A Miatyánk magyarázata | Luther Márton

Luther Márton

(1483 – 1546)

a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkipásztor, reformátor

A Miatyánk magyarázata

A Miatyánk.

Hallottuk már, hogy mit kell tennünk és hinnünk, hogy a legjobb és legboldogabb élethez juthassunk. Most következik a harmadik rész, hogy mimódon kell imádkoznunk. Mivel úgy áll a helyzet, hogy nincs egy ember sem, aki a Tízparancsolatot tökéletesen meg tudná tartani, még ha mindjárt megkezdődött is benne a hitélet; s minthogy a világgal és a saját testünkkel összejátszva az ördög is ellenszegül minden hatalmával: mi som szükségesebb, minthogy Isten fülét folytonosan foglalkoztassuk, kiáltsunk hozzá és könyörögjünk, hogy adja meg, tartsa meg és sokasítsa meg nálunk a hitet s a Tízparancsolat betöltését, viszont távolítsa el mindazt, ami utunkba áll s akadályoz bennünket. De hogy azt is megtudjuk, mit kell imádkoznunk és miképpen, amint látni fogjuk, a mi Urunk Krisztusunk maga tanított meg minket az imádkozás módjára és szavaira.

Mielőtt azonban magának a Miatyánknak részletes magyarázatába fognánk, felette szükséges, hogy előzőleg magára az imádkozásra intsük és buzdítsuk az embereket. Ahogy azt Krisztus és az apostolok is tették. És elsősorban is azt kell jól megérteni, hogy az imádkozásra Isten parancsa kötelez bennünket. A második parancsolatban ugyanis ezt hallottuk: Ne vedd hiába Isten nevét!” Ebben benne van egyúttal a felszólítás Isten szent nevének dicsőítésére és a segítségül hívására minden szükségben, más szóval: az imádkozásra. Mert segítségül hívni annyi, mint imádkozni. Úgy, hogy tehát erről éppúgy szigorú és komoly parancs szól, mint a többiről: hogy ne legyenek más isteneink, hogy ne öljünk, ne lopjunk stb. Mindez azért van így, nehogy azt gondolja valaki: “az mindegy, akár imádkozom, akár nem imádkozom.” Így szokott ez lenni bárdolatlan embereknél, akik ilyesfajta rögeszmékbe és gondolatokba burkolódznak: “Minek imádkozzam? Ki tudja, törődik-e Isten a könyörgéseimmel, és kész-e azokat meghallgatni? Nem baj, ha nem imádkozom, majd imádkozik helyettem valaki más!” Ilyen módon aztán megszokják, hogy soha ne imádkoznak, s azt hozzák fel mentségül, hogy mi úgyis elvetjük a hamis és képmutató imádságot – mintha azzal azt is tanítottuk volna, hogy nem kell, sőt nem is szabad imádkozni.

Az tény, hogy, amit eddig mondtak imádkozásnak, az a siránkozás és szavalás a templomokban s egyéb helyeken, az nem volt imádság. Mert az efféle külsőleges gyakorlatok a legjobb esetben is a kis gyermekek, az iskolás növendékek és a nagyon egyszerű emberek számára járhatnak némi haszonnal. Nevezhetjük azt éneklésnek vagy imaolvasásnak, de igazi imádkozásnak nem. Az ellenben, amit a második parancsolat tanít, igenis imádkozás: Istent segítségül hívni minden szükségünkben. Ő követeli tőlünk ezt, s nincs szabad tetszésünkre bízva. Ha keresztyének akarunk lenni, éppoly szoros kötelességünk az imádkozás, mint amilyen szoros kötelességünk, hogy engedelmeskedjünk atyánknak, anyánknak és a felsőbbségnek. Mert segítségül hívás és könyörgés által tiszteljük s használjuk jól Isten nevét. Ezt azért kell minden másnál jobban megjegyezned, hogy elhallgattassunk és visszautasítsunk minden olyan gondolatot, amely az imádkozástól távol akar tartani, sőt el is ijeszteni. Mert, amint nem járja az, hogy egy fiú azt mondja az atyjának: “Mit törődik Isten az én engedelmességemmel? Megteszem, ami tőlem telik; a többi egyre megy.” – Hiszen paranccsal van dolga! “Ezt meg kell tenned, erre kötelezve vagy!” – Ugyanígy itt sem tőlem függ, megtegyem-e vagy se, hanem Isten haragjának és kárhoztatásának terhe alatt vagyok köteles imádkozni.

Ezt tehát különösen jól meg kell értenünk s jegyeznünk, hogy így elnémítsuk s visszautasítsuk azokat a gondolatokat, amelyek az imádkozástól visszatartanak és elijesztenek, mintha nem volna súlyos következménye annak, ha nem imádkozunk, vagy mintha ez a parancs csak azoknak szólna, akik szentebbek és nagyobb kegyben vannak Istennél, mint mi. Természeténél fogva ugyanis annyira bizalmatlan az emberi szív, hogy folyton menekül Isten színe elől, s azt gondolja, hogy Isten látni sem kívánja imádságainkat, mivel bűnösök vagyunk, s mást nem érdemlünk haragján kívül. Az ilyen gondolatok elűzése végett – ismét mondom – különös figyelmet kell fordítanunk erre a parancsolatra, és Istenhez kell térnünk, nehogy az ezen a ponton való engedetlenségünkkel még jobban magunkra haragítsuk. Mert ezzel a parancsával eléggé értésünkre adja Ő maga, hogy nem akar bennünket eltaszítani Magától, sem száműzni, habár bűnösök vagyunk is. Sőt inkább Magához akar édesgetni, hogy megalázkodjunk Előtte, feltárjuk nyomorunkat és ínségünket, esedezzünk kegyelméért és segedelméért. Ezért olvassuk a Szentírásban, hogy haragszik azokra, akik bűneik által úgy le voltak sújtva, hogy nem mertek újból Hozzá fordulni és imádság által szembeszállni Isten haragjával és kegyelméért esdekelni.

Ebből most már arra az eredményre és megállapításra kell jutnod, hogy mivel ily kiváló parancs kötelez az imádkozásra, senki le ne becsülje valahogy az imádságai értékét, hanem nagyra és sokra tartsa azokat. Végy mindig példát más parancsolatokból, is. Így: a gyermek ne vegye könnyen a szülők iránti engedelmességet a világ minden kincséért se, sőt inkább mindig arra gondoljon: Ez a cselekedet az engedelmesség cselekedete, és amit teszek, nem más értelemben teszem, mint az Isten parancsolata iránti engedelmességből. Erre bizton támaszkodhatom, ezt nagyra becsülhetem, nem ugyan az én érdemem miatt, hanem mert Isten parancsolja.” Ugyancsak itt is: bármit kérünk Istentől s bármiért esedezünk Hozzá, vegyük úgy, hogy Ő kívánja és Neki engedelmeskedünk s gondolkodjunk ilyenformán: Énmiattam nem érne ugyan semmit sem, hanem foganatos azért, mert Isten megparancsolta. Akármi kérnivalónk van azért, ennek a parancsnak engedelmeskedve lépjünk mindig Isten elé.

