Sermo a jócselekedetekről | Luther Márton

Luther Márton

(1483 – 1546)

a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkipásztor, reformátor

LVM 2. 22-32. o.

Sermo a jócselekedetekről (1520)⁹

Takács János fordítása

részlet

[…]¹⁰

[Az első jócselekedetről]

[„Én, az Úr vagyok a te Istened. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Móz 20,2–3)]

[Mi a jócselekedet?]

Először. <204> Tudnunk kell, hogy csak azok a cselekedetek jók, amelyeket Isten parancsolt; hasonlóképpen semmi sem bűn, csak az, amit Isten megtiltott. Azért annak, aki a jócselekedeteket megismerni és cselekedni akarja, csak Isten parancsolatait kell megismernie. Ilyen értelemben mondja Krisztus a gazdag ifjúnak: „Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat!” Tőle is csak a Tízparancsolat megtartását követeli Krisztus, amikor az megkérdezi őt: „Mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mt 19,16–17) Ennélfogva a jócselekedeteket egyedül Isten parancsolatai szerint kell megítélnünk, nem pedig azok nagysága, mennyisége, hatása vagy emberi tetszések és szokások mértékével, amint ezt vakságunkban mindeddig megtettük, sőt megtesszük ma is, és ezzel súlyosan vétünk Isten parancsolatai ellen.

[A hitről általában]

[A Krisztusban való hit tesz minden cselekedetet jóvá]

Másodszor. Az első, legfőbb és legnemesebb jócselekedet a Krisztusban való hit, amint a zsidók kérdésére: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” Jézus így felel: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (Jn 6,28–29)

Amikor aztán erről beszélünk vagy hallunk, egészen jelentéktelen, könnyen megvalósítható dolognak tartjuk, és könnyen átsiklik rajta a szemünk, pedig hosszan kellene vele foglalkoznunk, mert minden cselekedetnek hitben kell végbemennie, mert a hit teszi a cselekedetet jócselekedetté. Ezt nyomatékosan hangsúlyoznunk kell.

[Hit nélkül halottak a cselekedetek]

<205> Milyen sokan vannak, akik imádkoznak, böjtölnek, alapítványokat tesznek, az emberek szemében tisztességes életet élnek, de ha megkérdezed őket, hogy bizonyosak-e afelől, hogy amit cselekszenek, az az Isten tetszésére van, nemmel felelnek, nem tudják, vagy legalábbis kételkednek benne! Sőt a nagy tudósok között is vannak egyesek, akik egyenesen félrevezetik az embereket, amikor azt állítják, hogy nem is fontos efelől bizonyosnak lenni: pedig ezek az emberek mást sem tesznek, mint jócselekedetre tanítják a többieket. Íme, ezek a cselekedetek hit nélkül mennek végbe, azért holtak és teljességgel értéktelenek, mert amilyen a lelkiismeretük, az Istenbe vetett hitük, olyanok a cselekedeteik is, amelyek abból fakadnak. Mivel pedig tiszta lelkiismeretük nincs, azért cselekedeteik is holtak és rosszak. Innen van az, hogy amikor én nyomatékosan hangsúlyozom a hitet, és elvetem a hit nélküli cselekedeteket, azzal vádolnak, hogy tiltom a jócselekedeteket, pedig én csak a hitből fakadó, igazi jócselekedeteket akarom tanítani.

[A mindennapi munkát is hittel kell végezni]

Harmadszor. Ha aztán tovább kérdezed őket, hogy jócselekedetnek tekintik-e a munkát, az iparűzést [arbeyten yhr handtwerg], a jövés-menést, az evés-ivást, az alvást, általában minden testi vagy általános szükségletre irányuló minden tevékenységet, és hiszik-e, hogy ezek Isten tetszésére vannak, meglásd, tagadóan válaszolnak; a jócselekedetek körét a templomi imádkozásra, böjtölésre, alamizsnálkodásra szorítják, minden más cselekedetet pedig hiábavalónak, Istenre nézve közömbösnek tartanak. Átkozott hitetlenségükkel megrövidítik s leszűkítik Isten szolgálatát, pedig minden gondolat, szó és cselekedet, amely hitből fakad, Istent szolgálja.

