit tesz örökösökké, mint majd látni fogjuk.
Látod tehát, hogy a mise, amint azt mi nevezzük, a bűnök bocsánatának ígérete, melyet Isten tett minekünk; és olyan ígéret, mely az Isten fiának halála által pecsételtetett meg. Mert az ígéret és a testamentum semmi másban nem különböznek, mint hogy a testamentum egyszersmind magában foglalja az ígérettevő halálát. És az örökhagyó ugyanaz, mint a meghaló ígérettevő; <514> az ígérettevő pedig (hogy úgy mondjam) a még élő örökhagyó. Krisztus e testamentumát előre jelezte Isten összes ígérete a világ kezdetétől fogva. Sőt az összes régi ígéret ezen új, Krisztusban való, jövendő ígéretben ért, amit ért (2Kor 1,20), és attól függött. Innét, hogy olyan gyakoriak az Írásban eme kifejezések: szerződés, szövetség és az Úr testamentuma, amelyekkel jelezve volt, hogy egykoron az Isten meg fog halni. Mert ahol testamentum van, ott a testamentumtevő halálának be kell következni (Zsid 9,16). Ámde az Isten testamentumot tett, azért meg is kellett halnia.105 Ugye nem halhatott meg, ha nem lett volna ember. Tehát éppen e szóban: „testamentum”, egész röviden bennefoglaltatik Krisztusnak úgy emberré létele, mint halála is.
Ebből pedig már önként következik, mi a mise használata és a vele való viszszaélés, mi a méltó és méltatlan előkészület. Mert ha az, mint mondtuk, ígéret, úgy nem járulhatnak hozzá semmiféle cselekedettel, semmiféle erővel, semmiféle érdemmel, hanem csakis hittel. Mert ahol az ígérettevő Isten dolgával van dolgunk, oda az azt megragadó ember hite szükséges. Világos hát, hogy a mi üdvösségünk kezdete az ígérettevő Isten igéjén csüggő hit, aki minden igyekezetünk nélkül kegyelmes és meg nem érdemelt irgalmával közelített felénk, és felajánlja nekünk ígéretének igéjét. Mert: „Elküldte igéjét, meggyógyította és a sír mélyéről kimentette őket.” (Zsolt 107,20) De nem fogadta el a mi munkánkat, a mi cselekedeteinket, és így üdvözített minket. Mert Isten igéje mindenek között az első. Azután következik a hit, a hitre a szeretet. Azután a szeretet minden jócselekedetet művel. Mert nem cselekszik semmi rosszat, hanem betölti a törvényt (Róm 13,10). És semmi más úton és módon nem egyesülhet az ember Istennel, nem is munkálkodhat, hanem csak a hit által, más szóval: nem az ember a maga cselekedeteivel, hanem az Isten a maga ígéreteivel az üdvösség szerzője, hogy minden függjön, éljen és megmaradjon az ő hatalmának igéje által (Zsid 1,3), amelynek létünket köszönjük, hogy lennénk az ő teremtésének kezdete (Jak 1,8).
Így adta Ádámnak a bűneset után, hogy felemelje őt, ezt az ígéretet, mondván a kígyónak: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.” (1Móz 3,15) Az ígéret e szavai Ádámot az övéivel együtt mintegy Isten kebelére helyezték, és ő ezen ígéretbe vetett hit által megtartatott, és várt nagy türelemmel az aszszonyra, kinek a kígyó fejét össze kellett taposnia, amint Isten megígérte.106 És ő e hitben és reménységben meg is halt, és nem tudta az ígéret idejét és módját, bár sohasem kételkedett annak beteljesedésében. Mert az ilyen ígéret, minthogy Isten igazsága az, még a pokolban is megtartja azokat, akik benne hisznek és rá várnak. Ezután következett egy másik ígéret, amely Nóénak adatott egész Ábrahámig, mikor a szövetség jele gyanánt szivárvány tűnt fel az égen, melyben ő és utódai hittel a kegyelmes Istenre ismertek (1Móz 9,12–17). A szivárvány után Ábrahámnak az összes nép áldását ígérte az ő magva által (1Móz 12,3). <515> És ez Ábrahám kebele, melybe az ő utódai felvétettek (Lk 16,22). Azután Mózesnek és Izrael fiainak, kiváltképpen Dávidnak Krisztusról egy egészen világos ígéretet tett (5Móz 18,18; 2Sám 7,16), amely által kijelentette végre, miféle ígéretben részesültek a régiek.
