A kulcsokról V. A kulcsok helyes használata | Luther Márton

Luther Márton

(1483 – 1546)

a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkipásztor, reformátor

A kulcsokról (1530), részlet (588-599. o.)

Masznyik Endre fordítása

Beszéljünk hát egy kissé a kulcsokról helyes alapon és igazság szerint! Krisztus azt mondja: „Amit megköttök a földön, kötve van mennyben, és amit megoldotok a földön, oldva van mennyben.” (Mt 18,18) Jegyezd meg itt, hogy ő biztosan, bizonyosan megígéri, kötve van és oldva van, amit mi a földön megkötünk és megoldunk; itt szó sincs tévedőkulcsról. Ő nem azt mondja: „Amit én a mennyben megkötök és megoldok, azt a földön ti is kössétek és oldjátok meg”, ahogy a tévedőkulcs tanítói mókáznak. Mikor tudjuk mi meg, mit köt vagy old meg Isten a mennyben? Soha, és így a kulcsok hiábavalók volnának és semmit sem érnének. Nem is azt mondja: Tudnotok kell, amit én a mennyben megkötök és oldok; hisz ki tudhatná ezt? Hanem azt mondja ő: „Ha köttök és oldotok a földön, én is kötök és oldok a mennyben.” Ha a kulcsok dolgát végzitek, én is végzem azt; igen, ha ti ezt teszitek, meg van az téve, és semmi szükség arra, hogy én utánacsináljam. Amit ti köttök és oldotok (mondom én), azt én nem akarom sem kötni, sem oldani, hanem az meg van kötve és oldva az én kötésem és oldásom nélkül; ez azonos dolog, az enyém és tietek, nem kétféle; azonos kulcs az enyém és tietek, nem kétféle, ha ti a magatok dolgát végzitek, úgy már az enyém is megtörtént: ha ti oldotok és köttök, úgy már én is oldottam és kötöttem.

Ő a mi dolgunkhoz csatlakozik és köti magát, sőt ránk bízza a maga tulajdon dolgát; miért tegyük hát bizonytalanná vagy miért forgassuk azt fel, és kössük ki, hogy ő oldjon és kössön előbb a mennyben? Mintha bizony az ő kötése és oldása a mennyben más volna, mint a mi kötésünk és oldásunk a földön; vagy mintha neki más kulcsai volnának odafenn a mennyben, mint nekünk a földön: holott ő érthetően és világosan mondja, hogy azok a menny kulcsai és nem a föld kulcsai. Az én kulcsaimat adom nektek, mondja, és nem mást, és itt a földön tietek az. Sőt nem lehetnek neki a menny eme kulcsai fölött és kívül még más kulcsai, amelyek nem a mennyben, hanem a menny fölött vagy kívül zárnának. Mit is zárnának azok ott? Ha tehát a menny kulcsai azok, akkor nem kétféle, hanem egyféle kulcsok azok, amelyek itt a földön és fent a mennyben zárnak; egyféle kötés és oldás az itt a földön és fenn a mennyben.

De hát ezek a kétféle kulcsokra vonatkozó gondolatok onnan erednek, hogy Isten igéjét nem tartják Isten igéjének, hanem mert emberek mondták, olybá veszik azokat, mintha emberek igéi volnának, és azt gondolják, hogy az Isten magasan fent és messze, messze távol van attól az igétől, ami a földön van, aztán rábámészkodnak az égre, és kigondolnak még más kulcsokat. Pedig bizony Krisztus világosan megmondja itt, hogy ő a kulcsokat Péternek adja (Mt 16,19). Nem azt mondja, hogy neki kétféle kulcsa van, hanem hogy ugyanazokat a kulcsokat, amelyek az övéi és nem máséi, azokat adja Péternek, mintha csak mondaná: Mit bámészkodsz a mennyre, az én kulcsaim után? Hát nem hallod, hogy én azokat Péternek adtam? Bizony a mennyek kulcsai azok (ez igaz), ámde nincsenek azok a mennyben: én azokat ott lenn a földön hagytam; ne keresd hát azokat a földön, sem bárhol másutt, hanem ott találod a Péter szájában, oda tettem én azokat. Péter szája az én szájam, és az ő nyelve az én kulcsaimnak a tartója, az ő hivatala az én hivatalom, az ő kötése az én kötésem, az ő oldása az én oldásom, az ő kulcsai az én kulcsaim, nekem nincs más, nem is tudok semmi másról: amit ők megkötnek, az meg van kötve, amit megoldanak, az meg van oldva, egészen úgy, mintha nem is volna más kötő vagy oldó a mennyben vagy a földön. Hogy van-e még több vagy más kulcs akár a mennyben, akár a földön vagy a pokolban, azzal én nem törődöm; nem is tudom, mit kötnek vagy oldanak, ez után nem tudakozódom. Éppen azért te se törődjél ezzel, és ne téveszd meg magad általuk. Én csakis azt nézem, amit az én Péterem köt és old, ahhoz tartom magam; tartsd ahhoz te is magadat: akkor te szerintem már kötve és oldva vagy. Mert Péter köt és old a mennyben, és senki más. Látod, ez a helyes felfogás és beszéd a kulcsokról.

