A női nem megfelelő feladatai és díszei | Samuel Miller

2021.08.16. Off By neilnejmed

Egy prédikáció, melyet 1808. március 13-án, New York városában a kisgyermekes özvegyek megsegítésére létrehozott társaság javára mondott

SAMUEL MILLER D.D., Tiszteletes,

Aki az említett város egyesült presbiteriánus egyházainak (United Presbyterian Churches) egyik lelkipásztora.

A SZENTSÉGES történelem számos fontos részletben különbözik a profán történettudománytól. Az utóbbit főként a becsvágy küzdelmeinek, a hatalom diadalainak és a véres kitüntetések csillogásának bemutatására használják: az előbbi inkább a magánélet kötelességeire, és különösen a keresztyén ember szelíd, alázatos és visszahúzódó kegyelmére összpontosít. Az egyik pompás, de nem mindig hű képet mutat, ami arra való, hogy a kíváncsiságot kielégítse és a büszkeségnek hízelegjen; a másik a szívet tárja fel, jellemét az igazság teljes egyszerűségével és pontosságával mutatja be, és az emberiség minden kora, neme és állapota számára utánzásra alkalmas példákat állít elénk.

A szent történelem előttünk fekvő része igen kis terjedelemben sok gondolkodnivalót rejt magában. Olyan személyiséget és olyan körülmények egész sorát mutatja be, amelyekből mindenkor számos fontos tanulságot vonhatunk le, de amik jelen céljaink szempontjából különösképpen is alkalmazhatóak.

“Joppéban volt”, egy tengerparti kikötővárosban a Földközi-tenger partján, Jeruzsálemtől mintegy harmincnégy mérföldre északnyugatra, “egy nőtanítvány, név szerint Tábita, ami azt jelenti: Dorkász”. E nevek közül az előbbi szír szó, amely őzet vagy őzgidát (zergét) jelent; az utóbbi görög szó, hasonló jelentéssel bír. Ez az asszony egy “tanítvány volt”. Vagyis elfogadta az evangéliumot, és annak hatalma alatt élt. Vallása nem csupán abban állt, hogy “Krisztust, Uram, Uramnak nevezte”. Szent életével és viselkedésével tanúsította hitének őszinteségét. “Sok jót tett, és bőven osztott alamizsnát., amelyeket gyakorolt”.

De a legőszintébb és legpéldásabb kegyesség sem jelent védelmet a betegség és a halál támadásai ellen. Mindannyian meghalunk, mert mindannyian vétkeztünk. “Történt tehát azokban a napokban” – vagyis amikor Péter apostol a szomszédos városban, Lyddában prédikált -, hogy Dorkás “megbetegedett és meghalt”. Halála után azonnal a jámbor özvegyek és más tanítványok, akik a betegsége alatt ápolták őt, miután tisztességesen és tisztelettudóan gondoskodtak teteméről, követeket küldtek az apostolhoz, kérvén őt, hogy haladéktalanul jöjjön el hozzájuk. Vajon azt várták-e, hogy feltámasztja elhunyt barátjukat a halálból, vagy csak azt remélték, hogy részt vesz a temetésen, és megvigasztalja őket gyászukban, aligha van okunk még találgatni is. Mindenesetre azzal, hogy az apostolért küldtek, egyszerre fejezték ki ragaszkodásukat és tiszteletüket az elhunyt iránt, valamint az evangéliumi tanítás és viselkedés iránti elkötelezettségüket is.

Alig ismerek valamit ezen a világon, ami kívánatosabb vagy örvendetesebb volna, mint a kegyes emberek barátsága, vigasztalása és jótékonysága; különösen a megpróbáltatások napján és a halál óráján. Az ilyen időszakokban a vidámak és világiak hajlamosak elmenekülni tőlünk. De még ha meg is adják látogatásukat, mi hasznunk származik belőle? Jaj! “nyomorult vigasztalók vagytok ti mindnyájan?” Mit tudnak nekünk mondani arról az evangéliumról, amely “a sír éjszakájára” örök nappallá öntötte az örökkévalóságot, vagy arról a “vérről, amely megtisztít minden bűntől”? Mit tudnak nekünk mondani a “rendkívül nagy és drága ígéretekről” – az “örök vigasztalásról” és a “kegyelem általi jó reménységről”? Ha eljön utolsó órám, jámbor barátok vegyék körül ágyamat! Azok, akik félik Istent, és akiknek részük van a kegyelem trónjánál, irányítsák remegő vágyaimat Jézushoz, a bűnösök barátjához! Jámbor kezek zárják le szememet! És “kegyes férfiak vigyenek engem is, mint Istvánt a temetésemre!”