Így jött létre az Újszövetség legeslegtökéletesebb igéje, amely világos szavakkal a kegyelemből való életet és üdvösséget ígéri és ajándékozza azoknak, akik abban az ígéretben hisznek. Meg is különbözteti érthető jellel e szövetséget a régitől, midőn azt mondja: „új szövetség” (Lk 22,20). Mert a régi, a Mózes által adatott testamentum nem a bűnök bocsánatának vagy az örök javaknak, hanem az ideig valóknak, vagyis Kánaán földjének ígérete volt, amely által lélekben senki sem újult meg, hogy elnyerje a mennyei örökséget. Innét volt, hogy Krisztus jelképéül egy oktalan állatot kellett leölni, melynek vére által ugyanaz a testamentum megerősíttetett (2Móz 24,8), hogy amilyen a vér, olyan legyen a testamentum, s amilyen az áldozat, olyan legyen a cselekmény. Ámde itt azt mondja: „…új szövetség az én véremben ” (Lk 22,20), amely vér által a kegyelem a lélektől a bűnöknek bocsánatára, az örökség elvételére ígértetik. Eszerint a mise a maga lényege szerint tulajdonképpen nem egyéb, mint Krisztusnak fent említett igéje: „Vegyétek és egyétek!” (1Kor 11,24) Mintha mondaná: „Íme, ó, te bűnös és kárhozatra méltó ember, merő ingyen szeretetből, mellyel tégedet szeretlek – minthogy így akarja minden irgalom Atyja (2Kor 1,3) –, megígérem neked ezekkel az igékkel, mielőtt te bármit kiérdemelnél és kívánnál, minden bűnödnek bocsánatát. És hogy te ezen visszavonhatatlan ígéretemben teljesen bizonyos légy, odaadom az én testemet és kiontom véremet, és a halállal magával erősítem meg ez ígéretet, és mindkettőt neked ugyanazon ígéret jele és emléke gyanánt hagyom. Mivel ha élsz, rólam emlékezzél meg, és ezen irántad való szeretetemet és kegyelmemet dicsőítsd, magasztald és háláld meg!”
Ebből láthatod, hogy a mise méltó megtartásához semmi más nem szükséges, mint olyan hit, amely amaz ígéretben erősen bízik, és Krisztus ezen igéit igaznak tartja, és nem kételkedik abban, hogy eme fölötte nagy jók neki vannak ajándékozva. E hitre majd hamarosan önmagától a szív édes érzelme következik, amely által gyarapszik és tápláltatik az ember lelke (ez a szeretet, mely a Szentlélek által a Krisztusban való hitben adva van), úgyhogy Krisztushoz mint egy szelíd és jóságos örökhagyóhoz tapad, és egészen új és más emberré lesz. Hiszen ki ne ontana édes könnyet, sőt Krisztusban való örömében szinte ki ne halna meg, ha rendületlenül hiszi, hogy Krisztusnak ez a megbecsülhetetlen hite neki szól? <516> Hogyne szeretné ő azt a jótevőt, aki neki, méltatlannak és egészen más sorsra érdemesnek ilyen kincset és örökkévaló örökséget, még mielőtt kérné, felajánl, ígér és ajándékoz?
Miért is az a mi egyedüli bajunk, hogy sok misénk van e világon, és senki vagy csak kevesen ismerik, fontolják meg és ragadják meg amaz ígéreteket és az eléjük tárt kincseket. Pedig a misében valóban semmi másra nem kellene nagyobb gondot fordítani, sőt egyedül csak arra, hogy ezeket az igéket, Krisztus emez ígéreteit, melyek magának a misének a lényegét alkotják, szem előtt tartsuk, megfontoljuk és megismételjük, hogy azokkal a naponkénti emlékezés útján a hitet tápláljuk, növeljük és erősítsük. Mert ez az, amit Isten rendel, midőn mondja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (1Kor II,24–25) Az igehirdetőnek is ezt kellene tenni, ezt az ígéretet a népnek híven előadni, lelkébe vésni és magasztalni, hogy az iránt hitet keltsen bennük. Ámde hányan vannak, akik tudják, hogy a mise Krisztus ígérete? (Azokról az istentelen fecsegőkről nem is szólok, akik ezen felséges ígéret helyett emberi tanokat hirdetnek.) És ha tanítják is Krisztusnak ezeket az igéit, nem úgy adják elő, mint ígéretet vagy testamentumot, így hát nem is az a céljuk, hogy hitet keltsenek. Sőt, csak hogy minél siralmasabb legyen ez a mi fogságunk, ma már mindent elkövetnek, hogy Krisztus igéjét egy laikus se hallja, mintha nagy szentségük miatt azokat nem is volna szabad közönséges emberrel közölni.
