A kálvinizmus öt pontja | R. L. Dabney

Robert Lewis Dabney

(1820-1898)

amerikai presbiteriánus teológus, lelkipásztor.

A kálvinizmus öt pontja

1. Teljes romlottság (eredendő bűn)

2. Feltétel nélküli kiválasztás (Isten kiválasztása)

3. Korlátozott jóvátétel (részleges megváltás)

4. Ellenállhatatlan kegyelem (hatékony elhívás)

5. A szentek megmaradása a kegyelemben

Történelmileg ez a titulus csak kevéssé pontos, vagy értékes; én csak a tantétel egyes pontjainak a megjelölésére használom, mert a megszokás tette ismertté. Még a tizenhetedik század során a holland presbiteriánus egyháznak, melynek doktrínális hitvallása lényegileg azonos a miénkkel, sok problémája támadt egy új kisebbségi iskola irányzata miatt, melyet az egyik prédikátora és professzora, James Harmensen, latinul Arminius vezetett (innen az arminiánusok megnevezés). Az egyház és az állam mindig is egyesült volt Hollandiában, így a civil kormányzat vette fel a kesztyűt. Harmensen (Arminius) professzort és pártját arra kötelezték, hogy jelenjenek meg az Államparlament előtt (ezt mi Szövetségi Kongresszusnak neveznénk) és mondják el, mi kifogásuk van saját egyházuk doktrínái ellen, amelyekre szabad akaratukból tettek felszenteléskor esküt, hogy tanítani fogják azokat. Arminius írásban adta be az anyagot, melyben a doktrína öt pontját jelölte meg, melyeket ő és barátai másként értelmeztek, vagy megkérdőjeleztek. Ezek a pontok: az eredendő bűn, a feltétel nélküli kiválasztás, az ellenállhatatlan kegyelem az újjászületés során, a részleges megváltás és a szentek megmaradása a kegyelemben. Hozzátehetem, hogy ennek eredményeképpen a szövetségi törvényhozás elrendelte, hogy a világ akkori összes presbiteriánus egyháza tartson egyetemes zsinatot, ahol újratárgyalják és rögzítik a fenti öt doktrínát. Ez volt a híres dorti, vagy dordrechti zsinat, ahol nemcsak a holland lelkipásztorok, hanem francia, német, svájci és brit egyházi delegációk is megjelentek 1618-ban. A zsinat elfogadta a szabályt, hogy minden doktrínát kizárólag Isten Igéjének tekintélyével kell vizsgálni, s ki kell hagyni minden emberi filozófiát, illetve a két oldal véleményeit. Ennek eredményekképpen egy rövid cikksorozat látott napvilágot, mely ettől kezdve a holland presbiteriánus egyház hitvallásának részévé vált. Ezek tiszta, alapos és mérsékelt kijelentések, melyek lényegében ugyanazok, mint amilyenek a mi Westminsteri Hitvallásunkban szerepelnek, mely 27 évvel később jelent meg.

Én mindig is kevéssé érdemesnek, vagy fontosnak tartottam ezt az Arminius által beadott iratot. Ez nem őszinte és nem is világos. Bizonyos pontokon ravaszul célozgat a kételyekre, vagy megpróbálja megzavarni az ellenfelek gondolkodását a tettetett ortodoxia nyelvezetének használatával. Ám amint a vita tovább folytatódott, az arminiánusok eltérő nézeteiről kiderült, hogy a világon semmi új nincs bennük, hanem ez ugyanaz a régi semi-pelagianizmus, amely ezer éve gyötri a gyülekezeteket: az unitárius, vagy német unokatestvére, a szociniánus hitvallás. Ez gyakorlatilag tagadta, hogy a bukott Ádám az ember szívét az Istentől való teljes és döntő elidegenedésbe vitte. Azt állította, hogy az ő kegyelmi kiválasztása nem volt szuverén, hanem a hitének, a megtérésének és a megigazultságban való kitartásának előre látásán alapult, hogy majd el fogja fogadni az evangéliumot. Hogy a hatékony elhívás kegyelme nem hatékony és ellenállhatatlan, hanem megtagadható, hogy minden valódi újjászületés a kegyelem és a bűnös együttműködésének eredménye. Hogy Krisztus ugyanúgy meghalt a nem választottakért is, mint a választottakért, ezzel egy eldöntetlen, univerzális megváltást biztosítva mindenki számára, s hogy a valóban megtértek képesek és olykor teljesen ki is esnek a kegyelem és üdvösség állapotából, ily módon megszentelődésük és az Isten munkájában való előrehaladásuk nem az ellenállhatatlan kegyelmen alapszik, hanem saját szabad akaratukon.

Ha bármely egyszerű elme megvizsgálja a bibliai igazság elváltoztatásának és megrontásának eme öt pontját, rögtön két tényt fog észrevenni. Az első, hogy az ezekről szóló vita jórészt az első pont körül forog majd, miszerint hogy az ember eredendő bűne vajon a jósággal teljesen és döntően ellentétes-e, vagy sem. A másik, hogy az egész terv az emberi büszkeség és önigazultság előnyben részesítésének eszköze, valamint próbálkozás az igazi evangéliumban olyannyira nyilvánvalóan mindenütt meglevő, olyannyira megalázó tény alól való kibúvásra, hogy az ember bűn általi megromlása oly mértékű, hogy megváltása teljes mértékben Isten munkájának a következménye.

Mi presbiteriánusok nagyon kevéssé törődünk a kálvinizmus névvel. Nem szégyenkezünk miatta, de ne is kötődünk hozzá. Bizonyos ellenfelek azt a nevetséges gondolatot táplálják, hogy ez a tantétel-együttes a francia Kálvin János műve. Ők úgy mutatnak be minket, mint akik az ő nézeteinek követői vagyunk a Biblia követése helyett. Ez egy ostoba történelmi tévedés. Kálvin Jánosnak nincs több köze ezekhez a doktrínákhoz, mint a világ teremtéséhez, melyet Isten alkotott hatezer éve. Hisszük, hogy ő nagyon tehetséges, tanult és istenes ember volt, akinek azonban megvoltak a maga hibái. Lényegében ő alapozta meg ezt a tantétel-rendszert éppen olyan formában, ahogyan azt pontos bibliatanulmányozás során látjuk, ahogyan az összes próféta, apostol és maga a Messiás is tanította Mózes 1. könyvétel a Jelenések könyvéig.

Kálvin azt is felfedezte, hogy ugyanezeket a tantételeket a legjobb, legtanultabb, legistenesebb egyházatyák, például Augustinus és Aquinói Szent Tamás, még a pápistaság hibán keresztül is rendszerezték. Nagy befolyást gyakorolt a protestáns egyházakra, de a Westminsteri Közgyűlés és a presbiteriánus egyházak egyáltalán nem fogadták el Kálvin minden nézetét. Akárcsak a dorti zsinat, mi sem halandó emberektől, vagy humán filozófusoktól, hanem a Bibliában megszólaló Szentlélektől vesszük tantételeinket. Ugyanakkor mégis szerzünk bizonyos belső megnyugvást, mikor felfedezzük a kegyelem ugyanezen tantételeit minden egyház és kor legtanultabb és legistenfélőbb római katolikus egyházatyáinál, Luther Mártonnál, Balise Pascalnál, az eredeti német, svájci, francia, holland, angol protestáns egyházaknál – amelyek napjaink valódi bibliai gyülekezeteinek legnagyobb részét alkotják. A jelen traktátum célja, hogy az igazságot őszintén kereső valamennyi emberrel megértesse, valójában mik ezek a tantételek, melyeket az emberek a „sajátos presbiteriánus tantételeknek” neveznek, s ezzel az őszinte elméknek lehetővé tegyék, hogy megcáfoljanak minden ellenvetést és az igazság elcsavarásait. Nem azért ragadtam tollat, mert egyházunkban nincsen elegendő célunknak megfelelő jó tanulmány, s nem is azért, mert azt hiszem, hogy bárki érdemben hozzá tudna tenni valamit ezekhez a tantételekhez. Ám lelkipásztoraink és misszionáriusaink úgy vélik, hogy további jó származhat egy újabb rövid értekezésből, mely megfelel a nem professzionális olvasóknak. Számukra őszintén javasolnék két kis könyvet, a Dr. Mathew álta írott Az isteni cél és a Dr. Nathan Rice által írt Isten szuverén és az ember szabad címűeket. Azoknak, akik a Biblia mellett mélyebben kívánják tanulmányozni ezeket a tantételeket az angol nyelven hozzáférhető hitelvi teológiai alapművek Kálvin Institúciója, az edinburghi Dr. William Cunningham Értekezése a szövetségekről, Hill és Dick Teológiája, és az Egyesült Államokban Hodge, Dabney és Shedd művei. (A legtöbb kapható a Great Christian Books-nál, vagy azon keresztül és küldhető csomagban.)1

Az eredendő bűn

Amit a presbiteriánusok valójában értenek „az eredendő bűn”, a „teljes romlottság” és „az akarat tehetetlensége” alatt, azt hitvallásunk 10. fejezetének 3. pontja pontosan megfogalmazza. „A bűnbeesés miatt az ember teljes mértékben elvesztette akaratának minden képességét arra, hogy az üdvösséges lelki jót választhassa. Ezért a természeti ember, mivel e jótól teljesen idegenkedik, és halott a bűnben, képtelen saját erejéből önmagát megtéríteni, vagy akár felkészíteni magát a megtérésre”.

Eredendő bűn alatt mi azt a gonosz minőséget értjük, mely jellemzi az ember természetes képességeit és akaratát. Az emberi természetnek ezt a bűnét eredendőnek nevezzük, mivel minden bukott ember ezzel együtt születik, s mivel minden egyes ember konkrét vétkeinek ez a forrása. Teljesnek nevezzük, de ezalatt nem azt értjük, hogy az emberek fiatalságuktól fogva olyan rosszak, amilyenek csak képesek lenni. A gonosz emberek és felbujtóik egyre rosszabbak és rosszabbak lesznek „eltévelyítvén és eltévelyedvén” (2Tim3:13). Nem is azt mondjuk, hogy az embereknek semmiféle szociális érzékük sincs embertársaik iránt, amit komolyan vennének. Nem is osztjuk a szélsőségesek véleményét, miszerint mivelhogy az emberek természetiek, így minden barátságuk, őszinteségük, igazmondásuk, szimpátiájuk, hazafiságuk, családszeretetük csak színlelés, vagy képmutatás. Hitvallásunk azt mondja, hogy „az ember teljes mértékben elvesztette akaratának minden képességét arra, hogy az üdvösséges lelki jót választhassa”. A legrosszabb is megőriz valamicskét, a jobbak pedig többet abból az akarati képességből, mely a szociális élettel járó különféle erkölcsi jócselekedetekre irányul. Krisztus tanítja ezt (Mk10:21), mikor észreveszi a gazdag ifjú szociális érdemeit, aki elébe térdelt. Ő „megkedvelé őt”. Krisztus soha nem szerette a pusztán képmutatókat. (1) Mi azt tanítjuk, hogy a bukás következtében az ember erkölcsi természete a legteljesebb változáson ment keresztül a bűn irányába, melyet önmaga nem képes megfordítani. Ebben az értelemben teljes, döntő – vagy totális. Az emberek állapota oly valóságosan bűnös, mint konkrét vétkeik, mert ugyanolyan valóságosan szabad és spontán. Ez az eredendő bűn megmutatkozik minden természeti emberben a szívnek a kötelességgel szembeni fix és legteljesebb ellenszegülésében, különösen és mindig az Isten iránti lelki kötelességekben, valamint a szívnek ama fix és abszolút szándékos céljában, hogy továbbra is bizonyos bűnökben maradjon (még a szociális kötelezettségek teljesítése közben is), különösen a hitetlenség, megátalkodottság, konokság és gyakorlati istentelenség folytatásában. Ezekben a legerkölcsösebb is annyira kőkeményen elszánt, mint a legerkölcstelenebb. A jobbak esetleg őszintén elismernek bizonyos jogokat és kötelezettségeket embertársaik vonatkozásában, de döntéseikben, mivel a megátalkodottság lesz az irányítójuk, így bármit cselekszenek, Isten szuverén szent akarata ellen ezek ugyanolyan kérlelhetetlenek, mint a legbűnösebbek.

Feltételezem, hogy egy finom és előkelő fiatal hölgy képviseli a legkevésbé bűnös példányát a meg nem javuló emberi természetnek. Vizsgáljunk meg egyet. Inkább meghal, semmint belelesne a tolvajlás, a káromkodás, iszákosság, vagy erkölcstelenség bűnébe. Ezen bűnökkel való szembenállásában ő igazán őszinte. Ám vannak a makacsságnak bizonyos formái, különösen az Isten elhanyagolásának vétke, melyben ez a hölgy ugyanolyan elszánt, mint a legbrutálisabb iszákos az ő érzékiségében. Tételezzük fel, hogy keresztény az édesanyja. A hölgy eltökélten követ bizonyos divatos irányzatokat és szórakozásokat. Van egy könnyed regény a párnája alatt, amit szombaton szeretne olvasni. Jóllehet néha papagájként ismétel néhány gyermekkori imát, gyakorlatilag imádkozás nélküli életet él. Főleg szíve van telve makacsságának és világiasságának fel nem adásával Krisztus szolgálata és a saját üdvössége végett. Keresztyén édesanyja gyöngéden és komolyan kérdezheti őt: „Kislányom, tudod-e, hogy ezekben a dolgokban rosszul viselkedsz a te mennyei Atyáddal”? Ő hallgat. Tudja, hogy így van. „Kislányom, nem akarsz-e engedni és Megváltód kedvéért mától fogva a hívő életet választani, s megtérni, főleg pedig ma estétől elkezdeni a rendszeres, valódi, titkos imádkozást? Megteszed?” A lány válasza valószínűleg hideg és keserűen fájdalmas: „Anyám, ne erőltesd, inkább nem ígérem meg!” Nem, nem fogja megtenni! Elutasítása formailag lehet udvarias, hiszen jól nevelt, de szíve olyannyira kemény, mint az edzett acél, semhogy igazán elforduljon makacsságától és odaforduljon Istenéhez. Ebben a vonatkozásban csökönyössége pontosan olyan, mint a legkeményebb bűnözőké. Ez a meg nem javuló emberi természet legjobb példája.

A lélek Isten iránti kötelezettségei a legmagasztosabbak, legkedvesebbek és legsürgősebbek minden közül; ezért a szándékos engedetlenség ezen a területen a lélek által elkövetett vétkek közül a legnyilvánvalóbb, legsúlyosabb és legbűnösebb dolog. Isten tökéletessége és akarata a legfelsőbb és legtökéletesebb mércéje az erkölcsi jognak és igazságnak. Ezért aki Isten igazságával konokul szembehelyezkedik, az erkölcsi jóság legvégzetesebb és halálosabb ellenségévé válik. Isten kegyelme a szentség egyetlen forrása az emberi teremtmények számára, ezért aki elválasztja magát ezzel az ellenséges makacssággal ettől az Istentől, az visszavonhatatlan lelki halálba taszítja önmagát. Ez a rothadt, istentelen makacsság a lélek emésztő rákfenéje. Az ilyen lélek egy időre olyan lesz, mint a fiatal emberi test, melyben kifejletlenül ott a rák, de látszólag vonzó és csinos. Ám a rák szétszórja a romlás titkos magjait a vénákon át mindenfelé, s végül rothadt fekélyek formájában üti fel a fejét, s a virágzó test szörnyű holttestté válik. S erre nincs emberi orvosság. S a végén a bűnös lélek túllép szociális korlátain és életének természetes vonzalmain, a reménytelenül belezuhan az elveszettek világába, s ez a végzetes gyökér, a szándékos istentelenség bűne rövidesen a rosszindulat és bűnösség mindenféle formájába nő fel, s a lélek végleg és visszavonhatatlanul halottá válik Isten és a jóság számára. Ez az, amit mi a teljes romlottság alatt értünk.

