Krisztus ezeréves, látható földi uralma ellenkezik a Szentírással (V.) | Robert Baylie

Baillie, Robert, 1599-1662.
A dissuasive from the errours of the time wherein the tenets of the principall sects, especially of the Independents.. (Korunk tévelygései ellen való intés, melyben a főbb szekták, kiváltképpen az independensek tanításai egyetlen áttekintésbe foglaltatnak, többnyire saját szerzőik szavaival; fő alapelveik pedig a Szentírás próbakövén megvizsgáltatnak) / Robert Baylie által …1645.

CHAP. XI. The thousand yeares of Christ his visible Raigne upon earth, is against Scripture.

XI. FEJEZET. Krisztus ezeréves, látható földi uralma ellenkezik a Szentírással. (11. könyv)

*1.1 A mi Testvéreink a maguk és a nép képzeletét számos új világosság-szerű szikrával szórakoztatják; ezek között nincs kellemesebb az ezer esztendő tanánál. Ez a legősibb és legvadabb eretnek, Kerinthosz képzelgése volt, amelyet Papiasz kissé megtisztított, majd ő továbbadott a görög és latin atyák némelyikének; ám a görög és latin egyház hamar nagy tévedésnek, ha nem éppen eretnekségnek nyilvánította azt. Ágoston napjaitól a mi időnkig nem is ismerték ezt másként, és tudomásunk szerint egyetlen keresztyén sem fogadta el, míg némely anabaptista ki nem kaparta azt sírjából. Feltámadása után hosszú ideig minden protestáns megvetette; egyedül Alsted, miután hosszú időt töltött Erdélyben, élete utolsó éveiben kezdte egyes részeit kedvelni, s Piscator bizonyos helyeire hivatkozva bátorította magát abban. Alsted heterodox írásai nem sokáig voltak forgalomban, amikor Mead úr Cambridge-ben már a tan követőjévé lett. Mindkét teológus azonban távol állt attól, hogy Krisztus földön való személyes uralmáról álmodjék. Egyedül Archer úr és arnhemi munkatársa, T. G. merészelték felépíteni a chiliazmus teljes rendszerét, amelyet Burroughs úr a londoni, Hóseásról tartott előadásaiban a keresztyén vallás szükséges és igen vigasztaló alapjaként sürget, s amelyet minden szülőnek családi katekizáció során kellene gyermeke szívébe ültetnie.

*1.2 Testvéreink e pontban vallott, nyomtatásban is közölt nézete — úgy gondolom — a következő: hogy 1650-ben, vagy legkésőbb 1695-ben Krisztus emberi természete szerint és jelenlegi dicsőségében le fog szállni a mennyből Jeruzsálembe, ahol megfeszítették. Akkor az ég és e föld, valamint minden bennük levő alkotvány megég és megtisztul Péter második levelének 3. fejezetében említett világégésnek a tüzében. Ugyanakkor minden mártír, valamint az Ó- és Újszövetség szentjei közül sokan majd testükben feltámadnak; a zsidók pedig minden helyről, ahol most szétszórva élnek, visszatérnek Kánaánba, és felépítik Jeruzsálemet. Krisztus ebben a városban pontosan ezer esztendeig fog uralkodni; onnan személyesen indul el, hogy saját kezével, nagy vérontással meghódítson minden engedetlen nemzetet. Amikor mindenkit meghódított, néhány zugokban rejtőző kivételével, a zsidókból és pogányokból álló egyház minden külső és belső ellenségétől háborítatlanul él majd. Akkor minden keresztyén bűn nélkül fog élni, az Ige, a sákramentumok vagy bármiféle egyházi rendtartás nélkül; az ezer évüket nagy földi örömök között töltik, sok gyermeket nemzenek, esznek és isznak, és élvezik mindazokat a törvényesen élvezhető gyönyöröket, amelyeket az akkor régi, szolgaságából megszabadult minden teremtett dolog csak nyújthat. E földi boldogságban marad az egyház az ezer esztendő végéig, amikor a török és pogány népek maradványai ostrom alá veszik az új Jeruzsálemet, Krisztus pedig mennyei tűzzel megsemmisíti majd őket. Ezután következik minden halottnak — jóknak és gonoszoknak — második feltámadása az utolsó ítéletre. Eddig hirdetik és nyomtatják is ki a függetlenek; maga Kerinthosz sem ment ennél tovább, kivéve, ha hozzávesszük a régi izráeliták többnejűségét és áldozatait is. Hogy mennyi igazság van e dolgokban, azt mutassák meg a rendszerint mellette vagy ellene felhozott érvek.

Az említett tan ellen én először így érvelek: *1.3 Aki az utolsó ítéletig a mennyben marad, az nem száll le a földre ezer évvel az utolsó ítélet előtt. Ám Krisztus az utolsó ítéletig a mennyben marad. Következésképpen. A főtétel vitathatatlan; a kisebb tételt hitvallásunk egyik cikkelyéből bizonyítjuk: „Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” Ez azt jelenti, hogy Krisztus mennybemenetele óta az Atya jobbján marad a mennyekben, és onnan nem száll le a földre mindaddig, amíg az utolsó napon alá nem jön, hogy megítélje az élőket és a holtakat.

Tudom, hogy őket semmiféle emberi hitvallás tekintélye nem indítja meg; mégis jól tennék, ha e hitcikkelyről is nyíltan elmondanák véleményüket, amint másokról is megteszik. Bizonyosan oly nyilvánvaló elferdítése ez a cikkelynek azt állítani, hogy Krisztus emberi természete szerint lejön a mennyekből, ezer évig a földön marad, majd ismét visszatér a mennybe, hogy azután harmadszor is alászálljon a mennyből az utolsó napon, megítélni az élőket és a holtakat, ahogyan Mead úr, e tan nagy doktora és vezetője, ennek elkerülése végett igen különös és sajátos elképzeléshez folyamodik. Kétlem, hogy a függetlenek közül bárki is szívesen követné őt ebben. Ő minden más ortodox teológussal együtt csak két eljövetelét vallja Krisztusnak a mennyből a földre: az elsőt a megtestesüléskor, a másodikat az ítélet napján. Ám az ítélet e napját teljes ezer esztendőre terjeszti ki, és számára ez az egyetlen nap a millennium uralmának ideje. Nem szükséges megcáfolnunk ezt a képzelgést; mert a mellette felhozott legjobb érvek a talmudi rabbik néhány bizonyságtételéből állnak, s ezeket — úgy vélem — szerzőik valódi értelmével ellentétesen értelmezik. A Szentírás és az ész kiáradása jobban ellene mond e felfogásnak, mint a chiliazmus bármely más részének, amint maguknak a chiliaztáknak többsége is elismeri.

Mindazonáltal amit az Apostoli Hitvallásból hoztam fel Krisztusnak az utolsó napig a mennyben való maradásáról, azt a Szentírásból bizonyítom: ApCsel 3,21: „Kinek az égtől bé kell fogadtatni mind az időkig, míglen megépíttetnek mindenek, melly időkről szólott az Isten minden ő szent Prófétáinak szájok által, kik eleitől fogva voltak.” Ez a hely világosan bizonyítja Krisztus testének a mennyben maradását minden dolog helyreállításának idejéig. Ennyit testvéreink is elismernek, de tagadják azt az állításunkat, hogy minden dolog helyreállításának ideje az utolsó nap. Ezt tehát mi nem az összes reformált egyház bizonyságtételével bizonyítjuk — amelyek egyhangúan e helyet hozzák fel fő érvként a pápisták és lutheránusok ellen az átlényegülés és a mindenütt-jelenvalóság kérdéseiben —, hanem magából a szövegből vett három érvvel. Először: itt azt az időt kell érteni, amikor beteljesedik mindaz, amit valamennyi próféta megmondott. Ám mindaz, amit valamennyi próféta megmondott, nem teljesedik be az utolsó nap előtt. Burroughs úr azon állítását, hogy minden próféta gyakran és bőven szól az ezeréves uralomról, de ritkán és szűkszavúan az utolsó ítélet és az örök élet tanáról, fele részben nyugodtan elhagyhatta volna, és a szociniánus remonstránsokra bízhatta volna. De tegyük fel, hogy mindez igaz: ha a próféták közül akár egyetlenegy is szólt valamit az utolsó ítéletről — amint Júdás apostol még Énókra nézve is kétségtelenné teszi —, nyilvánvaló, hogy azon idő, amikor beteljesedik minden, amit bármely próféta mondott, semmiképpen sem lehet az utolsó ítélet előtt. Ezt láthatjuk a Róm 8,21-nek a 18. és 23. versekkel való összevetéséből, ahol a teremtmények sóvárogva váró szabadságra való helyreállítása nem előzi meg testünk megváltását és az egész egyházon az utolsó napon megjelenő dicsőséget.

Másodszor: az itt említett idő az, amikor azok a zsidók, akikhez Péter szólt, meghívesítésben lesz részük az Úr jelenléte által; ez azonban nem történik meg az általános feltámadás előtt. Mert a chiliazták azt vallják, hogy nem támad fel minden zsidó, és hogy azok közül, akikhez az apostol akkor szólt, senki sem részesül az első feltámadásban, kivéve esetleg némely mártírt. Ezen első feltámadás tiszteletét és dicsőségét a legtöbben oly ritka és kivételes kiváltságnak tekintik, hogy még Dániel sem részesül benne külön ígéret nélkül.

Harmadszor: az az idő, amikor Isten ünnepélyesen, emberek és angyalok előtt kijelenti népe minden tagjának bűneinek az eltörlését és megbocsátását, nem lehet az utolsó nap előtt. Ám Péter apostol e helyen erről az időről beszél, amint az a 19. versből kitűnik: „Hogy töröltessenek el a ti bűneitek, minekutánna eljövéndenek a meghívesítésnek idei az Úrnak színétől.”

Vegyünk még egy helyet Krisztusnak az utolsó napig tartó mennyben való maradásáról. Jn 14,2–3: „Elmegyek, hogy megkészítsem néktek a helyet. És mikor elmenéndek, és elkészítendem néktek a helyet: ismét eljövök és felveszlek titeket én magamhoz, hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.” Íme, Krisztus a mennybe megy, és csak egyszer jön vissza, éppen azért, hogy tanítványait magával vigye; nem azért, hogy velük a földön maradjon, hanem hogy elhelyezze őket Atyja házának mennyei hajlékaiban, amelyeket elment elkészíteni számukra, s amelyekben távollétének egész ideje alatt ő maga is maradni fog.

