A szolgai akarat 1525 | Luther Márton

1525

Szemelvények Luther Márton A szolgai akarat c. művéből. Erasmus és Luther, a humanizmus és a reformáció két legjelentősebb alakjának majd 500 évvel ezelőtti vitája Erasmus A szabad döntésről (De libero arbitrio diatribe) szóló írására (1524) Luther 1525-ben készítette el válaszát, amely vitairatnak A szolgai akarat (De servo arbitrio) címet adta. A reformáció egy nagy jelentőséggel bíró dokumentuma, amely a szabad akarat és predestináció témáját tekintve a legkorábbi vitának tekinthető. Luther művének kiemelt részletei következnek

„Kedves Erasmusom, Krisztusért kérlek, hogy amit ígértél, végre teljesítsd! Azt mondtad ugyanis, hogy engedni fogsz annak, aki jobbra tanít. Ne emberekre légy most tekintettel! Szívesen elismerem, hogy nagy ember vagy, akit legnemesebb adományaival Isten tüntetett ki. Szellemed, műveltséged és ékesszólásod, hogy másról ne is beszéljünk, a csodálatos határát súrolják. Nekem pedig semmim nincsen, egy senki vagyok, hacsak a keresztyénségemmel nem dicsekedhetem. Azt is dicsérem benned, hogy egyedül te értetted meg ennek az ügynek a lényegét, azt, hogy mire is megy ki itt a játék, és nem fárasztottál azzal a sok nem ide való vitával a pápaságról, tisztítótűzről, bűnbocsánatról és ezekhez hasonlóakról, melyek inkább mulatságosak, mint komolyak, s amelyekkel oly sokan akartak sarokba szorítani. Egyedül te tapintottál rá a dolgok elevenjére, nyakánál ragadva meg a libát! Ezért szívből hálás vagyok neked. E témával mindig szívesen foglalkozom, amennyire csak időm és erőm engedi.” [265.o.]

I.

„Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem számítja ki a költséget, hogy telik-e mindenre a befejezésig?” (Lk 14,28) Hogyan vélekedik erről az Úr?

Te is csak a tennivalókat írod elő; az erő megvizsgálását, mérlegelését és megismerését viszont megtiltod, így nem tudhatjuk, mire vagyunk képesek, és mire nem, mert szerinted romboló, zavart keltő és bűnös dolog azt firtatnunk. Így – miközben felette nagy okosságod tudatában a józanságra hivatkozol, s ugyanakkor a meggondoltságot elátkozod – oda jutsz, hogy ebben a kérdésben a létező legnagyobb vakmerőséget hirdeted. Bár a filozófusok egy könnyelmű és szőrszálhasogató népség, mert lényegtelen kérdésekkel foglalkoznak, mégis kevesebbet vétkeznek, mint te, aki ráadásul még tanítod is, hogy legyünk esztelenek, és minden körültekintés nélkül fogjunk a dolgokhoz.

S hogy tévedésed még hatásosabb legyen, arról akarsz meggyőzni minket, hogy ez a felelőtlenséged és meggondolatlanságod a legszentebb keresztyén erény, maga a józanság, a vallásos komolyság és az üdvösség. S te, az elkötelező kijelentések legnagyobb ellenzője, kijelented, hogy amennyiben nem így cselekszünk, istentelenek, „kis kíváncsi” erőszakoskodók vagyunk, és Ersamus boldogan szabadul meg Szküllától, mégpedig úgy, hogy Kharübdisznek tért ki. Ide pedig bölcsességedbe vetett hited vezetett, mivel azt hiszed, hogy ékesszólásoddal minden lelkiekben gazdag embert úgy megtéveszthetsz, hogy azok nem is veszik észre, mit forgatsz elmédben, s hogy a tetszetős könyvecskéd valójában miben is sántikál! Isten azonban nem csúfolható meg, nem tanácsos ellene törni.

Továbbá, ha ezt a könnyelműségedet csak arra használtad volna fel, hogyan kell költeményt írni, gyümölcsöt termelni, háborút vívni, hivatalt viselni, házat építeni – bár ezeknél is megengedhetetlen, különösen ily jelentős férfinak –, még érdemelnél valamiféle elnézést, legalábbis a keresztyének részéről, akik az e világi dolgokat megvetik. De amikor azt tanácsolod, hogy a keresztyének minden körültekintés nélkül fáradozzanak munkájukban, s arra szólítod fel őket, hogy az örök üdvösség elnyerésének kérdésében legyen számukra közömbös, hogy mire képesek és mire nem – ez már valóban megbocsáthatatlan. A keresztyének ugyanis nem fogják tudni, hogy mit tegyenek, ha nem tudják, hogy mire képesek. Ha pedig nem tudják, hogy mit tesznek, képtelenek lesznek a bűnbánatra, amikor vétkeznek. A bűnbánat nélkül azonban vétkük megbocsáthatatlan. Íme, ide vezetett a te híres, mértéktartó és mindent és mindenkit elbizonytalanító teológiád!

Így hát nem bűnös kíváncsiskodás és nem felesleges fáradozás, hanem elsősorban is az üdvösséget szolgáló és minden keresztyén számára szükséges tudnivaló, hogy akaratunk tehet-e valamit az üdvösség dolgában, vagy netán semmire sem képes. Sőt, mi több, ez ennek a vitának főtémája, ez ennek az ügynek a lényege! Mi azon fáradozunk, hogy megvizsgáljuk, mire képes az emberi akarat, mit szenved el, és hogyan viszonyul Isten kegyelméhez. Ha ezt nem tudjuk, semmit nem tudunk a keresztyénségről, s rosszabbul állunk, mit a pogányok. Aki ezt nem ismeri el, lássa be, hogy nem keresztyén! Aki ezt tagadja és megveti, tudja meg, hogy a keresztyénség legnagyobb ellensége! Mert ha nem tudom, hogy én mit, mennyit és meddig tehetek, akkor az is olyan mértékben válik számomra bizonytalanná és ismeretlenné, hogy ő mit, mennyit és meddig munkálkodik bennem. Mert bizony ő az, aki mindent mindenekben véghezvisz (1Kor 12,6). Ha pedig Isten művét és hatalmát nem ismerem, úgy őt magát sem ismerem. Ha nem ismerem, akkor nem tisztelhetem, nem dicsérhetem, neki hálát nem adhatok, köszönetet nem mondhatok. Az Urat szolgálni mindaddig nem tudom, míg nem látom világosan, hogy mit tulajdoníthatok magamnak, és mennyit kell Isten javára írnom.

Ha kegyesen akarunk élni, szükséges, hogy teljes határozottsággal különbséget tegyünk Isten és a mi erőnk, Isten és a magunk cselekedete között. Íme, láthatod, ez egyike annak a két főkérdésnek, amelyekben benne foglaltatik a keresztyénség tartalmának summája, amelyen önmaga megismerése, de az Isten megismerése és dicsérete is áll vagy bukik. Elfogadhatatlan, Erasmusom, hogy ennek az ismeretét bűnös tudálékoskodásnak és semmit érő kíváncsiskodásnak nevezzed. Neked sokkal tartozunk, de a keresztyén kegyességnek még többel! Hiszen még te magad is elismerted, hogy a keresztyének minden javukat Istennek köszönhetik.

Ha pedig ezt elismered, akkor ugyancsak el kell ismerned azt is, hogy egyedül Isten kegyelme végez el mindent, akaratunk pedig semmit sem tehet, hanem azt kell elfogadnia, különben nem írhatnánk mindent az Isten javára. Mégis tagadod, hogy vallásos, kegyes, üdvösségünket szolgáló lenne, ha valaki ezeket hiszi és vallja. Így szólni csupán az a gondolkodás kényszerül, amely magával sincs tisztában, és a kegyesség dolgában is bizonytalan és tájékozatlan.” [31-32. o.]

II.

„Én most ezzel a könyvecskével téged és minden bölcselkedőt addig szorongatlak, amíg nekem a szabad akarat erejéről és munkájáról definíciókat nem adtok. Téged pedig, ha Krisztus is úgy akarja, addig nem hagylak békén, amíg el nem érem, hogy a Diatribe kiadását megbánjad.

Ezért a keresztyéneknek felettébb szükséges tudniuk, hogy Isten nem a véletleneknek szabad teret engedve cselekeszik, hanem mindent megváltozhatatlan, örökkévaló és tévedhetetlen akaratából alkot, tervez és tesz. Ez az a villámcsapás, amely a szabad akaratot teljesen leterítette és megsemmisítette. Így, akik a szabad akaratot nagyon is helyeselték, azok vagy tagadják, figyelmen kívül hagyják ezt a villámcsapást, vagy más módot kell találniuk, hogy elhárítsák ezt maguktól. Mielőtt azonban fejtegetéseimmel és a Szentírás tekintélyével ezt bizonyítanám, előbb még saját szavaiddal kell foglalkoznom.” [32. o.]

III.

„De miért tabu ez a téma éppen nekünk, keresztyéneknek, és miért vétkes könnyelműség, felesleges kíváncsiskodás és értelmetlen fáradozás foglalkoznunk vele, amikor még a pogány költők, sőt maga a nép is közmondásszerűen beszél róla? Milyen gyakran emlékeztet Vergilius a sorsra! „Minden elhatároztatott a törvényben.”²²

Vagy: „Mindenkinek eljön a napja”²³ Ugyancsak: „Majd ha a sors hív”²⁴ „Vajon megtörhető-e a kőkemény sors?”²⁵ De nem cselekedett másképpen az a költő sem, aki Trója pusztulásával vagy a Római Birodalom felemelkedésével szemlélteti, hogy a sors többre képes minden emberi erőlködésnél, mivel minden történést és embert maga alá gyűr. Még a halhatatlan istenek is tehetetlenek a sorssal szemben, s ennek még Jupiter és Júnó is kénytelen engedni. Ezért is találták ki a három sorsistennőt olyannak, mint akik változhatatlanok, kibékíthetetlenek és könyörtelenek.

