A keresztségről | Kálvin János

A keresztyén vallás alapvonalai.

Írta Noyoni Kálvin János

Basel

Mdxxxvi.

A keresztségről.

A keresztséget azért adta nekünk az Isten, hogy először őnála a mi hitünknek, azután hogy az emberek előtt a mi vallástételünknek szolgáljon. Szereztetésének mindkét céljáról rendre fogunk szólani. Hármas támogatására szolgál pedig a keresztség a mi hitünknek, amelyekről ismét külön-külön kell tárgyalnunk. Az első az, hogy az Úr által nekünk az rendeltetik, hogy legyen a mi megtisztulásunknak jelvénye és bizonyítéka; vagy – hogy jobban kifejtsük – mint valami követ küldetik nekünk, aki által megerősítsen minket afelől, hogy minden bűneink úgy meg vannak bocsátva, úgy el vannak törölve és úgy el vannak felejtve, hogy sem soha az ő színe elébe nem kerülnek, sem róluk meg nem emlékezik, sem be nem számítja nekünk; mert azt akarja, hogy mindnyájan, akik hisznek, a bűnök bocsánatára kereszteltessenek meg. (1)

Aminél fogva akik azt merészkedtek írni, hogy a keresztség nem egyéb, mint külső ismertetőjegy, amely által vallásunkat nyilvánítjuk az emberek előtt, amint a katonák hivatásuknak jeleként viselik az ő fejedelmüknek jelvényeit: azok nem fontolták meg azt, ami a keresztségben a fődolog. Ez pedig az, hogy mi ezzel az ígérettel fogadjuk: valaki hiszen és megkeresztelkedik – idvezül. (2)

Ebben az értelemben kell venni, amit Pál írt, (3) hogy az egyházat, az ő vőlegénye, a Krisztus megszentelte és megtisztította a víznek feredőjével az élet igéjében; vagy más helyt, hogy az ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdője és a Szentléleknek megújítása által; (4) vagy amit Péter mond, (5) hogy a keresztség tart meg minket. Mert sem Pál nem azt akarta mondani, hogy a mi megtisztulásunk és üdvösségünk a víz közbejöttével vagy közvetítésével vitetik véghez, vagy hogy a víz a megtisztulásnak, újjászületésnek és megújulásnak eszköze volna; sem Péter nem úgy érti azt, hogy az az üdvösség szerző oka; hanem csak azt, hogy olyan ajándékokat ismerünk meg és szerzünk róluk bizonyosságot ebben a sákramentumban, amit saját szavaikkal elég világosan kifejeznek. Mert Pál az “élet igéje” és a- “víz fürdője” kifejezéseket eggyé kapcsolja össze, mintha mondaná: az evangélium hozza tudtunkra nekünk a mi megtisztulásunk és megszenteltetésünk hírét: a keresztség pedig ezt a hírt megpecsételi. És Péter mindjárt hozzáteszi, hogy az a keresztség nem a test szennyének levetése, hanem jó lelkiismeret Isten előtt, amely a hitből származik. – Azt sem szabad gondolni, hogy a keresztség csak mintegy a múltra vonatkozik, úgyhogy az új bűnökért, amelyekbe a keresztség után estünk, más új orvosszereket kell keresnünk. Ez a tévelygés szülte, hogy hajdan némelyek csak a végső halálos veszedelemben, vagy éltük végső napjaiban akartak megkeresztelkedni, hogy így egész életre bocsánatot nyerjenek. Holott így kell gondolkozni: bármikor keresztelkedünk is meg, egyszer, egész életünkre megmosattatunk és megtisztíttatunk. Így tehát, valahányszor vétkeztünk, vissza kell emlékeznünk mindig a keresztségre, és ezzel fel kell lelkünket fegyverezni, hogy a bűnök bocsánata felől mindig biztos és bizonyos legyen. Mert, habár egyszer kiszolgáltatva elmúltnak látszik is: mégsem szűnt meg a későbbi bűnökre nézve sem. Mert abban nekünk a Krisztus tisztasága adatott; az pedig mindig épségben marad, semmi szenny el nem homályosítja, sőt eltörli és elfedezi minden mi vétkeinket. – De azt sem szabad ebből kiokoskodni akarni, hogy jövőre tehát szabad a bűn, aminthogy ez, ily vakmerőségre valósággal a legkevésbé sem nyit utat nekünk; hanem ez a tudomány csak azok számára való, akik, miután vétkeztek, bűneik súlya alatt görnyedve és lesújtva nyögnek, hogy legyen, ami fenntartsa és vigasztalja őket, hogy csüggedtségbe és kétségbe ne essenek. Így mondja Pál: Krisztus nekünk kiengesztelővé tétetett az elkövetett bűnök bocsánatjára. (6) Amivel nem tagadja, hogy benne folytonos és tartós, egész a halálig terjedő bűnbocsánatot nyerünk; hanem azt jelzi, hogy őt az Atya csak azoknak a nyomorult bűnösöknek adta, kik a lelkiismeret tövisétől megsebzetten orvos után esengenek. Ezeknek nyújtja Isten az ő könyörületességét. De akik abból, hogy bűneinket nekünk Isten be nem tudja, alkalmat és szabadságot merészkednek meríteni a bűnre, csak Isten haragját és ítéletét hívják ki maguk ellen.

