Az alacsony születésszám | James Simpson

SIMPSON, JAMES Tiszteletes

anglikán egyházi lelkész és író, az anglo-katolicizmus képviselője

született 1853. május 11-én az angliai Maidstone-ban, meghalt 1920. november 29-én a kanadai Charlottetown-ban

Az alacsony születésszám. Okai és következményei.

A PRÉDIKÁCIÓ JAMES SIMPSON

Tiszt. által elhangzott A CHARLOTTETOWNI SZENT PÉTER KATEDRÁLISBAN, 1898 NOVEMBER 13-án

A szerkesztő nyilatkozata

Vannak olyan esetek, amikor nem református írásokat vagy tanításokat teszünk közzé a mostani időkből. Ennek két oka lehet: 1. Úgy gondoljuk, hogy ezek összhangban vannak a régi hithű református tanításokkal. 2. Lehet, hogy történelmileg vagy doktrinálisan fontos dokumentumról van szó. Bár Simpson tiszteletes az anglikán Oxford-mozgalom utáni anglikanizmus képviselője, mégis egy protestáns közegből (kanadai Ontario), és protestáns történeti hagyományi háttérből prédikál (anglikanizmus), ezért mindenképpen értékesnek tekinthető ez a szöveg.

Tartományi zsinatunk legutóbbi ülésén egy olyan határozatot fogadtak el, amelyben mély aggodalmukat fejezték ki az Ontario tartományban tapasztalható abnormálisan alacsony születési arányszám miatt; és egy bizottságot rendeltek ki az egyházmegye népesedési statisztikáinak teljes kérdésének megvizsgálására.

Ez az ügy számos állásfoglalást kapott a világi sajtóban, és a közeljövőben szükségszerűen a közösség egészének nagyon komoly figyelemmel kell foglalkoznia vele. Hiszen nemcsak Ontario szenved ezügyben, hanem Kanada számos más része is; és biztos vagyok benne, hogy ha lenne módunk statisztikákat szerezni erről a tartományról, akkor majdnem olyan rosszul néznénk ki, mint a nyugatabbra fekvő tartományok. És ez nem csak a mi Domíniumunkra vonatkozik. A múlt hónapban az angliai Bradfordban tartott egyházi kongresszuson Ripon dékánja riadót fújt, és azt mondta: “Ha ez a helyzet így folytatódik, akkor a nemzet bukása várható. Ez a nép öngyilkossága lenne, ami keresztyénként még szörnyűbb számukra, mert ez Isten természeti törvényeinek elhagyását jelenti. Minek is cserébe? A nyomorult számításért és a gyermektelen otthonok kedvéért, ahol fényűzésnek és kényelemnek kell megvalósulnia.” A kérdés az Egyesült Államokban is nagyon is aktuálissá vált, és nem idő előtt; míg Franciaország valójában holtponton van népesedését tekintve, a születések éves többlete az elhalálozásokhoz képest mindössze egy fő ezer lakosra vetítve az egész országban; valamint a nyolcvanhét megyének vagy járásnak majdnem felében a halálozási mutatók már meghaladták a születések számát.

A különböző helyeken a születési arányszámok változásáról jobb képet kaphatunk, ha néhány statisztikai adatot is közzéteszek. 1895-ben a születési arányszám Quebec tartományban 1000 lakosra körülbelül 38 volt; Angliában 30 és 1/2 volt 1000 lakosra; Franciaországban közel 22; Ontarióban csak 18 és 3/4. Tehát, mint látható, ez az arányszám Ontario tartományban alacsonyabb volt, mint Franciaországban, és csak fele a Québec-i értéknek. 1896-ban Ontarióban némi javulás következett be, az arány 20 és 3/4 volt 1000 főre nézve, ez azonban valószínűleg az akkor hatályba lépett új és szigorúbb regisztrációs törvény eredményének köszönhető. A legfőbb aggodalomra azonban nem is annyira az ad okot, hogy vagy bármelyik ország bármely esztendejében alacsony a születési arányszám, hanem az, hogy az elmúlt negyedszázadban szinte folyamatos csökkenés volt tapasztalható. Franciaországban 1874-ben 26 1/2 volt a születési ráta, most már csak 22; Angliában 36 volt, most 30 1/2; Németországban 40 volt, most 35 1/2; és ez így halad tovább.