Ezért nem szűnünk meg kérve kérni és figyelmeztetni mindenkit, hogy szívlelje meg ezeket, s ne nézze le imádkozásunkat. Eddig ugyanis az ördög nevében úgy tanítottak, hogy senki sem törődött e dolgokkal, és mindenki azt hitte, elég, ha az imádságot ledarálja, akár meghallgatja Isten, akár nem. Ez azonban a tönkretétele és szélnek eresztése az imádkozásnak. Éppen azért hiábavaló imádkozás. Mert megtévesztetjük és megijesztetjük magunkat az efféle gondolatokkal: “Én nem vagyok elég szent, sem méltó! Ha olyan jámbor és szent életű volnék, mint Szent Péter és Szent Pál, szívesen imádkoznám!” El azonban, messze el az ilyen gondolatokkal! Mert ugyanaz a parancs, amely Szent Pálnak szólt, szól nekem is. A második parancsolat énmiattam is van éppen úgy, mint őmiatta, úgy, hogy nem dicsekedhetik se jobb, se szentebb parancsolattal ő se.

Ekként szólj azért: “Az az imádság, amit én mondok, éppoly becses, szent és Istennek tetsző, mint Szent Pálé, vagy a legszentebbeké.” Megokolás: Készséggel elismerem, hogy szentebb nálam, ami a személyét illeti, azonban a parancsot illetően nem. Mert Isten az imádságot nem a személy szerint, hanem az igéje és az engedelmesség szerint mérlegeli. Mert ugyanarra a parancsolatra, amelyre alapították az imádságaikat az összes szentek, alapítom én is a magamét, s ehhez járul még, hogy én is ugyanazokért imádkozom, amiért ők is könyörögnek vagy könyörögtek mindnyájan. Az első és legszükségesebb tétel tehát az legyen ennél a résznél, hogy imádságunknak az Isten iránti engedelmességen kell alapulnia és állnia, tekintet nélkül a mi személyünkre, legyünk bár bűnösök, vagy szentek, méltók vagy méltatlanok. Tudnunk kell, hogy Isten nem veszi tréfának, hanem haragszik és büntet, ha nem imádkozunk, épp úgy, ahogy megbüntet minden más engedetlenséget is. De tudnunk kell hasonlóképpen azt is, hogy maga Isten sem engedi hiábavalókká lenni és kárbaveszni az imádságainkat. Mert ha nem akarna meghallgatni, nem szólítana fel az imádkozásra, s nem tette volna azt oly szigorú paranccsá.

Másfelől az késztessen és ösztönözzön még jobban bennünket az imádkozásra, hogy Isten azt az ígéretet is hozzátette biztatásul, hogy amiért könyörgünk, az bizonnyal meglesz. Amint az 50. Zsoltárban is mondja: “Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítlak téged.” Krisztus pedig Máté evangéliuma 7. részében: “Kérjetek és adatik néktek stb.” “Mert aki kér, mind kap.” Az effélének fel kellene ébresztenie szívünket és lángra gyújtania, hogy kedvvel, szeretettel imádkozzunk, mert a saját szavával kezeskedik, hogy az imádságaink felette kedvesek Neki, s azonfelül meg is hallgatja és beteljesíti azokat bizonyosan, hogy mi le ne becsüljük és ne mondjuk csak úgy a levegőbe, ne imádkozzunk révedezve.

Ezeket fel is hozhatod előtte és szólhatsz így Hozzá: “Íme, édes Atyám, itt jövök és kérlek Téged. Nem önszántamból, nem a saját méltó voltom tudatában, hanem a Te parancsolatod és ígéreted alapján, amely nem csalhat, se nem hazudhat.” Aki pedig nem hisz ennek az ígéretnek, tudja meg újra, hogy haragra gerjeszti Istent, mint akit a legnagyobb mértékben megsértett ezzel és hazugnak állított.

Édesgessen és vonjon ezenkívül az is, hogy e parancsolat és ígéret mellett Isten még azzal is elébünk jő, hegy az imádság szavait és formáját, hogy miképp és mit kelljen imádkoznunk, készen állítja elénk és adja szánkba, hogy lássuk, mennyire szívén viseli nyomorúságunkat és semmit se kételkedjünk abban, hogy kedves Előtte könyörgésünk, s meghallgatja egészen biztosan. Úgy, hogy az Úri-imának óriási előnye van minden más, magunk kigondolta imádsággal szemben. Mert akkor mindig kétségeskedhetne a lelkiismeretünk és mondhatná: “Imádkoztam ugyan, de ki tudja, hegy tetszett-e Néki s vajon eltaláltam-e az igazi módját és mértékét az imádkozásnak?” Nem is található azért a földön felségesebb imádság, mivel olyan fényes a bizonyság mellette, hogy az Isten igazán szívesen hallja, úgyhogy nem volna szabad ezt elcserélni a világ minden kincséért sem.

Éppen azért előírás hát számunkra a Miatyánk, hogy meglássuk és meggondoljuk azt a nyomorúságot, amelynek szüntelen indítani és sarkallni kell bennünket az imádkozásra. Mert, aki imádkozni akar, annak valamit elő kell hoznia, fel kell tárnia és megneveznie azt, amit kíván. Másképpen nem nevezhető imádságnak.

Joggal vetettük el azért a szerzetesek és papok imádságait, akik éjjel-nappal üvöltenek és mormognak torkukszakadtából, de könyörögni nem jut eszébe egyiknek sem még csak egy hajszálnyi csekélységért sem. És ha egy helyre hordanák a papokkal, együtt az összes templomot, akkor is be kellene vallaniok – hogy szívből soha nem imádkoztak még csak egy csepp borért se. Mert sohse tette fel magában egyikük se, hogy az Isten iránti engedelmességből vagy ígéretébe vetett hitből imádkozzék, sem semmiféle nyomorúságot nem nézett, de még a legjobb esetben se gondolt többre, mint hogy valami “jó cselekedetet” vigyen végbe. Ezzel aztán ki is fizették Istent, mint akik nem kapni, hanem csak adni akarnak Néki.

Hogy igaz legyen az imádság, ahhoz az embernek komolyan át kell éreznie a nyomorúságát. És pedig azt a nyomorúságot, amely valóban szorongat és sürget bennünket, hogy kiáltsunk és kérjünk segítséget. Akkor aztán magától megy az imádság, ahogy kell is mennie, úgyhogy nincs akkor szükség semmiféle kitanításra, hogy miként készülődjünk és merítsünk hozzá megfelelő áhítatot. Azt a nyomorúságot pedig, amelyet át kell éreznünk mind magunkra, mind másokra nézve, elég bőségesen megtaláljuk a Miatyánkban. Arra is hasznos azért ez az imádság, hogy a nyomorúságunkra figyelmeztet; meggondoljuk és szívünkre vesszük azt, nehogy megrestüljünk az imádkozásban. Mert a hiány elég sok mindegyikünknél, a hiba csak ott van, hogy nem érezzük és nem látjuk. Isten is azt kívánja azért, hogy az efféle nyomorúságodat és ügyes-bajos dolgodat panaszold el Néki s vidd Elébe, nem mintha Ő nem tudna arról, hanem hogy minél jobban felserkentsd általa a szívedet, hogy csak kérjen minél többet s minél erőteljesebben, hogy szélesen kiterítsd és tartsd a kötényedet, hogy sokat kapj. Ezért már gyerekkorunk óta hozzá kellene szoknunk, hogy ki-ki naponként imádkozzék minden nyomorúságáért, amikor és ahol csak valamennyire is érzi annak súlyát. Meg más emberekért is, akik közt él, mint a lelkészekért, a felsőbbségért, a szomszédokért és háza népéért. S mindezt úgy, amint mondtam, hogy emlékeztessük Istent a saját parancsolatára és ígéretére, tudván, hogy ezeket a kéréseket nem veti majd meg. Azért hangsúlyozom ezt, mert nagyon szeretném, hogy jól tudomására hozván azt a népnek, megtanuljanak helyesen imádkozni, s ne folytatnának olyan éktelen és rideg életet, amely napról-napra alkalmatlanabbá teszi őket az imádkozásra, amit persze óhajt az ördög és elő is mozdít minden erejével. Mert jól tudja ám őkelme, micsoda gyötrelmet és kárt okoz neki, ha valóban bőven buzog fel az imádság.

