Igazságtalan akadékoskodás minden gyülekezeti tag valós kegyelmi állapotáról bizonyságot követelni (I.) | Robert Bailie

Baillie, Robert, 1599–1662.

A dissuasive from the errours of the time wherein the tenets of the principall sects, especially of the Independents.. (Korunk tévelygései ellen való intés, melyben a főbb szekták, kiváltképpen az independensek tanításai egyetlen áttekintésbe foglaltatnak, többnyire saját szerzőik szavaival; fő alapelveik pedig a Szentírás próbakövén megvizsgáltatnak) / Robert Baylie által …1645.

CHAP. VII. It is unjust scrupulosity to require satisfaction of the true grace of every Church-Member. (155–174. o.)

VII. FEJEZET. Igazságtalan akadékoskodás minden gyülekezeti tag valós kegyelmi állapotáról bizonyságot követelni. (7. könyv)

1.1 Miután előadtam a brownisták és independensek eljárását és tanításait, amennyire néhány írásuk olvasása és útjaik megfigyelése ez idő szerint emlékezetembe idézte azokat, mielőtt róluk tovább szólnék, helyénvaló volna előbb megvizsgálni főbb elveik igazságát. Ezekkel zavarták meg az egyházat, és ezt teszik mindaddig, amíg meg nem változtatják gondolkodásukat. A rövidség kedvéért csak négy olyan alaptételükkel foglalkozom, amelyet az independensek a brownisták iskolájában sajátítottak el. Az első a gyülekezet tagjaira, a másik három pedig azok hatalmára vonatkozik. Először azt vizsgáljuk meg, vajon minden helyi gyülekezet tagja köteles-e felvételekor az egész gyülekezet előtt újjászületésének és valódi kegyelmi állapotának meggyőző jeleit felmutatni. Másodszor, van-e a gyülekezet népének szavazati joga minden egyházi ügyben. Harmadszor, abszolút és független-e a gyülekezet hatalma? Negyedszer, van-e minden olyan embernek, akinek ajándéka van, bár egyházi tisztsége nincs, joga nyilvánosan prédikálni és prófétálni?

Az első kérdés a legnagyobb jelentőségű:*1.2 Az independensek szívesen lepleznék, mit gondolnak erről; mind a mai napig kerülték a kérdés ünnepélyes megvitatását. Úgy beszélnek, mintha vagy teljesen, vagy csaknem teljesen egyetértenének velünk, és nyíltan elítélik a brownistáknak e kérdésben tanúsított észszerűtlenségét. Én azonban úgy látom, hogy mindig is ez volt közöttünk a fő és alapvető különbség, elszakadásuk egyetlen oka. Ha ebben akár egyetértésre, akár valamely rendezett megegyezésre juthatnánk, jó reményünk lehetne arra nézve, hogy minden egyébben is megegyezzünk, legalább annyira, hogy egy és ugyanazon egyházban egyesüljünk. Ez a különbség azonban az a nagy elválasztó fal, amely, amíg fennáll, arra kényszeríti őket, hogy tovább folytassák tűrhetetlen gyakorlatukat: elszakadnak a világ minden református egyházától, mégpedig kevesebb és igazságtalanabb okokból, mint amilyenekre valaha is hivatkozott bárki, aki szeparatistának nevezte magát. Úgy vélem, ezért kezdte mind Apollonius, mind Spanheim, e két kiváló teológus, is ezzel a kérdéssel vitairatát.

A vita pontos meghatározásához vegyük szemügyre, miként áll most a dolog köztünk és az independensek között. A brownisták elszakadásuk indokául istentiszteletünk tisztátalanságát, egyházkormányzatunk romlottságát és gyülekezeteinkben a többség nyilvánvaló istentelenségét szokták felhozni. Isten irgalmából az első teljesen megreformáltatott, legalábbis annyira, hogy testvéreink az istentiszteleti rend egyetlen pontja ellen sem jelentettek be ellenvéleményt. Az egyházkormányzat kérdése is oly mértékben tisztáztatott a Zsinatban, hogy annak egyetlen részével szemben sem jelentettek be ellenvéleményt, kivéve azt az egyet, amely a presbitériumok és zsinatok joghatóságára vonatkozik; e tárgyban való ellenvéleményük pedig akkor is, s most is úgy képviselhető, hogy abból semmiféle szakadás ne támadjon.

1.3 Ám a harmadik a szakadás fő oka, s ebben messze túlszárnyalják a brownistákat. Mert a brownisták sohasem javasolták, hogy egyedül ezen az alapon szakadjanak el; s az, amin itt megütköztek, csupán a nyilvánvaló, s egyúttal megorvosolhatatlan istentelenség volt: olyan, amelyet vagy a fegyelmezéshez való hatalom hiánya, vagy a helyreállítására fordított gondosság hiánya tett megorvosolhatatlanná. Ha az istentelenség nem lett volna nyílt és látható, vagy ha az egyháznak teljes hatalma lett volna a fegyelem gyakorlására, és e hatalmával élve lelkiismeretesen, valósággal megfeddte volna a botránkozásokat: mindez, megítélésem szerint, bőségesen megelégítette volna a brownistákat, és megszüntette volna elszakadt állapotukat.

1.4 Az independensek azonban most jóval magasabb követelményeket támasztanak velük szemben, mint korábban. Arra tanítják őket, hogy ne csupán a nyílt istentelenségben botránkozzanak meg, hanem a valódi kegyelem hiányában; sőt az újjászületés meggyőző jeleinek hiányában is. Arra tanítják őket, hogy ne csak azt kívánják meg az egyháztól: legyen hatalma és gondja az efféle istentelenség megfegyelmezésére; hanem azt is, hogy az egyház minden tagjának hatalma legyen kizárni mindazokat, akiknek kegyelmi állapotáról nem győződtek meg. A kérdés tehát nem az, aminek rendszerint mondják, tudniillik az egyház tagjainak minősége; hanem az, vajon szükséges-e elszakadni attól az egyháztól, amelyben nem győződtünk meg minden egyes tagfelvételkor, a valódi hitre és kegyelemre utaló meggyőző jelekről.

Megvalljuk: igen kívánatos, hogy az egyház minden tagja a lehető legszentebb és legkegyelmesebb legyen; ezért lelkipásztoroknak és népnek egyaránt szorgalmasan élniök kell minden törvényes eszközzel. S ha testvéreink e célra bármely törvényes módot tudnak ajánlani, azt mi teljes szívből elfogadjuk, különben pedig készséggel viseljük a súlyos szemrehányást. Azt is elismerjük, hogy az egyházkormányzóknak kötelességük minden botránkozást okozó személyt visszatartani, nehogy saját kárhozatukra meggyalázzák az Úr szent dolgait. Továbbá kötelességük, hogy ne csak eltiltsanak a Szent Asztaltól minden botránkozást okozó személyt, hanem – személyválogatás nélkül – ki is zárjanak az egyházból mindenkit, aki makacsságában semmiféle módon nem vezethető el kellő bűnbánatra. Azt is elismerjük, hogy azokat az egyházkormányzókat, akik e kötelességeikben mulasztást követnek el, magukat is meg kell fegyelmezni az egyházi fenyítések vesszejével. Ezek a dolgok sohasem voltak vitásak. A kérdés azonban az, vajon törvényesen el lehet-e szakadni valamely egyháztól, mint hibásan megszervezettől, e lényeges fogyatkozás miatt, pusztán azért, mert olyanokat is felvesz tagjai közé, akik valódi újjászületésükről az egyház minden tagját nem győzték meg.