Ezek a bölcs férfiak rájöttek arra, amit maga a tény és tapasztalat is bizonyít, hogy egyetlenegy embernek sem sikerült terveit úgy véghezvinni, ahogyan azt elképzelte, hanem egészen más lett azok kimenetele, mint amilyennek elgondolta. Vergiliusnál Hektor ezt mondja: „Ha Trója fellegvára jobbommal megvédhető lett volna, akkor ez az egy ököl meg is védi”²⁶ Gyakoriak a közmondások a nép ajkán: „Az történjék, amit Isten akar!” – „Ha Isten akarja, megtesszük!” – „Az Isten így akarta, így tetszett az égieknek, és így akartátok!” mondja Vergilius. Ebből is láthatjuk, hogy még az emberek körében is megmaradt a predestináció, Isten előre tudása, azaz Isten istenségének ismerete. S akik bölcseknek szeretnének feltűnni, vitatkozásaik során addig távolodtak a lényegtől, míg oktalan szívük homályba nem borult (Róm 1,21), és ezzel figyelmen kívül hagyták, amit a költők, a nép és saját lelkiismeretük is a legtermészetesebbnek, legbizonyosabbnak és leghelyesebbnek tartott.

Ezen túl én nemcsak azt állítom, hogy mindez igaz (erről az alábbiakban a Szentírás alapján részletesen szólok), hanem hogy mindennek az ismerete a vallásos kegyesség szempontjából elengedhetetlenül fontos. Mert ahol ezeket nem tudják, ott sem a hit, sem az istentisztelet nem lehet helytálló. Ez ugyanis azt jelentené, hogy valójában Istenről sem tudnak semmit. Ezzel a tudatlansággal az üdvösség sem képzelhető el úgy, ahogy a róla szóló bizonyságtétel tanúskodik róla. Mert ha kételkedsz abban, vagy megveted annak ismeretét, hogy Isten nem véletlenszerűen, hanem szükségszerűen, megváltozhatatlan módon és előrelátóan cselekszik, miként hihetsz akkor ígéreteiben? Hogyan hagyatkozhatsz akkor azokra? Ha ő valamit ígér, biztosnak kell lenned abban, hogy meg tudja és meg akarja tartani ígéretét. Különben nem tarthatod őt sem igaznak, sem megbízhatónak. Ez pedig hitetlenség, merő istentelenség, a magasságos Isten tagadása. Csak akkor lehetsz biztos és nyugodt, ha tudod, hogy ő mindent biztosan, csalhatatlanul, megváltozhatatlanul és szükségszerűen tud és akar, ígéretei pedig beteljesednek. De nemcsak bízunk abban, hogy Isten szükségszerűen cselekszik és akar, hanem dicsekedünk is vele! Pál így ír: „igaz az Isten, az emberek pedig valamennyien hazugok”. (Róm3,4) És: „nem mintha Isten igéje tévedhetne”. Más helyen: „Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek pecsétje ez: Ismeri az Úr az övéit”. (2Tim 2,19) Titusznak így dicséri őt: „az Isten, aki nem hazudik, örök idők előtt megígért”. (Tit 1,2) Végül a zsidóknak is: „mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsid 11,6)

Ezért a keresztyén hitet teljességgel oltjuk ki, Isten ígérete és az egész evangélium omlik össze, ha megengedjük, hogy azt tanítsák nekünk (és mi el is hisszük): nem fontos tudnunk Isten mindenhatóságáról, előre tudásáról és a tettek szükségességéről. A keresztyének egyetlen és legfőbb vigasza ugyanis az, hogy minden nyomorúságukban tudják, Isten nem hazudik, hanem megváltozhatatlanul mindent véghezvisz akarata szerint, s akaratának sem ellenállni, sem azon változtatni, vagy azt megakadályozni nem lehet. Íme, lásd csak, Erasmusom, hova vezet minket a te szokatlanul békeszerető, semleges teológiád! Visszatartasz minket attól, és megtiltod nekünk törekvésünket, hogy megismerjük Isten mindenhatóságát, valamint a történések és az emberek fölött való szükségszerű cselekvését, és azt ajánlod, hogy hagyjunk föl ezekkel, kerüljük, és ne becsüljük őket sokra. E meggondolatlan igyekezeteddel egyszersmind azt tanítod, törekedjünk arra, hogy Istenről ne akarjunk semmit se tudni, se a magától értetődőt, se azt, amit a szívünkbe írt; vessük meg a hitet, áldozzuk fel Isten ígéreteit, adjuk fel a Lélek minden vigasztalását, semmisítsük meg a lelkiismeret bizonyosságát, amit még Epikurosz sem írna elő.” [35-37. o.]

IV.

„Ugyanezen bölcsességgel azt is tanácsolod, hogy legyen tilos az egyes zsinatok téves állításait nyilvánosan megvallani, nehogy így ürügyet szolgáltassunk az atyák tekintélyének lejáratására. Természetesen a pápa kívánsága szerint mondod ezt, amit szívesebben hall tőled, mint az evangéliumot, s bizony hálátlan, amikor ezért nem tüntet ki téged egy bíborosi kalappal, és a hozzá tartozó jövedelmekkel. De mit tegyenek azok, kedves Erasmus, akiket ezek a zsinatok igazságtalan és téves határozatai megkötöznek és elpusztítanak? Miért nem törődsz ezekkel?

Vagy általában ez a véleményed, vagy csupán megtévesztésül állítod, hogy valóban azt tartod: az emberi rendelkezések akadálytalanul megtarthatóak Isten igéjével együtt. Ha ez lehetséges lenne, szívesen csatlakoznék véleményedhez. Amennyiben még nem tudnád, megismétlem: az emberi rendelkezések nem tarthatók meg Isten igéjével együtt, mivel az előbbiek megkötik, az utóbbiak viszont feloldják a lelkiismeretet, ezért örök harcban állnak egymással, mint tűz és víz, kivéve, ha szabaddá válunk a rendelkezések alól, és azok nem kötelezőek többé számunkra. Éppen ez az, amit a pápa nem akar, és nem is engedhet meg, hacsak azt nem akarja, hogy uralma végleg tönkre menjen és véget érjen, mert hatalma csak a lelkiismeret fogva tartása, megbilincselése árán maradhat fenn, pedig az evangélium annak teljes szabadságát helyesli és hirdeti. Ezért az atyák tekintélye mellékesnek tekintendő, és a téves rendelkezéseket, hasonlóan az Isten igéjét figyelmen kívül hagyó szabályokhoz, el kell vetni és meg kell semmisíteni, mert Krisztus több, mint az atyák tekintélye! Összegezve: amennyiben te így vélekedsz Isten igéjéről, úgy istentelenül gondolkodsz, ha pedig másról írnál, úgy semmi közünk ötleteidhez. Mi az Isten igéjéről beszélünk!” [59-50. o.]

V.

„Úgy látom te azon a véleményen vagy, hogy a Szentírás igazsága és hasznossága úgy értelmezendő az emberek véleménye alapján (beleértve az istentelenekét is), hogy ami azoknak tetszett és elviselhetőnek tűnt, csak az vált igazzá, istenivé és üdvösséget szolgálóvá. Ami ellenben nem találta meg a tetszésüket, haszontalan, hamis és ártalmas. Mire törekszel tanácsoddal, ha nem arra, hogy Isten igéje emberek akaratától és tekintélyétől függjön? Szerinted minden ezen áll és bukik! Ezzel szemben a Szentírás világosan vallja: minden Isten akaratán és mindenhatóságán múlik, előtte a teljes földkerekség elcsendesül. Így kell felelnünk azoknak, akik azt képzelik, hogy az élő Isten nem egyéb, mint valamilyen könnyelmű, hangját hallató bölcselő, aki valamilyen szónoki emelvényen a hallgatóiért vetélkedik, akinek mondanivalóját, tudván tudva, mily célt szolgál, aszerint értelmezünk, utasítunk vagy fogadunk el, hogy az elhangzottak mennyire aratnak tetszést az istentelenek körében.” [50. o. ]

VI.

„Így saját tanúságtételed szerint bizonyos, hogy mindent szükségszerűségből és nem szabad akaratból cselekszünk, miközben a szabad akarat semmi jót nem tesz, nem is akar tenni, ha hiányzik a kegyelem, hacsak új megvilágításba helyezve nem tekinted tevékenységét eredményesnek, mintha a szabad akarat képes volna valamit elkezdeni és akarni, csak megvalósítani nem, amit én nem hiszek. Erről még részletesebben is szólok.

Ebből következik, hogy a szabad akarat egyedül Istené, mely senkit sem illet, egyedül őt, az isteni Fenséget. Ő cselekszi meg azt, amiről a zsoltár így énekel: „a mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart.” (Zsolt 115,3) Ha azonban ezt az emberre vonatkoztatnánk, semmivel sem tennénk kevesebbet annál, minthogy egyenesen istenséget tulajdonítunk neki, ez pedig akkora istenkáromlás, amelynél nagyobb nem létezik a világon.

Ezért teológushoz illő, hogy amikor emberi erőről szólnak, tartózkodjanak a „szabad akarat” említésétől, és kizárólag Isten számára tartsák fenn azt, továbbá töröljék szótárukból és szóhasználatukból, és csak Isten szent és tiszteletre méltó nevével kapcsolatban használják. Ha pedig az embernek valamiféle erőt akarnak tulajdonítani, arra kell törekednünk, hogy ezt más szóval tegyék, ne a szabad akarattal, mert felismertük és beláttuk, milyen keserves, amikor ezzel a szóval csalják meg és vezetik félre a népet, mivel ez a kifejezés nekik egészen mást jelent, és egészen mást képzelnek róla, mint amiről a teológusok valójában vitatkoznak és gondolkodnak. A szabad akarat nagyszerű, átfogó, zengzetes formulává lett, és – mint azt a nép gondolja – olyan erőt jelent maga a kifejezés jelentése és lényege szerint, amely mindkét irányba szabadon odafordulhat, s mint ilyen erőnek senki elől sem kell kitérnie, és senkinek nincs alávetve.