Ebből immár megérthetjük, mik azok a kulcsok; nevezetesen, hivatal, hatalom vagy parancsolat Istentől Krisztus által a kereszténységnek megadva, hogy az embereknek bűneit megtartsák vagy megbocsássák. Mert azt mondja Krisztus: „Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön: Kelj fel – így szólt ekkor a bénához stb.” (Mt 9,6) És mindjárt azután: „A sokaság pedig dicsőítette az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.” (Mt 9,8) Meg ne tévesszen itt téged a farizeusok fecsegése, amivel némelyek magukat bolondítják, hogy hogyan bocsáthatja meg egy ember a bűnöket, holott sem kegyelmet, sem Szentlelket nem adhat. Maradj te meg Krisztus igéjénél, és légy bizonyos abban, hogy Isten a bűnöket semmi más módon nem bocsátja meg, csakis a szóbeli ige által, amelyeket ránk, emberekre bízott. Ha te a bocsánatot nem az igében keresed, hiába bámészkodsz az égre a kegyelem után, vagy amint ők mondják, a benső bocsánat után.

De te azt mondod, amit a gyülevész lelkek⁷⁶ és a szofisták is mondanak: hiszen sokan hallják a kulcsok kötését és oldását, és mégsem hajlanak rá, és kötés és oldás nélkül maradnak; éppen ezért valami másnak kell itt szerepelnie, mint az igének és a kulcsoknak: a lélek, lélek, lélek teszi ezt. Azt véled tehát, hogy nincs megkötve az, aki a kötőkulcsnak nem hisz. Majd megtapasztalja ő annak idején, hogy az ő hitetlensége miatt a kötés nem volt hiábavaló, nem is tévedett. Hasonlóképpen, aki nem hiszi, hogy oldva van, és hogy bűnei meg vannak bocsátva, majd megtapasztalja az is idővel, hogy mely bizonyosan meg voltak neki bocsátva az ő bűnei, és ő nem akarta ezt hinni. Szent Pál mondja: A mi hitetlenségünk miatt az Isten nem téved (Róm 3,3). Mi sem arról beszélünk most, aki a kulcsoknak hisz vagy nem, tudjuk nagyon jól, hogy kevesen hisznek, hanem arról beszélünk, amit a kulcsok cselekednek és nyújtanak. Aki nem fogadja el, annak természetesen semmije nincs; azért a kulcs nem téved. Sokan nem hisznek az evangéliumnak, de azért az evangélium nem téved és nem hazudik. Egy király várat ad neked; ha nem fogadod el, azért a király nem hazudott és nem tévedett, hanem te csaltad meg magadat, és ez a te hibád; a király azt bizonyosan megadta.

Igen, mondod, te itt magad tanítod a tévedőkulcsot, mert nem történik meg mindaz, amit a kulcsok művelnek, minthogy azt némelyek nem hiszik, nem is fogadják el. Ej, édesem, ha ez tévedés, akkor az Isten téved minden igéjében és dolgában. Mert kevesen hiszik és fogadják el azt, amit pedig ő szüntelenül mond és tesz mindenkivel szemben. Ez bizony nem egyéb, mint nyelvficamodás és nyelvbotlás.⁷⁷ Mert azt nem lehet hibázásnak vagy tévedésnek mondani, ha én teszek vagy mondok valamit, és más megveti azt vagy fel sem veszi. Ámde a pápa tévedőkulcsa azt tanítja, érti és tartja, hogy ő maga, a kulcs magában véve tévedhet, bár az ember örömest hinné és elfogadná, mert az egy conditionalis Clavis, egy ingadozókulcs, amely minket nem Isten igéjéhez, hanem a magunk töredelméhez utasít, nem mondja nyíltan: én bizonnyal feloldlak téged, ezt hinned kell, hanem azt mondja, ha töredelmes és igaz vagy, úgy feloldalak, ha nem, úgy én tévedek; ez a Clavis errans, a tévedőkulcs, és ő maga nem támaszkodhat arra, és nem mondhatja: én tudom bizonnyal, hogy téged Isten előtt feloldottalak, akár hiszed, akár nem hiszed, amint Péter kulcsa mondhatja, hanem azt kell mondania: én feloldozlak téged a földön, de bizonyosan nem tudom, vajon azért Isten előtt oldva vagy-e. Mert ők a kulcsoknál a hitet nem tanították, amint ezt minden búcsúbulláikból látjuk, ahol töredelmet és gyónást és filléreket követelnek, de a hitről egy árva szó nincs.