Testvéreink állhatatos és határozott gyakorlata – jóllehet sok szép szóval aranyozzák be – világosan ilyennek mutatja a kérdés állását; ez ellen pedig a következőképpen érvelek:

Először:* 1.5. Ami Mózes és a próféták idejében nem adott kellő okot arra, hogy elszakadjanak koruk egyházaitól, az nekünk sem ad elegendő okot arra, hogy elszakadjunk a mi korunk egyházaitól. Márpedig az a tény, hogy az egyház sok tagjának valódi kegyelmi állapotáról a meggyőző jelek alapján nem lehettek bizonyosak, jelenti, hogy se Mózesnek se a prófétáknak nem volt elegendő okuk az elszakadásra a maguk idejében. Következésképpen. A kisebb tétel világos és vitán felül áll; mert Mózes és a próféták annyira nem szakadtak el koruk egyházaitól amiatt, hogy a gyülekezetek minden egyes tagjának valódi kegyelmi állapotáról nem voltak meggyőződve, hogy haláluk napjáig e gyülekezetek kebelében maradtak, és velük együtt éltek az Igével, imádsággal, sákramentumokkal és az áldozatokkal, noha bizonyosan tudták, hogy tagtársaik többsége nyilvánvalóan gonosztevő. Mózes tudta, hogy Izráel népe ferde és elvetemült nemzetség; Ézsaiás azt mondja a zsidóknak, hogy ők egy második Sodoma; Jeremiás megmutatja, hogy korának Izráele szívében körülmetéletlen, s nem jobb Moábnál, Ammonnál vagy Edomnál; Mikeás pedig azt mondja, hogy az ő korában oly ritkák voltak az istenfélők, mint a nyári gyümölcsök, mint szüret után megmaradt szőlőfürtök. Minden próféta telve van e bizonyságtétellel; mindazonáltal egyiküknek sem jutott eszébe az, hogy kiszakadjon.

Az egyetlen nehézség tehát a főtételben rejlik, amelyet így bizonyítunk:* 1.6. Mózes és a próféták napjainak egyháza egy és ugyanaz volt a mi korunk egyházával: ez Isten háza, Krisztus teste, a választott és megváltott nép, a szent nemzet, az Úr tulajdon népe és a Bárány menyasszonya. Az igaz egyház különbözősége bármely korszakban legfeljebb járulékos körülményekben állhat, lényeges dolgokban soha. Ezért minden erkölcsi gonoszságnak, amely most beszennyezi az egyházat, s amely jogos okot ad a kizárásra vagy az elszakadásra, minden időben ilyennek kell lennie; kiváltképpen az Ószövetség alatt, ahol az akkori és a mostani egyház közti, felhozott minden ceremoniális különbség éppen a mi érveinket erősíti. Akkor ugyanis az elszakadás okai szigorúbbak és csekélyebbek voltak: már egy kisebb ceremoniális tisztátalanság is kizárt a szentélyből; mennyivel inkább utálatossá tette volna az áldozatot valamely erkölcsi tisztátalanság. Ha tehát a szóban forgó dolog akkor nem adott okot az egyháztól való elszakadásra, még kevésbé adhat rá okot most, amikor Isten nagyobb szabadságot adott az egyháznak nagykorúságában, és amikor a keresztyének nem fertőződnek meg oly könnyen felebarátaik bűneitől, mint egykor, az egyház gyermekségének napjaiban. A bálványimádás, a hamis tanítás és a nyílt istentelenség akkor a legutálatosabb dolgok közé tartoztak, s szigorúbban is büntették őket, mint most: teljes városok és országok elpusztításával, ha befogadták ezeket. A kölcsönös vigyázásnak és intésnek kötelessége is – amelynek megvetését az elszakadás fő okául teszik – igen világosan megparancsoltatott az Ószövetségben.

1.7 Erre azt felelik, hogy a zsidó egyháztól való minden elszakadás egyszerűen lehetetlen volt, mivel az egész földön nem volt más egyház, amelyhez csatlakozhattak volna. Erre azt válaszoljuk, hogy maguk a felelők is elismerik: ahol igazságos ok van rá, s ahol valaki beszennyeződés és bűn nélkül nem maradhat, onnan ki kell szakadnia, még akkor is, ha nincs más egyház, amihez mehetne. Mert szerintük jobb, ha valaki egyedül él, mindenkitől elkülönülve, mint ha olyan egyházban marad, ahol nem élhet felebarátai bűneiben való részesség nélkül. Továbbá azt is feleljük: a törvény alatt élő istenfélők könnyen összegyűlhettek volna Isten tiszteletére, s kizárhatták volna onnan a gonosztevőket. Arra pedig, hogy ez nem történhetett meg, mivel akkor még nem volt kiközösítés általi egyházi fenyítés, azt válaszoljuk: az Evangélium világosan megmutatja, hogy a zsinagógából való kivetés – ami valóságos kiközösítés volt – az Ószövetség idején is gyakori volt;* 1.8 továbbá nagy gondossággal távol tartottak az istentisztelettől mindenkit, aki bármiféle törvényi tisztátalanság miatt alkalmatlan volt rá, s még inkább azokat, akiknek erkölcsi tisztátalansága ismertté vált. Magukat a királyokat is, ha tisztátalanná lettek, eltávolították az oltártól, és kiűzték a szentélyből.

Ismét így érvelek: ami Krisztust és apostolait nem indította arra, hogy elszakadjanak koruk egyházától, az nekünk sem adhat okot az elszakadásra. Márpedig az, hogy az egyház minden egyes tagjának valódi kegyelmi állapotáról meggyőző jelek alapján nem lehettek bizonyosak, nekik nem adott okot rá, hogy elszakadjanak koruk egyházaitól. Következésképpen.

A főtétel világos, hacsak nem kívánunk Krisztusnál és apostolainál jobb példaképet a magunk gyakorlatára nézve; mert ami túlvisz bennünket azon a határon, amelyet ők szabtak meg, az csak nagyfokú elbizakodottság és mélységes képmutatás lehet.

A kisebb tételt számos írásbeli bizonyság világossá teszi. Az írástudók és farizeusok vipera nemzetség fajzatai voltak; Jeruzsálem rosszabb volt Sodománál és Gomoránál; Khorazin és Bétsaida gonoszabb volt Tírusznál és Sidonnál, s ezeknél mélyebbre is vettetnek a pokolba. Az Úr mégsem szűnt meg köztük prédikálni, imádkozni és velük együtt a templomba járni. Júdás, noha áruló volta nyilvánvaló volt, sem őt, sem társait nem tartotta vissza a sákramentumtól. Miután elment az asztaltól, s gonoszsága lelepleződött, hogy ördög van benne, az apostolok közül mégsem gondolta senki, hogy kilépjen az egyház testéből azért, mert e gonosz tagját nem metszették ki belőle. Az apostoli egyházak sok tagjánál oly távol voltak a valódi kegyelem meggyőző ismérvei, hogy életükben inkább a test cselekedetei mutatkoztak nyilvánvalónak. A korinthusiaknál alapvető tévelygések, nyílt bálványimádás, súlyos botrányok, keserű viszálykodások és az úrasztalának meggyalázása fordult elő. A galatáknál olyan tévelygések, amelyek megsemmisítették a kegyelmet, és Krisztust semmivé tették. Az efézusi, laodiceai és a többi arany gyertyatartóként említett egyházban is sok tag oly nyilvánvaló vétkes volt, hogy a gyertyatartó elvételével fenyegettettek. Mégsem szakadt el ezen egyházak egyike közül sem egyetlen apostol sem, és tanítványaiknak sem adtak a legcsekélyebb felhatalmazást arra, hogy bármelyiktől elszakadjanak.

A harmadik érv. Annak hiánya, ami soha egyetlen egyházban sem volt fellelhető, sem ad jogos okot az elszakadásra:* 1.9 márpedig soha egyetlen egyházban sem lehetett meggyőző érvekkel bizonyosságot szerezni minden egyes tag valódi kegyelmi állapotáról.

A főtétel kétségbevonhatatlan, mert ami nincs, annak semmiféle hatása sem lehet; a nemlétezőnek nincsenek tulajdonságai.