Mi ennek az oka? Azt mondják, hogy Ontario tartomány gyenge eredményei bizonyos mértékig a hibás regisztrációnak tudhatók be, és ez részben igaz is lehet. Nagyon is lehetséges, hogy egy sor születést nem regisztráltak, különösen is a vidéki körzetekben, bár azt gondolnánk, hogy ez testvérprovinciánk, Quebec vidéki körzeteire is ugyanúgy érvényes. Ez azonban nem magyarázza az arányszám éves csökkenését, ami kétségtelenül elsősorban két okból ered: 1. az alacsony házasságkötési rátából; és 2. abból, hogy a nők nem akarnak anyák lenni, és ebből következően széles körben alkalmazzák a fogamzásgátlás mesterséges eszközeit; vagy ami még rosszabb, a meg nem született gyermekek szándékos meggyilkolását művi abortusz útján.

Ezekkel a témákkal nem kellemes foglalkozni. A gyülekezet hajlamos megdöbbenni, ha a szószékről ilyen dolgokra utalunk, míg Szent Pál különböző leveleiben a bűnökről vagy a tisztátalanságról szóló nagyon világos szavait pirulás nélkül hallgatja. Van egyfajta sajátos erkölcsiség, ami megengedi, hogy az ember a legmocskosabb irodalmat is olvassa, még ha házas is; vagy hogy a színházban a legperverzebb színdarabokat végignézze, valamint férj és feleség között a legmegkérdőjelezhetőbb házastársi aktusok megtörténhessenek, de ahhoz már túl szemérmes, hogy meghallgassa mindezek elítélését azoktól, akiknek kötelességük erről beszélni.

A lelkészek prédikálhatnak a mértéktelenségről amennyit csak akarnak; elítélhetik a szerencsejátékot és a vele rokon rosszat; a legegyértelműbben utalhatnak a Tízparancsolat bármely más bűnére; de a bujaság vagy tisztátalanság bűnének említését (különösen egy vegyes gyülekezetben) olyan burkoltan vagy csak célozgatva szabad csak megtenni, hogy senki sem tudhatja egészen bizonyosan, hogy az mire is vonatkozik, a bűnösök meg azzal hízelegnek maguknak, hogy nem is akkora bűn ez, mert máskülönben sokkal erőteljesebben és határozottabban lépnének fel ellene. Az ilyen gúnyos szemérmeskedés bizonyára a Sátántól származik, saját aljas céljainak előmozdítása érdekében. Látnunk kell, hogy a társadalmi moralitás megromlott, a házasság szent intézménye a monogám prostitúció állapotává degradálódott, és az ártatlanok lemészárlása ezerszer szörnyűbb, mint Heródesé volt, anélkül, hogy figyelmeztető hangot emelnénk – anélkül, hogy Isten nevében a gonoszságot elítélnénk? Ha azok, akiknek az a tisztségük és kötelességük, hogy a népet Isten törvényére tanítsák, elhallgatnak és csendben maradnak, hogyan fogják a világot bűneiről meggyőzni?

Az orvosok és más írók folyamatosan ezt hangoztatják a témában: “Ez egy olyan dolog, amivel az egyháznak kell foglalkoznia”, és hála Istennek az egyház végre kötelességtudatra ébredt, és szándékában is áll foglalkozni vele. A zsinatok és konferenciák is foglalkoznak vele; az utóbbi időben néhány erős vezércikk is megjelent az egyházi lapokban az Atlanti-óceán mindkét partján, és a lelkészeknek szembe kell nézniük a helyzettel, félre kell tenniük fenntartásaikat, és nem szabad bizonytalan hangon megütniük.

Mi a világ egy kicsiny sarkában élünk. Lehet, hogy mentesebbek maradtunk ezen gonoszságoktól – bízom benne, hogy azok maradtunk –, mint a kontinens nagyobb városai; viszont tudom, hogy nem vagyunk teljesen mentesek tőlük, és ezért meg kell tennem a magam részét, vállalva a kockázatot, hogy megbotránkoztatom és megdöbbentem mindazokat az érzékenyeket, akik jobban szeretik, ha a bűn sebei inkább elrejtve rothadnak, mint hogy felfedjék őket azért, hogy meggyógyulhassanak.