Ezt itt jól meg is jegyezhetjük; mert ők ezt a bizonytalan, tévelygő nézetet sem maguknál, sem másoknál meg nem bánják, sem meg nem büntetik, hanem bámulatos nyugalommal viselkednek, mintha ez a kétség éppen nem volna bűn, úgy gondolkodván, hogy ha eltaláltam, hát eltaláltam, ha tévedtem, hát tévedtem, ez egyre megy; szóval e hitetlenség miatt nem fáj se lelkük, se fejük; holott a hitetlenség szörnyű bűn mindkét részen, annál is, aki köt vagy old, és annál is, aki kötve vagy oldva van.

Mert Isten parancsolata és igéje, amit amaz mond, és emez hall; mindkettő lelke üdvösségére köteles ezt olyan bizonyosan és szilárdan hinni, mint a hit minden egyéb cikkét. Mert aki köt és old, de nem hisz, hanem kételkedik abban, vajon eltalálta-e, kötött-e vagy oldott-e, vagy könnyelműen úgy gondolkodik: ó, ha talál, hát talál; az káromolja az Istent, megtagadja Krisztust, lábbal tapossa a kulcsokat, és gonoszabb, mint egy pogány, török vagy zsidó. Hasonlóképpen cselekszik az is, aki kötve vagy oldva van, ha nem hisz, ha kételkedik, vagy fel se veszi azt: mert Isten igéjének hinnünk kell egész komolyan és teljes bizalommal. Aki nem hisz, az hagyjon békét a kulcsoknak, mert különben jobb neki Júdással és Heródessel a pokolban lenni. Istent ugyanis hitetlenségünk által meg nem gyalázhatjuk. Igaz, hogy nem mindenki hivatott arra, hogy a kulcsokat helyesen használja.

Viszont aki hisz, vagy legalább szeretné hinni, hogy a kulcsok bizonyosak, az vidámodjék meg, és megvigasztalódva használja azokat. Nem adhatsz nagyobb dicsőséget Istennek, mint ha hiszel a kulcsoknak. Azért a mieinket így tanítjuk: aki a kulcsok által kötve van vagy oldva van, az e kötésben és oldásban olyan biztosan higgyen, hogy inkább tízszer haljon meg, mintsem abban kételkedjék. Isten igéje és ítélete az, amellyel szemben nagyobb tiszteletlenség nem történhet, mint ha abban nem hisznek.⁷⁸ Ezzel éppen annyit mondanánk, mint hogy: Isten, te hazudsz, az nem igaz, amit te mondasz, én nem hiszem azt, és így Istennek hazugnak kell lennie. Éppen olyan bizonyosnak kell lennie annak is, aki köt vagy old, mert különben hasonló szörnyű bűnbe esik. De hol tanították vagy hallották ezt valaha a pápaságban? Igen, ha tanították volna, akkor a tévedőkulcsok és társaik soha világra nem jönnek, bizony csupán és tisztán csak ez a két kulcs maradt volna meg. Ugyan hány püspök és püspöki helynök van, aki a kulcsokat így használja? Ők nem hiszik, hogy a kulcs ítélete Istennek igéje; olybá veszik azt, mintha valami régi világi hagyomány volna.⁷⁹ Pedig ha meggondolnák, hogy Isten ítélete az, amelynek ők maguk előbb hinni tartoznának lelkük üdvösségére, nem volnának olyan könnyelműek, hanem félelemmel és rettegéssel bánnának velük. De honnan vennénk püspöki helynököket, hol maradnának a konzisztóriumok? Erős reformációba kellene itt fogni, és kell is okvetlenül.

De ezzel szemben van nekik egy nagy kunsztjuk, hogy megkeményedve és megvakulva nem látják, mik azok a kulcsok, nem is tartják többre azokat, csak amennyi pénzt hoznak nekik; különben szívesebben dugnának zsebükbe valami ördöglakatot, mint az Isten mennyet nyitogató kulcsaival teli világot; úgyhogy bizony sehol sem állnak a kulcsok nagyobb becstelenségben, mint náluk, akik birtokában vannak, vagy azzal kérkednek, hogy birtokában vannak. Ezt ebből a példából értsd meg: a felszentelt kelyhet egy keresztény sem érintheti meg,⁸⁰ tekintet nélkül arra, hogy meg van keresztelve és Krisztus vére által meg van váltva és meg van szentelve; nem, Krisztus vére semmi egy felszentelt kehellyel szemben. A felszentelt kendőt⁸¹ egy keresztény nőnek, sőt egy apácának sem, aki pedig Krisztusnak kiválasztott menyasszonya, nem szabad kimosnia,⁸² tekintet nélkül arra, hogy azt különben a legyek, amelyek pedig nincsenek felszentelve, bemocskolhatják;⁸³ olyan nagy szentségről van itt szó. Hanem a kulcsokat, ezt az igazi szentséget,⁸⁴ amely a legdrágább, legszentebb kincsek egyike, Istené, Krisztusé és az egyházé, Krisztus vérével megszentelt, és amelyek még mindig naponként Krisztus vérét osztják ki, ó, azokat nemcsak megérinthetik, hanem azokkal a leggyalázatosabb módon vissza is élhetnek ezek a legeslegkönnyelműbb, legesleggazabb fickók is, akiknek párjuk nincs! Es ilyenekre bízzák a kulcsokat, jeléül annak, mennyire becsülik és milyen szentnek tartják ők a kulcsokat, amelyek által pedig urak akarnak lenni a földön.