A szent apostol a hívás hallatán azonnal beleélte magát annak a vallásos barátságnak a lelkületébe, amely őt hívta, és késedelem nélkül követte a küldötteket. Amikor megérkezett ahhoz a házhoz, amit nemrégiben Dorkász kegyessége és tevékeny áldozatkészsége ékesített, az asszony élettelen maradványait egy “felső szobában” fekve találta, körülvéve gyászoló özvegyasszonyokkal. Amikor belépett a lakásba, köréje gyűltek, “és sírva mutogatták azokat az ingeket meg ruhákat, amelyeket Dorkász készített, amíg velük volt.”. Az elbeszélés hangvétele alapján valószínű, hogy ezek a derék özvegyek maguk is alanyai voltak az ő alamizsnálkodásának; és hogy a kabátokat és más ruhadarabokat, amikkel akkor fel voltak öltözve, elhunyt jótevőjük keze készítette és adományozta nekik. Ezeket mutatták meg az apostolnak, mint jótékony jellemének bizonyítékait, és mint a távozásának siratására okot adó bizonyítékokat. Egyszerű, de megható és ékesszóló dicséret! Ó, mennyivel értékesebb a lelkiismeretes elme számára, hogy az erényes és bölcs emberek emlékezetében balzsamozzák be őket, mint hogy szoborból faragott márvány vagy masszív piramis állítson róluk emléket! Mennyivel jobb, mint a heraldika minden csillogása vagy a “hatalom pompája”, ha azt mondják rólunk, amikor már nem leszünk: “Itt fekszik valaki, aki táplált engem, amikor éhes voltam; aki felöltöztetett, amikor mezítelen voltam; aki mennyei tudással világította meg elmémet, és megmutatta nekem az örök élet útját.” Ez az, ami a legjobban tetszik.

Az apostol, miután szemtanúja volt e könnyeknek és megszemlélte ezeket az emléktárgyakat is, kérte a gyászolókat, hogy vonuljanak vissza, hogy elkerülhesse a hivalkodásnak minden látszatát abban a csodában, amelyet éppen tenni készült, és hogy tökéletesebb szabadsággal önthesse ki lelkét az imádkozásban. Amikor azok visszavonultak, “letérdelt, és imádkozott, azután a holttest felé fordulva ezt mondta: Tábita, kelj fel! Ő pedig kinyitotta a szemét, és amikor meglátta Pétert, felült. Péter odanyújtotta neki a kezét, és talpra állította, majd behívta a szenteket és az özvegyeket, és megmutatta nekik, hogy él. “.

Ki tudná leírni a jelenlévők meglepetését és örömét, hogy kedves barátjukat újra életben és használható állapotában látták? Mindenekelőtt, ki tudná leírni a sajnálkozás és öröm vegyes érzéseit, amik Dorkás elméjét eltölthették, amikor azt látta, hogy visszatért az örökre elhagyottnak hitt a világba; és újra egyesült azokkal a társaival, akikről azt hitte, hogy soha többé nem látja már őket, amíg nem csatlakoznak hozzá Isten paradicsomában?- Nem merem megkísérelni a feladatot. Hagyjuk tehát az elmélkedésnek ezt a témáját, ami bármennyire is mélységesen érdekes, semmilyen fontos gyakorlati célt nem szolgálhat…

Sietek inkább e kiváló asszony példáját felhasználni néhány nagyon rövid és általános megjegyzés alapjául a női nem megfelelő kötelességéről és díszéről.