Először is foglalkozzunk az alacsony házasságkötési mutatókkal. És itt kétségtelenül azonnal felvetődhet bennetek a kérdés. Mit reagál az Egyház a kevés házasságkötésre nézve? Bizonyára nem bűnös dolog a házasságtól való tartózkodás, ha valaki épp erre vágyik. Ez tökéletesen igaz. De mik az okai annak, hogy az utóbbi években így lecsökkent a házasságkötések száma? Talán az az oka, hogy férfiak egyre önmegtartóztatóbbak lettek, hogy az érzéki vágyak már nem olyan erősek, mint korábban? Hát sajnos nem! A prostituáltak óriási száma megcáfolja ezt a vélekedést. A leghozzáértőbb kutatók számításai szerint a nyilvános prostituáltak becsült száma Angliában 1891-es évben (az utolsó népszámlálási évben) 315 000, Franciaországban 467 000 volt. És sem Kanada, sem az Egyesült Államok nem dobhat követ Európára a kérdésben. (Ussher.) Azért a csökkenés, mert a szegényebb nép, a dolgozó osztályok egyre előrelátóbbak és nem hajlandók a házasság szent kötelékébe belépni mindaddig, amíg e világ javaiból nincsenek jobban ellátva? Nem. Azt hiszem igazam van abban a kijelentésben, hogy a házasságkötési számok csökkenése ebben a társadalmi szegmensben alig érzékelhetőek. A közép- és felsőbb osztály, akik ebben vétkesek, és ennek oka a kor egyre magasabb kényelmi igénye. A fiatal férfiak és nők nem hajlamosak arra az önfeláldozásra, amit egy házasélet alázatos megkezdése megkíván. Úgy akarják elkezdeni a tisztességes házaséletet, ahogyan azt már saját otthonukban is megszokták. Mindazt a luxust, amiről szüleik a házaséletük első napjaiban még álmodni sem mertek, ők már szükségszerűnek tartják. Meg kell tartaniuk a társadalmi pozíciójukat és szomszédaikhoz hasonlóan jól kell szórakozniuk, és amíg mindez nem valósul meg, addig nem vállalják a házassággal járó kötelezettségeket. Ennek az a következménye, “hogy az ország tele van egyedülálló nőkkel, akiknek az állapotuk jogosan és természetes módon rossz és sérelmes”, miközben a férfiak meg túl gyakran törvénytelen módon elégítik ki vágyaikat; mert azok, akik ebben járatosak, azt állítják, hogy a házasságkötési számok csökkenésével egyenes arányban a prostituáltak száma is nő. És nem szabad elfelejtenünk, hogy a megélhetés érdekében folytatott prostitúció az úgynevezett civilizációs folyamatunk eredménye. Nem a primitív társadalomnak egy visszamaradt öröksége. Amikor kevés szükséglettel rendelkeztünk még, és nem voltak bonyolult társadalmi problémáink se, a férfiak oly korán házasodhattak, amilyen korán csak kívántak, mert mindig volt miből megélni. Később a túlnépesedési monopóliumok, a verseny és a megnövekedő társadalmi igények sorra akadályokat állítottak a házasság útjába, és ennek következménye a hivatásszerű prostituáltak száma is.

Nincs-e joga az egyháznak felemelni a szavát ez ellen a helyzet ellen? Mer-e hallgatni ilyen körülmények között? Persze nem a meggondolatlan házasságokat kívánjuk támogatni (már így is túl sok van belőlük, és a házasságot, ahogyan a mi buzdításunk mondja: – “Senki ne vállalkozzék rá, és ne ragadja meg azt meggondolatlanul, könnyelműen vagy önkényesen azért, hogy testi vágyait vagy kívánságait elégítse ki benne, mint az oktalan vadállatok, hanem tisztelettel, megfontoltan, körültekintően, értelmesen, józanul és Isten félelmében, jól meggondolva mindazokat az okokat, amik miatt a házasságot megalapították.”

De ha két ember között megvan ez az Isten adta szeretet, kölcsönösen, akkor ez mindkettőjüket fel kell ruháznia az önmegtagadás lelkületével, és késznek kell lenniük lemondani sok mindenről, amihez eddig hozzászoktak, ha csak ezáltal válik lehetségessé, hogy férj és feleség legyenek. Nem szégyen szerényen kezdeni a házaséletet, és az olyan áldozatokat, amiket mindkettőjüknek a másikért kell meghozniuk, csak azt a szerelmet kell felmutatniuk, ami Krisztus és Egyháza között fennálló szeretetnek a képe (amit túlságosan könnyen elfelejtünk). Krisztus önmagát adta egyházáért, és nekünk bizonyára késznek kell mutatkoznunk arra, hogy feleségünkért is lemondjunk valamiről.” ”A szeretetnek, ha méltó nevére, a kötelességtudat gondolatával kell megszentelődnie, ami gyakran önfeláldozással jár; és ezáltal megszentelődve egyszerre lesz forrása és maradéka mindannak, ami az életben a legmagasztosabbb és legnemesebb dolog “