Egy másik vigasztalást is ád nekünk a keresztség, amennyiben megmutatja nekünk Krisztusban való megöldököltetésünket és a benne való új életünket. Hiszen ha, amint Pál mondja, az ő halálára keresztelkedtünk meg: eltemettettünk vele a halálba, hogy új életben járjunk. (7) E szavak által nemcsak az ő követésére buzdíttatunk, mintha azt mondaná, hogy a keresztség arra int minket, hogy a Krisztus halálának példájára meghaljunk a mi érzékiségünknek és az ő feltámadásának példájára feltámadjunk az igazságra: hanem a dolgot sokkal mélyebben fogja fel, ti. úgy, hogy a keresztség által – a Krisztus minket az ő halálának részeseivé tett, hogy abba beleoltassunk. És amiként a gally a maga állagát (substantia) és táplálékát a gyökérből veszi, amelybe beoltva van: – úgy azok, akik a keresztséget azzal a hittel fogadják, amellyel kell, valósággal érezik a Krisztus halálának hatását az ő érzékiségüknek megöletésében, és egyszersmind az ő föltámadásának hatását is a lélek megelevenedésében. Innen veszi az apostol az alkalmat a buzdításra. Mert ha keresztyének vagyunk: szükség, hogy meg legyünk halva a bűnnek és éljünk az igazságnak. Ugyanezt az érvet használja más helyt is: (8) hogy ti. körülmetéltettünk és levetkőztük az ó-embert, mintán a keresztség által Krisztusban eltemettettünk. És ebben az értelemben nevezte a keresztséget az előbb idézett helyen az újjászületés és megújulás fürdőjének. Így keresztelt először János; így azután az apostolok, a bűnbánat keresztségével a bűnök bocsánatára; (9) értvén a bűnbánat alatt az ilyen újjászületést, a bűnök bocsánata alatt pedig a megtisztulást. Ami által az is bizonyossá lesz, hogy ugyanaz volt a János keresztségi tiszte, mint ami később az apostolokra bízatott. Mert az, hogy különbözők a kezek, melyek végrehajtják, nem teszi mássá a keresztséget; hanem hogy ugyanazon egy volt, mutatja az ugyanazonos felfogás. Ugyanazon egy felfogásban találkoznak össze az apostolok és János. Mindenikük a bűnbánatra, a bűnök bocsánatára és a Krisztus nevére keresztelt, a kitől van a bűnbánat is és a bűnök bocsánata is. János mondotta, hogy a Krisztus az Isten báránya, aki által eltörültetnek a világnak bűnei. (10) E mondásával az Atyának tetsző áldozatnak, kiengesztelőnek és megtartónak is vallotta őt. Ugyan mit adhattak volna e vallomáshoz az apostolok?!

