Vajon az egyházi joghatóság a községet vagy a presbitériumot illeti-e meg? (III.) | Robert Baylie
Baillie, Robert, 1599-1662.
A dissuasive from the errours of the time wherein the tenets of the principall sects, especially of the Independents.. (Korunk tévelygései ellen való intés, melyben a főbb szekták, kiváltképpen az independensek tanításai egyetlen áttekintésbe foglaltatnak, többnyire saját szerzőik szavaival; fő alapelveik pedig a Szentírás próbakövén megvizsgáltatnak) / Robert Baylie által …1645.
CHAP. IX. Whether the power of Ecclesiastick Iurisdiction belongs to the People or to the Presbyterie. (181–195. o.)
IX. FEJEZET. Vajon az egyházi joghatóság a községet vagy a presbitériumot illeti-e meg? (9. könyv)
A következő kérdés arra vonatkozik, kit illet meg az egyházi joghatóság hatalma:* 1.1 egyházi joghatóságon értjük a tagoknak az egyházba való felvételét, ismételt kizárásukat kiközösítés által, bűnbánatuk után való visszafogadásukat, a tisztségviselők felavatását, tisztségükből való elmozdítását, a kérdések eldöntését,* 1.2 a viták elintézését és az egyházi hatalom efféle más cselekedeteit.
Egészen a közelmúltig e kérdés állása igen világos és egyszerű volt. A református egyházak a joghatóság hatalmát és annak gyakorlását egyaránt a presbitérium, vagyis a vének testülete és az egyházi kormányzók kollégiuma kezébe helyezik. A brownisták, s utánuk az independensek mindeme cselekedeteket az egyháznak tulajdonították, akár presbitérium nélkül, akár presbitériummal bír az. Újabban azonban Cotton úr a The Booke of the Keyes (A kulcsok) című könyvében, valamint új-angliai testvérei zsinati összejöveteleiken ezt oly ravaszul finomították, s véleményem szerint annyi új megkülönböztetéssel bonyolították e kérdést, hogy szándékukat nehéz bármiféle bizonyossággal és világossággal megérteni, s még nehezebb bárkit önmagával, nemhogy másokkal is összhangba hozni.
Úgy tűnik, jelentősen különböznek a brownistáktól; ők nem engedik, hogy Morellius, az egyházi demokrácia és népkormányzat első pártfogója követői közé sorolják őket. Olyan középutas kormányzatot vallanak, amely a tisztségviselők és a nép hatalmának bölcs összekeverésével ez helyes egyensúlyban áll: mindkettőnek juttatnak belőle részt, de egyiknek sem adnak meg mindent. A sokféle megkülönböztetésüket inkább azért hozzák fel, hogy korábbi érveink erejét e sűrűségek homályában elkerüljék, mintsem hogy e nagy fontosságú kérdésre világosságot vessenek. Leginkább két megkülönböztetéshez ragaszkodnak, amelyekkel véleményük szerint mindarra megfelelhetnek, amit ellenük mi felhoztunk.
Először is különbséget tesznek – amint mondják – a szervezett, illetve presbitériummal bíró, valamint a szervezetlen és presbitérium nélküli egyház között. Az előbbi egy vegyes testület: szövetségbe foglalt nép, amely tisztségviselőivel együtt presbitériummá szerveződik; az utóbbi egynemű testület: egyházi szövetségben álló nép tisztségviselők nélkül, vagy legalábbis presbitérium nélkül.
Úgy látszik, csak a szervezett és presbitériummal bíró egyház hatalma mellett érvelnek, különben e megkülönböztetésnek semmi célja sem volna. Ha ezt komolyan és következetesen állítanák, mi örülnénk neki. Mert ezzel nyíltan szakítanának nemcsak a brownisták egész nemzedékével, hanem saját minden korábbi írásukkal és gyakorlatukkal is, sőt meggyengítenék még azokat a legerősebb érveket is, amelyekhez most is ragaszkodnak. Mert ha megvizsgáljátok, mit írt Cotton úr akár Kátéjában, akár a Way of the Churches (Az egyházak útja), akár az Answer to the 32 Questions (Harminckét kérdésre adott válasz) c. munkájában, továbbá azokat az érveket, amelyekhez A kulcsokban még mindig ragaszkodik, valamint általános gyakorlatukat is Hollandiában és Új-Angliában mind e mai napig, meglátjátok, hogy egyaránt fenntartják a presbitérium, tisztségviselők nélkül álló egyházi joghatóságot, és a presbitériummal bíró egyházét. Mert a tisztségviselők felavatásának és tisztségükből való elmozdításának, valamint a tagok felvételének és kizárásának hatalmát – amelyek a joghatóság legmagasabb cselekedetei – kifejezetten minden gyülekezetnek tulajdonítják, akár vannak tisztségviselői, akár nincsenek, mint azok saját és elvitathatatlan kiváltságait.
1.3 Másik új megkülönböztetésük, amelyért nyíltan annyira dicsérik egymást, mintha vetélkednének, kié legyen feltalálásának dicsősége, a hatalom kétféle voltáról szól: az egyik a tekintély hatalma, a másik a szabadság hatalma. A presbitériummal bíró egyháznak tulajdonítják a joghatóság teljes hatalmát és annak minden részét, egyaránt a presbitérium tisztségviselőinek és a testvéri közösség népének. Úgy azonban, hogy a tisztségviselők részesedése minden cselekményben tekintélyi hatalom, amely egyedül az ő cselekedetüket teszi érvényessé és kötelezővé; a nép részesedése viszont a szabadság hatalma, hogy engedelmes, ám szükséges és tekintéllyel bíró együttműködéssel vegyen részt a joghatóság ezen cselekményeiben.