Az alacsony születésszám másik oka a teherbeesések mesterséges beavatkozásainak egyre jobban elterjedő gyakorlata. És itt ismét fényűző és önfeledt korunk a hibás, Nem a szegények körében népszerűek ugyanis e gyakorlatok. Nem azok a bűnösök, akiknek a szegénységük a kifogásuk, – hanem a kereskedők, hivatalnokok és a szabadabb életet élő osztályok, mert a gyermekvállalás az ő személyes kényelmüket megzavarja – a társadalomban elfoglalt pozíciójukat – örömeiket – önfeledt szórakozásukat, és ezekért nekik mindent fel kell áldozniuk. “Régebben a művelt és jómódú emberek egészséges kötelességének tartották, hogy példát mutassanak szegényebb testvéreiknek a magasfokú erkölcsi és keresztyén életre nézve; mára azonban a helyzet megfordult. A magas beosztásban lévők megszerezték mindazt az ismeretet, ami szenvedélyei kielégítését teszi számukra lehetővé anélkül, hogy szülőkké válnának, és nem csak hogy habozás nélkül átvették az ilyen gyakorlatokat, hanem még hibáztatják is a legszegényebbeket, amiért példájukat nem követik.””

A Zsoltáros így szól: “Íme, a gyermekek és az anyaméh gyümölcse örökség és jutalom“, ami az Úrtól származik. A tizenkilencedik századi keresztyénség ítélete azonban “tehernek” nevezi őket. Milyen gyakran látjuk e megnevezéseket azoktól a házas emberekről, akiknek nincsenek “terheik”. Amikor Izrael elhagyta Istent és bálványimádóvá vált, Hóseás próféta (9,14) a nemzet bukását hirdetve így kiáltott fel: “Add meg nekik, Uram, mit akarsz adni? Adj nekik elvetélt méhet és kiszáradt kebleket”. Ez a legszembetűnőbb büntetés mindazok számára, akik amennyiben hűségesek maradtak volna Jehovához, nagy sokaságuk miatt olyanok lettek volna, mint a tenger homokja. Manapság viszont erre úgy tekintenek, hogy az egyáltalán nem büntetés, hanem saját maguk által előidézett dolog és örülnek is neki.” A gyermekeknek örülő anya” a bibliai időkben az áldás legmagasabb rendű típusa volt; most pedig a felsőbbrendű és bűnös úton gyermektelenül maradó testvérnők úgy beszélnek róla, mint “szaporodó nyomorultról” és ennek megfelelően még meg is vetik őt.

Azok, akik a gyermekvállalás kellemetlenségeitől megkímélve magukat, a különféle természetellenes módszerek közül néhányat alkalmaznak, gyakran állítják, hogy amit tesznek ártalmatlan dolog, noha elismerik, hogy más módszerek bizony bűnösek. Én azonban nem félek kimondani, hogy minden mesterséges beavatkozás erkölcstelen dolog, és hogy egyik a másiktól csak elhatározásaira nézve különbözik, nem a természetére nézve, mert az akarati szándék minden ilyen esetben megegyező.

Hogy egészen egyértelmű legyek, az ellenőrző beavatkozásnak vagy a fogamzást kell megakadályoznia, vagy a fogamzás után kell megölnie a magzatot. Ha ez utóbbiról van szó, akkor ez egy abszolút gyilkosság – egy gyermekgyilkosság. Mert ha gyilkosság a gyermeknek megölése a születése utáni pillanatában, akkor gyilkosság a születése előtti pillanatban is, akár egy héttel, egy hónappal, vagy kilenc hónappal a születése előtt, mind emberölés. Abban a pillanatban, amikor a fogantatás megtörtént, ott van az Istentől kapott élet ajándéka, és a bűn azonos mértékű, akár az élet kezdetén fojtják meg azt, akár néhány héttel, hónappal vagy évvel. Még az országunk törvényei is bűncselekményként kezelik a dolgot, és ennek megfelelően büntettetik is, ha fény derül rá.