Még egyszer, a presbiteriánusok nem hiszik, hogy elvesztették szabad akaratukat az eredendő bűn miatt. Hitvallásunk 9. fejezetének 1. pontjában ez áll: „Isten felruházta az ember akaratát természetes szabadsággal, amelyet sem kényszer, sem semmilyen szükségszerűség nem rendelhet jóra, vagy gonoszra”. Teljes mértékben azt tartjuk, hogy ha egy cselekvő személy nem szabad, akkor nem vonható erkölcsileg felelősségre. Az igazságos Isten nem fogja megbüntetni azokért a cselekedetekért, ahol csak eszköz volt egy külső erő, vagy a sors kényszerítése alatt. Ám micsoda a szabad akarat? Semmiféle nehezen érthető metafizikára nincs szükség a megfelelő válasz megadására. Minden ember tudata és józan esze ezt mondja neki: tudom, hogy mindig szabad vagyok akkor, mikor arra vonatkozó döntésem, hogy mit fogok cselekedni, a saját választásom eredménye.

Ha azt választom, és teszem meg, ami a kedvemre való, akkor szabad vagyok. Azaz, felelős akaratunk a saját racionális választásunk kifejeződése és eredménye. Mikor szabad és felelős vagyok, ez annak a következménye, hogy én választom és teszem meg a dolgot, nem kényszerítve semmi más erőtől, csak a saját belső megfontolásomnak megfelelően. Ezt valamennyien magától értetődőnek tartjuk. De vajon a racionális választás bennünk nemcsak egy véletlenszerű állapot? Okoskodó lelkeink vajon nem tartalmaznak az elképzeléseiket és választásaikat szabályzó ősi elveket? Ha ez így lenne, az ember lelke valóban csak egy nyomorult szélkakas lenne, amit minden külső szél ide-oda hajt: nem lenne sem szabad, sem racionális, sem felelős. Mi valamennyien tudjuk, hogy vannak efféle, a mi döntéseinket befolyásoló ősi elvek, s ezek a saját természetes döntéseink. Ezek belsők, nem kívülről jönnek. Ezek önkéntesek, nem kikényszerítettek, ezért olyannyira szabadok, mint választásaink. Ezek a sajátjaink, nem valaki mástól származnak. Ezek mi magunk vagyunk. Ezek szükséges jellemvonások minden, személyiséggel rendelkező lényben. Képesek vagyunk felfogni, hogy valaki természeténél fogva ilyen beállítottságú, a másik meg amolyan. Számunkra lehetetlen dolog, hogy egy racionális szabad akarat semmilyen beállítottsággal sem rendelkezik. Próbáljuk csak meg.

Látjuk a természetes példáit annak, milyen ősi beállítottság van az állatok testi hajlamaiban. A csikó természeténél fogva szereti a füvet és a szénát. Az egészséges diák természeténél fogva szereti a kolbászt. A csikót csalogathatjuk egy szép köteg szénával, de a diákot nem; a sült kolbásszal lehet felkelteni az érdeklődését, mikor éhes. Kínáljuk csak fel a sült kolbászt a csikónak, elutasítja és irtózni fog tőle. S mind a csikó, mind a diák szabadok abbéli választásukban, hogy mit szeretnek, szabad választásuk követik természetes hajlamaikat, azaz saját állati beállítottságaikat.

A gondolkodó embernek vannak észbeli hajlamai, amelyek jobbak az illusztrációknál, ezek a tényleges esetei a természetes választásokat szabályzó ősi elveknek. Például, amikor pusztán kedvtelésből választható a boldogság, vagy a nyomorúság, minden ember természetes választása a boldogság felé és a nyomorúsággal ellentétes irányú. Hiszen az ember természeténél fogva szereti a vagyont, mindenki természetes beállítottsággal inkább gyűjt és megtartja, mint elvesztegeti a semmiért. S minden ember természeténél fogva élvezi embertársai elismerését és dicséretét, az ő lenézésük és ócsárlásuk fájdalmas a számára. Mindezen esetekben az emberek azt választják, amit szeretnek, s ők azt szeretik, amire természetes hajlamaik indítják őket. A boldogság jobb, mint a nyomorúság, a nyereség jobb, mint a veszteség, a dicséret jobb, mint az ócsárlás. Választásukban szabadok, mivel biztosak abban, hogy adott módon választanak. S annyira biztosan ezeknek az ősi hajlamoknak megfelelően választanak, mint amennyire biztos, hogy a folyók lefelé folynak; egyenlőképpen bizonyosak és egyenlőképpen szabadok, mivel hajlamaik, melyek természetesen befolyásolják választásukat, a sajátjaik, nem valaki máséi, önkéntesek bennük, nem kikényszerítettek.

Alkalmazzuk mindezeket egy esetre. A következő meghívást teszem egy csoport becsvágyó fiatal hölgynek és ifjúnak: „Jöjjenek és csatlakozzanak hozzám szabad akaratukból ebben a munkában: hosszú és fáradságos lesz, de biztosíthatom önöket, hogy lesz konkrét eredménye. Megígérem, hogy ezzel a munkás erőfeszítéssel a leglenézettebb és megvetettebb embercsoport válik magukból az Egyesült Államokban”. Sikerül majd bevonni őket? Sikerülhet? Nem, nem fog sikerülni, s igazán mondhatjuk, hogy ez képtelenség. De vajon ezek a fiatal emberek nem szabadok, ha azt válaszolják nekem, hogy „Nem tanár úr, nem csatlakozunk, és nem tudjuk elkövetni azt az ostobaságot, hogy azért dolgozzunk keményen, hogy megvetést arassunk, mert a megvetés önmagában is ellentétes és fájdalmas a természetünk számára”. Ez pontosan megfelel annak, amit a presbiteriánusok értenek az alatt, hogy az akarat képtelen a jó cselekvésére. Ez ugyanolyan valóságos és bizonyos, mint a képesség tehetetlensége. Ezeknek a fiataloknak megvannak az ujjaik, amikkel elvégezhetnék a javasolt munkát (mondjuk például leírnának valamit), amivel arra hívom őket, hogy lenézést arassanak. Vannak szemeik és ujjaik, amivel elvégezhetnék a papírmunkát, de ők képtelenek szabadon elfogadni az ajánlatomat, mert ellentmond természetük abbéli hajlamának, hogy a dicséretet szeretik, s ami tévedhetetlenül szabályozza az emberi hajlandóságot és választást. Itt van egy pontos esete az „az akarat tehetetlenségének”.

Mos tehát, amennyiben az ember bukása behozott egy hasonló ősi kegyesség-ellenes hajlamot az ő természetébe a saját tetszésére és az Istennel szembeni makacskodás előnyben részesítésére, akkor az akarat tehetetlenségének párhuzamos esete fog fellépni. Az előző eset ezt is megmagyarázza. A természeti ember arra irányuló választása, hogy önfejűségét Isten tekintélyével szemben előnyben részesíti, ugyanúgy szabad és bizonyos. Ám a szabad akarat teljes képtelensége az Isten irányában nem függeszti fel az ember felelősségét, mivel ez az ember szabad akarati döntésének az eredménye, nem valamiféle külső kényszeré. Ha egy úr megköveteli a szolgájától, hogy valamilyen testi cselekedetet hajtson végre, amire pedig nem lett volna testi hajlama, például, hogy húzzon ki a földből egy egészséges tölgyfapalántát, úgy nem volna igazságos megbüntetni a szolga hibáját. Ám ez teljesen más eset, mint a bűnös emberé. Ugyanis, ha természetes vonzódása Isten iránt olyan lenne, mint amilyennek lennie kellene, nem találná magát megfosztva azoktól a természetes képességektől, melyekkel Istent megismeri, szereti és szolgálja. A bűnös ember esete nem a képességek elvesztése, hanem a teljes mértékben szándékos megromlás.

Ez pontosan olyan, mint József bűnös bátyjainak az esete, melyről Mózes így beszél: (1Móz37:4) „ Mikor pedig láták az ő bátyjai, hogy atyjuk minden testvére közt őt szereti legjobban, meggyűlölik vala, és jó szót sem bírnak vala hozzá szólani.” Volt nyelv a szájukban? Igen. Bármelyik szót ki tudták mondani, de a gyűlölet, a bűnös szándékos elveik biztosították, hogy nem bírtak, képtelenek voltak kedvesen szólni ártatlan testvérükhöz.

S minden vita annak a ténynek a megkérdőjelezésére irányul, hogy vajon Ádám bukása óta miden ember természetes hajlama a fix, határozott ellenszegülés Isten akarata iránt és fixen, hajthatatlanul előnyben részesítik a saját akaratot Istennel szemben? Igaz-e, hogy az ember ebben a siralmas állapotban, noha még mindig képes megfelelően viszonyulni az embertársaival kapcsolatos különféle érdemekhez és kötelezettségekhez, a szíve mégis hajthatatlanul ellenáll és szándékosan tiltakozik mindazon kötelezettségei ellen, melyekkel mennyei Atyjának közvetlenül tartozik? Ez itt a kérdés! Legjobb és legrövidebb bizonyítéka ennek az emberek tudatának vizsgálata. Tudom, hogy velem pontosan ez volt a helyzet tizenhét éven keresztül, mígnem Isten mindenható keze elvette tőlem a kőszívet és adott helyette hússzívet. Minden megtért ember ugyanezt mondja el önmagáról. Minden meg nem tért ember jól tudja, hogy rá is vonatkozik, amennyiben ítélőképességének és tudatának megengedi, hogy őszintén vizsgálja ezeket a dolgokat. Hitetlen ember, időről-időre te is komolyan vágyhatsz a bűntelenségre, a pokoltól való megmenekülésre, s a keresztyén élet egyéb önző előnyeire; de vajon előnyben részesítetted ezt az életet és vágytál rá a saját maga kedvéért? Volt-e valaha pillanatod, mikor tényleg azt akartad, hogy Isten szent akarata érvényesüljön a te akaratoddal szemben? Nem! Pontosan ez az, amit lelkednek titkos hajlama végképp zokon vesz és elvet. A saját akarat előnyben részesítése pontosan az a dolog, amit oly csökönyösen fenntartasz, hogy mindenen keresztül ragaszkodsz hozzá és dédelgeted, még a hirtelen haláleset és az utána következő rettenetes büntetés tudott kockázata mellett is. Ám felsorolok még ennek a borzasztó ténynek egyéb bizonyítékait is, főleg a Szentlélek konkrét bizonyságait:

Általános tény, hogy minden ember több-kevesebb vétket követ el, s ezt szándékosan csinálják. A legtöbb újjá nem született ember életében a bűn markánsan uralkodik. A nagy többség annyira nem őszinte, igazságtalan, önző és durva, amennyire csak merészelik, még embertársaikkal szemben is, arról már nem is beszélve, hogy teljesen istentelenül viselkednek mennyei Atyjukkal szemben. Az olyan esetek száma, mint az előbb említett jól nevelt ifjú hölgyé viszonylag kevés, s azok is halálosan tragikusak. A bűnnek eme borzasztó uralkodása ebben a világban az olyan hatalmas akadályok ellenére is folytatódik, mint például Isten ítéletei és fenyegetései, valamint a megfékezésére irányuló fáradságos erőfeszítések a kormányok, korlátozó törvények és büntetések, iskolák, családi fegyelem és egyházak formájában. Az emberi lények vétkezése többé-kevésbé azonnal megkezdődik, amint a gyermek képességei odáig fejlődnek, hogy szándékosan tud vétkezni. „Eltértek a gonoszok fogantatásuk óta; tévelygenek a hazugok anyjok méhétől kezdve.” (Zsolt58:3) Nos, egységes eredménynek közös előzetes okból kell származnia – eredendő bűnnek kell lennie az ember természetében.

Még a nagy racionalista filozófus, Immánuel Kant is hitte és tanította ezt a tantételt. Ő azt állította, hogy mikor az emberek együttesen, és nemzeti tömegekként cselekszenek, megmutatják valódi, velük született hajlamaikat, mert ezekben az egységes cselekedetekben nem korlátozza őket a közvélemény, vagy az egyes emberek cselekedeteit korlátozó emberi törvények, ezért az emberek nem éreznek azonnali személyes felelősséget a tetteik miatt. Az emberek cselekedetei a tömegben ily módon megmutatják, hogy milyen is valójában az emberi szív. Akkor hát milyen a nemzetek egymás, valamint az Isten iránti erkölcse? Egyszerűen olyan, mint a rókáké, farkasoké, tigriseké és ateistáké. Milyen nemzeti szenátus próbálja valóságosan és alázatosan megörvendeztetni és tisztelni Istent a szomszédos nemzetek iránt tanúsított bánásmódjával? Melyik nemzet bízza rá biztonságát egyszerűen csak a szomszédos nemzetek igazságosságára? Nézd csak meg az egymással szembenálló hatalmas hadseregeket és flottákat! Jóllehet egy nemzetben lehet nagyon sok istenfélő és igazságos ember, melyik nemzet mondott le egy gyenge nemzettel szembeni nagy haszonnal kecsegtető agresszióról csak azért, mert ez igazságtalanság volt Isten szemében? Ezekre a kérdésekre nincsen válasz.