Így tanít a prédikátor is: „Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt; mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amit fáradsággal végzel a nap alatt.” (Préd 9,7–9) „Ruhád legyen mindig fehér”, ez azt jelenti, hogy minden, bármi néven nevezendő cselekedetünknek különbség nélkül jónak kell lennie. De azok csak akkor lesznek „fehérek”, ha bizonyosan hiszem, hogy Istennek tetszésére vannak azok. És akkor a jó lelkiismeretnek „olaja” sem fog elfogyatkozni az én lelkem „fejéről”, Krisztus is ugyanígy mondja: „Én mindig azt teszem, ami neki kedves.” (Jn 8,29) Hogyan tehette ezt „mindig”, akkor is, mikor evett, ivott vagy aludt a maga idejében? És Szent János is mondja: „Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk. És akkor az ő színe előtt azzal biztatjuk a szívünket, hogy bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud. Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt; és amit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte.” (1Jn 3,19–22)

<206> Továbbá: „Aki az Istentől született (azaz aki hisz és bízik Istenben), az nem cselekszik bűnt, mert nem vétkezhet.” (1Jn 3,9) Vagy: „Az Úr megváltja szolgái életét, és nem kell bűnhődnie senkinek, aki hozzá menekül.” (Zsolt 34,23) Sőt: „…boldogok mindazok, akik őbenne bíznak.” (Zsolt 84,13; Péld 16,20) Ha pedig ez igaz, akkor kell, hogy minden, amit csak tesznek, jó legyen, vagy legalábbis az, hogy minden gonosz tettük nyomban megbocsáttassék. Íme, ezért értékelem én olyan nagyon nagyra a hitet, ezért vezetek vissza minden cselekedetet a hitre, és ezért vetek el minden cselekedetet, amely nem a hitből fakad.

[A hit a keresztény ember ismertetőjele]

Negyedszer. Ebből tudhatja meg ki-ki, mikor cselekszik jót és mikor rosszat. Ha bizalma van abban, hogy cselekedete Istennek tetszésére van, akkor jó az ő cselekedete, ha mindjárt olyan csekélység is az, mint egy szalmaszál felemelése. De ha hiányzik ez a bizalom, és ha kételkedik, akkor nem jó az ő cselekedete, még ha az összes halottat támasztaná is fel, vagy tűzre adná is a testét. Ezt tanítja Szent Pál: „Ami nem hitből származik, az bűn.” (Róm 14,23) Mint legfőbb cselekedetről, erről a hitről neveznek bennünket Krisztus-hívőknek, nem pedig más cselekedetről, mert az összes többi cselekedetet akár egy pogány, zsidó, török vagy akármelyik bűnös is megteheti, de sziklaszilárdan bízni abban, hogy ő az Istennek tetszésére van, ez csak a kegyelemtől megvilágosított és megerősített keresztény ember számára lehetséges.

[A hit nem sorolható az erények közé]

Hogy ez a tanítás miért hallható olyan ritkán, sőt hogy egyesek emiatt eretnekséggel is vádolnak engem, annak az az oka, hogy ezek vak értelmükre és pogány tudományosságukra hallgatva nem helyezték a hitet az erények fölé, hanem azokkal egy sorba állították (a hitnek egészen különálló cselekedetet tulajdonítottak minden más erény cselekedetétől elszigetelten); pedig egyedül a hit teszi a cselekedeteket jókká és Isten előtt kedvesekké és méltóakká azáltal, hogy kételkedés nélkül bízik abban, hogy az embernek minden cselekedete tetszésére van Istennek. Így nem hagyták meg a hitet a cselekedetek sorában, hanem – ahogyan mondták – habitusnak¹¹ minősítették, holott az egész Szentírás az egyedül igaz, istenes cselekedetnek a hitet nevezi. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy vakokká és világtalanok vak vezetőivé lettek (Mt 15,14). Ezt a hitet pedig azonnal nyomon követi a szeretet, békesség, öröm és reménység, mert aki az Istenben bízik, azzal ő azonnal közli Szentlelkét. Így ír Szent Pál apostol is a galatákhoz: „Nem a törvény cselekvése alapján kaptátok a Lelket, hanem az ige meghallásából származó hit alapján.” (Gal 3,2)