Mit tesz hát az, amit János mondott, (11) hogy ő ugyan vízzel keresztel, Krisztus pedig, aki eljövend, keresztelni fog tűzzel és Szentlélekkel? Erre kevés szóval meg lehet felelni. Ugyanis nem az egyik keresztséget akarta megkülönböztetni a másik keresztségtől, hanem a saját személyét hasonlítja össze Krisztus személyével, hogy ő a víznek kiszolgáltatója, Krisztus pedig a Szentléleknek adója; és ezt a hatalmat látható csodával fogja megbizonyítani azon a napon, amelyen a Szentlelket tüzes nyelvek alakjában az apostolokra küldi. Mi egyébbel dicsekedhettek az apostolok is ezen kívül? S mivel azok is, kik manapság keresztelnek!? Mert nem egyebek ők, hanem csak kiszolgáltatói a külső jegynek, de a belső kegyelemnek Krisztus a szerzője. Ezek, amelyeket mi részint a megöldöklésről, részint a megtisztulásról mmdottunk, Izrael népénél csak jelképezve voltak; ezért mondja az apostol, hogy ők felhőben és tengerben voltak megkeresztelve. (12) – A megöldököltetés volt jelképezve, midőn az Úr Faraó kezéből és a szörnyű, kegyetlen szolgaságból őket kiszabadítva, utat nyitott nekik a Veres-tengeren keresztül, Fáraót magát pedig és az egyiptomi sereget, kik sarkukban voltak s nyakukon ültek, elmerítette. (13) Mert éppen így ígéri nekünk a keresztségben, és nyilván mutatja is az adott jellel, hogy minket Egyiptom fogságából, azaz a bűn szolgaságából a saját erejénél fogva kihozott és megszabadított, elmerítvén a mi Fáraónkat, azaz az ördögöt, habár ez így sem szűnik meg minket ostromolni és gyötörni. Egyébiránt, valamint amaz egyiptomi (ti. a Faraó) nem a tenger közepébe sülyesztetett, hanem a parton tétetvén semmivé, szörnyű tekintetével azután csak rettegteté az izraelitákat, de nekik nem árthatott: úgy ez a miénk is még mind eddig fenyeget, mutogatja fegyvereit, meg-megjelenik, de legyőzni bennünket már nem képes. – A felhő a megtisztulás szimbóluma volt. (14) Mert amint akkor az Úr a szemközt levő felhővel befödte őket és beárnyékolta, hogy a nap kegyetlen melegétől el ne tikkadjanak és el ne lankadjanak: úgy megismerjük mi is, hogy a keresztségben a Krisztus vérével befödve és védve vagyunk, hogy az Istennek haragja, mely valósággal kiállhatatlan tűz, reánk ne zúduljon.

Immár ezekből látható, hogy minő téves az, amit némelyek tanítanak, hogy a keresztség minket feloldoz és kivesz az eredendő bűn alól és abból a romlott állapotból, amely Ádámtól minden ő maradékaira kiáradott és hogy visszaállítja azt a tökéletességet és a természetnek azt a tisztaságát, amelyet Ádám megtarthatott volna, ha abban az ártatlanságban, mellyel eredetileg teremtetett vala, megmaradott volna. Mert az efféle tudósok soha sem tudták felfogni, hogy mi az eredendő bűn, mi az az eredeti igaz állapot és hogy mi a keresztségben nyilvánuló kegyelem. – Az eredendő bűn a mi természetünk gonoszsága és romlottsága, mely először is méltókká tesz minket Isten haragjára, s azután létrehozza bennünk azokat a cselekedeteket is, amelyeket a Szentírás a test cselekedeteinek nevez. (15) És ez az, mi a Szentírásban sajátlagos értelemben bűnnek neveztetik. Az ebből előálló cselekedeteket, amilyenek a házasság-törés, paráználkodás, tolvajlás, gyűlölködés, veszekedés, ölés, dorbézolás, – ez alapon inkább a bűn gyümölcseinek kellene nevezni, jóllehet az Írásban gyakran ezek is bűnöknek neveztetnek.