Azzal ugyanis tisztában kell lennünk, hogy nekünk minden oltalmunk és védelmünk egyedül az imádságban van. Az ördöghöz, az ő hatalmához és az óriási seregéhez képest mi nagyon is gyengék vagyunk, úgy, hogy ha egyszer felkerekednek ellenünk, könnyűszerrel legázolnak. Ezért kell a dolgot jól megfontolnunk és minden fegyvert a kezünkbe ragadni, amivel csak szükség felfegyverkeznie a keresztyénnek, hogy megállhasson az ördöggel szemben. Mert ugyan mit gondolsz, micsoda volt az, ami eddig oly nagy dolgokat vitt véghez, hogy meghiúsította ellenségeink terveit és cselvetéseit, elfojtotta gyilkosságait és lázításait, pedig az ördög ezek által igyekezett bennünket elnyomni az evangéliummal együtt? Mi más, ha nem néhány jámbor ember imádsága, amely vasfalként állt közénk meg az ellenségeink közé! Különben sokkal csúnyább játékot kellett volna végignézniök; hogyan fojtotta volna az ördög a saját vérébe egész Németországot! Nos, csak nevessenek és gúnyolódjanak! Mi mégis egyedül az imádság által akarunk helytállani velük meg az ördöggel szemben, úgyhogy imádkozunk szorgalmasan s meg nem restülünk. Mikor ugyanis így imádkozik egy hívő keresztyén: “Vidd végbe édes Atyám a te akaratodat!” – akkor Ő így válaszol a magasból: “Igen, drága gyermekem, véghez viszem azt valóban, még az ördöggel és az egész világgal szemben is.”

Legyen mindez intésül, hogy mindenekelőtt tanuljuk meg az imádság megbecsülését és az igazi különbségtételt a sok imadarálás és a valódi könyörgés között. Mert az imádságot semmiképpen nem vetjük el, hanem csak a teljesen hiábavaló ordítozást és mormolást ítéljük el; amiképpen maga Krisztus is elítéli és megtiltja a hosszadalmas fecsegést.

Most pedig röviden és a lehető legvilágosabban megmagyarázzuk a Miatyánkot. Hát cikkben, azaz kérésben foglalja össze mindazt a nyomorúságot, amely állandóan reánk nehezedik. Olyan nagy mindegyikük, hogy közülük bármelyik is az egész életünkön keresztül való könyörgésre kényszeríthetne.

Az első kérés.

Szenteltessék meg a Te neved!

Ez egy kissé homályos és nem valami magyaros. Édes anyanyelvünkön így mondanók ugyanis: “Mennyei Atyánk, segíts meg, hogy csak a Te neved legyen szent.” Mit jelent az, mikor azt imádkozzuk: “Szenteltessék meg a Te neved?” Vajon Isten neve ennekelőtte nem volt szent? A felelet így hangzik: “Igen, a maga lényegében szent az mindenkor, de ahogy mi használjuk, úgy nem szent.” Isten nevét ugyanis, miután keresztyének lettünk és a keresztségben részesültünk, azért kaptuk, hogy Isten fiainak hívattassunk s mieink legyenek a szentségek, amelyek által egyesít minket az Isten önmagával, úgy, hogy rendelkezésünkre álljon minden, ami az Istené.

Így áll elő a felette nagy szüksége annak, hogy nagy gondunk legyen arra, hogy Isten neve megkapja a tiszteletét, s mint a legdrágább kincsünk és szentségünk szentnek és fenségesnek tartassék. S hogy kérjük is, mint kegyes gyermekei, hogy az Ő neve, amely az égben mindenképpen szent, itt a földön is szent legyen és maradjon minálunk és az egész világon.

De hát hogy is lesz szent közöttünk Isten neve? A legvilágosabb felelet ez: “Úgy, ha mind tanításunk, mind életünk istenes és keresztyén.” Minthogy ugyanis az Istent atyánknak hívjuk, ebben az imádságban tartozunk azzal is, hogy mindenben úgy viselkedjünk, jámbor gyermekekhez illően, hogy ne gyalázatot hozzunk reá, hanem tiszteletét és dicsőségét öregbítsük.

Ami pedig az ellenkezőjét illeti: Isten nevének megszentségtelenítése vagy szóval, vagy cselekedettel történik. (Mert minden, amit itt a földön művelünk, vagy szó vagy tett: vagy beszéd vagy vagy cselekedet.) Először tehát azzal szentségtelenítjük meg Isten nevét, ha olyant prédikálunk, tanítunk és beszélünk Isten nevében, ami hamis és tévútra vezethetne, úgy, hogy az Ő neve hazugságok feldíszítésére és kelendőbbé tételére kénytelen szolgálni. Isten nevének ez a legnagyobb meggyalázása és megbecstelenítése. Azután jön az, amikor esküdözés, átkozódás és varázslás formájában galád módon az Ő szent nevét használjuk a saját gyalázatos eljárásunk takarójának. Lehet azután a nyilvánvaló gonosz tettekkfel, az istentelen élettel is elkövetni ezt a bűnt, ha azok, akiket keresztyéneknek és Isten népének mondanak, házasságtörők, iszákosak, fösvények, irigyek és rágalmazók. Ez esetben megint csak mi miattunk éri Isten nevét szégyen és gyalázat, mert ahogy egy földi atyára szégyen és gyalázat, ha gonosz, elrugaszkodott gyermeke van, aki szavaival is, cselekedeteivel is atyja ellenére cselekszik, úgy, hogy miatta őt is megvetik és lenézik. Ugyanígy válik szégyenére Istennek is, ha mi, akik viseljük nevét és részesülünk mindenféle javaiban, másképp tanítunk, beszélünk és élünk, mint ahogyan a kegyes és mennyei gyermekekhez illik; úgy, hogy kénytelen hallani, amint mások azt mondják rólunk: “Ezek nyilván nem az Istennek, hanem az ördögnek gyermekei!”