Mert hát eszelősök vagyunk, és az úgynevezett megáldás [consecratio] igéit mint titkon elmondandókat mi, papok egyedül a magunk számára foglaljuk le, úgy azonban, hogy azokból nekünk sincs semmi hasznunk, mert magunk sem fogjuk fel úgy, mint hiterősítésre való ígéretet és testamentumot. De tudom is én, mely babona és istentelen felfogás az oka, hogy ezeket az igéket éppen csak a hitre nem méltatjuk! E nyomorúságos állapotot mi másra használja fel azután az ördög, mint hogy az egyházban a miséből éppen semmit sem hagy meg számunkra, és eközben mégis gondoskodik arról, hogy a világ minden szöglete misékkel, vagyis visszaélésekkel és az Isten testamentuma kigúnyolásával meg a bálványozás igen súlyos bűneivel teljék meg, s így a világ nyakába mind több s több teher szakadjon, s az örök kárhozat súlyát mind jobban érezzük. Hisz a bálványozásnak mely bűne lehetne súlyosabb, mint fonák felfogásból visszaélni Isten ígéretével, és az ebbe vetett hitet vagy semmibe se venni, vagy pedig kiölni? Az Isten ugyanis (mint mondtam107) sohasem állt szóba velünk másként, most sem áll szóba másként, csakis igéje útján.
Viszont mi sem közelíthetünk az Istenhez másként, csakis az ő ígérete igéjébe vetett hit által. Cselekedeteinket ő semmibe sem veszi, nincs is neki azokra szüksége; azok inkább csak az emberekkel és önmagunkkal való viszonyra tartoznak.
Hanem azt igenis megkívánja tőlünk, hogy mi őt ígéreteiben igaznak tartsuk (Róm 9,16), s ennek alapján türelemmel várjunk rá, és hittel, reménnyel és szeretettel tiszteljük meg. Így vehetjük biztosra, hogy fenségét és dicsőségét rajtunk megmutatja, amennyiben nem a mi futásunk, hanem az ő irgalma, ígérete és ajándéka által minden jót elnyerünk és megkapunk (Róm 9,16).
<517> Íme, ez amaz igaz istentisztelet, amelyet nekünk a misében végeznünk kell. Ámde ha az ígéret igéjét elő nem adjuk, a hit gyakorlása szempontjából mi marad számunkra? Hiszen hit nélkül ki reménykedik, ki szereti az Istent? Mi az istentisztelet hit, remény, szeretet nélkül? Tehát semmi kétség, hogy az összes pap és barát a püspökökkel és minden feljebbvalójukkal egyetemben bálványozásba esett, és a legveszedelmesebb irányt követi – a misét (vagyis a szentséget és az Isten ígéretét) illető ilyen tudatlanság, visszaélés és gúnyolódás miatt.
Mert azt ki-ki könnyen beláthatja, hogy ez a két dolog szorosan egybetartozik, ti. az ígéret és a hit. Hiszen ígéret nélkül semmit sem lehet hinni, és hit nélkül az ígéret semmit sem használ, minthogy ezt a hit szilárdítja meg és tölti be. Mindebből ki-ki megértheti, hogy a miséhez, mivel az semmi más, mint ígéret, egyedül hittel járulhatunk. Amit az imádságból, előkészületből, cselekedetekből, jelekből magunkkal viszünk, az mind inkább csak inger az istentelenségre, semmint kegyességnek dolga. Könnyen megesik ugyanis, hogy efféléknek birtokában úgy vélik az illetők, hogy méltóképpen járulnak az oltárhoz, holott valójában hitetlenségük miatt annál, amit magukkal visznek, semmi sem teheti őket méltatlanabbakká. Ó, naponként és szerteszét hány áldozópapot látsz, akikről, ha nem szabály szerint öltözködtek vagy kezüket nem mosták meg, vagy imádkozás közben megakadtak, szóval valami kis hibát követtek el, a nyomorult nép mindjárt azt hiszi, hogy szörnyű nagyot vétkeztek! Ámde hogy a misével, vagyis az isteni ígérettel sem nem törődnek, sem nem hisznek benne, az éppen nincs lelkiismereti megbotránkozásukra. Ó, mindeneknél istentelenebb és hálátlanabb kor, korunk korcs vallása!
Eszerint a miséhez való méltó előkészület, vagyis az azzal való helyes élés sajátosan és kizárólag a hit, melyet az igébe, vagyis Isten ígéretébe vetünk. Azért aki az oltárhoz akar járulni vagy a szentséggel élni, vigyázzon, nehogy üres szívvel jelenjék meg Ura Istenének színe előtt. Pedig üresen jön, aki nem hisz a misében, vagyis az új szövetségben. S elkövethet-e ennél nagyobb istentelenséget az isteni igazság ellen? Hiszen e hitetlensége által, a maga részéről, hazugságba keveri az Istent, úgy tünteti fel őt, mint aki a világba ígér bele. Azért a legjobb, ha a miséhez éppen olyan érzülettel járulsz, mint bármely más isteni ígéret meghallgatására, vagyis ha eszed ágában sincs sokat tenni és vinni magaddal, hanem igenis mindazt hinni és elfogadni, amit ott neked ígérnek vagy a pap szolgálata közvetítésével mint ígéretet neked előadnak. Ha nem ilyen lélekkel jössz, úgy inkább maradj el; mert bizonyára ítéletre mégy oda.