Másrészt, a fogamzás megakadályozása bár valóban nem pusztítja el az életet, az élet lehetőségét pusztítja el, ami meg erkölcsi gyilkosság; mert nagyon is csalás egy megfojtott ékesség terméketlenül, – az egy közvetett gyermekgyilkosság. Más szóval, bár a pontos körülményeket nem lehet meghatározni, mert azokat csak Isten ismerheti, de a természetes események egymásutániságában bizonyára lesznek olyan alkalmak, amikor ez a beavatkozás egy élet létrejöttét akadályozza meg. Mert amikor Isten azt mondja: “lőn élet”; az ember így felel: “ne legyen élet, mert meghiúsítom a Mindenható szándékát”; és lehet-e ezt súlyos bűn elkövetése nélkül megtenni?

Hogy ne gondolják azt, hogy eltúlzom a dolgot, ami a praktikák elterjedtségét illeti, meg hogy szalmabábut állítottam fel, hogy aztán kedvtelésből ledöntsem, itt idézni fogok egy olyan nyilatkozatot, ami nemrég jelent meg egy amerikai egyházi folyóiratban. Ez így szól

“Hogy a gyermekélet elpusztítása a megfoganás és születés között gyakori visszásság az amerikai nők körében, különösen a közép- és felsőbb osztályok körében, túlságosan is közismert dolog és nem lehet tagadni, de hogy ez a szörnyű visszaélés sokkal általánosabb már, mint azt a legtöbb ember hiszi, jó okunk van feltételezni. Az abortusz olyan embertelen, keresztyénietlen és elátkozott bűncselekmény, hogy bárki szerint természetes annak feltételezése, hogy a keresztyén világunk minden asszonya a lehető legnagyobb undorral, gyűlölettel és borzalommal tud csak tekinteni egy ekkora gonoszságra.

Szégyenkezve és megalázva vagyunk kénytelenek megvallani, hogy a keresztyén gyülekezet olyan idősebb asszonyai között is, akik az Úr asztalával közösségben vannak, és egyházi szövetségek és egyesületek vezetőiként tündökölnek, akadnak olyanok, akik a fiatalabb nőknél is valóban azt javasolják és sürgetik, hogy az anyaság terheitől való megszabadulás érdekében minden ilyen tisztességtelen eszközzel éljenek, fütyülve arra hogy ez bűn, és vállukat megvonva ezt mondják: “Ó, a mi legjobb embereink is ezt csinálják, nem lehet ház ez olyan rossz.”” (Pulpit of the Cross)

Dr. F. Napheys, egy amerikai orvos is ezt írja: “Az abortusz utálatos bűntette napjainkban megdöbbentően elterjedt, olyan mértékben elterjedt már országunkban, ami a pogány Róma erkölcstelen asszonyait is megdöbbentette volna. A bűncselekmény gyakori, félelmetesen elharapódzott. Több százan; emberek százainak lett ez a foglalkozásuk; ez a mesterségük. Szinte minden faluban nyújtják arra segítő véres kezüket, hogy a gyenge asszonyokat szenvedésbe, lelkiismeretfurdalásba és halálba vezessék. Azok, akik a kezelésnek alávetik magukat, általában nem az erényeiket már elvesztett hajadon asszonyok, hanem családanyák, tiszteletreméltó keresztyén matrónák, egyháztagok, és a társadalom jobb osztályainak tagjai. Az elmúlt néhány évben mindenhonnan, különösen Új-Angliából gyűltek össze mindazok a tanúvallomások, amik teljesen megingatják az amerikai nők erkölcsösségébe és vallásosságába vetett hitünket.” És még egy bizonyíték, tucatnyi ilyet tudnék mondani, de ezek is elégségesek lesznek. Néhány évvel ezelőtt egy olyan cikk járta be az amerikai lapokat, mely szerint egy chicagói orvos a halálos ágyán ismerte el, hogy nem kevesebb, mint 1500 művi abortusznál segédkezett. A vigasztalást elutasító anyák jajveszékelése közepette Heródes király mindössze néhány tucat gyermeket gyilkolt meg Betlehem falujában, és mi a legembertelenebb szörnyetegnek kiáltjuk ki. Ma nemcsak egy faluban, hanem Amerikában és máshol is, számtalan helyen, számtalan férfi már felülmúlja Heródest aljasságában, miközben anyák egy könnycseppet sem ejtenek, és nekünk nem szabad elítélnünk őket, mert attól félünk, hogy hallgatóink szemérmességét megbotránkoztatjuk. Ha ez az abszolút gyilkosság ily gyakori művelt keresztyén emberek között, hogyan becsüljük meg annak az erkölcsi gyilkosságnak a gyakoriságát, amiket olyanok követnek el ezerszámra, akik a megfoganás után viszont már iszonyodva riadnának vissza bármilyen gonoszságnak elkövetésétől.

