Bod Péter teológiai tanulmányai Hollandiában
Bod Péter
F. Csernátoni Bod Péter (Felsőcsernáton, 1712. – Magyarigen, 1769.)
református lelkész, irodalomtörténész, egyháztörténész, történész, író; „a késő-barokk évtizedek legnagyobb magyar tudósa.”
Önéletírás 4-9. o.
XII. §. Végre az (1740.) évben megkaptam a kollégium tanáraitól és gondnokaitól a következő ajánlólevelet: „Légyen kegyelem és békesség mindazoknak, valakik szeretik a mi Urunk Jézus Krisztust és az ő Felsége országát. Amen.
Akiknek elméjükben a bölcselkedésre való vágyódás mélyebben vert gyökeret és fészket, igyekeznek serénységgel a tudománynak nagyobb mértékére és a Sz. Dávid szerint nyereségéről, erőről erőre menni, míg jutnak az Isten házába való tiszteletnek és sz. szolgálatnak munkájának elérésére s gyakorolására.
Ilyen indulattal lévén e levelünket praesentáló kedves tanítványunk, kinek Bod Péter a neve, collégiumunknak feles esztendők alatt rendes és hasznos bibliothecariusa. Nem lehetett nem ajánlanunk őt az Isten dicsőségét szerető és terjeszteni kívánó szenteknek ilyen okokon.
Ugyanis mind a természetnek, mind a kegyelemnek ajándékival Istentől megajándékoztatván oly serényen és nagy előmenetelekkel tanúságit collégiumunkban folytatta, hogy mind előttünk, mind mások előtt kedvességet és dicséretet nyert magának, és méltónak ítéltetett, hogy szép tudományára s kiváltképpen ritka szelíd, alázatos, kegyes és feddhetetlen erkölcsére nézve a külső országokon lévő academiákra tudományának öregbítése végett kiküldettetnék és ottlévő nevezetes alumniával is felsegíttetnék. Annak okáért mindezen érdemlett dicséreteire való tekintetbe bátorkodtunk őtet egész bizalommal kibocsátani ez hazában a Méltóságos Pátrónusok és Pátrónák kegyességeknek vételére.
Találjon kedvet azért mindenek előtt a szabad akarat szerint való jótéteménynek, Isten dicsőségére elszánt alamizsnának kisáfárlásában és háladatossággal való szedésében, bizonyosan elhívén minden, aki szívét és kezit bé nem zárja, vele közöltetett jótétemény felől az Apostolnak ama szavát: Aki bőven vet, bőven is arat, 2. Kor. 9.6. Mely ígéretet a jó cselekedeteknek gyümölcséről és megjutalmaztatásáról, hogy Isten ő Felsége töltsön be a kegyes adakozó szentekben, mind a jelenvaló, mind a következendő életben tökéletes szívvel kívánjuk.
Költ N. Enyeden,
MDCCXL-ik esztendőben
Boldog Assz. havának
26. napján.
A N. Enyedi Collégiumnak Professora
Vásárhelyi Tőke István mp.
Borosnyai N. Sigmond Th. Dr. mp.
Ajtai A. Mihály mp.
Approbálja e szándékot és ajánlja a kegyes kezeknek segítségének Szigeti Gyula István Erdélyi Reformata Eklezsiák Superintendense, m. k.”
A jelen ajánlólevelet helyben hagyja és megerősíti a bentírt kollégium gondnoksága.
Miután összegyűjtöttem a szokás szerint valamelyes alamizsnát, és mindent elkészítettem az útra, az 1740. év május 23. napján elindultam végre Enyedről. Főként méltóságos Bethlen Katalin grófnő pártfogása által nyertem segítséget, aki 50 magyar forintot adományozott, és nemes Tűri Mihály uram által, ki ugyancsak 50 magyar forintot adott, és azonkívül a felesége is 50 magyar forintot.
