A függetlenség ellentétes Isten Igéjével (IV.) | Robert Bailie

Baillie, Robert, 1599-1662.
A dissuasive from the errours of the time wherein the tenets of the principall sects, especially of the Independents.. (Korunk tévelygései ellen való intés, melyben a főbb szekták, kiváltképpen az independensek tanításai egyetlen áttekintésbe foglaltatnak, többnyire saját szerzőik szavaival; fő alapelveik pedig a Szentírás próbakövén megvizsgáltatnak) / Robert Baylie által …1645.

CHAP. X. Independencie is contrary to the Word of God. (Book 10)

X. fejezet A függetlenség ellentétes Isten Igéjével

1.1 Az isteni bölcsesség, amely már a bűneset előtt sem tartotta jónak, hogy az ember egyedül éljen, a bűn által meggyengült ember számára még sokkal szükségesebbé tette a közösségi életet. „Jaj pedig az egyedülvalónak ha elesik; mert nincsen ki felemelje őtet.” A legkiválóbb elmék is hajlanak önmaguktól a tévedésre és botlásra; magukra hagyva pedig hajlamosak arra, hogy továbbhaladjanak bármely rossz úton, amelyre egyszer már ráléptek. A közösségben való elköteleződés, különösen a szentekkel való közösség, óv a rossz kezdetektől, és visszatérít abból, ha az már megkezdődött. Minden kegyes felebarát tanácsadó és nevelő; minél nagyobb az ilyen emberek közössége, annál helyesebb irányítást kap, és annál inkább megerősödik annak minden tagja. Innen ered, hogy Isten jósága nemcsak azt rendelte, hogy az egyes emberek egyetlen, kisebb gyülekezet testületébe illeszkedjenek, hanem a személyek és gyülekezetek nagyobb biztonsága érdekében a szomszédos gyülekezeteket is egy tágabb és erősebb testbe, presbitériumba vagy klasszisba kapcsolta. Sőt, Isten ugyanazon keze a presbitériumok sokaságát zsinatban egyesíti. Nemcsak ezt: hogy minden egyes kő és az egész épület megerősödjék, az Úr a lehető legnagyobb közösségeket is elrendelte: magát az egyetemes egyházat, valamint annak képviseletét, az ökumenikus gyűlést.

Ez az összegyűjtő, egyesítő rend isteni eredetű; az emberi társadalmak, különösen az egyházi gyűlések felbomlasztása szükségképpen más lélektől származik. Az elsők, akik — tudomásunk szerint — szembeszálltak e szent közösségekkel, az anabaptisták voltak. Mivel minden dologban valamiféle egyetemes anarchiát és korlátlan szabadságot kedveltek, igyekeztek szétszakítani mindazokat a kötelékeket, amelyek a királyságokat és államokat, városokat és családokat politikai és háztartási egységben tartották, s ugyanígy az egyházi összeköttetés kötelékeit is. Végül minden személyt teljesen szabaddá kívántak tenni minden alárendeltségtől: egyszerűen függetlenné, vagyis halandó ember által sem saját véleményeiben, sem kívánságaiban nem ellenőrizhetővé.

Az első követőjük a reformáltak között *1.2 egy párizsi John Moreau volt, aki a francia egyházakban a gyülekezetek zsinatoktól való függetlenségét, valamint e független gyülekezetek népi kormányzását hirdette. Ám alighogy szakadár röpirata megjelent, a francia teológusok a legteljesebb egyetértésben eltiporták azt. A rochelle-i általános gyűlésükön, amelynek akkor a nagy tekintélyű Béza volt az elnöke, majd a következő gyűlésükön a tanult Sadeel és mások oly alaposan megcáfolták ezeket az anabaptista balgaságokat, hogy ezután e gonosz szellem Franciaországban még csak suttogni sem mert. Csupán Hollandiában kezdett megszólalni az arminiánus időkben Grotius és társai ajkán. Mivel tudatában voltak olyan tanoknak, amelyekhez kétségbeesetten sem remélhették bármely zsinat hozzájárulását, sőt féltek, hogy tévedéseik terjesztésében egy országos gyűlés ellenkező határozata megelőzi és elítéli őket, arra törekedtek, hogy kétségbe vonják, végül pedig megtagadják minden egyházi gyűlés tekintélyét és joghatóságát. Amikor azonban Isten jósága a dordrechti áldott zsinaton szétzúzta e párt többi tévedését, ez az eszme is szertefoszlott, és e határok között azóta a feledés sírjába került. Hogy ez az anabaptista gyökér, amelyet sem Franciaország, sem Hollandia nem tudott elhordozni, amikor Grotius és Morellius megpróbálták elültetni, miként virágozhatott fel oly jól Angliában, miután Browne, Barrow és követőik a gondozóivá váltak, azt korábban részletesen kifejtettem.

Mindazonáltal e tan újdonsága, *1.3 szerzőinek rossz híre és a kedvezőtlen eredmény, amely mindenütt kísérte, ahol eddig csak felütötte a fejét, oly jogos megvetéssel terheli, hogy akár minden további meghallgatást is meg lehetne tagadni tőle. Ám e szemérmetlen és vakmerő korszakban, amelyben a legnagyobb képtelenségek is tolakodva előfurakodnak, és cáfolhatatlan, legmeggyőzőbb igazságokként követelnek hitelt maguknak, hacsak teljes meghallgatásuk során gonoszságuk be nem bizonyíttatik, készek vagyunk minden előítélet nélkül magát a kérdést alapjaitól megvizsgálni. Senkitől sem kívánjuk, hogy e tévedést szerzői vagy bármiféle külső megfontolás miatt gyűlölje, kivéve, ha világosan kimutatható, hogy az ellentétes Isten kinyilatkoztatott akaratával.

A kérdés állása nem bonyolult, *1.4 ha fogalmait tisztázzuk. A brownisták azt állítják, hogy minden parókiai egyház, minden egyes gyülekezet független minden presbitériumtól, zsinattól és gyűléstől. Ezt tagadjuk, és azt állítjuk, hogy a parókiai gyülekezetek valóságosan függenek és alárendeltek a presbitériumoknak, ezek pedig a zsinatoknak; ez utóbbiaknak hatalmat, tekintélyt és egyházi joghatóságot tulajdonítunk.

Mielőtt az érveléshez fognánk, értsük meg e vitában gyakran előforduló szavakat. Először: mi a parókiai egyház, vagyis az egyetlen gyülekezet? Másodszor: mi annak függetlensége? Harmadszor: mi a presbitérium és a presbiteri egyház? Negyedszer: mi a zsinat? Ötödször: mi az egyházi tekintély és joghatóság? Nem szigorú meghatározásokat szándékozunk adni, hanem olyan közérthető leírásokat, amelyek világossá teszik, mit szoktak a felek e szavakon érteni.

A részleges egyház, parókia vagy gyülekezet e kérdésben hívő emberek olyan közösségét jelenti, amelynek minden egyes tagja az egész gyülekezet előtt igaz kegyelméről és újjászületéséről oly világos jeleket adott, hogy azok mindenkit meggyőztek. Olyan közösségről van szó, mondom, amelyet külön szövetség és eskü kapcsol egybe, hogy a keresztyén vallás minden részét egy helyen, egy pásztor vezetése alatt gyakorolja. Ellenfeleink azt állítják, hogy egy egyházban csak egyetlen pásztornak szabad lennie, akit ugyan tanító és három vagy négy vén segíthet, de más pásztor nem lehet mellette.

Egy gyülekezetbe csak annyi embert engednének felvenni, amennyi kényelmesen és akadálytalanul összegyűlhet egy házban. Nem törődnek azzal, milyen kevesen vannak: számukra tíz család vagy negyven személy is megfelelő egyház. Hallottátok, hogy némely gyülekezetük mindössze négy személyből állt.

A függetlenség az ilyen egyház teljes szabadsága arra, hogy a vallás minden részét — a tant, a sákramentumokat, a fegyelmet és minden egyebet — önmagában, bármely más földi testülettől való függés vagy alárendeltség nélkül gyakorolja. Eszerint a legkisebb, akár három személyből álló gyülekezetet sem lehetne ellenőrizni semmiféle ortodox zsinat által, még akkor sem, ha a föld valamennyi egyházának ökumenikus gyűlése volna az, és ha az a gyülekezet a legsúlyosabb eretnekségekbe esnék.

A presbitérium — ahogyan Skóciában nevezik —, vagy klasszis, ahogyan Hollandiában hívják, illetve kollokvium, ahogyan Franciaországban mondják, a közeli szomszédságban lévő egyházak pásztorainak és az onnan kiküldött kormányzó véneknek rendes gyűlése, főként a fegyelem gyakorlására, amennyiben az e szomszédos egyházakat közösen érinti.

A presbiteri egyház hitvalló emberek közössége, amelyet egyetlen presbitérium kormányoz, és amelynek tagjai a vallás gyakorlására különböző helyeken gyűlnek össze, vagy amelynek egynél több pásztora van.

A zsinat olyan pásztorokból és vénekből álló gyűlés, akiket különféle presbitériumok küldenek ki és bíznak meg, s akik akár rendes időben, akár valamely alkalom folytán azoknak a közös ügyeiért gyűlnek össze, akik őket küldték.

Az egyházi joghatóság olyan jog és hatalom, amely nem csupán arra szolgál, hogy tanáccsal eligazítson és vezessen, hanem amely Istentől kapott tekintély alapján előírja és végrehajtja, a Szentírás szabálya szerint, mindazt, ami a lelkészek felszentelésére, egyházi ügyek eldöntésére, tanítások meghatározására, fenyítések kiszabására és egyebekre vonatkozik. E szavak jelentésének előrebocsátásával a kérdés állása, illetve a felek szándéka nem lehet homályos.

Az igazság mellett szóló első érvet így fogalmazom meg: *1.5 Minden független egyháznak mindig és rendes körülmények között joga van a felszentelésre, valamint hatalma arra, hogy pásztorokra kezeit reátegye. De egyetlen önálló gyülekezetnek vagy parókiai egyháznak sincs ilyen joga és hatalma. Következésképpen egyetlen önálló gyülekezet sem független egyház. A főtételt az ellenfél nem vitatja, mert függetlenségük lényegét abban a jogban és hatalomban helyezik, amely minden legkisebb gyülekezetnek benső és lényegi sajátja: hogy saját valamennyi tagján — akár pásztor, akár más személy — felszentelést, letételt, kiközösítést és a joghatóság minden más cselekményét gyakorolja. Azt mondtam: „mindig és rendes körülmények között”, mert most nem azt vizsgáljuk, mi történhet olykor bizonyos rendkívüli esetekben, amikor nemcsak egyes gyülekezeteknek, hanem akár egyes személyeknek is szabad vagy szükséges lehet így cselekedniük. Az ellenfelünk által vitatott hatalom sem feltételes, amely csak bizonyos esetek bekövetkezése esetén illetné meg az egyházat, hanem abszolút: minden gyülekezetben, minden időben benne rejlő hatalom.