Ha a nép tudná, hogy nem egészen ez a helyzet, mivel a „szabad akarat” alig pislákoló szikrácskát jelent, amely önmagában teljesen hatástalan, s ráadásul még az ördögnek is foglya és szolgája, csoda volna, ha minket gúnyolóként és csalóként meg nem köveznének, akik ezt másként tanítjuk, és másként is gondoljuk, mert még abban sem vagyunk egy véleményen, hogy valójában mit kell érteni rajta. A kételkedve szóló megérdemli, hogy gyűlöljék – mondja a bölcs – különösen akkor, ha ezt kegyesség dolgaival űzi, mivel az örök üdvösséget veszélyezteti. Így veszítettük el ennek a dicséretes szónak a jelentését és lényegét, jobban mondva sohasem volt az a mienk, de a pelagianusoké se, akiket szintén megcsalt ez a szó. Miért is ragaszkodnánk hát ehhez a megüresedett kifejezéshez oly nyakasan, veszélyeztetve és félrevezetve a hívő népet?

Ez ugyanaz a bölcsesség, mint amikor manapság a királyok és fejedelmek, az országok és birodalmak üres címeihez ragaszkodnak, megszerzik azokat, sőt még mellüket is verik, miközben szinte koldusszegények, s legkevésbé sincsen szó birodalom vagy ország birtoklásáról. Ez persze elnézhető, mivel senkit sem csalnak és tévesztenek meg, csak önmagukat szórakoztatják üres látszatokkal, minden haszon nélkül. Itt, a mi esetünkben azonban veszélyes és káros megtévesztés ez a magatartás, mert az üdvösséget fenyegeti. Ki ne nevetné ki, vagy ki ne vetné meg azt az értetlen nyelvújítót, aki minden eddigi szokással ellentétben azzal a módszerrel állna elő, hogy a koldust gazdagnak nevezi, nem mintha vagyonnal rendelkezne, hanem azért, hátha egy bizonyos király neki ajándékozza a vagyonát, és mindezt még komolyan is gondolná, minden szótévesztés, ellentmondás és gúnyolódás nélkül. Olyan ez, mint amikor halálos beteget arra gondolva tart valaki teljesen egészségesnek, hátha valaki neki ajándékozza egészségét. Továbbá amikor teljesen tudatlant vagy a laikust nevezik tanultnak, hátha valaki neki ajándékozza tudományát. Itt is ezt halljuk: az embernek van szabad akarata, mindazonáltal csak akkor, ha Isten átengedi neki a sajátját. Ilyen nyelvi visszaéléssel mindenki tetszés szerint dicsekedhetne a másikéval, például így: az ott ég és föld ura, ha Isten ezeket neki ajándékozná! Ez a beszéd azonban nem méltó teológushoz, hanem színész és a nagyotmondás jellemzője. Beszédünk legyen tartalmas, tiszta, világos és józan – mint Pál apostol mondja –, egészséges és feddhetetlen!

Ha a szabad akarat kifejezést mégsem akarjuk teljesen elvetni (bár ez volna a leghelyesebb és legkegyesebb cselekedet), úgy legjobb tudásunk szerint ezt tanítsuk, hogy mindenki így értse: a szabad akarat nem irányulhat a felettünk való dolgokra, csak az alattunk valókra! Tudja meg tehát mindenki, hogy pénz és birtok dolgában joga van azt úgy használni és azt tenni vele amit akar (bár végül is ezeket úgyanúgy az Isten akarata irányítja), de Isten, üdvösség és kárhozat dolgában az embernek nincsen szabad akarata, hanem fogoly, vagy az Isten, vagy a sátán akaratának alávetett szolga. ” [58-60. o.]

VII.

„Azt mondod: „Nem hihető, hogy Isten az egyház tévelygését ebben a kérdésben oly sok évszázadon át eltűrte volna, azt egyetlen szentjének sem nyilatkoztatta volna ki, ha ez valóban az evangélium tanító fő része volna.” Először is azt felelem erre: Isten a mi tévelygésünket az egyházában és szentjeiben eddig sem tűrte, mivel az egyházát Isten Szentlelke kormányozza, a szenteket pedig Isten Lelke vezérli. (Róm 8,14) Krisztus a világ végéig egyházával marad! Az egyház az igazság fundamentuma és oszlopa! Ez, úgy gondolom, jól ismert az Apostoli hitvallásból: Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat. Ezért lehetetlen, hogy a Szentlélek által vezetett egyház a legkisebb kérdésben is tévedett volna. Még ha elismerjük is, hogy egyes kiválasztottak egész életükben tévelyegtek, ámde a haláluk előtt mégis vissza kellett térniük a helyes útra, mivel Krisztus Urunk maga mondja: „Senki sem ragadhatja ki őket a kezemből”. (Jn 10,28)

De itt a bökkenő! A fő kérdés, hogy akiket az egyháznak nevezel, egyház-e. Azok, akik egész életükben tévelyegtek, haláluk előtt valóban megtértek-e? Ez ugyanis magától értetődő. Ha Isten megengedte mindazon felsorolt férfiaknak, méghozzá a legképzettebbeknek, hogy sok-sok évszázadon keresztül tévedjenek és tévelyegjenek, úgy egyházának is megengedte a tévedést. Figyeld csak Isten népét, Izráelt! Számos király közül, akik uralkodtak, egyetlenegyet sem találunk, aki ne tévedett volna. Illés korában mindenki, aki akkor Isten népének közösségét jelentette, bálványimádóvá lett, úgyhogy Illés azt hitte, egyedül maradt (1Kor 18,22), mivel a királyok, fejedelmek, papok és próféták, azaz mindenki, aki Isten népének számított, eltévelyedett, Isten mégis hétezret tartott meg magának! (1Kir 19,18) De ki látta és ki tudná azt, hogy ők az Isten népe?

Ki merné azt mármost tagadni, hogy Isten a sok tekintélyes férfi ellenére – te ugyanis csak hivatalt viselő neves férfiakat említesz – népében tartotta meg egyházát, a többieket pedig Izráel példájához hasonlóan hagyta megsemmisülni? Istennek mindig az volt a szokása, hogy a választottak elé akadályt állít, „megölte legjobbjaikat” (Zsolt, 78,31), ugyanakkor a megvetetteket, a maradékot megtartotta, ahogy Ézs 10,22-ben olvassuk.

Mi történt Jézus Krisztus korában, amikor valamennyi apostola megbotránkozott benne (Mt 26,56), sőt az egész nép magát az Urat is megvetette, elkárhoztatta, csupán egy-egy Nikodémus, József, vagy a kereszten szenvedő lator menekült meg? Talán őket nem Isten népének hívták? Isten népe megmaradt, de nem annak nevezték őket, akiket pedig annak neveztek, nem voltak azok! Ki tudja, nem úgy állnak a dolgok ezzel a bizonyos mai egyházzal kezdettől fogva, hogy tudniillik Isten népének és egyházának nevezték őket anélkül, hogy valóban azok lettek volna? Ugyanakkor a többi, a maradék volt az, anélkül, hogy Isten népének, Isten szentjeinek nevezték volna őket, amint azt Kain és Ábel, Izmael és Izsák, Ézsau és Jákób története is bizonyítja.

Gondolj csak az ariánusok korára, amikor az egész világon alig ötven katolikus püspök maradt meg, de ezeket is elűzték székhelyeikről, miközben az egyház nevében nyilvánosan mindenütt az ariánusok uralkodtak! Mindazonáltal Krisztus e tévtanokat hirdetők ellenére megtartotta egyházát, és pedig úgy, hogy azokat, akiket megtartott, senki sem nevezte egyháznak! Így, a pápa uralma alatt mutass egyetlenegy zsinatot, amelyen a kegyesség kérdéseiről, és nem az egyházi vagyon, rang, adó és sok egyéb semmiség felett vitatkoztak volna, amit senki sem írhat a Szentlélek számlájára, hacsak nem teljesen őrült. Mindezeket mégis egyháznak nevezték, holott akik így éltek, azok mind elvesztek, mindennek, csak éppen nem egyháznak nevezhetőek voltak! Közben Isten mégis megtartotta egyházát, ha nem is nevezték őket annak. Mit gondolsz, hány szentet égettek el és gyilkoltak meg az elmúlt évszázadokban az eretnekség vádja alapján az inkvizítorok? Például Husz Jánost és a hozzá hasonlóakat, de számos más férfiút is, akik kétségtelenül Isten Szentlelke által éltek.

Miért nem inkább azon csodálkozol, hogy a világ kezdete óta a pogányok a keresztyéneknél és Isten népénél kiválóbb szellemek, magasabb képzettségűek és odaadóbb buzgalmúak voltak, amit maga Krisztus is elismert: „E világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai”? (Lk 16,8) Hol találsz a keresztyének között (a görögökről most nem is szólva) lelkületben, képességben és alaposságban Ciceróhoz hasonlót? Mi állt útjukba, kérdezzük, hogy ezen kiválóságok közül egyik sem érte el a kegyelmet, akik pedig egészen biztosan minden erejükből a szabad akaratot gyakorolták? Ki merné állítani, hogy egy sem volt közöttük, aki ne teljes szívéből kereste volna az igazságot? Mégis azt kell megállapítanunk róluk, hogy közülük egy sem érte el azt!

Vagy talán azt vallod – ami szinte lehetetlen –, hogy Isten a történelem folyamán ennyi embert hagyott volna cserben, és megengedte volna, hogy fölöslegesen erőlködjenek? Nem kétséges, hogy ha lenne szabad akarat, és valamire képes volna, annak jelen kellene lennie e férfiakban, és valamit munkálnia is kellene, hogy ennek egyetlen példáját szolgáltathatták volna. De semmire sem volt képes, sőt mindig csak az ellenkezőjére, és így ez az egyetlen érv már igazolja, hogy a szabad akarat semmi, létezését egyetlen tétellel sem bizonyíthatjuk, a világ kezdetétől fogva napjainkig. De térjünk a tárgyra! Mi csodálni való van azon, amikor Isten az egyház nagyjainak megengedi, hogy ki-ki a maga útját járja? Hiszen ő sok pogánynak is megengedte, hogy azok is a saját útjukat járják, mint azt Pál apostol ApCsel 14,16-ban prédikálja?

Bizony, az Isten egyháza nem olyan egyszerű dolog, mint az „Isten egyháza” elnevezés. De szentek sem találhatók minden bokorban, mint az „Isten szentjei” cím, amelyből mindig van egy zsomborral. Ezek gyöngyök és drágakövek, amelyeket a Szentlélek nem vet oda a disznóknak, mint azt a Szentírás vallja: elrejtettek, hogy az istentelen ne láthassa meg bennük Isten dicsőségét. Ha Krisztus mindenki által elfogadott, hogyan történhetett meg akkor, hogy a világ úgy megkínozza, mint Pál mondja: „Mert ha felismerték volna a dicsőség Urát. Nem feszítették volna meg!”? (1Kor 2,8)” [71-74. o.]

VIII.

„Ha tehát – mint mondod – az Írás világos, hogyan lehetséges, hogy ebben a tudományban jártas férfiak évszázadokon át oly vakok voltak? Azt felelem: a szabad akarat dicséretére és dicsőségére voltak vakok, hogy megmutatkozzék az a nagyképűen dicsekedő erő, amely által az ember az üdvösségéhez szükséges dolgokhoz odafordulhat, és ezáltal világossá váljék, hogy sajnos nem látja a megtörténtet, nem hallja a meghallottat, sőt egyre kevesebbet ért meg és igényel abból. Rájuk vonatkozik, amit Krisztus és az evangélisták Ézsaiásból oly gyakran idéztek: „Szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen!” (Ézs 6,10) Az ember szabad akarata, különösen a szíve, annyira a sátán szolgaságába került, hogy amennyiben Isten Szentlelke által valamilyen csodás módon föl nem ébred benne, önmagától sem látni, sem hallani nem tudja az égbekiáltóan nyilvánvaló és szembetűnő, olykor még kézzel is tapintható dolgokat. Ekkora az ember szívének nyomorúsága és vaksága!

Így adnak hangot csodálkozásuknak az evangélisták, hogyan történhetett meg az, hogy a zsidókat Krisztus művének és Isten igéjének nem lehet megnyerni, pedig bizonyosak és megcáfolhatatlanok, sőt tagadhatatlanok voltak. Itt találunk erre választ: az önmagára maradt ember látva nem lát, hallva nem hall! S ami még különösebb: „Világossága a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn 1,5) Ki hihet ilyet? Ki hallott már ehhez hasonlót? A világosság fénylik a sötétségben, ámde a sötétség mégis sötét marad, és világosodik meg. Ezek szerint isteni dolgokban nincs csodálkoznivaló azon, hogy évszázadokon át tudásban kiemelkedő férfiak annyira vakok voltak. Emberileg csodálkozhatunk ezen, az isteni dolgokban azonban inkább az a csodálnivaló, ha az egyik vagy másik ember nem vak, bár még azon sem kellene csodálkoznunk, ha mind vakok lettek volna.

Ugyan mi hát az egész emberi nemzetség Szentlélek nélkül, hacsak nem a sátán birodalma, vagyis zavaros és sötét dolgok káosza. Ezért nevezi Pál a démonokat sötétség kormányzóinak! „Isten titkos bölcsességét szóljuk… Ezt e világ fejedelmei közül senki sem ismerte föl.. „ (1Kor 2,7-8) Mit gondolsz, mi a véleménye a többiekről, ha a világ fejedelmeit a sötétség szolgáinak tartja? A fejedelmeken az elsőket és a legnagyobb rangúakat érti ebben a világban, akiket te is a szellem kiválóságainak tartasz. Miért is vak valamennyi ariánus? Talán nincs közöttük szellemileg kiemelkedő férfi? Miért bolondság Krisztus a pogányoknak? Talán nincs a pogányok között tudásban kiemelkedő férfi? Miért botránkozás Krisztus a zsidóknak? Talán nem találsz a zsidók között szellemileg kiváló egyéniségeket? „Az Úr tudja, hogy a bölcsek gondolatai hiábavalók” (1Kor 3,20) – tanítja Pál.

Nem azt akarta mondani, hogy az embereké általában, hanem ahogy a szövegben áll: az emberiség elitjének a gondolatai hiábavalók, hogy ez alapján ítéljük meg a többiekét is. (Erről később majd részletesebben szólok.) Elég itt a bevezetésben annyit előrebocsátani, hogy a Szentírás teljesen érthető, tiszta, s így azt, amit hirdetünk, úgy védhetjük meg, hogy az ellenfeleink képtelenek lesznek ellenállni neki.”

[82-84.o.]

II

IX.

„Ha tehát minden emberben létezik a jót tenni képtelen szabad akarat, akkor nincs elfogadható magyarázatunk arra, miért jut az egyik ember kegyelemre, a másik meg nem, amikor nem prédikálunk egyebet, mint Isten türelmes szeretetét és könyörületes ítéletét. Az emberben létező szabad akaratot minden esetben azonos definícióval fejeztük ki: képtelen jót tenni! Akkor pedig Isten senkit sem választ ki, sőt még a választás lehetőségével sem rendelkezik, hanem csak az akarat szabadsága, amellyel kegyelmét és ítéletét vagy elfogadjuk, vagy visszautasítjuk.

Ha elveszed Isten kiválasztó hatalmát és bölcsességét, mi marad akkor Istenből? Csak egy „sors-bálvány”, aki mindenek fölött vakon cselekszik! Végül pedig ilyen megfontolásból odáig fajulnak a dolgok, hogy az emberek Isten tudta és akarata nélkül üdvözülnek, és tudta és akarata nélkül kárhoznak el. Mert ebben az esetben nem megváltoztathatatlan akarata alapján döntene abban, hogy ki üdvözül, és ki kárhozik el, hanem miután mindenkinek felkínálta egyetemes szeretetét, amely hordoz és megkeményít, továbbá irgalmasságát, amely ösztönöz és büntet, az emberekre bízta volna, hogy üdvözülni akarnak-e vagy elkárhozni, miközben ő esetleg a mórok földjére utazott volna egy ünnepi lakomára, ahogyan Homérosz mondja.

Arisztotelész is olyannak ábrázolja Istent, aki szendereg, és hagyja, hogy az emberek tetszésük szerint éljenek vagy visszaéljenek jóságával és hatalmával. Bizony értelem nem is vélekedhet másképpen, mint azt itt a Diatribe teszi. Mivel maga is horkol, és megveti Isten munkáját, úgy mond ítéletet Istenről, mint ha ő is horkolna, s hogy bölcsességének, akaratának és jelenlétének a figyelmen kívül hagyásával a kiválasztást, a megkülönböztetés, a Lélek adományozását, s minden fáradságos és nehéz tennivalót, szelídségének és haragjának elfogadását, illetve visszautasítását az emberre bízza.

Bizony ide jutunk, amikor emberi ésszel akarjuk Istent felmérni, dolgait elnézni vagy megbocsátani. Ide jutunk, amikor Isten fenséges titka előtt nem kellő tisztelettel állunk meg, hanem kutatva betörünk abba, hogy aztán Isten dicsőségétől porrá zúzva és összetörten – bocsánatkérés helyett – ezer istenkáromlást okádjunk!

…

Ide jutunk, amikor nem egyedül Isten akaratának tulajdonítjuk a megkeményítés, az irgalmazás és mindenféle cselekedetek kezdeményezését és véghezvitelét, hanem mindent a szabad akarat javára írunk, gondolván, hogy minderre kegyelem nélkül is képesek vagyunk, holott a korábbiakban éppenséggel tagadtuk, hogy kegyelem nélkül valamire is képesek volnánk. A napról és esőről szóló példázat ebből a szempontból nem lényeges! Helyesebben használná ezt a példázatot az a keresztyén, aki az evangéliumot nevezné napnak és esőnek, amint ezt a Zsolt 19,5 és a Zsid 6,7 verse teszi: a megmunkált föld jelenti a választottakat, a megmunkálatlan az elvetetteket. Az előbbieket ugyanis maga az ige „építi föl” és teszi jobbá, az utóbbiak viszont megütköznek rajta, és még gonoszabbakká lesznek. Önmagában tehát a szabad akarat minden emberben a sátán birodalma.” [148-149. o.]

X.

„Nem sokra megyünk itt a képekkel, mert általuk sem kerülhetők el az abszurditások. Az értelmük szerint ugyanis képtelenség, hogy az igazságos és jóságos Isten lehetetlent kívánjon a szabad akarattól: bár a szabad akarat képtelen a jóra, és a bűnt kell szolgálnia, Isten mégis felelőssé teszi, sőt még Szentlelkét sem engedi eljutni hozzá. Semmivel sem cselekszik tehát szelídebben és kegyelmesebben, amikor embereket keményít meg, vagy megengedi hogy az ember megkeményedjék. Ezért az értelem majd állandóan azt fogja ismételgetni: ez nem a jó és kegyelmes Isten eljárása! Túlságosan is felülmúlja felfogóképességét, mivel nem tudja elhinni, hogy az ilyet cselekvő és így döntő Isten valóban jó, hanem miután elszakadt a hittől, tapintani, látni és érezni szeretné, hogy valóban jó, és nem rettenetes.

Az értelem mindezt csak akkor foghatná föl, ha Istenről ezt mondhatnánk: ő senkit sem keményít meg, senkit sem kárhoztat el, hanem mindenkin megkönyörül, mindenkit üdvözít, úgy, hogy a pokol megsemmisül, megszűnik a halálfélelem is, és nem kell félnie egy elkövetkezendő ítélettől sem. Ezért olyan indulatos az emberi bölcsesség, s ezért mentegeti a jó és igazságos Istent. A hit és a Lélek azonban nem így beszél! Bízik Isten jóságában, még ha valamennyi teremtményét elkárhoztatná is! És mi haszna van annak, ha ilyen gondolatokkal kínozzuk magunkat, melyekkel a megkeményedés vétkét a szabad akaratra hárítjuk? Tegyen bár a szabad akarat minden erejével amit csak akar, egyetlen példával sem igazolhatja, hogy a megkeményedés elkerülhető, hacsak Isten nem adja nekünk a Szentlelkét, vagy ha nem tudja bebizonyítani, hogy saját erejéből irgalmat nyerhet.” [150-151. o.]