És itt nem áll szándékomban megállni, hogy megkérdezzem, vajon a női elme eredendő jellege minden tekintetben pontosan megegyezik-e a másik nemével. Bármi legyen is a véleményünk e tárgyban, biztosra veszem, hogy mindannyian egyetértünk abban, hogy Asszonyok nem tekinthetők Férfiakkal azonos munkakörökre elhivatottnak; és természetesen a gyermeknevelésnek és cselekvésnek van egy olyan fajtája és területe, ami különösen is hozzájuk tartozik. Volt időszak ugyanis, amikor egy egészen más tanításnak meglehetősen sok szószólója volt, és úgy tűnt, hogy egyre népszerűbbé is válik: nevezetesen, hogy az oktatás irányításában és a munkakörök kiválasztásában minden nemi különbséget el kell felejteni és össze kell keverni; és hogy a nők éppúgy alkalmasak arra, hogy tudományos székekben foglaljanak helyet, hogy a szenátusban tündököljenek, hogy az igazságszolgáltatást díszítsék, sőt, hogy a háború vonatát vezessék, mint a szikárabb nem. Ezt a tévhitet azonban ma már általában elvetik. Kezdik felismerni, hogy a természet Istene örök gátat emelt az ilyen vad és rosszindulatú spekulációk ellen; és hogy ezek szorgalmazása az értelem megtagadását, a tapasztalatnak való ellentmondást, az isteni tekintély lábbal tiprását, valamint a női nem hasznosságának, becsületének és valódi örömeinek lefokozását jelenti.

De egy ellentétes jellegű téveszme viszont sajnálatos módon mégis elharapódzott a világban. Mégpedig az, hogy a nők helyzete olyan szerény, és feladatkörük olyan rendkívül korlátozott, hogy nem törekedhetnek, és nem is szabadna széles körű hasznosságra törekedniük. Ez a tévedés az érzéketlenség vagy a hamis alázatosság tévedése; és az értelem, a Szentírás és a tapasztalat éppoly egyértelműen mond ellent mindennek, mint ahogy az előbb említett szélsőségnek is. Miközben a nőket Isten kifejezett felhatalmazása kizárja egyes tisztségekből, és az emberiség józan esze más hivatalokból is, mégis hatalmas terület áll előttük nyitva a legmagasztosabb tevékenységhez, amiben dicsőíthetik Istent, nélkülözhetetlen szolgálatot tehetnek a társadalomnak, és örökkévaló dicsőséget szerezhetnek maguknak is.

A szent íróasztalról nézve ugyanis gyakran van alkalmunk arra, hogy szembeállítsuk a Szentírás kijelentéseit és a romlott társadalom gondolkodását. Ez az ellentét pedig ritkán jelenik meg erősebb megvilágításban, mint abban a témában, amiről most itt beszélünk. A modern hitetlenség és kicsapongás törvénykönyveiben, valamint a civilizálatlan nemzeteknél a nőket úgy mutatják be, mint a kényelmesség vagy az élvezetek puszta kiszolgálóeszközét. A Jelenések könyvében a nő a férfi egyenrangú társa és segítője. Mert a világi ízlés nyelvén a szép nő az, aki személyes bájaival és udvarias képességeivel tűnik ki. A Szentírás nyelvén viszont a nő a család felvilágosult és erényes úrnője, és a társadalom hasznos tagja. Az a nő, akit a világ elvei szerint formáltak, csak a bőség, a szórakozás és a divatkedvelés köreiben talál magának örömet. Az a nő azonban, akit a Biblia elvei szerint neveltek, “jót cselekszik: meglátogatja az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban; Tenyerét megnyitja a nincstelen előtt, kezét nyújtja a szegénynek.”. Az egyik elegánsan öltözködik, és tánc közben tündököl: a másik “szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít.”, és legértékesebb dísze nem “arany, gyöngy vagy drága ruha, hanem jó cselekedetek és a szelíd és csendes lelkének dísze”. Az egyiknek órái a kóborlások, találkozások, látogatások, színházak és a kártyapartik között oszlanak meg: a másik “jól vigyáz a háztartása dolgaira, és nem eszi a tétlenség kenyerét”. “Az egyiknek a dolga a mulatozás, a másiknak szórakozása a munka. Az egyiket a nagyvilágban csodálják; a másikat otthon szeretik és tisztelik”. “Fölkelnek előtte fiai, és boldognak mondják, ura pedig így dicséri: “Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az URat félő asszony dicséretre méltó.”

A Szentírás eme leírásaiból és sok más, hasonló jelentőségű írásból is egyértelműen kiderül, hogy a női nem dísze és kötelességei éppoly helyénvalóak, mint amilyen fontosak is: és hogy ezek különösen arra a kapcsolatra vonatkoznak, amit feleségként, anyaként, házastársbeliként és a társadalom tagjaként betöltött szerepükhöz kapcsolódik. E kapcsolatok mindegyikére kiterjedt vizsgálódási terület tárul a szemünk elé; de csak egy nagyon gyors pillantást tudunk vetni mindegyikre, abban a sorrendben, ahogyan azokat említettük.