A kisebb tételt így bizonyítjuk: ami a presbitérium sajátos jogköre, annak joga nem illet meg egyetlen önálló gyülekezetet sem. *1.6 Ám a felszentelés és a kézrátétel a presbitérium sajátos jogköre, amint ez az 1Timóteus 4,14-ből kitűnik: „Meg ne vesd az ajándékot, melly te benned vagyon, melly adatott néked a prófétálásra, a Tanítóknak kezeiknek reád való vettetések által.” Az apostol a presbitérium saját jogkörévé teszi ezt a jogot, amelynek szerinte a presbitériumnál kell maradnia, és onnan nem szabad elvonni, még a különféle rendkívüli esetek ellenére sem, amelyek e jog átruházását indokolhatnák. Timóteus ugyanis nem egészen közönséges és alárendelt pásztor volt, hanem evangélista; tisztségének alapja bizonyos próféták rendkívüli elhívása volt, amikor kiküldték prédikálni, és maga Pál is ráhelyezte a kezét. Mindezek ellenére, hogy a presbitérium jogos és rendes hatásköre nyilvánvaló legyen, az apostol hangsúlyozza, hogy Timóteus az evangélium prédikálására való ajándékát, tisztségét és kegyelmét a presbitérium kezeinek ráhelyezése által kapta.

Az utóbbi főtétel bizonyításához nincs szükség arra, hogy sokat időzzünk a „presbitérium” szó jelentésén és értelmén az előbb említett helyen, sem arra, hogy megcáfoljuk egyesek félremagyarázásait. Különösen azokét, akik Kálvint tévesen idézve, az ő tekintélyére hivatkozva ezen nem emberek gyűlését, hanem egy presbiter tisztségét kívánják érteni — mintha egy tisztségnek vagy bármely járulékos tulajdonságnak lehetne keze, amelyet Timóteus fejére helyezhettek volna. Mellőzve tehát ezeket a kitérőket, a szóban forgó főtételt így bizonyítjuk: egyetlen önálló gyülekezet sem presbitérium, és semmilyen módon nem szükségszerűen foglal magában presbitériumot. Sőt, ha ellenfeleinknek hihetünk, egyetlen gyülekezet sem rendelkezhetne — vagy legalábbis nem volna szabad rendelkeznie — önmagában olyan presbitériummal, amelyről Pál beszél. Következésképpen: ami a presbitérium sajátos jogköre, annak jogát egyetlen önálló gyülekezet sem bitorolhatja. A következtetéshez nem fér kétség. Az előzmény három részből áll; ezek közül csupán az első bizonyítása szükséges, de a teljesebb meggyőzés kedvéért megkíséreljük mindhármat bizonyítani.

*1.7 Az első így szól: ellenfeleink szerint a presbitérium a gyülekezet egyik tagja és része. Nem szeretünk pusztán szavakon vitatkozni: legyen úgy, hogy az egyetlen gyülekezetet kormányzó lelkész és vének gyűlését — amelyet mi ülésszaknak nevezünk, s amelyet külföldön konzisztóriumnak hívnak — presbitériumnak lehet nevezni. Következésképpen egyetlen gyülekezet sem presbitérium. A következtetés világos, mert egyetlen rész sem állítható saját egészéről alanyesetben, különösen nem akkor, ha a részek különneműek. A test nem a fej, az ujj nem a kéz, az ajtó vagy az ablak nem a ház.

Az előzmény második részére nézve, hogy egyetlen gyülekezet sem foglal szükségképpen magában presbitériumot, *1.8 ez világos ellenfeleink közönséges gyakorlatából: egyházaiknak igen gyakran sem ülése, sem pásztora, sem tanítója, sem véne nincs egyáltalán; egyik tisztségviselőt sem teszik az egyház olyan szükséges, sem lényegi, sem szerves részévé, amely nélkül az egyház nem állhatna fenn. Sőt, amint a legtanultabb és legélesebb eszű Rutherfoord úr helyesen megjegyezte, 272. oldalon, alapelveik minden szolgálat szükségességét is megszüntetik. Paget úr azt mondja nekünk, hogy amszterdami fő- és anyaegyházuk Can úr, a pásztoruk rossz kormányzása miatt immár néhány éve tanító és vének nélkül, ülés, vagyis gyülekezeti presbitérium nélkül maradt.

Ám az érv veleje az előzmény harmadik részében van: abban, hogy egyetlen önálló gyülekezet sem rendelkezhet, *1.9 vagy — ami a jogról és jogtalanságról szólva ugyanaz — nem rendelkezhetne önmagában Pál presbitériumával. Ezt így bizonyítjuk. Egyetlen önálló gyülekezetnek sem szabad, illetve nem lehet egynél több pásztora. Következésképpen Pál presbitériuma sem lehet benne. Az előzmény ellenfeleink tanítása. A következtetés ezen a tételen alapul: Pál presbitériumában több pásztor van. Ezt pedig így bizonyítjuk: ahol többen helyezik kezüket pásztorokra, ott több pásztor van. Ám Pál presbitériumában többen helyezik kezüket pásztorokra; mert az idézett helyen nem egy, hanem sokan tették rá kezüket Pállal együtt Timóteusra. Az utóbbi főtétel azon az alapon nyugszik, hogy csak pásztorok helyeznek kezet pásztorokra; ennélfogva ahol sokan helyeznek kezet pásztorokra, ott sok pásztor van. Következésképpen olyan gyülekezetben, ahol nem sok, hanem csak egyetlen pásztor van — sőt egyáltalán nincs, valahányszor kézrátétel által új pásztort kell felszentelni abba a gyülekezetbe —, a felszentelés cselekményét nem hajthatják végre jogszerűen annak a gyülekezetnek saját tagjai.

Ami még egyedül bizonyításra vár, tudniillik hogy csak pásztorok tesznek kezet pásztorokra, azt olyan felsorolás tisztázza, *1.10 amely ellen semmiféle ellenpéldát nem lehet felhozni. 1Tim 5,22: „Kezeidet hirtelen senkire ne vessed.” 2Tim 1,6: „Melly dolognak okáért intlek tégedet hogy gerjeszd fel az Istennek ajándékát, melly te benned vagyon, az én kezeimnek reád való vettetések által.” Tit 1,5: „Ezokáért hagytalak téged Krétában, hogy a mi hátra vagyon, helyére állassad, és rendelj városonként Séniorokat” ApCsel 13,1.3: Valának pedig az Antiókhiabeli Gyülekezetben valami Próféták és Doktorok.. és az ő kezeiket reájok vetették volna, elbocsáták őket. ApCsel 14,23: „És mikor minden Gyülekezetben választottak volna Séniorokat.” Mindezen helyeken mind az első felszentelés, mind az evangélium prédikálására való későbbi kiküldés kizárólag azoknak a cselekménye, akik pásztorok voltak; máshol sem olvassuk, hogy ez másképpen történt volna.

*1.11 A második érv: Minden független egyház rendes körülmények között önmagán belül, saját tagjai által gyakorolja az egyházi joghatóság minden cselekményét. Ám egyetlen önálló gyülekezet sem teszi ezt rendes körülmények között. Következésképpen egyetlen önálló gyülekezet sem független egyház. Csupán a kisebb tétel kétséges, amelyet így bizonyítunk: Minden egyház, amely rendes körülmények között gyakorolja az egyházi joghatóság minden cselekményét, presbiteri egyház. Ám egyetlen önálló gyülekezet sem presbiteri egyház. Következésképpen egyetlen önálló gyülekezet sem gyakorolja rendes körülmények között az egyházi joghatóság minden cselekményét. A kisebb tétel világos az önálló gyülekezet és a presbiteri egyház természetéből, amint mindkettőt a kérdés meghatározásakor leírtuk. A főtételt a következő, teljes körű felsorolás bizonyítja: az Újszövetségben minden olyan egyház, amelyről azt olvassuk, hogy az egyházi joghatóságot teljes körűen gyakorolta, presbiteri, nem pedig gyülekezeti jellegű volt. Így bizonyítjuk: az olyan egyház, amely az istentiszteletre nem tud valamennyi tagjával egyetlen házban összegyűlni, valamint amelynek egynél több pásztora van, ellenfeleink alapelvei szerint presbiteri, nem pedig gyülekezeti egyház. Márpedig mindazon egyházak, amelyekről az Újszövetségben azt olvassuk, hogy az egyházi joghatóságot teljes körűen gyakorolták, több helyen gyűltek össze az istentiszteletre, és egynél több pásztoruk volt. Ezt kimutatjuk a főbb példákon: a jeruzsálemi, samáriai, római, korinthusi, efézusi és antiókhiai egyház esetében; s nem adható ok arra, miért ne tartoznának a többi, Szentírásban említett egyházak is ugyanebbe a kategóriába.

*1.12 Kezdjük a jeruzsálemi anyaegyházzal. Egy sok ezer személyből álló közösség, amelynek nem volt nyilvános gyülekezőhelye, nem gyűlhetett össze egyetlen helyen istentiszteletre. Hiszen ma, amikor a keresztyéneknek a gyülekezetek számára a legdíszesebb és legtágasabb épületeik vannak, alig ezer ember lehet kényelmesen együtt az ünnepélyes istentiszteleten; s ha ellenfeleink gyakorlatára tekintünk, néhány tucat ember már nagy gyülekezetnek számít.

