Imádkozzunk a kereszténység ügyéért

Luther Márton

(1483 – 1546)

a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkipásztor, reformátor

A jócselekedetekről, részlet (62–65. o.)

[Imádkozzunk a kereszténység ügyéért]

Ha szeretnéd tudni, hogy mit kell kérned, miért kell panaszkodnod imádságodban, megtanít rá a Tízparancsolat és a Miatyánk. Vizsgáld meg nyitott szemmel önmagad, a kereszténység és különösen a papok életét, és meglátod, hogy mennyire megritkult a hit, remény, szeretet, engedelmesség, tisztaság és minden erény, és mennyire megsokasodott a bűnnek minden förtelmes fajtája, hogy milyen kevés a jó igehirdető és lelki vezető, és hogy a vezető szerepet mennyire magukhoz ragadták a pojácák, gyermekek, bolondok és nők. Meg fogod látni, hogy Isten kegyetlen haragjának elfordításáért keserves könnyek között kell könyörögni, esedezni az egész földtekén szüntelenül. <241> Bizony, sohasem volt nagyobb szükség az imádkozásra, mint ma és mostantól fogva a világ végezetéig.

Ha ezek a siralmas állapotok nem indítanak keserves panaszra, akkor papi hivatásod, szerzetesi fogadalmad, jócselekedeteid és imamormolásod ellenére sincs benned egyetlen cseppnyi keresztény vér sem, nincs rajtad egyetlen keresztény vonás sem, még ha egyébként vallásosnak látszanál is. De meg van írva, hogy Istennek legnagyobb haragja és a kereszténységnek legsúlyosabb helyzete az lesz, ha nem lesznek szószólói Isten előtt, amint Ézsaiás sírva mondja: „Nincs, aki nevedet segítségül hívná, aki buzgón ragaszkodnék hozzád. Elrejtetted orcádat előlünk, bűneink hatalmába adtál bennünket.” (Ézs 64, 6) Továbbá Ezékiel is:

„Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállana a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el, de nem találtam. Ezért kitöltöm rajtuk dühömet, megsemmisítem őket haragom tüzével.” (Ez 22,30) Ebből az igéből látjuk, hogy Isten akarata, hogy elébe állva egymásért könyörögjünk az ő haragjának elfordulásáért. Mózesről is gyakran olvassuk, hogy elhárította Isten haragját Izraelről (2Móz 32, 11–14; 4Móz 14,13–20; 21,7).

Tizenötödször. De mi lesz azokkal, akik nemcsak hogy nem törődnek a kereszténység bajával, érte imádkozva, hanem még gyönyörködve nevetnek azokon, akik a felebarát bűnei felett ítélkeznek, róla valótlan mendemondákat híresztelnek, és mégis betolakszanak szemtelenül a templomba, misét hallgatnak, imádságokat mormolnak, hogy jó keresztényeknek tűnjenek fel önmaguk és az emberek előtt? Ha azokért, akiket megrágalmaznak, kinevetnek és megítélnek az ilyenek, imádkoznunk kell, úgy azokért a rágalmazókért kétszeresen kell imádkoznunk. Az Írásban ezeknek a példaképe a Krisztus balján levő lator, aki kínos szenvedése és gyötrődése között is káromolta Krisztust, és mindazok, akik Krisztust a kereszten szidalmazták, holott éppen akkor kellett volna nekik a leginkább segítségére sietniük.