I. Milyen érdekesek és fontosak a nőkre, mint FELESÉGEKRE háruló feladatok! Az ő vérmérsékletüktől és viselkedésüktől függ, jobban mint bárki más egyénétől, hogy férjük boldog vagy épp nyomorúságos helyzetű-e; hogy a háztartás, amiben elnökölnek, rendezett és szabályos-e, vagy elhanyagolt és hitvány; hogy társuk vagyonát bölcsen és gazdaságosan használják-e fel, vagy gondatlanul és nemtörődöm módon pazarolják el; egyszóval, hogy békesség, szeretet, rend és bőség uralkodik-e a lakásukban, vagy éppen pazarlás, zűrzavar, viszály és elidegenedés szégyeníti azt. A hölgyeket gyakran megtisztelték az angyalok megtisztelő címével is. Ha valaha is helyénvaló egy bukott faj leányára egy ilyen elnevezést aggatni, bizonyára nincs olyan halandó, akire ez olyan pontosan is illene, mint egy megfontolt, erényes és kedves feleségre, férje tanácsadójára és bizalmas barátjára, aki mindennap arra törekszik, hogy könnyítsen férje gondjain, enyhítse bánatát és növelje örömeit; aki, mint egy őrangyal, vigyázza érdekeit, óvja őt a veszélyektől, vigasztalja a megpróbáltatásokban; és kegyes, szorgalmas és tetszetős viselkedésével állandóan arra törekszik, hogy erényesebbé, hasznosabbá, megbecsültebbé és boldogabbá tegye őt. Az áldások, amiket egy ilyen nő képes társára, és rajta keresztül a társadalomra ráruházni, számosabbak és sokrétűbbek, mint amennyit egy kötet terjedelme képes lenne bemutatni. Hány esetben ismertük, hogy az ilyen feleségek hitetlen férjeiknek a hitnek való engedelmességre való megnyerésének eszközévé váltak! Amikor ez a helyzet áll fenn, ki tudja felbecsülni az áldás nagyságát? Mint a napfény, úgy árasztja ki jótékony hatását a kegyes családi kör minden tagjára; és hatásában mindig maradandó, örökkévaló korszakokon átívelő hatást gyakorol.

II. Nem kevésbé számos és súlyos feladat hárul a nőkre úgy is, mint anyákra. A gyermekek életük első éveiben szükségszerűen szinte teljes mértékben az anyák gondoskodására vannak bízva. És az ekkor még gyengéd elmére tett benyomások általában meghatározzák jellemüket és sorsukat, nemcsak erre az életre, hanem az eljövendőre nézve is. Abban a lágy és képlékeny időszakban, amikor a temperamentum, az elvek és szokások kialakulnak; amikor a szív mély benyomást tesz; amikor a lelkiismeret gyengéd; amikor az egész jellem képlékeny; amikor a szív újjászületésén kívül szinte mindenről elmondható, hogy a szülő hatalmában áll megadni; és amikor még ennek a legnagyobb ajándéknak elérése is szorosabb kapcsolatban áll a szülői hűséggel, mint azt általában gondolják – ez határozottan az anyai impérium időszaka. Az övé az a gyönyörködtető, az a mindent eldöntő feladat, hogy őrködjön utódai gyermekévei felett; hogy megóvja őket attól az ezer veszélytől, aminek ki vannak téve; hogy egészséges testben ép elmét formáljon; hogy hallgató fülekbe súgja az erény és vallásosság érzéseit; és hogy felkészítse őket az Istennek, hazának és önmaguknak való életre.

Ezen az alapon nem vonakodom megvallani azon meggyőződésemet, hogy az egész nevelői munkában az anyák a legfontosabb szülők. Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a női nemre hárul az a hatalmas feladat, hogy az emberiség nagy tömegeinek fejét és szívét formálja, amennyiben az emberi tevékenységtől függ. Rájuk hárul az a feladat, hogy családjukat a mennyország vagy a pokol nevelőhelyévé tegyék. Az ő felvilágosult hűségük vagy bűnös hanyagságuk fogja eldönteni, Isten alatt, mindazoknak a jövendőbeli polgároknak jellemét, akiknek erényeitől függ a nemzetközösség egész érdeke is; azoknak a törvényhozóknak a jellemét, akiknek bölcsességén törvényeink minősége is nyugszik; azoknak a bíráknak jellemét, akiknek tudományától és helyes elveitől függ a közjog egész rendszere, és azoknak az evangéliumi lelkészeknek jellemét, akiknek ortodoxiáján és kegyességén olyan emberek millióinak üdvössége függhet, akik emberi módon beszélnek. Az anyai hűség vagy hanyagság tehát a társadalmi boldogság gyökeréig hatol. Az anyák így lehetnek eszközei annak, hogy felbecsülhetetlen mértékű áldásokat vagy szerencsétlenségeket adjanak át a távoli nemzedékeknek.