A kisebb tétel bizonyítható. Ha hiszünk a Szentírásnak, a látható egyház természete szerint olyan test, amelynek tagjai között sohasem lesz mindenki kegyelmi állapotban. Nem olyan, mint a láthatatlan egyház, a választottak egyháza. Vegyes testület: részei igen különbözők; van benne polyva és gabonaszem, búza és konkoly; olyan háló, amelyben jó és rossz halak vannak; olyan ház, amelyben tisztességre és becstelenségre való edények találhatók; olyan akol, amiben juhok és kecskék vannak; olyan fa, amelyen zöldellő és elszáradt ágak egyaránt nőnek; olyan asztal, amelynek vendégei közül némelyeken van menyegzői ruha, másokon nincs. Egyszóval minden látható egyház olyan közösség, amelyben sokan vannak hivatalosok, de kevesen a választottak. Hacsak tehát meg nem akarjuk változtatni valamennyi, a Szentírásban említett látható egyházi természetet, el kell ismernünk, hogy minden egyházban vannak olyan tagok, akikben nincs meg valósággal a kegyelem. Ha pedig így van, miként adhatnának meggyőző és megelégítő jeleket mindarról, ami bennük nem található meg? A képmutatók külsőleg mutathatják azt, ami belül nincs meg bennük; de vajon kötelezhetjük-e az egyház minden képmutató tagját arra, hogy a színlelés mesterségében oly kiváló legyen, hogy kegyelmen kívüli állapotában is valós kegyelmének oly világos, nyilvánvaló és meggyőző jeleit tudja előadni, amelyek az egyház minden tagjának szívét meggyőzik arról, hogy ott van az ember kebelében, ami biztosan nincs ott?

1.10 A negyedik érv: annak hiánya, amit ésszerűen nem lehet a gyülekezet minden egyes tagjánál feltételezni, nem ad jogos okot arra, hogy bárki elszakadjon valamely egyháztól; márpedig a kielégítő bizonyosság hiánya ilyen. Következésképpen.

A főtétel világos. Mert ha e bizonyosság hiánya jogos ok az egyháztól való elszakadásra, akkor ennek megléte minden egyes tagnál feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az egyház egységében megmaradhasson.

A kisebb tétel pedig az, hogy ilyen bizonyosságot nem lehet joggal feltételezni a gyülekezet minden tagjánál; mert ez négy dolgot foglalna magában, amelyek mind ésszerűtlenek. Először: a gyülekezet minden tagjának hatalma volna arra, hogy valamennyi tagtársát megvizsgálja, s e vizsgálat eredménye szerint befogadja vagy kizárja őket. Ez a brownista anarchia egyik jelentős eleme: a hatalom és joghatóság kulcsát minden egyháztag kezébe adja. Ha valamennyi independens ezt akarja védelmezni, mondják meg nyíltan.

1.11 Másodszor: ez minden egyház minden tagjától sokkal nagyobb képességet kívánna meg, mint amellyel bármely halandó ember csak rendelkezhet. Mert nem is szólva arról, hogy lehetetlen szilárd és bizonyos meggyőződésre jutni egy képmutató ember szívében levő valódi kegyelem felől, akiben egyáltalán nincs is kegyelem: miként lehetne szilárd bizonyosságot szerezni bármely más ember szívében levő valódi kegyelem felől? Hiszen a szív rejtett embere és az új név bizonyosan csak azok előtt ismeretes, akik bírják azokat.

Az ember saját bizonyosságának alapjai – hitének közvetlen vagy önmagára visszatekintő cselekedete, lelkiismeretének bizonyságtétele vagy a Szentlélek pecsétje – nem hagyhatják el az ő kebelét. Mindazok a jelek pedig, amelyeket valaki másnak felmutathat, oly gyakran bizonyulnak hamisnak, hogy az értelmes emberben legfeljebb esendő vélekedést vagy szeretetből fakadó reménységet kelthetnek; ez pedig messze áll minden bizonyosságtól, akár az érzékelésnek, akár a tudománynak, s még inkább a hitnek vagy a közvetlen kijelentésnek bizonyosságától.

Harmadszor: elviselhetetlen terhet róna még a legerősebbre is,* 1.12 s különösen is minden erőtelen ember lelkiismeretére. Szüntelen bizonytalanságban és kétségben kellene vergődniük afelől, mit tegyenek: maradjanak-e az egyházban, vagy a bűn terhe alatt szakadjanak el attól mindaddig, amíg pontos vizsgálat után, minden szükséges próbatételt elvégezve, teljes megelégedésre és bizonyosságra nem jutnak azon egyháznak minden egyes tagjainak újjászületése felől, amelyhez ők is tartoznak, bármilyen sokan legyenek is azok. Egy ilyen feladatnak a terhe a legerősebb lelkipásztor hátát is összeroppanthatná, mennyivel inkább egy oktalan bárányét.

Negyedszer:* 1.13 ez azt feltételezi, hogy minden gyülekezetet újból össze kell gyűjteni, és minden tagját újból fel kell venni. Ezt senki sem fogadhatja el, aki nem akarja az independensek kedvéért egy csapásra feloszlatni valamennyi református egyházat, s kijelenteni, hogy minden ember – bár az igaz egyházban született, a kegyelem szövetségében áll, melyet a keresztség Isten pecsétjével megpecsételt, s bár Isten félelmében és ismeretében kegyes nevelést kapott – mindazáltal az egyházon kívül van, és nem tagja Krisztus testének, amíg az úrvacsorára fel nem vétetik. A keresztyénségben rendszerint azok, akik hívő szülőktől születtek, megkereszteltettek és keresztyén nevelést kaptak, már azelőtt tényleges tagjai annak az egyháznak, amelyben születtek, hogy a szent asztalhoz bocsáttatnának. Az a kérdés és gyakorlat, hogy a gyülekezet csak akkor vegyen fel tagot, ha mindenki meggyőződött a felvételét kérő személy valódi kegyelmi állapotáról, az independensek új, elhamarkodott és igazságtalan újítása. Ez új egyházak gyűjtését, valamennyi régi egyházunk feloszlatását vonná maga után, s széles királyi utat nyitna az anabaptizmusnak, kizárva minden megkeresztelt gyermekünket az egyháztagságból mindaddig, amíg személyesen bizonyságot nem adtak valódi kegyelmi állapotukról, és egy szóban kifejezett, ünnepélyes szövetségre nem léptek.* 1.14

Még csak egy érvet teszek ehhez: Isten egyetlen igazságából sem következik valóságos képtelenség; ebből a szóban forgó elszakadási alapelvből azonban szükségképpen több valóságos képtelenség is következik. Következésképpen e szóban forgó elszakadási alapelv nem isteni igazság, hanem egy gonosz tévelygés.

A főtételt senki sem vitatja. Mert minden igaz következtetés úgy fakad az előzményből, mint patak a forrásából; s amilyen keserű vagy édes a forrás, olyanok a patakjai is. Igaz előzményből semmilyen erővel sem lehet hamis következtetést kicsikarni; ha a következtetés romlott, az biztos jele annak, hogy az előzmény sem helyes.

1.15 A kisebb tétel bizonyítására említett képtelen következmények közül az első ez: szükséges volna elszakadni minden egyháztól, amely ma a világon van, kivéve egyedül az independens rend szerint állókat. Mert egyetlen más egyház sem szándékozik, sőt meg sem kísérli, hogy minden tagjának bizonyságot adhasson a többi valamennyijének valódi kegyelmi állapota felől; ellenkezőleg, ők azt tanítják, hogy efféle törekvés egyaránt lehetetlen és észszerűtlen is. E következmény képtelensége oly világos, hogy nem is folytatom tovább, csak e kettős kérdéssel: ha szükséges elszakadni a világ minden egyházától az independenseken kívül, akkor minden más egyház hamis, vagy pedig megengedett elszakadni igaz egyházaktól is. Ám egyik ezen állítás sem hangozhat jól egy protestáns fülnek.