Második érvünket Krisztusnak Isten jobbján való üléséből vesszük. *1.4 E tévedés, bármily ártatlannak tűnjék is némelyek szemében, mégis elferdíti hitvallásunk több cikkelyének valódi értelmét, és követőit arra kényszeríti, hogy sok olyan szentírási helynek új és hamis értelmet tulajdonítsanak, amelyekre e hitcikkelyek épülnek. Ez volt az oka annak, hogy sem Piscator, sem Alsted, sem Mead nem merészelte megérinteni e fa törzsét és gyökerét — Krisztusnak emberi természete szerint, ezer évvel az utolsó nap előtt a földre való eljövetelét —, jóllehet a chiliazmus némely ágát túl erősen megragadták. Testvéreinknek azonban vakmerőbb a lelkületük: mestereiknél sokkal messzebbre látnak, és semmitől sem riadnak vissza, hogy mindezt a nép és a katekizáció tanításává tegyék. Az említett érvünk ez: Krisztus Isten jobbján ül az utolsó napig. Következésképpen nem jön el, hogy ezer évvel az utolsó nap előtt a földön uralkodjék. A következtetés ezen a tételen alapul: Krisztusnak az Atya jobbján való ülése nem a földön, hanem a mennyben van, amit sok íráshely bizonyít. Ef 1,20: „..helyheztette őtet az ő jobbkeze felől mennyekben.” Zsid 1,3: „..ama magasságos méltóságnak jobbjára ült.” Zsid 8,1: „..ama mennyei dicsőséges széknek jobbjára ült.” Az előzményt így bizonyítom: Krisztus Isten jobbján ül mindaddig, míg minden ellensége zsámolyává nem lesz. Így szól a zsoltáros, Zsolt 110,1. Ám minden ellensége nem lesz zsámolyává az utolsó napig; mert addig a Sátán, a bűn, a halál és minden gonosz ember nem pusztul még el teljesen.

*1.5 Harmadik érvünket a halottak feltámadásából vesszük. Krisztusnak a mennyből való eljövetelekor minden istenfélő azonnal mennyei dicsőségre támad fel. Következésképpen egyikük sem támad fel egy ezeréves, földi, időleges dicsőségre. Az előzményt lásd a Zsid 9,28-ban: „Akik őt várják, azoknak másodszor bűn nélkül jelenik meg üdvösségükre.” Krisztus csak kétszer jön el a földre: először erőtlenségben, hogy a kereszten meghaljon; másodszor dicsőségben, hogy kivétel nélkül örök üdvösséget adjon minden hívőnek, aki várja az ő eljövetelét.

Továbbá a 1Thessz 4,14: „..az Isten is azokat, a kik elaludtak a Jézusban, előhozza ő vele.” „Mert az Úr unszolásnak kiáltásával, Arkhangyalának szavával, és Istennek trombitájával leszáll az égből; és a kik megholtak volt a Krisztusban, feltámadnak először. Azután mi élők, kik megmaradtunk volt, elragadtatunk azokkal egyetembe a ködökbe, az Úr eleibe az éltető égbe; és e képen mindenkor az Úrral lészünk.” A vigasztalás alapja, amelyet az apostol a thesszalonikaiak elé tár minden halottjukra nézve, a mártírokra éppúgy, mint a többiekre, az ő feltámadásuk volt. Ez nem az Úrnak az arkangyal szavával való eljövetele előtt történik, hanem akkor, amikor kivétel nélkül minden Krisztusban elhunyt feltámad; és egyikük sem marad a földön, hanem mindnyájan elragadtatnak a levegőbe, hogy az Úr elé menjenek, és azután örökké vele maradnak, minden elválás nélkül.

Lásd továbbá az 1Kor 15,22: „..azonképen a Krisztusban mindnyájan megeleveníttetnek. Minden ember pedig az ő rende szerint: Első zsenge a Krisztus, azután a kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor támadnak fel. Azután vég lészen, mikor kezéhez adja a Krisztus az országot az Istennek..” Az apostol itt valamennyi ember feltámadásáról beszél, különösen pedig a mártírokról, olyanokról, akik az apostollal együtt naponként meghaltak, óránként veszedelemben forogtak, és vadállatokkal küzdöttek. Bár kijelenti, hogy a feltámadás e nagy művében különböző rend lehet, mégis azt állítja, hogy akik Krisztuséi, csak az ő eljövetelekor támadnak fel; eljövetelét pedig csak az utolsó napra teszi, amikor Krisztus átadja közvetítői országát Istennek, miután minden ellenségét — különösen a halált — megsemmisítette, és közbenjárói művét teljesen bevégezte. Ez a feltámadás az utolsó harsona megszólalása után következik be, amikor minden istenfélő feltámad és elváltozik, romolhatatlanságot és halhatatlanságot ölt magára, amikor a halált elnyeli a győzelem, és az istenfélők öröklik Isten országát. Mindez az utolsó napon történik, nem ezer évvel előtte, amint Krisztus a Jn 6-ban a végén háromszor is kijelenti, a 39., 40. és 44. versben: „..feltámasszam azt amaz utolsó napon.” Akkor az ítélet egyetemes, mind az istenfélőkre, mind a gonoszokra nézve; és mindkettőjük ítéletének végrehajtása azonnal bekövetkezik: az egyikek jelenvaló megdicsőítésével, a másikak pusztulásával, amint a Mt 25,31-ben olvassuk: „Mikor pedig eljövénd az embernek Fija az ő dicsőségével és mind a szent Angyalok ő vele, akkor ül az ő dicsőségének királyiszékibe. És gyűjtetnek ő eleibe minden népek, és elválasztja őket egymástól, mit a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.”

Negyedszer: Krisztus országának természetéből érvelünk. *1.6 Az ezer esztendő elképzelése Krisztus országát földivé teszi, amely minden világi dicsőségben igen szembetűnő; a Szentírás azonban lelkinek mondja, minden földi pompa nélkül. Isten Igéje a Közbenjáró országát nem kétféle és különböző természetű országnak, hanem egynek, kezdettől végig egységesnek mondja. Lk 1,32: „És nagy lészen és a Magasságban lakozó Fijának hívattatik, és az Úr Isten néki adja Dávidnak, az ő attyának székit. És uralkodik Jákóbnak házán mind örökké” 1Kor 15,25: „Mert kell néki uralkodni, mígnem minden ellenségit az ő lábai alá veti Isten.” Itt csak egy ország és az uralkodásnak csak egy módja van: merőben lelki ország, semmiképpen sem világi. Lk 17,20: „Nem jő el úgy az Istennek országa, hogy ember eszébe vehetné. És nem mondják ezt: Imé itt vagy ímé amott vagyon; mert ímé az Istennek országa ti bennetek vagyon.” Jn 18,36: „Az én országom nem e világból való; ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy ne adatnám a Zsidóknak: most pedig, az én országom nincsen innét.” Róm 14,17: „Mert az Isten országa nem ételben, nem italban áll, hanem igazságban, békességben és a Szent Lélek által való örömben.” Ef 1,20: „..őtet feltámasztotta a halálból, és helyheztette őtet az ő jobbkeze felől mennyekben; És mindeneket vetett az ő lábai alá, és őtet tette mindeneknek felette az Anyaszentegyháznak Fejévé.” A millenisták az ő országát hadseregekben és csatákban, lakomákban és gyönyörökben, világi pompában és hatalomban kívánják megjeleníteni; és nem akarják, hogy országa abban a lelki hatalomban álljon, amelyet mennybemenetele óta gyakorolt a fejedelemségeken és hatalmasságokon, vagy amelyet az emberek lelkén fog véghezvinni, míg el nem kezdődik az emberek szeme előtt látható, ezeréves világi hatalom és földi dicsőség.

*1.7 Ötödik érvünket az egyház természetéből vesszük. A Szentírás szerint Isten egyháza, amíg a földön van, választottakból és elvetettekből, jókból és gonoszokból álló vegyes sokaság; olyan emberek közössége, amely a kereszt alatt él és sokféle kísértésnek van kitéve; olyan közösség, amelynek szüksége van az Igére és a sákramentumokra, az imádságra és az egyházi rendtartásokra, s amelyért Krisztus mint főpap a mennyei kárpiton belül közbenjár. A szóban forgó tan azonban megváltoztatja az egyház természetét, és azt ezer teljes esztendőn át kizárólag jó és kegyes személyekből állónak teszi, minden nyomorúság, minden rendtartás és Krisztus közbenjárásának minden szüksége nélkül.

*1.8 Ami az elsőt illeti, hogy a Szentírás az egyházat mindig vegyes közösségnek mondja, lásd Mt 13,40: „Miképen azért a konkolyt egybegyűjtik, és megégetik, a képen lészen e világnak végén. Az embernek Fija elbocsátja az ő Angyalit, kik öszveszednek az ő országából minden botránkozásokat, és azokat, kik cselekedtek hamisságot.”; és a 49. verset: „Úgy lészen e világnak végén is: eljőnek az Istennek Angyalai, és kiválasztják a gonoszokat az igazak közzűl.” Továbbá 24,11: „És sok hamis Próféták támadnak, kik sokakat elhitetnek. És mivelhogy a bűn igen megsokasodik, az attyafiúi szeretet is igen meghidegedik sokakban.” Lk 18,8: „Mindazáltal, az embernek Fija mikor eljövénd, avagy talál-é hitet e földön?” E helyek azt mutatják, hogy a gonoszok az istenfélőkkel együtt, vegyesen lesznek jelen az egyházban a világ végéig, s különösen annak vége felé.

*1.9 Ami a kereszteket illeti, lásd Zsolt 34,20: „Sok nyomorúsági vagynak az igaznak” Mt 5,4: „Boldogok, a kik sírnak”; és: „Boldogok a kik háboruságot szenvednek az igazságért.” ApCsel 14,23: „..sok háborúságok által kellene nékünk az Isten országába mennünk.” Róm 8,17: „..ha ő vele együtt szenvedünk, hogy ő vele együtt dicsőüljünk.” 2Tim 3,12: „De mindenek is, a kik szentűl akarnak élni a Krisztus Jézusban, háborúságot szenvednek.” Zsid 12,6: „Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, valakit fijává fogad.” Sok efféle hely mutatja, hogy az egyház állapota e földi életben mindig nyomorúságnak van alávetve.