De hát mit cselekedjünk, ha a kulcsokkal helyesen akarunk élni, úgy, hogy az bizonyos legyen Isten előtt? Nézd meg hát a biztos szöveget, ahol maga Krisztus úgy fogja fel a kulcsok hivatalát, hogy nem tévedhetsz, ha ahhoz tartod magad; ha pedig nem tartod ahhoz magad, hanem egy új, saját módot gondolsz ki, tudd meg, hogy akkor tévedsz, és nincsenek igazi kulcsaid!

A szöveg pedig így hangzik: „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava⁸⁵ erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt.” (Mt 18,15–17) Íme, itt van számodra Isten igéjébe foglalva a biztos út és mód, mely nem engedi, hogy megtévedj, és amely szerint a kulcsokkal félelem és aggodalom nélkül istenileg és jól élhetsz; mert ez után következik a kulcsokról szóló szöveg: „Amit megköttök a földön” stb. (Mt 18,18)

Ha azonban ezt az utat és módot nem követed, akkor bizonytalanságban leszel, és a te szíved nem mondhatja: „En tudom, hogy nem tévedek”, hanem megragad téged, és azt mondja: Te Isten igéje nélkül kötöttél és oldottál, Isten ezt nem így parancsolta neked, hanem ez a te saját önkényed; éppen azért itt egy kulcs sincsen birtokodban, hanem csak álmodtál a kulcsokról. Erre aztán elítél téged a lelkiismereted, mondván: Te az Isten nevét káromoltad, a kulcsokat meggyaláztad, és ráadásul felebarátoddal erőszakosan és jogtalanul bántál, lelkiismeretét hazugsággal megrémítetted, tévelygésbe és a kulcsok hamis értelmezésébe ejtetted és lelkileg megölted. Mibe kapaszkodsz most már? Igen, mondod, ez ma nincs szokásban a püspök és a pápa udvaránál. Jól hallom ezt, de szokásban van Krisztus udvaránál, és úgy kell lennie a püspök udvaránál is, vagy ne legyenek keresztények a püspökök. Ha a püspök nem Isten, akkor az ő udvara nem Isten igéje: ha jobban tudják csinálni ezt a dolgot, mint ahogy azt itt az Isten Fia rendelte, akkor hagyd, hogy csinálják, és mi Isten fiának nevezzük őket, fütyülőnket zsebre vágjuk,⁸⁶ és hallgatunk. De ha nem tudják jobban csinálni, akkor szüntessék meg a visszaélést, és állítsák helyre a helyes szokást, Krisztus a maga igéjét a püspöki udvarok és visszaélések kedvéért meg nem változtatja.

De hallod itt, hogy bizonyos ismeretes személyeknek bizonyos nyilvános vétkeiről volna szó, akkor, amikor egyik testvér a másikat vétkezni látja; ráadásul olyan bűnről, amelyet előbb testvéries módon büntetnek és végre nyilvánosan a gyülekezet előtt bebizonyítanak, innét azok a bullák és átoklevelek, amelyekben ez áll: Excommunicamus ipso facto, lata sententia trina tamen monitione praemissa.⁸⁷ Vagy: De plenitudine potestatis.⁸⁸ Ezt magyarán szar átoknak nevezik, én az ördög átkának és nem Isten átkának nevezem, mikor az embereket gaz módra megátkozzák, mielőtt nyilvánosan rájuk bizonyították volna a bűnt a gyülekezet előtt, Krisztus rendelése ellenére. Ilyenek mindazok az átkok, amelyekkel a püspöki helynökök és egyházi törvényszékek mókáznak, mikor tíz, húsz, harminc mérföldnél nagyobb távolságból az embereket egy cédulával a gyülekezet előtt átok alá vetik,⁸⁹ holott azok ugyanabban a gyülekezetben és a pap előtt soha büntetve, bevádolva vagy meggyőzve nem voltak, hanem iderepül egy bőregér valamely püspöki helynök kuckójából, tanúk és Isten parancsolata nélkül.

E rongy átkoktól nincs okod félni. Ha valamely püspök vagy püspöki helynök valakit átok alá akar vetni, menjen ő, vagy küldje őt oda a gyülekezetbe és a lelkipásztor elé, mert ott kell átok alá vettetnie, és tegye vele, ami helyes Krisztus emez igéi szerint.