1.16 A második képtelen következmény az, hogy akkor minden más egyháztól is el kellett volna szakadni, amely bármely korábbi időben csak fennállt. Mert közülük soha egyik sem, még a legnagyobb szakadárok, maguk a novatiánusok és donatisták sem gondolták, hogy minden egyes tagjuk oly szoros vizsgálat alá vesse valamennyi tagtársát, mígnem valódi újjászületésükről bizonyos meggyőződésre jut.

1.17 A harmadik következmény az, hogy akkor a világ végéig sehol sem lehetne egyetlen egyháznak sem szilárd alapja. Mert ez az elv olyan, mint a higanyhegy: addig nem nyugszik, míg minden reá épült egyházat teljesen le nem dönt. Az, hogy minden egyes tag lelkiismeretében meggyőződjék minden tagtársának igaz hitéről és kegyelmi állapotáról, annyira homokkal teli alap, hogy semmi sem állhat meg rajta. Mert mi más szakította e különvált közösségeket előbb ketté, majd négy és nyolc felé? Mi késztette az amszterdamiakat arra, hogy először Angliától, azután Hollandiától és minden reformátustól, végül pedig egymástól is, első ízben, majd másodszor is elszakadjanak? Mi késztette Smitht Leydenben arra, hogy miután Angliától elszakadt, aztán elhagyja a brownistákat, majd az anabaptistákat is, míg végül minden keresztyéntől elszakadva az ariánus eretnekségre jutott? Mi más indítja sok ó- és új-angliai embert arra, hogy miután végigjárták a szekták teljes körét, végül a keresők legújabb útjára térjenek, s egyszer s mindenkorra kilépjenek minden egyházból, hogy külön, magukban gyakorolják áhítatukat? Valóban csak itt, és sehol másutt nem juthatnak el annak lehetőségéhez, hogy megbizonyosodjanak azok belső állapotáról, akik az ő útjukon járnak, vagyis egyedül önmagukéról. Ez az elbizakodott tévelygésnek a jutalma: nem nyughatik, míg a félrevezetett lelket végig nem hurcolja korának minden képzelgésén, végül pedig ki nem veti mindabból, amit egyháznak neveznek, vagy csak annak vallanak.

Az ellenkező tétel mellett felhozott érvek megtalálhatók a brownisták Apológiájában, Robinson Iustification (Igazolás) c. munkájában, Can A Necessity of Separation (Szakadás szükségessége) című művében és Barrow Discovery-ében (Felfedezésében); de a rövidség kedvéért csak azt vizsgáljuk meg, amit Cotton úr előad a Way of the Churches (Az egyházak útja) című munkájában. Mert ott a brownisták legjobb érvei a legteljesebb fényükben és abban az erőben jelennek meg, amelyet Cotton úr jónak látott nekik tulajdonítani. Amit Cotton úr ott előad, azt testvéreink is saját meggyőződésükként fogadják el, anélkül hogy akár egyetlen margójegyzetbeli csillaggal is fenntartást tennének; jóllehet e könyv más helyein, ahol eltérő véleményen vannak vagy kételkednek, kijelentésük szerint efféle csillagokat szoktak tenni.

Első érvét a lehető legkedvezőbb formában így lehet előadni:* 1.19 Ha minden egyes gyülekezet minden tagjának nemcsak vallástétel szerint, hanem őszintén és igazán szentnek és hívőnek is kell lennie, akkor minden egyház tisztségviselőinek és teljes közösségének meg kell vizsgálnia minden személyt, s valódi hitének és megszentelődésének megléte felől meg kell lennie győződve, mielőtt az egyházba befogadnák. Márpedig minden egyes gyülekezet minden tagjának nemcsak vallástétele szerint, hanem őszintén és igazán szentnek és hívőnek kell lennie. Következésképpen minden egyház tisztségviselőinek és egész közösségének meg kell vizsgálnia minden személyt, s valódi hite és megszentelődése felől meg kell lennie győződve, mielőtt az egyházba befogadná. Bizonyításuk egésze a kisebb tételre irányul, ama szentírási helyek alapján, amelyek az egyház minden tagját elhívott szenteknek és hívő atyafiaknak nevezik; magát az egyházat pedig Krisztus testének, a Szentlélek templomának, Krisztus menyasszonyának, Isten fiainak és leányainak, és gyermekeinek mondják.

Erre azt feleljük, hogy e következtetésnek egyetlen része sem helytálló. A főtétel, a kisebb tétel és a következtetés is egyaránt hibásak. Először is: a következtetés nem is érinti a kérdés lényegét. Mert ha el is fogadnánk, legfeljebb annyit állapítana meg, hogy az egyházi tisztségviselőknek és tagjainak kötelességük megvizsgálni és kellő bizonyosságra jutni azok állapotáról, akiket az egyházba befogadni szándékoznak. Arról azonban egy szót sem szól, hogy volna egy másik kötelesség is, amely éppen a vita tárgya: nem mondja ki, hogy az előbbi kötelesség elmulasztása miatt ki kell szakadni az egyházból. Pedig egyedül ez a jelen vita kérdése; ezt sem kifejezett módon nem mondja ki a következtetés, sem semmiféle következmény nem fakad abból, amit kimond. Tegyük fel ugyanis, hogy Isten valóban minden egyházi tisztségviselőre és tagra kirótta azon kötelességet, hogy gondosan vizsgálják meg a közéjük felveendők hitét és megszentelődését, s vizsgálatukban bizonyosságra jussanak: mégis remélem, senki sem fogja azt állítani, hogy az egyházi tisztségviselők – s még kevésbé az egyház egyes tagjai – kötelességmulasztása, legkevésbé pedig valamely helyesen végzett kötelesség eredménytelensége, jogos és szükségszerű ok volna arra, hogy bárki elszakadjon az egyháztól. Ha mindez nincs kifejezetten bebizonyítva, ez a nyílvessző célt tévesztett.

1.21 Másodszor: amit a következtetés kimond, csupán egyetlen különös esetre vonatkozik, amelyet a református egyházak sem ténylegesen, sem joggal nem ismerhetnek el. Mert csak arról szól, hogy tagokat bűnvallásuk alapján vesznek fel. Ez jól illik a brownisták gyakorlatához, akik szükségesnek tartják a jelenlegi református egyházak feloszlatását, mivel azokat kezdettől fogva hibásan szervezetteknek vélik. Amikor új egyházakat gyűjtenek, látszólag joggal vizsgálják meg tagjaikat felvételük előtt. A református egyházak azonban, amelyek annyira igaz egyházaknak tartják magukat, hogy nincs szükségük sem feloszlatásra, sem újbóli megalapításra, nem érintettek ebben a felvételi kérdésben. Hiszen tagjaik az egyházban születtek, s a szövetség a keresztségben megpecsételtetett számukra. Az a vizsgálat pedig, amelyben gyermekeiket az úrasztalához bocsátáskor alávetik, egyáltalán nem a tagságba való felvételüket szolgálja. Ez a gyakorlat ugyanis az anabaptizmus egyik fő oszlopa; testvéreinknek e gyakorlat melletti elkötelezettsége pedig azzal a szektával való minden együttérzésük és közösségük alapja. Így tehát a következtetés nem éri el a vita kérdését, és nem érinti a református egyházakat; a szigorú szeparatizmus és az anabaptizmus oszlopaira épült fel, s olyasmit vesz magától értetődőnek, amit egyetlen református egyház sem fogadhat el másként, csak súlyos áron: valamennyi egyházának érvénytelenné nyilvánítása és feloszlatása árán, hogy romjaikból a szeparatisták mintája szerint új épület emelkedhessék.

A főtétel is hibás;* 1.22 mert tegyük fel, hogy az előzménye igaz, ebből még semmiképpen sem következik a következtetése. Legyen bár úgy, hogy az egyház minden tagjának oly szentnek kell lennie, amilyennek csak kívánjátok; vajon ebből következik-e, hogy a népnek hatalma van e szentség megvizsgálására, ami a következtetés egyik fele? Ha a népnek volna ilyen hatalma, ez minden egyes tagot egyházkormányzóvá tenne; ezt pedig sem a református egyházak, sem maguknak a szeparatistáknak még a fele sem fogadja el. Akik pedig e hatalom mellett érvelnek, más alapokra építik azt; de tudtommal senki sem vezeti le a most tárgyalt előzményből.