Azt mondtam, hogy képzett keresztyén emberek, mert szégyenünkre legyen mondva, hogy ez nem csak a jobb osztályoknak, hanem keresztyének bűne is. A pogányok és mohamedánok, amennyire én tudom, jól tudják, hogy az; és egy nemrégiben megjelent író (Ussher) szerint: “Vettem némi fáradságot, hogy meggyőződjem erről a tényről, és azt találtam, hogy a mesterséges beavatkozás rendszerét minden zsidó borzalommal szemléli, egyrészt határozottan erkölcstelennek ítélik, másrészt teljesen romlásba visz minden olyan nemzetet, amely lesz olyan esztelen, hogy azt magáévá teszi”. Nem tűnik-e furcsának, hogy éppen a Jézus Krisztusnak – aki “fogantaték Szentlélektől, születék Szűz Máriától” – hívő követői azok, akik minden más népek között a legkönyörtelenebbül harcolnak ma a gyermekvállalás ellen?

De ez nemcsak keresztyének bűne, hanem egyenesen a protestáns keresztyéneké, – a keresztyéneké, akik nem hisznek a szentségi gyónásban. Oroszországban, ami a Keleti Egyház uralma alatt áll a legmagasabb a születési arányszám egész Európában. A Római Katolikus Egyház teljes mértékben megtagadja szentségeinek minden formáját azoktól, akik meghiúsítják a házasság célját! Így abban a közösségben, a vallási kötelességeikhez hű családok között ilyen gonoszságok nem is létezhetnek. Vagy ha Franciaországot hozzák fel ennek cáfolatára, ahol a legalacsonyabb a születési arányszám Európában, akkor állítjuk, hogy Franciaország elesett a hittől, mégpedig nagymértékben éppen ebből a gonoszságból kifolyólag, ami a hitetlenséghez vezet, mivel éppen a hitetlenség buzdítja azt. Az 1891. évi népszámlálás Franciaország lakosságát harmincnyolc és fél millióra tette, és ebből a számból hét és kétharmad millió férfi vallástalannak vallotta magát. Ez a férfiak összlétszámának jóval több mint felét jelenti, és kétségtelen, hogy a fennmaradó részből is sokan csak névleges keresztyéneknek számítanak. Az ember nem lepődik meg azon, hogy az ateisták bátorítják ezt a bűnt. Ők hisznek abban, hogy nincs Isten, – nincs eljövendő élet és ezért szabadnak érzik magukat az élet továbbadásának megtagadásában, vagy öngyilkossággal vetnek véget annak, amikor és ahogyan nekik tetszik. De egyetlen keresztyén, sőt, senki aki Istenben hisz, nem védheti meg ezt a gyakorlatot; mert ez bizonyosan azt feltételezi, hogy nem létezik semmilyen isteni beavatkozás vagy vezetés sem a világban, sem az egyéni életben. Ezt világosan példázza Besant asszony esete is, akinek írásai talán minden más szerzőnél erőteljesebben tanították és bátorították a születések szabályozási szándékát. Az 1878-as év körül Chas. Bradlaugh és Mrs. Besant, két jól ismert ateista adták Angliában az első lendületét a mozgalomnak, amikor azt a “Filozófia Gyümölcsei” (Fruits of Philosophy) című amerikai könyvet adták ki, ami már nyíltan foglalkozott azzal, amit mindaddig csak kevesen ismertek, és amiért vádat emeltek ellenük obszcén irodalom árusítás miatt, de végül felmentették őket. Az ügy azonban nagy feltűnést keltett; és sok szerencsétlen hírverést kapott a könyv, ami ebből kifolyólag igen nagy példányszámban kelt el; és ettől kezdve Angliában a születési arányszám folyamatosan csökkent. Röviddel ezután Besant asszony kiadta saját könyvét, “A népesség törvénye” (The Law of Population) címmel, ami szintén óriási sikert aratott, mivel minden nyelvre lefordították és milliók olvasták. 1891-ben Besant asszony viszont megtagadta az ateizmust és teozófus lett, tehát hinni kezdett egy Istenben és a halhatatlanságban. Azonnal visszahívta könyvét a forgalomból, bár nagy összeget ajánlottak neki a szerzői jogokért, és írásban vallotta be tévedését. Kijelentette, hogy amikor a rendszer mellett érvelt, az embert csupán egy olyan organizmusnak tekintette, ami a földön keletkezett és azon pusztul el, de amint rájött, hogy az ember halhatatlan, meggyőződött arról, hogy ez a gyakorlat nemcsak önmagában erkölcstelen, hanem az egyik gonoszságot egy másik helyébe teszi. Hogyan tudja tehát bárki, aki az Úr Jézus Krisztus nevét hívja segítségül – bárki, aki vallja, hogy hisz a holtak feltámadásában és az eljövendő világi életben -, egy pillanatra is pártolni vagy védeni ezt a gonoszságot?