Látod tehát, hogy ebben a mondatban ugyanazt kérjük, amit a második parancsolatban követel tőlünk az Isten, tudniillik, hogy az Ő nevével vissza ne éljünk, ne esküdözzünk, ne átkozódjunk, ne hazudjunk, ne csaljunk stb. Ellenkezőleg, használjuk helyesen Isten magasztalására és dicsőségére. Mert aki Isten nevét bármi bűnre használja, az megszentségteleníti és megfertőzi ezt a szent nevet, mint ahogy hajdanában templomokról mondották, hogy megfertőzték, ha gyilkosságot vagy valami más gyalázatosságot követtek el bennük. Ugyanilyen volt az is, ha valaki egy szent kegyszerrel bánt tiszteletlenül, amely magában ugyan szent, de az illetlen használat folytán szentségtelenné vált. Így tehát könnyen érthető ez a mondat és világos, csak érteni kell a szót, hogy “megszentelni” annyit jelent, mint “dicsérni, magasztalni, tisztelni”, szóval és cselekedettel egyaránt.

Lásd be már most hogy mennyire szükséges ez a kérés! Mert látjuk, hogy mennyire rakva a világ szektákkal és hamis tanítókkal, akik Isten szent nevének takarója és színe alatt valamennyien a saját ördögi tanaikat hirdetik. Volna tehát okunk szüntelen kiáltani és szólni mindezek ellen; meg azok ellen is, akik hamisan prédikálnak és hisznek: s azok ellen is, akik a mi evangéliumunkat s tiszta tanainkat támadják, üldözik s elfojtani akarják, mint a püspökök, a zsarnokok, a rajongók stb. Ugyancsak önmagunkért is szükségünk van azonban erre az imádságra, akiknél megvan az Isten igéje, de se hálásak nem vagyunk érte, se szerinte nem élünk úgy, ahogy kellene. Ha azért ezt szívből károd, biztos lehetsz, hogy Isten tetszésével találkozik. Mert Isten semmit sem hall örömestebb, mint azt, hogy tisztelete és dicsérete mindennél előbbre való legyen, hogy Igéje tisztán hirdettessék, felette drágának tartassék és becsültessék.

A második kérés.

Jöjjön el a Te országod!

Ahogy az első mondatban azt kértük, ami Isten nevének tiszteletére és dicsőségére vonatkozik: hogy ti. Isten ne engedje, hogy a világ a maga hazugságait és gonoszságát ékesítse vele, sőt inkább dicsőítse és szentelje meg mind tanítás, mind élet által, hogy mibennünk is dicsértessék és magasztaltassék: úgy itt azt kérjük, hogy eljöjjön az országa is. Ahogy azonban önmagában az Isten neve is szent, s mi mégis kérjük, hogy közöttünk is szent legyen: úgy az Ő országa is eljön önmagától, a mi imádságunk nélkül is. De mi mégis kérjük, hogy mihozzánk is eljöjjön, azaz közénk és hozzánk is leszálljon, hogy mi is azok közé tartozzunk, akik közt a neve megszenteltetik és országa virul.

Mit jelent azonban az Isten országa? Így felelünk: “Semmi mást, mint amit fentebb a Hiszekegyben hallottunk, hogy Isten Krisztust, az Ő Fiát, a mi Urunkat elküldte a világba, hogy megváltson és megszabadítson minket az ördög hatalmából, magához vonjon és uralkodjék, mint az igazság, élet és üdvösség királya a bűn, halál és gonosz lelkiismeret ellen. Ezért adta Szent Lelkét is, hogy amit itt elsoroltunk, mind nyújtsa nekünk szent Igéje által, s a hitben világosítson és erősítsen meg az ereje által.

Azért kérjük itt elsősorban, hogy mindaz, amit Krisztus szerzett, hathatóssá váljék nálunk, s így az Ő neve magasztaltassék az Isten szent Igéje és keresztyén életünk által. Hogy így aztán meg is maradjunk annál és legyen naponkénti gyarapodás; mind nálunk, akik azt elfogadtuk, mind más embereknél is terjedjen és hódítson, hogy uralkodjék az evangélium az egész világon, hatalmasan, hogy sokan jöjjenek a kegyelem országába s legyenek részesei a megváltásnak, a Szentlélek által egybegyűjtetvén. Hogy így mindnyájan örökké megmaradjunk ennek a királynak országában, amely most vette kezdetét.

Isten országának mihozzánk való eljövetele kétféle módon történik. Egyrészt itt, ideig az Ige és hit által. Másrészt örökké a kijelentés által. Nos, mi kérjük mind a két értelemben. Azt is, hogy jöjjön el mindazokhoz, akik még nincsenek benne, s azt is, hogy hozzánk, akik már elnyertük, szintén jöjjön el naponkénti növekedéssel és jövőben: az örök élet teljességével. Mindez pedig annyi, mintha azt mondanánk: “Szerető, mennyei Atyánk, kérünk, add nékünk elsősorban az Igédet, hogy az evangélium tisztán és igazán hirdettessék az egész világon! Azután add, hogy mi az Igét hittel fogadjuk s az munkálkodjék s éljen mibennünk, hogy így viruljon a köztünk felállított országod az Ige és Szent Lélek ereje által, az ördög országa pedig rontassék le, hogy ne maradjon se joga, se hatalma felettünk, mindaddig, míg végre teljesen ledöntve eltöröltetik a bűn, halál és pokol, hogy mi örökké éljünk tökéletes igazságban és boldogságban.

Láthatod mindebből, hogy mi itt nem fagarasért, vagy holmi múló földi javakért könyörgünk, hanem megbecsülhetetlen örök kincsért, mindenért, ami Istené. Sokkalta nagyobb ez, mint hogy az ember még csak gondolatban is kívánni merné, ha Ő maga nem parancsolta volna, hogy kérjük mindezt. De mivel Ő Isten, azért azáltal is dicsőséget akar szerezni magának, hogy sokkal többet és gazdagabban ad, mint ahogy bárki is el tudná képzelni. Olyan, mint egy örök kiapadhatatlan forrás, amely annál bőségesebben ontja és árasztja a vizét, minél többet adott már magából. Semmit sem követel tőlünk jobban az Isten, mint azt, hogy sok és nagy dolgot kérjünk Tőle. De haragszik, ha nem teljes bizalommal kérünk és követelünk.

Úgy van ez, mintha egy igen gazdag és hatalmas császár meghagyná egy koldusnak, hogy kérjen, amit csak kíván s kész volna fejedelmi ajándékot adni s az a mamlasz meg csak valami szegényes rántott levest kérne, semmi többet. Nem volna rá méltó, hogy semmirekellő, arcátlan fickónak tartsuk, aki tréfát és gúnyt űz a császári Felség parancsából, s nem lenne rá érdemtelen, hogy valaha is a császár szeme elé kerüljön még? Ugyanígy a legnagyobb gyalázat és tiszteletlenség Istenre is, ha mi, akiknek annyi kimondhatatlan jót kínál és ígér, megvetjük ezeket, vagy nem merjük elfogadni vagy legfeljebb egy darab kenyérért bátorkodunk könyörögni.