Ezt a kettőt tehát megkülönböztetve kell szem előtt tartanunk; ti. azt, hogy így a mi természetünknek minden részeiben megromlottak és fonákok lévén, már ezen romlottság miatt kárhozatra és ítéletre méltóknak tartsuk magunkat Isten előtt, aki előtt csak az igazság, ártatlanság és tisztaság kedves. És így még maguk a csecsemők is kárhoztatásukat magukkal hozzák anyjuk méhéből, akik jóllehet saját gyarlóságuknak gyümölcseit még nem termették meg, de magvát azért magukban hordozzák, – sőt egész természetük mintegy a bűn magva; a minél fogva Isten előtt csak gyűlölt és megvetett lehet. Hogy ez a kárhozat tőlük elvétetett és ők attól megszabadultak: erről a hívők bizonyosokká a keresztség által lesznek. Amennyiben – amint azt már mondtuk – az Úr e jegy által nekünk ígéri, hogy teljes és bizonyos bocsánat készíttetett mind a bűnökre vonatkozólag, melyek nekünk beszámítandók lettek volna, mind a bűnhődésre nézve, amelyet a vétkekért kellett volna hordoznunk. Sőt megigazulást is nyernek a hívők; de csak olyant, amilyent Isten népe ebben az életben kaphat, ti. csak mintegy tulajdonítás (16) folytán, amennyiben igazaknak és feddhetetleneknek tartja Isten őket a saját irgalmából. – Azután szem előtt tartandó, hogy ez a fonákság soha sem pusztul ki belőlünk, hanem folytonosan új gyümölcsöket terem, (17) azokat ti., amelyeket előbb a test cselekedeteinek nevezénk: éppen úgy, amint egy égő kemence folytonosan lövelli a lángot és szikrát, vagy amiként a forrás vég nélkül önti a vizet. Ennélfogva, akik az eredendő bűnt úgy határozták meg, hogy az az eredeti (18) igazállapot hiánya: nem fejezték ki elég jellegzetesen annak erejét és hatóképességét. Mert a mi természetünk nemcsak hogy tehetetlen a jóra és minden jónak híjával van, hanem annyira telve van minden rosszal, s oly buja és termékeny, hogy meddő nem maradhat. – Akik azt mondották, hogy az eredendő bűn az érzékiség (concupiscentia): nem használtak éppen helytelen kifejezést, csak tették volna hozzá, – amit egyáltalán nem engednek meg, – hogy mindaz, ami az emberben van, az értelemtől az akaratig, a lélektől a testig, ez által az érzékiség által van beszennyezve, átjárva; vagy (hogy hamarább végezzünk), az egész ember nem egyéb önmagától, mint csupa érzékiség. Az ilyen érzékiség soha sem hal ki és soha sem irtható ki teljesen az emberekből, mígnem a halál által, a halálnak testéből kiszabadulván, önmagukat teljesen le nem vetkőzik. A keresztség ugyan ígéri nekünk, hogy a mi Fáraónk el van merülve és hogy a bűn meg van öldökölve, de nem úgy, hogy tovább is ne léteznék, vagy nekünk nyugtot hagyna: hanem csak úgy, hogy rajtunk többé ne győzedelmeskedjék. Mert, mindaddig, míg e testünk börtönébe zárva élünk: lakozni fog bennünk a bűnnek maradványa; de ha arra az ígéretre, amelyet Isten nekünk a keresztségben adott, hittel támaszkodunk: nem fog uralkodni felettünk, sem le nem igáz.

Azonban senki se csalja meg magát, senki se tetszelegjen magának az ő gonoszságában, midőn azt hallja, hogy a bűn állandólag bennünk lakozik. Mert nem arra vannak ezek mondva, hogy bűneikben nyugton aludjanak a bűnösök; hanem csak azért, hogy akiket a test ingerel, ösztökél és sarkall, ne csüggedjenek el és kétségbe ne essenek; hanem inkább gondolják meg, hogy még az úton vannak és higgyék el, hogy sokra mentek, ha tapasztalják, hogy érzékiségük napról-napra valamivel kevesbedik, míg végre oda jutnak, hová törekednek, ti. érzékiségük teljes megsemmisülésére, mely tökéletességre ennek a halandó életnek bevégződésével jutunk. Így kell hát a dolgot felfognunk: megkeresztelkedünk a mi testünk megöldöklésére, amely a keresztséggel elkezdődik bennünk, s amelyben naponként előre haladunk, míglen bevégződik ama napon, midőn ez életből az Úrhoz költözünk.

Végre ezt a vigasztalást is nyeri a mi hitünk a keresztségből, hogy bizonyosokká tesz minket afelől, hogy nemcsak a Krisztus halálába és életébe vagyunk beoltva, hanem magával a Krisztussal is annyira egygyé lettünk és összeforrottunk, hogy az ő minden jótéteményeinek részesei vagyunk. (19) Mert azért avatta fel és szentelte meg a keresztséget saját testében, hogy az vele és velünk közös legyen, mint legszilárdabb kapcsa annak az egységnek és közösségnek, amelyre velünk lépni méltóztatott. Ezen az alapon bizonyíthatja Pál, hogy mi Isten fiai vagyunk, mert a keresztségben a Krisztust öltöztük fel (20).