Harmadszor, minden természeti ember, az illedelmes és előkelő ugyanúgy, mint az alávaló mutatja szívének ezt az Isten akaratával szembeni abszolút ellenállását, s a saját akarat előtérbe helyezését bizonyos bűnös cselekedetekben és az evangélium elutasításában. Ezt állandóan, tudatosan, szándékosan és a végsőkig menő csökönyösséggel teszik, amíg Isten hatalma napján készségessé nem lesznek. Teljesen világosan tudják, hogy az evangélium követelményei a hittel, bizalommal, megtéréssel és az őszinte engedelmességre való törekvéssel, Isten igazságos törvényével, az imával, a dicsérettel és az Iránta való szeretettel kapcsolatban ésszerűek és jogosak. Végtelenül jelentőségteljes külső dolgok és indítékok állandóan feltűnnek a lelkük számára, s ezeknek abszolút mindenhatóknak kellene lenniük a jó szívek számára. Ezek között a dolgok között ott találjuk Isten kimondhatatlan szeretetét Krisztusban, mellyel halálra adta Fiát az ellenségeiért, s aminek azonnal meg kellene olvasztani minden szívet a hálaadásra. Ott vannak azután a hallhatatlan mennynek az azonnali hit által biztosított kifejezhetetlen előnyei és áldásai, valamint a leírhatatlan, végtelen szenvedések a véget nem érő pokolban, melyeket a végleges hitetlenség zúdít magára, s melyeket még az átmeneti húzódozás is borzasztó mértékben kockáztat. S ezen utolsó megfontolások nemcsak az erkölcsi tudatra, hanem a hitetlenekben teljes mértékben fennmaradó természetes önzésre is hatnak. Az evangélium eme igazságainak semmiféle hideg megkérdőjelezése, legyen az bármennyire őszinte, vagy ésszerű, sem képes megmagyarázni, vagy megbocsátani ezt a hanyagságot. Ugyanis a hit, az engedelmesség, valamint Isten dicsérete és szeretete önmaguktól fogva helyes és jó dolgok az emberek számára, függetlenül attól, hogy ezek a borzasztó evangéliumi tények igazak-e, vagy sem. Aki hisz, a jó oldalon áll abból a szempontból, hogy bárhogyan is alakul a helyzet, semmit sem veszíthet, de van megnyernivalója. Ugyanakkor az evangélium semmibe vétele egy végtelenül nagy bajt okoz és semmi hasznot sem kínál, ha a keresztyénség végül mégiscsak igaz.

Ezekben az esetekben a gondolkodó emberek mindig a jó oldalt választják, mint ahogyan erkölcsileg kell is nekik, még egy kis valószínűség irányítása alatt is. De miért nem kérdőjelezzük meg a jó oldalon álló emberek tevékenységét, még akkor sem, ha ez kétséges eset lenne (mint ahogyan nem az)? Mert hajlamaik abszolút a kegyesség ellen irányulók és beállítottak. S milyen eredményét látjuk annak, hogy a természeti ember szívére ez a hatalmas mennyiségű indíték állandóan hat? Ők ezeket mindig félresöprik; néha a kényelmetlenség, vagy nyugtalanság árán is, de csalhatatlanul félresöprik, előnyben részesítve mindaddig a saját akaratot, amíg csak merészelik, még a világosan ismert kötelességek, vagy a végtelem boldogság kockáztatásával is. Ezt a rettentő öngyilkosságot és bűnös választást rendszerint teljesen hideg fejjel, gyorsan és könnyedén teszik meg! Saját lelkiismeretük elől azzal a ténnyel próbálják meg elrejteni döntésük ostobaságát és bűnösségét, hogy lám milyen hideg fejjel és érzéketlenül tudják azt megtenni. Az én józan eszem azt mondja nekem, hogy pontosan ez a körülmény a legszörnyűbb bizonyítéka a bennük levő eredendő bűn valóságának és erejének. Ha nem vakítaná el őket, pont ettől a hidegségtől borzadnának el, mellyel magukat és Megváltójukat sértik. Vegyünk két embert, akik szándékosan ölik meg ellenségüket. Az első a halálos döfést csak hosszas biztatásra, agonizáló húzódozással tette meg, amit aztán gyötrő lelkiismeret-furdalás követett. Ez az ember még nem professzionális gyilkos. A másik azonnal, hidegvérrel, érzéketlenül beledöfi a kést az áldozata mellébe, miközben tréfálkozik, majd vidáman megebédel a még véres késsel. Ez már nem ember, hanem egy sátáni szörnyeteg.

A legnagyobb bizonyíték azonban maga a Szentírás. Az egész Biblia, Mózes 1. könyvétől a Jelenések könyvéig hangsúlyozza az összes bukott ember akaratában az eredendő bűnt és a határozott istentelenséget. 1Móz6:3: „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test [testi gondolkodású]”. Majd az 1Móz6:5-ben: „És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz”. Az özönvíz borzalmai után Isten véleménye még mindig ugyanez volt a túlélőkkel kapcsolatban. 1Móz8:21: „Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva”.

Jób, aki alighanem a legkorábbi szentíró, felteszi a kérdést: „Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.” (Jób14:4) Dávid ezt mondja: „Ímé én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám.” (Zsolt51:7) A próféta így szól: „Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát? Úgy ti is cselekedhettek jót, a kik megszoktátok a gonoszt” (Jer13:23). Majd a Jer17:9-ben: „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az”. Mit jelent az, hogy gonosz? Az Újszövetségben Krisztus maga mondja: „A mi testtől született, test az” (Jn3:6), „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.” (Jn3:5). A farizeusok szíve (illedelmes, erkölcsös emberek) olyan, mint a meszelt sír, mely kívülről szépnek látszik, de belül tele van a holtak csontjaival és mindenféle undoksággal. Vajon Krisztus ezt eltúlozza és rágalmazza az illedelmes embereket?

Péter mondja az ApCsel8:23-ban, hogy az álhívő „keserűséges méregben és álnokságnak kötelékében” leledzik. Pál (Rm8:7) szerint: „a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti” (itt az akarat tehetetlensége). Az Ef2:3 szerint minden ember „természet szerint haragnak fiai” és „holtak a vétkek és bűnök miatt”. Elegendő ennyi?

2

A hatékony elhívás

Mi hát a rendszerint hatékony elhívásnak nevezett erkölcsi forradalom természete és hogyan működik?

Ez a változás több kell legyen, mint viselkedés külsődleges megreformálása; ez a viselkedést szabályozó elsődleges alapelvek forradalma a bensőben. Mélyebbre kell hatolnia, mintsem csak a bűnre és istentelenségre irányulásnak a megváltoztatása, ennek az eredendő hajlamokat kell megváltoztatnia, melyek mindeddig arra indították a lelket, hogy válassza a bűnt és vesse el a kegyességet. A valódi újjászületés ennél nem lehet kevesebb. Ahogy a torkos gyermeket rákényszerítheti a fájdalomtól és haláltól való önös félelem, hogy mondjon le az általa szeretett csemegékről, és nyelje le a rossz ízű orvosságot, amitől szájpadlása undorodik, úgy az istentelen embert is ráveheti önelégültsége és a pokoltól való önös félelme, hogy hagyjon fel a bűnökkel, melyeket még mindig szeret, s szánja magát oda a vallásos kötelezettségek teljesítésére, amiket titkos lelke még mindig utál. Ám ahogyan az egyszeri megcselekvés nem jelenti a gyermek falánksága bűnének valódi meggyógyítását, úgy a másik esetben sem megy végbe a bűnös valódi újjászületése a kegyességre. A gyermeknek nemcsak le kell mondania az egészségtelen csemegéiről, de meg is kell utálnia azokat, s nemcsak beleegyezni abba, hogy lenyeli, de meg is kell szeretnie a természetszerűleg számára undorító orvosságokat. Az önös félelem képes megtenni az elsőt, de csakis a lelki alkat fiziológiai megváltozása képes véghezvinni a másodikat. A természeti embernek nemcsak el kell hagynia az önös félelmet a kegyesség javára, amit utált, de meg is kell azt szeretnie a saját kedvéért és gyűlölnie kell a számára természetesen édes bűnt. Semmilyen változás sem lehet állandó, mely nem hatol ilyen mélyre. Isten így hívja a bűnöst: „Adjad, fiam, a te szívedet nékem” (Péld23:26). Isten igazságot követel a bensőben és a rejtett részekben: „bensőmben bölcsességre tanítasz engem” (Zsolt51:8). „Metéljétek azért körül a ti szíveteket” (5Móz10:16). De figyeljünk különösen Jézusra: „Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák, és teremjetek romlott gyümölcsöt” (Mt12:33). Az alapelvek megváltozását a bensőben újjászületésnek nevezzük, az élet megváltozását, mely ezután rögtön megkezdődik, megszentelődésnek. Az újjászületés egy egyszeri esemény, míg a megszentelődés egy állandó folyamat. A megszentelődés az újjászületéssel kezdődik és abból fejlődik ki, mint ahogya a növény is a száraz magjából csírázik és hajt ki. A megszentelődésben a megújult lélek aktív szereplő: „A te néped készséggel siet a te sereggyűjtésed napján” (Zsolt110:3). A megújult ember a hit és engedelmesség új életét szívből és szabadon választja ki és éli meg, ahogyan a Szentlélek irányítja. Ebben az értelemben munkálja ki a saját üdvösségét (Fil2:12). Ám az újjászületésben, a hajlamok kezdeti forradalmában a lélek kézzelfoghatóan nem cselekszik, hanem valami hat rá. Ebben az első pontban nem lehetséges együttműködés az ember akarata és a mennyei erő között. A cselekvés teljes mértékben Istené, s még csak részben sem az emberé. A lényegi változást az azonnali, közvetlen mennyei erő hozza létre. Isten érintése itt lehet titokzatos, de valóságosnak kell lennie, mert a látható eredmények bizonyítják létezését. A munkának szuverénnek és természetfelettinek kell lenni. Szuverénnek abban az értelemben, hogy semmiféle akarat nincs érintve a véghezvitelben Isten akaratán kívül, mivel a bűnös hajthatatlanul és szabadon ellenáll neki, míg meg nem újul. Természetfelettinek abban az értelemben, hogy egyáltalában semmi sincs a bűnös emberi természetben, ami képes lenne azt megkezdeni, az ember egész természetes beállítottsága arra irányul, hogy az istentelenség állapotában maradjon. Abban a pillanatban, hogy kimondjuk ezt a tantételt, valóságosan bebizonyítja önmagát. Az 1. fejezetben kétséget kizáróan megmutattuk, hogy az ember természetes hajlamai és akarata Istennel szemben ellenségesek. Vajon az ellenségesség képes önmagát szeretetre fordítani? Vajon a természet képes erőszakot tenni a természeten? Képes-e a vízfolyás magasabbra emelkedni, mint a saját forrása? Semmi sem lehet nyilvánvalóbb ennél, mivel az ember természetes beállítottsága és akarata egészében és döntően istentelen, s nincsen semmi forrás az emberben, melyből az új kegyes származhatna és átalakulhatna az újjászületett emberré, így tehát ennek a valaminek kívülről kell jönnie, kizárólag az isteni akaratból.

Az emberek azonban becsapják magukat azzal az elképzeléssel, hogy az úgynevezett szabad akaratú ember képes reagálni az elébe helyezett érvényes külső indítékokra, tehát az evangéliumi igazság és a racionális szabad akarat együttműködése képes a szuverén, cselekvő mennyei kegyelem helyett beindítani a hatalmas változást. Minden józan elme, ha ebbe belegondol, megérti, hogy ez becsapás. Van valamiféle objektív valóságos indítéka bármely cselekedetnek? Vajon a friss fű indíték a tigrisnek? S a véres hús vajon evésre indítja a bárányt? Vajon az undorító orvosság indíték a gyerek ínyének, esetleg az érett, édes gyümölcs? Az értelmetlen veszteség az indíték a kereskedő számára, vagy a hasznos nyereség? A lenézés és becsmérlés indíték a törekvő ifjúnak, vagy a tisztelet és hírnév? Nyilvánvaló, hogy csak bizonyos objektumok lehetnek adott cselekedetek indítékai, s az ellentétes objektumok visszataszítást jelentenek. Ez a józan ész válasza. Akkor hát mi határozza meg, hogy mely objektum-osztályok lesznek vonzóak és melyek taszítóak? Nyilvánvaló, hogy a cselekvő saját, szubjektív hajlamai döntik ezt el. A bárány természete döntötte el, hogy a friss fű, és nem a véres hús lesz vonzó a számára. Az ember természete a lélekben dönti el, hogy a hasznos nyereség lesz vonzó a kereskedő számára és nem a haszontalan veszteség. Tehát indítékkal vonzani az embert csak úgy lehet, hogy olyan objektumot választunk ehhez, melyet saját természetes hajlamai vonzóvá tettek a számára; ha ezzel ellentétes objektumokat próbálunk rátukmálni, az csak taszítani fogja. S az objektumok bemutatása soha nem képes megváltoztatni az ember természetes hajlamait, mivel ezek már eleve eldöntötték, hogy mely objektumok lesznek vonzóak és melyek visszataszítóak a számára. A hatások nem képesek megváltoztatni az őket kiváltó okokat, melyektől függenek. A gyermek arcszíne nem képes újraalakítani az apja arcszínét. A Szentírás pedig azt tanítja nekünk (lásd 1. fejezet), hogy az ember eredendő beállítottsága szabadon és egészében Isten akarata ellen van és a saját akaratot, valamint a bűnt részesíti előnyben. Így tehát a kegyesség sem lehet indíték önmaga számára, csak egy heves ellenérzés a meg nem újult lélek számára. Az emberek becsapják magukat, mikor azt hiszik, hogy egy elképzelt mennyország önös előnyei, vagy a pokolból való elképzelt önös megmenekülés által vannak indíttatva. Ez azonban nem újjászületés, ez csak a halált kimunkáló világ szerinti megszomorodás és a képmutató reménysége, mely megsemmisül.

Az ugyanott, ugyanakkor és ugyanazon prédikált evangélium által kiváltott különböző hatások bizonyítják, hogy az újjászületés szuverén kegyelem eredménye: „És némelyek hivének az ő beszédének, mások nem hivének” (ApCsel28:24). Ez azért történt, mert „a kik csak örök életre választattak vala, hivének” (ApCsel13:48). Gyakran azok maradnak meg változatlan állapotban, akiknek szociális értékeik, jó szokásaik és nyájasságuk szemlátomást a kisebb akadályt jelentené az evangélium útjában, ugyanakkor olyan öreg, szentségtelen, érzéki és megkeményedett bűnösök valóban újjászületnek, akiknek bűnössége és régóta megrögzött bűnös szokásai az evangélium igazságával szembeni legnagyobb akadályt kellene, hogy jelentsék. Hasonló okoknak hasonló hatásokat kell kiváltaniuk. Ha a külső evangéliumi indítékok lenének a valódi ok, az igehirdetésnek efféle eredményei nem volnának lehetségesek. A tények azt mutatják, hogy az evangéliumi indítékok csak eszközök, s a cselekvő ember valódi újjászületésében a mindenható kegyelemé volt a főszerep.