[A hit megnyilatkozásairól]

[A hit nincs cselekedetekhez kötve]

Ötödször. Ebben a hitben minden cselekedet egyenlővé lesz, úgyhogy az egyik olyan lesz, mint a másik, a cselekedet nagyságát, időtartamát vagy mennyiségét illető minden különbség eltűnik. Mert a cselekedetek sohasem önmagukban jók, hanem csakis a hit által; ez a hit pedig mindig mint egy és ugyanaz a hit működik különbség nélkül minden, még a legkülönbözőbb cselekedetben is. <207> Éppen úgy, mint a test egyes részei is csak a fej által élnek, működnek, tőle kapják a nevüket; a fej nélkül viszont egyetlenegy tag sem képes élni, működni, még nevet sem kaphat.

Ebből következik azután, hogy az ebben a hitben élő keresztény embernek senkire sincs szüksége, hogy őt jócselekedetekre oktassa, hiszen ő megtesz mindent, ami csak a keze ügyébe esik, és az mind nagyon jól van. Sámuel mondja Saulnak: „Akkor megszáll téged is az Úr lelke, velük együtt prófétai révületbe kerülsz, és más emberré leszel. És ha majd bekövetkeznek rajtad ezek a jelek, akkor tedd meg, amire módot találsz, mert veled lesz az Isten.” (1Sám 10,6–7) Hasonlóképpen olvassuk Annáról is, Sámuel anyjáról, amikor ő a neki Isten kegyelmét hirdető Éli főpapnak hitt, hogy elment vidáman és békességgel, és nem törődött többé semmivel, vagyis számára minden ugyanolyan jelentőségűvé lett, ami csak érte őt (1Sám 1,17). Szent Pál is ezt mondja: „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17) Mert a hit egy cselekedethez sincs kötve, éppen ezért egyetlen cselekedetet sem enged ki a maga hatásköréből, hanem megtermi gyümölcsét a maga idején (Zsolt 1,3).

[A hit mindent örömmel tesz Isten tetszésére]

Hatodszor. A testi életből vett példából világosan látjuk ezt: ha valaki egy másik ember részéről szeretetet és tetszést tételez fel és annak meglétében bízik, akkor ugyan ki tanítja őt arra, hogy hogyan viselkedjék, mit tegyen vagy mit ne tegyen meg, mit mondjon, hallgasson el, vagy mit gondoljon? Kizárólag a másik iránti bizalom tanítja meg őt ezekre, sokszor a szükségesen felül is. Az ilyen ember szemében aztán nincs különbség a cselekedetek között; a hosszú ideig tartó nagy dolgot éppen olyan szívesen megteszi, mint az egészen jelentéktelen, apró-cseprő csekélységet. Ráadásul még, amit tesz, azt boldog, megelégedett, bizalmas szívvel, elfogulatlanul teszi. De mihelyt kétely vagy bizalmatlanság jelentkezik, az ember azonnal különbséget tesz cselekedet és cselekedet között, keresi, hogy mi lenne a legjobb, amivel a másik kegyeit elnyerhetné. Tettéhez aztán kedvetlenül és nem is jó szívvel fog hozzá; elfogult bizalmatlansága pedig sokszor egészen megzavarja gondolkodását. Ugyanígy van ez a keresztény ember életében is. Ha Istenbe vetett bizalomban él, akkor mindent ismer, mindenre képes, bármit elvállal, s azt szabadon és jó kedvvel el is végzi; nem jutalomért, sem érdemszerzés céljából, hanem azért, mert öröme telik abban, hogy ő az Isten tetszésére van; megelégszik Isten tetszésével, más jutalmat nem is vár. Viszont aki nem jár Istennel, vagy kételkedik benne, az szüntelenül azon aggodalmaskodik és azt keresi, hogy miben tegyen még eleget Istennek, és sok jócselekedetével hogyan indítsa meg őt. Elzarándokol Szent Jakabhoz, Rómába, Jeruzsálembe vagy máshová; imádkozik Szent Brigitta imádságoskönyvéből,¹² bizonyos napokon böjtöl, meggyón itt is, ott is, mindenkitől kérdezősködik, és mégsem talál békességet. Ráadásul még mindezt nehéz szívvel, kedvetlenül, szinte fásultan teszi; azért nevezi a Szentírás az ilyen „jócselekedeteket” héberül aven-amalnak, ami magyarul annyit tesz, mint „munka és fáradság” (Zsolt 90,10). Ráadásul ezek még nem is jócselekedetek, és mind teljesen hiábavalók. <208> Bizony, sokan belezavarodtak már ebbe, s a félelem miatt nyomorba jutottak. Ezekről mondja a bölcs: „Bizony, letértünk az igazság útjáról, az igaz élet fénye nem világított nekünk, és a nap nem kelt föl számunkra. Nem győztünk betelni a törvénytelenség és kárhozat ösvényeivel, és úttalan pusztaságokon mentünk át, de az Úr útját nem ismertük föl.” (SalBölcs 5,6–7)