A emberek előtt való vallástételünkre pedig a következő módon szolgál. A keresztség ugyanis olyan jegy, amely által nyilvánosan valljuk, hogy mi az Isten népéhez akarunk számláltatni; amely által bizonyságot teszünk arról, hogy mi az egy Isten tiszteletében és egy vallásban egyetértünk az összes keresztyénekkel; amely által végre hitünket nyilvános ünnepélyességgel megerősítjük, – hogy ne csak szívünkből áradjon szét Isten dicsérete, hanem nyelvünk is és testünknek minden tagja, – melyik ahogy kifejezni tudja – hangosan hirdesse azt. Mert ekként, – amint illik is, – minden Isten dicsőségének szolgálatára működik össze mibennünk, amely szolgálatban mindeneknek részt is kell venniök, és akkor a mi példáink által mások is hasonló tevékenységre buzdulnak. Ez lebegett a Pál szeme előtt, midőn azt kérdezte a Korinthusiaktól: hát vajon nem a Krisztus nevére keresztelkedtetek-e meg? (21) Azt akarta ti. jelezni, hogy már azáltal, hogy az ő nevére keresztelkedtek meg, neki szentelték fel magukat, az ő nevére esküdtek fel és hitüket az emberek előtt ünnepélyesen neki kötötték le: úgyhogy ha hitvallásukat, melyet a keresztségben tettek, megtagadni nem akarják, senki mást nem vallhatnak, hanem egyedül csak a Krisztust.

Most, miután előadtuk, hogy mi célra rendelte a mi Urunk a keresztséget: nem nehéz megállapítani azt, hogy miként kell vele élnünk és hogy kell fogadnunk. Mert, amennyiben a mi hitünk bátorítására és megerősítésére adatik: úgy kell fogadnunk, mintha Isten kezéből vennők; erős bizodalommal kell lennünk aziránt, hogy ő maga az, ki a jegy által hozzánk szól; ő maga, aki minket megtisztít, lemos és bűneink emlékezetét eltörli; ő maga, aki az ő Fia halálának részeseivé tesz, aki a Sátánnak és a mi érzékiségünknek erejét megtöri, sőt aki az ő Fiának alakját ölti reánk. Ezeket – mondom – oly igazán és bizonyosan véghez viszi a mi lelkünk mélyén, mint amily bizonyosan látjuk, hogy testünk külsőleg a víz alá merül, lemosatik és körülfogatik. Mert éppen ez az analógia vagy akár hasonlatosság a sákramentumoknak legbiztosabb zsinórmértéke, hogy testi dolgokban szellemieket lássunk és gondoljunk, minthogy az Úrnak tetszett azokat ilyen jegyek által megjelenteni. Nem mintha ilyen kegyelmi dolgok volnának a sákramentumhoz csatolva vagy abba zárva, vagy mintha a sákramentum olyan szerv vagy eszköz volna, melynek segítségével a kegyelmi ajándékok velünk közöltetnek, hanem: mivel az Úr ezen jegy által tesz bizonyságot az ő akaratáról, arról ti., hogy mindezeket nekünk ajándékba akarja adni. Szolgáljon ennek bizonyítékául Kornélius százados, (22) aki már azelőtt részesült a bűnök bocsánatában és már azelőtt felruháztatott volt a Szentléleknek látható kegyelemajándékaival, mielőtt megkeresztelkedett volna. Nem nagyobb bocsánatot várt tehát a keresztségből, hanem nagyobb biztosságot a hitben. Talán ellenvethetné valaki: Miért mondta hát Pálnak Anániás, (23) hogy mossa el bűneit a keresztség által, ha a keresztség nem törli el a bűnöket? Felelet: e kifejezéseket “elfogadni, elérni, megnyerni” akkor alkalmazzák reánk, ha hisszük, hogy az Úr nekünk adott valamit, akár most ismertük fel azt, akár előbb, s most bizonyosabbá lettünk afelől. Anániás tehát csak annyit akart mondani: hogy bizonyos légy, Pál, afelől, hogy bűneid neked megbocsáttattak: keresztelkedjél meg, mert az Úr a keresztségben a bűnök bocsánatát ígéri, fogadd el ezt és légy bizonyos róla.