XI.

„Amikor Isten a fáraótól el akarta venni a hatalmát, ezzel inkább csak felingerelte, és mindjobban megkeményítette a szívét. Mózes igéje által támadta meg őt, mintha az akarta volna elvenni birodalmát, kivonva népét hatalma alól. Isten nem adta Lelkét a fáraónak, hagyta, hogy az istentelen romlottságában a sátán uralmának engedve nehezteljen, felfuvalkodjék, tomboljon, nagy magabiztosságában Isten megvetésére ragadtassa magát.

Ne gondolja senki, hogy Isten, amikor megkeményít és gonoszt munkál bennünk (megkeményíttetni ugyanis annyit jelent, mint gonoszt cselekedni), akkor úgy cselekszik, hogy ismételten gonoszt mível bennünk, mint egy vendéglős, aki maga gonosz lévén ártalmatlan edénybe mérget önt, miközben maga az edény semmi mást nem tehet, minthogy magába fogadja annak a kéznek a gonoszságát, aki így rendelkezett vele! Úgy tűnik, mintha egyesek így képzelnék el ezt a dolgot, hogy egy lényegében jó vagy nem is annyira rossz ember Istentől részesül ilyen megrontó bánásmódban, amikor tőlünk ilyeneket hallanak, hogy tudniillik Isten munkálja bennünk a jót és a gonoszat, mi pedig teljes passzivitásban szükségképpen alá vagyunk vetve akaratának. Nem gondolják meg eléggé, hogy mennyire nem tétlen a cselekvő Isten teremtményeiben, és mennyire nem tűr el semmiféle mozdulatlanságot és semlegességet! Aki azonban ezt a kérdést mindenáron megérteni akarja, gondolja meg jól, hogy a bennünk munkálkodó Isten eltűri ugyan a gonoszt, de ez nem az Isten vétke, hanem a mi bűnünk következménye! Mivel mi születésünktől fogva gonoszak vagyunk, Isten azonban jó, aki mindenhatóságának lényege szerint cselekvésével mindenkit magával ragad; de hiába jó, amikor másként nem tehet velünk, mint hogy a rossz eszközzel rosszat alkot, bár bölcsességénél fogva még ezzel a rosszal is a maga dicsőségét és a mi üdvösségünket munkálja.

Így ragadja nyakon a sátán az ember akaratát, akire mint gonoszt cselekvőre talál, akit nem ő teremtett ilyenné. Mivel azonban az akaratában gonosszá vált, Isten lemondott róla, a sátán pedig tovább vétkezteti. Isten így űzi-hajtja őt egyre tovább, ahova csak akarja, ámbár akarata nem szűnt meg gonosz lenni, éppen Isten eme hatékonysága folytán. Ezért szól Dávid így Simeiről: „Hagyjátok, hadd ócsároljon, hiszen az Úr parancsolta neki!” (2Sám 16,11) De hogyan parancsolhatja az Isten, hogy átkozódjék, azaz ennyire veszedelmes és gonosz cselekedetet vigyen véghez? Valamilyen fölülről szóló parancs e tekintetben sehol sem található. Dávidra vonatkozóan történik mindez, hogy a mindenható Isten Simei által szólalt meg, mivel Isten mindent igéje által teremt. Ezért ragadta meg az isteni cselekvés és mindenhatóság Simei akaratát, amely már előtte is minden ízében romlott volt, és haragra lobbant a káromlást érdemlő Dávid ellen, aki éppen jókor tévedt az útjába. Vagyis az örökké jó Isten gonosz és rágalmazó eszközével, azaz igéje sodró lendületével viszi véghez ezt a káromlást.

Így keményíti meg a fáraót, amikor istentelen és gonosz akaratának felkínálja igéjét és felajánlja segítségét, amelyet egyedül az gyűlöl a vele született tévelygés és a lényéhez tartozó romlottság miatt. S mivel Isten a Lélek által belülről nem változtatta meg, sőt még inkább az eddigiek folytatását kínálja fel neki, szinte rákényszeríti, hogy erejével, gazdagságával és lehetőségeivel számoljon, ezekbe vesse bizodalmát. Így történhetett meg, hogy a fáraó egyrészt fölfuvalkodik és fölmagasztalja magát, amikor hatalmának gazdag eszköztárát látja maga előtt, másrészt öntelten veti meg Mózes jelentéktelenségét és az Isten igéjét, mely előtte látszólag elég nyomorúságos formában jelenik meg, s annál jobban ingerült és megrögzött, minél kihívóbb Mózes hajthatatlansága és fenyegetése.

Ez a gonosz akarat önmagától nem mozdulna, és nem keményedne meg, mivel azonban a „hatalmas hajcsár” kikerülhetetlen noszogatással űzi-hajtja, mint a többi teremtményét is, így kénytelen akarni! Kívülről kínál fel neki valamit, ami őt természetszerűen ingerli, és ellenállást vált ki belőle. Így történhet meg, hogy a fáraó önnön megkeményíttetését nem kerülheti el, mint az Isten mindenhatóságának tevékenységét, továbbá saját akaratának csődjét és gonoszságát sem. Ezért Isten a fáraót megátalkodottságában úgy kezeli, hogy kívülről felkínálja gonoszságának azt, amit ő természetesen gyűlöl, ezután azonban belülről tovább mozgatja gonosz (mert gonosznak találta!) akaratát, az pedig kénytelen gonoszságának megfelelően gyűlölni a vele ellenkezőt, és kénytelen bizalmát saját erejébe vetni. Így válik konokká, úgyhogy sem nem hall, sem nem ért, hanem a sátántól megszállottan úgy viselkedik, ahogyan egy eszeveszett őrjöngő szokott.

Nyertünk, amennyiben erről itt és most meggyőztünk titeket. Mi minden példabeszédet és magyarázatot elvetettünk, és az Isten igéjét a maga egyszerűségében fogadjuk be, mert felesleges dolog Istent mentegetnünk vagy igazságtalanság vádjával illetnünk. Amikor tehát Isten azt mondja: „Én pedig megkeményítem a fáraó szívét”, akkor egyszerűen szól, mintha ezt mondaná: azt cselekszem, hogy a fáraó szíve megkeményedjék, azaz tevékeny akaratom következtében megkeményíttessék. Már hallottunk róla, hogy ez miként történik. Nevezetesen: belsőleg egyetlen mozdulattal úgy indítom útjára ezt a gonosz akaratot, hogy saját ösztönétől és vágyától mozgattatva egyre jobban folytassa cselekvését, mert én ebben őt nem akadályozom, és mást sem teszek ellene.

Külsőleg pedig az igét, Isten cselekvő akaratát tárom eléje, amely ellen gonosz igyekezettel fellázad. Nem lesz azonban képes másra, minthogy a gonoszt cselekedje, mivel mindenhatóságomnál fogva a Gonoszt is én irányítom. Isten biztos volt a dolgában, és a legnagyobb magabiztossággal előre hírül adta, hogy a fáraónak megátalkodottá kell válnia. Mivel mindenható akaratának nem állhat ellen, sem gonoszságát feladni, sem a vele szemben álló Mózest meghallgatni nem lesz képes, hanem gonosz akaratában megreked, egyre gonoszabbá, keményebbé és gőgösebbé válik, miközben nagy szenvedéllyel járt útján éppen abba ütközött, amit önerejében bízva megvetett, amit a legszívesebben elkerült volna. Íme, beláthatod, hiszen ezt az ige is megerősíti, hogy a szabad akarat semmi mást, csak a gonoszt akarhatja, mivel Isten, aki nem tévedhet, és soha nem hazudik, teljes bizonyossággal mondta meg a fáraó megkeményítését, mert ha eléje tárják is a jót, az ellenére van, s csak még gonoszabbá válik tőle.

Hátravan még a kérdés: miért nem mond le Isten mindenhatóságának erről a befolyásoló erejéről, amely a hitetleneket arra készteti, hogy gonoszak maradjanak, sőt még gonoszabbakká váljanak? Válasz: Isten az istentelenek kedvéért szűnjék meg Isten lenni? Hiszen így azt óhajtanánk, hogy Isten ereje és hatása szűnjék meg, azaz hogy szűnjék meg jónak lenni, nehogy amazok még gonoszabbakká váljanak! De hát akkor az ilyen esetekben miért nem változtatja meg egyidejűleg gonosz akaratukat is, ha ő mozgatja? Ez az isteni fenség titkaihoz tartozik. Ilyen kikutathatatlanok az ő ítéletei ( Róm 11,3) Dolgunk nem az, hogy e titkot kutassuk, hanem hogy imádjuk!” [154-157.o.]

XII.

„Belátod-e végre, hogy itt a képes beszéd semmit sem használ, mivel általánosságban mindenkire ezt vonatkoztatja: „Isten szelídségétől hordoztatva… „? Ezek alapján azt kell mondanunk, hogy minden ember megkeményíttetik, mivel egy sincs, aki közülünk ne vétkezne, ugyanakkor senki sem vétkezne, ha nem Isten szelídsége hordozná őt. A fáraó megkeményíttetése azonban egészen más, mint ez az általános, Isten szelídsége által történő türelmes elhordozás. Ezért Mózes nem annyira a fáraó gonoszságát, mint inkább Isten igazságát és kegyelmét hirdeti, hogy Izráel gyermekei ne kételkedjenek Isten ígéretében, amelyben itt megszabadításukról szólt. Mivel azonban ez igen nagy jelentőségű ügy, annak nehézségeit előre megmondta nekik, hogy a hitben el ne lankadjanak, tudván, hogy nekik mindezek már előre megmondattak, és hogy miként is rendezi majd el ezeket az, aki nekik megígérte, és hogyan kell majd azoknak megtörténniük. Mintha ezt mondaná: megszabadítalak benneteket, bár ezt ti nemigen hiszitek, de mégis csak erősen higgyétek, hogy mindez a fáraó késleltető mesterkedései ellenére megtörténik, s még ennél nagyobb csodákat is cselekszem veletek, hogy megtartsalak benneteket a hitben. Sőt: más dologban is megmutatom nektek hatalmamat, hogy még jobban higgyetek!” [158-159. o.]