Az újjászületés hibás elméletét hatékonyan megcáfolják azok a gyakorta látott esetek is, amikor az evangéliumi igazságok hatástalanok maradnak bizonyos emberek esetében tíz, húsz, vagy ötven éven át, majd végül mégis csak felülkerekedik az igazi újjászületés. Ötven év elteltével ugyanaz az evangélium átalakította a megkeményedett öregembert! Van az emberi léleknek két jól ismert törvényszerűsége, amelyek ezt lehetetlennek mutatják. Az első, hogy a léleknek gyakran, de eredménytelenül felmutatott tények és indítékok gyengévé és elcsépeltté válnak a hiábavaló ismételgetés miatt. A másik, hogy az ember saját vágyai folyamatosan növekszenek a kielégülésük közben. Itt van hát a következő eset: az érzékeny kisfiúnak hirdetett evangéliumnak sokkal nagyobb hatással kellene lennie, mint az öregember esetében, akinek ötven éven át hiába ismételgették ugyanazt. Az öregember bűnszeretetének sokkal nagyobbnak kell lennie, mint a kisfiúénak az ötven éves folyamatos kielégülés következtében. Hogyan van hát akkor, hogy az adott erkölcsi befolyás, ami nem bizonyult elegendően erősnek a fiú bűnösségének legyőzésére, legyőzte az öregember testiségét, miközben a befolyás annyira meggyengült és az ellenállás oly mértékben megnövekedett? Ez lehetetlen. Isten ujja volt az, nem pusztán az erkölcsi befolyás, mely véghezvitte a hatalmas változást. Tételezzük fel, hogy ötven évvel ezelőtt felkerestem az olvasó vidéki szentélyét, ahol a hatalmas tölgyfák, melyek most árnyékot borítanak rá, mindössze csemetefák voltak. Az olvasó látta, amint megpróbáltam egyet kicsavarni a földből, ám az túl erősnek bizonyult a számomra. S ötven év elteltével találkozunk ugyanazon a szent ponton, s az olvasó látja, amint ismét megpróbálkozom ugyanazzal a fával, amely azóta a fák királyává nőtte ki magát. Alighanem gúnyos nevetésre fakadna: „Ötven éve már megpróbálkozott azzal a fával, mikor ifjúsága erejének teljében volt és a fa is csak kis csemeteként állt, de meg sem bírta mozdítani. Azt hiszi a vén bolond, hogy most majd képes lesz kicsavarni, mikor a kor már annyira meggyengítette az izmait, s a csemete is hatalmas fává nőtt?” De tételezzük fel, hogy az olvasó látja, amint a fa-gigász kiszakad öreg kezeim által. Aligha nevetne továbbra is. Leesne az álla. S arra a következtetésre jutna, hogy ez nem ember, hanem Isten ujja. Milyen hiábavaló megpróbálni megcáfolni ezt a példát azzal, hogy végül az evangélium erkölcsi befolyása a kialakuló körülmények között, a tisztaság és beszédkészség fejlődése kapcsán elegendő mértékben gyarapodott ahhoz, hogy véghezvigye a munkát? Miféle későbbi szószéki ékesszólás képes rivalizálni azzal, mikor egy keresztyén édesanya a szeretet gyengéd hangsúlyával bemutatja a keresztet? Nos, a kereszt történetének, a menny vonzásának hatalmasaknak kell lenniük, még ha a gyermekkor legegyszerűbb szavaival is adják azokat elő. Milyen jelentéktelen és nyomorúságos bármiféle kiegészítés, amire az emberi ékesszólás képes a mezítelen igazság végtelen erejéhez!

A legbiztosabb bizonyíték azonban ismét a Szentírás. Ez mindenhol hangsúlyozza, hogy a bűnös újjászületése a szuverén, mindenható kegyelem következménye. Az igehelyek egy része úgy írja le a bűnös kezdeti állapotát, mint „vakságot” (Ef4:18), „kőszívűséget” (Ez36:26), „erőtlenséget” (Rm5:6), „ellenségességet” (Rm8:7), „tehetetlenséget” (Jn6:44, Rm7:18), „holt állapotot” (Ef2:1-5). Senki se állítsa, hogy ezek csak „szóvirágok”. Bizonyos, hogy a Szentlélek, mikor képes beszédet használ, ezt az igazság hatásosabb kifejezésének érdekében teszi, és nem használ fel megtévesztő ékesszólást! Bizonyos, hogy az Általa kiválasztott szóvirágok helyes párhuzamban állnak az igazsággal!

A vak ember nem vehet részt a szemét megnyitó operációban. A kemény kő nem lehet a puhaság forrása. A magatehetetlen béna nem képes kezdeményezni saját felépülését. Az Istennel szembeni ellenségeskedés nem képes az Ő szeretetét választani. Lázár halott teste nem tehetett semmi azért, hogy az élő lélek visszatérjen belé. Csak miután Krisztus mindenható hatalma helyreállította, azután volt képes az élő ember reagálni a Megváltó parancsára és előjönni.

A szóképek, melyek leírják a hatalmas változást, ugyanezt az igazságot támasztják alá. A Zsolt119:18 úgy írja le, mint a vak szemek megnyitását a törvényre, mint új teremtést (Zsolt51:10, Ef2:5), mint újjászületést (Jn3:3), mint életre kelést, vagy feltámadást (Ef1:18, 2:10). A szürke hályog miatt vak ember nem képes csatlakozni az ő szemét megműtő sebészhez, a napfény sem kezdi meg és hajtja végre azt a sebészeti beavatkozást, mely lehetővé teszi, hogy a fény bejusson, és a látást eredményezze.

A fát az ács formálja meg, önmaga nem képes erre és nem képes eszközé válni, míg meg nem kapja a kívánt formát.

A csecsemő nem képes önmagát nemzeni, hanem szülei által kell megszületnie, hogy önálló életre kelhessen.

A test nem állítja helyre az életét, csak miután élete helyreállt, lesz élőlénnyé.

Egyértelmű igehelyek tanítják ugyanezt a tantételt. A Jer31:18-ban Efraim így panaszkodik: „téríts meg engem és megtérek”. A Jn1:13-ban azt olvassuk, hogy a hívők „nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek”. A Jn6:44-ben Krisztus kihangsúlyozza, hogy „senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt”, majd a Jn15:16-ban: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”. Az Ef2:10 szerint: „Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk”.

Ellenérvként szokták felhozni, hogy a mindenható kegyelem tana megsemmisíti az ember szabad akaratát. Ez nem igaz. Mindenki, akiket Isten nem szül újjá, megtartják természetes szabadságukat, amit semmivel sem csorbítanak, amit tesznek.

Igaz, hogy ezek aztán változékonyan és önkéntesen használják szabadságukat, saját akaratuknak és újjá nem született állapotuknak megfelelően. Ezt cselekedve azonban saját hajlamaikkal tökéletes összhangban választanak, s csak ezt a fajta szabad cselekvést ismerik a józan ésszel megáldott emberek. Az újjá nem születettek pontosan azt választják, amit kedvelnek, így tehát szabadon választanak, de mindaddig, míg újjá nem születnek a mindenható kegyelem által, mindig azt választják, hogy megmaradnak újjászületetlenül, mert ez a bukott ember természete. A valóban újjászületett nem veszi el szabad akaratát a hatékony elhívás hatására, hanem egy valódibb és magasabb rendű szabadságra tesz szert, mert az őt megújító mindenható erő nem kényszeríti bele egy új engedelmességi járomba, mely ellentétes saját hajlamaival, hanem magát a saját hajlamokat újítja meg, ami aztán befolyásolja a választást. Ezekkel a megújított hajlamokkal ő ugyanolyan szabadon választ, mint mikor még önkéntes bűnös volt, de sokkal ésszerűbben és boldogabban. Azért van ez így, mert új és helyes hajlamokkal cselekednek, amiket a mindenható kegyelem helyezett a régiek helyére.

Azt is ellenvetik, hogy amíg a cselekvő nem gyakorolhatja szabad akaratát már mindjárt az új erkölcsi állapot kiválasztásában, vagy elfogadásában, akkor nem beszélhetünk erkölcsi minőségről, s nem lehet értékelni az ebből származó tetteket, mert ezek nem önkéntesek. Ez kifejezetten hamis. Hiszen az újonnan született bűnös nem követelhet érdemeket az akarat eme megváltozása miatt, mellyel újjászületése megkezdődött. Ez ugyanis nem az ő saját választása, vagy cselekedete volt, hanem Istené. S gáncsoskodás mégis igaztalan, mert a cselekedetek erkölcsi minősége és érdeme nem függ attól a kérdéstől, hogy a cselekvő vitte-e bele magát abba az erkölcsi helyzetbe, melybe az erkölcsi közönytől való elszakadásra irányuló saját kezdeményezésének megelőző akarata által jutott.

Az egyetlen kérdés az, hogy tettei őszinték és szabad kifejeződései-e helyes hajlamoknak, mivelhogy

1. akkor Ádámnak nem lehetett erkölcsisége, mert hangsúlyosan elhangzott, hogy „az Isten teremtette az embert igaznak” (Préd7:29).

2. Jézusnak nem lehetett érdemleges erkölcsisége, mert a Szentlélektől fogantatván szentnek született (Mt1:20, Lk1:35).

3. Magának Istennek sem lehetne érdemleges erkölcsisége, mert Ő örökkévalóan és változhatatlanul szent volt és szent. Ő soha nem választotta magát bele a szentség állapotába, hanem örökkévalóan és szükségszerűen szent. Itt ez a nyomorult ellenvetés valójában istenkáromlásba fordul. Ezen a ponton John Wesley ugyanolyan hangsúlyosan a mi oldalunkon áll, mint Jonathan Edwards. Lásd Wesley Az eredendő bűnről című művét.

3

Isten kiválasztása

Hitvallásunk 3. fejezetének 3-4. és 7. szakaszában találjuk ennek megfogalmazását: „Isten dekrétuma által, az Ő dicsőségének megmutatása végett egyes emberek és angyalok az örök életre predestináltattak, mások pedig az örökkévaló halálra rendeltettek” (3). „Az ekképpen predestinált és elrendelt angyalok és emberek, különösképpen és változhatatlan módon vannak erre szánva, és számuk oly bizonyos és meghatározott, hogy az se nem növelhető, se nem csökkenthető” (4).

„Az emberiség többi részét Isten az Ő tetszése és akaratának kifürkészhetetlen tanácsvégzése szerint – amely által kiterjeszti vagy visszavonja kegyelmét úgy, ahogy neki kedves az ő szuverén hatalmának dicsősége végett, az ő teremtményei felett -, elhagyta, gyalázatra és haragra rendelte őket bűneik miatt, az Ő dicsőséges igazságának magasztalására” (7).

A traktátus először és másodjára idézett szakaszai teljes mértékben megerősítik azt a szomorú, de makacs tényt, hogy egyetlen bűnös sem lesz soha képes arra, hogy újjászülje önmagát. Ennek egyik elegendő oka, hogy soha senki nem kívánja ezt megtenni, ha Isten meghagyja őket a saját önző és világi állapotukban. Más szóval egyetlen bűnös sem választja Istent és a szentséget, mivel lelkének minden hajlama megdönthetetlenül ennek ellentétét részesíti előnyben. Így amennyiben a bűnös valóban újjászületik, Istennek kell lennie annak, aki ezt megteszi. Vegyük észre, hogy amint ezt Isten megteszi, az újonnan született bűnös a soron következő megtérés és megszentelődés során szabadon hoz majd sok döntést Isten és a szentség mellett, de az lehetetlen, hogy ez a bűnös hozza meg az első döntést, mely választásának saját természetes alapindítékait változtatná meg. Képes-e a gyermek saját apját nemzeni? Istennek kell lennie a bűnös megváltoztatójának. S ezt akkor tette meg, amikor akarta. Mikor született ez a szándék az isteni elmében? Ugyanazon a napon? A bűnös születésének napján? Ádám teremtésének napján? Nem! Ezek ostoba válaszok. Mivel Isten mindentudó és változhatatlan, ennek megtételére irányuló saját szándékait az örökkévalóság óta kell ismernie. Ez viszont azt sugallja, hogy egyetlen ember sem kötheti valamely dátumhoz Isten egyetlen célját sem anélkül, hogy ezzel valójában tagadná tökéletes mindentudását, bölcsességét, mindenhatóságát és változhatatlanságát. Mindentudóként nem lehetséges, hogy valaha is lett volna valami, amit ne tudott volna eleve. Tökéletesen bölcsként nem lehetséges, hogy kitűz valamilyen célt maga elé, aminek tudásával nem látja értelmét. Mindenhatóként lehetetlen, hogy valaha is csődöt mondana valamely céljának a megvalósítása során. Így bármi, amit Isten a világegyetemben, vagy kegyelemből csinál, az örökkévalóság óta szándékában áll megtenni. Változhatatlanként lehetetlen, hogy más célt tűz ki maga elé, mint amit eredetileg kitűzött végtelen tudásának, bölcsességének és szentségének vezetése alatt. A jó emberek összes alsóbbrendű bölcsessége csak illusztrálja ezt. Vegyünk egy bölcs és igazságos tábornokot, aki védekező háborút vív országának védelme érdekében. A nyár közepén egy megfigyelő megkérdezi tőle: „Tábornok, megváltoztatta ön a haditervet a háború kezdete óta?” „De igen”, mondja ő. „Akkor ön egy ingatag ember?” kérdezi a megfigyelő. „Nem”, válaszolja ő, „nem azért változtattam meg a haditervet, mert ingatag vagyok, hanem más két okból. Először is képtelen voltam végrehajtani eredeti tervem néhány pontját, másodszor, olyan információkhoz jutottam, melyeket a kezdetben nem ismertem”. Mi azt mondjuk erre, hogy ez a józan ész tökéletes működése, s mentesíti a tábornokot az ingatagság minden vádja alól. De tételezzük fel, hogy valójában a tábornok mindenható és mindentudó. Ebben az esetben nem használhatja ezeket a mentségeket, s ha megváltoztatná a tervét azután, hogy belefogott, ingatag lenne. Olvasó, mered-e Istent ingatagsággal vádolni? Ez a nemes elképzelés Isten természetéről és tetteiről annyival magasabban a legbölcsebb emberénél, mint amennyivel a menny a föld felett. Ám ez az, amelyet az Írások mindenütt tanít. Óvakodjunk attól, hogy saját akaratunk büszkeségével káromoljuk Istent azáltal, hogy tagadjuk ezt a tantételt. Harmadszor. Maguk az arminiánusok is elismerik valójában ezeknek a nézeteknek és a leírtaknak az erejét, hiszen hitelvi könyveik hangsúlyosan elismerik Isten konkrét kiválasztását minden mennybe jutó bűnös esetében. Rendkívül sok felületes ember képzeli azt, hogy az arminiánus teológia tagadja az egész konkrét kiválasztást. Ez egy ostoba hiba. Ezt senki sem teheti meg anélkül, hogy egyúttal ne támadná a Szentírást, Isten tökéletességét és a józan észt. Az összes különbség a presbiteriánusok és az intelligens arminiánusok között mindössze ennyi: Mi hisszük, hogy Isten választása az egyének vonatkozásában feltétel nélküli és szuverén. Ők azt hiszik, hogy mialatt örökkévaló és konkrét, Isten örökkévaló, mindentudó előrelátásával számításba veszi az adott bűnös jövőbeni hitét és megtérését, valamint kitartását a szent életben. Nekünk, presbiteriánusoknak nem szabad egyetértenünk ezekkel az okfejtésekkel: ezek nem állnak összhangban Isten örökkévaló céljait képviselő hatalmas kezdeti ok örökkévalóságával, mindenhatóságával és szuverenitásával, ennélfogva bármi nem megalapozott, vagy feltételhez kötött, amit az ő alárendelt teremtményei ettől fogva feltételesen megtesznek, vagy nem tesznek meg.

Létezik-e majd, vagy sem az adott teremtmény a jövőben, hogy megtegyen, vagy sem valamely konkrét dolgot? Ez önmagában is Isten szuverén teremtő hatalmától kell, hogy függjön. Nem tehetjük a független Istent a teremtményeitől függővé. De vajon a Szentírás nem mutatja-e be a bűnösök üdvösségre jutását, vagy romlását oly módon, hogy az az ő hitüktől, vagy hitetlenségüktől függ? De igen. Azonban ne keverjünk össze két különböző dolgot. Az Isten által elrendelt eredmény beindulása függhet az alkalmas eszközöktől. Ám Istennek az elrendeléssel kapcsolatos cselekedetei az Ő elméjében nem függenek ezektől az eszközöktől, mert konkrétan az Istennek a célja, hogy hiba nélkül előteremtse az eszközöket, majd az eszközökkel elérje a végeredményt.