Azért helyesen mondtam,108 hogy a misének egész ereje Krisztus amaz igéiben van, melyekkel bizonyságot tesz arról, hogy a bűnöknek bocsánata mindazoknak megadatik, akik hiszik, hogy teste odaadatott és vére kiontatott érettük. És éppen azért semmire sincs olyan szükségük azoknak, akik a misét hallgatják, mint hogy ezeket az igéket gondosan és teljes hittel megfontolják. Ha nem teszik, úgy minden más egyebet hiába tesznek. Igaz ugyan, hogy az Isten csaknem minden ígéretéhez valamely jelet is szokott csatolni <518> mint emlékeztetést az ő ígéretére, hogy azt annál hívebben megtartsuk, és hogy annál erősebben a lelkünkbe véssük.
Így a Nóénak adott amaz ígéret jeleként, hogy nem bocsát a földre többé özönvizet, szivárványt vont fel a felhőkre, szövetségére emlékeztetendő (1Móz 9,15). Ábrahámnak pedig az ő magvában való örökség ígérete után a körülmetélkedést adta a hit igazsága jeléül (1Móz 17,10–14). Így adta Gedeonnak a száraz és nedves gyapjút, hogy a midjániak legyőzésére vonatkozó ígéretét megerősítse (Bír 6,36–40). Így ajánlotta fel Áháznak Ézsaiás által mint jelet, hogy Szíria és Samária királyát legyőzi, és ezáltal benne az ő ígéretébe vetett hitet erősítette meg (Ézs 7,10–25). És Isten ígéretének sok hasonló jeleiről olvasunk az Írásban.
Így csatolta Isten a miséhez is, amely minden ígérete között a legfőbb, mint ígéretének emlékeztető jelét, a maga testét és a maga vérét a kenyérben és a borban, amint mondja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24–25), s így csatolja a keresztségben is az ígéret igéihez a vízbe merítés jelét.
Ebből megérthetjük, hogy Isten minden egyes ígéreténél két dologról van szó: az igéről és a jelről, hogy tudjuk, miszerint az ige a testamentum, a jel pedig a sacramentum. Eszerint a misében Krisztus igéje a testamentum, a kenyér és a bor a sacramentum, és amint fontosabb az ige, mint a jel, éppen úgy fontosabb a testamentum is, mint a sacramentum. Mert az ember az igét vagy testamentumot megkaphatja és használhatja jel vagy sacramentum nélkül. „Higgy (mondja Ágoston), és ettél.”109
Ámde kinek higgyünk, ha nem az ígérettevő igéjének? Tehát én naponként, minden órában misézhetek, amennyiben, amikor csak akarom, magam elé állíthatom Krisztus igéit, és azok által hitemet táplálhatom és erősíthetem. Ez az igazi lelki evés és ivás.
E pontnál láthatod, mit és mennyit eszeltek ki ezen tárgyra vonatkozólag a skolasztikus teológusok. Először, ami mégis csak fődolog volna, ti. a testamentumot és az ígéret igéjét közülük egy sem tárgyalja, és így ők a hitet és a mise egész erejét előttünk homályba burkolták. Azután ugyanannak csupán egyik részével foglalkoznak, ti. a jellel és a sacramentummal, és azzal is úgy, hogy a hitről nem is szólnak, hanem az előkészületről és a külső cselekedetekról, a mise közléséről és hasznáról, mígnem végre feneketlen mélységbe merülnek, és tépelődnek az átlényegülésről és sok-sok egyéb metafizikai csodabogárról [infi nitis metaphysicis nugis],110 hóbortos holmikról, és úgy a testamentum, mint a sacramentum tudományát és helyes használatát az egész hittel együtt sárba rántják, és odáig viszik a dolgot, hogy Krisztus népe (mint a próféta mondja) mindig megfeledkezik a maga Istenéről (Jer 2,32). Te azonban hagyj másokat a misehallgatás különféle hasznáról regélni, és lelkedet oda irányozd, hogy a prófétával mondhasd és hidd: „Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára” (Zsolt 23,5), és annál táplálkozzék és erősödjék hited. Ámde hited nem táplálkozhat, csakis az isteni ígéret igéje által. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 4,4) Azért a misénél mindenekelőtt igen pontosan kell ügyelned az isteni ígéretre, <519> akárcsak valamely igen gazdag lakomára, pompás legelőre (Zsolt 23,2) és a te szent megnyugtatásodra, hogy mindenekelőtt kiváltképpen azt becsüld meg, különösen arra bízd magadat, és erősen ahhoz ragaszkodjál a halálon és minden bűnön át is.
Ha ezt cselekszed, úgy a mise hasznának nem csupán egy mesebeli babonás cseppjét és részecskéjét, hanem magát az élet forrását is megnyered, ti. az igébe vetett hitet, melyből minden jó ered. Amint ő mondja: „Aki hisz énbennem, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” (Jn 7,38) Viszont: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, abban az örök életre buzgó víz forrásává lesz.” (Jn 4,14)
Így hát két dolog van, ami minket kísértésbe szokott hozni, hogy a mise hasznát el ne fogadjuk.