Egyébiránt e sákramentumból többet semmivel sem nyerünk, mint amennyit hittel fogadunk; ha hiányzik a hit: vádló tanúnkká lesz Isten előtt, hogy nem hittünk az ígéretnek, amely benne nekünk adatott. – Amennyiben pedig ez a sákramentum a mi hitvallásunknak szimbóluma (jelképe): meg kell bizonyítanunk általa, hogy a mi bizodalmunk Isten irgalmasságában van, és a mi tisztaságunk a bűnök bocsánatában, mely van a Jézus Krisztus által; és hogy mi azért lépünk be az Isten egyházába, hogy egy hitben és szeretetben egyetértve, egy lélekben éljünk az összes hívőkkel. Ezt akarta kifejezni Pál, midőn így szól: (24) Mi mindnyájan egy Lélek által keresztelkedtünk meg, hogy egy testté legyünk. – És mármost, ha áll az, amit kimondtunk, hogy a sákramentumot nem úgy kell fogadnunk, mintha annak kezéből jönne, aki kiszolgáltatja, hanem mintha magának Istennek kezéből jönne, – amint kétségtelen is, hogy általa adatik –: ebből joggal lehet következtetni, hogy ahhoz semmit sem ad, sem belőle el nem von annak méltósága, akinek keze által adatik. És valamint az emberek között, ha valaki levelet kap, elég neki a küldő kezeírásának és pecsétjének felismerése, és nem tekint arra, hogy ki vagy miféle ember hozta: szintúgy ránk nézve is elégnek kell lennie, ha felismerjük a mi Urunk kezét és jegyét az ő sákramentumában, bárki legyen is a kiszolgáltató. Ezáltal a donatisták tévelygése fényesen meg van cáfolva, akik a sákramentum erejét és értékét a kiszolgáltató méltóságával mérték.

Ilyenek manapság a mi visszakeresztelkedőink, akik tagadják, hogy mi igazi keresztségben részesültünk volna, minthogy a pápaság alatt istentelen és bálványimádó papok kereszteltek meg, s e miatt egész dühvel sürgetik az újrakeresztelést. Ezeknek bolondságaival szemben elég sikeresen védekezhetünk, ha meggondoljuk, hogy mi nem valamely ember nevére keresztelkedtünk meg, hanem az Atya, Fiú és Szentlélek nevére; és hogy a keresztség nem emberé, hanem az Istené, bárki szolgáltatta is ki. Úgyhogy ha azok, akik minket megkereszteltek, a legnagyobb tudatlanságban lettek volna is Isten felől, vagy őt megvetették volna is, azért mégsem az ő tudatlanságuk vagy szentségtörésük szövetségébe vettek be minket, hanem a Jézus Krisztusban való hitbe, mivel nem a maguk, hanem Isten nevét hívták segítségül, és nem is más névre kereszteltek meg minket. Hogyha pedig Isten keresztsége volt az, határozottan vele járt a bűnbocsánatnak, a test megöldököltetésének, a lelki megelevenedésnek és a Krisztusban való részesedésnek ígérete.

Ha pedig – azzal a céllal, hogy reánk bizonyítsák, miszerint a mi keresztségünk, mely minket csak akkor szentel meg, ha az ígéret beszédét hittel fogadjuk, semmis – azt kérdezik, hogy hát ugyan micsoda hit követte a mi keresztségünket oly sok esztendőn által?: erre a kérdésre azt feleljük: igaz ugyan, hogy mi hosszú időn keresztül vakok és hitetlenek lévén, az ígéretet, mely nekünk a keresztségben adatott volt, nem tudtuk magunkévá tenni; de azért maga az ígéret, amennyiben Istentől volt, mindig állandó, szilárd és igaz maradt. És ha minden ember hazug és hűtlen lenne is: Isten azonban hű és igaz; és ha mindenek elkárhoznának is: Krisztus mégis az üdvösség marad. Megvalljuk tehát, hogy nekünk a keresztség abban az időben a legkevesebbet sem használt, amennyiben a benne adott ígéretet, amely nélkül a keresztség semmis, elhanyagoltuk, megvetettük. Ámde most, amikor az Isten kegyelme által elkezdettünk éledezni: vádoljuk ugyan a mi vakságunkat és szívünk keménységét, hogy az ő ily nagy jóságáért oly sokáig hálátlanok voltunk, – de egyébként magáról az ígéretről hisszük, hogy erejét és érvényét el nem vesztette. Sőt inkább így gondolkozunk: Isten a keresztség által a bűnbocsánatot ígéri, és ez ígéret kétségtelenül fennáll minden hívőre nézve. Ez az ígéret nekünk a keresztségben tétetett: fogadjuk el hát hittel. Sokáig elásott kincs volt ugyan ránk nézve hitetlenségünk miatt: rajta tehát, most öleljük magunkhoz a hit által! – Ámde most ők azt hiszik, hogy tüzes nyilat lőnek reánk, midőn arra hivatkoztak, hogy Pál újra megkeresztelte azokat, kik a János keresztségével egyszer meg voltak keresztelve. (25) Mert ha a mi állításunk szerint a János keresztsége ugyanaz volt, mint most a miénk, – amennyiben azok azelőtt helytelenül taníttatván, mikor az igaz hitre megtaníttattak, arra újra is kereszteltettek –: így az a keresztség is, amely az igaz tudomány nélkül történt, semmisnek tekintendő, és újra kell keresztelkednünk az igaz vallásra, amelybe csak most avattattunk bele. Hogy az a keresztség előbb történt, s hogy a János keresztsége igaz, valódi és egy és ugyanazonos a Krisztus keresztségével – elismerem, de tagadom, hogy azok újrakereszteltettek volna. Mit akarnak tehát mondani e szavak: “megkereszteltettek a Jézus nevére”? – Némelyek úgy magyarázzák, hagy Pál egyszerűen megtanította őket a tiszta tudományra; de én egyszerűbben úgy értelmezem inkább, hogy az a Szentlélek keresztsége volt; azaz, kézrátevés által a Szentlélek látható kegyelemajándékai adattak nekik, amit keresztségnek nevezni nem új dolog. Nem ellenkezik ezzel az sem, ami a szövegben folytatásul következik, hogy “kezeit rájok vetvén, reájuk szállott a Szentlélek”. Mert itt nem két különböző tényt beszél el Lukács, hanem egyszerűen a szokásos zsidó elbeszélési módot követi, amely szerint először röviden kijelentetik a dolog, rá pedig következik annak részletesebb magyarázata. Bárki is észreveheti ezt magából a szavak kapcsolatából. Mert ez van mondva: Ezt hallva, megkeresztelkedtek a Jézus nevére. És amint Pál kezét reájuk vetette, leszállt reájuk a Szentlélek. Ez utóbbi nyilatkozat ugyanis azt mondja meg, hogy milyen volt az a keresztség.

