Kálvin János idézetek a tizedfizetésről
Kálvin János (1509 – 1564)
részlet (39-52. o.)
1Mózes 14. 20
Áldott a Magasságos Isten, a ki kezedbe adta ellenségeidet. És tizedet ada néki mindenből.
20. És tizedet ada néki mindenből. Vannak, akik úgy értik, hogy a tizedet Ábrám kapta, de az apostol másképp beszél, mert kijelenti, hogy Lévi fizetett tizedet Ábrám ágyékában lévén (Zsid7:9), amikor Ábrám kínált tizedet a kiválóbb Papnak. S a fent említett igemagyarázók valóban a legabszurdabbak, mert ha Melkhisédek Isten papja volt, akkor neki kapnia kellett a tizedet, nem pedig adnia. Abban sem kételkedhetünk, hogy Ábrám Istennek ajánlotta az ajándékot Melkhisédek személyében, hogy efféle első zsengékkel ajánlhassa minden vagyonát Istennek. Ábrám tehát önként adott tizedet Melkhisédeknek, hogy tisztességet tegyen a papi mivoltának. Sőt, mivel kiderül, hogy ez nem volt sem helytelen, sem elhamarkodott, az apostol helyesen következtet arra, hogy ebben a jelképben a lévita papság alatta áll Krisztus papságának. Más okból parancsolta meg később Isten a tizedadást Lévinek a törvény alatt, de Ábrám korában ez csak szent felajánlás volt a hála zálogaként és bizonyságaként. Bizonytalan azonban, hogy vajon a zsákmányból, vagy az otthoni javaiból kínálta a tizedet? Mivel azonban valószínűtlen, hogy mások tulajdonából volt nagylelkű, s a zsákmány tizedrészét adta volna, amiből úgy döntött, hogy egy sarukötőt sem vesz el, én inkább arra következtetek, hogy ezt a tizedet a saját vagyonából adta. Nem fogadom el azonban, hogy ezt évenként fizette, mint azt egyesek képzelik. Véleményem szerint inkább csak egyszer ajánlotta fel ezt az ajándékot Melkhisédeknek, hogy Isten főpapjának ismerje őt el. S abban az időben (mint mondjuk) nem is tudta átadni,1 hanem ünnepélyesen elkötelezte magát, aminek a hatása nem sokkal utóbb meg is mutatkozott. [1: Kálvin János: Magyarázat Mózes első könyvéhez, 187-188. o.]
5Móz 12:19
Vigyázz, hogy el ne hagyjad a lévitát valameddig élsz a te földeden.
Következésképpen két okot jelöl meg, amiért Isten azt akarta, hogy a nép többi részétől tizedet kapjanak: mivel nem volt részük Izraelben, s mivel a szentély szolgálatában voltak foglalatosak. Emellett Isten, Aki a Királyukként a saját jogán követelte meg a tizedet, a léviták javára mond le arról, és mondhatni őket teszi meg a képviselőjének. Erre utalnak az „Én vagyok a te osztályrészed és a te örökséged” szavak. A módot, ahogyan a tizedeket felhasználták, majd meglátjuk a maga helyén, most elegendő csak arra emlékeznünk, hogy így kaptak viszonzást a részért, amit Isten elvett tőlük és József fiainak adott át. Mivel fel lettek szabadítva a hazai gondok alól, hogy így az egész nép nevében szabadabban és odaszántabban foglalkozhassanak a szent dolgokkal, ezzel adatott nekik jövedelem a munkájukért. A pápista papok ebből vonnak le ostoba következtetést, mikor maguknak követelik a tizedet, mintha az a papság jogán illetné meg őket. Egyébként be kell bizonyítaniuk, hogy azok, akiket világiaknak neveznek, a bérlőik, mintha ők maguk lennének minden földtulajdon tizenketted részének az urai. További szentségtörés a saját használatukra kisajátítani a tizedet, és birtokolni más földeket, melyekből bérleti díjat szednek. S az apostol kijelentése sem segít rajtuk semmit, amit nem kevésbé becstelenül, mint amennyire tudatlanul ürügyül hoznak fel: „Mert a papság megváltozásával szükségképen megváltozik a törvény is.” (Zsid7:12). Az apostol ott azt állítja, hogy bármi lett ráruházva a lévita papságra, az most mind egyedül Krisztust illeti, mivel az ő méltóságuk és hivataluk Őreá irányult. De ezek a tökfilkók, pont mintha kirabolták volna Krisztust, a Neki kijáró tisztességet sajátítják ki maguknak. Ha megfelelően látták volna el a kötelességeiket, és feladtak volna minden földi üzletelést, teljes mértékben odaszánván magukat a nép tanítására, valamint a jó és hűséges pásztorok minden más hivatalának az ellátására, akkor kétségtelenül a nyilvánosságnak kellene eltartani őket, amint Pál is helyesen következtet arra, hogy az evangélium szolgálóinak ma ugyanis kijár az eltartás, mint a régi papoknak, akik az oltár körül forgolódtak (1Kor9:14). Ezzel az ürüggyel azonban jogtalanul teszik rá a kezüket a tizedekre, mintha azok birtokosai lennének, s még nagyobb pökhendiséggel gyűjtik a földbirtokokat és más jövedelmeket. [2: Kálvin János:A törvény harmóniája, Kommentár Mózes utolsó négy könyvéhez, harmonikus formába szerkesztve; Jogosultság a tizedekre, Numeri 18, 437. o. ]
Malakiás 3:8
Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval.