Az egyik, hogy mi bűnösök és gyarlóságunk miatt méltatlanok vagyunk ilyen nagy jóra.
A másik, hogy még ha méltók volnánk is, ezt a nagy jót a mi kishitű természetünk nem is kívánhatja vagy remélheti.
Mert a bűnök bocsánatától és az örök élettől inkább vissza kell rettennünk, mintsem hogy kívánnánk, ha komolyan mérlegeljük azon javaknak nagyságát, amelyek azokból származnak. Tudniillik: Istent atyánknak tudni, fiúnak lenni, és Isten minden javai örököseinek. E kettős kishitűséggel szemben neked az Isten igéjét kell megragadnod, és azt sokkal erősebbnek tartanod, mint a te gyarló gondolataidat. „Nagyok az Úr tettei, kikutathatják, akiknek csak kedvük telik benne.” (Zsolt 111,2) Ő hatalmas, hogy többet adjon, mint kívánjuk vagy felfoghatjuk (Ef 3,20). Hiszen ha nem múlnák felül a mi érdemünket, értelmünket és minden érzékünket, nem volnának isteni dolgok. Ezt köti Krisztus is lelkünkre, mondván: „Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!” (Lk 12,32)
Mert az Istennek ezen mérhetetlen gazdagsága, amelyet Krisztus árasztott ki ránk, cselekszi, hogy mi viszont őt mindeneknél égőbben szeressük, hogy hozzá a legnagyobb bizalommal közeledjünk, érte mindent kész örömest elszenvedjünk. Azért ezt a szentséget is méltán nevezik a szeretet forrásának.111
E részben végy példát az emberekről.112 Hiszen ha valamely szegény koldusnak vagy valamely méltatlan vagy gonosz szolgának egy gazdag úr ezer aranyforintot hagyományozna, bizony az illető örvendező lélekkel fogadná és kikövetelné azt, és sem a maga méltatlansága, sem a nagy hagyomány miatt nem fájna a feje. Sőt ha valaki útjába állna, és a szemére vetné méltatlanságát vagy a nagy hagyományt, mit gondolsz, mit szólna ahhoz? Semmi egyebet, mint: „Mi közöd hozzá? Amit kapok, nem érdemem vagy személyes jogom szerint kapom. Tudom, hogy én méltatlan vagyok, és többet kapok, mint amit érdemlek, sőt én ellenkezőt érdemeltem volna, de amit követelek, azt követelem a testamentum és az illető jóakarata alapján. Ha ő nem tartotta csúf dolognak, hogy olyan nagy adományt hagyjon egy méltatlan emberre, miért vessem meg én azt az én méltatlanságom miatt? Sőt ellenkezőleg, csak azért is, annál inkább ragaszkodom e meg nem érdemelt és váratlan jótéteményhez, minél méltatlanabb vagyok rá.” Hasonló felfogással küzdjön le <520> ki-ki lelkében minden kételkedést és aggodalmat, hogy Krisztus ígéretét bízó hittel elnyerhesse, és kiváltképpen óvakodjék, nehogy a maga böjtjébe, imádságába vagy előkészületébe vetett bátor bizalommal járuljon a szentséghez. Mert mint elégszer mondtam, itt egyedül az ígéret igéjén fordul meg minden, és a tiszta hiten, amely egymagában teljes és elégséges előkészület.
Ezekből megértjük, Isten mely nagy haragja az rajtunk, hogy gonosz tanítók a testamentum igéit előlünk eddig elrejtették, és ezáltal (amennyiben rajtuk állt) a hitet kiölték. S immár könnyen beláthatjuk azt is, hogy minek kellett szükségképpen bekövetkeznie a kiölt hitre: ti. a legistentelenebb babonás cselekedeteknek. Ahol ugyanis a hit kihal és a hit igéje elnémul, ott hamarosan annak helyére lépnek a hagyományos cselekedetek, amelyek által, akárcsak valamely babiloni fogság által, országunkból elhurcoltatunk, és a mi szívünk örömétől megfosztatunk.
Így áll a dolog a misével, amely gonosz emberek tana következtében opus operatumnak113 nevezett jócselekedetté változott, s melyről merik hinni, hogy általa Istennél mindent elérhetnek. Azután kisütötték azt a legeslegnagyobb esztelenséget, hogy mivel a mise az ő hazug beszédjük szerint a külső cselekedet ereje által hat, tehát – mondják – az másoknak is hasznos, még ha az istentelen papnak kárára is van.114 És erre az ingó homokra építették a maguk alkalmazásait,115 részesüléseit, testvérületeit, évfordulóit és ehhez hasonló számtalan üzleti nyerészkedéseit.