Mindez pedig annak a gyalázatos hitetlenségnek a rovására írandó, amelyik annyi jót se vár Istentől, hogy a gyomrát majd megtölti, nem is szólva arról, hogy ilyen örök javakat kellene elvárnia Istentől minden kételkedés nélkül. Szedjünk azért magunkba erőt, bátorságot, hogy mindig ezt helyezzük kéréseink elejére. Természetesen bőséggel megkapjuk majd azután a többit is, miként Krisztus tanítja: “Keressétek először Istennek országát, és ezek mind megadatnak néktek.” Mert hogyan engedhetné, hogy ideig való javak nélkül szűkölködjünk és sínylődjünk, mikor az örökkévalót s elmúlhatatlant megígéri?

A harmadik kérés.

Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is!

Eddig azért imádkoztunk, hogy mi tiszteljük az Ő nevét, s hogy az Ő országa megvalósuljon köztünk is. Teljesen benne van ebben a két dologban mindaz, ami Isten tiszteletére és a mi üdvösségünkre vonatkozik, hogy Isten a miénk legyen minden gazdagságával együtt. De mármost ugyancsak szükséges, hogy mindezt jól megmarkoljuk s ne hagyjuk magunkat elszakítani tőlük. Mert ahogyan egy jól kormányzott államban sem csak olyanokra van szükség, akik építenek és kormányoznak, hanem olyanokra is, akik a hazát oltalmazzák, védik és támogatják, úgy itt is. Habár imádkoztunk már, amire legfőképp szükségünk van, az evangéliumért, a hitért és a Szent Lélekért, hogy uralkodjék felettünk s szabadítson meg az ördög hatalmából, kérnünk kell még azt is, hogy Isten keresztülvigye az Ő akaratát. Mert ha a fentiek mellett ki tartunk, igen különös körülmények közé jutunk, sok megütközést és támadást kell elszenvedni mindazoktól, akik a két előbb tárgyalt cikkelyt igyekeznek megakadályozni és meghiúsítani.

Mert senki sem hinné, hogy az ördög mennyire szembehelyezkedik és sorompóba lép az érdekeiért, mint aki el nem viselheti, hogy valaki helyesen tanítson és igazán higgyen. Semmi nem fájhat neki annyira, mint az, hogy kénytelen legyen megengedni az Isten szent nevének szép cégére alatt tisztelt hazugságainak és ocsmányságainak a lelepleztetését. Nem bírja, hogy kénytelen minden gyalázatával pőrére vetkőztetve állani előttünk, s hozzá, hogy még az emberek szívéből is kiűzetett, és az országa ekkora csorbát szenvedett! Ezért dühöng és tobzódik minden hatalmával és erejével, mint valami nekibőszült ellenség. Magához rendeli az összes alattvalóját, sőt még a világot és a tulajdon testünket is segítségül használja. Testünk ugyanis magában véve tunya és gonoszra hajló jószág, ha mindjárt elfogadtuk is és hisszük is az Isten igéjét. A világ meg amúgy is gonosz és átok alatt van. Ingerel azért e kettőn keresztül mindenféleképpen, bujtogat és szítja a tüzet, hogy gátoljon, visszakergessen, leterítsen és újra a hatalmába kerítsen. Minden igyekezete, szándéka és mesterkedése ebben összpontosul. Ezután töri magát éjjel és nappal. Nem nyugszik egy percig sem, felhasználva erre minden művészetét és furfangját, minden utat-módot, amit csak ki tud eszelni.

Azért, ha keresztyének akarunk lenni, akkor arra az egyre bizonnyal számíthatunk, s azt előre meg kell fontolnunk, hogy az ördög az ellenségünk lesz minden angyalaival és a világgal együtt, s ezek ellátnak majd bennünket minden kínnal és gyötrelemmel. Mert ahol az evangélium hirdettetik, befogadást talál, hitet ébreszt, gyümölcsöt terem, ott a drága, szentséges kereszt sem hiányozhatik. Csak ne gondolja senki, hogy nyugta lesz; hanem kockára kerül e földön mindene: vagyona, becsülete, háza, udvara, felesége, gyermeke, teste és élete. Már most a testünknek s az óembernek ez nagyon fáj, mert arról van szó, hogy kitartsunk tántoríthatatlanul, szenvedjünk türelemmel, bármint támadnak is reánk és veszni hagyjunk mindent, amit csak elvesznek tőlünk.

Azért itt is, mint a többi esetben, mindig nagy szükség van arra, hogy szüntelen könyörögjünk: “Szerető mennyei Atyánk, a Te akaratod legyen meg, nem az ördög és a mi ellenségeink akarata, sem azoké, akik szent Igédet üldözik, azt elnyomni és országod eljövetelét megakadályozni akarják! Add, hogy mindazt, amit emiatt szenvednünk kell, türelemmel hordozzuk és leküzdjük, hogy a mi nyomorult testünk gyengeségből vagy restségből meg ne hátráljon és el ne bukjék!”

Íme, ebben a három kérésben a legegyszerűbb módon benne van az, amire Istennek van szüksége, de mindez miértünk; mert egyedül bennünket illet az, amit kérünk. Olyanformán ti., amint mondottuk, hogy bennünk is megtörténjék az, aminek egyébként rajtunk kívül is meg kell történnie. Mert ahogy akkor is meg kell szenteltetnie az Ő nevének, s akkor is el kell jönnie az Ő országának, ha mi nem imádkozunk érte, ugyanúgy végbe kell mennie és uralomra kell jutnia az Ő akaratának, ha mindjárt küzd is ellene, haragszik és dühöng is az ördög minden seregével, és vakmerően egészen ki szeretné is irtani az evangéliumot. Tehát önmagunkért kell ezt kérnünk, hogy akarata miköztünk is akadálytalanul s az ördögnek minden dühöngése ellenére is teljesüljön, hogy ellenségeink semmit se érhessenek el nálunk, hogy rendületlenül kitartsunk minden erőszakkal és üldözéssel szemben, s kedvünk teljék Istennek ilyetén akaratában mindenkor.

Az ilyen imádság biztos védelmünk és oltalmunk lesz nekünk, amely elűz és lever mindent, amit csak kitalálhatnak a mi evangéliumunk ellen az ördög, a püspök, a zsarnokok és az eretnekek. Hát csak hadd haragudjanak, csak hadd mozgassanak meg minden követ, hadd tanácskozzanak és hadd főzzék ki, hogy miként fojtsanak meg s irtsanak ki bennünket, hogy azután érvényesüljön az ő akaratuk és szándékuk. Egy vagy két keresztyén ember ezzel a pár imádságos kéréssel legyen velük szemben a védbástyánk, melynek nekirohannak és összetörnek. Megvan az a vigasztalásunk és bizodalmunk, hogy az ördögnek és minden ellenségünknek akarata és szándéka meg fog semmisülni, és kell is, hogy megsemmisüljön, bármily büszkék is és bármennyire biztonságban és a hatalom birtokában érzik is magukat. Mert, ha akaratuk le nem töretnék s meg nem akadályoztatnék, akkor e földön meg nem maradhatna az Isten országa, se a neve meg nem szenteltethetnék.

