Prédikáció a vakon születettről | Luther Márton

Martin Luther

(magyarosan: Luther Márton, németül eredetileg Martin Luder),

1483. november 10. – Eisleben, 1546. február 18.)

a protestáns reformáció szellemi atyja,

lelkipásztor, reformátor

Jn 9,1-41

Wittenberg, 1518. március 17.

WA 1: 267–273 (német); Mü³ 1:113-119; HLSt 217. sz. Szakirodalom: EvA 4: 296–302; LW 51: 35–43; Pfitzner 1984. (Hulej Enikő ford.)

Drága testvéreim a Krisztusban! Tudjátok jól, hogy nem sokat értek a prédikáláshoz, ezért most egy bolond prédikációt fogok mondani, hiszen én magam is bolond vagyok, s ezért hálát adok az Istennek.³⁵ Ebből következően szükséges, hogy bolond tanítványaim legyenek. És az, aki nem akar bolond lenni, most nyugodtan befoghatja a fülét. A mai evangélium kényszerít engem erre, hiszen halljátok, hogy Krisztus itt nem foglalkozik senki mással, csak a vakkal. És Krisztus azt a következtetést is levonja, hogy mindenki, aki lát, az vak (Jn 9,39-41), és minden bölcs és okos valójában bolond. Ezek az ő szavai.³⁶ Ha ezt én mondanám, akkor üldöznének érte, mint valami új prófétát. De Krisztus nem hazudik. Most hallgassátok meg, mit mond Szent Ágoston ennek az evangéliumi szakasznak a magyarázatában: „Minden, amit Krisztus tett, egyszerre cselekedet és szó.³⁷ Cselekedet, mert megtörtént, és ő vitte véghez; szó, mert jelez és tanít valamit.” Ez itt egy esemény, mivel a vak ember látóvá lett. De ugyanakkor szó is, mert jelent valamit minden ember számára, aki Ádámtól született. Hiszen mindannyian vakok vagyunk, és a mi fényünk és megvilágosodásunk egyedül Krisztustól jön, a mi jóságos és hűséges Istenünktől.

A cselekedet és a szó megkülönböztetéséhez megvilágosodott értelemre van szükségünk. Mert hányan voltak, akik látták ugyan ezt a cselekedetet, de nem ismerték fel jelentését! Ők pusztán cselekedetnek tekintették, miközben a szó, a jelentés rejtve maradt előttük. Ha felismerték volna, akkor kételkedés nélkül így szóltak volna: „Ó, én sokkal inkább vak vagyok, mint ő.” Ez a helyes értelmezés; és így van ez mind a mai napig, hogy sokan vannak ilyenek, akik pedig a világ szemében nagy hatalmukkal, műveltségükkel, bölcsességükkel, igaz életükkel, szentségükkel, erkölcsösségükkel, tisztaságukkal stb. tündökölnek. Az azonban bizonyos, hogy mindig is így volt elrendezve, hogy a nagyhatalmú ember mellett ott találjuk a kiközösítettet (vö. Jn 9,34), a bölcs mellett a bolondot, az igaz életű mellett az igaztalant, a szent mellett a szentségtelent, az egészséges mellett a beteget, a szép mellett a csúfat stb. Nézd csak meg az emberi nemet, és találsz gazdagságot és szegénységet, szépséget és csúfságot, vidámságot és sivárságot, örömöt és bánatot, műveltséget és ostobaságot, bölcsességet és bolondságot, igaz életet és gonoszságot, és minden egyebet, amit meg lehet nevezni, tisztességtelenséget és egyenességet, magasságot és mélységet stb. És ez nem ok nélkül való, mert Isten az ő kimondhatatlan bölcsességében elhatározta, hogy megtöri a büszkék és okosak uralmát. Ezért mindegyikőtök figyeljen arra, hogy vajon megáldotta-e Isten több-kevesebb tehetséggel, amit semmiképpen nem tulajdoníthat magának, hanem a felebarátja javára kell fordítania, akinek nincs ilyen ajándéka. Az ilyen ember így fog szólni: „Ó, édes Istenem, én tanult vagy jámbor stb. vagyok, de Isten előtt tudatlan és bűnös, amilyen ez az én testvérem.” És akkor ez az ember rá fog jönni, milyen is az ő állapota valójában. Mert Isten felállított egy szabályt: ha valamit dicsérnek és becsben tartanak az emberek között, arra Isten nincs tekintettel, és utálatos előtte. Ahogyan Ézsaiás írja: „Nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik: igazságban ítél.” (Ézs 11,3-4; KG) Mintha azt akarná mondani: Az ember, amennyiben ember, nem ér tovább annál, mint amit lát és hall. Így ha lát egy gazdag, hatalmas, szép, jámbor stb. embert, olyannak nevezi, amilyennek látja. Ha pedig hall valami szórakoztatót, kedveset, aranyosat, akkor azt ilyennek is nevezi. De Isten ezt az egészet megfordítja. Mindazt, amit mi csodálatosnak, kedvesnek, gazdagnak nevezünk, ő szegénynek, betegnek, gyengének, tehetetlennek.