E kísértés ellenében, minthogy erős az és számos, s ráadásul mélyen gyökeret vert, alig állsz meg, hacsak állhatatos buzgósággal meg nem jegyzed, hogy mi a mise, és erősen lelkedbe nem vésed, amit arról már másutt is mondtam.116 Hiszen hallottad, hogy a mise semmi más, mint isteni ígéret vagy Krisztusnak az ő teste és vére szentségével megpecsételt testamentuma. Ha ez igaz, beláthatod, hogy teljességgel és semmi módon nem lehet az cselekedet, és hogy annak másként semmi foganatja, senki sem foghat bele más célzattal, hanem egyedül hit által. A hit pedig nem cselekedet, hanem a cselekedetek mestere és élete. Ki volt ugyanis valaha olyan esztelen, hogy egy kapott ígéretet vagy egy javára tett testamentumot, midőn elfogadja, örökhagyójának szóló jócselekedetnek nevezett volna? Hol az örökös, aki hiszi, hogy valami jót tesz atyjának, aki neki valamit hagy, midőn a végrendeletet a ráhagyott örökséggel együtt elfogadja? Milyen istentelen vakmerőség volna hát részünkről, ha mi az isteni testamentumot elfogadva odaállnánk, hogy Istennek valami jót tegyünk? A testamentumnak ez a meg nem értése és a fenséges sacramentumnak e fogsága nem a legnagyobb mértékben siratni való-e? Mikor hálát kellene adnunk a vett jótéteményért, előállunk nagy gőgösen, és mi akarjuk nyújtani azt, amit el kellene fogadnunk, kigúnyolva hallatlan elvetemedettséggel az adományozónak irgalmasságát, amennyiben mint cselekedetet ajánljuk fel azt, amit mint kegyelmet nyerünk meg, úgyhogy így az örökhagyó többé nem a maga javait osztja ki, hanem a miénket fogadja el. Jaj ezért az elvetemedettségért!
Volt-e ugyanis valaha olyan eszement ember, aki a keresztséget jócselekedetszámba vette volna, vagy olyan, aki a keresztség felvételekor azt hitte, hogy jócselekedetet művel, melyet magáért és másokért Istennek ajánl fel és a kereszténység közkincsévé tesz? <521> Ha pedig a sacramentumban és a testamentumban nincs másokkal közölhető jócselekedet, úgy a misében sincs, mert ez sem egyéb, mint testamentum és sacramentum. Azért nyilvánvaló és égbekiáltó tévedés a misét bűnökért, elégtételért, holtakért vagy saját magunk vagy mások bármely érdekéért megtartani vagy alkalmazni, minek igazságáról igen könnyen meggyőződhetünk, ha szilárdan megállunk amellett, hogy a mise olyan isteni ígéret, amely senkinek sem használhat, senkire sem alkalmazható, senkire sem hárítható át, senkivel sem közölhető, csakis azzal, aki saját hitével ragadja meg azt.
Hiszen Isten ígéretét, amely mindenkinél külön-külön hitet kíván, ki fogadhatja vagy alkalmazhatja más helyett? Hát megadhatom-e én másnak Isten ígéretét, hogyha nem is hisz? Vagy hihetek-e én más helyett? Vagy megtehetem-e, hogy más higgyen? Pedig ennek meg kell történnie, hogyha én a misét másokra alkalmazhatom és velük közölhetem. Minthogy a misében semmi más nincs, mint e két dolog: Isten ígérete és az ember hite, amely azt, amit Isten ígér, elfogadja. Ha ez igaz, úgy én vajon mások helyett hallgathatom az evangéliumot és hihetem, mások helyett felvehetem a keresztséget, mások helyett bűnbocsánatban részesülhetek, mások helyett élvezhetem az oltáriszentséget, sőt (hogy sorra vegyem az ő szentségeiket) mások helyett feleséget vehetek, mások helyett pap lehetek vagy bérmálkozhatom, mások helyett felvehetem az utolsó kenetet. Hát miért nem hitt Ábrahám az összes zsidó helyett? Miért elvárás minden egyes zsidóval szemben a hit ugyanabban az ígéretben, amelyben Ábrahám hitt? Eszerint megdönthetetlen igazság marad: ahol Isten ígérete van, ott ki-ki magában áll, és mindenkitől el van várva a hit, és ki-ki magáért ad számot, és hordozza a maga terhét (Róm 14,12 ; Gal 6,5), mint Márk mondja végül: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16) Tehát a mise is kinek-kinek csak a maga hite által válhat hasznára, és egyébként senkivel nem közölhető. Amint a pap is senkinek sem nyújthatja mások helyett a szentséget, hanem külön-külön szolgáltatja azt ki mindenkinek. Mert a papok, midőn a szentséget megáldják és nyújtják, a mi szolgáink, akik által mi nem valamely jócselekedetet végzünk vagy cselekvően (active) közlünk, hanem általuk vesszük az ígéretet és jegyet, és ezzel táplálkozunk (passive), ami eddig a laikusoknál így is van, mert nem mondják, hogy a laikusok az által valami jót cselekszenek, hanem csakis, hogy azt veszik. Ámde a papok arra vetemedtek, hogy ebből olyan jócselekedetet csináltak, amelyet közölnek és felajánlanak Isten sacramentumából, holott e jótéteményt el kellene fogadnunk.