E megkülönböztetés nem segíti ügyüket. Először: Az nem alkalmazható a vitás joghatósági cselekmények legfőbbjeire. Tisztségviselőik felavatását és tagjaik felvételét rendszerint egyedül a népük végzi, tisztségviselők közreműködése nélkül, akik akkor még nincsenek is. Másodszor: a népnek a kiközösítésben, feloldozásban és a joghatóság más cselekményeiben való részesedése mellett felhozott érveik vagy semmit sem bizonyítanak, vagy sokkal többet annál, amit ők a szabadság hatalmának vagy tekintélyi együttműködésnek neveznek. Harmadszor: e megkülönböztetés szerzőit új, kibogozhatatlan nehézségekbe bonyolítja; Krisztus kulcsait és kardját teljesen használhatatlanná teszi a közönséges és rendes esetekben, amelyekben pedig a legnagyobb szükség és alkalom volna azoknak gyakorlására.
Nemcsak korábbi alapelveik szerint tesznek minden gyülekezetet bármely elképzelhető vétség miatt megfenyíthetetlenné,* 1.4 hanem ezzel az új tanítással maguk is elismerik, hogy minden gyülekezeti presbitérium megfenyíthetetlenné, és a gyülekezet egész népe minden fenyítésre alkalmatlanná válik. Sőt továbbmenve: ha a presbitérium többsége, tegyük fel két kormányzó vén, a legnagyobb eretnekségekben és vétkekben egyetért, akkor az egész nép a presbitérium többi tagjával együtt – legyen az akár a lelkipásztor – sem fenyítheti meg e két vént. Hasonlóképpen, ha a nép többsége a legnagyobb gonoszságban egyesül, akkor az egész presbitérium a megmaradt őszinte és kegyelmes állapotú néppel együtt sem fenyítheti meg a gonoszokat. Mindezekben és sok más hasonló, mindennapos esetben nincs más orvosságuk, csak az elszakadás, és mindig újabb elszakadás az elszakadás után, míg egyházuk oly kicsiny részekre nem bomlik, hogy további elszakadásokkal már nem osztható tovább. Vizsgáljuk meg azonban mindkét fél érveit.
Először is mi így érvelünk: a nép nem kormányzója az egyháznak. Az egyházi joghatóság cselekményei azonban az egyház kormányzóit illetik. Következésképpen az egyházi joghatóság cselekményei nem illetik a népet. A kisebb tétel világos magukból a fogalmakból: a joghatóság vagy azonos az egyházi kormányzással, vagy annak fő része; a kormányzás pedig lényegénél fogva kormányzókhoz viszonyul. A főtételt sok szentírási hely bizonyítja, amelyek szerint a nép annyira nem kormányzó, hogy köteles alávetni magát tisztségviselőinek és engedelmeskedni nekik, mint azoknak, akik által Isten kormányoztatni akarja őket: „Engedjetek a ti előttetek járóknak és hallgassátok azokat: mert vigyáznak ők a ti lelkeitekért ugymint számadók.” Zsidók 13,17. „Az egyházi szolgák, kik jól forgolódnak, kettős tisztességre méltóztassanak.” 1Timótheus 5,17. „Kérünk pedig titeket, Atyámfiai, hogy becsüljétek, a kik munkálkodnak ti köztetek, és néktek, és néktek előttetek járok az Úrban, és intenek titeket; És azokat felette igen szerelmeteseknek tartsátok az ő munkájokért.” 1Thessalonika 5,12. Isten őket lelkipásztorokká, a népet pedig nyájukká tette; őket építőkké, a népet az általuk az épületbe illesztett kövekké; őket atyákká, a népet szolgálatuk által nemzett gyermekekké; őket sáfárokká, a népet vezetésük alatt álló házuk népévé.
1.5 Másodszor: akiké az egyházi joghatóság hatalma, azoknak az Úr a mennyország kulcsait is adta, a bűnök megbocsátására és megtartására. A nép közül azonban senkinek sem adta az Úr ezeket a kulcsokat. Következésképpen. A főtételt nem vitatják. A kisebb tételt így bizonyítjuk: akiknek Krisztus a mennyország kulcsait adta a bűnök megtartására és megbocsátására, azok valamilyen egyházi tisztséget viselnek; Krisztus őket küldte ki, miképpen Krisztust az Atya küldte, s részesülnek az apostolok rendes megbízatásából. Ezek azonban nem igazak a népre. Következésképpen. A főtételt János 20,21 bizonyítja: „Miképen elbosátott engemet az Atya, a képen én is elbocsátlak titeket. És mikor ezeket mondotta volna, reájok lehelle, és monda nékik: Végyetek Szent Lelket! Valakiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nékik; a kiknek megtartjátok, megtartatnak.” Ami Máté 16,19-ben Péternek ígéretett, itt őbenne és a többi apostolban, valamint utódaikban, a vének rendes tisztségében teljesedett be. Mert ez a hatalom az egyháznak a világ végéig szükséges. A kisebb tétel is világos: ezeket nem valamennyi tanítvány, hanem a tizenkettő és utódaik kapták. Ami Péternek ígéretett, nem ígéretett meg minden hívő személynek és minden igazhitű hívőnek; mert akkor mindnyájan a kulcsok hordozói és egyházi tisztségviselők lennének, ami ellenkezik az első érv szentírási textusával.
1.6 Harmadszor: akikhez e joghatósági cselekmények tartoznak, azok Krisztus testének szemei, fülei, kezei és főbb tagjai. Mert az egyház kiválóbb személyeit és tisztségviselőit e tagokhoz hasonlítják, éppen e cselekmények miatt. A nép azonban nem szem, nem fül, nem kéz, s nem Krisztus testének főbb tagja. Mert ha azok volnának, nem maradna senki az egyházban, aki láb vagy kisebbrendű tag lehetne; mindenki szemmé és kézzé válna, s az egyház egynemű testté lenne, ellentétben az apostol tanításával: „Hogyha mind azok egy tag volnának: hol volna a test? De jóllehet a tagok sokak, mindazáltal egy test. Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: nem szűkölködöm nálad nélkül; vagy a fő a lábaknak: nem kelletek ti nékem.” 1Korinthus 12,19.