Így hát az ember, ha áldást vagy tehetséget³⁸ kapott Istentől, tanuljon meg önként lemondani erről, riadjon vissza tőle, engedje el, hogy ne önmagára nézzen, hanem vegye észre, milyen is a felebarátja, és miképpen tükröződik vissza saját maga őbenne. Akkor biztosan azt mondja majd: „Ej, Isten egy tükröt függesztett a szemeim elé, és egy könyvet, amelyből saját magamat kell megismernem. Ó, Istenem, most látom csak igazán, hogy ami az én felebarátom külsőképpen, az vagyok én belül!” Így az ember megismeri önmagát, és megtanulja, hogy ne magasztalja fel saját magát. Ez így rendeltetett, és senki sem törölheti el. Mert Krisztus minden szavában és cselekedetében semmi mást nem látunk, csak tiszta alázatot. Ez történt az evangélium e részében is. A vak ember a mi szívünkben rejtőző vakságnak volt a jele. Ebből következik, hogy igaz, amit Szent Ágoston mond, hogy Krisztus cselekedete szó, és megfordítva: a szó cselekedet.³⁹ Ezért amikor a mai evangélium végén a tartózkodó és vallásos zsidók azt mondták: „Talán mi is vakok vagyunk?”, az Úr ezt a következtetést vonja le: „Akik vakok, látnak, és nincs bűnük. Mivel azonban azt mondjátok, hogy láttok, vakok vagytok, és megmarad a bűnötök.”⁴⁰ (Jn 9,40–41) Nézzétek csak, micsoda visszájára fordult ítélete ez Krisztusnak! Ezért aztán az embernek minden ajándékával, amit csak kaphat, próbálnia kell ezt megérteni. Hiszen akiket mi tanultaknak gondolunk, tanulatlanok Isten előtt. És aki ezt nem veszi tudomásul, arra egészen rossz idő köszönt majd az Isten ítélőszéke előtt.

Ez az, amit Pál mond a filippieknek: „Ó, drága testvérek, »az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig«.” (Fil 2,5-8) Jegyezzétek csak meg, Krisztus drága barátai, micsoda pompás, mély értelmű ige ez! Mindannyiunknak egyenlőnek kell lennünk. Hiszen ő nem egyszerű emberként beszél, hanem mint olyan valaki, akiben Isten formája van: erő, tisztelet, igazságosság, bölcsesség, megigazultság és tisztaság maradéktalanul csak benne van jelen. Ő az, aki gonoszt soha nem tett, aki emberi mivoltában is telve van minden erénnyel, aki arra vágyott, hogy egyenlő legyen velünk. Nem Istennel akart egyenlő lenni, mint Lucifer, aki arra vágyott, hogy megkapja Isten képét; és nem hasonlít azokra a büszkékre sem, akik annyira lenézik felebarátaikat, hogy olyan ritkán veszik észre őket, mint a szöcskéket. Krisztus nem így tett: ő levetette az isteni formát, és emberi formát vett fel, a bűn testében, annak ellenére, hogy soha nem vétkezett, és nem is tudott volna vétkezni soha. Bolonddá lett, gúny, megvetés és minden ember csúfolódásának tárgya, aki minden szerencsétlenségünket hordozta, és akiben megtalálható a mi nyomorúságunk minden formája. És mindezt azért tette, hogy mi szabadon kövessük őt.⁴¹

Ez pedig azt jelenti: aki önmagában megtalálja az Isten formáját, azaz aki a fenti adományokkal rendelkezik, ne magasztalja fel, hanem alázza meg magát, és őszintén higgye, hogy ő a legkisebb az egész világon. Ennek így kell történnie, ha valaki a mennybe akar menni, történjen ez akarattal vagy saját akarata ellenében. Krisztus cselekedetei tehát egyben szavak is. Ezért mondhatja joggal Szent Ágoston, hogy aki nem látja Isten titkát, az vak. Így ez az ember nem egyszerűen csak vak, hanem sokkal inkább a lélek benső vakságának szimbóluma.⁴² Ez pedig azt jelenti, hogy aki nem látja és nem ismeri fel az Isten rejtett szentségét, az a vak. A mai evangéliumban szereplő ember tehát csak ennek a másfajta vakságnak az ábrázolása, amely a lélekben történik.

De hogy miért hangzik el most mindez, és honnan ered, arról azt mondta Szent Ágoston, hogy ez Ádám vétke, akinek ezt mondta az ördög: „Megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.” (1Móz 3,5) Ó, te gazember, csirkefogó és áruló! Figyeljétek csak: az Istenhez akarja hasonlóvá tenni őket, ezért mondja, hogy „megnyílik a szemetek”, azaz vakká válnak majd. Előtte zárva volt a szemük, a bűneset után azonban megnyílt. Ebből következik, amint azt Órigenés, az okos és elmés tanító is oktatja, hogy az embernek kétféle szeme van: a sajátja és Isten szeme. De mármost mindkét szemünk, a belső és a külső is Isten szeme. Igen, minden más tagunk is, és minden, ami bennünk van, Isten eszköze, és semmi sem a miénk, ha Isten irányítja azokat. Akkor azonban a miénk lesz, ha Isten elhagy bennünket. Ez azt jelenti, ahogy Krisztus is mondja, hogy nekünk kell kivájnunk és eldobnunk a szemünket, ami megbotránkoztat és sért (Mt 5,29). Mi ugyanis inkább azt látjuk, ami szép, tiszta és jól megformált, inkább az aranyat és az ezüstöt, inkább a kis Juliskát és Jancsit, ⁴³ mint egy öregasszonyt vagy az öreg Hansot. Ez egy olyan egérfogó, amely rászedi az értelmünket, ahogy meg van írva Ádámról Mózes első könyvében. Hogy megnyílt a szemünk, azt jelenti: teljesen vakká váltunk, ahogy az imént mondtam, a látszatot tartjuk jónak, és ami szegény és idomtalan stb., azt rossznak. Az ördög tanított minket erre, és az ő szemei ezek. De Krisztus azért jött, hogy megtanítsa ezeknek a szemeknek, hogyan lássanak, és hogy elvegye a vakságot. Így nem teszünk különbséget fiatal és öreg, szép és csúf stb. között, hanem mindenki egyenlő, akár bölcs, akár bolond, okos vagy ostoba, férfi vagy nő; elég az, hogy a másik is ember, a mi vérünkből és húsunkból, közös test mindenkivel.