[A hit Istentől csak jót vár]

Hetedszer. Ezekben a cselekedetekben még kicsiny és erőtlen a hit. Hadd kérdezzük tovább: vajon akkor is, amikor testileg vagy gazdaságilag, a társadalmi életben, a családi körben [an leyp, gut, ehr, freund] vagy bármi másban hiányt szenvednek, hiszik-e, hogy ők mindig Isten tetszésére vannak, és hogy Isten a nehéz vagy könnyebb szenvedést és bajt kegyelméből küldte rájuk?

Ilyenkor valóságos művészet Istenről jobbat feltételezni, mint amit a külső körülmények mutatnak, és azok ellenére bizalommal lenni iránta, amikor a mi felfogásunk és belátásunk szerint ő haragudni látszik. Ilyenkor Isten elrejtőzködött, amint az Énekek énekében a menyasszony mondja: „Itt áll már falaink mellett, benéz az ablakon.” (Énekek 2,9) Ez azt jelenti, hogy a szenvedés idején, amely válaszfalként áll Isten és az ember közé, Isten rejtetten jelen van, figyel engem és nem hagy el. Igen, ő jelen van, kegyelmesen segíteni kész, és a gyenge hit szemével láthatóvá teszi magát. Jeremiás így mondja ezt: „Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret. Mert nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket.” (JSir 3,32–33)

[A hit számára a szenvedés áldást jelent]

De ők ezt a hitet egyáltalában nem ismerik, túlteszik magukat rajta, és azt gondolják, hogy Isten elhagyta őket, és ellenségükké lett. Szenvedésükért az embereket és az ördögöt okolják, úgyhogy itt Istenbe vetett bizalomról szó sem lehet. Ezért a szenvedés csak bosszantásukra és kárukra van; és ők még az ő felfogásuk szerint jócselekedeteket igyekeznek véghezvinni, anélkül, hogy csak a legkisebb mértékben is tudatára ébrednének hitetlenségüknek. Azok számára ellenben, akik szenvedésükben Istenbe vetik bizalmukat, és gyermeki hittel bíznak abban, hogy ők tetszésére vannak Istennek, azok számára a szenvedés és baj csak nyereség és felbecsülhetetlen érték. Mert a hit és bizalom Isten előtt értékessé teszi azt, ami a másik ember számára a legártalmasabb, úgyhogy még a halálról is azt olvassuk a zsoltárban: „Drágának tekinti az Úr híveinek halálát.” (Zsolt 116,15) S amint a hit és bizalom ezen a fokon¹³ jobb, erősebb, mélységesebb, mint az első fokozatban,¹⁴ úgy a hitben való szenvedés felülmúlja a hitnek minden egyéb megnyilvánulását; így a hit cselekedetei és a hitben való szenvedés között felmérhetetlen értékbeli különbség van.

[A hit megnyugtatja a lelkiismeretet]

Nyolcadszor. Mindezek felett a hit legmagasabb foka ott van, ahol Isten nem mulandó szenvedéssel, hanem a halál és a pokol félelmével és a bűntudat gyötrelmével bünteti a lelkiismeretet, s megvonja kegyelmét és irgalmát, mintha haragjában örökre el akarná kárhoztatni az embert. Ezt azonban kevesen tapasztalják meg. Így panaszkodik Dávid: „Uram, ne feddj meg haragodban!” (Zsolt 6,1) <209> Ilyen esetben hinni azt, hogy Isten kedvét leli bennünk, a legnagyobb dolog, amit az ember megtehet. De erről semmit sem tudnak azok, akik a „szent cselekedeteket” és „jócselekedeteket” olyan buzgón cselekszik. De hogyan is tudnának ők itt, a kísértések közepette Isten jóságában és kegyelmében bízni, amikor már a hitnek legalsó fokán, a cselekedetekben is bizalmatlanok és kételkednek?