A jeruzsálemi egyház állapotát illetően: először, elismerik, hogy az apostolok utáni sok éven át sem ennek, sem a világ bármely más részén élő keresztyének semmilyen közösségének nem volt nyilvános gyülekezőhelye. Másodszor, hogy ez az egyház sok ezer emberből állt, azt a következő helyek bizonyítják: ApCsel 2,41: „megszaporodának azon a napon mintegy háromezer lelkekkel.” Továbbá 4,5: „.és lőn azoknak számok mintegy ötezer férjfiak.” Ahol pedig ennyi férfi volt, ott a szokásos arányt tekintve kétszer vagy háromszor ennyi nő és gyermek is volt. Ez az egyház nem maradt a megnevezett ezrek szerint létszámon sem, mert ApCsel 5,14 szerint nevekedik vala pedig az Úrban hívőknek, mind férjfiaknak, mind asszonynak számok, az napokban pedig, mikor a tanítványok szaporodnának 6,1. Az is, amit a 2,47-ben olvasunk — hogy Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a Gyülekezetet —, úgy látszik, hosszú időn át folytatódott.

Arra az ellenvetésre, amelyet némelyek tesznek, hogy az említett sokaság nagy része idegen volt, nem Jeruzsálem lakosa, s így nem tagja annak az egyháznak, mi azt feleljük: ezt minden alap nélkül állítják. Nem tagadjuk, hogy a harmadik fejezetben említett háromezer egy része valószínűleg idegen volt; de az nem bizonyítható a szövegből, hogy többségük az volt, vagy hogy a negyedik, ötödik és hatodik fejezetben említett ezrek közül akár egy is idegen lett volna.

Ami azt illeti, amit a 2. fejezet 44. verséből hoznak fel: *1.13 „Mindnyájan pedig, a kik hisznek vala, együtt valának” — mintha az egész egyház mindig egy helyen gyűlt volna össze a nyilvános istentiszteletre. Azt mondjuk, egyszerűen lehetetlen volt, hogy háromezer ember, nem is beszélve húszezer vagy még több személyről, egyetlen magánházban összegyűljön; mert nem volt nyilvános épületük, és a sákramentumokat sem az utcákon szolgáltatták ki. Ezért szükségképpen a gyülekezet „együttlétét” háromféleképpen kell értenünk: vagy szívük és gondolataik egységére, amint azt a következő szavak is mutatják („egy szívvel, egy akarattal kitartottak a templomban”); vagy pedig úgy, hogy különböző helyeken, megosztva gyűltek össze, nem pedig egyetlen helyen valamennyien. Ezt a szóban forgó kifejezés is megengedi, ahol az úrvacsora ünnepléséről és a kenyér megtöréséről azt olvassuk, hogy az nem csak egyetlen házban, hanem házról házra történt. Harmadszor úgy is együtt lehetett a gyülekezet, hogy nem minden tag, hanem a tisztségviselők a nép egy részével gyűltek össze presbitériumban, ahogyan a 15. és 21. fejezetből kitűnik.

*1.14 A samáriai egyház esete sem kevésbé világos az ApCsel 8,6.10.12.14 versei alapján. Annak a városnak népe egy szívvel, kicsinytől nagyig, férfiak és asszonyok egyaránt hittek, oly nagy számban, hogy a legfőbb apostolok közül Pétert és Jánost Jeruzsálemből küldték el, hogy segítsék Filepet az ő tanításukban. Összegyűlhetett-e ez az egész város, amely Kánaán legnagyobbjai közé tartozott, Isten tiszteletére egyetlen magánszobában? Vagy elláthatta-e őket egyetlen pásztor, amikor egy időre nemcsak Filep szolgálatára, hanem két vezető apostol további segítségére is szükség volt?

*1.15 Térjünk rá a többiekre. A római egyház egy test volt, Róm 12,6, ám oly nagy, hogy nem gyűlhetett össze egyetlen magánhelyiségben. A 16. fejezetben ugyanis a 5. versben említett Akvila házában összegyűlő gyülekezet mellett több olyan ház is szerepel, amelyekben a megnevezett különféle szenteken kívül sok más, név szerint meg nem említett személy is velük együtt imádkozott, a 14. és 15. vers szerint. Akkor Rómában oly nagy volt a keresztyének sokasága, hogy hitüknek a híre elterjedt az egész világon, 1,8 és 16,19. Róma városában sok százezer férfi élt, akiknek Tertullianus szerint fele része keresztyén volt az apostolok utáni században; s nem sokkal később Cornelius feljegyezte, hogy több mint negyven prédikátor foglalkozott e nép tanításával, amelynek még ekkor sem volt nyilvános gyülekezőhelye.

*1.16 Ugyanez volt a helyzet a korinthusi egyházzal már annak kezdetein is, ApCsel 18,8. Zsidók és pogányok sokaságából állt; mindezeken felül Istennek sok népe volt abban a városban, 10. vers, akik Pál tizennyolc hónapon át tartó folyamatos munkája révén tértek meg, 11. vers. Tanításukra Pálon, Apollóson és Timóteuson kívül sok más tanító is ügyelt, 1Kor 4,15; nem is szólva a hamis tanítók sokaságáról. Volt továbbá számos tétlen és hiábavaló tanítójuk, akik megtartották ugyan az alapot, de fát, szénát és pozdorját építettek arra. Összegyűlhettek-e mindnyájan egyetlen magánhelyen? Csak akkor, ha összejöveteleiket megosztott, különböző helyeken tartott alkalmaknak értjük, vagy a tisztségviselőknek a nép egy részével, fegyelmi ügyekben tartott gyűlésére vonatkoztatjuk.

*1.17 Efézusban is csak egy egyház volt. Mert ApCsel 20,17 szerint Pál magához hívatta annak az egyháznak a véneit, egyes számban; mégis igen világosan látszik, hogy Efézusban oly nagy számú keresztyén volt, hogy nem szolgálhatták kényelmesen Istent egyetlen magánhelyiségben. Ebben a legelőkelőbb városban Pál teljes két éven át prédikált, ApCsel 19,10; sőt három teljes éven keresztül éjjel és nappal szüntelenül munkálkodott, 20,31. Isten félelme szállt az egész népre, zsidókra és pogányokra egyaránt, és Jézus neve felmagasztaltatott, 19,19. Oly nagy sokaság tért meg még a tanult emberek közül is, hogy a kíváncsi, titkos mesterségeket űzők könyveikből ötvenezer ezüstpénz értékben raktak tüzet a megégetésükre; oly erősen növekedett ott Isten igéje, 20. vers. Továbbá az efézusi egyházban sok pásztor volt, mert ApCsel 20,17 szerint Pál nem egyetlen vént, hanem a véneket hívatta magához. Hogy ezek közül többen, ha nem is mindannyian, pásztorok és tanítók voltak, kitűnik a 28. versből: a Szentlélek a nyáj vigyázására rendelte őket, és megbízást kaptak a hamis tanítók elleni fellépésre. Ezt hűségesen is teljesítették, amint az Úr tanúsítja róluk a Jel 2,2-ben. Márpedig a tanítás gondja, valamint a hamis tanítók megvizsgálásának és próbára tételének feladata elsősorban a prédikátorokra tartozik.

*1.18 Ugyanez igaz az antiókhiai egyházra is: az Úr keze a városban volt, és nagy sokaság hitt, ApCsel 11,21. Ezután Barnabás munkája nyomán nagy sokaság adtam magát hozzájuk, 24. vers. Sőt Barnabás és Pál egy éven át végzett közös szolgálata által oly nagy sokaság tért meg, hogy először ott nevezték őket keresztyéneknek. Ebben a nemcsak Síria, hanem egész Ázsia nagyvárosának számító városában Barnabáson, Pálon és más prófétákon kívül, 27. vers, Péter, valamint sok más tanító is tartózkodott, Gal 2,11. Túl hosszú volna az apostoli egyházak többi részéről szólni, amelyek állapota szintén nem különbözött az előbbiektől.

Harmadik érvünk: *1.19 Egyetlen zsinatnak sincs hatalma arra, hogy határozatokat kényszerítsen valamely független egyházra. Ám egyes zsinatoknak van hatalmuk arra, hogy határozatokat szabjanak ki részleges egyházakra, akár presbiteri, akár gyülekezeti egyházakról van szó. Következésképpen a részleges egyházak, akár presbiteri, akár gyülekezeti egyházak legyenek azok, nem függetlenek. A főtétel nem vitatott: ellenfeleink elismerik a zsinatok törvényes használatát és sokféle gyümölcsét. Elismerik, hogy minden jó embernek, még inkább minden egyháznak, és leginkább a sok egyház küldötteiből álló zsinatnak kötelessége inteni, tanácsolni, meggyőzni és kérni is a részleges egyházakat, a kötelességeik teljesítésére. De azt, hogy bármely földi testület — még egy ökumenikus zsinat is — tekintéllyel kötelezhetné a legkisebb gyülekezetet is arra, hogy bármiféle fenyítés terhe mellett elhagyja a legsúlyosabb eretnekségeit, azt képtelenségnek tartják. Ezt arra alapozzák, hogy minden gyülekezet, bármilyen kicsiny vagy romlott legyen is, független testület, és nincs alárendelve semmiféle földi közösségnek, legyen az bármilyen nagy, tiszta vagy szent.

A kisebb tételt így bizonyítjuk: a jeruzsálemi zsinat tekintéllyel kötelezte határozatai megtartására az antiókhiai egyházat. Következésképpen valamely zsinatnak van ilyen hatalma; s ha általános érvényűvé kívánjuk tenni az állítást, minden törvényes zsinat előírhatja határozatait a részleges egyházak számára. Az előzmény az ApCsel 15,20-ban (28-ban) látható: „Mert tetszék a Szent Léleknek és nékünk, hogy egyéb terhet ne vetnénk ti reátok, hanem e szükséges dolgokat:” A következtetés helyes, mert Antiókhia az apostoli egyházak között a legjelentősebbek közé tartozott; ott Barnabás, Pál és más, Istentől ihletett próféták prédikáltak. Ha ez az egyház alá volt vetve a zsinatok tekintélyének, melyik egyház hivatkozhatna arra, hogy ő mentesülne az ehhez hasonló alárendeltség alól?

*1.20 Erre sokféle választ adnak, amint rendszerint akkor történik, amikor semmiféle szilárd felelet nem hozható fel. A válasz három fő pontja a következő: először is, hogy a jeruzsálemi gyűlés nem volt zsinat. Másodszor, hogy bármi is volt, semmit sem írt elő tekintéllyel más egyházaknak. Harmadszor, hogy más zsinatok nem tarthatnak igényt e gyűlés kiváltságaira, mivel annak határozatait a Szentlélek diktálta, és azok ma már a Szentírás részeként a szent kánonban állnak.