És én mindezt azért mondom, mert a gyülekezetnek, ha az ilyent kiátkozottnak kell tartania, tudnia is kell és bizonyosnak is kell lennie abban, mivel érdemelte meg az az átkot, és hogy került bele, amint itt Krisztus szövege jelzi; különben be volna csapva, és egy hazug átkot fogadna el, és ekként a felebaráttal jogtalanul bánnék. Ez volna hát a kulcsok káromlása, Isten gyalázása és a felebarátok iránt való szeretet megsértése, amit egy keresztény gyülekezet el nem tűrhet: mivelhogy neki is köze van ahhoz, ha valamely tagját kiátkozzák, mondja a szöveg szerint Krisztus. És nem köteles a püspöki helynök cédulájának, sem a püspök levelének hinni, sőt ez esetben kötelessége nem hinni; mert nem tartozunk hinni embereknek az Isten dolgában. Hiszen a keresztény gyülekezet nem a püspöki helynök szolgálója, sem a püspök porkolábja, hogy ez azt mondhatná neki: te Julcsi, te Jancsi [Da Greta, Da Hans], vesd ezt vagy azt átok alá. Ejha! Isten hozta, kedves püspöki helynök! A világi felsőségnél még csak helye volna az ilyen felfogásnak; de itt, ahol a lelkekről van szó, a gyülekezet is bíró és hitestárs. Szent Pál apostol volt, mégsem vetette átok alá azt, aki mostohaanyjával élt; ő a gyülekezetet is belevonta a dologba (1Kor 5,1–13). És mikor a gyülekezet nem járult hozzá, elejtette az átkot is, és beérte azzal, hogy az a bizonyos más módon lett megbüntetve a gyülekezet előtt (2Kor 2,10).

Hogyhogy? Ha valaki maga bevallja bűnét, akár nyilván, akár titkon, még sincs rábizonyítva, és bizonnyal hamisan is bevallhatta; nem kell-e ebben az esetben a kulcsoknak tévedniük? Felelet: Krisztus azt mondja: „Szavaid alapján mentenek fel, és szavaid alapján marasztalnak el téged.” (Mt 12,37) Éppen azért, aki maga tesz vallomást, és ezt alázatból teszi, annak hinnünk kell és megbocsátanunk; ha pedig dacból, hazugsággal teszi, akkor szintén hinnünk kell neki, mondván: legyen úgy, amint mondod. Mert noha hamis bűnt vall is be, az mégis kettős bűn, mert hazudik, és csalni akar, éppen azért méltó sors éri, és a kulcs nem téved. Épp, mint ahogy Dávid kardja nem hibázott, mikor azt az ifjút megölette, aki előtte azzal kérkedett, hogy Sault leszúrta, noha hazudott. „Mert ezt mondta Dávid: Az általad kiontott vér szállt a fejedre, mert saját szád vallott ellened, amikor ezt mondtad: Én öltem meg az Úr felkentjét” stb. (2Sám 1,16) És minden jog amellett bizonyít, hogy az önmagunk ellen tett saját vallomásunk a legjobb bizonyíték.

De hogy végezzünk ezzel a dologgal, ez a két kulcsunk van tehát nekünk Krisztus parancsolatából: a kötőkulcs hatalom vagy hivatal, aminél fogva azt a bűnöst, aki vezekelni nem akar, nyilvánvaló ítélettel örök halálra vetjük, a kereszténységből való kizárással. És ha ez az ítélet kimondatik, az éppen annyi, mint ha Krisztus maga ítélt volna, és ha az illető meg nem változik, úgy bizonnyal örökre elkárhozik. Az oldókulcs hatalom vagy hivatal, amelynél fogva azt a bűnöst, aki bűnét megvallja és megtér, feloldozzuk a bűntől, és megadjuk neki újra az örök élet ígéretét, és ez is épp annyi, mint ha maga Krisztus ítélt volna. És ha az illető ezt hiszi, és megmarad annál, úgy bizonnyal örökre üdvözül. Mert a kötőkulcs a törvény dolgát végzi, és a bűnösnek hasznos és jó azáltal, hogy neki szolgálatot tesz, feltárja előtte bűnét, inti őt Isten félelmére, megrettenti, és bűnbánatra s nem romlásra serkenti.

Az oldókulcs az evangélium dolgát végzi, édesget kegyelemre és irgalomra, vigasztal és ígér életet és üdvösséget a bűnbocsánat által. Szóval Executores, az evangélium osztogatói és közegei azok, mint amelyek egyszerűen ezt a két dolgot hirdetik: megtérést és a bűnök bocsánatát (Lk 24,47). És mindkét kulcs fölötte szükséges a kereszténységben; értük soha elég hálát nem adhatunk az Istennek.

Mert az igazán megfélemlített bűnös lelkiismeret meg nem vigasztalhatja az embert bűneiben, szükséges még oda, hogy az oldókulcs cselekedje meg ezt: olyan nagy betegség a tompa, gyenge lelkiismeret, hogy a kulcs ítéletébe vetett hitet nagyon is erősen kell élesztgetni az igehirdető, a lelkipásztor és más keresztények útján; e hitről a pápaságban soha egyetlen szót nem hallottunk. Viszont a keresztények között akad néhány durva, gonosz lélek és vad ember, úgyhogy e hamis keresztények miatt az igazaknak sem nyugtuk, sem békességük nem lehetne, ha a kötőkulcs a maga ostorával elő nem állna, és ha merő kegyelmet és biztonságot tapasztalnánk. Még akkor is elég gond szakad ránk, ha mégoly erős és nagy is ez a büntetés és ítélet. A vaskemény kötőkulcs tehát nagy vigasztalás, védelem, várfal az igaz keresztényeknek a gonoszokkal szemben, és amellett még maguknak a gonoszoknak is üdvös orvosság, haszon és jótétemény, habár a testre nézve félelmetes és kellemetlen is. Azért mindkét kedves kulcsot drágának és becsesnek kell tartanunk szívünk mélyéből, mint két megbecsülhetetlen kincsünket és drágaságunkat, ami lelkünknek javára szolgál.