Az idő nem engedi meg, hogy hosszasan térjek ki mindezen módszerek egyénre, társadalomra és nemzetre gyakorolt rossz hatásaira. Az orvosi szakvélemény elsöprően ellenzi őket. A nagy tapasztalattal rendelkező francia orvosok különösen hevesen ítélik el benne a mindkét nemre leselkedő veszélyeket. Az asszonyoknál hisztériát, szorulásokat, gyulladásokat, kóros állapotot és mindenféle idegbetegséget okoz, megrövidíti életüket és vágyat ébresztenek a morfium, egyéb és más kábítószerek iránt is. A társadalomban ezek a gyakorlatok a házasság előtti erkölcstelenség fokozására kell serkenteniük; mert vajon meg tudják-e tartani asszonyaink az erény magas szintjét – fennmaradhat-e nők és férfiak tisztasága közötti markáns különbség, ha nem kell többé félniük attól a lelepleződéstől vagy szégyentől, hogy anyává válhatnak.

Aztán a válást is nagymértékben ösztönzik. Mert kétségtelen, hogy a gyermekek jelenléte újra és újra elhárítja a férj és feleség szétköltözésének lehetőségét. A viszályokat elsimítják és a nézeteltéréseket elviselik a gyermekek kedvéért, és azért, mert egyik szülő sem akar megválni tőlük. A gyermektelen házasságok esetében nincs ilyen visszatartó erő és ezért a legkisebb provokáció esetén is válást kérnek.

És ha ez a rendszer erkölcsileg és fizikailag is rossz az egyénre nézve; “ha aláássa a családi élet szentségét, a jól rendezett társadalom alapjait, akkor a nemzetre nézve is katasztrofális. A Római Birodalom hanyatlása ennek ékes példája. A költő Juvenal, aki leírja mindazokat a tényezőket, amik a birodalom bukását okozták, hatodik szatírájában szabadon említi ezt az egy példát: “A gazdag hölgyet ritkán viszik ágyba”. Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelének első fejezetében szintén utal a kor szörnyű bujaságára. Amikor a római asszonyok, akik csak saját maguk kényeztetéséért aggódtak, megtagadták gyermekeik szoptatását, és minden szégyen és rémület nélkül kezdték a gyermekgyilkosságot is szemlélni, a nemzet dicsősége hamarosan letűnt. És ki ne látná, hogy korunk Franciaországa is azonos okokból veszíti el nagyon gyorsan jelenlegi méltó helyét Európa nemzetei között, de hasonló sors vár előbb-utóbb minden olyan nemzetre, ami átadta magát a kicsapongás tetteinek. Adja Isten, hogy a Brit Birodalom időben felismerje veszélyét és visszatérjen a házassági erények útjára.

E praktikák védelmezői azzal védekeznek, hogy fennáll a túlnépesedés veszélye, hogy a túl gyakori gyermekvállalás tönkreteszi a nők egészségét, hogy az emberek nem engedhetik meg maguknak a nagy családokat, hogy az átmeneti betegségben vagy krónikus betegségben szenvedő szülőknek nem kellene gyermeket nemzeniük, és így tovább. Mindegyik tökéletesen igaz.