*1.21 Az elsőre azt mondjuk, hogy a jeruzsálemi gyűlés vagy valódi zsinat volt, vagy pedig az egész Szentírásban nincs semmiféle minta a zsinatokra, még tanácskozás, tanácsadás vagy bármely más használat tekintetében sem. Ám ez képtelenség volna; mert elismerik, hogy a zsinatok törvényes eszközök az egyházban számos kegyes cél elérésére. Márpedig veszélyes volna azt állítani, hogy valamely egyházi gyűlés törvényes, szükséges vagy alkalmas volna kegyes célokra, miközben arra a Szentírásban semmiféle minta vagy példa nem található.

Ezen ellenfeleink ellen irányuló érv mellett magának a dolognak a természetéből is érvelünk. Sok presbiteri egyház küldötteiből álló gyűlés valódi zsinat; ám a jeruzsálemi gyűlés az ApCsel 15-ben egy ilyen gyűlés volt. A főtétel a zsinat lényegét fejezi ki; a zsinatok között sok járulékos különbség van. Aszerint, hogy hány és mekkora egyház küld biztosokat, a zsinat kisebb vagy nagyobb méretű lehet, tartományi, nemzeti vagy ökumenikus. Az alkalom szerint a biztosokat küldő egyházak hol többen, hol kevesebben, hol közelebbről, hol távolabbról valók. Ugyancsak a hely alkalmassága és az ügyek szükségessége szerint egyes egyházak több, mások kevesebb küldöttet adnak. Mindezek csupán járulékos körülmények, amelyek nem változtatják meg a dolog természetét. A zsinat lényegéhez rendszerint nem kívántatik több, mint több presbiteri egyház küldötteinek összejövetele. A kisebbik tétel világos. Senki sem kételkedik abban, hogy az antiókhiai és a jeruzsálemi egyház két különböző egyház volt; azt pedig korábban bizonyítottuk, hogy mindkettő presbiteri egyház volt. Az is nyilvánvaló a gyakran idézett ApCsel 15-ből, hogy e két presbiteri egyház küldöttei jelen voltak azon a gyűlésen. Sőt, hogy Antiókhián kívül Síria és Cziliczia más egyházaiból is érkeztek küldöttek Jeruzsálembe, az ApCsel 15,2 és 23 összevetéséből is kitűnhet. Bizonyos, hogy Pálon és Barnabáson — akik akkor az antiókhiaiak küldöttei voltak — kívül mások is elmentek; valószínű, hogy e többiek közül legalább némelyeket Síria és Cziliczia egyházai küldtek, mert a zsinati levél kifejezetten nekik éppúgy szól, mint az antiókhiaiaknak. Őket ugyanúgy nyugtalanították azok a kérdések, amelyek e gyűlés összehívását szükségessé tették. De ha e megfontolást mellőzzük is, világos, hogy a jeruzsálemi gyűlésen nemcsak néhány presbiteri egyház küldöttei voltak jelen, hanem azok is, akiket Isten minden földi egyház állandó küldötteivé tett: ők az apostolok. Jelenlétük minden egyházat jogszerűen alárendelt e zsinat határozatainak, még akkor is, ha azon a gyűlésen nem volt más képviselőjük, mint e legfőbb és állandó meghatalmazottaik, akik szavazatukkal képviselték őket.

A második válasz világosan megcáfolható a 28. versből, ahol a határozatok nem puszta tanács formájában vannak előterjesztve, *1.22 hanem tekintéllyel, nemcsak a zsinat, hanem a Szentlélek tekintélyével is, szükséges terhekként rendeltetnek és szabattatnak ki.

A harmadikra nézve azt mondjuk, hogy e határozatok pusztán isteni, s az egyházinál magasabb rendű tekintélyét eredeti meghozatalukkor nem bizonyítja az, hogy most a Szentírásban állnak, és a Biblia részévé lettek; mert a Szentírásban számtalan olyan, önmagában közömbös cselekedet is fel van jegyezve, amelynek eredetileg kétségkívül nem volt több, mint egyházi tekintélye. Vajon a lisztrai presbitérium kézrátétele Timóteusra más volt-e, mint egyházi felszentelési cselekmény? A korinthusi egyház határozata a vérfertőző ember kiközösítéséről, vagy bűnbánata utáni feloldozásáról, több volt-e pusztán egyházi joghatósági cselekménynél? Pálnak Timóteus körülmetélésére vonatkozó tette, kenkreai fogadalma, jeruzsálemi hajának levágása szabadon választható és közömbös cselekedetek voltak. E dolgoknak és sok más hozzájuk hasonlónak a természete nem változik meg attól, hogy Isten könyvében feljegyezték őket. A jeruzsálemi határozatok pusztán isteni tekintélyét az sem bizonyítja, hogy első megfogalmazásukkor világos szentírási alapon álltak, majd a Szentlélek nevében hirdették ki őket; mert ez minden kegyes zsinat törvényes határozatának feltétele. Vajon régen a niceai atyák, újabban pedig a dordrechti atyák nem a Szentlélek ihletése által — aki az egyházzal marad, különösen a kegyes zsinatokkal, a világ végezetéig — hirdették-e ki a Szentírás alapján határozataikat Krisztus istenségéről Arius ellen, illetve Isten kegyelméről Arminius ellen? Vajon emiatt a niceai vagy a dordrechti kánonoknak az egyházi és emberi tekintélyen felüli tekintélyt kellene tulajdonítanunk? Akárhogyan is, hogy az apostolok a jeruzsálemi kánonok megalkotásakor pusztán egyházi módon jártak el, s egészen másként, mint amikor a Szentírást diktálták vagy pusztán isteni igazságokat hirdettek ki, ebből látszik: először, hogy e kánonokat számos vita és hosszú értekezés után hozták meg. Az isteni kijelentések azonban emberi okoskodások folyamata nélkül, a Lélek közvetlen sugallatából hirdettetnek ki: 2Pt 1,21: „Mert nem ember akaratjából származott régen a Prófétáknak prófétálások, hanem a szent Lélektől indíttatván szóltak az Istennek szent emberei.” Másodszor: a tisztán isteni kijelentéseket egyedül Isten nevében hirdetik ki: „Így szól az Úr”; e kánonokat azonban nemcsak Isten, hanem emberek nevében is kihirdették: „Mert tetszék a Szent Léleknek és nékünk.” Harmadszor: Isten kijelentéseit az egyháznak csak próféták, apostolok és csalhatatlan Lélekkel ihletett emberek szolgálata által közlik, Ef 2,20: „Kik felépíttettetek a Prófétáknak és Apostoloknak fundamentomokon.” Az ApCsel 15 zsinatának kánonjairól azonban az állíttatik, hogy nemcsak a Szentlélek és az apostolok, hanem a vének és mindazok munkái is voltak, akik azt megszavazták. Így világos, hogy e kánonok megalkotásakor az apostolok — mint máskor is gyakran — apostoli és rendkívüli tekintélyük kiemelkedő székéből a rendes pásztorok alacsonyabb helyére szálltak le, hogy saját személyükben példát adjanak a rendes pásztoroknak arra, miként lehet a szent zsinatokat helyesen megtartani a világ végezetéig. Ha nem ez lett volna a céljuk, milyen könnyű lett volna akár Pálnak vagy Barnabásnak Antiókhiában, a Jeruzsálembe vezető hosszú út fáradsága nélkül, akár Péternek, Jánosnak, Jakabnak vagy bármelyik jeruzsálemi apostolnak, minden gyűlés és vita fölösleges fáradsága nélkül, hogy csalhatatlan apostolokként isteni és megcáfolhatatlan határozatokat hirdessenek ki minden vitás kérdésben.

Negyedik érvünk: Az alárendelt egyház nem független; de a parókiai gyülekezet alá van rendelve a presbiteri egyháznak: *1.23 mert a kisebb egyház alá van rendelve a nagyobbnak, miként a rész annak az egésznek, amely magában foglalja. Mármost a parókiai gyülekezet kisebb, s valamennyi egyház közül a legkisebb; a presbiteri egyház nagyobb. A mennyiség tekintetében, hogy az egyik kisebb, a másik nagyobb, nincs kétség; magáról a dologról azonban kérdés van, vajon létezik-e egyáltalán olyan, hogy presbiteri egyház. Ezt korábban már bizonyítottuk, és alább még világosabbá válik; itt a fő kifogás a második főtétel ellen irányul, amelyet így bizonyítunk: A hívők kisebb száma Krisztus rendelése szerint alá van rendelve a hívők nagyobb számának. Ám a kisebb egyház a hívők kisebb száma, a nagyobb egyház pedig a hívők nagyobb száma. A főtételt Máté 18,15–18 bizonyítja: „Ha pedig vétkezik te ellened a te atyádfia” stb. Itt az Úr az intésekben és az egyházi fenyítékekben alárendeltséget, fokozatosságot és eljárási rendet állapít meg: egyről kettőre vagy háromra, kettőről vagy háromról többre. E „többeket” ne korlátlanul és találomra értsük, hanem olyan, egymáshoz az isteni rend szabályos kötelékeivel kapcsolt közösségben, amilyennek az egyházakat a legkisebbtől a legnagyobbig, egészen az egyetemes egyházig tartjuk.

Itt megkülönböztetik a főtételt: elismerik, hogy ezen a helyen Krisztus a kevesebbeknek a többek alá rendelését rendelte el ugyanazon egyházon belül, de nem azon kívül. Vitathatnánk e megkülönböztetésnek a kisebb tételre való alkalmazását, és bizonyíthatnánk, hogy a presbiteri egyház a hívők nagyobb száma ugyanazon egyházon belül, nem pedig azon kívül. Mert a gyülekezeti egyház nem helytelenül hasonlítható a presbiteri egyházhoz úgy, mint a rész az egészhez; különösen, ha a parókiát kormányzó tisztségviselők gyűlését vetjük össze a presbitériummal. E kettő nem külsődleges egymás számára, mert az ülések, konzisztóriumok vagy klasszisok a presbitériumban vannak, amely saját és belső tagjaiként az ülések küldötteiből áll.