[A hit teszi a cselekedeteket jóvá]

Íme, így értettem a dolgot mindig, amikor állandóan a hitet emeltem ki, és a hit nélküli cselekedeteket elvetettem, hogy ezzel a hit nélküli, csak külsőleg csillogó, farizeusi „jócselekedetektől” – amilyenek elvégzésében most minden egyes kolostorban, templomban, házban és társadalmi csoportban [nyder und hoher stend] buzgólkodnak – elvezessem az embereket a hitből fakadó, igazi jócselekedetekre. E tekintetben nekem csak azok a nem hasított körmű, „tisztátalan állatok”¹⁵ – amelyekről Mózes könyvében van szó (3Móz 11,4) – mondhatnak ellent, amelyek nem ismernek különbséget a jócselekedetek között, hanem csak otrombán cammognak a maguk útján. Számukra csak az imádkozás, böjtölés, adományozás, gyónás és elégtétel a fontos; szerintük akkor minden rendben is van, még akkor is, ha mindezt Isten kegyelmében és jóságában való hit nélkül is tették. A legtöbbnyire akkor tartják jónak cselekedetüket, ha az nagyon sokáig tartó, sok és nagy cselekedet; az Istenbe vetett bizalom fontosságát figyelembe sem veszik, és Istentől csak azután várnak valami jót, amikor a magukét már megtették. Nem építenek hát bizalommal Isten jótetszésére, hanem a maguk cselekedeteire, vagyis fövényre és vízre, ami Krisztus mondása szerint végső romlásukat okozza (Mt 7,26–27). Istennek ezt a „jóakaratát” és „jótetszését”, amely a mi bizalmunknak az alapja, karácsony éjszakáján hirdették meg az angyalok, amikor így énekeltek: Gloria in excelsis deo – „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,14)

[A hit tartalmáról]

[Egyedül a hit töltheti be az első parancsolatot]

Kilencedszer. Íme, ez az első parancsolat, amely azt mondja; „Ne legyen más istened rajtam kívül!” (2Móz 20,3) Ez pedig azt jelenti: „Mivel én egyedül vagyok Isten, azért bizodalmadat, bizalmadat és hitedet vesd egyedül belém és senki másba.” Mert Istennek csupán szájjal való elismerése, térdepeléssel és szemforgatással való imádása még nem jelenti azt, hogy van Istened. De ha teljes szívvel benne bízol, minden munkában vagy szenvedésben, életben vagy halálban, jó- és balsorsban egyaránt, minden jó adományt, kegyelmet és jóakaratot csak tőle vársz, akkor van Istened. Krisztus Urunk is ezt mondja: „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4,24) Egyedül ez a hit és bizalom, ez a szívből jövő bizalom képes betölteni igazán az első parancsolatot; ezen kívül nincs semmiféle cselekedet, amely eleget tehetne ennek a parancsolatnak.

Mivel pedig ez a parancsolat az első, legfőbb s legjobb, a többi parancsolatnak kútforrása, zsinórmértéke, megítélője, azért e parancsolat cselekedete is (ti. a mindig Isten kegyelmébe vetett hit és bizalom) <210> az első, legfőbb s legjobb, és kell, hogy ez legyen minden cselekedetnek kútforrása, zsinórmértéke és megítélője. A többi cselekedet annyit ér a hittel összemérve, mintha a többi parancsolatot magában vennénk az első nélkül, vagyis Isten nélkül. Ezért helyesen mondja Szent Ágoston, hogy az első parancsolat cselekedetei a hit, remény és szeretet.¹⁶ Már fentebb is említettük, hogy az ilyen hit és bizalom magával hozza a szeretetet és a reményt. Ha a dolog mélyére tekintünk, a szeretet a hit első gyümölcse, vagy legalábbis velejárója. Mert ugyan bízhatnék-e Istenben, ha nem tételezném fel, hogy ő jóindulattal és szeretettel van irántam? Ez viszont azonnal Isten iránti bizalomra, szívből fakadó bizalomra indít engem, hogy minden jót tőle várjak.