A következtetés fennmaradó része, vagyis hogy a tisztségviselőknek a tagok igaz és őszinte kegyelmi állapotáról első felvételükkor meggyőződésre kell jutniuk, ha tartalmaz is némi igazságot, egyfelől kevesebbet állít a szükségesnél, másfelől a legszigorúbb szeparatisták tanításán is messze túlmegy. Ha az egyháztagokat meg kell vizsgálni, miért csak első felvételükkor, s miért nem soha máskor? Nem mindennapos eset-e minden egyházban – s éppúgy a brownistáknál és independenseknél, mint bárki másnál –, hogy sokan, akiket kezdetben valóban újjászületettnek tartottak, később oly tévelygésekbe esnek tanításukban, és oly módon élnek, hogy ez jogos okot ad némelyek újjászületetlenségének megállapítására, mások újjászületése felől pedig kételyeket támaszt? Ha már az újjászületés bizonytalansága jogos ok arra, hogy valakit minden egyházból kizárjanak, nem ugyanilyen jogos ok-e arra is, hogy valakit az egyházból kivessenek, amikor tanítása vagy életvitele folytán nyilvánvalóvá válik az a bizonytalanság, amely kezdetben rejtve volt? Testvéreink közül azonban senki sem állítja, hogy akár az újjászületés bizonytalansága, akár az újjászületetlenség bizonyossága jogos alap volna arra, hogy azt, aki egyszer már bekerült, kizárják az egyházból. A következtetés a szigorú szeparatisták tanítását is meghaladja: mert az általuk megkövetelt szentség kifejezetten külső, s ez képmutatóknál együtt járhat belső gonoszsággal; a következtetés ellenben belső őszinteségről beszél, amelyet minden külső vallástételtől megkülönböztet.

A kisebb tétel az érvelésnek az a része, amelyet minden erejükkel igyekeznek megerősíteni, mert tudják, hogy a legnagyobb súly ezen nyugszik:* 1.23 mi pedig mint igen veszedelmes tévelygést tagadjuk, hogy a látható egyház minden tagja igazán és őszintén hívő és szent volna. Ez ellentétben áll a Szentírással és minden látható egyház tapasztalatával; mert nem minden választatik ki, aki elhívatott. Isten szántóföldjén konkoly van a búza között, aklában kecskék a juhok között, hálójában rossz halak a jók között, házában pedig gyalázatra való edények is vannak, nemcsak tisztességre valók. A Szentírás legjobb egyházaiban is igen sok gonosz taggal találkozunk: Júdással, Anániással és Szafirával, Simon mágussal, Himenéusszal és Filétusszal, Démásszal és másokkal. Ők sem tagadhatják, hogy még a legjobb gyülekezeteikben is vannak kegyelem nélkül való képmutatók; s ha tagadnák, gaztetteiknek a világ szeme előtt gyakori megmutatkozása ennek bevallására kényszerítené őket.

1.24 Az általuk felhozott bizonyítékok nem érintik a kérdést. Az első Korinthusi levél első és második versében az, hogy „a Jézus Krisztusban megszenteltetteknek” és „hivatalos Szenteknek” kifejezések, ha csupán külső elhívásról értik azokat,* 1.25 nem tartoznak ide; ha pedig belső, hatékony elhívásról, akkor nem az egyház minden tagjára, hanem csak némelyekre igaz. Mégis határozatlanul az egész korinthusi egyháznak tulajdoníttatik, amazok miatt, akik valóban kiválasztattak, megigazíttattak és megszenteltettek. Hogy azonban ez nem volt igaz annak az egyháznak minden egyes tagjára, világosan kitűnik abból, ahogyan az apostol sokakat megfedd közöttük: némelyeket vérfertőzésért, másokat felebarátaik jogtalan megkárosításáért, némelyeket testi szakadásokért, másokat az úrasztalánál való istentelen részegeskedésért, ismét másokat alapvető tévelygésekért.

1.26 A Galátziabeliekhez írott levél első fejezetének második verse semmit sem mond, ami a jelen kérdéshez tartozna; a negyedik verset azonban a brownisták már valamivel közelebbinek vélik hozzá: hogy Krisztus meghalt a galaták bűneiért, és kimentette őket eme jelenvaló gonosz világból. Ha ez valódi kegyelmet jelent is, mégsem alkalmazható annak az egyháznak minden egyes tagjára. Mert a következő szavakban az apostol bizonyságot tesz róla, hogy közülük többen más evangéliumhoz pártoltak, s balgatagok és megigézettek lettek, amikor fellázadtak az igazság ellen.

1.27 Az egyháznak a Szentháromság személyeihez való viszonyát – hogy Krisztus teste és menyasszonya, a Szentlélek temploma, az Atyának fiai és leányai – az egyetemes és láthatatlan egyház kiváltságaiként kell értenünk. Ha pedig e kiváltságok bármelyikét valamely meghatározott látható egyházra alkalmazzuk, nem annak minden egyes tagjára, hanem csak élő és kegyelmes állapotú tagjaira vonatkozhatnak. Robinson maga is, amikor még szigorúan ki volt szakadva, kifejezetten elismerte, hogy a katholikus láthatatlan egyház ezen kiváltságait, ha azt valamely helyi látható gyülekezetre alkalmazzák, a tagok ezen megkülönböztetése szerint kell érteni.

Így értelmezve ezek az igehelyek nem bizonyítják a szóban forgó tételt. Mert ruházzatok fel minden gyülekezetet bármekkora kiváltságokkal: ha azok csak némely tagjukra, nem pedig mindegyikükre igazak; ha csak a gyülekezetben élő választottakra értendők, akikben Krisztus megszentelő Lelke lakozik, és nem sok más tagra, akik természet szerint halottak, mégis olyan tagok, akiknek – testvéreink saját tanítása szerint – Istentől való joguk van egyházi cselekményeket fogadni, úgymint az Evangélium hirdetését, a sákramentumok kiszolgáltatását, tagok felvételét és az egyházi fenyítések végrehajtását, Krisztustól nyert oly hatalommal, amely e cselekményeket a választottak vigasztalására és üdvösségére valóban érvényessé is teszi: akkor e helyek nem bizonyítják minden olyan személy valódi kegyelmi állapotát, akit az egyház igaz tagjának kell elismernünk.

Ha pedig e helyeket minden egyes tagra ki akarjátok terjeszteni a helyi látható egyházakban – amint az érvelés, ha egyáltalán van ereje, azt valóban megköveteli –, akkor nagy képtelenségekhez érkezünk. Mert ez Arminius pelagianizmusához vezetne, amennyiben Isten valódi kegyelmét a választottakon túl a látható egyház minden tagjára kiterjeszti. Továbbá ahhoz is, hogy sokan teljesen és végérvényesen elbukhatnak, akik a Szentlélek templomai, Krisztus testének tagjai, Isten hívő és megszentelt gyermekei. Mert az érvelés minden látható egyház minden tagját ilyennek tekinti, de a mindennapi tapasztalat viszont azt bizonyítja, hogy minden látható egyháznak sok kárhozatra vetett tagja van.

Sőt,* 1.29 ez az érvelés tovább megy annál is, ameddig azt bármely arminiánus követné. Mert bár Isten igaz és üdvözítő kegyelmét az egyház választott tagjain túl is kiterjesztik, egyikük sem állította soha, hogy e megszentelő és üdvözítő kegyelemnek minden emberben meg kell lennie, mielőtt bármely egyház tagjává felvehető volna. Ez ugyanis az a súlyos tévelygés, amelyet az independensek nem annyira Arminiustól, mint inkább Socinustól tanultak: hogy minden megtéretlen ember az egyházon kívül van, hogy ilyen állapotában magánemberek prédikálása által téríttessék meg; ha pedig lelkipásztorok által, akkor is az nem mint lelkipásztorok, hanem mint magánemberek hirdetése által, mint akik azokkal foglalkoznak, akik nem tartoznak nyájukhoz, hanem az egyházon kívül vannak.