*1.24 De ezt félretéve, magát a megkülönböztetés alapját támadjuk abban, ahogyan a főtételben áll, és annak egyik felét a másikkal döntjük meg. Azt mondják, hogy az előbb említett helyen a kevesebbeknek a többek alá való rendelése ugyanazon egyházon belül van megállapítva. Következésképpen — mondjuk mi — ugyanazon egyházon kívül is; ez alatt velük együtt azt értjük, hogy ugyanazon parókiai egyházon kívül. A következtetést három érvvel bizonyítjuk. Először: ugyanaz az oka annak, hogy a kevesebbek a többeknek legyenek alárendelve ugyanazon egyházon kívül, mint azon belül. Mert a fő oka annak, hogy az Úr az intésekben azt rendeli, hogy egyről kettőre vagy háromra, kettőről vagy háromról pedig az egy gyülekezet ülésében bíróként ülő testülethez kell fordulni, az, hogy két vagy három intésében nagyobb tekintély, komolyság és bölcsesség feltételezhető, mint egyetlen ember intésében; továbbá, hogy a vétkezőben nagyobb félelmet, szégyent és tiszteletet kelt sokak arca és szava, akik az egész gyülekezet nevében bíróként ülnek, mint csupán kettő vagy három személy szava. Vajon az intésnek e hatalma, ereje és súlya nem növekszik az intők számával, ugyanúgy azonos gyülekezeten kívül, mint azon belül? Mert amint a tíz személy intése és fenyítése, akik egy gyülekezet nevében ülnek, nagyobb súllyal bír, mint ugyanazon nyáj két vagy három tagjának intése, akik senki mást nem képviselnek önmagukon kívül; úgy harminc lelkész és vén intése is, akik egy presbitériumban tizenöt gyülekezetet képviselnek mint azok küldöttei, nagyobb súllyal bír, mint tíznek az intése, akik csupán egy nyájat képviselnek. Mert ésszerű, hogy e presbitérium harminc tagja bölcsességben, buzgóságban, komolyságban és más, az intésnek súlyt adó tulajdonságokban annyival múlja felül azt a tízet, akik egy ülésben egy gyülekezetet képviselnek, amennyivel e tíz felülmúlja annak a gyülekezetnek két vagy három különálló személyét.

Másodszor: ha ezen a helyen nem állapíttatik meg a kevesebbeknek a többek alá való rendelése, ugyanúgy azonos gyülekezeten kívül, mint azon belül, akkor a Krisztus által adott orvosság alkalmatlan lesz annak a rossznak a gyógyítására, amely ellen adatott. Az Úr eszköze aránytalan és elégtelen volna céljához; ám ezt képtelenség volna mondani a minden orvosok közt legbölcsebbről. A főtétel oka ez: Krisztus segítséget és gyógyírt rendel a testvéri vétkekre; márpedig valakit testvér ugyanúgy megbánthat azonos gyülekezeten kívül, mint azon belül, és ugyanúgy sok testvér, mint egyetlenegy. Sőt, éppúgy megbánthat bennünket egy egész egyház, mint annak egyetlen tagja. Mármost, ha ellenfeleink értelmében a kevesebbeknek a többek alá való rendelése nem terjedhetne túl egyetlen gyülekezet határain, az Úr orvossága igen sok közönséges és mindennapi botrány orvoslására alkalmatlan volna. Mert mi történik, ha valaki a szomszédos gyülekezet miatt botránkozik meg? Kihez fordulhat panaszával? Amikor a vétkes gyülekezet egyszerre bíró és érintett fél, valószínű, hogy saját maga ellen tett panaszokat nem vesz figyelembe. Mi történik, ha valaki saját gyülekezete, vagy annak többsége, illetve legerősebb része miatt botránkozik meg? Mi történik, ha az az gyülekezet, amelyhez panaszával fordul, az igazsággal és ésszerűséggel szemben annak az oldalára áll, aki ellen a panaszt teszi? Lehetetlen lesz orvosolni a testvérek között naponta előforduló számtalan vétket, hacsak a fellebbezést meg nem engedik, és Krisztus által megállapított alárendeltséget nem terjesztik ki nemcsak egyetlen parókia határain túl, hanem az egyetemes egyház legtávolabbi határáig. Mert az egyházatyák e helyre joggal alapozták még valamennyi egyház ökumenikus zsinatainak tekintélyét is.

Harmadszor: a Krisztus által a Mt 18-ban megállapított alárendeltséget a keresztyén egyházban olyan messzire kell kiterjeszteni, amilyen messzire a zsidó egyházban kiterjedt; mert Krisztus ott a zsidó gyakorlatra utal. Márpedig a zsidó egyházban mindig fennállt a kevesebbeknek a többek alá rendelése, nemcsak ugyanazon zsinagógán belül, hanem az egész nép körében, s így az egész egyetemes egyházban is; mert a világ minden részén lévő zsinagógák a jeruzsálemi nagy tanács alá tartoztak. A kisebb tételhez nem fér kétség; a főtétel azon az alapon nyugszik, hogy mindaz, amit Krisztus a zsinagógából az egyházba átvitt — különösen, ha a természetes méltányosság körébe tartozik —, éppoly erővel bír ma a keresztyének között, mint régen a zsidók között. Hogy pedig a zsinagógáknak a nagytanács alá rendelése a természetes méltányosság körébe tartozik, így látható: a zsinagóga volt a legalsó egyházi bíróság, a tanács pedig a legfelső; márpedig az alsó bíróságnak a felső alá való rendelése természetjogi elv, mert a természet minden népnek — polgári és vallási ügyekben egyaránt — mindig azt diktálta, hogy az alsó rendeltessék alá a felsőnek.

*1.25 Ötödik érvünk: Ami megszünteti minden hatékony orvosság lehetőségét az eretnekség, bálványimádás, szakadás, zsarnokság vagy bármely más olyan rossz ellen, amely egy vagy több gyülekezetet romba dönt, az nem Istentől van. Mert Isten az igazság, a tisztaság, az egység, a rend, a szabadság és minden erény szerzője és fenntartója. Isten jóságában és bölcsességében minden egyes egyháza számára eszközöket és orvosságokat adott, amelyek, ha gondosan élnek velük, elegendők arra, hogy megakadályozzák az eretnekség, a szakadás vagy bármely más rossz első megjelenését; ha pedig már felütötték fejüket, legyőzzék és megszüntessék őket. Ezért mindaz, ami táplálja e romboló bajokat, s hatékony eszközül szolgál arra, hogy sértetlenül megőrizze őket, úgyhogy senki semmiféle hatalommal, tekintéllyel vagy célból nem léphet fel ellenük, erősen ellenkezik Isten Lelkével és az egyház javával. Ám ilyen a függetlenség, amint azt mind az ész, mind a tapasztalat bizonyítja. Tekintsünk először különálló egyházakra. Tegyük fel — ami túlságosan gyakran megtörtént —, hogy a pásztor veszedelmes eretnekké válik; tanításának mérgével elkezdi megfertőzni népe szívét. Mi lesz az orvosság? A függetlenség megköti a presbitériumok és zsinatok kezét. A szomszédos gyülekezetek pásztorainak nincs hatalmuk megkötözni vagy kiűzni azt a ragadozó farkast; a pusztuló nyájban nincs pásztor, csak maga a farkas. Tegyük fel, hogy a nép megkülönböztető ítéletével kellőképpen felismeri a hamis tanítás gonoszságát, amely megrontja őket; a pásztoruk baja orvoslására szolgáló tisztség, feladat és tekintély mégsem rájuk tartozik. A próféták lelkei engedelmeskednek a prófétáknak: a pásztor ellen nem a saját nyájának népe által kell fegyelmi eljárást indítani. Mert így megfordulna az Isten általi, az ő egyházában megállapított rend: azok uralkodnának, akiket ő engedelmességre parancsolt, és azok kerülnének a nyáj alá, akiket a nyáj fölé és élére állított.

Tegyük fel továbbá, hogy a pásztor igen kegyes ember; de mi történik, ha a nyáj, vagy a nyáj nagyobb része annyira gonosszá válik, hogy bántalmazzák a pásztorukat vagy a gyülekezet legistenfélőbb tagjait? Mi történik, ha az eretnekség, szakadás vagy zsarnokság gonosz szelleme a nyáj többségét Isten, kegyes pásztoruk és a nyáj istenfélő tagjai ellen fordítják? Mit lehet tenni ebben a szánalmas, igen lehetséges, sőt gyakran előforduló esetben? A függetlenség bezárja a megzavart gyülekezet ajtaját, hogy senki se mehessen ki erős segítségért kiáltani a szomszédokhoz, jóllehet a lángba borult házuk valamennyiüket halálra égethetné. Belül nincs orvosság, mert minden a szavazatok száma szerint történik, s a többség elnyomja a jobbakat. A leggonoszabbak a többiek tanácsai, kérései és imái ellenére is előremennek, s nem nyugszanak, amíg meg nem rontják vagy ki nem vetik pásztorukat, véneiket és mindazon tagtársaikat, akik állhatatosak a jóban; hogy így gonoszságuk ellenőrzés nélkül uralkodhasson az egész leigázott gyülekezetben. Amíg a függetlenség fennáll, egyetlen önálló gyülekezet megőrzésére sem található semmilyen hatékony, tekintélyi vagy erőteljes segítség a romlással és teljes felforgatással szemben.

Továbbá a függetlenség nemcsak minden egyes gyülekezet, hanem valamennyi egyház fennállását is veszélyezteti. Mert ki akadályozná meg, hogy egy megromlott gyülekezet bármely tagja tanításának és erkölcseinek mérgével megfertőzze az összes szomszédos egyházat? Ha egy ordító oroszlán, mérges kígyó vagy ravasz róka elmenne, és felfalná a szomszédos nyájak valamennyi bárányát, a függetlenség megakadályozza, hogy bármiféle intézkedést tegyenek a Sátán eme tagja ellen; a fenyítés kardját nem lehet ellene kirántani, hanem feltétlenül a saját gyülekezetére kell bízni. Más egyházak kérhetik, tanácsolhatják és kérlelhetik őt, hogy ne pusztítsa el őket; de ha húsz, száz vagy ezer szomszédos gyülekezetet háborgatna, fertőzne meg vagy döntene romlásba, egyházi fenyíték nem sújthatná másként, mint saját gyülekezete által. És amikor panaszok érkeznek majd ellene az ő saját gyülekezetéhez, ott gonosztetteit majd mentegetik, védelmezik és dicsérik; eretnekségeit egészséges tanításnak nyilvánítják majd, a lelkek felemésztését pedig buzgóságnak és a lelkek Krisztushoz nyeréséért végzett fáradozásnak fogják mondani.