[Aki önmagában vagy cselekedeteiben bízik, az bálványimádó]

Tizedszer. Már most láthatod, hogy mindazok, akik nem bíznak Istenben mindig és minden cselekedetükben vagy szenvedésükben, akik életükben és halálukban nem az ő jóindulatára, kegyelmére és jóakaratára támaszkodnak, hanem ezeket másutt vagy önmagukban keresik, mindazok megszegik ezt a parancsolatot, és valósággal bálványimádók, még akkor is, ha minden más parancsolatot megtartanának is, és az összes szentnek az imádsága, böjtölése, engedelmessége, tisztasága, bűntelensége az övék volna is. A cselekedetek feje hiányzik, e nélkül pedig a többi cselekedet csak hiú látszat, üres csillogás és kendőzgetés [lauter gleissen, scheinen, ferben]. Éppen ettől óv bennünket Krisztus: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok!” (Mt 7,15) Ezen azokat érti, akik – amint maguk mondják – sok „jócselekedettel” igyekeznek megnyerni Isten jóindulatát, és az ő kegyelmét mintegy megvásárolni, mintha ő valami szatócs vagy napszámos lenne, aki kegyelmét és jóindulatát nem ingyen adja. Ezek a világ legfonákabb emberei, akiket soha vagy csak nehezen lehet a helyes útra téríteni. Az ilyenek aztán a bajban ide-oda futkosnak; tanácsot, segítséget és vigasztalást mindenünnen kérnek, csak Istentől nem, pedig a legfőbb parancsolat szerint éppen tőle kellene kérniük. Ezeket korholja Ézsaiás próféta: „De ez a nép nem tért meg ostorozójához, és nem kereste a Seregek Urát.” (Ézs 9,12) Isten megverte őket szenvedésekkel, és különféle viszontagságokkal látogatta meg, hogy bajukkal őhozzá meneküljenek, és őbenne bízzanak; ők azonban Isten helyett az emberekhez futottak, hol Egyiptomhoz, hol Asszíriához, talán még magához az ördöghöz is. Az ilyenféle bálványozásról sokat ír ez a próféta és a Királyok könyve. Ugyanígy tesznek ma is az álszenteskedők: amikor valami baj éri őket, nem menekülnek oda Istenhez, hanem elfutnak előle és tőle; és csak azon töprengenek, hogy hogyan szabadulhatnának meg bajukból a maguk erejével vagy emberi segítséggel; és ők még igaz embereknek tartják magukat, és ilyennek is tüntetik fel magukat.

[Hit által igazulunk meg]

<211> Tizenegyedszer. Szent Pál is ezt állítja több helyen, ahol a hitet olyan nagyra értékeli, hogy ezt mondja: Iustus ex fi de vivit – „Az igaz ember hitből fog élni.” (Róm 1,17) És: „Hit által igazul meg az ember.” (Róm 3,28) Ha pedig egyszer az igazság a hitből jön, akkor világos, hogy a parancsolatokat a hit tölti be, és a parancsolatokból folyó cselekedeteket is a hit teszi igazakká; mert senki sem igaz, aki nem tölti be Isten minden parancsolatát. Viszont hit nélkül, cselekedetek alapján senki sem igazul meg Isten előtt. A szent apostol pedig olyan nyíltan és határozottan elveti a cselekedeteket és magasztalja a hitet (Róm 3,28), hogy egyesek az ő szavaiban megbotránkozva mondják: „Hát akkor nem fogunk többé semmi jót sem tenni.” De ezeket ő esztelen tévelygőknek minősíti (Róm 3,8.31; 6,15).