1.7 Negyedszer: akiknek Istentől joguk van a joghatóság cselekményeinek végzésére, azok ígéretet kaptak az e cselekmények ellátásához szükséges ajándékokra nézve. Mert minden isteni jogot és valamely munkára szóló elhívást Isten jelenlétének, ajándékainak és segítségének ígérete támogat e munka végzésében. A népnek azonban nincs ígérete efféle ajándékokra. Mert azonfelül, hogy a mindennapi tapasztalat szerint a nép közül sokan teljességgel híjával vannak annak az ismeretnek, bölcsességnek és egyéb ajándékoknak, amelyek a joghatóság e cselekményeinek végzéséhez szükségesek, maga az apostol is azt tanítja, hogy e kegyelmi ajándékok nem mindenkinek, hanem csak némelyeknek adattak.
Ötödször:* 1.8 nem szabad a népnek olyasmit adni, ami zavart támaszt az egyházban, mert az Úr a rend Istene. A joghatóság hatalmának a nép kezébe adása azonban zavart támaszt az egyházban, mert a lábakat a fej fölé emeli, a legnagyobb hatalmat a legjelentéktelenebbek kezébe teszi, s felhatalmazza a nyájat arra, hogy lelkipásztorát tisztségéből elmozdítsa és kiközösítse. Testvéreink nemrég még a brownistákkal együtt elfogadták e képtelenségeket. Most azonban kezdenek idegenkedni tőlük, s inkább korábbi tanításukon változtatnak, mintsem hogy ahhoz ragaszkodjanak: a kisebb tételt úgy korlátozzák, hogy a joghatóság hatalma nem külön-külön illeti a népet, hanem tisztségviselőivel együtt. Eszerint sem a nép nem közösítheti ki tisztségviselőit, sem a tisztségviselők nem közösíthetik ki a népet.
Ám úgy látszik, ez az új ravasz megkülönböztetés nem sokáig fog tetszeni feltalálóinak. Mert, amint mondtuk, sokkal inkább használhatatlanná teszi a mennyország kulcsait a nyitásra és zárásra, mint szükségszerű volna. Miután mindenki más kezéből kivette a kulcsokat, és egyetlen helyi gyülekezet kicsiny, erőtlen markába tette, azt sem engedi meg, hogy azok akár a nép, akár a vének testülete előtt kinyissák vagy bezárják az ajtót. A vének testülete nem bocsáthatja meg és nem tarthatja meg a testvéri közösség bűneit, a testvéri közösség pedig nem bocsáthatja meg és nem tarthatja meg a vének testületének bűneit. Sőt a vének testületének egyetlen tagja sem fenyíthető meg az egész nép által a presbitérium egyetértő szavazata nélkül, és a nép egyetlen tagja sem köthető meg vagy oldozható fel a nép egyetértő szavazata nélkül. Ezekben az igen gyakori esetekben Krisztus kulcsait félre kell tenni, helyükbe pedig az independensek saját találmánya, a közösség-megtagadás ítélete, vagy a brownisták által kovácsolt, nagyon kedvelt és valamivel régebbi elszakadás kulcsa lép. Ezt használják aztán bármely más egyház, saját egyházuk, annak presbitériuma vagy testvéri közössége, illetve ezek bármely tagja ellen.
1.9 Hatodik érvünk a felavatásra vonatkozik, amely a joghatóság egyik különös cselekménye. Ezt mind a mai napig valamennyi independens egyedül a nép kezébe helyezi, valahányszor új gyülekezetet kell alapítaniuk; náluk ez se nemm rendkívüli, se nem ritka eset. Ugyanígy akkor is, ha egy már megalapított gyülekezetben nincs presbitérium, ami közöttük gyakran előfordul. A presbitériumnak ugyanis egynél több kormányzóból kell állnia, az ő presbitériumaik létszáma pedig rendszerint nem haladja meg a három vagy négy főt. Lelkészük halálakor, ha például két kormányzó vénjük közül az egyik beteg vagy távol van, vagy ha a kettő egymással meghasonlott, nem okoz nekik nehézséget, hogy némely, minden tisztségen kívül álló néptaggal avattassák fel az újonnan megválasztott lelkipásztort. E nagyon is közönséges gyakorlat ellen így érvelünk.
Akiket a felavatás hatalma megillet, azok Istentől megbízatást kaptak arra, hogy hatalommal küldjenek ki lelkipásztorokat prédikálásra és a sákramentumok kiszolgáltatására,* 1.10 továbbá, hogy e célból kezüket reájuk tegyék. A népnek azonban nincs ilyen megbízatása. Következésképpen. A főtétel a felavatás természetéből következik, mert annak lényege és belső formája az említett, hatalommal való kiküldés; külső formája és a Szentírásban használt jele pedig a kézrátétel. A kisebb tétel három alapon bizonyítható. Először: a nép, jóllehet választ, nem küld ki; mert akkor önmagához küldene. A kiküldők és azok, akikhez a prédikátorok küldetnek, ugyanazok volnának. Másodszor: a hatalommal való kiküldés a kiküldőnek a kiküldött fölötti felsőbbségét foglalja magában. A lelkipásztorok azonban a nép felett állnak, nem pedig a nép alatt. Harmadszor: az Újszövetség példái világosan mutatják, hogy a hatalommal való kiküldést és annak jelét, a kézrátételt soha nem a nép, hanem egyedül a vének gyakorolták. „a Tanítóknak kezeiknek reád való vettetések által” 1Timótheus 4,14. „Kezeidet hirtelen senkire ne vessed.” 1Timótheus 5,22. „..gerjeszd fel az Istennek ajándékát, melly te benned vagyon, az én kezeimnek reád való vettetések által.” 2Timótheus 1,6. Így volt ez nemcsak akkor, amikor valakit először küldtek ki prédikálni, hanem későbbi, a szolgálat valamely különös munkájára szóló kiküldésekkor is. Apostolok Cselekedetei 13,1: „Valának pedig az Antiókhiabeli Gyülekezetben valami Próféták és Doktorok”; „monda a Szent Lélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, a mellyre én őket hivtam. Akkor azért, mikor böjtöltek és imádkoztak volna, és az ő kezeiket reájok vetették volna, elbocsáták őket.” Negyedszer: a nép tagjai közül rendszerint senkinek sincsenek meg az e cselekményhez szükséges ajándékai, például hogy a lelkipásztort mindabban megvizsgálhassa, amiben meg kell vizsgálni; hogy nyilvánosan imádkozhassék; vagy hogy képes legyen a lelkipásztort és a népet egymás iránti kötelességeikre tanítani és inteni.