XIII. §. Mivel a pestis még nem szűnt meg mindenütt, a Szebenben felállított Egészségügyi Bizottság levelével kellett menni. Ennek elnyerése után minden lépésnél figyelve és körültekintve, a biztosok tanúsítványával Károlyba jöttünk méltóságos Károlyi Sándor grófhoz, s az ő levelével megerősítve Debrecenbe és innen Pestre, majd átkelvén a Dunán, Székesfehérvár felé fordítottuk utunkat, és Mór községben, a Vértes hegy lábánál, kényszerültünk megállani és ott vesztegzárban maradni. Itt tizenkét napi késedelmet szenvedtünk. Öten voltunk; hárman debreceniek: Kardos István, Kulin Demeter, Losonczi János és mi ketten enyediek: Bodoki József és én. Öten nem költöttünk többet, mint 22 forintot, habár mindent drágán vásároltunk. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a körülfekvő református egyházak bennünket úgy pénzzel, mint természetbeliekkel gazdagon segítettek.
XIV. §. Kiszabadulván a vesztegzárból, egyenesen Bécs felé indultunk, ahova július 3-án be is léptünk. Miután meglátogattuk a császári könyvtárat és más megtekintésre érdemes helyeket, és megvásároltuk az útra szükséges dolgokat egy becsületes ifjú, Dömjén Gergely közbejöttével, aki akkoriban Tarczali Zsigmond ügynök mellett behajtó volt, július 7-én a nürnbergi követtel útra keltünk, és Melken, Linzen, Passaun, Straubingon és Regensburgon át végre július 14-én Nürnbergbe érkeztünk, ahol mindent meglátogattunk, ami megtekintésre méltó volt. E tekintetben sok hasznunkra volt a bécsi Ab Einbach Antal báró, aki mint jártas ember, amit tapasztalhattunk, segítségünkre volt. Nürnbergben voltunk a Hornmann-féle rézmetsző műhelyben; egy bizonyos hídon egy óriási kőből való ökör volt felállítva ezzel a felirattal:
Omnia habent ortus, suaque incrementa, sed ecce
Quem cernis nunquam Bos fuit hic vitulus.
(Mindennek megvan a maga eredete és növekedése, de íme, ez az ökör, melyet látsz, sohasem volt tinó.)
Itt a szegények templomában van elhelyezve a császári korona a kormánypálcával egy faládába zárva, amelyet 25 arany lefizetése ellenében meg szoktak mutatni annak, aki kívánja.
Nürnbergből távozva Würzburgon át Majnai Frankfurtba érkeztünk, ahol hallottuk az ottani híres közmondást: Reformati pecunias, Lutherani regnum, Catholici ecclesias Francofurti tenent (Frankfurtban a pénz a reformátusok, az uralom a lutheránusok, a templomok a katolikusok kezében vannak), mert a (katolikus) papoknak nagyszerű templomaik vannak, az uralom a lutheránusok kezében van, a leggazdagabb kereskedők pedig reformátusok. Ezeknek azonban nincs templomuk a városban, hanem távol a várostól. Itt tapasztaltuk a legtehetősebb kereskedőnek, De Verhagen Jánosnak az emberségességét, aki nemcsak ingyen bort ajánlott fel, hanem minden módot felhasznált, hogy minél jobban ellátva bocsásson el bennünket.
XV. §. Frankfurtot elhagyva, Mainzba, innen a Rajnán át Koblenzbe, Bonnba, Kölnbe mentünk. Itt szintén a legtehetősebb kereskedőnek, De Beche Walthernek, akihez De Verhagen ajánlott be bennünket, tapasztaltuk az emberségességét. Ő gondoskodott arról, hogy hajóval vitessünk Nimwegenbe. Ott a jezsuiták könyvtárában egy óriási földgömböt néztünk meg, melynek párját sohasem láttam; egy bizonyos herceg számára készült, a könyvtárba pedig ajándékképpen került. Mainztól velünk jött egy bizonyos Spitzbub, egy titkos tolvaj, aki Hausz Jánosnak mondta magát és a mannheimi herceg titkárának; alig bírtunk túljárni a ravaszságán. Ez aztán, mikor észrevette, hogy nem bízunk benne, mint hívatlan és kelletlenül fogadott vendégben, néhány könyv és a fűthető szoba kulcsának ellopása után távozott. Mi Nimwegenbe igyekeztünk tehát, de a Rajnán vihar támadván, alig kerültük ki az elmerülést. Nimwegenből kocsin mentünk Utrechtbe, ahol akkor a következő magyarok voltak: Szigeti Gyula István, Rétyi István, Losonczi István stb.
Egy napi késedelem után Amsterdamba érkeztünk, ahol akkor ott tartózkodott még Cajanus, az óriási termetű svéd, akinek akkora volt a teste tömege és magassága, hogy ujjaim legvégével sem értem el a vállait, ő pedig kezével ütögette a mestergerendát, melyet én felnyújtott botommal nem tudtam elérni. Magas termetének megfelelő volt a kövérsége, de nagyon bódult volt. Egyebek között láttunk óriási magas struccmadarat és oroszlánokat.
Amsterdamból Harderwijk felé tértünk kitűnő barátommal, Jancsó Mihállyal. Itt a teológia tanára Cremer Bernát Sebestyén volt, a történelemé pedig Struchmejer János, mindketten a magyaroknak igen nagy jótevői. Az ő üdvözlésük után végre augusztus 6-án beléptünk Leidenbe. Itt akkor a következő magyarok voltak: Császár Péter, Bardócz Pál, Sófalvi József, Deáki Sámuel.
XVI. §. Hollandia és Wesfrisia tekintélyes és hatalmas rendei teológiai kollégiumába a növendékek sorába az 1740. évi augusztus 23-án felvétetvén, lelkem legnagyobb gyönyörűségével három évet töltöttem el tanulmányok közt. A tekintélyes rendek teológiai kollégiumában és az akadémián Schultens Albert tanítását hallgattam, aki a kollégium igazgatója, az akadémián pedig a keleti nyelvek és a zsidó régiségek tanára volt. Látogattam az előadásait a héber, arameus, azaz szír és kaldeus és az arab nyelvből is; felolvasásait a zsidó régiségekről Reland vezérfonala alapján; nyilvános fejtegetéseit a biblia héber, valamint a Septuaginta és Homeros görög szövegéről; teológiai előadásait a Catechesis Palatina szerint, valamint Van Til Salamon kinyilatkoztatott teológiájának rendszere után. Tollba mondotta a héber nyelv lexikonát, amely hogy végre napvilágot lásson, azt a tudományos világ Schultens János Jakabtól, Albert fiától és hivatalában kiváló utódjától kívánja.
A kollégium aligazgatója akkor Knibbe Dávid, leideni lelkipásztor volt, aki az esti órákban az asztalnál fejtegette a görög újszövetséget és a benne előforduló görög vagy zsidó régiségeket, és bőven tárgyalta a haladni kívánóknak nagy hasznára.
Az akadémián a teológiát tanították:
Vesselius János, egy tiszteletreméltó öreg, aki a 73. évét már betöltötte, de egészséges és erőteljes. Ő Pictet Benedek teológiai tanításait olvasta fel. Őt két éven át hallgattam. Van den Honert János, Taco Hajo fia. Ennek teológiai rendszerét három éven át hallgattam, azonkívül a jövendölt teológia magyarázatát, tipikát, kateketikát, valamint egyháztörténelmet Lampius F. A. nyomán, nemkülönben egyházszónoklati módszertant.
Alberti János. Ennek úgy a rendszeres teológia, mint a hitszónoklattani magyarázatain három éven keresztül jelen voltam.
Esgers János. Ezt nem látogattam.
A jog tanárai voltak: Vitriarius J. Jakab, Rucher János Konrád, Scheltinga Gerlacus, Schwartz Joachim. Vitriarius tanítását Grotiusnak a háború és béke jogáról szóló munkájáról két év lefolyása alatt látogattam. Schwartztól kétszer hallottam Justinianus Institutióit.
A bölcsészetet tanították: Van Musschenbrock, akit a fizikából és Euclidesről hallgattam, és megnéztem a kísérleteit a fizikai előadóteremben. Gravesande P. Jakab és végül ennek utóda, Lulofs János.
A történelemnek, szónoklattannak, görög és római régiségeknek tanárai voltak: Van Oudendorp Ferenc, akinek felolvasásait Tursellinus történelmi vezérfonaláról látogattam. Hemsterhuis Tiberius. Őt is látogattam néha, amikor az újszövetség görög szövegét fejtegette és a görög régiségeket adta elő. Havercampius Sigebertus a legelső régiségbúvár. A nevezetteken kívül láttam Albinus Bernát Siegfriedet holttesteket boncolni, Gambius Jeromos Davidot, amint vegytani kísérleteket végzett, és Lulofsot a csillagok és a hold foltjai bemutatásánál.
XVII. §. Ezek azok, akiknek a tanításával élve igyekeztem valamelyes tudományos kincset gyűjteni. Ők, midőn az akadémiából távoztam, habár érdemetlenül, mégis ajánlásukkal díszítve akartak elbocsátani. Ezt emlékükre itt is fel akarom jegyezni.
Így tehát a nagyon elfoglalt Schultens röviden ezt írta:
„Schultens A. legszívesebb üdvözletét!
A kiváló ifjú, Bod Péter úr, miután bevégezte nálunk tanulmányait, vissza akarván térni hazájába, megérdemli, hogy nálunk végzett lelkiismeretes és kitartó munkájának tanúsítványával bocsáttassék el, és a legjobb érdemjeggyel ajánltassék. Kétségtelenül úgy az akadémiának, mint a teológiai kollégiumnak egyik legméltóbb tagja volt, és mivel kötelességeinek mindenben eleget tett, sohasem mulasztotta el ismeretei kincsét növelni és gyarapítani. Távoztakor avval a legszebb reménnyel kísérem, hogy tudományával és életével mások előtt világítani fog, és a tudós világ és az egyház díszét növelni fogja.
Kelt Leidenben, az 1743. évben
július 23. napján.”
Honert pedig a következő ajánlólevéllel látott el:
„A mi Urunk Jézus Krisztusban az olvasónak legszívesebb üdvözletét mondja van den Honert János, T. H. fia, a teológia tudora és ugyanezen tudományoknak, valamint az egyháztörténelemnek rendes tanára a Leidenben lévő németalföldi akadémián.
Hogy az igazság elnyerje a tekintélyét, az erény pedig a jutalmát, én mindazok előtt, akiknek valamely módon érdekében áll, hogy megtudják, tanúsítom, hogy a kiváló és érdemes férfiú, az erdélyi Bod Péter, akadémiánk egyik legkedveltebb tagja, az én különféle tárgyú teológiai tanításaimat úgy az akadémián, mint otthon oly nagy szorgalommal és serénységgel látogatta, hogy annál nagyobbat sem kívánni, sem kifejteni nem lehet.
Azokat a kétségtelenül nagy és dicsérendő eredményeket, melyeket innen szerzett, nemcsak minden adott, de általa a legbuzgóbban keresett alkalmakkor is, feleleteivel, beszélgetéseivel, vitatkozásaival nem csupán előttem, hanem nagyszámú más tekintélyes férfiak előtt is elég bőségesen bebizonyította. Feddhetetlen s teológushoz igen méltó életet élt. Mivel ez így van, igen könnyen megnyerte szeretetemet, előttem becsült, mindenki előtt kedvelt volt. A jóságos nagy Istent könyörögve nagyon kérem, hogy törekvéseit kegyesen támogassa, és őt a hazájában lesújtott egyházunk hasznos szolgájává és az örök üdvösség biztos részesévé tegye.
Kelt Leidenben, az 1743. évben,
július 15. napján.”
Alberti a következőt adta:
„Üdvözlet az olvasónak! A kitűnő férfiú, Bod Péter, Erdélyből való magyar, míg e három éven át a németalföldi akadémián tartózkodott tanulmányai előmozdítása céljából, más jeles férfiakon kívül, akiket hallgatott, az én, úgy nyilvános, mint magán teológiai előadásaimon is részt vett, nemcsak mint serény, szerény, tapasztalt hallgató, hanem mint született, gyakori és fürge vitázó is. A jó és keresztény férfiú minden feladatának eleget tett nálunk (amennyire tudva van), és fáradozásainak elég bőséges gyümölcsét nyerte el, amiről előttünk különféle vizsgálatokon bőséges tanúságot tett. Hogy őt e bizonyítvánnyal díszítsem, és midőn övéihez visszatérni készül, szerencsekívánataimmal kísérjem, örömest tettem, és kötelességemnek tartottam. Adja a jóságos nagy Isten, hogy megkezdett fáradozásai majdan az egyháznak hasznára és vigaszára váljanak. Őt minden jó embernek a legmelegebben beajánlani kívánjuk.
Kelt Leidenben, 1743 július 7-én.
Alberti J.,
a teológia tudora és rendes tanár.”
Schwartz, a jog tanára:
„Üdvözlet a kegyes olvasónak! Ennek a levélnek a tulajdonosa, Bod Péter, a nemes és jeles férfiú, ebben a mi akadémiánkban nemcsak a teológiát, hanem (amit magam bizonyíthatok) a polgári jogtudományt is dicséretre méltó buzgalommal tanulmányozta Justinianus Institutióiról tartott előadásaimon, és feleleteivel magát képzettnek és igyekvőnek mutatta. Hogy ez neki nemcsak díszére, hanem előnyére is váljék, igen kívánom. Szorgalmának és előrehaladásának ezt a bizonyítványát kértére nemcsak nem tagadhattam meg, de nem is akartam.
Kelt Leidenben, Hollandiában, július 2-án az Üdv. 1743. évében.
(P. H.)
Erényeinek nagyrabecsülője
Schwartz Joachim,
magdeburgi szász,
a jog rendes tanára.”
XVIII. §. Miután barátainknak, pártfogóinknak és jóakaróinknak búcsút mondottunk, az 1743. év július 24. napján este eltávoztunk Leidenből mi ketten, én és tanulmányaimnak majdnem gyermekkoromtól, most pedig vándorlásaimnak társa: Berzétei József.
Az akadémia az alábbi útlevelet állította ki:
„Üdvözlet az olvasónak!
E levelemmel bizonyítom, hogy Bod Péter úr a leideni akadémiának törvényesen beírt tagja volt, amint ez a beiratkozások könyveiből előttem nyilvánvalóvá lett. Mivel most hazájába visszatérni szándékozik, ismételten kérem, hogy útjában ne érje semmi akadályoztatás, és semmi késedelemnek ne legyen alávetve útja megtételére szükséges felszerelésével, hanem ellenkezőleg, bőségesen részesüljön mindazon emberséges szolgálatokban, melyeket az utasoknak szokás megadni, és ezt annál inkább, mivel a mi földünkön, ahonnan elutazik, semmi ragályos betegség sem dühöng. Hogy ezen levelem nagyobb hitelt nyerjen, aláírtam nevemet, és reá nyomtam a leideni akadémia kisebb pecsétjét.
Leiden, 1743. július 20.
(P. H.)
Scheltinga Gerl
az akadémia tanács jegyzője.”
Forrás
Bod Péter: Önéletírás | MEK OSZK