A sociniánusok sem, amennyire tudom, terjesztik ki tanításukat odáig, hogy minden embernek, mielőtt az egyház tagjává lehetne, valóban újjá kellene születnie, mintha az újjászületésnek és megtérésnek egyedüli eszköze magánembereknek az egyházon kívül elhangzó prédikálása lehetne; a lelkipásztoroknak az egyházban végzett prédikálása pedig csupán a megigazulás bizonyosságának fenntartására és a megszentelődés gyarapítására szolgálna, mivel kizárólag azoknak szól, akik az egyházba való első belépésükkor, amikor még kívül voltak, de már belépni készültek, meggyőzően tanúsították, hogy e lelki kegyelmekben bizonyosan részesültek.

1.30 A második érv. Isten a látható egyház tagjai közé csak azokat fogadja be, akik megváltattak; Isten házának sáfárai pedig csak azokat fogadhatják be, akiket Isten is befogad. Következésképpen Isten házának sáfárai a látható egyház tagjai közé csak azokat fogadhatják be, akik megváltattak.

1.31 Felelet. Ezt a következtetést nagyrészt ugyanazok a hibák terhelik, amelyeket az előbbi érv következtetésénél már megjelöltünk; ezeket nem ismétlem meg. Csupán azt vegyük figyelembe, hogy ez a következtetés kifejezetten azt állítja: a látható egyháznak csak azok lehetnek tagjai, akik megváltattak, tehát akik valóban választottak. Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni a belső és külső szentség, a látszólagos és valóságos kegyelem, a szeretetből fakadó és igaz megkülönböztetés közti különbségtételeikkel. Mert ez és az előbbi érv egyaránt határozottan azt vonja maga után, hogy a látható egyház tagjai közé csak olyanokat szabad felvenni, akiket ők előbb megvizsgáltak, s valóban szenteknek és üdvözülendőknek találtak.

Ezért a kisebb tételre azt feleljük, hogy az nyilvánvaló hamisság, azon okok miatt, amelyeket az előbbi érv kisebb tételével kapcsolatban már előadtunk.* 1.32 Az Apostolok Cselekedeteiből ennek bizonyítására felhozott helyet elferdítik:* 1.33 „Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a Gyülekezetet azokból, a kik idvezülendők valának”. Vajon ezt a határozatlan állítást egyetemes értelemben kell-e venni, úgy, hogy minden üdvözülendő a gyülekezethez adatott? Az előbbi érv ezt nem teszi szükségszerű igazsággá. Mert ha az embereknek megigazultnak, megszenteltnek és az üdvösség útjára állítottnak kell lenniük, mielőtt a gyülekezethez adatnának, akkor jóllehet ha soha nem adatnak a gyülekezethez, mégis üdvözülhetnek.

Jól tennék, ha itt eszükbe idéznék saját megszokott gyakorlatukat, amely ellenkezik azzal, amit most Isten rendjeként vallanak. Miért nem veszik fel egyházukba mindazokat, akik üdvözülendők valának? Miért zárnak ki sokakat, akikről maguk is elismerik, hogy valóban kegyelemmel teljesek és választottak, csupán azon az alapon, hogy ők nem helyeslik independens felfogásukat vagy szövetségüket?

Tegyük azonban fel, hogy az állítás egyetemes; vajon ebből az következik-e, hogy megfordítható is? Legyen úgy, hogy mindazok, akik üdvözülendők, a gyülekezethez adattak: de vajon mindenki üdvözül-e, aki a gyülekezethez adatott? Ez nyilvánvalóan nem igaz. Akarják-e azt állítani, hogy gyülekezetük minden tagjának üdvözölnie kell? Vagy úgy vélik, hogy egyházaiknak mindazon tagjai, akik nem üdvözülnek, sohasem voltak valódi tagjai látható gyülekezetüknek? Júdást Krisztus az apostoli közösség tagjává tette, a próféták és az apostolok pedig sok olyan embert vezettek be a látható egyházba, akik nem fognak üdvözülni. Vajon a kárhozat és az igaz kegyelem hiánya mindannyiukat kiveti az igaz egyházból, s megfosztja őket attól a hatalomtól és jogtól, hogy egyháztagként végezzenek el bizonyos cselekedeteket?

A harmadik érv – bármilyen alakban állítják is fel – könnyen az első érvvel szembe állított kifogások alá esik; de mivel szerzője nem adott neki meghatározott formát, csak anyagát vizsgálom meg. Három szentírási hely téves alkalmazásából áll. Először Péter hitvallásából:* 1.35 Máté 8. fejezetéből azt hozzák fel, hogy az a hitvallás, amelyet az Atya egyes személyeknek kijelent, a látható egyház alapja; s ezért aki e gyülekezetnek tagja, annak egyrészt hitét kell megvallania, másrészt a Léleknek kell e hitvallást benne kimondania.

Felelet. Ez egy különös érvelés. Először is nem fogadhatjuk el, hogy a Kősziklára épített egyház a minden egyes helyi látható gyülekezet volna. A katholikus és látható egyház ama kiváltságait, amelyeket minden erőlködésük ellenére a jezsuiták sem tudtak Róma bálványa javára kicsikarni belőlünk, vajon minden independens gyülekezetre kiterjesszük-e? Maguk is emlékezhetnek rá, milyen ingatag kősziklák ezek a gyülekezetek, s milyen könnyen széthullanak a kisebb megkísértések hatására is.

Másodszor: a Kőszikla, amelyre az egyház épült, maga Krisztus, akit Péter megvallott. Senkinek a hitvallását – legyen bármily világos és buzgó is – nem tehetjük oly módon az egyház alapjává, hogy bárkinek tudatlansága vagy képmutatása megingathassa valamely egyház alapját.

Harmadszor: vajon senki sem lehet az egyház tagja addig, amíg a Szent Lélek olyan hitvallást nem ad a szájába, amilyet Péternek adott? Ha csak a választottak és Szentlélekkel betöltekezettek lehetnek az egyházak tagjai, akkor az anabaptistáké a győzelem. Ám amit itt felhoznak, Péterre magára sem igaz, mert ő már jóval e hitvallása előtt tagja volt az egyháznak.

1.36 A második tévesen alkalmazott hely az a feddés, amelyben a király részesíti a vendéget, amiért menyegzői ruha nélkül ment be az Úr lakomájára. Ebből azt következtetik, hogy az egyháznak kötelessége kizárni mindazokat, akiknél hiányzik a valódi kegyelem menyegzői ruhája. Felelet. Ez a következtetés nemcsak hogy mellőzi, de egyenesen ellenkezik is a szöveggel. A 9. és 10. versben a szolgák azt a parancsot kapják, hogy hívjanak meg mindenkit, akit csak találnak, jókat és gonoszokat egyaránt. Nem kaptak felhatalmazást arra, hogy a menyegzői ruha hiánya miatt bárkit távol tartsanak, hiszen e ruha a lélek belsejében van, s csak annak a szeme láthatja, aki a szíveket és veséket vizsgálja. Az apostolok vizsgálódásukban nem mentek túl a feddhetetlen hitvalláson; a tapasztalat pedig megtaníthatja testvéreinket is, hogy ők sem képesek ennél tovább jutni, mert minden vizsgálatuk után a tisztább gyülekezeteikben is sokakról derül ki idővel, hogy nincs meg bennük ez a ruha.