[A tetszetős cselekedetek hit nélkül semmit sem érnek]

Ez ma sincsen másképpen: ha korunknak hit nélkül véghezvitt, mutatós, nagy
cselekedeteit elvetjük, azt mondják, hogy egyáltalában nem kell jót cselekedni,
csak hinni. Mostanában például jócselekedetnek tartják az éneklést, olvasást, orgonálást, misézést; a reggeli, esti és más időhöz kötött imádságok elmondását; templomok, oltárok, kolostorok feldíszítését és alapítványokkal való ellátását; harangokra, díszekre, miseruhákra, ékszerekre, sőt ajándékokra való gyűjtést, valamint Rómába és a szentekhez való futkosást. Vagy amikor ünneplő ruhánkba öltözve hajlongunk, térdelünk, a rózsafüzért és a zsoltárokat imádkozzuk, nem is valami bálványkép előtt, hanem Isten szent keresztje előtt, akkor azt mondjuk, hogy Istent tiszteljük, és nincsenek nekünk idegen isteneink, mint azt az első parancsolat megkívánja. Pedig ugyanezt megteheti és meg is teszi az uzsorások és paráznák és bűnözők minden fajtája. De tekintsünk csak felfelé! Ha mindezeket abban a hitben és meggyőződésben tesszük, hogy azok Isten tetszésére vannak, akkor méltóak minden dicséretre, nem ugyan a maguk jóságáért, hanem a miatt a hit miatt, amelyben minden cselekedet egyforma értékű, mint azt már fentebb mondtuk. De ha kételkedünk, és nem hisszük, hogy Isten jóindulattal van irántunk, és hogy mi az ő tetszésére vagyunk, s ezt az ő tetszését jócselekedeteinkkel akarjuk kiérdemelni, akkor az egész tiszta csalás; külsőleg Istent tiszteljük, de bensőleg önmagunkat bálványozzuk. Ezért vetettem el az ilyen cselekedeteket, és ezért beszéltem olyan gyakran az ilyen cselekedetekkel való dicsekvés ellen; hiszen az világos, hogy nem egyetlenegy dolgot cselekszenek hit nélkül és kételkedve, hanem ezer ember közül nincs egyetlenegy sem, aki nem a saját cselekedeteiben bizakodna, és nem azokkal akarna Isten kegyeibe férkőzni, így Isten kegyelmét figyelmen kívül hagyva, valóságos üzletet csinálnak, ezt pedig Isten nem tűrheti el! Mert ő megígérte, hogy kegyelmét ingyen adja, és azt akarja, hogy az ő kegyelmébe vetett bizalom legyen elindulásunk, és ebben a bizalomban cselekedjünk is mindent.

[A hit az igazi bensőséges istentisztelet]

<212> Tizenkettedszer. Lásd meg magad is ebből, micsoda nagy különbség van az első parancsolatnak külső, cselekedetekkel való megtartása és annak bensőséges bizalommal való betöltése között. Ez utóbbi ugyanis eleve istenfiúságra vezet, az előbbinek pedig gonosz bálványozás és undok képmutatás az eredménye. Ezzel a szemfényvesztő képmutatással nagyon sok embert vezetnek tévútra; ráadásul még ott is hagyják őket a siralmas tévúton a hitetlenségben, a külsőségek káprázatos szemfényvesztésében. Az ilyenekről mondja Krisztus: „Akkor, ha valaki ezt mondja nektek: Íme, itt a Krisztus, vagy amott: ne higgyétek!” (Mt 24,23) Ugyancsak: „Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának.” (Jn 4,21.23)

…

Hivatkozások

⁹ WA 6: (196)202–276; HLSt 761. sz. Sermon von den guten Werken.

¹⁰ Az Állhatatos János szász herceghez intézett ajánlás (WA 6: 202–204) megjelent: LVM 7: 173–175 (275. sz.).

¹¹ ’Állapot, adott tulajdonság’. Az aristotelési filozófia kategóriája.

¹² Ezt a tizenöt imádságot Szent Brigittának a legenda szerint a megfeszített Krisztus jelentette ki.

¹³ Ti. a szenvedésben. – A ford.

¹⁴ Ti. a mindennapi tevékenységben. – A ford.

¹⁵ A teve eufemisztikus körülírása.

¹⁶ Ágoston: Enchiridion ad Laurentium 3; PL 40: 232–233.

Forrás

LUTHER VÁLOGATOTT MŰVEI 2. Felelősség az egyházért, Luther Kiadó, 2017