A rendtartásokat illetően, hogy azoknak az utolsó napig fenn kell maradniuk, *1.10 lásd Ef 4,11: „És ő adott némellyeket Apostolokat, némellyeket pedig Prófétákat, némellyeket pedig Evangyélistákat, némellyeket pedig Pásztorokat és Doktorokat. ..a szolgálatnak munkájára, a Krisztus testének épittetésére.. míglen lészünk teljes férjfiakká” A sákramentumok fennmaradásáról pedig 1Kor 11,26: „Mert valamennyiszer ejénditek e kenyeret, és ijándjátok e pohárt az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövénd.”

Hogy a legistenfélőbbekben is, amíg a földön élnek, megmarad a bűn, és hogy mindig szükségünk van Krisztusnak a mennyben, az Atyánál végzett közbenjárására, az világos az 1Jn 1,8-ból: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk; magunkat megcsaljuk, és igazság mi bennünk nincsen.” És a 2. fejezet 1. verséből: „ hogyha valaki vétkezéndik: vagyon Szószólónk az Atyánál.” Zsid 9,24: „a Krisztus.. a mennyekbe ment, hogy megjelenjék most Isten előtt mi érettünk.”

Így írja le a Szentírás a földön levő egyház állapotát; a szóban forgó tan azonban az itt töltött idejének nagy részére nézve jelentősen megváltoztatja annak természetét. Mert abból a 2650 évből, amelyet Krisztus eljövetelétől az utolsó ítéletig az egyháznak tulajdonítanak, teljes ezer esztendőn át kizárólag istenfélő személyekből állónak teszik, egyetlen gonosz ember közéjük keveredése nélkül. És mindaz a sok millió ember, aki e hosszú idő alatt az egyházban születik, születésétől haláláig mentes marad mindenféle kereszttől, minden bánattól, minden kísértéstől és úgy látszik, minden bűntől is; mert ez minden dolgok helyreállításának ideje, amikor a régiek elmúltak és minden újjá lett. Azt állítják, hogy nincs szükségük sem az Igére, sem a sákramentumokra vagy bármely egyházi rendtartásra, sem Krisztusnak a mennyben, az Atyánál végzett közbenjárására; mert Krisztus közöttük van a földön, ők pedig minden bűntől és minden nyomorúságtól megszabadultak.

Hatodik érv. *1.12 A Szentírás Krisztus második eljövetelének idejét titkosnak és rejtettnek mondja, nemcsak az emberek, hanem maguk az angyalok, sőt Krisztus mint ember előtt is, Mk 13,32: „De arról a napról és óráról senki semmit nem tud, sem a mennyei Angyalok, sem a Fiú, hanem csak egyedül az Atya.” Ez a tan azonban nyilvánvalóvá teszi azt a napot, és pontosan megmondja annak idejét; mert az ezer esztendő kezdetét 1650-re, vagy pedig 1695-re teszik, az ítélet napját pedig az ezer esztendő végére. Így, ha számításuk helyes, az egyházban minden gyermek megmondhatná, hogy Krisztus 2651. év elején, vagy legkésőbb 2696. év elején jön el ítélni.

Hetedik érv. A mártírok jutalma örök élet a mennyekben, amely Krisztusnak az igazak és gonoszok megítélésére való eljövetelekor ígértetik nekik. *1.13 Következésképpen nem időleges jutalom valamely ezeréves földi országban. Az előzményt a Mt 5,10 bizonyítja: „Boldogok a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert azoké a mennyeknek országa.” 2Tim 4,6: „Mert én immár megáldoztatom, és az én halálomnak ideje közel vagyon.; Ama nemes harczot én megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, mellyet megád nékem az Úr ama napon” stb. A jutalom, amelyet Pál mártíromsága után vár, az a korona, amelyet Krisztus az utolsó napon ad mindazoknak, akik várják az ő eljövetelét; akkor, amikor bosszút áll a gonoszokon, amint azt a 2Thessz 1,6–10-ben olvassuk. Ott a mártírok, maga Pál és mindazok nyugalmáról és megjutalmazásáról, akik akkor az evangéliumért nyomorúságot szenvedtek, azt mondja, hogy Krisztus eljövetelekor lesz: amikor lángoló tűzben bosszút áll minden gonoszon, és megdicsőül szentjeiben, valamint csodáltatik mindazokban, akik hisznek. Ez kétségkívül nem az utolsó ítélet előtt történik. Ha pedig másképpen volna, a mártírok veszteséget szenvednének; mert jutalom helyett büntetés érné őket, állapotuk rosszabb lenne a közönséges szentekénél, akik az ezer esztendő idején a mennyben, az angyalok között maradnak, szemlélve és élvezve a Szentháromságot. A mártírok lelkeit pedig a földre hoznák, és visszahelyeznék egy olyan testbe, amely nem hasonlít Krisztus dicsőséges testéhez, sem azokhoz a romolhatatlan, halhatatlan, lelki testekhez, amelyek pedig a feltámadáskor a legkisebb hívőnek is megígértettek, 1Kor 15. Hanem olyan testbe, amely eszik, iszik, alszik, harcol, testi gyönyörökben gyönyörködik, s állatokkal és földi teremtményekkel él együtt, olyan paradicsomban, amelyről a török Korán és a zsidó Talmud sokat beszél. Ez azonban egy kegyes lélek számára igen ízetlen, s annak a léleknek, amely a mennyben volt, vagy Krisztus jelenlétét élvezi, rendkívül terhes és keserű.

Nyolcadik érv. A millenisták nézete feltételezi Jeruzsálemnek és a zsidó királyságnak a rómaiak által történt pusztulás utáni helyreállítását. A Szentírás azonban ezt tagadja. *1.14 Ez 16,53.55: „Ha megtérítem azért azoknak fogságokat, azaz Sodomának és az ő leányinak fogságokat, Samariának és az ő leányinak fogságokat, a te foglyaidnak is fogságokat ő velek együtt megszabaditom. És ha a te hugod és nénéd Sodoma és az ő leányai visszatérnek régi állapotjokra, és Samaria és az ő leányai megtérnek régi állapotjokra: te is és a te leányid megtértek a ti régi állapototokra.”

A zsidók tehát soha nem térnek vissza régi külső, politikai állapotukba, még kevésbé egy annál nagyobb és dicsőségesebb királyságba. Jeruzsálemnek újjá kellett épülnie, s a második templom lelki dicsőségének nagyobbnak kellett lennie az elsőénél; e fejezet végén pedig a zsidóknak a babiloni fogságból való visszatérése ígértetik meg, az új szövetség ereje által. Ennek a népnek a külső állapota azonban nem nyerte vissza régi fényét, ahogyan Samária vagy Sodoma sem. Ámósz így szól Samáriáról, 5,2: „Elesik, nem maradhat meg az Izráelnek szüze.., és senki nem emeli fel őtet.” Ézsaiás pedig Jeruzsálemről: „Vétke súlyosan nehezedik rá; elesik, és nem támad föl újra.” (KJV) Ez összhangban áll Jákób próféciájával, 1Móz 49,10: „Nem vétetik el Júdától a birodalom, és a törvénytévő az ő maradékától, mígnem eljő a Messiás.” Ez azt jelenti, hogy Júda törzsének Krisztus testben való eljöveteléig mindig volt valamilyen külső, látható uralma; ezt követően azonban az egyház jogara és hatalma kizárólag lelki, Siló, a Messiás kezében. Ő volt mindezen előképek valósága és beteljesedése. Jeruzsálem helyreállítása és egy új zsidó monarchia felállítása a zsidók számára a régi, elmúlt árnyékokat hozná vissza, ami ellentétes volna az evangélium tanításával és természetével.

Egy másik érv. A millenisták alapvetésnek tekintik, hogy az Antikrisztus megsemmisül és teljesen eltöröltetik, mielőtt ezer esztendejük elkezdődne. A Szentírás azonban úgy mutatja be, hogy az Antikrisztus az ítélet napjáig fennmarad. *1.15 2Thessz 2,8: „És akkor megjelentetik az Isten törvényének amaz ellensége, kit az Úr megemészt az ő szájának Lelkével, és az ő dicsőséges eljövetele által eltöröl.” Krisztus eljövetelének dicsőséges megjelenése nem az utolsó nap előtt történik, amint ezt korábban bizonyította a szöveg.

Lásd továbbá a Jel 19,20-at: „És megfogattaték a fenevad, és ő vele együtt ama hamis Próféta, .. és vettetének elevenen ők ketten a kénkővel égő tüzes tóba.” Vessük ezt össze a 7. verssel: „Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki: mert eljött a Báránynak menyegzője.” Az Antikrisztus a Bárány menyegzőjekor vettetik elevenen a tüzes tóba. Élő emberek nem vettetnek a pokolra az utolsó nap előtt; Krisztus menyegzője pedig nem a választottak csupán egy részével, hanem az egész testtel ünnepeltetik meg az egyetemes feltámadáskor.

*1.16 Az ellentétes tétel mellett különféle igeszakaszokat hoznak fel, mindenekfelett a Jel 20,4–6-ot: „És látám azoknak is lelkeket a kiknek fejeket vették a Jézus felől való bizonyságtételért; és élnek és uralkodnak a Krisztussal ezer esztendeig. A halottaknak pedig többi meg nem elevenednék, mígnem bételnek az ezer esztendők. Ez az első feltámadás.” Ebből Krisztus ezeréves, személyes földi uralmára következtetnek; továbbá a mártírok és némely mások feltámadására ezer évvel az általános feltámadás előtt. E helyből több hasonló következtetést is levonnak. *1.17 Válaszunk először is az, hogy a feltámadás itt csak mellékesen kerül említésre; e szakasz pedig, miként e könyv nagy része, misztikus és allegorikus. Továbbá vitathatatlan, hogy az idézett szavak a teljes Szentírás legrejtélyesebb és legnehezebben értelmezhető helyei közé tartoznak. A korábbi érvekben idézett igeszakaszok többsége ellenben kifejezetten és részletesen tárgyalta a feltámadást; szó szerinti kifejezésekkel, képek és alakzatok nélkül, világosan és homály nélkül. Nem ésszerű tehát egy olyan helyből érvet meríteni, ahol a kérdés csak mellékesen, misztikus és rendkívül homályos nyelven szerepel, sok olyan igeszakasszal szemben, ahol ugyanazt a tárgyat szándékosan, bőven és világosan fejtik ki.