Érveinket nemcsak a józan ész, hanem a tapasztalat is alátámasztja. Az első független egyház, amelyről olvasunk, az a közösség volt, amelyet Browne úr Angliából Middelburgba vitt át; vajon mennyi ideig állt fenn, mielőtt a függetlenség azt elpusztította volna? Amikor anabaptista újdonságok és egyéb rosszak ütötték fel a fejüket közöttük, nem volt orvosság, amely megakadályozhatta volna e közösség felbomlását. Amikor Barrow úr és társai Londonban megkísérelték felállítani gyülekezetüket, a siker ott sem volt jobb: hajójuk alig indult el, máris hamar sziklákon tört össze, s rövidesen szétszóródott és el is tűnt. Amikor Johnstoun és Ainsworth harmadszor is megpróbálták, és meg akarták vizsgálni, vajon az a fa, amely sem Angliában, sem Zeelandban nem tudott gyökeret verni, virágozhat-e Hollandiában, Amszterdamban — ahol mindenféle növényt úgy gondoznak, hogy a legrosszabb minőségűek közül is kevés pusztul el —, mégis oly különös rosszindulat rejlik a függetlenség e magjában, hogy éppen azon a földön hervadt el, ahol minden gyom el tud burjánzani. Néhány év alatt új szakadások szaggatták szét azt a kis egyházat: Johnstoun a maga felével, Ainsworth pedig a magáéval külön gyülekezeteket alapított, s egyik sem maradt sokáig további szakadások nélkül. Aki figyelmes szemmel megvizsgálja e függetlenséget elfogadó gyülekezeteket, azt fogja találni, hogy soha egyetlen egyházat sem gyaláztak meg oly rövid idő alatt megannyi, oly ésszerűtlen és kibékíthetetlen szakadásokkal.

*1.26 E kellemetlenségekkel szemben két orvosságot említenek: a szeretet kötelességeit és a polgári hatóság tekintélyét; ám az egyik elégtelen, a másik pedig nem ide tartozó. A szeretet kötelességeit a makacs eretnekek és konok szakadárok csak kigúnyolják; mi célra valók a tanácsok, feddések és kérések annak, aki szilárdan meg van győződve arról, hogy minden tévedése isteni igazság, hogy mindazok, akik ellenkezőleg szólnak hozzá, nyilvánvaló tévelygésben vannak, s hogy minden neki adott tanács csupán a Sátán szava, emberek szája által, akik arra kísértik, hogy Isten ellen vétkezzék?

A polgári hatóságot illetően: gyakran nem keresztyén; gyakran, noha keresztyén, nem ortodox; s bár ha keresztyén és ortodox is, gyakran tudatlan vagy hanyag az egyházi ügyekre nézve. Mindenesetre segítsége sohasem annyira sajátos és benső része az egyháznak, hogy annak feltétlenül és szükségképpen attól kellene függenie. Márpedig egész kérdésünk azokról a rendes, belső és szükséges orvosságokról szól, amelyeket a Szentírás magának az egyháznak tulajdonít, amennyiben egyház marad akkor is, amikor a polgári hatóság külső keze hiányzik vagy éppen ellenségesen lép fel.

Hatodik és utolsó érvünk: Ami alapjaiban dönti fel a fegyelem leglényegesebb részeit, nemcsak valamennyi reformált egyházban, hanem minden olyan egyházban, amelyet az anabaptizmus születéséig bármikor és bárhol csak ismertek a világon, az nem lehet igazán kegyes. *1.27 Ám a függetlenség ezt teszi. A kisebb tétel felsorolással világos: hogy a skót egyházi zsinatok, presbitériumok és ülések által gyakorolt kormányzását — amelyre e nemzet régen is esküt tett és aláírásával kötelezte magát, legutóbb pedig ünnepélyes szövetségében —; továbbá a francia, holland, svájci és genfi egyházak ugyanezen fegyelmét, valamint a felsőnémet és angol, s a többi reformáltnak nevezett egyház rendjét a függetlenség felforgatja, azt senki sem vitatja. Mert ellenfeleink éppen azzal dicsekednek, hogy semmiféle eskü, szövetség vagy aláírás nem köti őket; semmilyen ember tekintélye és a föld egyetlen egyházának tisztelete sem gátolhatja meg őket abban, hogy elszakadjanak valamennyi reformált egyháztól, hogy egyedül élvezhessék isteni és kedvelt függetlenségüket.

Ha még régibb időkről beszélünk, akár a tisztább korszakokról, amelyek közvetlenül az apostolokat követték, akár a későbbi, romlottabb korokról: azt is mindenki elismeri, hogy a függetlenség e korok valamennyi egyházának — görögnek és latinnak egyaránt — egyházi rendjét lábbal tiporja. Hogy pedig ez az új eszme mennyire egyezik Krisztus és apostolai napjaiban, illetve Mózes és a próféták napjaiban gyakorolt fegyelemmel, azt az előző érvek megmutatják. Megvallom, oly nagy azok merészsége, akik ellen most vitázunk, hogy bár élő és holt emberek minden tekintélyének megvetésével dicsekszenek, mégis régi és újabb teológusok nagy számának bizonyságaival próbálnak bennünket elárasztani. De akik látni kívánják, miként fúvatik vissza a saját szemükbe az általuk felvert por, s miként tisztíttatnak meg és fordíttatnak vissza világosan a szerzők ismert meggyőződése és állandó gyakorlata ellen elferdített szavak, tekintsék meg Paget úr posztumusz Apológiáját, ahol e tekintetben bőséges kielégítést találnak.

*1.28 A másik oldalról is nagy csomó érvet hoznak fel; ezek közül a főbbeket fogjuk megvizsgálni. Először: Akiknek Krisztus a kiközösítéshez — a fenyítés legnagyobbikához — való jogot adta, azok a joghatóság minden más cselekményében és az egyházfegyelem minden cselekményében függetlenek. De Krisztus a kiközösítés jogát minden egyes gyülekezetnek, és csakis ezeknek adta. Következésképpen stb. A kisebb tételt így bizonyítják: Krisztus az egyháznak adta a kiközösítés jogát, Mt 18: „..mond meg a Gyülekezetnek; hogyha a Gyülekezetnek sem fogadja szavát, legyen te előtted olyan, mint valamelly Pogány vagy fukar.” De minden egyes gyülekezet — és egyedül az — az egyház, mert az egész Szentírásban az „egyház” szó, ahol nem az egyetemes vagy láthatatlan egyházat jelenti, mindig egyetlen gyülekezetet jelent, amely egy helyen, egy pásztor alatt szolgálja Istent. Felelet. A főtételeket most mellőzve, tagadjuk a kisebb tételeket, és állítjuk, hogy a Szentírásban sehol sem magyarázható az „egyház” szó az általuk értett független gyülekezettel, legkevésbé pedig az idézett helyen. Ha akár a régi, akár az újabb magyarázókat, vagy maguknak az ellenfeleknek a legkiválóbb és legtanultabb képviselőit kérdezzük meg, ők is velünk együtt állítják, hogy a Mt 18-ban szereplő „egyház” nem jelenthet gyülekezetet, hacsak a keresztyének közé a legdurvább anarchiát nem akarjuk behozni. Máskülönben az egyház bírói székeibe a gyülekezet minden tagját — férfiakat, nőket, fiatalokat, időseket, a nép legalacsonyabb és leggyengébb tagjait — kellene ültetnünk, hogy szavazataik száma, nem pedig súlya szerint döntsenek az egyház legnagyobb ügyeiben; hogy véglegesen döntsenek a pásztorok kiközösítéséről, az eretnekség természetéről és minden tanításról, mégpedig visszavonhatatlan határozattal, amely ellen még ökumenikus zsinathoz sem lehetne fellebbezni. Ezért a többi magyarázó mellett az ellenfelek nagy része is az itt szereplő „gyülekezeten” nem valamely gyülekezet egészét, sem annak nagyobb részét érti, hanem annak kiválasztott részét: a tanácsot vagy a tisztségviselőket, akik a Szentírás szerint megvizsgálják és elbírálják az ügyeket.

Ez elegendő válasz az érvre; de ha tovább kérdezik, hogy ezen a helyen mely egyház tanácsáról van szó — egy parókiai, presbiteri, nemzeti vagy ökumenikus egyházéról-e, avagy mindezekéről —, azt feleljük: úgy látszik, itt minden egyház tanácsát kell érteni, különösen pedig egy presbiteri egyházét; legalábbis nem pusztán egy parókiai és független egyházét, ahogyan ellenfeleink kívánják. Semmiképpen sem akarjuk csorbítani valamely parókia ülésszakának jogait, és készséggel elfogadjuk, hogy a parókiai üléseknek saját ügyeik tárgyalására való tekintélye erre a helyre alapozható. Csupán azt tagadjuk, hogy ebből a helyből valamely egyházi ülésszak felhatalmazást kapna olyan ügyek megismerésére, amelyek saját magával és a szomszédos gyülekezetekkel közösek; vagy arra, hogy saját ügyeit abszolút és független módon kormányozza, úgy, hogy senki ne próbálhassa meg kijavítani, amikor téved, illetve fenyítéssel helyreigazítani, amikor eretnekség, szakadás és zsarnokság által önmagát és másokat romlásba kezd vinni.

Hogy ezen a helyen elsősorban egy presbiteri egyház tanácsáról van szó, világos; mert Krisztus itt olyan egyházról beszél, amilyenek a jeruzsálemi, antiókhiai, korinthusi és az Újszövetség más egyházai voltak, amelyekről korábban bebizonyítottuk, hogy presbiteri egyházak voltak. Az ilyen egyházak kormányzással és fegyelemmel foglalkozó tanácsa itt „gyülekezetnek” neveztetik, ahogyan másutt is, ApCsel 5,20 (15,22): „Akkor tetszék az Apostoloknak és a Sénioroknak, az egész Gyülekezettel egybe” Az a gyülekezet, amely összegyűlt, hogy az Antiókhiából érkezett kérdéseket megvizsgálja, nem érthető úgy, mint Jeruzsálem összes ezer keresztyénje; ezért a presbitériumot kell rajta érteni, amelyre az ilyen kérdések megvizsgálása tartozik. Ugyanezen fejezet negyedik versében azt olvassuk, hogy Pált a gyülekezet fogadta; e szó joggal magyarázható nem az egész testületére, hanem annak kiválasztott részére, vagyis a presbitériumra, ahogyan a 21. versben azt olvassuk, hogy az apostolok és a vének fogadták, mielőtt a sokaság összegyűlt volna.