Miután azonban abból, amit e sákramentum hasznáról mondottunk, hogy ti. annak két része van, először az, hagy általa az Isten ígéretére taníttatunk, és másodszor az, hogy a mi hitünkről az emberek előtt vallomást teszünk, – kétely támadhatna arra nézve, hogy miért kereszteltetnek meg még csecsemőkorukban a keresztyének gyermekei, holott azok – mint sokan vélik – sem ilyen bizonyságtételekből bármit is meg nem tanulhatnak, sem olyan bensőleg elsajátított hittel nem bírhatnak, amelynek nyilvánosan bizonyságát adhassák: magyarázzuk meg röviden a gyermekkeresztség jogosultságát.

Mindenek előtt könnyelmű és merész állítás, hogy ebben a korban nem lehetséges a hit. Mert ha azok közül, kiket ebben a korban szólít el az Úr a halandó életből, sokat a mennyország örökösévé tesz, az örök boldogság pedig Isten ismeretében áll: miért ne adhatta volna Isten nekik ennek az ajándéknak valami előízét és kezdetét már itt, amelyből oly sokat, sőt amelyet tökéletesen élveznek egykoron? Miért ne láthatnák őt mintegy tükör által és sejtelemszerűleg azok, akik színről-színre látni fogják? Ha ezt felfogni képesek nem vagyunk, gondoljuk meg legalább, hagy minő fenségesek az ő összes művei, és az ő tanácsai mennyire rejtve vannak a mi érzékeink előtt! Azonkívül, ha megvalljuk – amit valóban meg kell vallanunk,- hogy az Úr ebből a korból is választja az ő könyörületességének edényeit: akkor tőlük sem tagadhatjuk meg a hitet, amely egyedüli út az üdvösségre. (26) Mert ha egyedül a Krisztusban élünk, éspedig a hit által: úgy, mihelyt a hit hiányzik, nem lehet más sorsunk, mint meghalni Ádámban; Mert világos a bizonyíték: aki hiend és megkeresztelkedik, üdvözül; aki nem hiend, már elkárhozott. (27) Némelyek e hely kapcsolatából kiindulva, e szavakat csak azokra tartják vonatkoztatandónak, kik koruknál fogva az evangélium prédikálását képesek voltak, hallgatván, megérteni; mert ezen a helyen az apostolok az evangélium hirdetésére küldetnek; azután következik, hogy “aki hiend – az üdvözül”, – azok ti. – mondják ők – akikhez a prédikáció intéztetett. Nem prédikálnák azonban másnak, csak felnőtteknek. – Ezzel szemben én azt állítom, hogy ez egy annyira általános tétel, az Írásban oly sokszor fordul elő és ismétlődik, hogy afelett ily könnyűszerű magyarázattal átjátszani magunkat nem lehet. Mert semmi korkülönbség sincsen téve, midőn az mondatik: ez az örök élet: megismerni az egy igaz Istent, és akit elküldött, – a Jézus Krisztust; (28) vagy mikor az van mondva, hogy Isten haragja nehezedik azokra, kik nem hisznek az Isten egyszülött Fiában; vagy: csak azoknak lesz életük, akik eszik az ember-fiának testét, -vagy más ilyen természetű helyeken. Ennélfogva megdönthetetlenül áll az, hogy senki sem üdvözül hit nélkül, akár gyermekek, akár felnőttek.