Másodszor: azok, akik e hely alapján a közönséges tanítással szemben érvelnek, maguk is eltérnek egymástól több lényeges következtetésben. A régi chiliazták különböznek a későbbiektől, a későbbiek pedig egymástól is: Alstedius, Mede, Archer, Goodwin, Burroughs és Maton. Mindegyiküknek megvannak a saját elképzelései, amelyekben eltérnek a többiektől, amint az írásaik összehasonlításából kitűnik.

Harmadszor: ebben az egész fejezetben egyetlen betű sincs, amely Krisztusnak a földön való jelenlétét bizonyítaná; csupán az az egy kijelentés szerepel, hogy a szentek Krisztussal uralkodnak. Tegyük fel, hogy a szöveg kifejezetten azt állítaná: akik Krisztussal uralkodtak, maguk is a földön voltak. Ez még akkor sem bizonyítaná, hogy Krisztus — azért, mert azt mondják róluk, hogy vele uralkodnak — velük együtt, személyesen a földön volt. Mert a Róm 8,17 ezt mondja: „Hogyha fiak, tehát örökösök is; Istennek örökösei, a Krisztusnak pedig örökös társai; ha ő vele együtt szenvedünk, hogy ő vele együtt dicsőüljünk.” Itt egyetlen versben három, a tárgyhoz hasonló párhuzamos kifejezés található: Krisztus örököstársai, Krisztussal szenvedők, Krisztussal megdicsőülők. Ehhez járul egy negyedik, az Ef 1,3-ban: „Áldott legyen az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Attya, ki megáldott minket minden lelki áldással, mennyekben a Krisztusban.” Vajon ebből az következnék-e, hogy Krisztus emberi természete akkor személyesen a földön volt azokkal, akik vele együtt szenvedtek, vele örökösök voltak, Krisztusban mennyei helyeken minden lelki áldással megáldattak, és vele együtt meg fognak dicsőülni?

Ha e négy fordulat egyike sem foglalja magában Krisztus személyes földi jelenlétét az emberekkel, akkor a vitatott hely még kevésbé teheti azt. Mert azok a fordulatok kifejezetten a földön élő emberekről szólnak, ez a hely viszont ugyanolyan kifejezetten olyan emberek lelkéről beszél, akik a mennyben vannak: ugyanazokról, akikről a Jel 6,9 szól: „..látám egy oltár alatt azoknak lelkeket, kik megölettettek vala az Istennek beszédéért.” Ez a hely tehát nemhogy Krisztus személyes földi jelenlétét bizonyítaná, hanem inkább az ellenkezőjét jelzi: egyrészt azok, akikről azt mondja, hogy vele uralkodnak, nem a földön, hanem a mennyei oltár alatt vannak; másrészt a 11. vers Krisztus trónját — amelyen az élőket és holtakat megítéli — az ezeréves uralom után említi. Márpedig — állítja a szerző — számos igeszakasz alapján Krisztus a mennyben marad addig, amíg az utolsó napon alá nem száll, hogy azon a trónon ítéljen.

Negyedszer tagadjuk, hogy e helyen bármi is testi feltámadásra utalna. Nem tudnak egyetlen olyan igeszakaszt sem felhozni, ahol az első feltámadás kifejezetten a testre vonatkoznék. Ellenben több hely is bizonyítja a lélek lelki feltámadását a bűn, a tévelygések és romlottságok halálából és sírjából, még a test utolsó feltámadása előtt. Kol 2,12: „Eltemettettetek ő vele együtt a Keresztség által, melly által ő vele együtt fel is támadtatok az Isten erejének hite által”; továbbá 3,1: „Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal” stb. A Szentírás azonban sehol sem utal a test első feltámadására; mert így nemcsak első és második, hanem harmadik feltámadásnak is kellene lennie, miként ők Krisztusnak első, második és harmadik földre jöveteléről beszélnek. Továbbá az itt említett feltámadást azoknak lelkére vonatkoztatja, akiket lefejeztek. Ezeket, szigorúan véve, nem lehet testi feltámadásra alkalmasaknak mondani. Ha pedig e lelkeknek az emberek önkényesen, a Szentírás semmiféle felhatalmazása nélkül testet tulajdonítanak, nagy nehézségbe ütköznek: e képzelt első testi feltámadás kedvéért lerombolják mind a mennyről, mind a pokolról eddig vallott hitet, és saját találmányuk szerint új mennyet és új poklot alkotnak, valamennyi keresztyén veszedelmes megbotránkoztatására.

*1.18 Archer mester, jól látván annak képtelenségét, hogy egy lelket a mennyből ismét földi állapotba hozzanak vissza, világosan azt mondja, hogy egyetlen lélek sem ment el soha abba, amit mennynek nevezünk. Krisztus lelke halálakor és a jó lator lelke szerinte csupán egy elemi paradicsomba ment: egy, a Hold alatti helyre, a levegő tartományába, vagy legfeljebb a tűz elemébe. Énók és Illés sem mentek ennél magasabbra. Egyetlen szentnek a lelke sem jut el a harmadik mennybe, ahol Krisztus van, az utolsó napig. Ami a poklot illeti, azt mondja, hogy valamennyi keresztyén — független követőin kívül — tévedésben volt felőle. Tanítása szerint a pokol, ahová most a gonoszok kerülnek, nem az az ördögnek és angyalainak készített tűz, ahová az utolsó ítéletkor küldetnek; hanem csupán egy börtönszerű hely a levegő alsó tartományában vagy a tenger valamely részében, ahol a gonoszok lelkeit az ítélet napjáig őrzik. Az ítélet napjára azonban egy második pokolról beszél, amely igen nagy, és a szentek jelenlegi mennyénél sokkal magasabb: a négy elem egész testét, a bolygók és állócsillagok minden egét, valamint mindent, ami Isten harmadik mennyként való lakhelye alatt van, az első káosszá változtatja. Ezt az egész rendezetlen testet, minden megkülönböztetés nélkül, pokollá teszi. Mindezekben az ember oly magabiztos, mintha e különös újdonságokban semmi sem volna, amit kétségbe lehetne vonni.

Ötödször: tagadjuk, hogy e helyen akár egyetlen betű is valamiféle földi királyság mellett szólna. „Krisztussal uralkodnak”, tehát vele uralkodnak a földön: ez a szöveghez hozzáadott állítás. Mert tegyük fel, hogy e szavak a földön való uralkodást jelentenék; ebből még nem következnék földi, világi uralom, hiszen Krisztus országa lelki természetű. Olyan, mint az ő papsága, és e kettő itt össze is kapcsolódik a 6. versben: „Istennek és Krisztusnak papjai lesznek, és ővele uralkodnak.” (KJV) A földön élő keresztyének papok, de nem testi áldozatok bemutatására; és amíg a földön vannak, királyok, de nem arra, hogy mások külső állapotát kormányozzák. Mert ha ez így volna, akkor ezer éven át sokkal több király volna, mint alattvaló. Archer mester minden kétely nélkül magabiztosan állítja, hogy nem csupán a mártírok és néhány kiváltságos szent — amint kollégája, T. G. véli —, hanem kivétel nélkül minden istenfélő feltámad, és király lesz, hogy uralkodjék és ítélje azokat a szenteket, akik az ezer év alatt megszületnek. Tegyük fel, hogy mindazok számára, akik akkor születnek meg, nem volna sérelmes, hogy életükben minden hatalmi és tekintélyi tisztségből kizárják őket: mégis valamiféle rendetlenség, ha több parancsoló király lenne, mint engedelmeskedő alattvaló. Mert feltételezem, hogy az összes elmúlt korszak istenfélői, akik együtt támadnak fel, sokkal többen lesznek, mint az ezer év egyetlen korszakának összes szentjei.

Hatodszor: tagadjuk, hogy az ezer esztendő kifejezését, szó szerinti értelemben, Krisztus személyes uralmára lehetne alkalmazni. Mert ha uralmáról természetére vagy személyére nézve beszélünk, az örökkévaló, és nem mérhető sem évekkel, sem idővel; ha pedig közbenjárói királyi tisztségéről szólunk, annak jóval hosszabbnak kell lennie ezer évnél. Mert még ha Krisztus monarchiájából el is vennénk mindazokat az éveket, amelyek születésétől e mai napig elmúltak — ami erősen ellenkeznék a Szentírás egyértelmű tanításával, mivel e teljes idő alatt atyja, Dávid trónján ült, és egyházát annak királyaként és uralkodójaként kormányozta —, akkor sem volna illő jövendő uralmának idejét ezer évre korlátozni. Ez túlságosan rövid idő volna monarchiája számára. Számos emberi fejedelemség, több állam és birodalom, amelyek egykor léteztek, vagy ma is léteznek a világban, hosszabb fennállást mondhat magáénak. Úgy tűnik, ezért teszi Archer mester — a kérdésben általam ismert leghatározottabb tanító — az általunk vitatott ezer esztendőt Krisztus személyes uralma csupán estéjévé; annak reggeléhez pedig, amelyben az utolsó ítélet minden eljárása kényelmesen végbemegy, sokkal több évet rendel, feltehetően újabb ezret. És miért ne kettőt, hármat vagy még több ezret? Józan mértékletességgel kell bölcsnek lennünk; a gőgös kíváncsiság és az értelem vakmerő csapongásai még a legjobb emberekben is utálatos dolgok.

Hetedszer: e hely szerint Sátán csak attól fogva lesz megkötözve, hogy tévelygése vigye a nemzeteket, vagyis hogy — miként Krisztus eljövetele előtt tehette — ne legyen képes többé az egész világ népeit bálványimádásba vezetni. Mivel az evangélium előtt immár minden nemzetben szabad ajtó nyílt meg, hogy megtérjenek az igazsághoz. Új tanítóink azonban sokkal tovább terjesztik ezen igének az értelmét: azt akarják, hogy a Sátán ezer esztendőre ne csak a nemzetek bálványimádásba csábításától legyenek megkötözve, hanem attól is, hogy bárkit bármilyen bűnre megkísérthessen. Ez ellenkezik azokkal az igeszakaszokkal, amelyek szerint minden szentnek minden korszakban nemcsak test és vér ellen, hanem fejedelemségek és hatalmasságok ellen is tusakodnia kell; amelyek szerint a Sátán mindig úgy jár széjjel, mint ordító oroszlán, keresvén, kit elnyeljen. Sőt oly merész, hogy Krisztus jelenlétében is kéri, hogy a legjobb tanítványait megrostálhassa. Igen, maga a tárgyalt igehely is a Sátánnak, éppen az ezer esztendő idején is, oly nagy hatalmat tulajdonít sokaságok fölött — azok fölött, akik sohasem szenteltettek meg, hanem mindig az ő szolgái voltak, és akarata szerint vezette őket —, hogy ráveszi őket: vegyék körül a szent várost és a szentek táborát, hogy Isten ellen harcoljanak, míg végül az égből alászálló tűz meg nem emészti őket.