A negyedik kérés.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

Itt a szegény kenyérkosárra gondolunk, testünk és földi életünk szükségleteire. S bár e szó rövid és egyszerű, mégis sokat felölel. Mert amikor a mindennapi kenyeret említed és kéred, kéred mindazt, ami a mindennapi kenyérhez és annak élvezéséhez tartozik, s viszont kéred mindannak eltávolítását, ami azt hátráltatja. Nyíljon meg azért az értelmed, táguljanak gondolataid és ne csak a sütőkemencéig vagy a lisztes ládáig érjenek, hanem ki a tág mezőre, az egész földre, amely hordozza és megtermi a mindennapi kenyeret, a mindenféle élelmet. Mert ha a jó Isten nem növelné, áldaná és tartaná meg a mezőn, soha ki nem szednénk a kenyeret a sütőkemencéből és az asztalra sem tennénk.

Hogy rövidre fogjuk, ez a kérés mindent magába foglal, ami a világon hozzátartozik az élethez, minthogy a mindennapi kenyérre is csupán ennek a kedvéért van szükségünk. Nos hát az élethez nem csak az tartozik hozzá, hogy a testnek meglegyen a maga tápláléka, takarója és egyéb szükséglete, de az is, hogy az emberekkel, akikkel élünk és érintkezünk, a naponkinti érintkezésben, mindennemű ügyes-bajos dolgainkban csendben és békességben kijöjjünk. Egyszóval mindaz, ami egyrészt a családi, másrészt a társadalmi és állami élet körébe vág. Mert ahol e kettőt gúzsba kötik és gátolják a helyes menetében, ott az élet szükségletei is szenvednek és a maga valóságában az sem lesz fenntartható. S bizonnyal a legfontosabb dolgok egyike, hogy a világi felsőbbségért és hatóságért könyörögjünk. Mert Isten leginkább ezek által tartja meg mindennapi kenyerünket és nyugodalmas életünket. Mert habár minden adomány bőségesen jón az Istentől, azt mégsem őrizhetjük meg, se nyugodtan és vidáman nem élvezhetjük, ha állandó, békés kormányzatot nem ad. Mert ahol békétlenség, civakodás, háborúság van, ott már eltűnt a mindennapi kenyér, vagy legalábbis megfogyatkozott.

Minden istenfélő fejedelem címerébe joggal tehetnénk azért egy kenyeret az oroszlán vagy babérkoszorú helyett, vagy a pénzérmékre a fej helyébe, intelmül a fejedelmeknek és az alattvalóknak, hogy minekünk az ő hivataluk nyújt oltalmat és békességet, s nélkülük a mindennapi kenyeret sem élvezni, sem megtartani nem bírnánk. Azért érdemesek is minden tiszteletre, hogy megadjuk nekik, ami illő és amit tudunk. Hiszen nekik köszönhető, hogy békességben és nyugalomban élvezhetjük, amink van, mert egyébként egy fillérünk sem maradna. Ezenkívül imádkoznunk is kell érettük, hogy Isten minél több áldást és jót árasszon ránk általuk.

Így tehát a legrövidebben említjük és mutatjuk meg: meddig terjed ez a kérés a föld ezerféle ügye-baja között. Ebből bizonnyal hosszú imát lehetne csinálni és hosszadalmasan előadni mindazt, ami belé való. Így például, hogy Isten adjon ételt és italt, ruházatot, házat, udvart, egészséges testet; továbbá, hogy koronázza áldásával a mező termését, azután adjon sikert a ház körül otthonunkban is, adjon jámbor feleséget, gyermekeket és cselédséget, s ezeket tartsa is meg. Áldja meg munkánkat, iparunkat vagy egyéb foglalkozásainkat; adjon hűséges szomszédokat, jóbarátokat stb. Továbbá adjon a császárnak, királyoknak, minden rendnek, különösen a magunk fejedelmeinek, minden tanácsosnak, minden főúrnak és tisztviselőnek bölcsességet, erőt és szerencsét, hogy jól kormányozzanak, győzzenek a török és minden ellenség felett. Az alattvalóknak és a köznépnek engedelmességet, hogy békében, egyetértésben élhessenek egymással. Továbbá, hogy testünket, táplálékunkat megóvja minden kártól, égiháborútól, jégveréstől, tűztől-víztől, méregtől, pestistől, döghaláltól, háborútól, vérontástól, drágaságtól, kárt okozó állatoktól, gonosz emberektől stb. Ez mind szükséges, hogy az egyszerű népnek szívébe véssük, hogy ezt és ehhez hasonló dolgokat az Istentől kell kérni, s hogy azokat csakis a jó Isten adhatja meg.

Ez a kérés azonban különösen a legfőbb ellenségünk: az ördög ellen irányul. Minthogy ennek minden terve és óhajtása az, hogy elvegye vagy hátráltassa mindazt, amit Istentől kaptunk. És nem elégszik meg azzal, hogy az egyházi kormányzatban zavart okoz, megbontja azt azáltal, hogy a lelkeket megtéveszti hazugságaival és hatalma alá hajtja, – hanem rúgkapál, és meggátolja, hogy bármiféle kormányzat vagy békés, tisztességes foglalkozás megmaradhasson a földön. Ezenfelül mennyi civakodást, gyilkosságot, lázongást, háborút, zivatart, jégverést idéz elő; a termést, a barmot tönkreteszi, a levegőt megfertőzi. Egyszóval bántja, ha valaki kap egy falat kenyeret Istentől, s azt békén élvezi. És ha megvolna a hatalma és imádságunk nem oltalmazna Isten előtt, nem lenne a miénk egy szalmaszál a mezőn, egy fillér a házban, s életünk egy pillanata, különösen azoké nem, akik az Igét szeretik s szívből keresztyének akarnak lenni.

Íme, így mutatja meg Isten, mennyire szívén fekszik minden bajunk, s mennyi hűséggel viseli gondját földi javainknak is. S habár megad mindent bőven, s meg is tartja azt még a gonosz és semmirevaló embereknek is, mégis azt akarja, hogy esedezzünk értük, hogy elismerjük, hogy mindazt tőle kapjuk, s mindenben atyai jóságának jeleit lássuk. Mert ha kezeit becsukja, nem sikerülhet és nem őrizhető meg semmi sem, miként azt naponként látjuk és érezzük. Mennyi baj van napjainkban csak a hamis pénzzel, a kereskedelem, az üzleti élet mindennapos nyomorgatása és megterhelése miatt azok részéről, akik önkényükkel a szegény köznépet nyomorítják s fosztják meg mindennapi kenyerétől. Amit igaz, el kell szenvednünk, de azok meg vigyázzanak magukra, nehogy elveszítsék a közimádság áldását, és résen legyenek, hogy a Miatyánknak ez a szakasza ellenük ne irányuljon.

Az ötödik kérés.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Ez a kérés a mi szegény, nyomorult életünkre vonatkozik, amely nem folyik le bűn nélkül, habár miénk az Isten igéje, hiszünk, tesszük akaratját, szenvedünk és élünk, táplálkozunk Isten adományaiból, áldásából; mégis botlunk naponként, minthogy a világban az emberek között élünk, akik keserítenek bennünket s gyakran adnak okot a türelmetlenségre, haragra, bosszúságra stb. Ezenfelül ott van a hátunk mögött az ördög is, aki szünet nélkül zaklat, nyugtalanít, hogy lehetetlen mindenkor szilárdan megállanunk a folytonos harcban.