1.37 A harmadik tévesen alkalmazott hely a konkolyról szóló példázat, mintha a konkoly a szolgák gondatlansága miatt került volna az egyházba. Felelet. Ez is merész hozzáadás a Szentíráshoz. Nem az áll ott, hogy „mikor a szolgák aludnának”, hanem hogy „mikor az emberek aludnának”; ez nem azoknak a hanyagságát jelzi, akik akkor aludtak, amikor aludniuk illő és szükséges volt, hanem csupán az éjszaka titkos és sötét idejét, vagy Sátánnak a képmutatókban végzett, az egyházat megrontó munkálkodásának titkos, sötét és észrevehetetlen módját. E példázatbeli körülmény azonban semmiképpen sem használható érvként, mert Krisztus a példázat teljes magyarázatában egyáltalán nem tér ki erre. A példázat fő mondanivalója viszont a szóban forgó érveléssel ellentétben azt tanítja a látható földi egyház természetéről, hogy Krisztus nem szándékozik olyan egyházat fenntartani a földön, amelyben ne volna a búza közé elegyedve konkoly. Mert ha bölcsességében nem látná e rendtartás célszerűségét,* 1.38 hatalmával könnyen megváltoztathatná vagy megelőzhetné azt.

Negyedik érvüket a 2Timótheus 3,5-ből veszik: „Kik az isteni szolgálatnak (kegyességnek) képét mutatják, de annak erejét megtagadják; ezeket azért eltávoztassad.” Következésképpen azok, akikről nem bizonyosodott be újjászületésüknek valamely pozitív és kielégítő jele, nem vehetők fel egyetlen gyülekezet tagjai közé sem. Felelet. A következtetés hibás; mert ereje csak ezen az állításon alapulhatna: minden hitvalló személy, aki nem mutatja fel újjászületésének és igaz kegyelmi állapotának bizonyító jeleit, olyan ember, akinél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadja annak erejét. Hogy ez mennyire nem igaz, azt mind a szöveg, mind testvéreink gyakorlata megmutatja. A szöveg kétségtelenné teszi, hogy azok az emberek, akiket az apostol a kegyesség erejének megtagadóiként nevez, nyíltan megbotránkoztató és gonosz életű személyek, amint ezt az előtte és utána álló versek egyaránt bizonyítják. Olyanok, akiket az apostol a Titushoz írt levél első fejezetében utálatosaknak, engedetleneknek és minden jó cselekedetre alkalmatlanoknak ír le. Márpedig világos, hogy sok hitvalló ember, bár újjászületésének semmiféle meggyőző jelét nem tudja felmutatni, mégis mentes minden botránkozástól. S jóllehet sok képmutató náluk is többre képes, amikor az emberek előtt szép és megelégítő látszatot kelt, közülük sokan Isten választott gyermekei lehetnek, s az ő szemében valóban igen kegyelmes állapotúak, bármennyire képtelenek vagy vonakodók legyenek is ezt a világ előtt nyilvánvalóvá tenni.

Másodszor: akikről az apostol beszél, azokat felvételük után kell kivetni az egyházból. Testvéreink azonban nem zárják ki mindazokat, akiknek újjászületése felől nem jutottak meggyőződésre, miután egyszer már felvétettek; mert ha így tennének, minden gyülekezetben igen gyakori dolog volna a kiközösítés.

Ötödik érvük ez: egyetlen képmutatót sem, és senkit sem szabad a gyülekezetbe befogadni, aki végül elhagyta első szeretetét; mert mindazok romlásba döntik az egyházat, és előidézik a gyertyatartó kimozdítását. Ám mindazok ilyenek, akik újjászületésüket nem tudják meggyőzően bizonyítani. Felelet. Ez egy merész és elhamarkodott érvelés, amely szükségesnek tartja minden képmutató és minden olyan személy kizárását az egyházból, aki első szeretetének bármely fokát elhagyhatta. Erre azt válaszoljuk, hogy a kisebb tétel igen hamis; mert sok kegyelmes állapotú ember, aki távol áll a képmutatástól és első szeretetében sem hanyatlott meg, képtelen lehet arra, hogy önmagát vagy másokat újjászületésének bizonyos valóságáról meggyőzze. A főtétel azonban még hamisabb, mert ellenkezik Krisztus és az apostolok gyakorlatával, akik mindenkor mindenféle képmutatókat is befogadtak; és testvéreink sem merik tagadni, hogy ők maguk is így tesznek, mert egyházaik nem csupán valóságos szentekből állnak. Maga az idézett szöveg mindazonáltal a mi tételünket bizonyítja: az efézusi gyülekezet Krisztus előtt valódi egyház volt, noha elhagyta első szeretetét, s Krisztus azzal fenyegette meg, hogy kimozdítja gyertyatartóját, ha meg nem tér.

1.40 Ehhez az ötödik érvhez függelékként még két másik érvet csatolnak, amelyeket a törvény alatti régi előképekből vesznek. Az első így szól: Salamon templomának köveit nem faragatlanul építették be; következésképpen az újjá nem született embereket nem szabad keresztyén egyház tagjai közé felvenni. Felelet. Ez egy csapongó érvelés. Még ha a templom minden egyes gyülekezet előképe volna, s a templom kövei egy helyi látható gyülekezet tagjainak előképei: abból, hogy a kövek faragatlansága az újjászületetlenség előképe volna, s főképpen abból, hogy e kövek kifaragásának a helye is egy előkép, amely érvből kiindulva azt kellene következtetnünk, hogy elhívásunknak, újjászületésünknek, megigazulásunknak és megszentelődésünknek az egyházon kívül kell végbemennie, s hogy az egyház épületébe való beillesztésünk előtt tökéletesen kifaragott kőhöz kell hasonlítanunk – olyan egy okoskodás ez, amelyet a józan teológia nem fogadhat el.

1.41 A másik előképi érvük ez: a kapu őrállói kizárták a tisztátalan személyeket a templomból; ezért a tisztségviselőknek távol kell tartaniuk az újjá nem születetteket az egyháztól. Felelet. Jelképes előképekből nem lehet érvelni, kivéve akkor, ha Isten Lelke a Szentírásban maga alkalmazott valamely előképet egy ilyen jelentésre vagy célra.

Hol tanulták azt a mi testvéreink, hogy a templomkapu őrállóit az egyházi tisztségviselők előképeinek tekintsék? Népük aligha fogja beérni azzal, hogy ilyenfajta előképezéssel megfosszák őket a kulcsoktól. Ha a templomot nemcsak Krisztus testének és az egyetemes egyháznak, hanem minden egyes gyülekezetnek is az előképévé teszik: vajon melyik szentírási hely alapján tekintik a törvényi tisztátalanságot az újjászületetlen állapot előképének? És mindenekfelett: miként tehetik a templomból való, törvényi tisztátalanság miatti kizárást az újjászületetlenség okán az egyháztagságból való kizárás előképévé?

Nincs közönségesebb dolog annál, mint hogy az újjá nem született ember lehet törvényileg tiszta, az újjászületett pedig törvényileg tisztátalan. A törvényi tisztátalanság az Ószövetség alatt soha senkit nem fosztott meg az egyháztagságtól, jóllehet egy időre akadályozhatta valamely istentiszteleti cselekményben való közösségi részvételét; az újjászületetlenség viszont soha senkit nem akadályozott abban, hogy bármely istentiszteleti cselekményben részt vegyen. Kérdéses, hogy a nagyon megbotránkoztató bűnök ceremoniális értelemben tisztán tarthattak-e embereket a templom és az áldozatok tekintetében; de kétségtelen, hogy az újjászületetlenség önmagában soha nem volt akadálya annak, hogy bárkit a sátor vagy a templom legszentebb és legünnepélyesebb szolgálataitól távol tartsanak.