Azután, ha Isten választása egy adott bűnöst, mondjuk a tarsusi Saulust illetően függ, vagy nem függ későbbi hitének előre látásától, akkor amennyiben a választás örök és mindentudó: az előre látásnak bizonyosnak kell lennie. A józan ész azt mondja: ha nincs ok, nincs okozat, s egy bizonytalan ok csak bizonytalan okozattal járhat. Egy arminiánus azt mondja erre: Isten természetesen előre látta, hogy a tarsusi Saulus hinni fog és megtér, s ezért kiválasztotta. Én viszont azt mondom, hogy ha Isten természetesen előre látta Saul hitét, akkor annak bizonyosnak kellett lennie, mert a Mindentudó nem véthet hibát. Nomármost, ha a hívő hite bizonyos dolog volt, akkor kellett lennie valamiféle bizonyos oknak is, ami azt kiváltotta. Azonban nincs semmilyen bizonyos ok a bűnös „szabad akaratában”, Saulban, bármennyire is segítette az „elegendő általános kegyelem”. Az arminiánusok erre azt mondják, hogy ez a bűnös akaratát függővé teszi és úgy hagyja. Akkor viszont mi indította Istent arra, hogy erre a bűnösre, Saulra gondoljon, hogy az majd egyszer biztosan hisz és megtér? Semmi, csak Isten saját szuverén örökkévaló akarata fogja őt hitre és megtérésre indítani.

Ez elvezet egy végső vitához. Ez a Saul természeténél fogva „halott volt a vétkei és bűnei miatt” (Ef2:1), következésképpen semmiféle hit, vagy megtérés nem volt benne előre látható, csak ami Isten arra irányuló céljának eredménye, hogy ezeket beléplántálja. Ám az okozat nem lehet a saját okának kiváltó oka. A kordé nem képes húzni a lovat, s miért? Mert a ló húzza a kordét. Ezt a Szentírás kihangsúlyozza. Krisztus mondja: (Jn15:16) „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon”. A Róm9:11-13-ban ezt olvassuk: „Mert mikor még meg sem születtek, sem semmi jót vagy gonoszt nem cselekedtek, hogy az Istennek kiválasztás szerint való végzése megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az elhívótól,  Megmondatott néki, hogy: A nagyobbik szolgál a kisebbiknek. Miképen meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem”. Majd a 16. versben: „Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené”. Mi nem? A kapcsolat megmutatja, hogy ez annak az embernek a kiválasztása, aki akar és fut, róla beszél az apostol. Pál itt akkora kegyelemdöfést ad a feltételes kiválasztás tanának, hogy a tanult arminiánusok látják, hogy valamiféle elkerülő útvonalat kell találniuk, vagy azonnal padlót fognak. Ez az ő elkerülő útvonaluk: az Ézsau és Jákób nevek nem a két pátriárkát, hanem a két nemzetet, Edomot és Izraelt jelentik, s a predesztináció csak a kegyelem eszközeinek hiányát, vagy élvezését jelenti. Ám ez a végtelenségig hiábavaló. Először, mert természetesen az egyes pátriárkák együtt vándoroltak az általuk képviselt utódokkal. Másodszor, mert Pál ebben a kilencedik fejezetben mindent a személyek, és nem a nemzetek, valamint az üdvösség, vagy kárhozat, nem pedig puszta gyülekezeti kiváltságok vonatkozásában tárgyal. Harmadszor, mivel az edomiták kizárása az egész evangéliumból szükségképpen jelenti az egyének kizárását is. Pál ugyanis azt mondja, hogy „hogyan hihetnének Abban, akiről nem hallottak?”

Ez a jó pillanat megemlíteni azt a gyakori hibát, mikor azt mondjuk, hogy Isten kiválasztása szuverén és nem függ a Neki a választott ember kegyességével kapcsolatos előrelátásától. Sokan azt állítják, hogy a mi tanításunk szerint Istennek semmi oka sincs a választásban, hogy azt mi a szuverén isteni szeszély esetének tekintjük! Ilyesmit mi nem tanítunk. Ez istentelenség volna. A mi Istenünk túl igazságos és bölcs ahhoz, hogy bármilyen szeszélye lenne. Ésszerű oka van minden egyes céljának és mindentudása megmutatja, hogy ez mindig a legjobb ok. Ám nem köteles ezt nekünk megjelenteni. Isten tudta, hogy oka volt a bűnös Jákób előnyben részesítésének Ézsauval szemben. Ám ez az ok nem lehetett Jákób majdani kegyességének semmiféle előre látott érdeme két okból. A választás megtörtént, mielőtt a gyerekek megszülettek. Nem létezett tehát Jákóbnak semmiféle előre látható kegyessége azon kívül, ami Jákób kiválasztásának következményeként jelentkezett. Ézsau látszólag nyílt, nehezen kezelhető és durva ember volt. Jákób, természetéből eredően egy aljas, sunnyogó képmutató és törtető. Isten valószínűleg úgy értékelte személyes érdemeiket, mint én, hogy Jákób valószínűleg undorítóbb bűnös volt, mint Ézsau. Így tehát az előre látott személyes érdemek alapján Isten egyiket sem választhatta volna soha. Ám az Ő mindentudása látott egy különálló, független okot arra, hogy a legbölcsebb dolog a rosszabb embert megtenni az ő végtelen kegyelme tárgyául, míg meghagyni a másikat saját durva választásában. Most ha az arminiánus azt mondja nekem, hogy meg kell mondanom, mi volt ez az ok? Én azt válaszolom, hogy nem tudom, Isten nem mondta meg nekem. Ám tudom, hogy Neki jó oka volt rá, mert Ő az Isten. Meri-e azt állítani valaki, hogy mivel a mindentudás nem talált okot Jákób előre látott érdemeiben, így aztán nem talált semmit az Ő végtelen előrelátásában és bölcsességében sem? Ez istenkáromlást megközelítő őrületes arrogancia lenne.

Még egy indoka maradt a kiválasztásnak: sok emberi lény üdvösségét, vagy végromlását életük gondviselésszerű eseményei határozzák meg. Az indok az, hogy mivel ezeket az eseményeket Isten szuverén gondviselése határozza el, így a lelkek kiválasztása, vagy az elvetése tulajdonképpen eldöntött dolog. Vegyünk két példát: adott egy akaratos, megátalkodott ember, akit már levert a láz és haldoklik. Meg fog halni, vagy meggyógyul? Isten gondviselése fogja ezt eldönteni. „… a kinek kezében van a te lelked, és előtte minden te útad…” (Dán5:23) Ha az illető meghal, már túlontúl magán kívül volt a hitre jutáshoz és megtéréshez, de ha felépül, ellátogathat ébredési összejövetelekre és visszatérhet Istenhez. Ez különösen nagy kegyelemdöfés az arminiánus elméletnek, mivel ők olyan pozitívan állítják, hogy minden ember, aki csecsemőkorban hal meg, üdvözül. (S azért támadnak minket, presbiteriánusokat, mert mi nem vagyunk elegendően pozitívak ezen a ponton, s hiszünk „a csecsemők elkárhozásában”.) Nos, vegyünk egy három hónapos emberi csecsemőt. Ha meghal, az arminiánus bizonyos abban, hogy lelke a mennybe jut, tehát Isten arra választotta ki, hogy oda kerüljön. Ám ha felnő, az arminiánusok azt állítják, hogy akkor már gyakorolhatja szabad akaratát és lehet belőle Koré, Dátán, Abirám, vagy Júdás. Azonban a meghaló csecsemő kiválasztása nem alapulhat hitének és megtérésének az Isten által való előre látásán, mivel nem volt semmi előre látható, mielőtt belépett volna a dicsőségbe: a kis lélek a szuverén kegyelem által menekült meg, az említett eszközök nélkül.

De ott van az a mondta hitvallásunk 10. fejezetének 3. bekezdésében: „A csecsemő korukban meghalt, kiválasztott kisdedek, Krisztusban a Lélek által újjászületnek és üdvözülnek, hisz a Lélek ott, akkor és úgy végzi munkáját, ahogy neki kedves”. Jólelkű vádlóink rögtön felhozzák, hogy a „csecsemő korukban meghalt, kiválasztott kisdedek” ellentéte, amit sugallunk a szavainkkal, hogy a nem kiválasztott, csecsemő korukban meghaltak elkárhoznak. Ezt mi mindig tagadjuk. De úgy látszik, hogy ők jobban tudják, mit gondolunk mi, mint mi magunk. A benne foglalt ellentét, amit mi tartunk, ez: vannak kiválasztott csecsemők, akik nem halnak meg csecsemőkorban és ezeknek meg kell tapasztalniuk a hatékony elhívást különböző racionális eszközökön át, majd szabadon kell hinniük és megtérniük a hitvallás 10. fejezetének megfelelően. Volt egykoron két zsidó csecsemő, János és Júdás. János választott csecsemő, Júdás elvetett. Ha Keresztelő János meghalt volna torokgyulladásban, akkor személyes hit és megtérés nélkül lett volna megváltva, ám ő a nagykorúságra volt eleve elrendelve, így a hatékony elhíváson keresztül kellett megmenekülnie. Júdás, elvetett csecsemőként szintén nagykorúságra volt eleve elrendelve, majd saját szabad makacsságának megfelelően elnyerte sorsát. A presbiteriánusok nem hiszik, hogy a Biblia, vagy hitvallásuk azt tanítja, hogy a nem kiválasztott csecsemők, akik csecsemőkorban halnak meg, így elkárhoznak. Ha ezt gondolták volna hitvallásukról, az adott fejezetet már régen megváltoztatták volna.

Mikor egy intelligens személy kiválaszt néhányat egy csomó objektum közül, ugyanakkor elkerülhetetlenül el is veti a többit. Ezt nem tagadhatjuk anélkül, hogy hanyagságot, vagy figyelmetlenséget tulajdonítanánk a cselekvőnek, a mindentudás azonban nem lehet sem hanyag, sem figyelmetlen. Ebből következően Isten eleve elrendelésének ki kell terjednie mind az üdvözülőkre, mind az elkárhozókra.

Itt azonban meg kell értenünk a különbséget Isten cselekvő rendelkezése és megengedő rendelkezése között. Utóbbi ugyanolyan határozott és bizonyos, mint az előbbi, ám a különbség ez: Isten cselekvő rendelkezésének objektumai azok a hatások, melyeket Ő Maga munkál ki anélkül, hogy felhasználná, vagy bevonná bármely más, racionálisan felelős személy szabad akaratát. Ilyenek az ő teremtései, csodái, a lelkek újjászülése, a testek feltámadása, s minden olyan eredmény, melyet az Ő gondviselése visz végbe a másodlagos okok, állatok, vagy anyag vak, kényszerítő erejével. Céljainak természete itt az, hogy saját hatalmával szabja meg ezen eredmények végbemenetelét.

Megengedő rendelkezésének természete pedig ez: Ő úgy dönt, hogy megengedi, vagy lehetővé teszi egyes teremtményeinek, hogy szabadon és bizonyosan megtegyenek eleve elrendelt dolgokat anélkül, hogy Isten ereje ebbe beletaszítaná őket. A cselekedetek eme osztályához tartoznak a természeti emberek minden közönyös, és főleg bűnös cselekedetei, s mindazon végeredmények, melyeknél ezek a személyek saját engedetlenségükkel vetik el saját üdvösségüket. Mindezen eredményeknél nem Maga Isten cselekszik, s nem is segédkezik, hanem szándékosan megengedi, hogy ezek meglegyenek. Valaki megkérdezheti, hogy a megengedő rendelkezés hogyan képes teljes bizonyossággal bírni? A válasz az, hogy mivel Isten tudja, hogy az ember természetes beállítottsága biztosan a rosszra indítja őt. Például, én tudom, hogy a bárány természete a fűevés. Ha szándékosan nyitva hagyom a karám és a legelő közötti ajtót, tudom, hogy a fű elfogy s ezt ugyanolyan világosan a szándékomban áll megengedni, mintha én magam hajtottam volna ki a jószágot a legelőre.

Hiábavalóan tagadják egyesek, hogy Isten akarata semmit sem képes tenni a bűnös végeredménnyel, még ebben a megengedő értelemben is anélkül, hogy Istent tennék meg a bűn szerzőjévé, hacsak ezek a gáncsoskodók a tömény hitetlenség talaján akarnak megfenekleni. A Biblia ugyanis tele van bizonyságokkal, hogy Isten eleve elrendeli a bűnt anélkül, hogy a bűn szerzőjévé válnék. Ő eleve elrendelte a fáraó zsarnokságát és lázadását, majd megbüntette ezért. Az Ézsaiás 10-ben előre elrendeli Jeruzsálem Nabukodonozor által történő kirablását, majd megbünteti őt ezért. Az ApCsel2:23-ban a bűnös Júdás elárulja Urát Isten határozott céljából és előre tudásával. A Rm9:18-ban: „a kin akar könyörül, a kit pedig akar, megkeményít”, s ez sok más helyen is szerepel a Szentírásban. Hitvallásunk 10. fejezetének 7. fejezete félreérthetetlen különbséget tesz Isten eleve elrendelő kiválasztása és elvetése között. Az előbbi pusztán kegyelmes cselekedet, mely nem alapszik a választottakban fellelhető semmiféle kegyesség előre látásán, mert semmi sincs, amit előre lehetne látni, kivéve azt, hogy ezek az emberek kiválasztottak és elhívottak lesznek, ennek minden következményével. Ám a ki nem választottak „bűneikért és Isten igazságosságának dicsőítése végett” vettetnek el és jutnak végromlásba.

Látjuk tehát, hogy ennek az elvetésnek a rendszerint szenvedélyes elítélése nem más, mint abszurd ostobaság és hazugság. Ezek az üres fecsegők úgy szónokolnak, mintha Isten eleve elrendelése lenne az oka annak, hogy ezek az emberek elkárhoznak. Ebből egyetlen szó sem igaz. Ezek az emberek maguk juttatják önmagukat a kárhozatra és Isten célja a szerencsétlen végeredménnyel kapcsolatosan soha egy jottányit sem megy túl azon, hogy igazságosságában úgy dönt, hagyja, hogy ezek az emberek a saját maguk választotta utat járják. Ezek a fecsegők úgy beszélnek, mintha Isten ítéletre való eleve elrendelését mi úgy mutatnánk be, mintha ez lenne az akadálya annak, hogy a szegény törekvő bűnösök bejussanak a mennybe, függetlenül attól, hogy megtérnek, imádkoznak és engedelmeskednek csak azért, mert ők nem titkos kedvencei az igazságtalan mennyei szeszélynek.