Hanem erre azt mondhatnád: Mit? Hát te az összes egyház és kolostor szokását és véleményét meg akarod másítani, melyeknél azok nagy időn át érvényben voltak, és melyeknél a misékre vannak alapozva az évfordulók, könyörgések, intézkedések, közlések, vagyis a legzsírosabb járadékok és jövedelmek? Erre feleletem: Éppen ez az, ami engem arra indított, hogy az egyház fogságáról írjak.
Mert így vált az Isten felséges testamentuma istentelen nyerészkedés eszközévé, elvetemedett emberek nézetei és tanai következtében, <522> akik az Isten igéjét háttérbe, saját szívük gondolatait előtérbe tolták, és az egész világot félrevezették. Mit törődöm én a tévelygők sokaságával és hatalmával? Az igazság erősebb, mint ők együttvéve. Ha megtagadhatod Krisztust, aki azt tanítja, hogy a mise testamentum és sacramentum, úgy igazat adok nekik; továbbá ha azt mondhatod, hogy jócselekedetet művel az, aki a testamentum jótéteményét elfogadja, vagy erre az ígéret sacramentumát használja fel, örömest elkárhoztatom a magam véleményét: mivel pedig ezek közül egyiket sem teheted, mit habozol megvetni a nagy tömeget, mely a kárhozatba fut, és megadni Istennek a dicsőséget, és vallani az ő igazságát? Ti. hogy most mindazok a papok hamis nézeten vannak, akik a misét cselekedetszámba veszik, mellyel maguknak vagy másoknak, élőknek vagy holtaknak szükségükben segítségükre sietnek. Hallatlan és csodálatra méltó dolgot mondok. De ha megfontolod, hogy mi a mise, beláthatod, hogy igazat beszéltem. Ezt mind ama mérték nélkül való elbizakodottság művelte, amely miatt Istennek ránk nehezedett haragját észbe nem vettük.
Azt azonban készségesen megengedem, hogy azok az imádságok, melyeket mi a mise élvezésére egybegyülekezve Istenhez intézünk, jócselekedetek vagy jó tettek, miket magunk közt kiosztunk, alkalmazunk, közzéteszünk és egymásért áldozunk. Amint Jakab oktat minket: „Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!” (Jak 5,16) És Pál megparancsolta: „Tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért!” (1Tim 2,1–2) Ámde mindez nem a mise, hanem a mise cselekedetei. Ha egyébként a szív és száj imáit cselekedeteknek nevezhetjük, mert ezek a szentségben fogant és megerősödött hitből erednek. A misét, vagyis az Isten ígéretét nem imádsággal teljesítjük be, hanem egyedül hittel. Ha pedig hiszünk, úgy imádkozunk és mindenféle jócselekedetet végzünk. Vajon melyik pap tart azért misét, hogy higgye, miszerint ő csupán imádságokat ajánl fel? Ők mindannyian azt képzelik, hogy Krisztust áldozzák fel az Atyaistennek mint teljesen elégséges áldozatot, és hogy jócselekedetet művelnek mindazok érdekében, akiknek hirdetik, hogy az nekik hasznos. Mert ők a gépiesen végrehajtott cselekedetben bizakodnak, az imádságot nem így fogják fel. Minthogy tehát a tévelygés fokról fokra nőtt, a szentségnek tulajdonították azt, ami az imádságot illeti meg; és amely jótéteményt el kellett volna fogadniuk, azt Istennek nyújtották.
Azért határozott különbséget kell tenni a testamentum és a sacramentum, úgyszintén azon imádságok közt, melyeket egyszersmind imádkozunk. És nemcsak ezt, hanem tudnunk kell azt is, hogy az imádságoknak teljességgel semmi hasznuk sem arra nézve, aki imádkozik, sem azokra nézve, akikért elmondatnak, csakis, ha előbb a testamentumot hittel elfogadjuk; tehát hogy egyedül a hit imádsága az, amely meghallgatásra talál, amint ezt Jakab levele első fejezetében tanítja (Jak 1,6–7). Szóval, hogy egészen más az imádság, mint a mise; imádságomat kiterjeszthetem mindazokra, akikre csak akarom, ámde a misét senki sem élvezheti, csakis aki egymagában hisz, és csakis annyiban, amennyiben hisz; azt nem ajánlhatjuk fel sem embereknek, sem Istennek, hanem egyedül Isten nyújtja azt a pap szolgálata közvetítésével az embereknek, <523> akik egyedül hittel vehetik, minden cselekedet vagy érdem nélkül. Ne legyen hát senki olyan dőre, hogy azt mondja: jócselekedetet művel, midőn szegényen és ínségesen jön, hogy a gazdagnak kezéből elfogadja a jótéteményt. Eszerint a mise (amint mondtam117) az isteni ígéret jótéteménye, kiszolgáltatva a pap által minden embernek. Biztos dolog tehát, hogy a mise nem olyan cselekedet, mely egy másikkal közölhető volna, hanem (amint mondják) a hit tárgya,118 kinek-kinek saját hite táplálására és erősítésére.