*1.19 E nevezetes helyen kívül Archer mester, Mattoun mester és T. G. a Glimpse című művében számos más igeszakaszt is felhoz tanítása mellett, amelyekkel nem szükséges foglalkoznunk; mert Petree mester és Hayne mester külön értekezésekben már megválaszolták mindet. Csupán a legfőbbet vizsgáljuk meg, amelyet Burrows mester a Hóseás 1-ről írt értekezésében kiválasztani jónak látott. Sokban épít a Dániel 12. fejezetére, mintha az azt bizonyítaná, hogy az istenfélők közül némelyek ezer évvel az utolsó ítélet előtt támadnak fel földi dicsőségre. A Glimpse-ből szóról szóra négy érvet kölcsönöz; van abban egy ötödik is, amelyre e párt legtöbbje igen nagy hangsúlyt helyez. Az első a 12. fejezet második verséből vétetik: az utolsó ítéletkor — mondják — mindenki feltámad; azon a helyen azonban sokan támadnak fel, nem mindenki.

*1.20 Válasz. Két olyan alapon bizonyítjuk mi, hogy a próféta itt az utolsó feltámadásról beszél, amelyet testvéreink sem tagadnak. Először: az örök életre való feltámadás csak az utolsó napon történik; Dániel által említett feltámadás pedig kifejezetten örök életre történik, nem arra a korábbi feltámadásra, amelyet testvéreink egy ezeréves, időleges királyság érdekében állítanak. Másodszor: a gonoszok örök szégyenre való feltámadása is csak az utolsó napon történik; mert testvéreink tanítása szerint a gonoszoknak nincs részük az első feltámadásban, és csak az ezer év letelte után támadnak fel. Márpedig a feltámadás, amelyről Dániel a 2. versben szól, kifejezetten a gonoszok szégyenre és halálra való feltámadásáról is beszél, éppúgy, mint az istenfélők életre és dicsőségre való feltámadásáról. Ami a „sokan” szóból vett érvüket illeti: az nem azt bizonyítja, hogy nem mindenki támadt fel, hanem csupán azt, hogy a feltámadók sokan, igen nagy sokaság voltak. Deodati ezért jól fordítja a szavakat, az eredeti értelmének megfelelően: „a föld porában alvók sokasága”. Az összefoglaló kifejezések, az omnes és a multi, olykor az adott tárgy szerint azonos értelműek: ahogyan az omnes néha multi értelemben veendő, úgy a multi is néha omnes értelemben veendő.

Másodszor: a harmadik versből így érvelnek, hogy az utolsó feltámadáskor minden szent teste úgy ragyog majd, mint a nap; ám a feltámadásban, amelyről a próféta beszél, nem minden test ragyog úgy, mint a nap, hanem némelyek a csillagokhoz, mások az égboltozathoz hasonlóan. Válasz: az előző vers megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a próféta itt az örök életre való, utolsó feltámadásról beszél. Ami pedig az érvet illeti, abból nem következik, hogy akikről itt ilyen nagy dicsőséget mond, arról másutt ne lehetne még nagyobbat állítani. Mert a próféta itt nem a szentek abszolút, hanem egymáshoz viszonyított dicsőségét akarja kifejezni. Még ha a legkisebb tanítvány is úgy ragyogna, mint a nap, ha azonban dicsőségét egy másik nagyobb fényével vetjük össze, mindkettőjük dicsőségét kifejezhetjük a napnál kevésbé dicsőséges fénylő testek hasonlatával, ha e testek dicsőségük fokozataiban különböznek egymástól. Mert a próféta itt csupán e dicsőségbeli különbséget kívánja megmutatni. Krisztus az evangéliumban minden szentről azt mondja, hogy úgy fénylenek, mint a nap; Pál apostol azonban az 1Kor 15,45-ben, amikor a szentek között levő különböző dicsőségi fokozatokat megkülönbözteti, nem habozik a legtöbbjük dicsőségét a napnál kevésbé ragyogó testekhez hasonlítani: „Külömb a napnak dicsősége, és külömb a holdnak dicsősége, és külömb a csillagoknak dicsősége: mert a csillag külömböz a csillagtól fényességgel. Így lészen a halottaknak feltámadások is (12-13. – a szerk.)” Továbbá: vajon testvéreink azt állítják-e, hogy a szentek teste a földön, ama ezer esztendő alatt annyira megváltozik, hogy csillagokként ragyogjon, ugyanakkor mégis egyék, igyék és aludjék? Ennyi dicsőség aligha fér össze ennyi alacsonysággal.

Harmadszor: a negyedik versből így érvelnek: az utolsó feltámadás nem titok, sem olyan rejtett dolog, amelyet a látomás végéig le kellene pecsételni. Ám az itt említett feltámadás olyan titok, amelyet le kell pecsételni.

Válasz: először is, Burrows úr ugyanott nyíltan tett kijelentése szerint az érv megfordítható. Mert az első feltámadást, amely az ezeréves dicsőségre vezet, olyan tanításnak tartja, amelyet Krisztus előtt minden próféta jól ismert és sokszor hangsúlyozott; az általános feltámadást és az örök életet viszont rejtett és titkos tanításnak mondja, amelyet az ószövetségi próféták alig érintenek. Másodszor: az örök élet és örök halál, a menny és a pokol mindmáig nagy titok a világ nagy része számára; az ezekre vonatkozó igeszakaszok minden másnál inkább rejtve és lezárva vannak. Harmadszor: e szavak nem csupán a feltámadásról, hanem az egész megelőző próféciáról szólnak, különösen a népnek Mihály fejedelem által, Antiokhosz elnyomásából való megszabadításáról, amelyet nemigen lehetett megérteni, míg be nem következett.

Negyedszer: az utolsó versből így érvelnek: az örök élet minden szent közös osztályrésze, és nem Dániel különleges kiváltsága. Ám az itt említett feltámadás Dánielnek különös kegyként ígértetik.

Válasz: Archer úr, aki e titkokban a legmélyebb tudással rendelkezik, azt állítja, hogy nemcsak Dánielnek, hanem minden istenfélőnek része volt az első feltámadásban. És valóban, ha egyszer megkezdjük a különbségtételt, nehéz lesz kielégítő alapot találni arra, hogy e dicsőséget Dánielnek megadjuk, Dávidtól, Mózestől, Ábrahámtól és sok másoktól pedig megtagadjuk. Másodszor: jól mondhatjuk, hogy az örök élet, noha minden szent közös része, mégis annyira isteni, ritka és különleges irgalom mindenki számára, aki elnyeri, hogy Dánielnek és minden szentnek a megpróbáltatásaik minden keserűsége ellen való legfőbb vigasztalásként adható elő. Harmadszor: a hely a legjobb magyarázók szerint egyáltalán nem beszél semmiféle feltámadásról; csupán azt ígéri Dánielnek, hogy napjait békességben éli le, és hogy mindazon egyházi nyomorúságok ellenére, amelyeket e látomásokban látott, őt magát illetően eljut végéig, megnyugszik, megáll, vagyis megmarad jelenlegi tisztességében és virágzó állapotában haláláig és napjainak végéig.

Ötödször: a 11. és 12. versből határozottan arra következtetnek, hogy ezer esztendő kezdetének 1650-re, vagy legkésőbb 1695-re kell esnie. Mert az 1290 napot ugyanannyi évnek tekintik, az 1335 napot pedig további 45 évnek. Ezeket Julianus Apostata uralkodásával kezdik számítani, aki Konstantin halála után újból helyreállította a pogányságot a birodalomban, és bátorította a zsidókat a jeruzsálemi templom újjáépítésére, míg Isten egy földrengéssel meg nem akadályozta őket, amely a régi templom alapköveit is felvetette. Ettől az időponttól számítva első számuk vége 1650-re, a másodiké 1695-re esik. Ez Archer számítása, amelyet T. G. és mások pontosan követnek.

Válasz: csodáljuk az emberek vakmerőségét, akik sok előttük járó példájából sem tanulnak nagyobb bölcsességet. Ha mindenáron határozottan akarnak dönteni idők és időszakok felől, legalább ne terjesszék ki időhatárukat saját napjaikon túl, nehogy — mint némelyek előttük — saját szemük láttára nevessék ki őket, amikor megérik túlságosan magabiztos jóslataik hiábavalóságának bizonyítását. Mindenesetre e számításban semmi sem tűnik helytállónak: sem a kezdete, sem a közepe, sem a vége. Ha az ezer esztendő 1650-ben kezdődik, és Krisztus akkor személyesen eljön a földre, mi akadályozná meg abban, hogy országát 1695-ig teljessé tegye? Vajon teljes negyvenöt esztendőt töltene a népek elleni háborúkkal, mielőtt azok jogara alá vettetnének?

Másodszor: milyen felhatalmazásuk van arra, hogy számításukat Julianus uralmával kezdjék? Állított-e fel egyáltalán valamilyen utálatosságot Isten egyházában? Birodalma területén újra megnyitotta a pogány templomokat, amelyeket Konstantin bezáratott; tanáccsal és példájával bálványimádásra csábította az embereket. A keresztyéneket azonban hitvallásuk szabadságában nem háborgatta, és egyetlen keresztyén gyülekezetben sem állított fel bálványimádást. Az Úr hamar megölte őt, s így megelőzte a keresztyének ellen tervezett üldözését. De még ha igazolható is volna róla, hogy a pusztító utálatosságot felállította a templomban, hogyan szüntette volna meg a mindennapi áldozatot? Épp ellenkezőleg: teljes erejével azon munkálkodott, hogy újra helyreállítsa a mindennapi áldozatot, amely már néhány száz éve megszűnt. A Szentírás csak két olyan időszakról beszél, amikor a rendes áldozat megszűnt, és a pusztító utálatosság felállíttatott: először Antiokhosz Epiphanész, majd Titus Vespasianus által; Julianusról azonban, hogy az áldozatot megszüntette volna, semmit sem mond.