Hetedszer: nem illeti meg a népet olyan hatalom, amely alkalmatlanná teszi őket mind keresztyéni, mind polgári kötelességeik teljesítésére. Az egyházi joghatóság hatalma azonban ilyen.* 1.11 A főtétel minden hatalomnak és ajándéknak Isten által adott természetén alapul: mind építésre való, s egyik sem azoknak kárára, akiknek adatott. A kisebb tétel így bizonyítható: e hatalom arra kötelezi a nép egészét, hogy az úrnapján részt vegyen a fegyelmi ügyek gyakorlásában. Ez már puszta hosszúsága miatt elviselhetetlen teherré tenné az úrnapi istentiszteletet. Egyúttal az egyházi ügyek tárgyalásakor természet szerint felmerülő gondolatokkal tölti meg a nép elméjét, s ezek a közönséges, erőtlen értelmű emberekből szükségképpen kioltják a megelőző istentisztelet gyümölcsének nagy részét.
Továbbá a nép szükségszerű jelenléte minden egyházi ügyben oly hosszadalmassá teszi még a legtöbb eljárást is, hogy el kell rabolnia a néptől azt az időt, amelyet világi hivatásukban kenyerük megkeresésére kellene fordítaniuk. Mert mivelhogy a nép minden egyes tagja bíró, minden cselekmény minden körülményéről oly bizonyosságra kell jutnia, hogy szavazatát biztos ismeret alapján és jó lelkiismerettel adhassa le. Márpedig mielőtt ez akár kevés ügyben is megtörténhetne, a legkisebb és legjobban rendezett gyülekezetekben is, igen sok ideig tartana. Az arnhemi egyház ezt egyetlen ügyben is megtapasztalta, jóllehet az csak jelentéktelen ügy volt, s csupán két, legfőbb és legjobb tagja között támadt.
Nyolcadszor: nem szabad a népnek olyan hatalmat adni,* 1.12 amely Morellius népkormányzatát beviszi az egyházba. A szóban forgó hatalom azonban ezt teszi. A főtétel valamennyi testvérünk közös kijelentésén alapul: távol állnak a demokráciától, és még távolabb Morellius anarchiájától; készséggel elhagyják tanításukat, ha bebizonyítható, hogy az ilyesmit foglal magában. A kisebb tételt így bizonyítjuk: ami a kormányzás legfőbb cselekményeit a sokaság kezébe helyezi, az népkormányzatot hoz be. Mert a legnagyobb demokráciákban, amelyek valaha voltak vagy most vannak, a jelentős hatalom sokféle cselekménye különböző magistratusok kezében volt; de amikor a hatalom legfőbb cselekményei egyedül a nép kezében voltak – például a törvényalkotás, a magistratus megválasztása és a legnagyobb vétkesek megbüntetése –, ezek voltak a felsőbbség biztos jelei, amelyek a kormányzat nevét is meghatározták. Márpedig bizonyítjuk, hogy a szóban forgó tanítás az egyházi hatalom legfőbb cselekményeit a nép kezébe helyezi. A tisztségviselők felavatása és elmozdítása, a vétkesek megkötése és feloldozása az egyházi joghatóság összehasonlíthatatlanul legfőbb cselekményeit képezi; ezeket pedig a nép kezébe adják.
Az, hogy a néppel együtt a tisztségviselőknek is részt adnak a törvény magyarázatában, a helyes megállapításában és az ítélet kihirdetésében, semmit sem bizonyít a népfelség ellen. Mert Róma és Athén legdemokratikusabb korszakaiban, valamint ma Hollandia Rendjeinek minden tartományában és városában is, ahol a nép kétségtelenül szuverén, minden eljárásban megvannak azon magistratusaik vagy tisztségviselőik, akik előttük járnak, ismertetik az ügyet, összegyűjtik a szavazatokat és kihirdetik az ítéletet.
Ami pedig azokat illeti, akik újabban elkezdték a teljes tekintélyt egyedül a tisztségviselőknek tulajdonítani, a népnek pedig csak arra adnak szabadságot, hogy egyetérthessen azzal, amit a tisztségviselők saját tekintélyük alapján elhatároznak: azt mondjuk, kevesen vannak, akik így vélekednek, s ezek önmaguknak is ellentmondanak. Ugyanezek az emberek több esetben abszolút hatalmat adnak a népnek; továbbá az egyetértés e szabadságát tekintélyi együttműködésnek kezdik nevezni. Végül még ezen emberek legtöbb érve is nemcsak az egyetértés és együttműködés szabadságát, hanem a joghatóság legfőbb cselekményeiben való tekintélyi cselekvést bizonyítja.
1.13 Kilencedszer: akiké a joghatóság hatalma, azoknak hatalmuk van az igehirdetésre és a sákramentumok kiszolgáltatására is, hacsak Isten az ő Igéjében külön és kifejezetten fel nem mentette őket e szolgálat alól. A nép közül azonban senkinek sincs hatalma az igehirdetésre és a sákramentumok kiszolgáltatására. Következésképpen. A főtétel azon szentírási helyekre épül, amelyek az Ige, a sákramentumok és a fegyelem szolgálatát egy és ugyanazon kifejezésekkel kapcsolják össze, továbbá azon helyekre, amelyek e szolgálatok egyik részét bizonyos emberekre bízzák, s a másik rész alól kifejezetten felmentik őket. Máté 16,19-ben a mennyország kulcsainak neve alatt az Ige, a sákramentumok és a fegyelmezés egész egyházi hatalma foglaltatik össze; amit ott megígér, azt János 20-ban így teljesíti be: „Miképen elbocsátott engemet az Atya, a képen én is elbocsátlak titeket.” Az 1Timótheus 5,17-ben azonban, ahol e hatalom részei elválasztatnak és megkülönböztettetnek, a joghatóság egyik része a kormányzó véneknek tulajdoníttatik, egyúttal kifejezetten jelezve, hogy az Ige hirdetése alól fel vannak mentve, s következésképpen a sákramentumok kiszolgáltatása alól is. A kisebb tétel az volt, hogy a nép közül senkinek sincs hatalma az Ige és a sákramentumok fölött. A sákramentumok hatalmáról elismerik, hogy az nem illeti a népet. Az előző fejezetben bizonyítottuk, hogy az igehirdetésnek hatalma sem illeti meg őket. Testvéreink egyike sem tulajdonítja a prédikálás hatalmát a nép minden tagjának, hanem csak néhányuknak, akik alkalmasak a prófétálásra. Így a szóban forgó alapelv szerint a joghatóság hatalma sem tulajdonítható a nép közül másoknak, csak e kevés prófétának.