Hivatkozások
96 Christi corpus et sanguis in sacramento altaris sub speciebus panis et vini veraciter continentur, transsubstantiatis pane in Corpus et vino in sanguinem, potestate divina: ut ad perfi ciendum mysterium unitatis accipiamus ipsi de suo, quod accepit ipse de nostro. Et hoc utique sacramentum nemo potest confi cere nisi sacerdos, qui recte fuerit ordinatus, secundum claves ecclesiae, quas ipse concessit Apostolis, eorumque successoribus Jesus Christus. Decretum Gregorii lib I tit i cap i; CIC 2:5; DH 802. sz.; QGP 1: 312 (602. sz.).
97 Lásd fent, 253–254, <508>.
98 Vö. Cyprianus: Epistulae 63,14; PL 4: 385–386. Luther a következőkben az oltáriszentségről, vagyis a miséről mint áldozatról tárgyal. Az összes visszaélés között Luther szerint ez a legszörnyűbb, mert ebből fakad a többi valamennyi.
99 Participatio = a mise jótéteményének közlése, abban való részesítés.
100 Fraternitas = klerikusok vagy laikusok társasággá való szövetkezése lelki célokból, de bizonyos rendhez való tartozás nélkül.
101 Anniversaria = a jótevők emléknapjai, illetve a megholtak lelke üdvéért a rokonok által alapított misék az illető halálának évfordulóján.
102 Begängnisse = a rokonok által a meghaltak lelke üdvéért alapított misék, halotti misék. Vö. BSLK 373–377; KK 1: 300–304.
103 Vö. Sermo Krisztus valóságos szent testének szentségéről (1519), LVM 6: 156–157.
104 Vö. A misével való visszaélés (1521), lásd LVM 3. köt.
105 Luther a görög diathéké (’végrendelet’, ill. ’szövetség’) szó kettős jelentését olvassa bele az ószövetségi szövegekbe, ami önkényesnek tűnhet, de a Zsidókhoz írt levél szerzője ugyanezt teszi.
106 Luther megszokásból mondta, hogy a kígyó fejét egy asszony (Mária) tapossa szét. Ez a felfogás a Vulgatában szereplő téves fordításon alapul: ipsa conteret caput tuum.
107 Lásd fent, 262–263, <514>.
108 Lásd fent, 259–26I, <512>.
109 Lásd fent, 53. j.
110 „Metafizikai csodabogár” szóval jellemzi Luther a dogmát, amely az úrvacsoratant teljesen az aristotelési bölcselet, s közelebbről ennek metafizikája szellemében fejtette ki. A metafizika a dolgok végső okainak tudománya, ilyen végső ok pl. a substantia. Minthogy pedig a skolasztika lényege éppen abban áll, hogy a keresztény tanításba Aristotelés filozófiáját, azaz Luther bibliai nézőpontja szerint idegen tartalmat hozott be, innen érthető Luther mély gyűlölete Aristolésszel szemben. Lásd fent: A német nemzet keresztény nemességéhez (1520), 217–220, <457–458>; LVM 7: 59–6o, 62, 144 (34., 41., 161. sz.).
111 Vö. Lombardus: Sententiae IV dist 12 cap 6; PL 192: 867; Tamás: Summa III qu 79 art I ad. 2.
112 Ugyanez a gondolatmenet megtalálható: Sermon von dem Neuen Testament (1520), WA 6: 361–362.
113 Opus operatum: e dogmatikai kifejezéssel olyan cselekedeteket jelölnek, amelyek azáltal, hogy magukban végrehajtattak, feltétlenül üdvhozók, így a mise is, ha megtörtént, az üdvösséget munkálja, anélkül, hogy a közösség közelebbi hozzájárulása volna szükséges. Ezen a felfogáson alapulnak azután a különféle engesztelő és magánmisék, amelyek tisztán opus operatumok, mégis annak számára, akinek érdekében történnek, üdvösséghozónak számítanak. Amint Luther erre alább mindjárt rá is mutat.
114 Vö. Tamás: Summa III qu 82 art 6.
115 Applicatio = a mise alkalmazása valakire, ennek üdvössége érdekében.
116 Ein Sermon von dem Neuen Testament (1520). WA 6: 353–378. Magyarul: Kovács Krisztina és Valentínyi Erzsébet kéziratos fordításában (2001).
117 Lásd fent, 261–262, <513>.
118 Vö. Tamás: Summa 2 II qu I art I.
LVM5: Felelősség az egyházért – Az egyház babiloni fogsága – Luther Márton Válogatott Művei