A legnagyobb ostobasága és bűnössége ennek az gáncsoskodásnak abban a nyilvánvaló tényben rejlik, hogy a Biblia mindenhol azt tanítja, hogy senki, csak a kiválasztottak és hatékonyan elhívottak munkálkodnak azon, illetve törekednek őszintén arra, hogy a mennybe jussanak. Az elveszettek valójában sohasem akarnak, és nem próbálnak igazán szentekké lenni, hogy az ő lelkük ezt ellenzi és inkább szabadon megmaradnak az istentelenség állapotában, s ez az oka végső bukásuknak. Ha őszintén megtérnének, hinnének és engedelmeskednének, nem lenne rendelet, mely kirekesztené őket a kegyelemből és a mennyből. Isten úgy mondja ezt, mint ahogyan a pásztor mondhatja a farkasoknak: ha azt választjátok, hogy békésen füvet esztek együtt a bárányaimmal, nem lesz kerítés, mely elválaszt benneteket az én füvemtől. Ám a pásztor tudja, hogy a farkasok természetüknél fogva mindig a bárányokat falják fel a fű helyett. Erre kétség nélkül a saját természetük indítja őket, nem a kerítés, amíg egy mindenható hatalom újjá nem szüli őket bárányokká. Annak oka, hogy az istentelen emberek olyan hevesen tiltakoznak e tantétel ellen, s annyira eltorzítva mutatják be, pontosan a következő: gyűlölik azt elismerni önmaguk előtt, hogy lelkük szabad, ám mégis ostoba istentelensége arra ösztönzi őket, hogy önkéntesen munkálják ki saját végromlásukat, ezért megpróbálják a szemrehányást Istenre, vagy a tantételre áthárítani ahelyett, hogy utóbbit magukra vonatkoztatnák.

Egyszóval, a hitetlen emberek állandóan arra törekednek, hogy a kiválasztás tanát kíméletlen, kizáró, borzasztó tannak állítsák be, mely akadályt húz fel a bűnösök és az üdvösség közé. Helyesen vizsgálva azonban pont az ellenkezője. Nem kíméletlen tan, hanem édes, nem kizáró tan, nem az üdvösségünk akadálya, hanem a világegyetemben található összes üdvösség áldott bejárata. A bűn, az ember önkéntes bűne az, ami kizárja őt az üdvösségből, s ebben a bűnben Istennek nincsen semmi felelőssége. Egyedül Isten kegyelme az, ami arra indítja az embert, hogy jöjjön és maradjon az üdvösség zónájában, s mindez a kegyelem a kiválasztás gyümölcse. Ismétlem, a mi önkéntes bűnünk mindannak a borzalomnak a forrása, ami a bukott emberek és angyalok sorsában megtalálható. Isten kegyelmi kiválasztása az édes és áldott forrása mindannak, ami gyógyító, reményteljes és boldog mennyen és földön egyaránt. Isten mondhatja minden angyalnak és megváltott embernek a világegyetemben: „Örökkévaló szeretettel szerettelek, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat”. S minden angyal és szent ezen a földön és a dicsőségben himnuszunknak megfelelően válaszol erre:

„Miért tette, hogy hallom az Ő hangját,

S belépek, míg van hely rá,

Míg mások a szerencsétlent választják,

S inkább éhen halnak, semmit jönnének?

Ez ugyanaz a szeretet volt, mely megterítette a lakomát

Ami kedvesen behívott engem

Másként én megtagadtam volna, hogy megízleljem,

S elvesztem volna a bűneimben.”

S most meri-e bármelyik bűnös ember szemtelenül tovább feszegetni a kérdést, hogy Isten ugyanazon kiválasztó szeretete és hatalma miért nem foglalta magába az összes bűnöst és mentette meg őket? Itt van az elegendő és ijesztő válasz: „Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel?” (Rm9:20) Van valamiféle jogos követelésed Istennel szemben, ó ember, hogy hajlamaid és ostoba választásod ellenére arra kényszerítsen téged, hogy megragadd a megváltást a szentségre, amit lelked minden titkos erejével utálsz és szándékosan elvetsz? S ha te megsemmisíted önmagad, jóllehet a szent teremtmények sírhatnak eme pusztulás láttán, de mindegyik azt fogja mondani, hogy te vagy a legutolsó a világegyetemben, aki panaszkodhat az igazságtalanság miatt. Ez ugyanis panasz lenne az ellen az Isten ellen, Akit te naponta megsértesz, s Aki nem kényszerített arra, hogy véghez vigyél cselekedeteket és éld azt az életet, amit te magad szándékosan és véglegesen elutasítasz!

Mások azt a gáncsoskodó ellenvetést hangoztatják, hogy a kiválasztás tana áthatolhatatlan akadályt állít az igyekvő bűnös és a megmentő hit közé. Ezt kérdezik: hogyan gyakorolhatnám én az őszinte, üdvözítő hitet mindaddig, míg nem győződök meg arról, hogy választott vagyok? A kárhozatra menő lélek ugyanis nincs feljogosítva arra, hogy higgyen abban, hogy Krisztus meghalt érte, s mivel így üdvössége lehetetlen, a legőszintébb hit sem képes őt megmenteni, még ha úgy is érzi. De hogyan képes az ember meggyőződni Istennek a rá vonatkozó titkos kiválasztása céljáról?

Ez az okoskodás teljes mértékben kifordítja Istennek a hit által való üdvözülésről szóló tanítását. Üdvösségét illetően a bűnösnek nem adatik parancs, vagy felhívás arra, hogy hitének tárgyaként megragadja az „én kiválasztott vagyok” kijelentést. Nincsen ilyen parancs a Bibliában. A kijelentés, aminek megragadására felhívást és parancsot kap, ez: „Valaki hisz őbenne, meg nem szégyenül” (Rm10:11). Isten hangsúlyozta a gáncsoskodónak: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek minden ígéjét beteljesítsük” (5Móz29:29). Ne okoskodjunk, hanem engedelmeskedjünk. Isten ígéretei arról is biztosítanak minket, hogy „a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem” (Jn6:37). Lehetetlen tehát, hogy bármely bűnös, aki valóban szeretne megmenekülni, a saját kiválasztottságának bizonytalansága miatt tartassék vissza az üdvösségtől. Mikor hozzátesszük, hogy Isten elrendelése semmilyen formában sem sérti az ember szabad cselekvési lehetőségét, a válaszunk teljessé válik. Hitvallásunk 3. fejezetének 1. bekezdése mondja erről az elrendelésről: „[Isten] nem is kényszeríti a teremtményeit, hogy azok akaratuk ellenére cselekedjenek, és a másodlagos okok szabad voltát sem veszi el, hanem megerősíti”.

Mégis, ostobán ellenvetik, hogy azok, akik alávetettek egy szuverén, megváltozhatatlan elrendelésnek, nem cselekedhetnek szabadon, hogy ez a két állítás egymással ellentétes, s a ragaszkodás mindkettőhöz erőszaktétel a józan észen. Megmagyaráztuk, hogy léteznek különböző eszközök, melyekkel láttuk, hogyan indíttatnak a szabadon cselekvők a tettekre, melyek noha nem kötelezőek, valójában egészen bizonyosak, s hogy a mi Istenünk a végtelen bölcsesség és források Istene. Isten azt mondja, hogy miközben irányítja racionális teremtményeit az Ő örökkévaló céljainak megfelelően, csak olyan eszközöket használ, melyek összeegyeztethetőek az ő szabadságukkal. Ennek ellenére, az arrogáns ellenkezők azt hajtogatják, hogy ez lehetetlen, még a végtelen Isten sem képes erre! Hogy ha van predesztináció, akkor nem lehet szabad akarat. Biztos, hogy annak az embernek, aki ezt a cáfolatot hangoztatja, határtalannak (végtelennek) kell lennie!

De talán ez a legjobb válasz ennek az ostobának: Arminiánus úr, ön, a jelentéktelen halandó megteszi, méghozzá nagyon gyakran azt a dolgot, amelyről azt állítja, hogy még egy mindenható Isten sem képes rá! Predesztinálja a szabadon cselekedni képesek tetteit, teljesen bizonyosan és hatékonyan, a szabadságuk csorbítása nélkül. Például, ön Arminiánus úr, meghív engem délután egy órára ebédre. Ismétlem, délután egy órára, az ebéd pontosan és biztosan kezdődik, mert nekem délután kettőkor megy a vonatom. Így pozitíven megígéri, hogy az ebéd készen lesz délután egyre. Hogyan? Önmaga fogja elkészíteni? Ó nem! Alkalmaz egy rendes, Gretchen nevű szakácsnőt, s már előre megmondja neki, hogy az ebédnek késznek kell lennie délután egyre.

Ez eleve elrendelés, mondja ön nekem, bizonyos és hatékony.

Most akkor vegyük az ön érveit, Arminiánus úr, és alkalmazzuk azokat Gretchenre. Ön azt mondja, hogy a predesztináció és a szabad cselekvés egymást kizárják. Ő predesztinálta önt, Gretchen, hogy készítse el az ebédet egy órára, tehát ön nem volt szabadon cselekvő az ebéd elkészítésében. Tekintettel arra, hogy ahol nincsen szabadság, ott nem lehetnek erkölcsi érdemek, így ön nem szolgálta meg az önt megillető bért az ebéd elkészítéséért, s Arminiánus úr úgy gondolja, hogy nem köteles önnek fizetni.

Gretchen józan esze így válaszol: Tudom, hogy én szabadon cselekvő vagyok, nem vagyok sem rabszolga, sem robot, hanem egy szabad asszony és egy őszinte asszony, aki azért készíti el az ebédet egy órára, mert úgy határozott, hogy megtartja adott szavát, s ha Arminiánus úr meglop engem azzal, hogy eme rosszindulatú szöveg kíséretében nem fizeti ki a béremet, tudni fogom, hogy ő egy gazember.

Gretchen logikája teljesen tökéletes.

Én azt állítom, hogy az emberek örökösen predesztinálják és hatékonyan előidézik a szabadon cselekvők szabad tetteit. Mennyivel többre képes hát ezen a területen a végtelen Isten! Ennek a gondolatmenetnek azonban nem kell azt sugallnia, hogy Isten útjai ugyanolynok, mint a mi útjaink, s nem is sugallja azt.

Bölcsességének és hatalmának forrásai óriásiak, végtelenek. Így ez a népszerű gáncsoskodás látszik, hogy olyan ostoba és felszínes, mint amilyen közönséges. Az ember akaratának bűnös büszkesége az, ami ráveszi az embereket, hogy ismételgessék ezt a sekélyes elképzelést.

Megcáfolván az ellenvetéseket, a kiválasztás tanát a kijelentések közül a legerősebbel, a Szentírással zárom. A Biblia tele van vele: Isten minden próféciája magában foglalja az eleve elrendelést, mert ugyanis ha ő nem rendelte volna el előre a megprófétált eseményeket, nem lehetne bizonyos abban, hogy azok be is fognak következni. Isten gondviselésének bibliai tana alátámasztja az eleve elrendelést, mert a Biblia azt mondja, hogy a gondviselés kiterjed mindenre, bizonyos és mindenható, s csak azt valósítja meg, amit a predesztináció eltervezett. Lássunk néhány igehelyet a sok százból. Zsolt33:11: „Az Úr tanácsa megáll mindörökké, szívének gondolatai nemzedékről-nemzedékre”. Ézs46:10 Isten elrendelte „kezdettől fogva a véget, és előre azokat, a mik még meg nem történtek, mondván: tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat”. Isten kiválasztása Izraelre nézve feltétel nélküli volt. Ez16:6: „Ekkor elmenék melletted és látálak véredben eltapodva, és mondék néked: A te véredben élj!” ApCsel13:48: „A pogányok pedig ezeket hallván… a kik csak örök életre választattak vala, hivének”. Rm8:29-30: „Mert a kiket eleve ismert, eleve el is rendelte… A kiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és a kiket elhívott, azokat meg is igazította; a kiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette”. Ef1:4-7: „…magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt…” 1Th1:4: „Tudván, Istentől szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva”. Jel21:27: „…a kik beírattak az élet könyvébe, a mely a Bárányé”.

Ostoba emberek megpróbálják azt állítani, hogy a kiválasztás tana a kíméletlen Pál apostol tanítása. Ám a szerető Megváltó ezt jobban kihangsúlyozza, mint ahogyan azt Pál valaha is tehetné. Például Jn15:16: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”, stb. Jn6:37: „Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő”, lásd még a 39, 44-es verseket, valamint Mt24:22, Lk18:7, Jn10:14, 28, Mk13:22, Mt20:16.

4

Részleges megváltás

Krisztus vajon csak a választottakért halt meg, vagy minden emberért? A választ rengeteg előítélet lengi körül a kétértelmű megfogalmazások miatt, mint pl. „részleges engesztelés”, „korlátozott engesztelés”, vagy „általános engesztelés”, „korlátlan engesztelés”. Mit értenek az engesztelés alatt? Az engesztelés (megbékélés) szó egyszer fordul elő az Újszövetségben (Rm5:11) és a hangsúlyos és pontos jelentése kibékítés. Ez azt bizonyítja, hogy ugyanez a görög szó egy másik versben ugyanezt jelentve szintén kibékítésnek fordítandó. Az emberek azonban folyamatosan összekevernek két elképzelést, mikor az engesztelésről beszélnek. Az egyik, hogy a vétkekért való bűnhődés Krisztus áldozatában van benne. A másik, hogy a hívőnek Istennel való egyéni kibékülése Krisztusnak eme egyszeri áldozatán alapszik, de valójában hit által akkor foganatosul, mikor a bűnös hitre jut. Az utóbbi az engesztelés igazi jelentése és ebben az értelemben minden engesztelésnek egyéninek, részlegesnek és a hitre jutott bűnösre korlátozódónak kell lennie. Eddig már pontosan annyi engesztelés történt, amennyi igazi hívő van a mennyben és a földön, ezek mindegyike egyedi.

Az áldozat azonban egyetlen – az Isteni Megváltó egyszeri, dicsőséges, láthatatlan cselekedete, mely végtelen és érdemekben kimeríthetetlen. Ha csak egyetlen bűnös lenne, mondjuk az Isten által kiválasztott Séth, akkor is szükség lenne erre az egész isteni áldozatra a bűnért való bűnhődéshez. Ha Ádám fajának minden bűnös tagja ki lenne választva, ugyanez az áldozat valamennyiük számára elégséges lenne. Teljesen meg kell szabadulnunk attól a hibától, hogy a kibékítés egy ajándékhalmaz, amelyet el kell osztani és szét kell szórni, s minden átvevőnek egy-egy darabot, mint ahogyan az aprópénzt szétosztjuk a koldusok tömegei között. Ha a koldustömeg nagyobb lenne, a pénztárca kiürülne még mielőtt mindegyikük megkapná a maga alamizsnáját, s több pénzre lenne szükség. Ismétlem, ez az elképzelés a végsőkig hamis, amennyiben Krisztus váltságművére alkalmazzuk, mivel az egy isteni cselekedet. Az láthatatlan, kimeríthetetlen, önmagában elegendő minden bűn büntetésének elfedezésére, amit valaha is elkövetnek majd a Földön. Ebben az áldott értelemben mondja azt János apostol (1Jn2:2), hogy „És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is” (2)

Ám egy kérdést tovább feszegetnek majd: „Vajon Krisztus áldozatát a Szentháromság célja és terve korlátozza?” A legjobb válasz a presbiteriánusok számára ez: Az Istenség célját és tervét illetően Krisztus áldozata csak az eredmények befolyásolására irányult, s az összes eredmény, mely belőle származik benne van a megváltás történetében. Szerintem pontosan ez az általunk, mint presbiteriánusok által adandó válasz, mivel mi hisszük, hogy Isten egyetemes megváltása olyan bizonyos és hatékony, hogy tervének végső kimenetele pontosan összhangban áll azzal, ami a kezdeti tervében szerepelt. S ezt a kijelentést az arminiánusnak is el kell fogadnia, hacsak nem szándékozik Istent figyelmetlenséggel, gyengeséggel, vagy ingatagsággal megvádolni. Vizsgáljuk meg és lássuk be.