Az ellenkező oldalon a szeparatisták és Parker úr, e pontban éppoly tévesen sok érvet hoznak fel, mint a másik oldalon is. Én azonban csak azokkal foglalkozom, amelyeket Cotton úr kölcsönvesz tőlük a Way of the Churches (Az egyházak útja) és az Answer to the 32 Questions (Harminckét kérdésre adott válasz) című műveiben.
Először Máté 16,19-ből így érvel: A kulcsok hatalma Péternek hitének megvallása alkalmával adatott. Következésképpen* 1.15 minden hívőé a kulcsok hatalma. Felelet. Tagadom a következtetést. Mert bár hitvallása alkalmával ígértettek meg neki a kulcsok, nem hitvallása miatt, és nem hívő voltára tekintettel ígértettek meg. Ha így volna, akkor minden hívőnek, és csak a hívőknek volna teljes hatalma a kulcsok fölött. Testvéreink azonban vonakodnának Smith, a sebaptista (a baptista mozgalom atyja – a szerk.) e nyílt állítását elfogadni. Mert nem tulajdonítják a sákramentumok hatalmát egyetlen tisztségen kívül álló hívőnek sem, s a kulcsok semmiféle hatalmát nem adják meg minden egyes hívőnek. Hiszen némely hívő nem tagja egyetlen egyháznak sem, a kulcsok pedig csak a ház népére tartoznak. A kulcsokat sem kizárólag a hívők kezébe helyezik; mert akkor Júdás és sok lelkipásztor, igaz hit híján, érvényesen sem prédikálni, sem keresztelni nem tudna. A kulcsok tehát nem Péternek mint hívőnek, hanem mint apostolnak és az egyház vénének ígértettek, amint Máté és János párhuzamos helyei azt világossá teszik. Az itt megígért ajándék ténylegesen minden apostolnak adatott, akik mind vének voltak; az ő tisztségük, hogy a mennyország ajtaját megnyissák vagy bezárják, a világ végéig megmarad az egyházban, nem minden hívő kezében, hanem az egyház azon kormányzóinak kezében, akik a más szentírási helyeken említett presbitériumban egyesülnek.
1.16 Másodszor Máté 18-ból így érvelnek: a gyülekezet, amelynek a botránkozásokat meg kell mondani, és amelyre a kiközösítés terhe alatt hallgatni kell, azoké az egyházi fenyítések hatalma. A nép pedig ez a gyülekezet. Következésképpen. Felelet. Testvéreink engedelmével tagadjuk a kisebb tételt. Jóllehet e szentírási helynél rendszerint a népet magát, tisztségviselői nélkül, tekintik gyülekezetnek, s ebből bizonyítják a nép joghatósági hatalmát már tisztségviselők nélkül is, valamint azt a hatalmát, hogy valamennyi tisztségviselőjét kizárja, miután már bírja őket: most annyiban eltávolodtak a szeparatistáktól, hogy azt mondják, a nép önmagában nem lehet az itt említett gyülekezet. A gyülekezetnek a népnek tisztségviselőivel együtt kell lennie; ezeket pedig most már nem szívesen tekintik többé, mint korábban, a gyülekezet puszta járulékainak és mellékes tartozékainak. Mert most a gyülekezet szerves tagjainak tartják őket, annyira szükségeseknek, hogy nélkülük senkin sem hajtható végre semmiféle fenyítés.
E ponton még továbbmennek, s azt mondják, hogy az itt említett gyülekezet nem lehet a nép, még tisztségviselőivel együtt sem, hanem a tisztségviselőket kell érteni rajta a néppel együtt. Mert a fenyítések hatalma és végrehajtása egyedül a tisztségviselőket illeti, jóllehet a nép jelenlétében, annak egyetértésével és közreműködésével történik. Azt mondják, hogy a fenyítések joga és tekintélye kizárólag a kormányzók presbitériumának adatott, oly módon, hogy a presbitériumot senki más nem fenyítheti meg, s más sem fenyíthető meg nemcsak beleegyezésük, hanem cselekvésük nélkül sem.
Mi egy harmadik lépést is hozzáteszünk, amelyre korábbi érveinknek kell vinnie őket: az itt értett gyülekezetnek a kormányzók egyedül, a nép közreműködése nélkül kell lenniük. Mert ha a kiközösítés, a kormányzás e nagy cselekménye, a népet illetné meg, akár önmagában, akár a tisztségviselőivel együtt, közreműködés útján, abból az következnék, hogy a nép vagy egyedüli kormányzó, tisztségviselői fölött állva, vagy azokkal együtt kormányzó. Jóllehet testvéreink nemrég még ezt vallották a szeparatistákkal, most már nem állítják, annál is kevésbé, mivel kijelentik, hogy meggyőződésük és gyakorlatuk szerint a vének egyedül, a nép nélkül gyűlnek össze presbitériumukban, hogy minden vétket meghallgassanak, és a nyilvános ítéletre előkészítsenek. Ebből így érvelek.