Mert az a derék férfiú, a mi lelkünknek hűséges, édes püspöke, Jézus Krisztus jól látta, hogy az ő kedves keresztényei gyarlók, ráadásul az ördögtől, testtől, világtól sokféleképpen és szüntelenül ostromoltatnak, néha elesnek és vétkeznek. Ez ellen hát orvosságról gondoskodott, a kötőkulcsról, hogy a bűnben bátorsággal elbizakodva, durván és elvetemedve meg ne maradjunk, és az oldókulcsról, hogy a bűnben kétségbe ne essünk, és hogy ekként a középúton, az elbizakodottság és kétségbeesés között igaz alázatban és bizalomban tartsuk fenn magunkat, hogy így mindenképpen gazdagon gondoskodva legyen rólunk. Mert aki nem vétkezik (de hát ki nem vétkezik?), vagy amiben nem vétkezik, azé a közönséges evangélium; aki pedig esetleg vétkezik, azé az evangéliumon felül a kulcsok is.

Ugyanő a kulcsokkal egyszersmind hathatósan útjába akart állni az eljövendő novatianusoknak,⁹⁰ akik azt tanították, hogy a keresztség után egy halálos bűn sem bocsáttatik meg. De mi azt látjuk itt, hogy Krisztus nem a pogányoknak, sem nem a megkereszteletleneknek, hanem tanítványainak és a megkeresztelteknek adja a kulcsokat, ami tisztára hiábavaló dolog volna, ha a megkereszteltek bűnei azok által megbocsáthatók nem volnának.

Ilyenekről beszél Krisztus is: „Ha a te atyádfia vétkezik.” (Mt 18,15) Az atyafi pedig bizony megkeresztelt keresztény, mégis azt mondja: „Ha ő vétkezik”; azt sem mondja: „Ha egyszer vétkezik,” hanem egyszerűen:„Ha vétkezik”, nem szabja meg a kulcsnak se mértékét, se számát, sem idejét; sőt ő maga mérték, szám és idő nélkül érti azokat, mondván: „Mindaz, amit megköttök és megoldotok”, nem mondja: ez vagy az, hanem ,,mindaz”. Tehát a kulcs hivatala kiterjed a bűnöknek egész sokaságára, nagyságára, terjedelmére és alakjára, bármi legyen is a nevük; mert aki „mindazt” mond, az nem vesz ki semmit.

Mindamellett ezt a „mindaz” szót nem úgy kell értelmezni, ahogy a pápa teszi, mintha a kulcsok mindazt megkötnék és megoldanák, ami a mennyben és a földön van, és mintha ezzel mi valami mindenható erőt nyernénk; hanem csakis a bűnre vonatkoztathatjuk azt, és nem másra, amint most mondtuk. Mert nekünk Krisztus igéit secundum materiam subiectam kell értenünk, vagyis tekintetbe kell vennünk, amiről Krisztus ott, azon a helyen szólt, és aszerint fognunk is fel az igéket, és nem terjesztenünk azokat ki más dolgokra, amelyekről Krisztus egy szót sem szól. Éppúgy, mintha valaki egy helyen minden dologról tanítani akarna, vagy egy szót minden dologra ráhúzni, ahogy a gyülevész lelkek teszik, akik az Írásnak majdnem minden mondását a szentségre vonatkoztatják, holott azok a szentségről egy szót sem mondanak.⁹¹ Minthogy tehát nyilvánvaló előttünk, hogy Krisztus itt nem a mennyben vagy a földön való hatalomról beszél, hanem a mi atyánkfiainak bűneiről, arról, hogy miként javítsák meg magukat; nem lehet az ő igéit más egyébre vonatkoztatni vagy érteni; hanem csakis e bűnökre, és éppen azért a „mindaz” szót éppúgy, mint a kötni és oldani igéket, egyszerűen ugyancsak a bűnökre kell alkalmaznunk.