Ennek belátásához azonban kifinomult, éles és gyakorlott értelemre van szükség. Krisztus nem úgy tesz különbséget, ahogy mi, ő éppolyan készségesen ajándékoz gyermeket és becsületet egy idős, csúf asszonynak, mint egy csodaszép nőnek, amit jól illusztrál Ráhel és Lea alakja (1Móz 29, 21-35; 30,1-24). Neki nem számít, miben lesz látható a munkája. Ezért mondja Isten: „Elvesztem a bölcsek bölcsességét, és az értelmesek értelmét elvetem.” (1Kor 1,19; Ézs 29,14) Ézsaiás mondja: „Azt választom, amit kigúnyolnak és megvetnek.”⁴⁴ (Ézs 66,4; Vulg) És Szent Pál is azt mondja: „Ez Isten végzése, hogy az erőtleneket választotta ki, és a bolondokat, hogy az okosokat összezavarja és megszégyenítse.”⁴⁵ (1Kor 1,27) Hiszen Krisztus ezt teszi: rossznak tartja, amit mi jónak gondolunk, és fordítva; elvesz mindent, amire vágyunk, és megadja mindazt, ami bánt bennünket. Ezt Krisztus gyakorolta és igazolta, mert Isten emberré lett, amint ezt már fentebb mondtam, és az ő utolsó napjaiban éppen azt látjuk, amit minden dolog közül a legrosszabbnak tartunk: hogy szégyenteljes halállal haldoklik. És ha egész életére tekintünk, nem azt látjuk, hogy azt vette magára, amit a világ jónak tart. Egyszer úgy vonult Jeruzsálembe, hogy nagy dicsőség vette körül (Mt 21,1-9), de örömét fájdalom árnyékolta be. Ami pedig a legdrágább az Istentől: a halál és a haldoklás; ezt fogadta el Krisztus szeretetből, örömmel és önként, az Atya iránti engedelmességből. Mi menekülünk ez elől, és az életet drágábbnak tartjuk a halálnál. Ő úgy fogadja, mint gyönyörűséget, és életét átadja a halálnak; és éppen, mert most a dicsőség trónjára kell lépnie és örökké uralkodnia az Atyával, ezért kell – és készségesen teszi – meghalnia a kereszten, hogy elengedje az életet, és elfogadja a halált.

Most tehát, mivel Krisztus mindezt megtette, pfuj annak, aki az ő követése nélkül akar a mennybe jutni! És ez a legszentebb ereklye, amelyről a próféta ezt mondja: „Maradékaidban készíted elő majd arcvonásaikat.”⁴⁶ (Zsolt 21,13; Vulg) Azaz: „Az ereklyédben avagy a végrendeletedben, ami ott áll a keresztben, fogod megformálni az ő arcukat.” Olyan szent és felséges ez, hogy nem zárható be semmiféle szentségtartóba, se aranyba, se ezüstbe. Nem fa, kő vagy ruha az, amit Krisztus megérintett, hanem a kereszt, amit ő elküld jámbor gyermekeinek. Az összes aranyműves együttvéve sem tud olyan edényt készíteni, amely be tudná fogadni ezt az ereklyét. Ez ugyanis értelmes, lelki, élő, örök szentségtartót kíván. Mert ez az ereklye élő, amint az emberi lélek. Ezért ezt a belső ereklyét kell megkeresnünk, nem pedig a külsőt. Mindazonáltal ezüstbe illik foglalni a szentek csontjait, mert ez jó és helyes. Sok dolog, mint a képek és ilyesfélék, a csecsemők kedvéért megengedhető, de másoknak meg kell tiltani.⁴⁷ Így azoknak, akik már előbbre járnak, kevésbé kellene figyelniük az ilyenekre, tekintetüket inkább magasabbra emelniük, mert Krisztus az ajtajukhoz fog vinni olyan dolgokat, amelyek különbek, mint bármi, amit a világ adhat. Mert ő majd kellemetlenséget, bánatot, szorongást, gondot, szomorúságot, szegénységet, rosszindulatot stb. küld, majd betegséget, és életed végén, a haláltusádban az ördög szüntelenül ostromolni fog, hogy oly erősen megfélemlítsen, hogy egész közel legyél a kétségbeeséshez. Igen, olyan közel visz a kétségbeeséshez, hogy ujjal fog mutogatni rád, és kigúnyol: „Igen, jó pajtás, tégy, amit csak akarsz, úgyis az enyém vagy!” És neked Krisztussal együtt oda kell figyelned erre a gúnyolódásra: „Ha Isten Fia, szálljon le most a keresztről!” (Vö. Mt 27,40.42) Az igét fogja olvasni, és mindezt dacból teszi. Ezért mindannyian vizsgáljuk meg, mi tetszik Istennek, hogy örömmel mondhassuk: „Ó, édes Istenem, szilárdan hiszem, hogy te küldted ezt hozzám. Üdvözöllek, drága ereklye! Hálát adok neked, hűséges Istenem, hogy érdemesnek találtál engem arra, ami a legdrágább volt az életedben. Ó, én kedves, hűséges Krisztusom, segíts rajtam! Segítségedet bátran elfogadom, és szabadon követlek téged akaratom átadásával.” Akkor az ördög minden ereje azonnal a mélybe zuhan.