XIII.

„Az élő és igaz Istennek olyannak kell lennie, aki szabadságában szükségszerűséggel terheli meg az embert, mivel azt még a természetes ész is kénytelen elismerni, hogy nevetséges Isten, közönséges bálvány volna csak, aki a jövőt bizonytalanul látja, vagy akit az események megtéveszthetnek, hiszen még a pogányok is isteneikre bízzák elkerülhetetlen sorsukat. Hasonlóképpen nevetséges volna, ha nem mindenre képes, és nem azt gyakorolná fölöttünk, vagy ha bármi is megtörténhetne nélküle.

Ha azonban elismerjük Isten előre tudását és mindenhatóságát, úgy ebből megcáfolhatatlanul következik, hogy nem magunknak teremtettünk, nem is élhetünk a magunk kedvére, és semmire sem vagyunk képesek önmagunktól, hanem kizárólag Isten mindenhatóságából folyik életünk. Ha pedig ő előre látta, hogy ilyenek leszünk, ha ilyennek teremtett, s így mozgat és irányít bennünket, és nem másképpen, akkor elképzelhető-e valami, ami az emberben szabad lenne? Lehet-e másként, lehetünk-e másokká, mint amilyennek az Isten előre látott bennünket, vagy ahogyan most is cselekszik? Éppen ezért szükségszerűen áll szemben Isten eleve elrendelése és teljhatalma a mi szabad akaratunkkal. Mert vagy az Isten téved abban, amit előre tudott, de akkor tetteiben is téved (ami lehetetlen), vagy pedig mi cselekszünk és haladunk Isten előre látása és mindeneket mozgató akarata szerint.

Isten mindenhatóságát azonban nem abban látom, hogy sok olyat nem cselekszik, amit tehetne, hanem sokkal inkább abban a tevékeny hatalomban, amelynek alapján mindent mindenekben munkál, abban az értelemben, ahogyan őt a Szentírás „Mindenhatónak” nevezi. Isten mindenhatósága – vallom én – gyökerestől irtja ki a szabad akaratról szóló tanítást. Mentségül nem hozható fel sem a Szentírás homályossága, sem a téma nehézsége. Az igék érthetőek, a téma is könnyen megérthető, a közfelfogás szerint is jól ismert, úgyhogy sok évszázad másként vélekedő és tanító jeles személyiségeinek nézete ebben a kérdésben semmit nem számít!

Ez okozza az egészséges emberi énnek és a józan értelemnek a legnagyobb megütközést és megbotránkozást, hogy az Isten kénye-kedve szerint embereket hagy cserben, keményít meg, dönt kárhozatba (mintha öröme telnék az emberi bűnökön és az örökkévaló kínokon), akinek nagy irgalmát és jóságát ugyanakkor mindenütt hirdetik. Igazságtalannak, kibírhatatlannak, sőt borzalmasnak tűnik Istenről így gondolkodnunk. Ezen bizony évszázadok óta sok nagy ember megütközött már! Kinek ne lett volna ettől nagy bosszúsága? Én magam is nemegyszer a kétségbeesés legmélyéig megbotránkoztam ebben, s bizony azt kívántam, bárcsak sohasem teremtettem volna emberré! Ez akkor történt, mielőtt még felismertem volna, milyen üdvös ez a kétségbeesés, és mennyire közel van a kegyelemhez! Ezért erőlködtek és fáradoztak egyesek azon, hogy mentegessék Isten jóságát, és vád alá helyezzék az emberi akaratot, kitalálva az Isten elrendelő és abszolút hatalma közti különbséget, a következés, illetve a következtetés szükségszerűségét (necessitas consequentiae et consequentis), és sok más ehhez hasonlóakat.

Ezekkel azonban nem jutottunk előbbre, hacsak nem oda, hogy a tanulatlanokat üres szavaikkal és a hamisságokra épülő híres tudományukkal félrevezessék. Ennek ellenére a tövis mélyen megmaradt a szívekben, mind a tanulatlanokéban, mind a tanultakéban, mert amikor komolyra fordult a dolog, mindannyian megértették, hogy ebben a kérdésben csak a szükségszerűség juthat nekünk, ha valóban hiszünk Isten előre tudásában és mindenhatóságában. Sőt, maga a józan emberi értelem is, amely megütközik ezen a szükségszerűségen, és nagy erővel fáradozik, hogy eltávolítsa az útjából – arra kényszerül, hogy saját belátásától meggyőzetvén elismerje azt, még ha a Szentírás ide vonatkozó igéi nem léteznének is. E gondolat tehát minden ember szívében megtalálható, amelyet az emberek felismernek és érvényesülni engednek, bár rendszerint kellemetlenül érinti őket, valahányszor csak erről hallanak.

Elsőként tehát arról szólok, hogy Isten mindenható, nemcsak lehetőségei, hanem tettei alapján is korlátlan Úr (ahogy mondtam), hiszen különben nevetséges Isten volna. Továbbá arról is, hogy Isten mindent tud, és mindent előre lát, képtelen tévedni, megtéveszteni lehetetlen. Ha ezt a két megállapítást egész szívünkkel és teljes értelmünkkel elismertük, úgy hamarosan annak a mindezekből kikerülhetetlenül következő igazságnak elismerésére kényszerülünk, hogy nem a magunk akaratából teremtettünk, hanem isteni szükségszerűségből és kényszerűségből, továbbá hogy nem tetszés szerint cselekszünk, szabad akaratunk jogán, hanem kizárólag Isten előre látása, tévedhetetlen és megmásíthatatlan terve, akarata szerint.

Ennél fogva minden ember szívébe írva megtalálható, hogy szabad akarat nem létezik, bár sok nagy tekintélyű tudós ellentmondó vitáival századokon át mást tanított, és elhomályosította azt. Csakúgy, mint ama másik törvényt, mely Pál szerint a szívünkbe íratott, ezért ahol helyesen tanítanak, ott elismerik, ahol viszont az istentelen tanítók megkérdőjelezik, és más véleményt hangoztatnak, ott elhomályosul. Visszatérek Pálhoz. Ha a Római levél 9. fejezetében nem ezt fejtegeti és „szükségszerűségünket” nem Isten mindenhatóságából és hatalmából definiálja, akkor miképpen magyarázhatta és taníthatta a fazekasról szóló példázatban, hogy ugyanabból az agyagból tisztességes és közönséges edényt készített? „Mondhatja alkotójának az alkotás: miért formáltál engem ilyenre?” (Róm 9,20) Ő ugyanis úgy beszél az emberről, mint aki agyag. Istenről pedig mint fazekasról. Természetesen ez a mondás semmit nem bizonyít, s mint hasonlatot hiába idézik, amennyiben nem ismerik fel: szabadságunk Isten előtt semmi! Ilyen értelemben Pál minden érvelése téves, amellyel a kegyelmet védelmezi. De hiszen ez az apostoli ige arra irányítja a figyelmünket, hogy semmire sem vagyunk képesek, még akkor sem, ha látszólag jót cselekszünk, amire Pál a következő igehellyel is rámutat: „a pogányok, akik nem törekedtek az igazságra, megragadták az igazságot. Izráel viszont, amely kereste az igazságot, nem jutott el a törvény szerinti igazságra.” (Róm 9,30-31) Erről még szólok majd, amikor a hadainkat fölvonultatom. A Diatribe azonban éppen azt tagadja, amelyre Pál apostol figyelmünket irányítja, miközben összefüggéseiből kiszakított és elferdített szavakkal próbálja magát megnyugtatni. ” [165-168. o.]

XIV.

„De végül is mit mondanak majd a szabad akarat védnökei a következőkhöz: „Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből”? Mit jelent az hogy „ingyen”? És mit jelent az, hogy „kegyelméből”? Hogyan egyeztethető össze a fáradozás és az érdem az érdem nélkül nekünk ajándékozott igazsággal? Lehet, hogy itt majd azt mondják, hogy a szabad akaratnak nem sokat tulajdonítanak, méltányolandó érdemet semmiképpen sem. Ezek azonban csak szavak, melyek a szabad akarat leple alatt így szeretnének érvényt szerezni az érdemnek. Ez okból panaszkodott a Diatribe: „Ha a szabad akarat nem létezik, hol marad akkor az érdem? Ha pedig nincs lehetőség érdemszerzésre, hol marad akkor a jutalom? Kinek számítják be azokat, ha érdem nélkül igazulhatunk meg?” Pál itt azzal válaszol, hogy nincsen semmi érdemünk, hanem mindannyian ingyen igazulunk meg, mert akik megigazulnak, senki és semmi másnak, egyedül Isten kegyelmének köszönhetik azt. Az ajándékul kapott igazságosság egyúttal az ajándékul kapott örök élet. Hol van itt a szabad akarat szorgos fáradozása, hol vannak a jó cselekedetek és az érdemek? S mit használnak? Nem panaszkodhatsz, Erasmusom, homály vagy kétértelműség miatt, mert ezek a tények és ez a megfogalmazás bizony nagyon is világos és egyértelmű!

