Az Istentisztelet Regulatív Elve A Második Parancsolatban | Michael Bushell

2021.12.23. Off By neilnejmed

Michael Bushell, Songs of Zion, 4. fejezet, 3. szakasz, 163-165. oldal.

A második parancsolat messze a legfontosabb szentírási rész, ami az istentiszteletet szabályozza. Arra tanít meg bennünket, hogy csakis Isten határozza meg milyen istentisztelet minősülhet elfogadottnak, továbbá arra is, hogy Ő a bálványimádás minden formáját elutasítja, a bálványimádók származásától vagy jó szándékától függetlenül. Emellett Isten az Ő imádatát az egyházi életben kiemelkedő fontosságú helyre emeli, amely sorrendben csakis Isten, mint az egyedül igaz Isten elismeréséről rendelkező parancsolat után következik. A második parancsolat, amelyet Mózes a Sínai-hegyen kapott, így szól:

Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják. ” (2Móz 20:4-6).

A Westminsteri Hitvallás [21:1] helyesen idézi e szakaszt mint a regulatív elv bizonyító erejű textusát. Ahhoz azonban, hogy megértsük a második parancsolat hogyan alkalmazható a regulatív elvre, röviden meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan értelmezzük a teljes Tízparancsolatot.

Amikor a Tízparancsolatot olvassuk, meg kell értenünk, hogy az a teljes erkölcsi törvényrend összefoglalása, ezt olyan példákon keresztül fejezi ki, amik e törvény legsúlyosabb megsértéseit szemléltetik. A Nagykáté helyesen tanítja, hogy amikor az Úr a Tízparancsolatban egy konkrét bűnt elítél, akkor hallgatólagosan elítél minden ahhoz kapcsolható egyéb bűnöket is, valamint a megfelelő morális kötelességek teljesítését parancsolja meg (WLC 99). Mert Isten jól tudja, hogy példákon keresztül tudunk a legjobban tanulni. Így például a kilencedik parancsolat, amely megtiltja a hamis tanúzást, hallgatólagosan megtiltja, hogy bármit olyat tegyünk, “amely elferdíti az igazságot, illetve rontja a saját vagy felebarátunk hírnevét.” (WSC 78). Valamint megkívánja az “emberek közötti igazság, valamint saját és felebarátunk jóhírének fenntartását és előmozdítását” (WSC 77). Hasonló módon, amikor standardjaink a második parancsolatot úgy írják le, hogy az tiltja “hogy őt képekkel vagy bármi más – az ő Igéjében nem előírt – módon tiszteljük.” (WSC 51), a továbbiakban az is vizsgálat alá kerül, hogy mi áll e parancsolat mögött. Amikor arról olvasunk, hogy Isten a második parancsolatban elítéli a bálványimádást, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mit is jelent bálványt imádni. A bálványimádás egyszerűen az elfogadhatatlan istentisztelet egyik leglátványosabb példája. Az istentiszteleten való felhasználásra szánt képek készítése annak a megtestesülése, amit Pál “magaválasztotta istentiszteletnek” nevez (Kol 2:22-23). Ez az ősmodellje minden olyan emberi kísérlet nek, amikor saját keze munkájával igyekszik Istent imádni. A második parancsolatban Isten tehát nemcsak képek készítését és a képimádatot tiltja meg, hanem az istentisztelet minden olyan formáját is, melyet nem Isten, hanem emberi kéz hozott létre. Ez világosan kiderül abból a példából, amelyet Isten néhány verssel később ad, hogy szándékát egyértelművé tegye, és megmutassa a második parancsolat értelmét. Így szól: “Ha pedig kövekből csinálsz nékem oltárt, ne építsd azt faragott kőből: mert a mint faragó vasadat rávetetted, megfertőztetted azt.” (2Mózes 20:25). Isten példával tanította az izraelitákat arra, hogy minden saját erőfeszítésük, hogy javítsanak azon, amit Ő megparancsolt, valójában semmiben sem különbözik a bálványimádás leggusztustalanabb formáitól. Minden olyan kísérlet, amely az istentisztelet feldíszítésére irányul, hogy azt az emberi érzékek számára vonzóbbá tegyék, akár egy képet faragnak ki teljesen, akár csak egy oltárt javítanak fel, tilos lett. Első pillantásra talán úgy tűnhet, hogy semmi rossz nem lehet abban, ha valaki azt kívánja, hogy egy oltár kicsit szalonképesebbnek nézzen ki. Mi lehet ebben a rossz? A válasz az, hogy Isten féltékenyen ügyel az Ő imádatára; tudja, hogy bukott állapotunkban képtelenek vagyunk arra, hogy azt ne rontsuk el. Ezért is mondta meg nekünk, hogy Ő mit is kíván, és ezért tiltja meg nekünk, hogy megpróbáljunk az általa megszabott istentiszteleten további javításokat végezni.