Nos tehát, Krisztus áldozatának nem egyetlen megvalósult eredménye van, hanem sok és változatos:

1. Bemutatja Istennek az összes bűnös iránt tanúsított általános jóindulatát és szánalmát az ő végtelen kegyelmének dicsőítésére. Ugyanis, áldott legyen az Ő neve, Ő Maga mondja: „Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában” (Ez18:32).

2. Krisztus áldozata természetesen az egész emberi faj számára megvásárolta a bűneink miatti kárhozat kegyelmes eltörlését, beleértve minden világi áldását földi életünknek, az emberi gonoszág minden bibliai korlátozását, valamint a menny őszinte felkínálását mindenki számára. Ugyanis Krisztus nélkül az ember kárhozata azonnal követte volna a bűnbeesését, mint az a bukott angyalok esetében történt.

3. Az, hogy az emberek Krisztus áldozatát szándékosan megvetik, sokkal erőteljesebben napvilágra hozza természetük ostobaságát, gonoszságát és bűnösségét, Isten utolsó ítéletének dicsőítésére.

4. Krisztus áldozata minden kegyelmet megszerzett és biztosított a választottak hatékony elhívásához, mely biztosítja hitüket, megtérésüket, megigazulásukat, megszentelődésüket és megdicsőülésüket. Mivel az áldozat valójában mindezen különböző következményeket eredményezi, ezek mindegyike benne szerepel Isten tervében. Ez a nézet kielégít minden ellenünk felhozott vádat.

Nem állathatjuk azonban azt, hogy Krisztus ugyanannyira és ugyanabban az értelemben halt meg Júdásért, mint a tarsusi Saulusért. Itt nekünk azt kell kijelentenünk, hogy bár a kibékítés végtelen, a megváltás részleges. A kétségbevonhatatlan alapok, melyre állva bizonyítjuk, hogy a megváltás csak részleges, ezek: a feltétel nélküli kiválasztás tana és a kegyelmi szövetség. (Ez egy érv, mivel a kegyelmi szövetség nem más, mint a kiválasztás egyik megjelenése.) Az Írásokban azt olvassuk, hogy akik Krisztusban megmenekülnek, azok a meghatározott számú kiválasztottak és az örökkévalóságban neki adottak, hogy közbenjárása által megváltassanak. Hogyan lehetne bármi ennél nyilvánvalóbb arra vonatkozólag, hogy volt Isten kibékítésében egy cél számukra, mely más, mint az emberiség többi tagja számára? (Lásd a Szentírást Isten célja változtathatatlanságával kapcsolatosan – pl. Ézs46:10, 2Tim2:19)

Ha Isten valaha is meg akart menteni egy lelket Krisztusban (s neki határozott a szándéka a lelkek megmentésével, vagy meg nem mentésével kapcsolatosan), úgy az a lélek egészen biztosan megmenekül (Jn10:27, 6:37-40). Ennélfogva mindazok, akiket Isten valaha is szándékozott megmenteni Krisztusban, meg fognak menekülni. Egyes lelkek azonban soha nem menekülnek meg, következésképpen egyes lelkek megmentése Krisztus engesztelése soha nem állt Isten szándékában. Ennek a kijelentésnek a súlyossága aligha értéklehető túl. Itt meglátszik, hogy Isten hatalmának, céljának és bölcsességének védelmében korlátokat kell szabni a kibékítés szándékait illetően. Ugyanezt a tényt az is megerősíti, hogy Krisztus közbenjárása is korlátozott (lásd Jn17:9, 20). Tudjuk, hogy Krisztus közbenjárása mindig hatékony (Rm8:34, Jn11:42). Ha mindenkiért közbenjárna, mindenki megmenekülne. Ám mindenki nem fog megmenekülni. Következésképpen vannak, akikre nem terjeszti ki engesztelésének érdemeit. Ő azonban „tegnap, ma és örökké ugyanaz” (Zsid13:8). Így tehát voltak, akikre nem állt szándékában kiterjeszteni az engesztelést, mikor elvégezte azt. Egyes bűnösök (mármint a választottak) megkapják Istentől a bűntudat, újjászületés és hit ajándékát, mely meggyőzi őket és lehetővé teszi számukra, hogy átöleljék Krisztust és ily módon engesztelését hatékonnyá tegyék a maguk számára. Más bűnösök viszont nem kapják meg ezeket az ajándékokat. Ám ez a kegyelem a megvásárolt megváltás része, s Krisztuson keresztül adatik. Emiatt az ő megváltása egyeseket igen, másokat nem szándékozott magában foglalni (lásd a fentieket).

A gyakorlat ezt megerősíti. Az emberi faj jókora része került már a pokolba, mielőtt az engesztelés végbement. Másik nagy rész nem hallott róla soha. Ám „a hit hallásból van” (Rm10:17), s a hit az alkalmazásának a feltétele. Mivel az emberek állapotát Isten szándékos gondviselése határozza meg, így nem lehet az Ő szándéka az engesztelés egyenlő mértékű kiterjesztésére rájuk is ugyanúgy, mint azokra, akik hallanak és hisznek. Ez az álláspont romboló, különösen az arminiánus nézetekre.

„Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” (Jn15:13). Ám a nagyobb együtt jár a kisebbel, amiből következik, hogy ha Isten, az Atya és Krisztus az adott lélekért táplálta a határozott kiválasztó szeretetet, mely elegendően erős volt ahhoz, hogy megfizesse a Kálvária áldozatát, úgy nem hihető, hogy ez a szeretet megtagadná a hatékony elhívás és megtartó kegyelem kevésbé értékes ajándékainak átadását. Pontosan ez a kijelentés foglaltatik benne a Rm5:10-ben és a 8:31-39-ben. Ez a következtetés nem lenne meggyőző, ha pusztán Isten természetének jóindulatúságából vezetnék le, amit a Szentírás időnként „Isten szeretetének” nevez, hanem minden egyes esetben az ő határozott, kiválasztó szeretete a meggyőző.

Így tehát teljességgel lehetetlen számunkra annak a tantételnek a fenntartása, hogy Krisztus mindenkiért meghalt. Annak kijelentésére kényszerülünk, hogy Péterért és Pálért meghalt, de bizonyos értelemben nem halt meg Júdásért. Egyetlen józan elme sem tarthatja fenn az ember Istennel szembeni teljes romlottságának, akarata tehetetlenségének, Isten eleve elrendelésének, Istennek a szabad cselekvők feletti szuverenitása és mindenhatósága megváltoztathatatlan jellemzőinek, mindentudásának és bölcsességének tanát anélkül, hogy a részleges megváltást is ne vallaná. Ennyit minden intelligens ellenző elismer és a részleges megváltás vitatásakor, legalább ilyen mértékben mindig támadja a kapcsolódó igazságokat is, mondván, hogy azok sem állnak meg.

Egyszóval Krisztusnak a választottakért végzett munkája nemcsak az esetleges üdvösség felé terelgeti, hanem a teljes és bizonyos üdvösség állapotába helyezi őket. Azok számára, akik ismerik szívük romlottságát és megkötözöttségét, minden más, ennél kevesebb megváltás nem nyújtana vigasztalást.

5

A szentek állhatatossága

Hitvallásunk 17. fejezetének első és második pontja így mondja ki ezt a tantételt: „Azok, akiket Isten az ő szeretett Fiában elfogadott, hatékony módon elhívott és Lelke által megszentelt, soha teljesen vagy véglegesen ki nem eshetnek a kegyelem állapotából, hanem abban állhatatosan, mindvégig kitartanak és örökre üdvözülnek. A szentek állhatatossága nem saját szabad akaratuktól függ, hanem a kiválasztás változhatatlan dekrétumaitól, amely az Atya Isten szabad és változhatatlan szeretetéből fakad, továbbá Jézus Krisztus érdemének és közbenjárásának a hatékonyságától, valamint a Lélek állandó jelenlétéből, a bennünk levő isteni magtól, és a kegyelmi szövetség természetétől. Állhatatosságuk bizonyossága és változhatatlansága ezeken alapszik”.

Megkövetem az olvasót azért, hogy ezeket a kijelentéseket a pártatlanság és koncentrált figyelem mérlegére helyezem. Az olvasó meglátja majd, hogy a kegyelemnek eme stabilitását a hívőben mi nem – akár újjászületett – lelkének bármely kiválóságának javára, hanem a Istennek a bennük élő és munkálkodó változhatatlan célja és hatékony kegyelme javára írjuk. Az összes angyal és Ádám Istentől szent természetet kaptak annak ellenére, hogy ősapánk és a bukott angyalok megmutatták, hogy képesek voltak teljesen elbukni a bűnben. Önmagában senki sem képes nem vétkezni, csak a változhatatlan Isten. Az újjászületett emberek, akiknek testében még mindig él a bűn, természetesen ugyanúgy képesek az elbukásra, mint Ádám, akiben eredetileg nem volt benne a bűn. Mi abban hiszünk, hogy a szentek azért állnak meg bizonyosan, mert az őket kiválasztó Isten fogja őket megtartani.

Nem hiszünk abban, hogy minden, magát hívőnek valló egyháztag bizonyosan megáll és eléri a mennyet. Félő, hogy közülük sokan, még azok is, akiknek ezzel kapcsolatos állítása hihetőnek látszik, csak névlegesen élnek, de valójában halottak (v. ö. Jel3:1). Ők azért buknak el véglegesen, mert soha nem kapták meg azt a valódi kegyelmet, amelyből kieshettek volna.

Nem azt tanítjuk, hogy bármely ember jogosan hiheti, hogy megigazult és ezért soha nem megy már ítéletre az „egyszer bekerült a kegyelembe, mindig benne marad” alapon, mikor szándékosan bűnös életet él. A Sátánnak eme hazugságát megvetjük. Mi azt mondjuk, hogy tény, hogy ez a becsapott ember a szándékos bűnben él, a legerősebb bizonyítéka annak, hogy soha nem igazult meg és soha nem kapott semmiféle kegyelmet, amelyből kieshetne. S egyszer és mindenkorra: egyetlen intelligens hívő sem erőszakolhatja meg ezt a tantételt testi bizonyosság ürügyével. Ez a tan az igazi hívőknek ígér megmaradást a szentségben. Kicsoda hát, egy hülyén kívül következtethetne ebből az ígéretből arra, hogy ez a szentségtelenségre biztosít előjogot?

Még egyszer, nem tanítjuk, hogy az őszinte hívő biztonságban van az elbukás ellen, ám óvatlan lesz és abbahagyja az imádkozást, egy időre elbukhat a kísértésekben, bűnben és a remény, valamint a vigasztalás elvesztése miatt, ami rengeteg nyomorúságot és szégyent okozhat neki, s amelyből a szövetséget megtartó Isten erős fenyítékkel és mély bűnbánattal ki fogja menteni. Ebből fakadóan, mivelhogy a törvényes önérdek lehet a keresztyén erőfeszítések helyes indítéka, ez jobban fog működni a doktrínális megtartatást valló presbiteriánusok, mint a kegyelemből való kiesés lehetőségét valló arminiánusok esetében. Az előző nem mondhatja: „Nem kell aggódnom, noha elbukhatok”, mivelhogy ő igazi hívő, mindenképp helyre lesz állítva szomorú, s talán borzasztó szenvedések árán, s jobb, ha aggódik ezek miatt! De továbbmenve, az önmaga iránt érzett, megvilágosodott szeretet jobban fogja őt riasztani, mint az arminiánus azzal a tanával, hogy kieshet a kegyelemből. S most vegyünk egy arminiánust, aki szintén felfedezi, hogy elbukott. Vajon ő is érzi az egészséges riadalmat és ezt mondja magának: „Jaj, jó úton voltam a menny felé, de letértem róla. Vissza kell térnem rá.”? Nos a hasonlóképpen elbukott, a saját tanai által vezérelt presbiteriánus ezt mondja: Úgy véltem, jó úton vagyok a menny felé, de most látom, hogy egész idő alatt tévedésben voltam, mert Isten azt mondja, hogy ha valóban a jó utat jártam volna, soha nem tértem volna le arról (1Jn2:19). Ajaj! Ezek szerint én vagy elpusztulok, vagy visszamegyek, nem arra a régi, csalafinta útra, amelyet jártam, hanem az újra, mely lényegesen más, szűkebb és egyenesebb. A kettő közül melyik embernek maróbb a motivációja az erőfeszítésre?