Itt azért ismét nagyon helyén való a kérés és a könyörgés: “Édes Atyánk, bocsásd meg a mi vétkeinket!” Nem mintha nem bocsátaná meg a mi kérésünk nélkül is (mert hisz’ ő ajándékozott meg bennünket az evangéliummal is, még mielőtt imádkoztunk volna érte, vagy valakinek is eszébe jutott volna), pedig az csupa bűnbocsánat. Arról van azonban szó, hogy ezt a bűnbocsánatot elismerjük és elfogadjuk. Mert olyan természetű ez a test, amelyben élünk, hogy nem hisz Istennek, nem bízik Benne és gonosz kívánságokkal, gondolatokkal foglalkozik minduntalan, úgyhogy naponként vétkezünk tettel, cselekedettel és mulasztással, amiből ered a lelkünk nyugtalansága is, mert fél Isten haragjától, kegyelme elvonásától és elejti az evangéliumból fakadó vigasztalást és bizodalmat. Nagyon szükséges azért, hogy ide meneküljünk szüntelen, keressünk megnyugvást és erősítsük a lelkiismeretünket.

Arra szolgáljon azonban mindez, hogy Isten megtörje a büszkeségünket s megtartson az alázatosságban. Mert ezt az előjogot önmagának tartotta fenn; ha valaki kérkednék buzgóságával s megvetne másokat: vizsgálja meg önnönmagát, tekintsen erre ‚a kérésre és meglátja majd, hogy ő sem buzgóbb másoknál. Isten előtt mindnyájunknak meg kell alázkodnunk, és örülhetünk, ha elnyerjük a bűneink bocsánatát. S ne is higgye senki, hogy amíg itt élünk, valaha is annyira vihetjük, hogy nem lesz szükségünk a bűnök bocsánatára. Egyszóval: ha Isten szüntelenül meg nem bocsát, elvesztünk.

Az az értelme azért ennek a kérésnek, hogy Isten ne nézze bűneinket és ne azzal fizessen, amit naponként megérdemelnénk, hanem bánjék velünk kegyelmesen és bocsásson meg ígérete szerint, s így vidám, bizakodó lelkiismeretet adjon, hogy színe elé állhassunk és imádkozhassunk. Mert ha szívünknek az Istenhez való viszonya megzavarodott és bízni nem tud, nem mer imádkozni sohasem. A bizakodás és vidám szív azonban abból ered, ha tudja, hogy bűnei meg vannak bocsátva.

Ennek a kérésnek azonban van egy nagyon szükséges, de megnyugtató függeléke is. “Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ő maga ígérte meg, legyünk tehát bizonyosak abban, hogy mindent megbocsát és elenged, de csak úgy, ha mi is megbocsátunk a felebarátunknak. Mert ahogy naponként mi is sokat vétkezünk Isten ellen és Ő mégis mindent kegyelmesen megbocsát, ügy tartozunk megbocsátani felebarátunknak is mindannyiszor, ahányszor csak erőszakoskodik, kárt, okoz, jogtalanságot követel, álnokul viselkedik stb. Ha tehát te nem bocsátasz meg, ne is gondolj arra, hogy Isten megbocsát neked. Ha ellenben megbocsátottál, megvan az a vigasztalásod és bizonyosságod, hogy az égben neked is megbocsáttattak; nem azért, mert te megbocsátottál, (mert Ő szabadon, ingyen, pusztán kegyelemből teszi, mert megígérte, amint az evangélium is tanítja), hanem, hogy biztosakká, erősekké tegyen bennünket, annak az ígéretének a bizonyosságjegyében, amelyik ezzel a kérésünkkel megegyezik (Lukács 6.): “Megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik.” Azért ismétli meg ezt Krisztus mindjárt a Miatyánk után, mondván (Máté 6, 14.): “Ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok” stb.

Azért függ össze ez a jegy az imádsággal, hogy amikor kérünk, rámutasson az ígéretre és így gondolkozzunk: Jóságos Atyám, jövök Tehozzád és kérlek, bocsáss meg nekem, nem azért, mintha cselekedeteimmel eleget tehetnék, vagy érdemeket szerezhetnék, hanem mert Te megígérted azt és megpecsételted, hogy olyan biztos legyen az, mintha Te saját magad mondottad volna meg nekem a feloldoztatásomat. Mert amennyit a keresztség és szentségek szereznek a külső jegyükkel, annyira ez is képes megerősíteni és vidámmá tenni a szívünket és azért szereztetett a többi mellett, hogy minden időben élhessünk vele és gyakorolhassuk, mint amely minden időben rendelkezésünkre áll.

A hatodik kérés.

És ne vígy minket kísértésbe!

Hallottuk, hogy mennyi fáradságba, munkába kerül meg is őrizni és meg is maradni abban, amit kérünk, s mindamellett fogyatkozás, botlás nélkül nem megy. Azután, ha bocsánatot és jó lelkiismeretet nyertünk is, és föl vagyunk is oldozva teljesen, mégis úgy történik az az életben, hogy az ember ma megáll, holnap elesik. Azért még ha buzgók és jó lelkiismerettel vagyunk is Isten iránt, ismételten kérnünk kell, hogy ne engedjen bennünket visszaesni és a megpróbáltatás vagy megkísértés miatt eltávolodni Tőle.

A megkísértés pedig háromféle: a test, a világ és az ördög kísértése. Mert testben élünk és nyakunkon ül az óember, az izeg-mozog, és erkölcstelenségre, renyheségre, falánkságra, iszákosságra, fukarságra, álnokságra ingerel naponként, hogy megcsaljuk felebarátunkat és túljárjunk az eszén. Szóval minden gonosz vágyakozásra, mely kezdettől fogva hozzánk tapadt és más emberek társasága, példája, hallás-látás által izgat, ami gyakran az ártatlan szívűeket is megsebzi és lángra lobbantja.

Azután jön a világ, amely sérteget, haragra, türelmetlenségre ingerel szóval és tettel. Nincs is itt más tehát, mint gyűlölködés, irigykedés, ellenségeskedés, hatalmaskodás, igazságtalanság, hűtlenség, bosszúállás, átkozódás, szidalmazás, emberszólás, büszkélkedés, kevélykedés, esztelen cicoma, tömjénezés, dicsvágy és erőszakoskodás, ahol senki sem akar a legkisebb lenni, de a legnagyobb, bámulatot keltő – mind, ahány csak van.

Ezek mellé sorakozik azután az ördög, és uszít, tüzel minden oldalról. De különösen azzal foglalkozik, ami a lelkiismerethez és a lelki dolgokhoz tartozik. Ti., hogy Istennek úgy igéjét, mint művét szélnek eresszük és megvessük, hogy a hittől, reménységtől, szeretettől elszakítson, és a tévhitre, hamis vakmerőségre, nyakasságra juttasson: vagy pedig kétségbeesésbe, istentagadásba, istenkáromlásba és számtalan más ocsmány bűnbe sodorjon. Ezek azok a kötelek és hálók, sőt valóságos tüzes nyilak, amelyeket nem a test és a vér, de az ördög lövell legdühödtebben az emberek szívébe.