Nem mintha bármiféle előnye származott volna az áldozatokból, mivel semmi ilyesmire nem volt szüksége, de joggal nevezi és számítja a magáénak azt, amit a saját szolgálatára jelölt ki. Ezért tehát azt a rendet szabta meg a zsidók között, hogy a tizeddel támogassák a papokat, valamint részt követelt meg a szegényeknek is. Isten azt akarta, hogy az első zsengét és más dolgokat Neki kínáljanak fel, s ezzel kívánta emlékeztetni az embereket arra, hogy minden az Övé, s bármit kaptak az Ő kezéből, az Neki szentelt dolog. Korábban az asztalára tett kenyereket és az áldozatokat úgy nevezte a saját élelmének, mintha evett és ivott volna. Mondtam már azonban, hogy a célt kell a szemünk előtt tartani, mert azt akarta, hogy Őt így tiszteljék, és az övének tartsák mindazt, ami az Ő szolgálatához tartozott. Ez tehát az oka annak, amiért arról panaszkodik, hogy megcsalták a tizeddel.
Tudjuk azonban, hogy most másféle áldozatok vannak előírva a számunkra: az ima és a dicséret után azt is megparancsolja nekünk, hogy könnyítsünk a szegények és a szükségben levők helyzetén. Istent fosztjuk meg tehát kétségtelenül a jogaitól, ha szívtelenek vagyunk a szegényekhez, és megtagadjuk tőlük a segítséget a szükségükben. Ekkor valóban rossz és kegyetlen emberek vagyunk, de a bűnünk még szörnyűségesebb, mivel hűtlen szolgák is vagyunk egyben. Isten ugyanis azért bánik másoknál nagylelkűbben velünk, hogy a bőségünk egy része a szegényekhez jusson. Miután pedig nekik szenteli azt, amiben mi bővelkedünk, bűnösekké válunk a szentségtörésben, valahányszor csak nem adjuk meg a felebarátainknak, amit Isten követel meg tőlünk. Tudjuk ugyanis, hogy Ő elkötelezi Magát a visszafizetésre a Péld19:17-ben olvashatóknak megfelelően: „Kölcsön ád az Úrnak, a ki kegyelmes a szegényhez”. [3: Kálvin János: Magyarázat Malakiás könyvéhez, 79-80. o.]
Máté 23:23
Jaj néktek képmutató Irástudók és Farizeusok: mert megdézmáljátok a méntát, a kaprot, a köményt, és elhagyjátok, a mi a törvényben fő dolog volna, az ítéletet, az irgalmasságot és a tökéletességet, ezeket kellene cselekedni, amazokat is el nem kellene hagyni.
Krisztus most azt a vétket rója fel az írástudóknak, amely minden képmutatót terhel, hogy tudniillik a kis dolgokban nagyon igyekvők és gondosak, ám a törvény főbb fejezeteit elhanyagolják. Ez a betegség könnyen elhatalmasodott minden korban és valamennyi nép körében, mert az emberek nagy része csak felületes és jelentéktelen tiszteletadással igyekezett Istennek tetszeni. Miután ugyanis nem tudták teljesen kivonni magukat az Istennek járó engedelmesség alól, ahhoz a pótmegoldáshoz folyamodtak, hogy a legsúlyosabb sérelmeket értéktelen elégtételekkel akarták jóvá tenni. Ezt látjuk napjainkban a pápistáknál is: miközben áthágják Isten legfontosabb parancsolatait, felette hevesen és buzgón fáradoznak rideg szertartásaikkal. Nos, az efféle megtévesztést feddi most Krisztus a farizeusok esetében, akik igencsak szorgalmasan és gondosan fizetik a tizedet, de a törvény legfontosabb részeivel nem törődnek. És hogy még inkább nevetségessé tegye romlott magakelletésüket, nem általában beszél a tized megfizetéséről, hanem a menta, a kapor, és (ahogyan Lukács mondja) mindenféle vetemény tizedéről beszél, mert ezekkel a jelentéktelen kiadásokkal fitogtatják páratlanul buzgó kegyességüket. ..Miután a istenfélelem belső ügyünk, és Isten sem sürög-forog közöttünk, hogy kitapasztalja szeretetünket iránta, sőt, nem is szorul rá a mi szolgálatunkra, könnyű a képmutatóknak hazudni, és megjátszani Isten szeretetét. Minthogy azonban a felebaráti szeretet kötelességei érzékelhetők és szemünk előtt vannak, e téren sokkal könnyebb rábizonyítani a képmutatókra szemtelenségüket. Krisztus tehát nem akarta itt tételesen kifejteni az igazságosság egyes részeit, vagy ezeknek sorrendjét, hanem egyszerűen csak rámutatott arra, amennyit az általános emberi felfogás elbírt; ahol a törvényt betöltik, ott az emberek őszinték, emberségesek és igazmondók egymás iránt, mert így bizonyítják, hogy szeretik és tisztelik