Mert Krisztus ezzel kegyesen és hathatósan akar minket, szegény bűnösöket vigasztalni, és nem a pápának angyalok felett való hatalmat adni a mennyben, sem császárok felett való hatalmat a földön. És ez ama vigasztalás, hogy minden, de minden bűn, egyet sem véve ki, Péternek vagy a kulcsnak van alávetve, hogy kötve és oldva legyen, ha ő köt és old, ha mindjárt ez ellen lázadnának is az összes ördögök, az egész világ, minden angyal, minden gondolat és szívünknek minden kétsége, a halálnak minden látása⁹² és minden gonosz jel, úgyhogy a félénk szív bátran rábízhatja magát, és a saját maga rossz lelkiismerete ellenére a nyomorúság idejében azt mondhatja: „Íme, az én bűneim bármily sokak és nagyok legyenek is, mégis feloldozva a kulcs által; rábízom hát magam, és nem akarok tudni többé semmi bűnről, oda mind, mind megvan bocsátva, mind el van feledve.” Aki megígéri nekem: „…mindaz, amit megoldasz, oldva van”, nem hazudik az, jól tudom. Ha az én töredelmem nem elégséges, az ő igéje elégséges. Ha én nem eléggé vagyok méltó, elég méltók az ő kulcsai. Ő hű és igaz; az én bűneim nem tehetik őt hazuggá.

Íme, ezt a hitet kellene a kulcsoknál szorgalmazni és tanítani, mert a kulcsok szívünkben a hitet követelik; hit nélkül nem használhatod azokat hasznosan. De ha hiszel az ő ítéletükben, úgy újra megadják neked keresztséged ártatlanságát, ismét újjászületsz, igazi új szentté leszel; mert Isten igéje szent, szentek a kulcsok is. Meg is szentelik azt, aki hisz bennük. És tisztára helytelen, nevetséges dolog, hogy a kulcsoknál csupán a töredelemre és cselekedetre fektettek olyan nagy súlyt, holott a kulcsokat és a mi cselekedeteinket úgy meg kellene különböztetni egymástól, mint az eget és földet. Hiszen ha a szöveget számba veszi, az értelemnek is be kell ismernie, hogy a kulcsok semmiféle cselekedettel nem kapcsolatosak; semmit sem mondanak és parancsolnak, hanem fenyegetnek és ígérnek; márpedig a fenyegetés és ígéret bizony nem parancsolatok.

A kötőkulcs azt akarja, hogy a fenyegetésnek higgyünk, és ekként az Istent féljük. Aki benne hisz, az e hittel minden cselekedet előtt és nélkül eleget tett a kulcsnak. Nem is követel más cselekedetet; azután persze az ilyen hit cselekedeteket is végez. Ugyanúgy az oldókulcs azt akarja, hogy vigasztalásának és ígéretének higgyünk, és ekként Isten tetszését megnyerjük, és vidám, bátorságos, békés szívre tegyünk szert. Aki hisz benne, az ezzel a hittel eleget tett a kulcsnak minden cselekedet előtt és nélkül. Nem is követel más cselekedetet; azután majd ez a hit bizonnyal cselekedetet végez.

És különös buzgósággal kellene gondoskodnunk arról, hogy Krisztus példája és igéje szerint egyik kulcsot a másik nélkül ne tanítsuk és használjuk, hanem mindkettőt egybefogjuk, ahogy Krisztus itt egybefogja. A pápaság alatt a kötőkulcsot olyan szörnyű és zsarnoki módon használták, és az oldókulcsot a maga erejével úgy félretették, hogy a kulcsoknak ki-ki ellenségévé vált, és sem igazi töredelemre, sem megtérésre nem juthatott. Mert ők azt tanították, hogy az ember a maga bűneit vegye számba és szedje össze, hogy így a pokol félelme indítsa töredelemre, és ekként a kegyelmet cselekedetekkel érdemelje ki, a kulcsok előtt; holott képtelenség volt minden bűnt számba venni. Ezenfelül azt tanították, hogy csakis a kirívó, a közönséges durva bűnöket kell számba venni, ámde a nagy, az igazi szörnyűségeket és ördögfejeket, a mérges lelki sárkányfarkakat, nevezetesen a hitetlenséget, az Isten ellen való zúgolódást, Isten gyűlöletét, a kételkedést, káromkodást, Isten megvetését és az ehhez hasonlókat nem ismerték, nem is szólva arról, hogy ezek megbánását tanították volna. Éppen azért az ő bűnbánatuk tisztára színlelt, és alig tart a nagyhét feléig, mert szó sincs itt alapos bűnbánatról vagy értelemről. De e szörnyűségek helyett tanították a komédiás bűnöket, amelyeket az ő hazug törvényük ellen követtek el. Mi jó lehetett volna a bűnbánatban?!

És amint semmi alaposat nem tanítottak a bűnökről, úgy nem tanítottak semmit Krisztusról, a mi közbenjárónkról, semmit a kulcsok vigasztalásáról, semmit a hitről, hanem csakis a töredelem, gyónás, elégtétel és a mi cselekedeteink elviselhetetlen és mégis hiábavaló gyötrelméről. És Krisztust szörnyű bírónak kellett nevezniük, akit a mi bűnbánatunk, gyónásunk és elégtételünk mellett anyjához és az összes szentekhez intézett könyörgésekkel, minden papi misével, minden barát és szerzetes érdemével kellett kiengesztelnünk, és mégsem használt az; megmaradt a bizonytalan lelkiismeret, a tompult szív, a merő kétségbeesés és a pokol kezdete. Nem úgy van? Ki tagadhatja ezt? Nincsenek meg a bullák és könyvek? Még mikor én a vezeklésnek e módját korholtam, csak arra szolgáltam rá, hogy Leó pápa engem az ő öszvéreivel mint eretneket megátkozott,⁹³ mert ezt az ő gyalázatos káromló szörnyűségüket merő hitcikknek kellett tartani.