III. Minden olyan családi kapcsolat, amelyet nők ápolnak, úgy tekinthető, hogy megfelelő és fontos feladatkört nyit meg számukra. A családi életben a nagy és tartós hasznosság korántsem csak a feleségekre és anyákra korlátozható. Az a nő, aki e tiszteletreméltó és érdekes kapcsolatok egyikét sem tartja fenn, még mindig rendkívül hasznos lehet. Mennyire elősegítheti minden leány a szüleivel szembeni kötelességtudó és szeretetteljes magatartásával annak az egész háztartásnak a boldogságát, amihez ő tartozik, és példájával hozzájárulhat a körülötte élők javulásához is! Mennyi szilárd jót tehet naponta minden nőtestvér, ha szorgalmasan használja tehetségét, segítve fiatalabb testvérei felnevelését, elősegítve annak a családnak rendjét, harmóniáját és kényelmét, aminek ő is tagja, és egész viselkedésével egyszerre ajánlja a takarékosság bölcsességét, a jóindulat kedvességét és a szentség tisztaságát! Sőt, mennyire hozzájárulhat minden szolgáló nő annak a családnak a jólétéhez, amelybe az ő sorsa is vetődött! A szíriai Naámán házában egy kis cselédlányka volt az, aki urát az Úr azon prófétájához vezette, aki meggyógyította lepráját, és akinek szolgálata révén az igaz vallásra térhetett át. És ha sok más család története tárulna elénk, hányszor láthatnánk azt, hogy egy-egy alsóbbrendű háziasszonynak jámbor beszéde és szent példája micsoda áldássá vált többeknek azok közül, akiket szolgált!

Minden nő tehát, aki bármilyen minőségben részt vesz bármelyik háztartási intézményben, akár a család fejeként elnököl, akár a legszerényebb cselédként szolgál, olyan mértékben képes jót tenni, amit egyedül csak a Mindenhatóság előjoga megbecsülni. Neméhez és rangjához sajátos eszközökkel és lehetőségekkel rendelkezik a hasznosságra – eszközökkel és lehetőségekkel, amik, ha hűségesen fejlesztjük őket, az isteni ígéret szerint nem maradhatnak ki az áldás gazdag gyümölcseiből. Az ékesszólás nyelve valóban sem mondhat elég dicsérő szót róla, és a történelem tolla sem jegyezheti fel tetteit. De a “mennyei hírmondásban”, amiben jónak lenni jobb, mint nagynak lenni, és hasznosnak lenni jobb, mint ragyogni, olyan helyet foglalhat el, ami dicsőbb és tiszteletreméltóbb, mint sok olyané, akik a birodalom jogarát tartották kezükben, és hírnevük mennydörgésével betöltötték az egész világot.

IV. A nők a társadalom tagjaiként a hasznos tevékenységek széles és megfelelő területeit jelölték ki maguknak. Senki ne gondolja, hogy a saját háztartásán kívül semmilyen tennivalója nincs. Életének minden útján és minden órájában hozzájárulhat valamivel annak a közösségnek a tisztaságához, rendjéhez és boldogságához, amelyhez ő is tartozik. A női jellem befolyása a közízlés és a közerkölcsök alakításában felbecsülhetetlen. Ezt minden korban érezték és elismerték. Ebből a hatásból minden nő, függetlenül tehetségétől vagy rangjától, részesedik, és egész viselkedésével vagy hasznot vagy kárt okoz majd a társadalomnak. A nők hatalmában áll, hogy az erény méltóságának és a kegyesség vonzerejének állandó felmutatásával visszaszorítsák a szemtelenséget, csiszolják a durvaságot, és eltüntessék a szemünk elől, sőt sok esetben a társadalomból is a másik nem bűnös tulajdonságait. A nőknek hatalmukban áll, hogy példájukkal és parancsaikkal tetszés szerint szabályozzák az öltözködés illemét, az erkölcsök tisztaságát és minden szokását saját nemük fiatalabb és tapasztalatlanabb tagjai felé. Röviden, a nők hatalmában áll olyan mértékben, aminek úgy tűnik, csak kevesen vannak tudatában, hogy elvethetik és száműzhetik mindazokat a káros szokásokat, amik időről időre a társadalomban megjelennek, és a leghatékonyabban őrködhetnek a közízlés és közerkölcs fölött. Nincs olyan hamis érzület, ami ellen ők ne tudnának határozottan fellépni. Nem lehet általános vagy közkeletű az a romlott gyakorlat, ami ne lennének ők képesek kiűzni a társadalomból.