De az emberi lények abban különböznek az alacsonyabb rendű állatoktól, hogy képesek az érzéki vágyaikat kontrollálni, és ez esetekben a vágyakat kontrollálni is kell, kivéve legalábbis azokban a rendszeres időket, mikor Isten, aki minden szükségletünket ismeri, nem rendelkezik úgy, hogy fogamzásra ne kerüljön sor. A házastársi ügyekben ugyanolyan elengedhetetlen a mértékletesség, mint evésben vagy ivásban; és a mértéktelenség ezek bármelyikében a maga büntetését is maga után vonja. Az önuralom minden erkölcsösség első feltétele. A szenvedélyeknek parancsolni kell, nem pedig annak rabszolgájává válni, ez az ember természetes állapota, és az az ember, aki nem tud uralkodni magán, éppoly rossz, mint a részegesek. A társadalom jelenlegi állapota, a nagycsaládosok önellátási nehézségei vagy férj és feleség betegsége megkövetelheti az önuralomnak nagyobb fokú gyakorlását, de ez soha nem helyeselhet bűnelkövetést, pláne nem egy akkora bűnt, mint a gyermekgyilkosság.

Kedves Testvéreim, kénytelen voltam ma este ennyire nyíltan beszélni hozzátok, mert sürgető szükség van arra, hogy megfékezzük azt az alattomos gaztettet, ami mindenütt eluralkodik otthonainkon. Néhány évvel ezelőtt ezt a témát jobb lett volna valamilyen különleges alkalomra hagyni; de az utóbbi időben oly gyorsan megnőtt a gonoszság ismerete, hogy most már aligha kell attól tartani, hogy bármi olyasmit tanítunk, amit ne tudnánk, és ha ez a veszély áll is fenn, még nagyobb a veszélye annak, hogy egy figyelmeztetés miatt hagyjuk a szokásokat érintetlenül. Mert biztos vagyok benne, hogy sok elkövetőnek fogalma sincs bűnösségéről. Lehet, hogy érzik, hogy nem teljesen igazak vagy becsületesek; de olyan keveset tudnak a élettanról, hogy gonoszságuk nagysága nem lesz nyilvánvaló előttük, de hogyan is ismerhetik meg ezt, ha a lelkészek nem emelnek szót ellenük.

Biztosíthatom önöket, hogy nem volt könnyű feladat számomra erről beszélni, és ha önöknek fájdalmat okozott ennek meghallgatása, biztos vagyok abban, hogy az én fájdalmaim a beszéd során tízszer nagyobbak voltak, mint az önöké. De ha az én beszédem Isten kegyelme által a legcsekélyebb mértékben is megfékezi ezt a bűnt, ha ez arra eszköz, hogy egy még meg nem született csecsemő számára megnyerjük a nap fényét és az élet koronáját, ha ez arra eszköz, hogy a férjek és feleségek felismerjék, hogy a házasélet többre való, mint a testi vágyak önző kielégítése, akkor hajlandó vagyok elviselni a fájdalmat, igen, és az elmarasztalást is, ami valószínűleg egyesek részéről várható, tudván, hogy ha tovább hallgatnék, Isten előtt bűnös lennék testvéreim kiontott véréért.

Végezetül egy figyelmeztetés. Ez a téma túlságosan is komoly ahhoz, hogy viccelődjünk vele. Ha egyáltalán beszélni kell róla, tegyük azt bűn nagyságának felismerésével. És ne ítélkezzünk senki felett. Hála Istennek sok olyan házas ember van, aki bár gyermektelen, vagy egy-két gyermekkel él, de tiszta, erényes, erkölcsös, makulátlan életet él. Vannak mások, akik valamilyen fizikai oknál fogva átmenetileg vagy tartósan terméketlenek. Az, hogy az ilyenek bizonyos gyanú alá esnek egyeseknél, a társadalom jelenlegi állapotában sajnos elkerülhetetlen. De Isten nevében kérlek benneteket, hogy senkit se ítéljetek el. Gyakoroljátok a krisztusi szeretetet; – még magatoknak se mondjátok soha, hogy gyanúsítotok valakit. Hagyjátok az ügyet Isten kezében, ahová tartozik; és imádkozzatok mindig és buzgón, hogy a gyalázatnak ez a köve elgördüljön és hogy ismét “a házasság mindenki számára tiszteletreméltó legyen, a házaságy pedig szeplőtelen ” (Zsid. 13,4 – a szerk.).”

Ár: 5c darabonként, vagy 40c tucatonként, postaköltség nélkül.

Cím: Box 937, Charlottetown, P. E. I., P. E. I.

N.B. – A téma kimerítő tárgyalását lásd: “New Halthusianism,” by R. Usther. Kiadja a Gibbings & Co., 18 Bury St., London, Anglia. Ár 6s.

Források

James Simpson, The Low Birthrate. A Sermon about Birth Control from 1898. https://archive.org/details/cihm₄1020/page/n3/mode/2up