Ám legyen, becsüljék akármilyen csekélyre a szabad akaratot, mégiscsak azt tanítják, hogy igazságosságot és kegyelmet ezzel a kevéssel érik el. Azt a kérdést, hogy Isten miért igazítja meg az egyiket, miért szolgáltatja ki és veti el a másikat, különben megválaszolni nem tudják, mint hogy biztonsággal kijelentik: létezik szabad akarat, amellyel az egyik fáradozik, a másik viszont nem. Isten a fáradozásáért tekint az egyikre, és a fáradozás hiányában veti meg a másikat, tehát hogy Isten igazságtalan ne legyen, ha másként cselekednék. S bármennyire is fogadkoznak szóban és írásban, hogy kegyelemhez méltó érdemmel nyerik el az üdvösséget, azt mégsem kegyelemhez méltó érdemnek nevezik, ennek ellenére férevezetnek bennünket e szócskával, és mindemellett erősen kitartanak véleményük mellett. De hogyan szólhatna mindaz mentségükre, hogy nem nevezik kegyelemhez méltó érdemnek, amikor pedig valójában mindent az érdem javára írnak, ha a kegyelemhez méltó érdemről van szó? Nevezetesen: az nyer kegyelmet Isten előtt, aki fáradozik érte, aki pedig nem fáradozik, nem kapja meg azt. Talán ez nem kegyelemhez méltó érdem? Nem tesszük-e így Istent személyválogatóvá, aki tetteinket és érdemeinket veszi figyelembe? Tehát, hogy az egyik számára nincs kegyelem, mivel nem fáradozott érte, se nem érhette volna el, ha nem fáradozott volna. Amennyiben nem ez a kegyelemhez méltó érdem, úgy szeretnék felvilágosítást kapni arról, hogy valójában mi is az. Ilyen módon minden szóval játék űzhető, és mondható: ugyan nincs kegyelemhez méltó érdem, de azért mégis létrehozható, amit egy kegyelemhez méltó érdem létre szokott hozni. A tüske még nem rossz fa, de mégis képes arra, amire egy rossz fa. A fügefa nem jó fa, de mégis képes arra, amire egy jó fa. A Diatribe nem istentelen, de azt mondja és cselekszi, amit csak egy istentelen szokott mondani.

A szabad akarat védnökei úgy járnak el, mint ahogyan a mondás tartja: „Elkerülve Kharübdiszt, Szküllába zuhantak.” Azon igyekezetükben, hogy ne pelagiánusnak látszanak, tagadják a kegyelemhez méltó érdemet, de csak beszédeikben és írásaikban, miközben tetteikkel és szívükkel nagyon is érvényt szereznek neki. Bizony, kétszeresen rosszabbak a pelagiánusoknál! Először: a pelagiánusok képmutatás és mesterkéltség nélkül vallják a kegyelemhez méltó érdemet, helyeslik azt, csónakot csónaknak, a fügefát fügefának mondva, és úgy tanítanak, ahogyan gondolkoznak. Ellenfeleink ezzel szemben, bár ugyanezt tanítják, hazug szavakkal próbálnak félrevezetni minket, és azt a látszatot keltik, mintha nem értenének egyet a pelagiánusokkal, bár semmivel sem különböznek náluk. E képmutatásuk alapján úgy tűnik, mintha a pelagiánusok legádázabb ellenségei lennének, pedig magát a tényt és a véleményüket vizsgáljuk, bizony kétszeresen is pelagiánusok. Másodszor: képmutatásukkal Isten kegyelmét kevesebbre, a maguk erejét viszont sokkal többre becsülik, mint a pelagiánusok. A pelagiánusok ugyanis nem azt állítják, hogy csekélység az erő, amely által kegyelmet érdemlünk, hanem szerintük létezik az emberben nagy, teljes és tökéletes fáradozás. Ellenfeleink ezzel szemben azt állítják, hogy nagyon kevés, sőt szinte semmi az, amivel a kegyelmet kiérdemeljük. Ha már tévedni kell az embernek, úgy a pelagiánusok sokkal becsületesebben, kevesebb gőggel tévednek, hiszen azt tartják, hogy Isten kegyelme nagyon sokba kerül, drága, és rendkívül értékes. Sokkal különbek azoknál, akik azt tanítják róla, hogy nem sokba kerül, csekélység, ezért lényegében leértékelik és megvetik.

Pál apostol azonban egyetlen igéjével ripityára zúza mindkettőjüket, amikor ezt mondja: „Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből. ” Vagy: „Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte.”. Aki tehát a minden érdem nélküli megigazulást helyesli és vallja, az nem tűrhet meg egyetlen olyan embert sem, aki tettek és érdemek alapján kíván megigazulni, az nem tűrhet meg egyetlen kegyelemhez méltó vagy kegyelemhez illő cselekedetet sem, s így hatalmas villámcsapással teríti le a sok érdemmel büszkélkedő pelagiánusokat, a parányi érdemekkel kérkedő humanista okoskodókat. A minden érdem nélküli megigazulás nem tűri el a cselekedetek révén való megigazulást, mivel az ingyen nyert kegyelem és a cselekedetek által elérhető kegyelem ellentmondanak egymásnak. Ezenkívül a kegyelemből való megigazulás nem engedi meg, hogy bármely személy érdemeire hivatkozzunk, mint Pál tanítja: „Ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem akkor már nem volna kegyelem.„ (Róm 11,6) Ugyanezt mondja a Róm 4,4-ben is: „Aki fáradozik, annak a bért nem kegyelemből számítják, hanem azért, mert tartoznak vele.” Így áll meg az én Pálom mint a szabad akarat fölülmúlhatatlan szétrombolója, aki egyetlen szavával két hadsereget is lever. Mert amennyiben mi cselekedetek nélkül igazulunk meg, úgy valamennyi cselekedetünk, legyen az nagy vagy csekély, bizony kárhozatos, mivel Pál nem tesz kivételt senkivel, villámait mindkettőjükre szórja.

Lásd meg valamennyi álmatag ellenfelünket, akiken mit sem segít, ha közülünk akár csak egy is az atyákra hivatkozna, akiket évszázadokon át elismertek! Vajon nem voltak-e valamennyien vakok, amikor Pál legvilágosabban és legnyilvánvalóbb igéit figyelmen kívül hagyták? Kérve kérdem, mondható-e még ennél több a kegyelem érdekében a szabad akarat ellen, ha Pál szavai nem elég világosak és érthetőek? Egyetlen párhuzammal mélyebbre hatolva, a cselekedetekkel szemben büszkén hivatkozik a kegyelemre, itt használva a legvilágosabb és legegyszerűbb szavakat: ingyen igazulunk meg, s a kegyelem nem is kegyelem, ha érdemekkel nyerhető el. Ezzel a megigazulás tárgyában nyilvánvalóan kizár mindenfajta jó cselekedetet, hogy az érdemek nélküli megigazulást hirdesse. Mi ebben a világosságban sötétséget keresünk, és ahol nem írhatunk mindent vagy valamiféle jelentős dolgot a magunk javára, ott kísérletet teszünk arra, hogy legalább valami csekélységet, jelentéktelenséget mondhassunk magunkénak, csakhogy tartani tudjuk álláspontunkat: az Isten kegyelméből való megigazulás nem ingyen és nem cselekedetek nélkül való. Mintha az, aki a nagyobbat elvetette, és ezzel együtt minden egyebet is határozottan elvetett, nem kevésbé vonná kétségbe, ha a magigazulásban valamiféle csekély és jelentéktelen áll a rendelkezésünkre, amikor megállapítja, hogy cselekedetek és törvény nélkül (amely valamennyi cselekedetet magában foglal, nagyokat és jelentékteleneket, kegyelemhez illeszthetőeket és arra méltónak látszókat egyaránt) egyedül Isten kegyelméből igazulunk meg. Menj hát, és kérkedj csak a régiek tekintélyével, higgy a szavuknak, miközben te is nagyon jól tudod és látod, hogy ők egytől egyig lebecsülték Pált, a legkiválóbb és legvilágosabban szóló mestert! Mintha szándékosan hagyták volna figyelmen kívül ezt a Hajnalcsillagot, sőt napfényragyogást, így hát nem is csoda, hogy test szerinti gondolatok ragadták el őket, azaz értelmetlennek tartják, ha ebben a kérdésben az emberi cselekedetnek és érdemnek nem jut hely.” [239-242. o.]

XV.

„E helyen szeretném figyelmeztetni a szabad akarat védnökeit és pártfogóit, tudják meg: Krisztus árulója, aki azt helyesli! Mert ha egyéni törekvéseimmel elnyerhetem az Isten kegyelmét, akkor mi szükségem a Krisztus kegyelmére a kegyelem elnyeréséhez? Vajon mi hiányozhat nekem, ha Isten kegyelme az enyém? Ugyanakkor a Diatribe és a szofista bölcselkedők azt vallják, hogy fáradozásunkkal elérhetjük az Isten kegyelmét, ha annak elfogadására felkészülünk, ha nem is kellő méltósággal, de mégis elegendően. Ez azonban nem jelent mást, mint Krisztust megtagadni, akinek kegyelme által kapjuk a kegyelmet, mint azt Keresztelő János hirdeti. Ezt a méltó, illetve elegendő kegyelemről szóló koholmányt fentebb már megcáfoltuk. Ezek ugyanis csak üres szavak, amelyek nem jelentenek egyebet, mint ránk ruházott érdemet, s ez – mint már említettük – nagyobb istentelenség, mint a pelagiánusoké!

A Diatribe tehát az istentelen bölcselkedőkkel szövetkezik, amikor Krisztus Urunkat, aki minket megváltott, jobban tagadja, mint a pelagiánusok, vagy ahogyan az eretnekek őt valaha is elárulták, mivel a kegyelem nem tűri meg a szabad akarat legcsekélyebb maradványát vagy erejét sem. A szabad akarat védelmezői pedig valóban tagadják a Krisztust, s ezt nemcsak az Írás bizonyítja, hanem az életük is. Szerintük Krisztus már nem az egyetlen, jóságos Közbenjáró, hanem egy szörnyűséges és félelmetes bíró, akit Mária és a szentek segítségével, sok kitalált cselekedettel és tetszetős szertartással, szerzetesrendekkel és fogadalmakkal szeretnének kibékíteni. Mindezeket arra irányulóan cselekszik, hogy kiengeszteltetvén Krisztust, ő kegyelmével ajándékozza meg őket. Nem hiszik, hogy Isten előtt Krisztus képviseli őket, s hogy vére árán nyer kegyelmet számukra, ahogyan itt olvasható: „kegyelmet kegyelemre”. S amint hisznek tehát, úgy részesülnek is, mert Krisztus azok számára, akik őt megvetik, valóban kérlelhetetlen bíró, mivel legkegyelmesebb közvetítőjüket és megszabadítójukat elhagyták, szent vérét és drága kegyelmét lebecsülték, és a szabad akaratot és annak törekvéseit többre tartották.” [251-252. o.]

XVI.