Krisztus pedig azt tanítja itt, hogy a bűnös léleknek a másik kulcs vigasztalását is fel kell ajánlani, és nem csupán az egyik kulcs félelmét, hogy a megtérés kedvből és szeretetből is fakadjon. Mert az igazság kedvelése és szeretete nélkül csupán a kínok félelméből vezekelni, amint ők tanították,⁹⁴ annyit tesz, mint titkon Isten ellenségévé lenni, őt káromolni, a bűnt növelni, ami semmi más, mint Júdás bűnbánata. De ki vezekelhet kedvvel és szeretettel, ha nem tarthat számot a kegyelem bizonyos vigasztalására és ígéretére, amit nem a maga fejéből merít (mert ez nem ér semmit), hanem ezt Isten bizonyos igéje nyújtja és ajánlja fel, hisz ez a vigasztalás a kötőkulcs rémítését úgy enyhíti meg, hogy szívünk elviselheti és kiállhatja? Hiszen az az igazi bűnbánat, amely Istent nem átkozza, sem titkon nem ellensége neki, hanem szereti és magasztalja, és amely éppen azért vidám félelemből és kedves rettegésből fakad (Zsolt 2,11). Ez tetszik az Istennek, és állandó is, egy más új embert teremt, és felkelti a bűnnek igaz gyűlöletét, amit a bűn számbavétele és a pokol félelme és a pápás bűnbánat soha nem ér el.

A két kulcsról való eme tant, mondom, bizony ezt kellene hirdetnünk és újra visszaállítanunk. Sokan gondolják, hogy nagyon is jól tudják, és mégsem értik: a pápisták ezt nem veszik tekintetbe. Sőt ha mindjárt hallják és olvassák is, mégsem tudják megérteni; mert az ő szívük más gondolatokra irányul, és ott van Mózes leple a szemük előtt (2Móz 34,33).

Legyen ez elég ezúttal a kulcsokról; bárcsak Isten megadná kegyelméből, hogy az átok újra helyes útra terelődnék, és a bűnbánatról meg a kulcsokról való tan újra ismeretes lenne! Erre segítsen minket minden bölcsességnek és vigasztalásnak Atyja (2Kor 1,3), a maga Szentlelke által, Krisztus Jézusban, a mi Urunkban, akinek legyen dicsőség és hála mindörökké! Ámen.

Hivatkozások

^{76 Rotten: a radikális reformáció irányzatai (anabaptisták, spiritualisták).}

^{77 Az eredetiben: die Worte um ihren rechten Sinn gebracht.}

⁷⁸ BSLK 97–98; KK 1: 43; Ágostai hitvallás 47.

^{79 Vö. fent: A német nemzet keresztény nemességéhez (1520).}

⁸⁰ Decretum Gratiani Pars III, de consecratione dist I can 41; CIC 1: 1304.

⁸¹ Corporal: hímzett kendő, amire az ostyatányért és a kelyhet helyezték.

⁸² Decretum Gratiani Pars I dist 23 can 25; CIC 1: 86.

⁸³ Vö. A misével való visszaélés (1521), lásd LVM 3. köt.

⁸⁴ Vö. alább: A zsinatokról és az egyházról (1539).

^{85 Vö. Decretum Gregorii II,20; III,26,10–11; CIC: 316, 541.}

⁸⁶ „Meghúzzuk magunkat”.

⁸⁷ Decretum Gregorii V,39,59; CIC 2: 912; vö. Decet Romanum, QGP 1: 513–515 (790. sz.). „Kiátkozzuk a tett alapján hozott ítélettel, de hármas előzetes intés után.”

⁸⁸ „A hatalom teljességéről”.

^{89 Vö. Decretum Gratiani Pars II causa 11 qu 3 can 20; CIC 1: 648.}

⁹⁰ A novatianusok egy 3. századi szekta, amelyet Novatianus presbiter alapított, aki azt akarta, hogy az egyház csupa merő szentekből és tisztákból álljon, s épp azért mindazokat kirekesztették, akik halálos bűnt követtek el. Vö. BSLK 67; KK 1: 27; Ágostai hitvallás 27.

^{91 Vö. LVM 7: 435 (995. sz.)}

^{92 Vö. LVM 6: 113–114.}

⁹³ Decet Romanum, QGP 1: 513–515 (790. sz.).

^{94 Tamás: Summa III qu 86 art 4–5.}

Forrás

LUTHER VÁLOGATOTT MŰVEI 2. Felelősség az egyházért, Luther Kiadó, 2017