A földrengésről szóló történet, amelyre Archer úr épít, bár némely ókori szerzők elbeszélik, nagy mesének látszik. Bizonyosan igen vakmerő dolog Krisztus evangéliumi próféciájára alkalmazni — „kő kövön nem marad” —, mintha az csak akkor teljesedett volna be, amikor e földrengés a régi templom összes alapkövét felvetette. Amiként számításuk kezdete és vége alaptalan, úgy közepe és egész szerkezete is hiábavaló. Mi szükség van arra, hogy a napokat évekként magyarázzák, különösen azon a helyen, ahol az évek napokra vannak felosztva? A közvetlenül megelőző szavakban, a 7. versben, az itt említett napokat „egy idő, idők és fél idő” fejezi ki. Tudnak-e a Szentírásban egyetlen olyan helyet mutatni, ahol egy nap egy évet jelent, amikor az évek és a napok együtt szerepelnek, és néhány év az azokban az években levő összes nap felsorolásával van kifejtve?

Dániel próféta szavai világosak, ha úgy értjük őket, ahogyan állnak; ám ha erőltetetten misztikus értelemre alkalmazzuk őket, megmagyarázhatatlanná válnak. Az Úr azzal vigasztalja a prófétát és az egész egyházat, hogy az Antiokhosz által rájuk hozandó pusztítások csak rövid ideig tartanak. Mert attól kezdve, hogy szétszórja a zsidókat és megszünteti az ünnepélyes áldozatot, zsarnokságának igája megtöréséig csak három és fél évnek, néhány további nappal megtoldott időnek kell eltelnie. Sőt addig a boldog időig, amikor Isten csapása magára a személyére sújt le, csupán további negyvenöt napnak kell eltelnie. Josephus és a Makkabeusok története szerint az esemény megfelel e próféciának. Miért erőltetnénk tehát a szöveget egy új értelmezésre, amely sem az eseményekkel, sem a szavakkal nem egyezik?

*1.21 Egy másik hely, amelyet Burrows úr felhoz, a 102. zsoltár 16. (17. – a szerk.) verse: „Mivelhogy az Úr megépitvén a Siont, megláttatott az ő dicsőségében.”; mintha ez egyszerre jelentené Sion újbóli felépítését és Krisztus dicsőséges földi megjelenését.

*1.22 Válasz: e hely semmi ilyesmiről nem szól. A későbbi és korábbi magyarázók szokásos értelmezése oly jól egybevág az egész zsoltár szövegösszefüggésével, hogy fölösleges volna tovább erőltetni. A hely a babiloni fogságról beszél, valamint az akkori istenfélők komoly vágyáról, hogy az akkor romokban heverő Jeruzsálem és Sion ismét helyreállíttassék. A szentek e kívánsága meghallgatást nyer, és ígéretet kapnak arra, hogy Sion újra felépül, az Úr pedig az irgalmasság e cselekedete által nagy dicsőséget szerez magának. Ám e helyen egyetlen betű sem utal Sionnak a Messiás napjai utáni harmadik felépítésére vagy Krisztus személyes földi uralmára. Következő helye Róm 11,12: „Hogyha a Zsidóknak romlások e világnak gazdagsága, és az ő szegénységek a Pogányoknak gazdagságok, mennyivel inkább az ő teljességek?”

Válasz: ebben semmi sincs a tárgyalt kérdés mellett. Készséggel elismerjük, hogy a zsidó nép meg fog térni a Krisztusba vetett hitre; hogy a pogányok teljessége velük együtt be fog térni a keresztyén egyházba; és hogy e halott és megromlott tagnak megelevenedése rendkívüli öröm lesz az egész egyház számára. Ám abból, hogy a megtért zsidók visszatérnek Kánaánba, hogy felépítsék Jeruzsálemet, vagy hogy Krisztus a mennyből eljön, és ezer esztendeig uralkodik közöttük, semmi sincs jelezve az idézett igeszakaszban.

Burrows mester ötödik helye az ApCsel 3,20–21: „És elbocsátándja azt, a ki néktek először hirdettetett, a Jézus Krisztust. Kinek az égtől bé kell fogadtatni mind az időkig, míglen megépíttetnek mindenek”

Válasz: korábban már bebizonyítottuk, hogy e szavakat Krisztusnak az utolsó ítéletre való eljöveteléről kell érteni, nem pedig valamely időleges földi királyságba való eljöveteléről.

Hatodik helye 2Pt 3,10.13: „Eljő pedig, mint a lopó éjszakán, az Úrnak ama napja, mellyen az egek nagy csikorgással elmulnak, az éltető állatok pedig hévség miatt megolvadnak, e föld is és a rajta való alkotványok megégnek. Új eget pedig és új földet várunk az ő ígérete szerint, mellyekben lakozik az igazság.”

Válasz: először is emlékeznünk kell arra, hogy testvéreink sok más dolog mellett ezt is hozzáteszik a régi chiliazták tanításához: aranykoruk előtt a földnek és minden rajta levő dolognak el kell pusztulnia; annak a földnek, amelyen uralkodni fognak, valamint az állatoknak, madaraknak, halaknak, fáknak és minden más teremtménynek, amelyeket ezer esztendejük alatt használni fognak, újonnan teremtettnek kell lennie, mivel minden régi teremtmény a maga egész nemében hamuvá ég és megsemmisül.

Másodszor azt mondjuk, hogy e helyet igen szerencsétlenül magyarázzák. Mert az apostol mindössze a csúfolódók negyedik versben felhozott gúnyos ellenvetésére válaszol, akik megvetően követelik Krisztus eljövetelére vonatkozó ígéret beteljesedését. Ez az eljövetel azonban nem az ezeréves uralomra, hanem az istentelen emberek ítéletének és pusztulásának napjára vonatkozik, amint az apostol ezt a 7. versben kifejezetten kimondja. Márpedig minden chiliazta elismeri, hogy ez az ítélet és e pusztulás csak az ezer esztendő után következik be; következésképpen az égésnek saját elveik szerint sem kell megelőznie, hanem követnie kell azt.

Harmadszor: az apostol által említett időt az Úr napjának nevezi, amely Krisztusnak ítéletre való eljövetelének szokásos megjelölése. Ez az a nap is, amely tolvajként jön el a világra éjjel; a Szentírás e kifejezést gyakran Krisztus ítéletre való eljövetelére alkalmazza, de nem igaz Krisztus millenniumi uralomra való eljövetelére. Mert annak idejét számításuk szerint oly jól ismerik, hogy hirdetik és nyomtatásban is közzéteszik: abban az évben, ha nem is abban a hónapban vagy napon következik be. Az egeknek és az elemeknek tűz általi felbomlása is Krisztus utolsó ítéletre való eljövetelének velejárója, amint ezt a 2Thessz 1,8–9 kifejezetten jelzi.

Ami azokat a szavakat illeti, amelyekre egyedül alapozzák érvüket — „új földet, amelyben igazság lakozik” —, úgy tesznek, mintha ezek a szavak az utolsó ítélet után nem lehetnének igazak, mivel akkor egyetlen igaz ember sem lakik a földön. Ha megnézték volna az eredetit, látták volna következtetésük gyengeségét; mert a szavak így hangzanak: „Új eget pedig és új földet várunk az ő ígérete szerint, mellyekben lakozik az igazság.” Az igazság lakóhelye nem az égre és nem a földre, hanem azokra az istenfélő és igaz személyekre utal, akik az új ég és új föld ígéretének beteljesedését várták, amint későbbi jegyzeteink is megfigyelik. És még ha angol fordításunk szerint olvasnánk is, e lakozásnak nem szükséges a földre vonatkoznia, hanem csupán az egekre is utalhat, miként Junius helyesen megjegyzi. Mert nem „azon a földön”, hanem „azokban az egekben” áll; és testvéreinknek, ha Archer úrnak hisznek, a névmást nem mindkét főnévre, hanem csak az egyikre kell vonatkoztatniuk. Ő ugyanis azt tanítja, hogy az ezer esztendő alatt egyetlen igaz lélek sem lakik a mennyben; később pedig, hogy egyetlen igaz lélek sem lakik sem a földön, sem azokban az egekben, ahol most az istenfélők lelkei vannak, mert mindezek pokollá válnak, az igazságtalan emberek és ördögök lakóhelyévé.

Burrows úr hetedik helye az Ézs 65,21: „És házakat építvén azokban laknak, és szőlőket plántálnak, s azoknak gyümölcsében esznek.”; továbbá a 17. vers: „Mert ímé én teremtek új egeket és új földet” stb. Ebből nemcsak az ezeréves uralom számára való új eget és új földet következtet, hanem szőlők ültetését és házak építését is, ami az ítélet napja után nem lehetséges.

Válasz: először is Burrows úr e helyet Péter előbbi igeszakaszára vonatkoztatja. Ha tehát Péter új egeit és új földjét az eljövendő életre kell érteni, Ézsaiás új egeit és új földjét is ugyanígy kell érteni.

Másodszor: igen új és erőltetett tanítás azt állítani, hogy miután az egek nagy csikorgással elmúlnak, a föld pedig minden rajta levő alkotvánnyal együtt megég, az emberek az új földön szőlőket ültetnek és házakat építenek. Ezért Burrows úr, érve és Ézsaiásnak Péterre való utalása ellenére, ugyanazon a helyen úgy látszik, visszavonja állítását, és elismeri, hogy az új egek és új föld metaforikusan értendők, s nem jelentenek többet annál, mint hogy Isten az utolsó napokban olyan dicsőséges dolgokat cselekszik az egyházért, amelyek teremtő hatalmát oly nyilvánvalóvá teszik, mintha új eget és új földet alkotna. Ez messze áll a mostani egek és föld megégésétől. Nem több annál, amit Péter apostol Jóel prófétától idéz: ApCsel 2,19: „És teszek csudákat az égben oda fel; és jeleket a földön ide alá, vért, tüzet és füstnek gőzölgését.” Mindezt Péter pünkösd napján beteljesedettnek tekinti. Nem több annál sem, amit Hag 2,6 mond: „Még egy kevés idő vagyon; és én megindítom az egeket, a földet, a tengert és a szárazt.”; amit a Zsid 12,26–27 Krisztus első eljövetelén beteljesedettnek tekint.