A második parancsolat és az istentisztelet regulatív elve közötti kapcsolat még világosabbá válik, ha elgondolkodunk azon a bálványimádó magatartáson, amelyet ez a parancs megtilt. A bálvány nem csupán egy másfajta istenség kiábrázolása, bár gondolhatnánk, hogy az is lehetne. A bálványimádás legdurvább formái a Szentírásban éppen azok, amelyekben az emberek úgy próbálták meg az igaz Istent imádni, ahogyan Ő azt nem rendelte el. Amikor az izraeliták a Sínai-hegyen aranyborjút készítettek az istentiszteletükhöz, azt sem úgy értették, hogy ez egy új istenség volna, aki az Úr helyettesítésére szolgál. Azt hirdették ugyanis, hogy ez az Isten, aki megszabadította őket Egyiptomból. Áron oltárt is épített előtte és ünnepnapot hirdetett az Úrnak (2Móz 32,4-5). Az aranyborjút tehát nem az tette bálványimádás tárgyává, hogy egy új isten lett volna, hanem az, hogy az igaz Istent a saját maguk által kitalált módon próbálták tisztelni. A faragott oltárok tilalma is világossá teszi, hogy a probléma gyökere nem az Isten kézzelfogható jelenlétének kifaragása, hanem egy ilyen jelképnek Isten közvetlen parancsa nélküli megalkotása. Isten végül megparancsolta az istentiszteleti helyének, egy elég bonyolult, látható centrumának a hajléknak, majd később a templomnak megépítését, és abban faragott kerubok készíttetését is az aranyláda fölé. Mert fenntartotta magának a jogot annak meghatározására, hogy mi megfelelő és mi nem. Minden egyes anyagmegmunkálásnak az Ő utasítására kellett történnie, nem pedig az imádatot végzők szeszélyei szerint.

Az a kérdés, hogy pontosan mi is számít bálványnak, egy meglehetősen nehéz kérdés, de amikor az istentiszteleten használt bálványokról van szó, a faragott oltárokat megtiltó szentírási példa mond el a legtöbbet, amit erről tudnunk kell. A faragott oltár egy olyan kísérlet volt, amely az istentiszteletet érzéki módon akarta kellemesebbé tenni. Egy faragott oltárra ugyanis sokkal jólesőbb érzés ránézni, mint egy egyszerű kőtömbre. Ennek a korlátozásnak az volt a lényege, hogy megtanítsa az izraelitákat arra, hogy az istentisztelet kérdéseiben a kezeiket megtartóztassák. Az újdonság, a művészi szabadság és bármilyen újítgatás egyaránt meg lett tiltva, függetlenül attól, hogy a hozzátoldások mennyire látszanak ésszerűnek vagy ártalmatlannak az istentiszteleti résztvevők számára.

A második parancsolat ugyan megtiltja Isten megjelenítéseire szolgáló képmások készítését, de Istent magát nem tiltja el ettől. Jézus Krisztus a maga megtestesülésében “az ő valóságának képmása” volt és az is maradt (Zsid 1:3). Ő a tökéletes megtestesítése annak az izraeliták által támasztott igénynek, hogy Isten testi értelemben, fizikailag is jelen legyen, és az emberi érzékszervek számára észlelhető módon mutatkozzon meg. Ez egy jogosan felmerülő igény. Ezért hagyta ránk Isten Krisztus testi távollétében nekünk mindazt, amit a református teológusok a szentségek formájában “látható igének” is neveznek. Az úrvacsora és a keresztség az Ő testi visszatérésének kézzelfogható ígéretei. A második parancsolat lényege az, hogy bár Isten megérti, hogy az istentiszteleten szükség van jelenlétének kézzelfogható, sőt látható jelére, viszont csak Ő az egyetlen, aki ezt meg is tudja adni; ezért nem tűri, hogy bukott emberek megpróbálják megkísérelni azt, amit csakis Ő képes megfelelően megvalósítani. A külső szertartások megsokszorozására irányuló modern kísérletek valójában mind a megtestesülésnek, mind a feltámadásnak hallgatólagos megtagadásai. Mert mindezek arra irányuló kísérletek, hogy ideiglenesen, emberek által kitalált módon pótolják Isten fizikai megnyilvánulásának (vélt) hiányát.

Forrás

Purely Presbyterian Perspective – The Regulative Principle of Worship in the Second Commandment, Michael Bushell

https://purelypresbyterian.com/2017/04/13/the-regulative-principle-of-worship-in-the-second-commandment/