“Az emberi boldogságot – mondja egy modern író – összességében sokkal kevésbé befolyásolják a nagy, de nem gyakori események, legyen szó jólétről vagy viszontagságról, előnyről vagy kárról, mint a jóság vagy gonoszság apró, de állandóan visszatérő jelenségei. A női karakter befolyásoló hatása az utóbbi kategóriába tartozik. Nem olyan, mint egy folyó időszakos áradása, ami évente egyszer egy sivatagot múló bőséggel áraszt el. Hanem olyan, mint az égi harmat, ami minden évszakban leszáll, rövid időközönként visszatér és állandóan táplálja a mező minden fűszernövényét”. [Gisborne. A női nem kötelességei, 8. oldal.]

A női nemhez tartozik a szeretetszolgálat nagy része is, amire állandóan hívnak bennünket. Az éhezőket etetni, a mezíteleneket felruházni, “együtt sírni a sírókkal”, a betegség ágyát meglágyítani, a bánat könnyeit letörölni, mindannyiunk kötelessége. De a gyöngébb nemet különösen is megilletik. Ők ismerik legjobban a háztartási szükségleteket is. Ők tudják a legjobban megítélni az otthoni körülményeket. Több együttérzéssel, több gyengédséggel, több szabadidővel és több türelemmel rendelkeznek, mint a férfiak; és számos okból kifolyólag alkalmasabbak arra, hogy ezeket a kötelességeket könnyedén elvégezzék maguknak és előnyösen a gondoskodásuk alanyainak.

Ez bizonyára elég ahhoz, hogy egy értelmes elme minden törekvését felgerjessze, és minden tehetségét igénybe vegye. Mi van akkor, ha a nők nem állhatnak a szent pulpituson, és nem ülhetnek az igazságszolgáltatás ítélőszékén? Mi van akkor, ha nem alkalmazhók törvényalkotásban, sem diplomáciai missziók vezetésében, sem nemzetek szervezésében vagy irányításában? Erényeikkel és befolyásukkal többet tehetnek hozzá a társadalom összetartásához, mint a törvényhozók által valaha alkotott összes törvény. Olyan feladatokra vannak hivatva, amik nemcsak a legmagasztosabb hatalomhoz méltóak, hanem amiknek megvan az a kiemelkedő előnyük is, hogy miközben közvetlenül arra vannak kiszámítva, hogy megjavítsák mindazok szívét, akik ezeket végzik, arra is hajlamosak, hogy általában az emberi jellemet finomítsák és felemeljék, és hogy a földet Isten paradicsomához tegyék hasonlóvá.

1. Hadd alkalmazzam ezt a témakört úgy, hogy az elmondottakból a nőnevelés kimondhatatlan fontosságára is következtetek. Ha a női jellem ennyire fontos, akkor ennek a jellemnek a kialakítása is ugyanilyen szükségszerűen fontosnak. Ha a nevelés általában véve az egyéni, családi és nemzeti boldogságunknak alapja, akkor ez különösen is igaz a nőnevelésre. Mert ez olyan ügy, amiben az emberiség legfőbb érdekei forognak kockán. A társadalmi jólét létfontosságú elvét foglalja magában. És aszerint, hogy mennyire törődnek vele vagy hanyagolják el; aszerint, hogy bölcsen vagy hibásan folytatják, a köz- és magánboldogság gyökerénél fogva táplálkozik vagy mérgeződik. A nő nevelésétől függ Isten alatt, hogy ő lesz-e a leghasznosabb, vagy a legcsalódottabb halandó; hogy ő lesz-e az emberi társadalom legértékesebb áldása, vagy “a Mindenható büntetésének legszörnyűbb csapásiránya” – Szomorú egy gondolat! Milyen mélyen meg kell ragadnia a figyelmet, érdekelnie kell a szívet, fel kell ébresztenie az imákat, és ösztönöznie kell minden egyes szülő szorgalmát!