Harmadszor: hogy Ézsaiás e 65. fejezetének tárgyát, a 16. verstől kezdve Krisztus első eljövetelére és az apostoloknak a pogányok közötti első igehirdetésére kell vonatkoztatni, világos e fejezet első versének — „Megtaláltak azok, akik nem kerestek engem” — a Rómaiakhoz írt levél 10. fejezetének 20. versével való összevetéséből: „Ésaiás pedig nagy bátorsággal ezt mondja: Megtaláltak azok a kik engemet kerestek; megesmérének azok engemet, a kik én felőlem nem tudakoztak.” stb.

Negyedszer: ha így magyaráznánk a prófétákat, azzal megbotránkoztatnánk a zsidókat, és túlságosan jó mentséget adnánk nekik hosszan tartó hitetlenségükre, valamint igen erős érveket arra, hogy halogassák hitüket, míg a Messiás e földön be nem teljesíti ezeket az ígéreteket: míg Jeruzsálemük újra fel nem épül, míg birtokba nem vehetik a szent földet, hogy házakat építsenek és szőlőket ültessenek rajta; míg jelenlegi testi és törvényes reménységeik birtokába nem jutnak. Sőt T. G. e helynek és a hozzá hasonló igeszakaszoknak szó szerinti magyarázatában a legtöbb zsidó képzelgésén is túlmegy. Nem tudom, hogy a talmudisták közül bárki arról álmodik-e, hogy a Messiás eljövetelekor az oroszlán szalmát eszik; hogy a párduc és a bárány, a kígyó és a szopós gyermek természete oly összhangba kerül egymással, hogy a legcsekélyebb hajlamuk sem lesz arra, hogy egymásnak ártsanak; vagy hogy akkor az emberi élet olyannyira meghosszabbodik, hogy a százéves embert is csak csecsemőnek és gyermeknek kell tekinteni. Nem tudom, hogy még a legmesésebb rabbik közül is eljutott-e valaki ilyen messzire a szó szerinti hitben.

*1.31 Nyolcadik igehelye a Zsid 2,5.8: „Mert nem az Angyalok birodalmokba vetette ama következendő világot, a mellyről szólunk.”; továbbá: „De még most nem látjuk, hogy néki mindenek birodalma alá vettettek volna.” Ebből azt következteti, hogy Krisztusnak az eljövendő világban kell uralkodnia, és mindennek a lába alá kell vettetnie; ez pedig most még nem teljesedett be, mivel az apostol kifejezetten kijelenti, hogy most még nincs minden alávetve neki. Ez az eljövendő életben sem lehet igaz, mert akkor Krisztus országa visszaadatik az Atyának.

Válasz: az eljövendő világ nem az ezer esztendő képzelt világa, amelyről a Szentírás semmit sem mond, hanem az evangélium napjai, amelyekről az apostol ott beszél. Azt mutatja meg, hogy az evangéliumot nem angyalok szolgáltatták ki, mint a törvényt a Sínai-hegyen, hanem maga Isten Fia. Az evangélium ezen új világa jobban különbözött a törvény alatti régi világtól, mint a Noé és a pátriárkák napjaiban, az özönvíz után létező föld a Noé napjaiban, az özönvíz előtt létező földtől. Az evangéliumnak ez az új világa Krisztus első, testben való eljövetelével kezdődött; feltámadásában nyilvánvalóvá vált, amikor minden hatalom neki adatott mennyen és földön, Mt 28,18; amikor Isten minden angyala őt imádta, Zsid 1,6; amikor messze minden fejedelemség és hatalmasság fölé emeltetett, Ef 1,21. E világ beteljesedése csak az utolsó napon lesz, amikor a halál, a pokol és Sátán — amelyek még nem lettek Krisztus zsámolyává — teljesen legyőzetnek. Mindez nem alkalmazható az ezer esztendőre. Burrows úr alapelvei szerint ugyanis annak kezdete előtt sok dolog megsemmisül, tehát nem vettetik alá: az egek és az elemek nagy hévségben megolvadnak, és e föld is és a rajta való alkotványok tűzben megégnek. Ezer esztendő alatt pedig Krisztus fő ellenségei még nincsenek teljesen legyőzve: a halál továbbra is uralkodik az embereken, az ördög pedig csak meg van kötözve, de még él, és nem vettetett a tüzes tóba.

Kilencedik igehelye a Jer 3,16–17: „többé nem mondják: Ez az Úr frigyének ládája, szívekbe sem ötlik, meg sem gondolják, meg sem látogatják; és nem lészen többé. Az időben Jérusálemet hívják az Úr királyiszékinek, és minden nemzetségek oda gyűlnek az Úr nevében, Jérusálembe, és nem követik többé az ő gonosz szíveknek akaratját.” Ebből azt következteti, hogy az egyháznak az utolsó napokban oly dicsőséges állapota lesz, hogy minden korábbi dolog feledésbe merül; Júda és Izráel visszatér fogságából Jeruzsálembe; minden nemzet hozzájuk csatlakozik; nem járnak többé régi bűneik szerint; és Jeruzsálem, amely korábban legfeljebb Isten zsámolya volt, akkor a dicsőség trónjává lesz.

Válasz: itt egyetlen szó sem esik Krisztus ezeréves földi tartózkodásáról. Másodszor: a régi dolgok, amelyek feledésbe merülnek, kifejezetten a törvény ceremóniái, nem pedig az evangélium bármely rendtartásai. A próféta a frigyládát és a templomot nevezi meg, amelyeket Krisztus első eljövetelével eltöröltek. Harmadszor: hogy Júda és Izráel együtt jár, s a nemzetek hozzájuk csatlakoznak, nem jelent többet, mint a zsidóknak és pogányoknak az evangélium által a keresztyén egyházba, a mennyei Jeruzsálembe való elhívását. Ugyanezt mondja Ézsaiás próféta második fejezetének 5. versében: Isten házának megalapítását az utolsó napokban a hegyek tetején, minden nép odajárulását, mert Sionból jön ki a törvény és Jeruzsálemből az Úr igéje. Ezek az utolsó napok az apostolok napjai voltak, amikor Sionból és Jeruzsálemből az evangélium trombitáját fújták minden népnek. Erről az időről beszél Jeremiás a tárgyalt fejezet 15. versében: „És az én szívem szerint való Pásztorokat adok néktek ott, és legeltetnek titeket tudománnyal, és értelemmel.” Az ott megígért pásztorok Krisztus és apostolai voltak; ezeknél jobb pásztorokat Isten soha nem küldött, és soha nem is fog küldeni egyházának. Negyedszer: az Isten szíve szerint való járás nem jelent minden bűntől való mentességet, hanem csupán a kegyelem állapotát, amelyben az új szövetség szerint Isten új szívet ad népének, és törvényeit abba írja. Ötödször: az az állítás, amelyre az érv legnagyobb hangsúlya helyeztetik — hogy Jeruzsálemnek, amikor a dicsőség trónja lesz, a régi Jeruzsálem újjáépített városának kell lennie —, egy igen alaptalan elképzelésnek tűnik. Mintha a törvény alatti Jeruzsálem és az evangélium napjaiban levő Jeruzsálem, vagyis az újszövetségi egyház, mindnyájunk anyja, csupán Isten zsámolya volna. Ez a tanítás nyíltan ellenkezik a Szentírással, mert több helyen Jeruzsálem, Sion és a frigyláda már az Ószövetségben is nemcsak Isten zsámolyának, hanem trónjának neveztetik. Jer 14,21: „Ne vess meg minket a te nevedért, ne vesd meg a te dicsőségednek székit.” Továbbá Jer 17,12: „Magasságosnak dicsőséges széki, eleitől fogva volt a mi szent hajlékunknak helye.” Az Úr mintegy állami trónszéken ült a kegyelem trónján, a kerubok szárnyainak mennyezete alatt, a szentélyben, legfenségesebb jelenlétének kamrájában. Az újszövetségi Jeruzsálemet nemcsak Isten trónjának, hanem zsámolyának is nevezik, Ézs 60,13: „..az én szent helyemnek megékesítésére, hogy az én lábaimnak helyét megékesítsem.” Ezt az igét testvéreink a szentélyre magyarázzák az ezer esztendő idején. Akárhogy is, világos, hogy azt az egyházra kell magyarázni ugyanabban az időben, amelyről Jeremiás harmadik fejezetében beszél, ahonnan a tárgyalt érvet vették.

*1.35 A tizedik hely a Dán 2,44: „Továbbá azoknak a Királyoknak idejekben támaszt a mennyei Isten birodalmat, melly örökké meg nem romol.” Ebből Krisztus örökkévaló országára következtetnek, valamint Jeruzsálem olyan örömére, amelyet semmiféle bánat meg nem változtathat.

*1.36 Válasz: Krisztus örökkévaló országa tisztán lelki és mennyei. Ez az uralom, amelyet az Atya a Fiúnak megtestesülésekor adott, Lk 1,32–33 szerint: „az Úr Isten néki adja Dávidnak, az ő attyának székit. És uralkodik Jákóbnak házán mind örökké” Ez az ország tárgyát tekintve valóban örökkévaló, mivel az a dicsőség, amelyet Krisztus és szentjei örökké élveznek a mennyben; bár igazgatásának módja szerint a Fiú visszaadja azt az Atyának, amikor a közbenjárás műve beteljesedik és minden ellenség teljesen megsemmisül. Sok tekintetben képtelenség Krisztus egyháza fölötti országának kezdetét az ezer esztendőre halasztani. És mivel uralma és dicsősége a mennyekben örökké tart, ebből azt következtetni, hogy a földi egyháznak, amelyben uralkodik, minden nyomorúságtól és minden változástól mentesnek kell lennie, s hogy állandó nappala lesz sötétség nélkül: ellenkezik a korábbi érvekben idézett Szentírási helyekkel.

A tizenegyedik helyen a Jel 19,13-at idézi: „És öltöztetett vala vérrel megfestetett ruhába.” Továbbá az Ez 28,24-et: „És nem lészen többé az Izráel házának megsértő tövis, és fájdalom szerző tövis nem lészen mindenek közzűl, kik ő körülöttök valának.” Ebből azt következtetik, hogy az ezer esztendő kezdetén Krisztus saját kezével oly sok gonoszt öl meg, hogy ruhái vérbe mártatnak, és egyetlenegy sem marad, aki az egyházat háborgathatná.