Ez bizony súlyos, nagy baj és kísértés, amelyet el kell szenvednie minden keresztyén embernek, ha kell, mindegyiket külön-külön is. Hogy amíg ebben a rút életben élünk, amelyben mindenfelől zaklatnak, űznek, hajszolnak, minden órában az imádkozáshoz, a fohászkodáshoz hajtson bennünket, hogy Isten ne engedjen elgyengülni, kimerülni és a bűnbe, szégyenbe – és hitetlenségbe visszaesni. Mert másképp még a legkisebb kísértésen is lehetetlen erőt venni.

“Kísértésbe nem vinni” mármost azt jelenti, hogy Isten erőt és kitartást ad az ellenállásra, de magát a kísértést nem szünteti meg s nem távolítja el. Mert a kísértést vagy az ingerlést senki el nem kerülheti, mivel a testben élünk és az ördög megkörnyékez. Akarva – nem akarva el kell szenvednünk a kísértést, sőt gázolnunk kell benne: itt azonban azért fohászkodunk, hogy bele ne essünk és el ne merüljünk benne.

Nagy a különbség azért aközött: kísértést érezni és abba beleegyezni, ahhoz hozzájárulni. Érezni mindnyájan érezzük, bár nem egyformán; némelyek fokozottabb és súlyosabb mértékben. Mint ahogy a fiatalságot különösen a test, az öregeket a világ, a többieket, különösen, akik lelki dolgokkal foglalkoznak, vagyis az erős keresztyéneket, az ördög kísérti meg. Az ily érzés, mivel akaratunk ellen való és szeretnénk tőle szabadulni, senkinek nem árthat. Mert ha nem éreznők, nem nevezhetnők kísértésnek. A beleegyezés pedig az, ha nem fékezzük, nem állunk ellent neki és nem fohászkodunk.

Mi keresztyének legyünk azért készen s gondoljuk meg naponként, hogy szünet nélkül ki leszünk téve a kísértésnek. Nehogy bárki is annyira bátorságosan és gondtalanul viselkedjék, mintha az ördög messze lenne. Inkább várjuk a támadását minden oldalról és szegüljünk ellene. Mert ha ebben a pillanatban tiszta, türelmes, barátságos vagyok és erős a hitem is, megtörténhetik, hogy az ördög még ez órában oly dühödten ostromolja meg a szívemet, hogy alig állhatok meg. Mert olyan ellenség az, amelyik soha nem tágít, soha ki nem fárad, s ha az egyik kísértés megszűnt, nyomban jön a másik.

Emiatt nincs is számunkra más tanács és vigasztalás, mint hogy ide meneküljünk, megragadjuk a Miatyánkot és szívből beszélgessünk a jó Istennel: “Jóságos Atyám, te parancsoltad meg, hogy imádkozzam, ne engedd, hogy elbukjam a kísértésben!” – akkor meglátod, hogy lankad a kísértés, és végül is megadja magát. Máskülönben, ha saját értelmeddel és tanácsoddal próbálsz magadon segíteni, csak elrontod az ügyedet és az ördögnek adsz tág teret. Mert kígyófeje van annak, amely ha egy kis rést talál, ahol befurakodhatik, már utánamegy az egész teste. De az imádság meggátolhatja és visszavetheti.

A hetedik kérés.

De szabadíts meg minket a gonosztól!

Az eredetiben így hangzik ez a kérés: “Szabadíts, vagy oltalmazz meg a gonosztól, vagy rossztól!” S egészen úgy tűnik fel, mintha mindent össze akarna foglalni, úgyhogy az egész imádság ez ellen a főellenségünk ellen irányulna. Mert ő az, aki hátráltat közöttünk mindent, amiért csak imádkozunk: Istennek nevét és dicsőségét, országát és akaratát, a mindennapi kenyeret, a vidám, jó lelkiismeretet.

Végezetül azért mindezt összefoglaljuk és így szólunk: “Jóságos Atyánk, segíts meg, hogy mind e sok bajtól szabaduljunk.” De nem kevésbé benne van az is, ami bú-baj csak érhet bennünket az ördög uralma alatt. Mint a szegénység, szégyen, halál, röviden: minden áldatlan nyomorúság és keserűség, amiből a földön rengeteg van. Mert az ördög (mivel nemcsak hazug, hanem gyilkos is) az életünkre tör szünet nélkül, s kedvét leli benne, ha bajba sodorhat vagy az életünket veszedelembe döntheti. Innét van az, hogy soknak a nyakát szegi vagy eszét veszi, másokat vízbe fullaszt, sokat öngyilkosságba kerget vagy más borzalmas csapásokkal sújt.

Azért nem lehet fontosabb feladatunk a földön, mint szünet nélkül fohászkodni ez ellen a fő-fő ellenség ellen, mert ha Isten meg nem tartana bennünket, nem lehetnénk tőle biztonságban egy óráig sem.

Ezekből láthatod, miként kell mindazért, ami bennünket testileg is fenyeget, Istenhez imádkoznunk, hogy ne keressünk és ne várjunk segítséget sehol máshol, csak Őnála. Ezt azonban a végére hagyta. Mert, hogy minden bajtól megoltalmazzon és megszabadítson, ahhoz előbb az kell, hogy a neve megszenteltessék, országa közöttünk legyen és akarata végbemenjen. Ezek után természetesen megoltalmaz bennünket minden bűntől és szégyentől, s ezenfelül mindattól, ami fáj és ártalmas nekünk.

Íme, mindazt a bajt feltárta előttünk Isten, ami csak érhet bennünket valamikor. Hogy soha, semmiféle mentségünk ne lehessen, ha nem imádkozunk. De az az imádság ereje, hogy tanuljunk Áment is mondani. Vagyis ne kételkedjünk, hogy bizonnyal meghallgat és megtörténik. Mert ez nem más, mint a kétkedés nélküli hitnek a szava, amely nem bizonytalanra imádkozik, hanem tudja, hogy Isten nem hazudik, mert megígérte, hogy megadja. Ahol tehát hiányzik az ilyen hit, ott nem is lehetséges igazi imádság.

Azért kárhozatos tévelygés, ha úgy imádkoznak, hogy nem mernek rá szívből igent mondani és levonni a biztos következtetést: hogy Isten meghallgat – hanem megmaradnak a kételkedésükben és azt mondják: Mimódon lehetnék oly merész és dicsekedhetném, hogy Isten meghallgatja az én imádságaimat? Hiszen én szegény bűnös ember vagyok!

Ez azért van, mert nem nézik Isten ígéretét, hanem a saját cselekedeteiket és érdemüket, ami által Istent megvetik és hazuggá teszik. Így aztán nem is kapnak semmit, amint Szent Jakab is megmondja: “De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól.” Íme, ennyire szívén viseli Isten a mi bizonyosságunkat afelől, hogy nem hiába kérünk s így az imádkozást semmiképpen meg ne vessük.

Forrás

DOKTOR LUTHER MÁRTON  NAGY KÁTÉJA. FORDÍTOTTÁK: EVANGÉLIKUS LELKÉSZEK A WEIMÁRI KIADÁS ALAPJÁN ÉS A LATIN SZÖVEG TEKINTETBEVÉTELÉVEL AZ “EMMAUS FELÉ” KIADÁSA SOPRON, 1930.

Németh Ferenc honlapjáról: http://leporollak.hu/egyhtori/luther/irasok/LUT_KATE.HTM