Csak azt jegyezzük meg, hogy jóllehet azt állítjuk, ezen a helyen elsősorban egy presbiteri egyház tanácsa van megalapozva, ezt nem úgy értjük, mintha az független volna a tartományi, nemzeti vagy ökumenikus zsinatoktól; mert mindezek a gyűlések is, saját helyükön és rendjükben, erre az igeszakaszra alapozódnak, amint azt korábban kifejtettük.

Második ellenvetésük: A korinthusi egyház gyakorlata, *1.29 amelyet az apostol jóváhagyott, minden parókiai egyház és önálló gyülekezet törvényes joga. Ám a kiközösítés fenyítéke a korinthusi egyház apostol által jóváhagyott gyakorlata volt, 1Kor 5,12–13: „nem azokról tésztek e ti ítéletet, a kikből vagynak az Isten házában. … Vessétek ki azért e gonosz embert közzűletek.” Ez az ítélet tekintélyi, ez a kivetés pedig a kiközösítés fenyítéke: kivágás Krisztus testéből. E fenyíték itt a korinthusiakra van bízva, amikor egybegyűlnek, 4. vers, s így mindnyájukra és egyenként minden tagjukra; mert a levél mindnyájuknak, nem csupán a presbitériumnak íródott. Felelet: A főtételt két okból kell tagadnunk. Először: a korinthusiak gyakorlata nemcsak az apostol kifejezett parancsán alapult, hanem azon is, hogy az apostol lelke és tekintélye különleges módon jelen volt velük, amikor kimondták a kiközösítés ítéletét ama vérfertőző ember ellen, 3. vers: „..de lélekben jelen lévén, immár mintha jelen volnék, megítéltem.” A korinthusiak e különleges kiváltsága nem szolgálhat minden olyan egyház közös jogának alapjául, amely nem rendelkezik az apostol kifejezett parancsával és különleges jelenlétével. Másodszor: nem következtethetünk a korinthusi egyházból minden egyes gyülekezetre; mert korábban bebizonyítottuk, hogy a korinthusi egyház nem gyülekezeti, hanem presbiteri egyház volt, oly sok taggal, hogy nem gyűlhettek össze kényelmesen egyetlen magánhelyiségben. Továbbá önmagában több pásztor, vén és próféta testületével vagy tanácsával rendelkezett; ilyen egyháznak készséggel megengedjük a felszentelés és a joghatóság minden cselekményének gyakorlását.

A kisebb tétel sem fogadható el kettős megkülönböztetés nélkül: a kiközösítés cselekménye a korinthusi egyháznak nem mint egésznek, hanem annak kiválasztott részének, tudniillik presbitériumának adatott. Ez ellen nem számít, hogy a levél az egész egyháznak íródott; mert ami határozatlanul az egész egyháznak íratik, azt a tárgy és a cél szerint kell alkalmazni: olykor csak a pásztorokra, a nép kizárásával; olykor csak a népre, a pásztorok kizárásával; olykor pedig mindkettőre együtt, a pásztorokra és a nyájra. Az első levél 1. fejezetének 12. verse: „Ezt mondom pedig, hogy mindeniktek ezt mondja: Én Pálé vagyok: Én pedig Apollósé: Én pedig Kéfásé: Én pedig Krisztusé” — ez nem érthető a pásztorokra, hanem a népre, akik szakadár módon ki egyik, ki másik pásztor követői voltak. Hasonlóképpen a 4. fejezet 1. verse: „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit” — ezt a népre kell érteni; míg a 3. fejezet 12. verse: „Hogyha valaki épít e fundamentomra aranyat, ezüstöt, drágaköveket” — a pásztorokra vonatkozik, mint a 4. fejezet 2. verse is: „Továbbá pedig a sáfárokban ez kívántatik meg, hogy minden hívnek találtassék.” A többi hely nagy részét azonban mindkettőre kell magyarázni. Hogy pedig az egyházi fenyítékekről szóló előző részek nem az egész gyülekezetre vonatkoznak, kitűnik; mert a zűrzavar és anarchia képtelenségén kívül abból is az következnék, hogy még az asszonyoknak is joguk volna szavazataikkal, bírói módon letenni és kiközösíteni pásztoraikat. Maguk az ellenfelek is képtelenségnek vallják ezt, noha nem következetesen saját tanaikkal; mert nem észszerű, hogy azt a jogot, amelyet e helyek alapján az egyház minden tagjának tulajdonítanak, az asszonyoktól pusztán azon az alapon vegyék el, hogy az 1Tim 2,11-ben parancs adatott az asszonyoknak: ne tanítsanak, hanem csendben tanuljanak. Mert — amint ellenfeleink testvérei, az anabaptisták megjegyezték — e hely az asszonyoktól a prédikálás nyilvános tisztségét veszi el, nem pedig az ítélethozatalban való felszólalást vagy az egyházi törvényszékeken való szavazást. Bizonyosan sehol sem parancsoltatott az asszonyoknak teljes hallgatás az egyházi törvényszékeken; mi a tanúskodás és az önvédelem jogát az asszonyoknak éppúgy megadjuk, mint a férfiaknak minden egyházi törvényszéken. Hogy azonban a vérfertőző ember fenyítését nem az egész egyház szabta ki, az a második levél 2. fejezetének 6. verséből kitűnik: „Elég az illyen embernek e mindenek által lett közönséges dorgálás.” Kik voltak ezek a sokan, ha nem azok a tisztségviselők, akiket az Úr az egyház fölé rendelt?

Egy másik megkülönböztetést is meg kell jegyezni: bármiféle jogot tulajdonítunk is a korinthusi egyháznak, akár egésze, akár valamely része szerint, akár presbiteri, akár parókiai egyháznak tekintjük, e jogot nem abszolút és nem független értelemben kell venni, mert itt egyedül ez a kérdés. Mert a korinthusi egyháznak nem voltak nagyobb kiváltságai, mint az antiókhiai egyháznak. Márpedig korábban bebizonyítottuk, hogy az antiókhiai egyház kétséges és vitatott ügyben, valamint közös ügyben alá volt rendelve egy zsinatnak.

Harmadik ellenvetésük. Amit a Szentlélek Ázsia hét gyülekezetének ad, annak minden egyes gyülekezet joga kell hogy legyen. Ám a Szentlélek Ázsia hét gyülekezetének minden egyházi joghatóságot megad önmagukon belül. Jel 2,2: „..a gonoszokat el nem szenvedheted, és megkísértetted azokat, a kik Apostoloknak mondják magokat, holott nem azok, és hazugoknak találtad őket lenni.” És a 14. vers: „De vagyon valami kevés panaszom ellened, hogy vagynak a te Gyülekezetedben, kik a Bálám tudományát tartják.” És a 20. vers: „De vagyon ellened kevés panaszom, hogy megengeded Jézabelnek, ki magát mondja Prófétaasszonynak, hogy tanítson.” Itt az efézusi, pergámumi és thiatirai egyházakat dicséret illeti, amikor fenyítéssel jártak el azok ellen, akik megérdemelték azt; és kárhoztatás, amikor visszatartották a kiközösítés kardját, és nem vetették ki az eretnekeket és istentelen személyeket.

Felelet. Mindkét tétel hibás. A főtétel azért, mert az ázsiai egyházak presbiteri, nem pedig gyülekezeti egyházak voltak. Ezt Efézusról már bebizonyítottuk, és nem ismerünk olyan okot, amiért a többieknek ne ugyanilyen állapotban kellett volna lenniük. Másodszor: még ha az ázsiai egyházaknak az evangélium kezdeti hirdetésének idején, amikor az egyházak száma igen csekély volt, nem is lettek volna szomszédaik, akikkel kényelmesen és rendesen közösséget tarthattak volna, mi köze ennek a mai egyházakhoz, amelyek sok testvéregyház között élnek? A kisebb tételt sem lehet elfogadni; mert amit a szöveg az angyalnak tulajdonít, azt nem lehet mindjárt az egyház minden egyes tagjára alkalmazni. Elismerjük, hogy igen erős érvek és sok nagy tekintélyű ember bizonyítja, hogy az angyalok ezeken az igehelyeken nem egyetlen püspöki személyt jelentenek, hanem a presbitérium egész testületét, amelyben a többiek szavazatával egy embert ideiglenesen elnökké választottak; de semmiféle érv nem támasztja alá, hogy az „angyal” név a gyülekezet minden egyes tagját jelentené. Emellett egyetlen feddő cselekményből nem következik az egyházi kormányzás teljes joga minden esetben; mert a közös ügy, a tévelygés látható megjelenése és sok más körülmény egyaránt szükségessé teszik az alárendeltséget.

*1.31 Negyedik érvük: A thesszalonikai és kolossébeli gyülekezet joga minden gyülekezetet megillet. Ám a thesszalonikai és kolosséi gyülekezetnek joga volt egyházfegyelmének minden részét saját határain belül gyakorolni. Az elsőre lásd 2Thessz 3,6: „megvonjátok magatokat minden atyafiútól, a ki rendetlenűl viseli magát”, és a 14. verset: „Hogyha valaki nem enged a mi Levelünk által való beszédünknek, azt megjegyezzétek: és azzal ne társalkodjatok, hogy megszégyenüljön.” A másodikra lásd Kol 2,5: „..örülvén és látván a ti rendtartástokat.” Felelet. Legyen igaz a főtétel mindazon egyházakra, amelyek ugyanabba a fajba és természetbe tartoznak, mint a thesszalonikai és kolosséi egyházak, vagyis valamennyi presbiteri egyházra. Hogy a thesszalonikai egyház ilyen volt, és több pásztora volt, azt az 1Thessz 5,12 bizonyítja: „..becsüljétek, a kik munkálkodnak ti köztetek, és néktek, és néktek előttetek járok az Úrban, és intenek titeket”; hogy ezek pásztorok voltak, az a legjobb magyarázók véleménye.