Minden ereklye közül ez a legdrágább, amit karunkat kitárva és csókokkal kellene fogadnunk. Mert ezt az ereklyét Isten maga, az ő legdrágább akaratával és Atyja tetszésével szentelte és áldotta meg. Most azonban azt látjuk – Uram, bocsá’! –, hogy püspökeink és vezetőink menekülnek ettől az ereklyétől. Ha elvesznek valamit tőlük, vagy túl őszintén beszélnek velük, mindent leráznak magukról ahelyett, hogy valamit is engednének. Odáig fajult ez a gyerekes ájtatosság és szenteskedés, hogy megkezdték a kiátkozósdit, és a levelek úgy röpködnek, mint a denevérek, s mindez egy jelentéktelen dolog miatt. Így védekeztek: „Illő dolog megvédelmeznünk a krisztusi és Szent Péter-i örökséget, az örökrészt óvnunk és megtartanunk; az igazságosság miatt tesszük ezt.” Ó, te szegény Krisztus! Ó, te nyomorult Péter! Ha nincs más örökségetek, mint fa, kő, ezüst és arany, akkor mindenki közül a legszegényebbek vagytok!

Ó, de a jó Isten azt akarja, amit Ézsaiás mond az utolsó és az első fejezetekben is (Ézs 66,1-2; 1,10-17). Azok a dolgok, amelyeket tett, mind az ő keze munkái. Ezért, ahogy Dávid és Jób mondja, neki nincs szüksége a mi javainkra.⁴⁸ De amikor Isten elküldi hozzánk a kereszt ereklyéjét, mi elfutunk és menekülünk előle. Nekünk akarja adni, de mi nem akarjuk. Nem is méltó rá mindegyikünk. Valójában ez Isten jámbor gyermekeinek ismertetőjele. Ő gyakran ajándékozza ezt nekünk, de mi nem tudunk mit kezdeni vele. Így lehetséges az, hogy azt hisszük, tisztán látunk, pedig teljesen vakok vagyunk, és ezért rossznak tartjuk azt, ami Krisztus szerint jó.