A vita végkövetkeztetésében még két további érv rejlik. Az első:* 1.42 Máté evangéliuma 3. fejezete alapján: Keresztelő János kizárta keresztségéből az írástudókat, a farizeusokat és az istentelen népet; következésképpen a tisztségviselőknek és a nép közösségének nem szabad újjá nem született embereket az egyház tagjai közé felvenniük. Felelet. A következtetés hibás: sem Keresztelő János példájából nem következik ez minden tisztségviselőre és a nép egész közösségére nézve; sem a keresztségből vagy bármely sákramentumból az egyháztagságra; sem az írástudókból, farizeusokból és istentelen emberekből minden egyes újjá nem született emberre nézve. Micsoda megalapozatlanság rejlik az efféle okoskodásban! A legrosszabb azonban az, hogy az előzmény nyilvánvalóan ellentétben áll az idézett szentírási helyekkel. Keresztelő János sem az írástudókat, sem a farizeusokat, sem a köznépet nem zárta ki keresztségéből, hanem mindazokat befogadta, akik hozzá mentek: az írástudókat és farizeusokat, Jeruzsálem népét, egész Júdeát és a Jordán egész tartományát. Sákramentumához bocsátásuk feltételéül csak bűneik megvallását és új engedelmesség ígéretét kívánta; olyan cselekedeteket, amelyek újjá nem született emberek számára is könnyen teljesíthetők.

Utolsó érvüket az Apostolok Cselekedetei 8. fejezetéből veszik:* 1.43 Filep senkit sem bocsátott a keresztséghez hitvallás nélkül. Következésképpen senkit sem szabad az egyház tagjai közé befogadni újjászületésének valamilyen bizonyítéka nélkül. A rövidség kedvéért a következtetésnek csak egy hibáját említem, viszont egy igen súlyos hibáját: a hitvallást a valódi kegyelem és megszentelődés bizonyos bizonyítékának tekintik. Vajon testvéreink megelégednének-e azzal, hogy tagjaikat oly csekély feltételek mellett fogadják be, amilyeneket Filep vagy az apostolok követeltek az újonnan megtérteiktől? Vajon az a hitvallás, hogy Jézus a Krisztus, vagy az a hitvallás, amelyet Simon mágus és Samária egész népe – férfiak és asszonyok – tehettek, miután Filep rövid ideig munkálkodott közöttük, újjászületésük világos és meggyőző jele volna?

Így vizsgáltuk végig Cotton úr minden érvét is:* 1.44 mondja ki bárki lelkiismerete szerint, mennyi erőt talál bennük; s vajon együttesen rendelkeznek-e akkora erővel, hogy elbírják azt a kimondhatatlan súlyú következtetést, amelyet rájuk építenek. Értem ezen azt az állítást, hogy szükséges elszakadni minden református egyháztól, kivéve az independens rend szerint állókat. Sőt hozzáteszem: azoktól is, és minden más egyháztól, amely a világ kezdetétől e mai óráig valaha csak létezett. Mert egyikükben sem követelték meg soha, hogy valaki csak akkor lehessen felvehető tag, ha előbb újjászületéséről kielégítő bizonyítékokat nem szolgáltatott; az independensek között pedig, ahol e feltételeket megkívánták, ilyen bizonyítékokat soha nem találtak, s az általuk megkövetelt módon nem is találhatnak.

Jegyzetek

1.1

Az independensek fő alapelvei.

1.2

A tagok alkalmasságáról vallott tanításuk – jóllehet ezt leplezik – fő oka annak, hogy minden református egyháztól elszakadnak.

1.3

Ebben túlmennek a brownistákon.

1.4

A kérdés valóságos állása az, szükséges-e elszakadni attól az egyháztól, amelyben a tagok első felvételekor nem kapunk kielégítő bizonyosságot minden egyes tag valódi kegyelmi állapotáról.

1.5

A tagadó állítás mellett először Mózes és a próféták gyakorlatából érvelünk, akik ilyen okból soha nem javasolták az elszakadást.

1.6

A törvény alatt szigorúbbak és szűkebbek voltak a jogos elszakadás okai, mint az Evangélium alatt.

1.7

Feleletük gyengesége.

1.8

Második érvünk Krisztusnak és apostolainak példájából való, akik ilyen okok miatt nem szakadtak el.

1.9

A harmadik érv: lehetetlen, hogy a világon valaha fennállott vagy ezután fennálló bármely látható egyház minden egyes tagjában valódi kegyelmet találjunk.

1.10

A negyedik: az, hogy minden felveendő személy valódi kegyelmi állapotáról bizonyosságot nyerjünk, négy tévelygésre épül. Először arra, hogy az egyházi joghatóság hatalma a nép minden egyes tagjának kezében van.

1.11

Másodszor arra, hogy az egyik ember bizonyos ismeretre juthat egy másik ember szívében levő valódi kegyelem felől.

1.12

Harmadszor arra, hogy az egyház minden tagjának kötelessége keresni és megtalálni a bizonyosságot valamennyi tagtársának valódi kegyelmi állapota felől.

1.13

Negyedszer arra, hogy valamennyi református egyházat egyszer fel kell oszlatni, és meg kell fosztani egyházi jellegétől, hogy az independensek új mintája szerint alakíthassák át őket.

1.14

Az ötödik érv. Tanításukat több képtelen következmény kíséri.

1.15

Először is az következnék belőle, hogy minden ma a világon létező egyháztól el kell szakadni, kivéve az independensek egyházait.

1.16

Másodszor: szükséges volna elszakadni minden egyháztól, amely valaha fennállt.

1.17

Harmadszor: senki sem lelhet nyugalmat, míg keresővé nem lesz, és el nem hagy minden közösséget, amely egyháznak neveztetik.

1.18

Cottonnak az ellenkező állítás mellett felhozott érveire felelet adatik.

1.19

Első érve szabatos alakban előadva.

1.20

Minden része hibás; következtetése nem bizonyítja a vitás kérdést.

1.21

Az anabaptizmus egyik fő tételére épül, és valamennyi református egyház érvénytelenségét tételezi fel.

1.22

A főtétel több tekintetben is hibás.

1.23

A kisebb tétel azonban az érvelés leghibásabb része.

1.24

A kisebb tétel bizonyítékaira felelet adatik.

1.25

Az elsőre.

1.26

A másodikra.

1.27

A kisebb tétel harmadik és fő bizonyítékára.

1.28

Ez az egyetemes kegyelem és a szentek elbukásának tanításához vezet.

1.29

Sőt, a socinianizmushoz és még tovább.

1.30

Második érve.

1.31

A következtetés hibás.

1.32

A kisebb tétel hamis.

1.33

Bizonyítása elégtelen.

1.34

Harmadik érve.

1.35

Péter hitvallását igen helytelenül alkalmazza.

1.36

A menyegzői ruha nélkül megjelent vendéget még helytelenebbül alkalmazza.

1.37

A konkolyról szóló példázatot fő mondanivalójával ellenkező értelemben használja.

1.38

Negyedik érve – hogy mindazok, akik nem tudják újjászületésük valóságát bizonyítani, megtagadják a kegyesség erejét – nem igaz.

1.39

Ötödik érve – hogy képmutatót nem szabad az egyház tagjai közé felvenni – igen elhamarkodott érvelés.

1.40

Hatodik érve, Salamon templomának faragatlan köveiből, csapongó okoskodás.

1.41

Hetedik érve, amely a tisztátalan személyeknek a kapuőrök által a templomból való kizárására épül, nem bír bizonyító erővel.

1.42

Nyolcadik érve – hogy Keresztelő János kizárta a farizeusokat és a népet keresztségéből – kifejezetten ellenkezik a szöveggel.

1.43

Kilencedik érve – hogy Fülöp a komornyik hitvallását kívánta meg a keresztség előtt – nem bizonyítja a következtetést.

1.44

Mind a kilenc vagy tizenkét érve együvé téve is erőtlen ahhoz, hogy elhordozza legsúlyosabb következtetésének terhét.

Forrás

A dissuasive from the errours of the time wherein the tenets of the principall sects, especially of the Independents, are drawn together in one map, for the most part in the words of their own authours, and their maine principles are examined by the touch-stone of the Holy Scriptures / by Robert Baylie …

CHAP. VII. It is unjust scrupulosity to require satisfaction of the true grace of every Church-Member.