Akiknek a vétkeket mindjárt akkor kell megmondani, ha a két vagy három tanúra sem hallgatnak, azok az a gyülekezet, amelynek e helyen a kiközösítés hatalma adatott. A vének pedig, a néptől elkülönülve, presbitériumukban összegyűlve azok, akiknek a vétkeket meg kell jelenteni, és így tovább. Következésképpen. A főtétel világos a szövegből, mert csak egyetlen gyülekezetről szól, amelynek meg kell mondani az ügyet, s amelyre a fenyítés terhe alatt hallgatni kell. A kisebb tétel az ő saját vallomásukból és gyakorlatukból következik. Ha pedig a véneknek az az összejövetele, amelynek a vétket megmondják, hogy az eljárást a nép szavazatára előkészítse, nem az itt említett gyülekezet, akkor az a megszokott gyakorlatuk, hogy a botránkozásokat először a presbitérium elé viszik, mielőtt a gyülekezet azt meghallgatná, nemcsak minden szentírási alap nélkül való, hanem egyenesen ellenkezik is a szóban forgó Írással. Mert az itt előírt rend az, hogy akkor kell a gyülekezetnek megmondani az ügyet, amikor a tanúk szavára nem hallgatnak. Ha tehát az a közösség, amelynek akkor mondják meg, amikor a tanúkat megvetették, nem a gyülekezet, Krisztus rendje nem tartatik meg, és az egyház sérelmet szenved.
Harmadszor, az 1Korinthus 5,4–5. 7. 12–13-ból így érvelnek:* 1.17 akik az apostol lelkével és Krisztus hatalmával egybegyűltek, hogy a vérfertőző embert a Sátánnak adják; akiknek ki kellett takarítaniuk a régi kovászt, megítélniük a bennlevőket és eltávolítaniuk a gonosz személyt, azoknak hatalmuk van a kiközösítésre. A nép pedig mindezeket cselekszi. Következésképpen. Felelet. A kisebb tételt tagadjuk.
Először: ez az egybegyűlés lehetett a presbitérium egyedüli összejövetele is, amelyet testvéreink maguk is igen alkalmasnak tartanak a fenyítéshez vezető különféle előkészítő cselekményekben.
Másodszor: még ha az egész nép egybegyűléséről volna is szó – ami Korinthusban alig tételezhető fel, ahol a nép és a tisztségviselők oly sokan voltak, hogy a gyülekezetek, miként Jeruzsálemben és másutt is, egynél többen voltak –, akkor sem következnék ebből, hogy a gonosz ember kiközösítése végett összegyűlt nép minden tagjának hatalma vagy végrehajtói szerepe volt e fenyítésben. Nem inkább, mint az Ige és a sákramentumok tekintetében, amelyekre még gyakrabban gyűltek össze.
Harmadszor: a régi kovász kitakarítását és annak az embernek eltávolítását határozatlanul azokra bízza az apostol, akiknek ír. Testvéreink is elismerik azonban, hogy ez nem magyarázható többféle megszorítás nélkül. Először is: senki sem kételkedik abban, hogy ez nem vonatkozik asszonyokra és gyermekekre. Továbbá a következő fejezetben határozatlanul ez áll: „megszenteltettetek”, „megigazíttattatok”, „testetek a Szent Lélek temploma”; ezt a választottakra és újjászületettekre kell korlátozni, hacsak arminiánusokká nem akarunk válni.
A Szentírásban minden határozatlan állítást annak megfelelően kell magyarázni, ahogyan más szentírási helyek megmutatják a szóban forgó dolog természetét. Így itt is: a kitakarításnak és eltávolításnak az egyháznak határozatlanul tulajdonított cselekményét nem az egyház minden tagjára, hanem csupán tisztségviselőire kell érteni. Mert maguk a brownisták sem tesznek minden tagot kormányzóvá, s testvéreink sem adnak a fenyítésekre vonatkozó alaki tekintélyt és hatalmat senkinek a tisztségviselőkön kívül. A többi tagnak csupán az együttműködés szabadságát tulajdonítják, ezért a következő, ítélésről szóló kifejezést is a megkülönböztetés ítéletére, nem pedig bírói és tekintélyi ítéletre magyarázzák; holott egyedül ez utóbbi a vita tárgya.
1.18 Negyedszer, a Kolossé 4,17-ből így érvelnek: Kolossé népének hatalma volt arra, hogy intse lelkipásztorát, Arkhippust szolgálatának betöltésére. Ennélfogva bármely egyház népének, szükség esetén, hatalma van lelkipásztorát kiközösíteni. Felelet. Először: jóllehet testvéreink állításuk szerint a brownisták szélsőségétől félig már közeledtek hozzánk, érveik mégis régi szélsőségük legvégső pontjáig vezetnek: nem kevesebbre, mint arra, hogy a népnek hatalma legyen lelkipásztorait kiközösíteni. Érveik többsége idáig visz, ha egyáltalán van azokban erő. Másodszor: az előzményt joggal tagadhatjuk. Mindazt, amit az apostol a kolossébelieknek határozatlanul mond, nem kell a nép minden egyes tagjára értenünk. Arkhippus megszólítására szóló e parancsot leginkább a presbitérium teljesíthette, amelynek Arkhippus is tagja volt. Harmadszor: a következtetés érvénytelen: inthették, tehát kiközösíthetik. Nem minden intés vezet fenyítéshez. Mindenkinek erkölcsi kötelessége, hogy kellő ok esetén szeretettel és buzgósággal intse atyjafiát. Bűn és Isten iránti engedetlenség, ha a bűnt megmaradni hagyjuk valakiben, akit tanácsunkkal és intésünkkel segíthetünk. Ám abból azt következtetni, hogy hatalmunk van kiközösíteni minden embert, akit kötelességünk inteni, olyan képtelenség, amelyet a szeparatisták közül senki sem fogadna el könnyen.