Kolosséban is nyilvánvalóan Epafrász és Arkhipposz munkálkodott mások mellett az igében és a tanításban, az 1. fejezet 7. verséből és a 4. fejezet 17. verséből ez látható. Továbbá legyen igaz a főtétel minden olyan egyházra, amely az említettekkel azonos állapotban és helyzetben van, vagyis amikor úgy alakul, hogy kevés vagy egyáltalán semmilyen szomszédos egyház nincs, amellyel e közösséget fenn lehetne tartani. A kisebb tételt illetően: még ha mind a jogot, mind minden egyházi cselekmény gyakorlását meg is engednénk a megnevezett gyülekezeteknek, a kérdést akkor sem érintené az érv, hacsak hozzá nem tesszük, hogy mindezt függetlenül, minden ügyben és esetben — még tévelygés esetén is —, továbbá bármely zsinathoz való fellebbezés minden lehetősége nélkül gyakorolhatják. A kérdés ezen a sarkponton fordul meg, az érv azonban erről semmit sem mond.

Ötödik érvük: *1.32 Ami eltörli a Krisztus vére által megvásárolt szabadságunkat, és nyakunkra olyan igát helyez, amely egyenlő a püspökök antikrisztusi zsarnokságával, az elviselhetetlen. Ám a gyülekezeteknek a presbitériumoktól és zsinatoktól való függése ilyen. Felelet. A kisebb tétel hamis; mert az egyházak alárendeltsége nem jelent szolgaságot, és nem vesz el semmiféle szabadságot, amelyet Isten adott. Ez Isten fegyelme és rendje, Krisztus könnyű igája; nem hasonlítható a püspökök kegyetlen bilincseihez, mivel az egyik emberi, a másik isteni. Az egyik által egyetlen ember parancsol, akár saját önkénye, akár a pápa kánonjoga szerint; a másik által többen tanácskoznak közösen, a reformált egyházak Isten Igéjére alapozott rendelkezései szerint. A püspökök ítélőszékei merőben külsődlegesek ahhoz az egyházhoz képest, amelyet kormányoznak; a presbitériumok és zsinatok viszont belső törvényszékek, mert egyedüli tagjaik az általuk kormányzott egyházak küldöttei. Ezeket az egyházakat képviselik, ezen egyházak gondolatát és kívánságát terjesztik elő, ezen egyházaknak számot adnak minden igazgatásukról, megerősítik és megszilárdítják a gyülekezetek jogait, nem pedig eltörlik vagy megingatják azok közül bármelyiket.

*1.33 Hatodszor: Akiknek hatalmuk van a pásztor megválasztására, azoknak joguk van az egész egyházfegyelemhez is. Ám minden parókiának megvan ez a hatalma. Felelet. A főtétel nem szükségszerűen igaz; mert nagy különbség van a lelkészek megválasztása és a lelkészek felszentelése, elmozdítása, kiközösítése, valamint a fegyelem sok más cselekménye között. A választás nem tekintélyi vagy joghatósági cselekmény. A kisebb tétel sem igaz, ha a gyülekezet minden tagjára értjük; mert nem szükséges, hogy a lelkészeket a nyáj minden férfitagjának, még kevésbé minden nőtagjának kifejezett szavazatával válasszák. Sőt a választás nem tartozik mindig az egész nyájhoz, hacsak nem úgy értjük a választást — amint sokan látszanak érteni —, mint ésszerű beleegyezést, amellyel nem minden, hanem csak a világos méltányosságon és igazságon alapuló, ésszerű tiltakozás áll szemben. Bizonyosan olykor szükséges figyelmen kívül hagyni a nép beleegyezését a pásztor választásában; mert miért ne lehetne egy eretnekséggel megfertőzött nyájat egészséges és ortodox pásztor alá helyezni, akár akarja, akár nem, illetve elszakítani egy eretnek pásztor szolgálatától, bármennyire ellenkezzen is saját akaratával?

*1.34 Hetedik érvük: Nem Istentől való az, ami a pásztorokat mások egyházmegyéinek püspökeivé teszi, és rájuk rója más gyülekezetek gondját, nem azokét, amelyek fölé a Szentlélek őket felügyelőkké tette. Ám a parókiáknak a presbitériumok és zsinatok alá való rendelése ezt teszi. Felelet. A kisebb tétel hamis, mert a presbitérium egyetlen tagja sem válik pásztorává minden, annak a presbitériumnak alárendelt gyülekezetnek; továbbá a gyülekezetek nem kapcsolódnak és nem egyesülnek presbitériummá úgy, hogy a szomszédos pásztorok gondja és felügyelete teljesen kívül maradna rajtuk. Ez világos nemcsak a Szentírásból korábban levezetett érvek alapján, hanem ellenfeleink mindennapi gyakorlatából is. Ők maguk is vallják, hogy alkalmanként felügyelnek, intenek, feddnek és sok más kegyes cselekményt gyakorolnak a szomszédos gyülekezetekkel kapcsolatban, anélkül hogy őket tolakodó püspököknek lehetne nevezni. A szomszédos gyülekezeteik felé irányuló tetteik és a mieink között a tárgy tekintetében szinte semmilyen különbség nincs; az egyetlen kérdés e tettek forrására és alapjára vonatkozik. Ők cselekedeteiket kizárólag a szeretetnek tulajdonítják, mi pedig nem csupán a szeretetnek, hanem a korábbi érveken alapuló tekintélynek is. Ez a különbség nem tartozik a jelen vitához.

*1.35 Nyolcadik érvük: Egyedül Krisztusnak van tekintélye Isten országa, Isten háza, a szent Jeruzsálem, saját menyasszonya és saját teste fölött. Ám minden egyes gyülekezet Isten országa stb. Felelet. A kisebb tételt mellőzve: a főtétel hamis és anabaptista; mert ugyanezen okból az anabaptisták minden egyházi és polgári tekintély alól kivonnák nemcsak minden egyes gyülekezetet, hanem minden egyes személyt is, akik Krisztus tagjai és az ő menyasszonya, s akikben Isten országa lakozik. A tiszteletnek azok a magas és kiváló címei, amelyeket a Szentírás nemcsak az egész egyházaknak, hanem minden egyes szentnek is ad, sem az egyiket, sem a másikat nem mentik fel — Istennek és Krisztusnak való közvetlen alárendeltségük miatt — semmiféle egyházi vagy polgári tekintély kötelékei és igája alól, amelyet az Úr a Szentírásban rendelt. Krisztusnak a lelkek felett Lelke által gyakorolt belső kormányzása, bármily közvetlen legyen is, nem szünteti meg az emberek külső igazgatását sem az egyházban, sem a polgári közösségben.

Aki erről a kérdésről sokkal többet szeretne látni, az tanulmányozza Rutherford Peaceable Plea című művét, valamint Apolloniust és Spanheimot, továbbá a Vindiciae Clavium szerzőjét, és különösen a Westminsteri Nemzetgyűlés teológusait, illetve az ő válaszaikat az eltérő nézetű testvérek érveire.

Szándékosan tartózkodtam attól, hogy ezeket az írásokat most felhasználjam, mivel vártam a függetlenek [independensek] utolsó válaszát érveikre és pozitív tanításuk rendszerére, amelyre a világot már túlságosan is hosszú ideje várakoztatják.

Jegyzetek

1.1

Isten a részleges egyházak egységének és egymástól való függésének szerzője.

1.2

Morellius és Grotius tőlük tanulták ezt a tant.

1.3

Minden előítéletet félretéve fogjuk megvizsgálni a kérdést.

1.4

A kérdés állásának tisztázása.

1.5

Annak bizonyítása, hogy az önálló gyülekezetek nem függetlenek; először az 1Tim 4,14 alapján, mert nincs nekik felszentelési joguk.

1.6

A felszentelés a presbitériumra tartozik.

1.7

Egyetlen gyülekezet sem presbitérium.

1.8

Egyetlen gyülekezet sem rendelkezik szükségképpen önmagában presbitériummal.

1.9

Egyetlen önálló gyülekezetnek sem szabad önmagában Pál presbitériumával rendelkeznie.

1.10

Csak pásztorok helyezik kezeiket pásztorokra.

1.11

A második érv az apostoli egyházakból, amelyek teljes joghatóságot gyakoroltak; ezek közül a főbbek, ha nem mindegyik, presbiteri, nem pedig parókiai egyházak voltak.

1.12

Ilyen volt a jeruzsálemi egyház.

1.13

Hogyan gyűlik össze az egyház.

1.14

A samáriai egyház is presbiteri volt.

1.15

Ugyanígy a római is.

1.16

És a korinthusi.

1.17

És az efézusi.

1.18

Továbbá az antiókhiai és a többi is.

1.19

Harmadik érvünk az antiókhiai egyháznak a jeruzsálemi zsinat alá való rendeltségéből, ApCsel 15.

1.20

Válasz az ellenvetésekre.

1.21

A jeruzsálemi gyűlés valódi zsinat volt.

1.22

Nem csupán tanácsol, hanem parancsol is. E zsinat határozatainak első meghozatalukkor csupán egyházi tekintélyük volt.

1.23

Negyedik érvünk a kevesebbeknek a többek alá rendeléséből, amelyet Krisztus rendelt el, Mt 18.

1.24

Krisztus alárendelési rendjét az egyetemes egyház legtávolabbi határáig kell kiterjeszteni.

1.25

Ötödik érvünk a rossz következményekből, amelyekről az ész és a tapasztalat bizonyítja, hogy szükségszerűen és természetüknél fogva a függetlenségből következnek.

1.26

Sem a szeretet kötelességei, sem a polgári hatóság tekintélye nem orvosolhatja e bajokat.

1.27

Utolsó érvünk: a függetlenség ellentétes minden egyházfegyelemmel, amelyet a keresztyénségben az anabaptisták előtt valaha is ismertek.

1.28

Az első ellenvetés vagy érv a függetlenség mellett a Mt 18 alapján.

1.29

A második ellenvetés a korinthusiak gyakorlatából származik, akik kiközösítették a vérfertőző embert.

1.30

A harmadik ellenvetés Ázsia hét gyülekezeteinek példájából.

1.31

Negyedik ellenvetésük a thesszalonikai és kolossébeli egyház gyakorlatából.

1.32

Ötödik ellenvetésük a presbitérium püspöki zsarnokságából.

1.33

Hatodik ellenvetésük a gyülekezeteknek a pásztoruk megválasztásához való jogából.

1.34

Hetedik ellenvetésük abból, hogy több gyülekezet gondját egyetlen pásztorra bízzák.

Forrás

A dissuasive from the errours of the time wherein the tenets of the principall sects, especially of the Independents, are drawn together in one map, for the most part in the words of their own authours, and their maine principles are examined by the touch-stone of the Holy Scriptures / by Robert Baylie …

CHAP. X. Independencie is contrary to the Word of God.