Talán bölcsebbek vagyunk atyáinknál, mert megtanultuk, hogy a nők tehetségét jobban értékeljük, mint ők tették, és hogy a nevelési módszereket jobban kidolgozzuk, hogy kifejlesszük és tökéletesítsük ezeket a talentumokat. Attól tartok azonban, hogy elmaradunk tiszteletreméltó elődeinktől a nők erkölcsi és vallási jellemének kiművelésében, és abban, hogy alkalmassá tegyük őket nemük néhány hasznosabb és fontosabb feladatára. Ha megtanuljuk általánosságban kijavítani ezt a hibát; ha megtanítjuk lányainkat arra, hogy helyesen becsüljék meg valódi méltóságukat, és szorgalmasan törekedjenek valódi boldogságukra; ha meggyőzzük őket, hogy a nevelés nem a káprázatos és értéktelen művészetek elsajátításából áll, hanem abból, hogy felkészüljenek arra, hogy tiszteletre méltó és hasznos feleségek, anyák, társadalmunk tagjai valamint keresztyének egyaránt legyenek – akkor, és csak akkor remélhetjük, hogy a társadalom erkölcsi karaktere emelkedni fog, és a női nem valódi fontosságát méltányosabban értékelik és megfelelőbben honorálják majd.

2. Engedjék meg, hogy ezt a témát úgy alkalmazzam, hogy közönségem női felének, és különösen is a fiatalabb korosztálynak annak tanulságos követésére ajánljam ezt a jellemrajzot. A vázlat, amit megkíséreltem bemutatni, terjedelmét tekintve szűkszavú, körvonalait tekintve pedig gyatra, de higgyék el nekem, hogy méltó a figyelmükre. Ez egy olyan karakter, ami a legnagyobb megtiszteltetéssel jár, és ami magában foglalja a maga jutalmát is. Ezért amikor imitálására ajánlom azt, az önök felemelkedésének és boldogságának ügyét, valamint Isten és az emberiség ügyét is képviselem.

Fiatal női barátaim! Az lenne a törekvésetek, hogy józan értelmet és az olvasottság tekintélyes részét birtokoljátok és megmutassátok. Mindaz, amit eddig mondtam azt mutatja, hogy a női értelem kiművelése ugyanolyan fontos és szükséges dolog, mint a másik nem szellemi kiművelése is. De még inkább az kellene, hogy legyen a ti törekvésetek, hogy szíveteket műveljétek. A szív – ismétlem – a vallás által megszentelt, a jóakarat által felmelegített és meglágyított szív, amit megtanítottak arra, hogy a szenvedés minden sóhajára és az emberség minden követelésére szeretettel válaszoljon – ez a Nő nagyszerű dísze, ez a Nő erődítménye. Ha ilyen sokan Tabitává válnátok, akik Isten, a Megváltótok tanítását ékesítik és körülöttetek a boldogságot terjesztik, az még a jelen életben is végtelenül sokkal többet jelentene becsületeteknek és vigasztalásotoknak, mintha azok közé a férfias nők közé tartoznátok, akik miközben büszke polgári előkelőségre tesznek szert, valójában csak megszégyenítik nemüket.

Amikor tehát egy olyan fiatal nőt látok, aki minden figyelmét csak a külsőségeknek szenteli; aki elmerül a cicoma és a gyönyörködés szeretetében; aki a divatnak engedelmeskedve rendszeresen az “illem határáig” merészkedik; aki sohasem elégedett, csak akkor, amikor egy nyilvános szereplés pompájára készül, vagy amikor egy múltbéli szereplés érdemeit vitatja meg – azt mondom magamban: itt van egy elszállt nevelő, vagy egy alkalmatlan vagy hitetlen gyám keze. Micsoda perverziója a tehetségnek! Micsoda rosszul felhasznált erőfeszítések! Micsoda időpocsékolás! Micsoda fájdalom, hogy a bánatot és könnyeket az élet utánra tartogatjuk! Mennyivel vonzóbb lenne ez a szép alak, ha a jótékonykodás munkájában dolgozna, és gyakrabban látnánk a szegénység és szenvedés ágya fölé hajolva! Mennyivel szebb lenne ez a kedves arc, ha szokás szerint jóindulat és kegyesség ragyogna rajta! És mennyivel boldogabb és tiszteletreméltóbb lenne a birtokosa, ha szívének ápolása és idejének evangéliumi elvek alapján történő felhasználása lenne a legfőbb célja!