A keresztség tehát joggal megilleti a gyermekeket is, kiknek hite közös a felnőttekkel. De azért nehogy valaki ezt olyan értelemben vegye, minthogyha én azt mondanám, hogy a hit mindig az anyaméhtől kezdődik, holott a felnőtteket is most korábban, majd későbben hívja el az Úr; csak annyit mondok ezzel, hogy Istennek minden választottja hit által lép be az örök életre, bármily korban szabadul is ki a romlottság ezen tömlöcéből. De még hogyha ez az okunk nem volna is, bőven elég lenne nekünk az, hogy a csecsemők megkereszteltetésében Isten akaratának engedelmeskedjünk, ki azt akarta, hogy engedjék hozzá menni a kisdedeket. (29) Ha megtiltja, hogy visszatartsák, egyszersmind parancsolja, hogy hozzá segítsük őket. És a midőn azt mondotta, hogy “ilyeneké a mennyek országa”: akkor, midőn a bűnök bocsánatának jegyében részeltetjük, – amely nélkül a mennyországból mindenki ki van zárva, – nem egyebet teszünk, mint aláírjuk az ő ítéletét és megpecsételjük az igazságot. Mert az Úr által adott parancsolat (30) a zsidók gyermekeinek körülmetélésére nézve, parancsolatképpen kell, hogy álljon reánk nézve is, amennyiben a körülmetélkedés helyére a mi keresztségünk lépett. Mert amit az Úr a körülmetélkedésben a zsidóknak megígért, hogy nekik és az ő magjuknak istene lesz, – ők és az ő magjuk pedig az ő népe –: éppen azt ígéri ma a keresztyéneknek a keresztségben; éspedig nemcsak a felnőtteknek, hanem a csecsemőknek is, akiket éppen ezen oknál fogva is nevez Pál szenteknek, (31) amint hajdan a zsidó gyermekek szenteknek voltak nevezhetők a tisztátalan és profán, pogány gyermekekkel szemben.

Hivatkozások

(1) Máté 28,19; Apost. Csel. 2,38.

(2) Márk 16,16.

(3) Efezus 5,26.

(4) Titus 3,5.

(5) I. Péter 3,21.

(6) Római 3,25.

(7) Római 6,4.

(8) Kolosse 2,11.

(9) Máté 3,11; Luk. 3,3; János ev. 3,22. 4,2; Ap. Csel. 2,38.

(10) János ev. 1,22.

(11) Máté 3,11; Luk. 3,16.

(12) I. Korinth. 10,2.

(13) II. Mózes 14. r.

(14) IV. Mózes 9,15-23.

(15) Római lev. 5. 6. 7. – Még élesebben Gal 5,19-21. Ford.

(16) “Tulajdonítás folytán”, azaz, hogy Isten az igazságot csak tulajdonítja nekik; igazaknak veszi, tekinti őket, jóllehet valóságban nem azok. Ford.

(17) Római 7,18.

(18) = a teremtéskori. Ford.

(19) Máté 3,13.

(20) Gal. 3,27.

(21) I. Korinth. 1,13.

(22) Apost. Csel. 10,47.

(23) Apost. Csel. 22,16.

(24) I. Korinth. 12,13.

(25) Apostol Csel. 19,1-7.

(26) Róm 5,1; Habakuk 2,4; Róm. 1,17.

(27) Márk 16,16.

(28) János ev. 17,3. 6,16. 6,47.

(29) Máté 19,14.

(30) I. Mózes 17,10-.

(31)I. Korinth. 7,14.

Forrás

4. A sakramentumokról, a keresztségről és Úrvacsoráról.; A KERESZTYÉN VALLÁS ALAPVONALAI.; ÍRTA: NOYONI KÁLVIN JÁNOS, BASEL, MDXXXVI.

http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/irasok/inst/KISINST0.HTM