Ezért az Atyaisten felékesíti a Fiát, ahogy a vőlegény mondja az Énekek énekében: „Gyertek ki, Jeruzsálem leányai, és lássátok meg királyotokat, Krisztust, koronával és ékességgel, amellyel anyja feldíszítette és megkoronázta őt kézfogójának és szíve örömének napján!”⁴⁹ (Énekek 3,11) Azaz: mivel Krisztus megkapja a királyságot és a hatalmat arra, hogy uralkodjon, és ő legyen a királyok királya, övé a legnagyobb tisztelet, dicsőség, és öröm él a szívében, miközben meghal a kereszten. Mi ezt nem látjuk, ezért joggal nevez minket Krisztus vaknak és ostobának. De mi megmaradunk gonosz ábrázatunkban, és nem veszünk észre semmilyen különbséget. Szent Ágoston azt mondja: „Ahogy Krisztus a vak emberről és az ő születéséről beszél, világosan megmutatja, hogy ilyenek vagyunk Ádám születésétől fogva, és azóta a vakság a természetünkhöz tartozik”;⁵⁰ és ezt a vakságot nem veheti el senki, csak Krisztus. Ez az a pont, ahol mindenki, aki saját helyzetén fordítani akar, megadásra kényszerül és legyőzetik. A vak ember nem is képzelte, hogy mindez valaha is megtörténik vele, ahogy a textus is mondja: „Örök idők óta nem hallotta senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét.” (Jn 9,32) Mindabban kételkednünk kell, ami a miénk. Akik azonban azt mondják: „Ej, én megtettem, amit csak lehet; eleget tettem, és remélem, hogy Isten kegyelmet ad nekem”, azok vasfalat emelnek önmaguk és Isten kegyelme közé. De ha magadban ezt érzed: ”Ej, Istent hívom segítségül, hozzá esedezek és nála zörgetek” stb., akkor máris kegyelmet találtál, hívd Istent, és adj hálát neki. A kegyelem soha nem hagyja el azt, aki kétségbeesik önmaga miatt. Mert sok helyen kijelentetik: „Az alázatosnak kegyelmet ad, de megtagadja attól, aki gőgös.” (Vö. Péld 3,34; Jak 4,6; 1Pt 5,5) Senki sem tehet többet annál, mint hogy szabadon átadja magát Istennek, történjék bármi, és önmagában kételkedik. Akik ellenben így szólnak: „Ej, én várok addig, amíg eljön a kegyelem!”, azok kiforgatják ezt. Ó, te ostoba, amikor már érzed, hogy valami működik benned, akkor a kegyelem már ott van, csak menj és kövesd! Ha azonban visszafelé futsz, és most megállsz, ne menj többet a saját fejed után, mert Istennek nem tetszik, hogy látni akarunk, így vakká kell lennünk. Mert Isten egészen jelen van minden teremtményben, minden szegletben, ő előtted és mögötted is ott van (vö. Zsolt 139,5). Azt gondolod, hogy egy párnán alszik a mennyben? Ébren van, és jóban-rosszban gondja van rád. De mihelyst Krisztus megkente a vak ember szemét nyállal, a vak akarata közös lett az övével, és vágyódott arra, amit korábban sosem gondolt volna, ahogy az evangélista megmutatja. A nyál és a Siloám tavában való mosakodás jelentéséről pedig egy következő alkalommal.

Textus: János ev. 9. fejezet (1-41. vers):

¹Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. ²Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született? ³Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. ⁴Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. ⁵Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok. ⁶Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, ⁷majd így szólt hozzá: Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában – ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért.

⁸A szomszédok pedig és azok, akik látták azelőtt, hogy koldus volt, így szóltak: Nem ő az, aki itt szokott ülni és koldulni? ⁹Egyesek azt mondták, hogy ő az, mások pedig azt, hogy nem, csak hasonlít hozzá. De ő kijelentette: Én vagyok az. ¹⁰Erre ezt kérdezték tőle: Akkor hogyan nyílt meg a szemed? ¹¹Ő így válaszolt: Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, rákente a szemeimre, és azt mondta nekem: Menj a Siloámhoz, és mosakodj meg! Elmentem tehát, megmosakodtam, és most látok. ¹²Megkérdezték tőle: Hol van az az ember? Nem tudom – felelte.

¹³Ezt az embert, aki nemrég még vak volt, a farizeusok elé vezették. ¹⁴Az a nap pedig szombat volt, amelyen Jézus a sarat csinálta, és megnyitotta annak az embernek a szemét. ¹⁵A farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan jött meg a látása. Ő ezt mondta nekik: Sarat tett a szemeimre, aztán megmosakodtam, és most látok. ¹⁶Erre a farizeusok közül néhányan ezt mondták: Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot. Mások így szóltak: Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket? És meghasonlás támadt köztük. ¹⁷Ezért ismét a vakhoz fordultak: Te mit mondasz róla? Hiszen a te szemedet nyitotta meg. Ő ezt felelte: Próféta. ¹⁸A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt és megjött a látása, amíg oda nem hívták a szüleit, ¹⁹és meg nem kérdezték tőlük: A ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Akkor hogyan lehetséges, hogy most lát? ²⁰Szülei pedig így válaszoltak: Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és vakon született, ²¹de hogy most mi módon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról. ²²Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, azt ki kell zárni a zsinagógából. ²³Ezért mondták a szülei: Nagykorú már, tőle kérdezzétek meg!