Ötödször, a Jelenések 2,14.20-ból így érvelnek: Pergámum és Thiatira egész gyülekezetét megfeddik, mert eltűrték, hogy gonosz eretnekek fenyítés nélkül éljenek közöttük. Következésképpen az egész egyháznak kötelessége volt megfenyíteni őket. Felelet: Először: e következtetés a nép fenyítési hatalmát állítja, amelyet testvéreink immár tagadnak. Másodszor: az előzményt is lehet tagadni, mert e bűnös türelem vétkét nem az egész egyházra, hanem kifejezetten az „angyalára” rója a szöveg. Harmadszor: a következtetés nem helytálló. Az egész gyülekezetet meg lehetett feddeni kötelessége elmulasztásáért, amiért nem ösztönözte és bátorította tisztségviselőit e tévtanítók megfenyítésére; de az ilyen mulasztás miatti feddésből még nem következik, hogy magának a népnek kellett volna végrehajtania a fenyítést. Ezt testvéreink sem állítanák. A Jelenések 2 valóban a pergámumi és thiatirai gyülekezet „angyalához” intézett üzeneteket tartalmazza.
Hatodszor, a Jelenések 4,4-ből érvelnek: a huszonnégy vén trónokon ült, fehér ruhában és koronával a fején. Következésképpen az egyház minden egyes tagjának hatalma van az ítélésre, mint trónjukon ülő, koronás királyoknak. Felelet: Először: ez a következtetés ismét mindig a szeparatisták teljes tanításához vezet. Másodszor: a következtetés igen gyenge, hacsak több olyan feltevést el nem fogadunk, amelyeket erős bizonyíték nélkül nem lehet megadni: először, hogy ez a jelkép érvként alkalmazható volna a szóban forgó kérdésre; másodszor, hogy e hely inkább a földi, mint a mennyei egyházra vonatkozna; harmadszor, hogy a vének inkább a népet, mint a tisztségviselőket jelképeznék; negyedszer pedig, hogy a trónok és koronák minden keresztyén királyi tisztségét jelentenék, amelyet testvérei fölötti egyházi fenyítésben kellene gyakorolnia — inkább, mint ahogyan a fehér ruhák minden keresztyén papi tisztségét jelentenék, amelyet az Ige prédikálásában és a sákramentumok kiszolgáltatásában kellene gyakorolnia. A Jelenések 4,4 a huszonnégy vént valóban trónokon, fehér ruhában és aranykoronával ábrázolja.
1.21 Hetedszer, a Galata 5,1.13-ból így érvelnek: a galácziabeliek szabadságra hivattak el, amelyben szilárdan meg kellett állniuk, mint Krisztus vére által megvásárolt kiváltságban; következésképpen mindegyiküknek hatalma volt arra, hogy eltávolítsa saját tisztségviselőit.
Felelet: Ez az a szetírási szakasz, amelyre testvéreink újabban rátaláltak, és amelyből többet hoznak ki, mint bármely másból. Megvallom, hogy az ebből levezetett érvelésük számomra a Szentírásnak egyik legésszerűtlenebb, és legönkényesebb felhasználásának tűnik, amellyel vitázónál csak valaha is találkoztam.
Ezen ig hely egész mondanivalója nyilvánvalóan a törvény terhétől és szolgai állapotától való szabadságról szól. Ezért igen különös, hogy egy új, eddig ismeretlen értelmet tulajdonítanak neki: tudniillik az egyházi fenyítés kiváltságát, jóllehet ehhez semmiféle tekintély vagy sajátos hatalom nem kapcsolódik. Nem tudnak egyetlen olyan íráshelyet sem felhozni, ahol a „szabadság” szónak ilyen értelme volna. De még ha tudnának is, e szónak ilyen jelentést adni éppen itt — ahol oly világosan egy egészen más tárgyra vonatkozik — rendkívül ésszerűtlennek tűnik.
1.22 Nyolcadszor, így érvelnek: Izráel egész gyülekezetének hatalma volt a gonosztevők megbüntetésére, amint Gibea esetében, továbbá Izráelnek a két és fél törzshöz küldött üzenetében is látható; a népnek arra is volt hatalma, hogy a hatóság kezéből kiszabadítson valakit, mint Saul kezéből Jónátán esetében. Felelet: A következtetés semmis; mert az izráeliták polgári államukban követett gyakorlata nem elegendő szabály az újszövetségi egyház eljárásaira nézve. Testvéreinknek óvakodniuk kellene az efféle érveléstől, nehogy megerősítsék azt a gyanút, amelyet némelyek az ő rendszerükkel kapcsolatban hangoztatnak: hogy olyan alapelvekre épül, amelyek a köznépet nemcsak az egyházi tisztségviselők, hanem az állami magistratus fölé is emelik; s így mind az egyházban, mind az államban népuralmat, sőt csőcselékuralmat vezetnének be.
1.23 Kilencedszer, így érvelnek: akik a tisztségviselőket megválasztják, azoknak hatalmuk van őket beiktatni, és jogos ok esetén tisztségükből elmozdítani, illetve kiközösíteni is. Ám a nép választja meg tisztségviselőit. Következésképpen.
Felelet: A főtételt tagadjuk. Először is: a választás nem hatalmi cselekmény. Tegyük fel, hogy kiváltság; akkor sincs benne semmiféle joghatóság. A felszentelés viszont joghatósági cselekmény: tekintélyi megbízatás, amely valakit lelki tisztségbe helyez. A népnek, jóllehet a Szentírás szerinti gyakorlat alapján joga és tényleges része van az egyikben, a másikhoz soha nem volt sem joga, sem gyakorlata.
Másodszor: még ha igaz volna is a tétel — amiben erősen kételkedem, hacsak pontos megszorításokkal nem élünk —, hogy Ejus est destituere cuius instituere, vagyis „annak van hatalma megfosztani valakit tisztségétől, akinek hatalma volt őt abba beiktatni”, akkor is tagadjuk, hogy a választó nép bármiféle hatalmat vagy tisztséget adna. Választásuk legfeljebb előfeltétel, sine qua non; egyedül a presbitérium ruházza fel a megválasztott személyt a tisztséggel felszentelés által.
Végül így érvelnek: 1.24 „A joghatóság egyetlen cselekménye sem érvényes a nép beleegyezése nélkül; következésképpen a nép jelenléte és együttműködése szükséges a joghatóság minden cselekményéhez.”