„Továbbá amikor Krisztust útnak, igazságnak, életnek nevezik, szembesítve ezt az ellentételével, mint például minden, ami nem Krisztus, az nem út, hanem tévedés, nem igazság, hanem hazugság, nem élet, hanem halál, így szükségszerű, hogy a szabad akarat – mivel nem Krisztusban van, és nem a Krisztusé – tévedés, hazugság és halál kell legyen. Hol van, és honnan ered akkor az a „semleges erő”, amely a kettő között helyezkedik el, nevezetesen a szabad akaraté, amely sem Krisztus (tehát út, igazság és élet), sem tévedés, hazugság és halál, s amelynek mégis valahol jelen kell lennie?

Amennyiben nem ellentétpárokban vizsgáljuk, amit Krisztusról és a kegyelemről mondunk, és nem állítunk szembe mindent az ellentétével, azaz: Krisztuson kívül csak a sátán, a kegyelmen kívül csak a harag, a világosságon kívül csak a sötétség, az úton kívül csak a tévelygés, az igazságon kívül csak a hazugság, az életen kívül csak a halál létezik, kérlek, mire juthatnánk akkor az apostolok tanításával és az egész Szentírással? Ebben az esetben céltalan és értelmetlen volna bármit is hirdetnünk, mivel így nem volna szükségünk Krisztusra, senki és semmi nem kényszerítene hozzá. Hiszen akkor elsősorban arról volna szó, hogy a középen álló semleges zónát felfedezzük, ami önmagában se nem gonosz, se nem jó, se nem Krisztus, se nem sátán, se nem igaz, se nem hamis, se nem élő, se nem halott, nem is valami, de nem is semmi. És ezt a középen állást neveznénk az emberiség legokosabb találmányának. Döntsd el, hogy e kettő közül melyik a követendő!

Ha tehát elismered, hogy a Szentírás dialektikusan szól, úgy a szabad akaratról nem vélekedhetsz másképpen, mint hogy az a Krisztussal ellenkezik, nevezetesen, hogy minden tévedés, halál és sátániság a teljes gonoszsággal együtt a szabad akaratban uralkodnak. Ha pedig nem ismered el ezt a dialektikát, máris erőtlenné tetted az Írást, úgyhogy semmit sem visz véghez, és nem bizonyítja, hogy a Krisztusra szükség volna. S miközben a szabad akaratot támogatod, semmivé teszed a Krisztust, és két lábbal taposod a Szentírást! Bár szavaiddal annak látszatát kelted, hogy a Krisztust vallod, valójában a szívedben ezzel őt tagadod meg. Mivel ha a szabad akarat nem teljesen téves és nem teljesen kárhozatra méltó, hanem felismeri és akarja, ami jó és üdvösségre való, úgy hibátlan, s ezért Krisztusra mint orvosra nincsen szüksége, Krisztus pedig nem volna az ember e részének megváltója. Mire való a világosság, az élet ott, ahol amúgy is jól megvannak nélküle? De ha az ember eme részét Krisztus nem váltotta volna meg, úgy az emberben lévő legkiválóbb marad megváltatlan, mivel önmagában is jó és hibátlan.

De akkor Isten nagyon igazságtalan, ha egy ilyen embert elkárhoztat, mivel ami az emberben a legjobb, hibátlan és ártatlan, azt kárhoztatja. Mivel nincsen olyan ember, akinek ne lenne szabad akarata. Bár a gonosz ember ezzel visszaél, mégis azt tanítják, hogy maga az erő nem szűnik meg a jóra törekedni, és csak azon fáradozik. Ha pedig ez az erő ilyen természetű, úgy kétségtelenül jó, szent és igaz, ezért nem szabad kárhoztatnunk, hanem a kárhozatra méltó embertől el kell azt választanunk. Ez azonban nem történhet meg! De ha mégis megtörténne, úgy az ember szabad akarat nélkül már nem volna ember, semmit sem érdemelne. Nem lehetne elítélni, és nem lehetne megmenteni, nem volna már többé halhatatlan. Így nem maradna egyéb, mint az, hogy az Isten igazságtalan, mivel azt a jó, igaz és szent erőt, amelynek nincs szüksége Krisztusra, a gonosz emberben mindenestől kárhoztatja.” [254-255. o.]

XVII.

„Hasonlóan értelmezik Keresztelő János szavát: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta”. (Jn 3,36) Akkor ezt így kellene értenünk: „rajta”, azaz az ember gonosz indulatán marad meg az Isten haragja, ámde a szabad akarat erejére, nevezetesen az emberi akaratra és az értelemre kegyelem és örök élet vár. E példa alapján, hogy a szabad akaratot megmentsük, ha az Írásban valami az istentelen ember ellen szól, azt efféle szókép segítségével az emberben lévő „aljasságra” vonatkoztathatjuk, hogy a hibátlannak, értelmesnek és valóban emberinek tartott részünk érintetlen maradhasson. Akkor én most köszönetet mondok a szabad akarat helyeslőinek, és a továbbiakban teljes nyugalommal vétkezem, mert biztos vagyok abban, hogy az értelem és az akarat (tehát a szabad akarat) nem kárhoztatik, mivel az nem semmisülhet meg, hiszen hibátlan, igaz és szent. Ha pedig az akaratunk és értelmünk üdvösséget érdemlő, én bizony örülök, hogy a test elkárhozik. Még csak az hiányzik, hogy ez a romlott hús is Krisztus, a Megváltó után óhajtozzék! Látod, hogy hova vezet a szabad akaratról szóló tanítás, hiszen minden istenit és emberit megkérdőjelez, örökkévalót és ideig valót egyaránt, és képtelen elképzelésekkel egyre jobban csak önmagát gúnyolja?” [256. o. ]

XVIII.

„Kikerülöm a téma Achilles-sarkát, amit a merész Diatribe érintetlenül hagyott, hiszen meg sem említette, amit Pál Róm 7,14-ben és a Gal 5,16-ban tanít, mely szerint a szentekben és kegyesekben test és Lélek olyan heves harcban állnak szemben egymással, hogy nem tudják megtenni amit akarnak. Ezek alapján én a következő módon érvelek: ha az ember természete oly mértékben gonosz, hogy még azokból is, akik a Lélek által újjászülettek, nem csupán a jóért való fáradozás hiányzik, hanem ők maguk is a jó ellen harcolnak, gyakran szembeszegülnek vele, hogyan tudnának a jóért fáradozni azok, akik nem születtek újjá, akik a sátán szolgálatában állnak? Mivel Pál nemcsak ott beszél gonosz indulatokról, ahol a Diatribe a Szentírás igazságaitól eltérve kibúvókat keres és talál, hanem például a tévesen tanítók tevékenységében, a téves tanítások követésében és erőszakolásában, a bálványimádásban, a viszálykodásban, a szembeszegülésben is, amelyek elsősorban a legmagasabb kvalifikált erőkben, tehát az emberi értelemben és akaratban uralkodnak.

Ha tehát a megszentelt indulatokban, tehát a szentekben a test a Lélek ellen küzd, mennyivel inkább harcol Isten ellen az istentelenekben és a szabad akaratban! Erről mondja Pál: „ellenségeskedés Istennel”. (Róm 8,7) S hogy ez az érv miként erőtleníti el az én érveimet, és hogyan védi meg a szabad akaratot, szeretném én azt látni! Részemről megvallom, ha valaha is ez megtörténhetne, nem szeretném, hogy a szabad akaratot nekem adják, vagy hogy valami is a kezemben maradhatna belőle, amivel az üdvösségemért fáradozhatnék. Nem csupán azért, mivel megannyi kísértés és veszély közepette a sok rám törő démonnal szemben védtelen lennék, és nem is tudnám azt megtartani, mert egyetlen démon is sokkal erősebb az embereknél, így aztán egyetlen ember sem menekülhetne meg, még akkor sem, ha semmi veszély, kísértés, démonok nem volnának, mert arra kényszerülne, hogy az állandó bizonytalanságban agyonfárassza magát, öklével csak a levegőt vagdossa. Ha örökké élhetnénk és cselekedhetnénk is, lelkiismeretem sohasem lehetne teljesen nyugodt, és nem tudhatná biztosan, mennyit kell cselekednie, hogy eleget tegyen az Istennek.

Mivel minden elvégzett cselekedet után visszamaradna valami kétség: vajon tetszik-e Istennek, vagy talán még ezen túl is elvár tőlem valamit, amint azt az igazak cselekedeteinek példája is mutatja, s én ebből a szerencsétlenségemre sok éven át eleget tanulhattam. De most, hogy Isten üdvösségemet kivonta akaratom alól, és önmaga akarata alá helyezte, megígérte, hogy nem cselekedetem vagy erőfeszítésem által, hanem nagy kegyelmességéből és irgalmasságából megment engem, biztos és nyugodt vagyok, hogy ő megbízható, és nem hazudik. Hiszen olyan hatalmas és erős, hogy semmiféle démon, sem egyéb kísértés nem képes őt legyőzni, vagy engem tőle elszakítani. Senki sem – mondja – szakíthatja ki őket a kezemből, mivel az Atya nekem adta őket, és ő nagyobb, mint minden más. Így, ha nem is mindenki, de egyesek, sőt sokak megmentetnek, míg a szabad akarat ereje által senki sem menekül meg, hanem valamennyien bizonyosan elvesznek. Biztosak és nyugodtak vagyunk afelől, hogy Istennek nem cselekedetünk érdeme alapján tetszünk, hanem kegyelmességének jóvoltából, amely nekünk megígértetett. S ha keveset tennénk is, vagy gonoszul cselekednénk, ő azt nem számítja be, hanem atyailag megbocsátja és helyreigazítja. Ez a szentek dicsekvése Istenünkben!” [260-261. o. ]

Hivatkozások

22 Manilius, Astronomica IC. 14.

23 Aeneis X. 467.

24 Uo. VI. 146

25 Uo. VI. 882.

26 Uo. II. 291.

Forrás

Luther Márton: A Szolgai Akarat De Servo Arbitrio 1525, Magyarországi Luther Szövetség, Második, javított kiadás, 2006