Istenem, milyen vakok és fejvesztettek vagyunk mi, keresztények! Mikor szűnik már meg haragod, mennyei Atyánk? A mi érzéki mivoltunk az oka annak, hogy gúnyolódunk és ítélkezünk a kereszténység baja felett, amelynek megszűnéséért könyörögnünk kellene a misén, a templomban. A kereszténység óriási veszteségének tartjuk, ha a török városokat, vidékeket és templomokat perzsel fel, és elhurcolja a lakosságot; panaszt emelünk ilyenkor, és kérjük a királyt meg a fejedelmeket, hogy vegyék fel a harcot vele. Ha azonban a hit lanyhul, a szeretet elhidegül, Isten igéje háttérbe szorul, és felülkerekedik a bűn, akkor senkinek sem jut eszébe a harc. Sőt a pápa, püspökök és papok – akiknek a sokkalta veszedelmesebb „lelki török” elleni harcban fejedelmeknek, fővezéreknek kellene lenniük –, ők a vezérei a pokoli, török hadaknak,²⁶ éppen úgy, ahogyan Júdás vezette a zsidókat <242> Krisztus elfogatásakor. Krisztus elfogatásakor a kezdeményező lépésnél egy apostolra, egy püspökre, egy főpapra, egy elöljáróra volt szükség. A kereszténységet is azok tehetik igazán tönkre, akiknek oltalmazniuk kellene azt. A törököt fel tudnák falni izzó gyűlöletükben, ugyanakkor pedig otthon ők maguk gyújtják meg a házat, a juhok aklát, s nem bánják, ha az egész nyáj a lángok martalékává lesz is; nem törődnek a bozótban leselkedő farkassal sem. De megérdemeltük ezt, mert hálátlanok voltunk a végtelen kegyelemmel szemben, amelyet Krisztus szerzett meg nekünk drága vérével, gyötrelmes szenvedésével és keserű halálával.

Tizenhatodszor. Álljanak hát elő azok a tétlenek, akik nem tudják, hogyan cselekedjenek jót! Álljanak elő azok, akik ide-oda, hol Rómába, hol Szent Jakabhoz futkosnak! Csak ezt az egy parancsolatot próbálják megvalósítani: a felebarát gyarló, bűnös voltát látva érezzenek együtt vele, őszinte részvéttel tárják az Isten elé, és könyörögjenek érte. Ugyanezt tegyék meg a kereszténységért, különösen annak tévelygő és rettentően züllött vezetőiért, akikkel Isten olyan kegyetlenül büntet és ostoroz bennünket.

Ha ezt megteszed, akkor tudd meg, hogy nemcsak a török, de a Sátán és pokol elleni harcnak is egyik legjobb, legvitézebb fejedelme vagy. De ha ezt nem teszed meg, ha felebarátod bajával nem törődsz, vétkezve ezzel a szeretet ellen, akkor hiába is tennéd meg a szentek csodáit, hiába fojtanál meg minden törököt, mindaz nem menthetne meg téged. Mert Krisztus az ítélet napján nem azt fogja tőled megkérdezni, hogy mennyit imádkoztál, böjtöltél, zarándokoltál a magad érdekében, hanem azt, hogy felebarátoddal, akár a legkisebb testvéreddel is mennyi jót tettél (Mt 25,31). De ma még a legalacsonyabb sorsúak között is sokkal több a lelki beteg – akik a bűn rabságában, szorongattatásában vannak, és lelki javak nélkül szűkölködnek –, mint a testileg betegek.

Azért hát légy résen: a magunk választotta „jócselekedetek” félrevezetnek bennünket, mert azokkal önző módon csak önmegváltásunkat akarjuk elérni; ezzel szemben Isten parancsolatai felebarátainkat állítják elénk, hogy azok javára és üdvösségére munkálkodjunk. Krisztus is a kereszten sokkal inkább másokért imádkozott, mint önmagáért, amikor azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34) Így kell nekünk is egymásért imádkoznunk. Ebből láthatod, hogy micsoda gonosz és teljesen fonák gondolkozású népség az, amely a felebarátot rágalmazza, elítéli és megveti; gyalázzák azokat, akikért imádkozniuk kellene.

<243> És e tekintetben éppen azok a legvétkesebbek, akik a maguk érdekében fáradoznak „jócselekedetekkel”, akik mindenkit elkápráztatnak, s valósággal földöntúli lényként akarnak tündökölni az emberek előtt.

Hivatkozások

25 Vö. alább A német nemzet keresztény nemességéhez (1520), 205, <446>.

26 Ti. a bűnnek. – A ford.

Forrás

LUTHER VÁLOGATOTT MŰVEI 2. Felelősség az egyházért, Luther Kiadó, 2017