Felelet: Az előzmény sok esetben hamis. Egy kegyes, ortodox lelkészt eretnek néphez is be lehet iktatni pásztorrá annak beleegyezése ellenére; és egy eretnek lelkészt, aki egész nyáját tévelygésbe vezette, el lehet távolítani közülük, még akkor is, ha hívei szenvedélyesen ragaszkodnak hozzá. De a következtetés még hibásabb: ahol beleegyezés szükséges is, ott a jelenlét — még kevésbé a tekintélyi együttműködés — nem szükséges.
Nem minden katona van jelen a haditanácsban, mégis annak határozatai nem hajthatók végre a katonák beleegyezése és közreműködése nélkül. Az antiókhiai egyháznak sem volt jelen az összes tagja a jeruzsálemi zsinaton. Hasonlóképpen, a független gyülekezetek különböző tagjai számos egyházi határozatnál távol vannak, amelyekkel azonban, mihelyt tudomást szereznek róluk, egyetértenek.
Jegyzetek
1.1 Mit értünk egyházi joghatóság alatt.
1.2 A kérdés állása korábban világos volt: a reformált egyházak a joghatóság hatalmát és gyakorlását egyedül a presbitérium kezébe helyezték; a brownisták és a függetlenek pedig kizárólag a nép kezébe. Cotton úr és követői azonban az elmúlt évben számos skolasztikus megkülönböztetésükkel összezavarták a kérdést. Ha a joghatóság hatalmát kizárólag szervezett és presbitériummal rendelkező egyházhoz kötik, akkor jelentősen eltávolodnak a brownisták, valamint saját korábbi tanításuktól és gyakorlatuktól.
1.3 Az „tekintélyi hatalom” és „szabadság hatalma” közötti, legújabb és legkedvesebb megkülönböztetésük nem szolgál más célt, mint hogy szerzőit újabb nehézségekbe bonyolítsa.
1.4 Miként korábban legkisebb gyülekezeteiket is függetlennek és semmiféle vétségért meg nem fenyíthetőnek tekintették, most e megkülönböztetés által minden gyülekezetüket két részre osztják, és e mindkét fajtát szintén függetlenné, valamint bármiféle elképzelhető bűnért fegyelmezhetetlenné teszik. Annak bizonyítására, hogy a népnek nincs joghatósági hatalma, mi így érvelünk: először, egyedül a tisztségviselők a kormányzók, a népet pedig kormányozni kell.
1.5 Másodszor: a nép nem rendelkezik a mennyország kulcsaival a kötésre vagy oldásra.
1.6 Harmadszor: a nép nem Krisztus testének szeme és füle; mert ha az volna, akkor az egész testnek szemnek és fülnek kellene lennie.
1.7 Negyedszer: a népnek nincs ígérete a kormányzáshoz elegendő ajándékokra.
1.8 Ötödször: a népi kormányzás zavart idéz elő, mivel a lábat a fej fölé helyezi.
1.9 Hatodszor: a népnek nincs felszentelési hatalma.
1.10 Nincs megbízatásuk arra, hogy önmagukhoz pásztorokat küldjenek, kézrátétellel beiktassák vagy megvizsgálják pásztoraikat, nyilvánosan imádkozzanak és buzdítsanak.
1.11 Hetedszer: e hatalom a nép kezében akadályozná őket saját hivatásuk gyakorlásában.
1.12 Nyolcadszor: a nép ilyen hatalma Morellius-féle demokráciát és anarchiát vezetne be az egyházban.
1.13 Kilencedszer: a nép e hatalma szükségképpen magával vonná az Ige és a sákramentumok kiszolgáltatásának hatalmát is.
1.14 Cotton úr ellenkező érveire adott válaszok.
1.15 Először: Krisztus Péternek mint hívőnek adta a mennyország kulcsait. Felelet: Nem így van, hanem mint apostolnak és az egyház vénének adta azokat.
1.16 Másodszor: „Mondd meg a Gyülekezetnek” — ez bizonyítja, hogy a népnek hatalma van a kiközösítésre. Felelet: Az itt megmondandó „gyülekezet” a presbitérium, nem pedig a nép, testvéreink saját alapelvei szerint is.
1.17 Harmadszor: A korinthusi nép megítélte és kiközösítette a vérfertőző embert. Felelet: A szöveg semmi effélét nem bizonyít.
1.18 Negyedszer: A kolossébeli nép megfenyíthette lelkipásztorát, Arkhippust. Felelet: Ebben a szövegben egy szó sem esik a nép fenyítő hatalmáról.
1.19 Ötödször: Pergámum egész gyülekezetét megfeddik, amiért nem fenyítette meg az eretnekeket. Felelet: A fenyítés hatalma az angyaloknál volt, de az egész egyház is vétkes lehetett abban, hogy nem bátorította az angyalokat kötelességük teljesítésére.
1.20 Hatodszor: A huszonnégy vén trónokon ül, koronával a fejükön. Felelet: Ez nem bizonyítja, hogy a nép minden egyes tagjának királyi ítélkezési hatalma volna.
1.21 Hetedszer: A galáczibelieknek szilárdan meg kell állniuk szabadságukban. Felelet: A „szabadság” itt semmiképpen sem jelent olyan jogot, hogy jelen legyenek és közreműködjenek az ítéletben, minden tekintélyi hatalom nélkül.
1.22 Nyolcadszor: Izráel egész gyülekezetének hatalma volt a gonosztevők megbüntetésére. Felelet: Amit a törvény alatti nép az államban tett, az nem jogosítja fel az evangélium alatti népet arra, hogy ugyanezt az egyházban tegye.
1.23 Kilencedszer: A nép választja meg tisztségviselőit; következésképpen le is teheti és ki is közösítheti őket. Felelet: A választás nem hatalmi, illetve nem joghatósági cselekmény.
1.24 Tizedszer: A népnek jelen kell lennie és bele kell egyeznie az ítélkezés minden cselekményébe. Felelet: Ez nem így van; de még ha így volna is, abból akkor sem következnék, hogy a népnek joghatósági hatalma van.
Forrás
A dissuasive from the errours of the time wherein the tenets of the principall sects, especially of the Independents, are drawn together in one map, for the most part in the words of their own authours, and their maine principles are examined by the touch-stone of the Holy Scriptures / by Robert Baylie …