A tantétel meghatározását a Hitvallásunkból vettem, most akkor nézzük a bizonyítékokat:

a./ Isten kiválasztási folyamatának megváltoztathatatlansága bizonyítja. Hogyan képes az adott bűnös ténylegesen újjászületni? Úgy, hogy Isten kiválasztotta őt az üdvösségre. „… tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat” (Ézs46:10). Mivel Isten változatlan és mindenható, az ő megmentésére irányuló szándéka természetesen megvalósul. Ám egyetlen ember sem üdvözülhet a bűneiben, ezért ez az ember természetesen megmarad a kegyelemben.

b./ A tan abból a tényből következik, hogy Isten kiválasztása szuverén és feltétel nélküli, nem alapszik a kiválasztott bűnös semmiféle előre látott érdemén. Isten tudta, hogy nem volt benne semmi, amit előre lehetett volna látni. Ám Isten látta mindazt az engedetlenséget, hálátlanságot, és sértést, amit az a méltatlan bűnös valaha is elkövet. Így tehát a jövőbeni feltárása ezen szerencsétlen bűnös hálátlanságának, engedetlenségének, és sértésének nem lehet indíték Isten számára, hogy az ő kiválasztását visszavonja. Isten mindezt ugyanolyan jól tudta már akkor is, mikor először kiválasztotta, s mégis, saját szeretete, kegyelme és bölcsessége által indíttatva, mégis kiválasztotta őt, előre tudván hitványságát.

c./ Ugyanez a végkövetkeztetés származik Istennek a Fiával, a Messiással való megváltási szövetségéből. Ez a szerződés az örökkévalóságban köttetett az Atya és Fiú között. Ebben a Fiú önszántából vállalta, hogy meghal a világ bűneiért, s Közbenjáróként betölti más hivatalait is Isten népének megváltásáért. Isten azzal a feltétellel kötött szövetséget, hogy ellentételezésként Fiának adja mindazon embereket, akiket Ő megvált. A megváltás eme szövetségében Krisztus tett eleget minden feltételnek és töltötte be azokat, megváltott népe semmit. Így mikor Krisztus meghalt az „Elvégeztetett!” kiáltással, a szövetség végleg lezárult, az Atyában hűtlenség nélkül nem lenne helye annak, hogy a Megváltó megvásárolt koronájából egyetlen csillag is végleg kihulljon, lásd Jn17. Ugyanis „örökkévaló szövetséget kötött velem, mindennel ellátva és állandót” (2Sám23:5)

d./ Ugyanerre az áldott igazságra kell következtetnünk Krisztusnak a népe iránti szeretetétől, hogy mér akkor meghalt értük, mikor bűnösök voltak, s az ő nekik tulajdonított igazságosságából és a közbenjárásának erejéből: „Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen ő általa. Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele” (Rm5:8.10). „A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Rm8:32) Krisztusról, mint Közbenjáróról meg van írva, hogy az Atya mindenkor meghallgatja (v. ö. Jn11:42). De vegyük a Jn71:20-at: „De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem”. Ha a mindenek felett álló főpap minden hívőért prédikál, akkor azok közül mindenki meg fogja kapni azt, amit Ő kér. De mit és mennyit kér Ő nekik? Valamiféle időszakos, feltételes és bizonytalan kegyelmet, mely a változó és gyarló emberi akarat függvénye? Lásd a 24. verset: „Atyám, a kiket nékem adtál, akarom, hogy a hol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, a melyet nékem adtál…”

e./ Ha bárki újjászületik, ez azért történik, mert a Szentlélek lakozást vesz benne, ha egy bűnös egy ideig mennyei életet él, az azért van, mert a Szentlélek benne lakik. A Biblia azonban hangsúlyozza, hogy ez a Szentlélek, a szellemi élet megingathatatlan magja, a menny záloga és a mi megváltásunk pecsétje. (3) A hívők „újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek ígéje által, a mely él és megmarad örökké.” (1Pt1:23) Pál apostol kijelenti, (4) hogy megkapják a Lélek zálogát, s ez a bennük maradó „záloga a mi örökségünknek Isten tulajdon népének megváltatására, az Ő dicsőségének magasztalására” (Ef1:14) (5). Ugyanez az apostol mondja azt is, hogy „meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Lelkét, a ki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára” (Ef4:30)

A zálog, vagy zálogpénz egy kisebb összeg, melyet készpénzben fizetnek a szerződés végleges lezárásakor, mint egy változhatatlan foglalóját annak, hogy a további kifizetések is megtörténnek majd a maguk idejében. A pecsét a végső megjelölés, melyet a szerződő felek a nevük mellé tesznek azt jelzendő, hogy a szerződés megköttetett és kötelező. Ugyanez a Szentlélek megszentelő jelenléte minden igaz hívőben, a megszentelődés halhatatlan alapelve, Isten ama céljának előzetes záloga, hogy odaadja a mennyet, Isten pecsétje, mellyel lepecsételi kegyelmi szövetségét. Ez hát a remény áldott alapja, melyet a valódi hívő jogosult megragadni: s nemcsak az hogy Isten feltételesen nekem adja a mennyet, amennyiben továbbra is végzem a hívő életemből eredő kötelezettségeimet az én gyenge, változó, gyarló akaratommal. Utóbbi nyomorult vigasz lenne annak a hívőnek, aki ismeri saját szívét! Ám a reménység teljes bizonyossága ez: Ha egyszer a Szentlélek megérinti ezt az én halott szívemet az Ő életre keltő világosságával, én átkarolom Krisztust valódi bűnbánó hittel, s enyém lesz az áldott bizonyosság arról, hogy ez az Isten, aki elkezdte a jó munkát bennem, be is fogja azt tökéletesen fejezni Jézus Krisztus napjára (az ítélet napjára). (6) S ugyanez a mennyei szeretet változatlanul áradni fog felém – minden jövőbeni bűn és sértés ellenére, ha esetleg meg is sebez, de meggyógyít és megtart engem és megadja nekem a végső győzelmet a bűn és a halál felett. Ez az a reménység, mely kimondhatatlanul dicsőséges, s ezerszer jobban képes bennem kimunkálni az engedelmességet, az imádkozást, az éberséget és a törekvést, melyek a győzelem eszközei, mint a kegyelemből való esetleges kieséssel kapcsolatos vérfagyasztó kételyek. Nézzük néhány igehelyet a sok közül: Jer32:40: „És örökkévaló szövetséget kötök velök, hogy nem fordulok el tőlök és a velök való jótéteménytől, és az én félelmemet adom az ő szívökbe, hogy el ne távozzanak tőlem”. Az én juhaim nem pusztulnak el, senki nem ragadja ki őket az én kezemből. (7) 2Tim7:19: „Mindazáltal megáll az Istennek erős fundamentoma, melynek pecséte ez: Ismeri az Úr az övéit”. Krisztus Maga hangsúlyozza, hogy az ő választottait nem lehet megtéveszteni. (8) 1Pt1:5: A hívőket „Isten hatalma őrzi hit által az idvességre”. Ugyanez az apostol magyarázza a végleg visszaeső bűnösök hitehagyását. 2Pt2:22: „Az eb visszatért a saját okádására, és a megmosódott disznó a sárnak fertőjébe”. Természeténél fogva még mindig disznó, noha a külsejét lemosták, de soha át nem változott báránnyá, mert ha ezt megtette volna soha nem választaná a sarat. János apostol ugyanígy, a vitát végleg lezáró szavakkal magyarázza a végső visszaesést. 1Jn2:19: „Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna; de hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük, hogy nem mindnyájan közülünk valók”.

Dogmatikai érveim valóban megcáfolnak minden ellenvetést. Van azonban kettő, melyekről még szólnék. Az arminuánusok mindig a hamis filozófiájukból levezetett ellenvetéseken lovagolnak. Azt mondják, hogy ha Isten kegyelme az újjászületésben hatékony volt, természetesen meghatározva, hogy az újjászületett elfordul a bűntől és elkezdi élni a hitéletet, az megsemmisíti szabad akaratát. Így tehát nem lesz semmi több erkölcsi, vagy érdembeli minősége az ez után következő, Istenkedvére való evangéliumi engedelmességének, mint a természetes hajszínének, amit szintén nem képes befolyásolni. A válaszom az, hogy az ő filozófiájuk hamis. A helyes indítékok jelenléte és működése egy emberben természetesen meghatározzák helyes érzéseit és tetteit, de nem sértik szabad akaratiságát, ellenkezőleg, szükségesek a tejesen rendben levő szabad akaratisághoz. A bizonyítékom az, hogy amennyiben ez a hamis filozófia igaz lenne, úgy a mennybéli szentek és angyalok semmiféle szabad akaratú, vagy dicséretre méltó jellemmel, vagy magatartással sem rendelkezhetnének. Ezek ugyanis természetesen és örökre a szentségre rendeltettek. Az ember Jézusnak nem lehetett volna semmiféle szabad akarata, vagy érdeme, mert emberi akarata teljesen a szentségre irányult. Istennek Magának sem lehetne semmiféle szabadsága, vagy dicséretre méltó szentsége. Neki a legkevésbé! Mivel az ő akarata öröktől fogva, változhatatlanul és szükségszerűen az abszolút szentségre irányul. Én utálkozva elvetem magamtól ezt a filozófiát.

Felvetik azt is, hogy a Biblia tele van arra utaló figyelmeztetésekkel, hogy a hívők óvakodjanak a hitehagyástól, mint pl. az 1Kor10:12-ben: „Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék”. Az álokoskodás itt az, hogy amennyiben a hívő nem eshet ki a kegyelemből, úgy mindezen figyelmeztetések abszurdak. Én ere azt mondom, hogy igenis van értelmük, mert a hívők képesek lennének kiesni a kegyelemből, ha a saját természetes erejükre hagyatnának. Ebben az értelemben ők természetesen elbukhatnak, ezért az óvatosságra intés nem értelmetlen, mert Isten irántuk tanúsított kegyelmének változhatatlan célja nem oly módon foganatosíttatik bennük, mintha kavicsok, vagy kövek, esetleg értelem nélküli állatok lennének, hanem mint gondolkodó, szabad akaratú cselekvők, akiket a mindenható Lélek irányít és ural a racionális indítékok eszközeivel. Így mikor látjuk ,hogy Isten arra ösztökéli a hívőket ezekkel a racionális eszközökkel ,hogy ne csússzanak vissza, ebből nem szabad arra következtetni, hogy ő titokban hagyja majd őket végleg elbukni, hanem inkább az ellenkezőjére.

Egy kis példával zárom a mondanivalómat: Vegyünk egy bölcs, intelligens, figyelmes és szerető édesanyát, aki elfoglalja magát a házi munkával. Játszik a szobában egy gyönyörű kislány is, az édesanyja szemefénye. Hallom, amint mondja neki: „drágám, ne menj közel a tűzhöz, mert megéghetsz”. Akkor most felhorkanok-e így: „Halljátok ennek az asszonynak a szavait?! Azt szűröm le belőlük, hogy az anya elméje arra irányul, hogy hagyja halálosan megégni a gyermekét, hacsak az a saját óvatosságából kifolyólag nem tartja őt távol a tűztől, egy figyelmetlen, megfontolás nélküli, megbízhatatlan kisgyerek óvatossága! Micsoda szívtelen anya!”? Én azonban nem ezt szűröm le, hacsak nem vagyok egy szívtelen ostoba. Tudom, hogy ez az anya tisztában van vele, hogy gyermeke egy józan ésszel megáldott teremtmény, s a racionális figyelmeztetések az egyik eszközcsoport ahhoz, hogy megfelelő távolságra tartsa őt a tűztől, ezért jogosan teszi, ha így figyelmezteti a gyermeket. Ő nem beszélne így, ha a kedvenc kiscicáról, vagy kiskutyáról lenne szó, hanem nyakon ragadná és visszahúzná az asztal lábához. Azt is tudom, hogy a figyelmes édesanya elméje tele van a gondolattal, hogy nehogy a gyermek megégesse magát. Ha a kicsi értetlensége és rövid memóriája miatt figyelmen kívül hagyja az anyai figyelmeztetést, úgy tudom, hogy a jó asszony azonnal eldob minden munkaeszközt a kezéből és fizikai erővel húzza el a gyermeket a tűztől, majd mint józan ésszel megáldott cselekvő a legracionálisabban megismétli a gyermeknek adott figyelmeztetést erőteljesebb hangsúllyal. S ha a kicsi még mindig szeleburdi és akaratos, tudom, hogy ismét beveti a fizikai erőt a megmentése érdekében, s végül látom az anyát, amint figyelmeztető szavait még inkább igyekszik bevésni a gyermek elméjébe, talán szenvedélyes cirógatással, vagy talán jó figyelem-eltereléssel, ezek mindegyike a hűséges szeretet kifejeződése.

Ilyen hát a kegyelem bibliai rendszere, melyet az emberek kálvinizmusnak neveznek, olya gyakran leszólva. Legkisebb érdeme az, hogy pontosan egybeesik a gyakorlattal, a józan ésszel és az igaz filozófiával. Nagy bizonyítéka, hogy összecseng a Szentírással, hiszen legyen Isten igaz és minden ember hazug. Ez a tan felmagasztalja Istent, az Ő hatalmát, szuverén, kötöttségektől mentes szeretetét és kegyelmét. Mindezek megérdemlik, hogy mindenek fölé felmagasztaltassanak. Ez a tan a porig alázza az embert. S neki meg is kell alázkodnia, mert vétkes, elveszett bűnös, saját romjainak egyedüli, de biztos kovácsa. Segítség nélkül való, de mégis vétkes mindenben, ami őt segítség nélkülivé teszi, ezért el kell merülnie a legmélyebb bűnbánatban és minden dicsőséget Istennek kell adnia a megváltásáért. Ez a tan az ember büszkeségét ugyan megalázza, de megadja neki a remény, a bizonyosság és stabilitást horgonyát, és a menny felé vonja őt, mert ez reménység nem az ő emberi akaratának gyengeségére, ostobaságára és ingatagságára alapoz, hanem a mindenható Isten örökkévaló szeretetére, bölcsességére és hatalmára. „Boldog vagy Izráel! Kicsoda olyan mint te? Nép, a kit az Úr véd”. „Hajlék az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai” (5Móz33:29, 27)

Megjegyzések

1. A szerkesztő megjegyzése: Itt Dabney szemlátomást figyelmetlenül beszél. Krisztus nem annak a jónak a kedvéért szerette az ifjút, amit benne látott, hanem azért, mert ez a szeretet mennyei természete (1Jn4:8, 16). A Szentírás világosan kijelenti, hogy „A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt” (Rm8:8), így a mi Megváltónknak az ifjú iránti szeretetének alapja nem lehetett semmi, ami ebben az ifjú emberben volt.

2. Dabney érvének ereje ez: A Megváltó által a bűnért fizetett ár hatékonyságában végtelen. Ha még egy plusz bűnös kerülne kiválasztásra, Krisztusnak akkor sem kellene elszenvedni egy újabb korbácsütést, vagy Isten haragjából még többet. Ez teljes harmóniában van a Dordrechti Zsinat kánonjaival (2. bek. 3 c.): „Isten Fiának halála az egyetlen és legtökéletesebb áldozat és kielégítés a bűnért, mely végtelenül drága és értékes, s bőségesen elegendő az egész világ bűneinek jóvátételéért”.

Vitatkozhatunk azonban Dabneynek az 1Jn2:2-re vonatkozó értelmezésével. Egy dolog azt mondani, hogy Krisztus halála elégséges az engesztelésre a bűn világáért. Egészen más dolog azonban azt sugallni (s az 1Jn2:2 Dabney által történt értelmezése ezt teszi), hogy ez az engesztelés megtörtént – s így Isten haragja valójában lecsillapíttatott – az egész világ számára. Itt megint az a véleményünk, hogy Dabney figyelmetlenül beszélt.

Az 1Jn2:2 jobb magyarázata ez: „És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért [a zsidó nemzet], hanem az egész világért [a választottak minden nemzetből] is”.

Más helyen az apostol pontosan ebben az értelemben használ párhuzamos kifejezéseket: „Ezt pedig nem magától mondta: hanem mivelhogy abban az esztendőben főpap vala, jövendőt monda, hogy Jézus meg fog halni a népért; És nemcsak a népért, hanem azért is, hogy az Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse” (Jn11:51.52).

3. Lásd 1Jn3:9: „Senki sem cselekszik bűnt, a ki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született”.

4. 2Kor1:22: „A ki el is pecsételt minket, és a léleknek zálogát adta a mi szíveinkbe”. 2Kor5:5: „A ki pedig minket erre elkészített, az Isten az, a ki a Lélek zálogát is adta minékünk”.

5. Ef1:14: „A ki záloga a mi örökségünknek Isten tulajdon népének megváltatására, az Ő dicsőségének magasztalására”.

6. Fil1:6: „Meg lévén győződve arról, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig”.

7. Jn10:27: „Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem”.

8. Mt24:24: „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is”.

Forrás

Szabó Miklós fordításaiból – Angol változat elérhető itt: Reformation Heritage Books – The Five Points of Calvinism (Dabney)