3. Ez a téma alkalmas arra, hogy bátorítsa és ösztönözze azokat, akik Női Jótékonysági Egyesületekben tevékenykednek. Ezek az egyesületek megtiszteltetést jelentenek alapítóiknak és tagjaiknak – megtiszteltetést szent vallásunknak – megtiszteltetést mindazoknak, akik hozzájárulnak támogatásukhoz:- és hozzáteszem, hogy annak megemlítése sem mulasztható el, hogy a korszakot, ami megszülte őket, nagy jelentőségű eseménynek tekintsük mind a női nem, mind az emberiség történetére nézve. Amikor a nők így társulnak és így foglalkoztatják őket, akkor kiemelkedően fontos szerepet játszanak. Olyan szférában mozognak, ami sajátosan is az övék. Fáradozásaik célja nem csupán a jelenlegi bajok enyhítése, hanem a társadalom állapotának javítása, saját szívük ápolása és áldások átadása a még meg nem született nemzedékeknek. Ha az ilyen egyesületek tendenciáját és előnyeit megfelelően felbecsülnénk, bizonyára minden nő arra törekedne, hogy azoknak tagja lehessen; és minden jó polgár egyszerre tekintené kiváltságának és kötelességének, hogy munkájuk támogatója és segítője legyen.

Ti egyesületi tagok! “ne fáradjatok el a jócselekedetekben”. Feladatotok nehéz, de még ennél is örömtelibb, és “semmiképpen sem veszítheti el jutalmát” – a jutalom gazdagabb és dicsőségesebb, mint a hódítók koronája. Milyen nagyszerű az az öröm, ami a jótékony erőfeszítésekhez társul, és annak tanúja, hogy azok gyümölcse az emberi boldogság megteremtésében mutatkozik meg. “Mi van az összes uralkodói pompában, az érzékek minden kielégítésében, a szédületes kicsapongás minden mámoros örömében, ami egyszer ehhez mérhető? Ó, olcsón vásárolt, nyugodtan élvezhető, mindig emelkedő, mindig új; soha nem lanyhuló, soha nem bűnbánó örömök, miért űznek téged oly ritkán, és miért érnek el oly kevesen?” [Hunter alkalmi prédikációi, II. 140. o.] [Hunter’s Occasional Sermons, II. p. 140.]

Végezetül hadd mondjam mindenkinek: “az idő rövid, és e világnak ábrázata elmúlik”. Mint Dorkás, mindannyian hamarosan megbetegszünk és meghalunk. Vajon szokásunk előre látni ennek az órának az ünnepélyességét? Naponta ennek a várakozásnak megfelelően irányítjuk-e tevékenységünket, használjuk-e vagyonunkat, és alakítjuk-e életünket? Hasonlítunk-e jellemünkben és reményeinkben, valamint halandóságunkban a kiváló Asszonyhoz, akinek példáján elmélkedtünk? Nem hasonlíthatunk rá, hacsak nem vagyunk valóban tanítványok. Lehet, hogy “minden vagyonunkat odaadjuk a szegények táplálására”, és “testünket égetésre”, és mégsem leszünk többek, mint “zengő ércz vagy pengő cimbalom”. De a szeretetnek azon cselekedetei, amelyek az élő Megváltóba vetett élő hitből fakadnak; az engedelmességnek azon cselekedetei, amiket az ő neve iránti szeretet elvéből végzünk; – ezek azok a “jó cselekedetek és alamizsnálkodások”, amik fényt vetnek a halál ágya köré, és amikre a haldoklás órájában szent elégedettséggel, mennyei örömmel tekinthetünk vissza: -nem úgy mint bizalmunk alapjára; nem úgy mint bűnbocsánatunk árára; nem úgy mint az örök életre való jogunkra; -nem; “Annak igazsága, aki az örök Lélek által szeplőtelenül felajánlotta magát Istennek”, a bűnös reménységének egyetlen alapja: -hanem mint olyan eszközökre, amikkel az isteni Megváltó lehetővé tette számunkra, hogy megdicsőítsük az Ő kegyelmének gazdagságát; mint az Ő áldott Lelkének gyümölcseit; mint az Ő testével való életerős egyesülésünk bizonyítékait; és mint a jelenlétének dicsőségébe való bebocsátásunk zálogait.

Források

[1]: The Appropriate Duty and Ornament of the Female Sex.