²⁴Odahívták tehát másodszor is azt az embert, aki nemrég még vak volt, és ezt mondták neki: Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös. ²⁵Ő így válaszolt: Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok. ²⁶Ekkor megkérdezték tőle: Mit tett veled? Hogyan nyitotta meg a szemedet? ²⁷Ő így válaszolt: Megmondtam már nektek, de nem hallgattatok rám. Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni? ²⁸Megszidták, és ezt mondták: Te vagy az ő tanítványa, mi Mózes tanítványai vagyunk. ²⁹Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, honnan való. ³⁰Az ember így válaszolt nekik: Ebben az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet. ³¹Tudjuk, hogy Isten nem hallgat meg bűnösöket; de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja. ³²Örök idők óta nem hallott olyat senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. ³³Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni. ³⁴Erre így feleltek neki: Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket? És kiközösítették.

³⁵Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: Hiszel te az Emberfiában? ³⁶Ő így válaszolt: Ki az, Uram, hogy higgyek benne? ³⁷Jézus így felelt neki: Látod őt, és ő az, aki veled beszél. ³⁸Erre az így szólt: Hiszek, Uram. És leborulva imádta őt.

³⁹Jézus pedig ezt mondta: Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. ⁴⁰Meghallották ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tőle: Talán mi is vakok vagyunk? ⁴¹Jézus ezt mondta nekik: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök.

Lábjegyzetek

³⁵ Vö. Róm 1,22; 1Kor 3,18;4,10; valamint a Heidelbergi disputáció (1518) paradox téziseit: WA I. 353-365; lásd LVM I. köt. Lásd még fent: 4. sz. Sermo vízkereszt utáni 4. vasárnap a tenger

lecsendesítéséről.

³⁶ János evangéliumának 9. fejezetében szó szerint nem fordul elő a bölcsesség és bolondság kettőse, csupán a látás és vakság párossal találkozunk. Luther minden bizonnyal a Pál apostol

által középpontba állított fogalompár (mindenekelőtt: 1Kor 1,18-31; 3,18-21) szemléltetéseként

tekint a vakon született gyógyításának történetére.

Ágoston: Tractatus in Iohannis Evangelium 44,1; PL 35: 1713. Az eredetiben: Werk und Wort

(opera et verba)

³⁸ A németben szójáték: Gnade oder Gabe.

³⁹ Ágoston: Tractatus in Iohannis Evangelium 44,1; PL 35: 1713.

⁴⁰ MBT: „Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk,

megmarad a bűnötök.”

⁴¹ Vö. a Georg Spenleinhez intézett levél: LVM 7: 45-47 (11. sz.).

⁴²Ágoston: Tractatus in Iohannis Evangelium 44,1; PL 35: 1713-1714.

⁴³ Grete und Hans.

⁴⁴ Ego eligam inlusiones eorum et quae timebant, félrefordítás 1Kor 1,28 szellemében: „És a világ

nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten” (KG).

⁴⁵ MBT: „Sőt, azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszé-

gyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy

megszégyenítse az erőseket.”

⁴⁶ In reliquis tuis praeparabis vultum eorum (Vulg a LXX alapján). MBT: „Célba veszed őket

íjaddal.” Luther első zsoltáreldőadásában is Krisztusra vonatkoztatja e helyet: WA 3:134.

⁴⁷ Luther itt nem veti el az ereklyekultuszt, de átértelmezi azt a gyengék kedvéért: vö. Georg

Leiff erhez intézett levél, WA.B 1:37–38 (12. sz.); Tizennégy vigasztaló kép (1520), WA 6: 118–119;

LVM 5: 182.

⁴⁸ Zsolt 34,16–21; 40,8–11; 50,8–15; 51,18–19; Jób 22,23–27; 5,17–19; 2Sám 7,6–11; 18–29.

⁴⁹ MBT: „Jertek ki, Sion lányai, nézzétek Salamon királyt a koronával, mellyel megkoronázta

anyja nászának napján, szíve örömének napján!”

⁵⁰Ágoston: Tractatus in Iohannis Evangelium 44,1; PL 35: 1713–1714.

Forrás

LUTHER VÁLOGATOTT MŰVEI 6. Prédikációk, Luther Kiadó 2015

https://core.ac.uk/download/pdf/78472906.pdf