Válasz. Igen különös elképzelés az Úr Jézusról azt állítani, hogy szent kezeit oly sok ember vérébe mártsa. Hogy e csatákat nem Krisztus keze vívja meg szó szerinti értelemben, az egy párhuzamos helyből, Ézs 63,1-ből kitűnik: „Kicsoda ez a ki jő Edomból, veres ruhákban Botzrából? ” Krisztusnak itt vérrel festett ruhákat tulajdonítanak az edómiták lemészárlása miatt, nem sokkal a babiloni fogság után; akkor pedig Krisztusnak szigorú értelemben sem teste, sem ruhája nem volt. Miként e csatákat Krisztus nem saját személyében és nem a földön vívta, úgy a Jelenések könyvének e csatáit sem; annál kevésbé lehet azokat szó szerint magyarázni, mivel ugyanazon 19. fejezet 14. és 15. verse szerint az eszköz, amellyel Krisztus e csatákat vívja, nem valamilyen, a kezében tartott kard, hanem szájának kétélű kardja. A katonák pedig, akiket e harcokba vezet, nem karddal és lándzsával felfegyverkezve vannak, hanem fehér lovakon ülnek, és tiszta, fehér gyolcsba öltöznek.

Ami Ezékiel szavait illeti, ha akár az eredetit, akár a legjobb magyarázókat vizsgáljuk, azt először és elsősorban — ha nem kizárólag — Sidón városára kell érteni, amelyet az Úr el akart pusztítani, hogy többé ne legyen Izráel oldalában tövis. Ebből arra következtetni, hogy a keresztyén egyháznak e földi életben minden más ellenségtől meg kell tisztulnia, mégpedig valamennyinek megölése által, mint átkozott kánaánitáknak: veszélyes következtetés volna. Távol áll a keresztyének minden korábbi korszakbeli igazságosságától és ártatlanságától; és ez a hitvallás hamarosan megújítaná közöttünk az anabaptisták rettenetes tragédiáit.

*1.39 A tizenkettedik helyen a Jel 21,23–24-et idézi: „És e város nem szűkölködik a nap nélkül, vagy a hold nélkül, hogy abban fénylenék: mert az Istennek dicsősége megfényesítette azt; és a földnek királyai az ő dicsőségeket és tisztességeket abba viszik.” Továbbá a 22. fejezet 1., 2. és 3. verseit: „És mutatott nekem tiszta folyóvizet, az élet vizét” stb.

*1.40 Válasz: azok az istenismerők, akik e két fejezetet az egyháznak a zsidók elhívása utáni földi állapotára alkalmazzák, a legtöbb részletet képes és allegorikus értelemben veszik. A szöveg nem engedi meg, hogy azokat szó szerint és tulajdonképpeni értelemben bármely földi egyházra magyarázzuk. Vajon a földön levő egyház valaha is annyira szabad lesz a szomorúságtól és haláltól, hogy ne bánkódjék a bűn miatt, vagy hogy egyetlen halandó tagja se legyen? Vajon olyan közvetlenül látják majd Isten arcát, hogy templomok, sátorok vagy bármiféle rendtartás használata fölöslegessé válik? Vajon élhet-e ember valaha a földön nap és hold nélkül? E dolgok tulajdonképpeni értelemben csak a menny szentjeire igazak. A velük szemben felhozott ellenérvre — hogy a föld királyai nem vihetik gazdagságukat és tisztességüket a mennybe — azt mondjuk: ez csupán az allegória egyik része, amely e hasonlat alatt az eljövendő élet dicsőségét és gazdagságát fejezi ki. Ugyanott Isten Lelke a menny boldogságát arany, drágakövek, folyók, források, fák és gyümölcseik metaforáival ábrázolja. Mindezeket szó szerinti értelemben bármely földi vagy mennyei egyházra magyarázni alkalmatlan volna, hacsak testvéreink még annál is több különös képzelgésre nem akarnak bennünket kötelezni, mint amennyit eddig bármelyikük előadott.

*1.41 Az utolsó helyen a szentek ajándékairól a Zak 12,8-at idézik: „ő közöttök a legalábbvaló, az napon hasonló lészen Dávidhoz; Dávid háza pedig olyan lesz, mint Isten. (KJV)” A szentek tiszteletére pedig, hogy az ezer esztendő alatt fejedelmek és nagy emberek bizalmas közelségébe jutnak, a Jel 11,12-t idézik: „És hallának nagy szózatot az égből, melly ezt mondja vala nékik: Jöjjetek fel ide. És felmenének az égbe felhőben: és láták az ő ellenségeik.”

Válasz: Zakariás által értett ajándékok azok, amelyeket az Újszövetség minden szentjére kiáraszt a kegyelemnek és könyörgésnek Lelke. Ez teszi a mennyek országának legkisebbjét Dávidhoz, Illéshez hasonlóvá, sőt — amint Krisztus mondja — nagyobbá Keresztelő Jánosnál. De mi köze ennek a chiliazta királyság képzelt dicsőségéhez? A tisztelet, amelyről beszélnek, nem meríthető a Jelenések könyve 11. fejezetéből. Ki magyarázná rajtuk kívül azon a helyen a mennyet királyok trónjainak, fejedelmek és nagy emberek titkos kamaráinak? A két tanú mennybe való felhívását rajtuk kívül senki sem tekintené úgy, mint a szenteknek a nagy államférfiakkal való bizalmas kapcsolatát. Saját tanításaik szerint ráadásul a chiliazta királyságban nincsenek a jelen világhoz hasonló tiszteleti fokozatok. Ott ugyanis Krisztus saját személyében király, és minden szent legalább úgy ragyog, mint az égboltozat; azoknak a szenteknek a dicsősége pedig a legnagyobb, akiknek kegyelme a legkiválóbb. Fejedelmekkel és világi államférfiakkal való bizalmas kapcsolatnak akkor semmi célja nincs. Ezenfelül a két tanú mennybe való felemelkedése Róma tizedrészének bukása előtt történik, tehát még az ezer esztendő kezdete előtt.

Burrows mester és mások még néhány további igeszakaszt idéznek tanításuk mellett; de ezek, amelyekre válaszoltunk, a legfőbbek, és ha ezek tisztázást nyertek, a többiben már nincsenek nagy nehézségek.

A Szentíráson kívül Burrows mester T. G. Glimpse című művéből több ókori tanúságtételt is átvesz, amelyeket T. G. mind Alstediustól kölcsönöz. Erre azt válaszolom, hogy egyetlen protestáns sem építi hitét emberi tanúságtételekre; és a világon senki sem becsüli kevesebbre az ókort, mint a mi testvéreink. Különös volna, ha komolyan ezeknek az atyáktól származó bizonyságoknak a segítségével bátorítanák magukat tanításukban, holott azokat a későbbi ókor egyetemes egyetértése, valamint protestánsok és pápisták mai egyhangú vallása tévedésnek minősíti.

Aki meg akarja ismerni az ókor véleményét e tárgyban, különösen Ágostonnak az Isten városáról írt művét tanulmányozza, a 20. könyvet szinte teljes egészében, valamint Vives és Coqueus ahhoz írt magyarázatait. Ha régi vagy új emberi tekintélyek bármiféle megelégedést adhatnának testvéreinknek e kérdésben, könnyű volna nagy bőséggel eléjük tárni ilyeneket.

Eddig jutottam, amikor elöljáróim e tanulmányoktól más feladatra szólítottak el. Ezért amit az anabaptistákról, az antinomistákról, az erasztiánusokról, és különösen a pápista és püspöki irányzat megmaradt rosszindulatú követőiről szándékoztam mondani, azt más alkalomra kell halasztanom.

VÉGE.

Jegyzetek

*1.1

A chiliazmus eredete és fejlődése.

*1.2

A független chiliazták nézete.

*1.3

Első érvünk a chiliazták ellen az, hogy Krisztus mennybemenetelétől az utolsó ítéletig a mennyben marad.

*1.4

Második érvünk azon alapul, hogy Krisztus Isten jobbján ül az ítélet napjáig.

*1.5

Harmadik érvünk a halottak feltámadásán alapul: az istenfélők és istentelenek mind együtt támadnak fel az utolsó napon.

*1.6

Negyedik érvünk Krisztus országán alapul, amely lelki, nem pedig földi.

*1.7

Ötödik érvünk az egyház természetéből vétetik.

*1.8

Amely a földön mindig jók és gonoszok vegyes közössége.

*1.9

És nyomorúságoknak van alávetve.

*1.10

Szüksége van rendtartásokra.

*1.11

Bűnös erőtlenségei miatt.

*1.12

Hatodik érv Krisztus eljövetele idejének titkosságából.

*1.13

Hetedik érv a mártírok mennyei és örökkévaló jutalmából.

*1.14

Nyolcadik érv: a földi Jeruzsálem helyreállítása visszahozza a törvény eltörölt előképeit.

*1.15

Kilencedik érv: az Antikrisztus az ítélet napjáig nem töröltetik el.

*1.16

A chiliazták első érve Jel 20,4-ből.

*1.17

Válasz.

*1.18

Új chiliaztáink egy új menny és egy új pokol feltalálói.

*1.19

Második érvük Dániel 12-ből.

*1.20

Válaszunk.

*1.21

Harmadik érvük.

*1.22

Válasz.

*1.23

Negyedik igeszakaszuk.

*1.24

Válasz.

*1.25

Ötödik igeszakaszuk.

*1.26

Válasz.

*1.27

Hatodik igeszakaszuk.

*1.28

Válasz.

*1.29

Hetedik igeszakaszuk.

*1.30

Válasz.

*1.31

Nyolcadik igeszakaszuk.

*1.32

Válasz.

*1.33

Kilencedik igeszakaszuk.

*1.34

Válasz.

*1.35

Tizedik igeszakaszuk.

*1.36

Válasz.

*1.37

Tizenegyedik igeszakaszuk.

*1.38

Válasz.

*1.39

Tizenkettedik igeszakaszuk.

*1.40

Válasz.

*1.41

Utolsó igeszakaszuk.

*1.42

Válasz.

Forrás

A dissuasive from the errours of the time wherein the tenets of the principall sects, especially of the Independents, are drawn together in one map, for the most part in the words of their own authours, and their maine principles are examined by the touch-stone of the Holy Scriptures / by Robert Baylie …

CHAP. XI. The thousand yeares of Christ his visible Raigne upon earth, is against Scripture.