Istent, sőt, ekként adják hiteles és méltó bizonyságát az őszinte istenfélelemnek. De nem azért, mert elég volna az emberek iránti kötelességünket teljesíteni, úgy, hogy nem adtuk meg előbb Istennek az őt megillető jogot, hanem azért, mert csak az tiszteli igazán Istent, aki életét az ő parancsa szerint alakítja. Az ám, csakhogy a kérdést nem oldottuk meg maradéktalanul, mert a tized, amelyet Krisztus a méltányosság és az irgalmasság után helyez, része volt az istentiszteletnek, és egy részét a szegények megsegítésére fordították, így a tized kétszeres áldozatot foglalt magába. Ezt válaszolom: itt nem a tizedet hasonlítja össze az alamizsnával, a hűséggel és a jogszerűséggel, hanem az írástudók költött szentségét a szeretet őszinte és igaz érzésével. Mert mi másért fizették meg a tizedet annyira pontosan és készségesen, ha nem azért, hogy a lehető legkisebb veszteséggel és teherrel engeszteljék meg Istent? Hiszen nem a lényeget tartották szem előtt. Ezért aztán nem is kell a szeretet kötelességei közé sorolni azokat az értéktelen apróságokat, amelyekkel meg akarták téveszteni Istent és az embereket. [4: Kálvin János: Evangéliumi harmónia III., részletek a 111-113. o-ról. ]
Zsidókhoz írott levél 7:8
Itt halandó emberek szednek tizedet, ott pedig az, akiről bizonyságunk van, hogy él
8. „akiről bizonyságunk van, hogy él” A szerző – amint már mondtam – a haláláról való hallgatást veszi bizonyítéknak arra, hogy él. Ez másokra nézve valóban nem állna meg, de Melkhisédekre nézve helyénvaló így tekinteni, mivel ő Krisztus előképe volt. Mivel pedig itt Krisztus lelki királyságáról és papságáról van szó, semmi helye nincs emberi találgatásoknak; és nem is szabad többet tudni akarnunk annál, mint amit az Írás közöl velünk. De ebből nem következik, hogy az az ember, aki Ábrahámmal találkozott, most is élne, ahogy némelyek gyermekes módon gondolták; mert ez az állítás arra vonatkozik, akit ő előképként megjelenített, tudniillik az Isten Fiára. Ezekkel a szavakkal tehát az Apostol azt akarta kimutatni, hogy Melkhisédek papságának méltósága örökkévaló, míg a lévitáké csak ideiglenes volt. [116]
Bizonyítása így hangzik: — Azok, akiknek a törvény szerint tized jár, halandó emberek; ez pedig azt jelezte, hogy papságuknak egyszer vége szakad, amint életük is véget ér. Ám amikor az Írás elmondja, hogy Melkhisédek tizedet kapott, nem tesz említést a haláláról; így az ő papságának tekintélyét nem köti időbeli korlát, hanem épp ellenkezőleg: örökkévalóságra utal. Ezt pedig azért teszi hozzá, nehogy úgy tűnjék, mintha egy későbbi törvény – mint az általában lenni szokott – csökkentené egy korábbi törvény érvényét. Máskülönben felmerülhetett volna az ellenvetés, hogy Melkhisédek egykori joga immár semmissé lett, mert Isten Mózes által egy másik törvényt adott, amely a jogot a lévitáknak ruházta át. Az Apostol azonban elébe megy ennek az ellenvetésnek, amikor azt mondja, hogy a léviták csak egy ideig kaptak tizedet, mert meg kellett halniuk; Melkhisédek viszont – mivel „halhatatlan” – mindvégig megtartja azt, amit Isten egyszer neki adott. [5: Kálvin János: A Zsidókhoz írott levélhez fűzött magyarázata, 7:8]
Lábjegyzetek
1 “Nec tunc potuit de manu (quod aiunt) in manum tradere.” – “Ne luy a peu lors bouiller de main a main, comme on dit.” – Nem is volt képes akkor átadni neki kézből kézbe, ahogyan mondani szokták. – francia.
Forrás
[1: Kálvin János: Magyarázat Mózes első könyvéhez, 187-188. o.] – Szabó Miklós fordítása
[2: Kálvin János: A törvény harmóniája, Kommentár Mózes utolsó négy könyvéhez, harmonikus formába szerkesztve; Jogosultság a tizedekre, Numeri 18, 437. o. ] – Szabó Miklós fordítása
[3: Kálvin János: Magyarázat Malakiás könyvéhez, 79-80. o.] – Szabó Miklós fordítása
[4: Kálvin János: Evangéliumi harmónia, Máté. Márk és Lukács evangéliumának magyarázata III., részletek a 111-113. o-ról. ] – Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 2020
[5: Kálvin János: A Zsidókhoz írott levélhez fűzött magyarázata, 7:8] – Bible Hub: Calvin’s Commentaries: Hebrews 7:
